Mint már többször beszéltünk róla, a mi hét kultúrából álló korszakunk végét a mindenkinek mindenki elleni háborúja fogja lezárni. Ezt a nagy háborút egészen másként kell elképzelnünk, mint ahogyan általában a háborúkat szoktuk. Először is azt kell szemügyre vennünk, mi lesz az alapja, mi lesz az oka tulajdonképpen. A nagy háború oka és alapja az egoizmus elburjánzása, az én beteges túlhangsúlyozása az emberek önzése lesz. Fejtegetéseinkben már kellőképpen előre jutottunk ahhoz, hogy beláthassuk: kétélű éles kard az ember énje. Aki nem érti meg, hogy kétélű kard az én, az aligha foghatja fel az ember- és világfejlődés értelmét. Egyrészt az én az okozója, hogy az ember önmagában megkeményedik, hiszen az ember az ént akarja kiszolgálni mindazzal, amit külső tárgyak vagy belső javak formájában összegyűjthet. Az én az oka annak, hogy az ember minden törekvése vágyainak kielégítésére irányul. Az én keményen küzd azért, hogy a közösen birtokolt Földből kiszakítson magának egy részt, és a tulajdonává tegye, keményen küzd azért, hogy a többi ént távol tartsa a tulajdonától, hogy legyőzze, elűzze őket. Ez az én egyik fele. Másrészt azonban ne felejtsük el, hogy az éntől kapja meg az ember mindazt, ami őt önállóvá, belsőleg szabaddá teszi, és ami őt a szó legigazibb értelmében felemeli. Az énen alapul az emberi méltóság; az én az emberben az isten kezdemény

Sok ember nehezen boldogul az én fogalmával. Már tisztáztuk, hogy az ember énje egy csoportlélek-állapotból, egy mindent átfogó ős-énből fejlődött ki. Helytelen volna, ha az ember ismét arra vágyakozna, hogy énjével feloldódjon valamilyen közös tudatban, valamilyen együttes tudatban. Ami az embert énjének elvesztésére, egy közös tudatban való feloldódásra ösztönzi, az a gyengeségéből ered. Egyedül csak az tudja, hogy ki az én, aki tudja, hogy az ember egy hosszú kozmikus fejlődés folyamán szerezte meg azt, és többé már nem veszítheti el. Az ember, ha megérti földi küldetését, mindenekelőtt az igaz erőt kell, hogy hatni engedje, azt az erőt, amely énjét egyre bensőségesebbé, egyre istenibbé teszi. Az igazi antropozófusok nem vallják a magukénak azt a nézetet, miszerint az én megsemmisül majd egy közös énben, feloldódik valami ősmasszában. Az igazi antropozófiai világnézet a végcélt az önállóvá, szabaddá és individuálissá vált sok én közösségében látja. Hiszen a Föld küldetése, ami végül a szeretetben nyilatkozik meg, éppen az, hogy az én megtanul szabadon szemben állni egy másik énnel. A szeretet tökéletlen, ha kényszerből vagy egymásrautaltságból születik. Akkor, és csakis akkor teljesen szabad adomány, ha minden én önálló, és annyira szabad, hogy azt is megtehetné, hogy ne szeressen. Úgy is mondhatnánk, hogy az isteni világterv szerint az énnek annyira önállóvá kell válnia, hogy szeretetével még Istenhez is szabad elhatározásból, mint individuális lény közeledjen. Az ember a függőségek útján haladna, ha bármilyen ok, akár áttételesen is szeretetre kényszeríthetné.

Így lesz az én az ember nagy céljának a záloga. Ha viszont az nem jut el a szeretethez, és önmagában megkeményedik, akkor az ember kísértőjévé válik és romlásba viszi. A megkeményedett én választja el majd egymástól az embereket, és robbantja ki a mindenkinek mindenki elleni háborúját. Nem nép fog háborúzni nép ellen - mert a nép fogalmának akkor már nem lesz meg a maihoz fogható jelentősége -, hanem egyén fog küzdeni egyén ellen az élet legkülönfélébb területein, továbbá osztály osztály ellen, kaszt kaszt ellen, férfi és nő egymás ellen. Az én az élet minden területén viszályt szít, ezért azt mondhatjuk, hogy az embert vagy a legmagasabbra vezeti, vagy a legmélyebbre taszítja. Ezért kétélű éles kard az én. Krisztus Jézust, aki a teljes én-tudatot hozta az embernek, joggal ábrázolja az Apokalipszis annak az alaknak a képében, akinek a szájából kétélű éles kard jön ki.

Mi nagy megtiszteltetésének tekinthetjük, hogy a szabad én fogalmát az ember éppen a kereszténységen keresztül közelítheti meg. Krisztus Jézus hozta meg teljes terjedelmében az ént, amelyet kétélű éles kard jelképez, ahogy azt az egyik pecséten látjuk. És hogy a kétélű éles kard az Emberfia szájából jön ki, az megint csak érthető. Amikor az ember megtanulta teljes tudattal kimondani, hogy „én”, megkapta a választás lehetőségét: vagy a legmagasabbra emelkedik, vagy a legmélyebbre süllyed. A kétélű éles kard a legfontosabb jelképek egyike, amelyekkel az Apokalipszisben találkozunk.

Miután kellőképpen tisztáztuk mindazt, amiről a legutóbbi fejtegetéseink végén beszéltünk, tehát hogy a mi mostani kultúránkat a Filadelfia városával jelzett kultúra követi, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a hatodik kultúrkorszak bocsátja útjukra azokat az embereket, akik tovább járják a fejlődés útját az újabb nagy korszakban. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után - ahogy már több alkalommal hangsúlyoztuk - megjelenik majd az emberek arcán, amit a mi időnkben a lelkükben készítettek elő. Csekély fontosságú lesz az úgynevezett hetedik kultúrkorszak. Mi az ötödik kultúrkorszakban élünk, utánunk következik a hatodik. Innen indulnak el azok az emberek, akikben teljes a megértés a spirituális világ iránt, és akiket áthat a felebaráti szeretet meggyőződése, hiszen ez éppen a spirituális megismerésből következik. A mi jelenkori kultúránk legszebb gyümölcse a hatodik kultúrkorszakban fog megérni. Ami pedig azután következik, az lesz a langyosság, tehát az, ami sem hideg, sem meleg. Ami a hetedik korszakban jelenik meg, az olyan lesz az összes kultúrára nézve, mint valami túlérett gyümölcs, mint olyasmi, ami túlélte a nagy háborút, de fejlődési princípiumot már nem hordoz magában.

Akkor is így történt, amikor a mi kultúráink keletkeztek. Gondoljunk vissza az atlantiszi áradás idejére. Azt mondtuk: az atlantiszi kontinens azon a területen volt, amelyet ma az Atlanti-óceán vize borít. A korszak utolsó harmadában, a mai Írországhoz közeli helyen kialakult egy kis közösség, amely a legmagasabb fokra fejlesztette az atlantiszi kultúrát. Ez a kis közösség később keletre vonult, és azután onnan terjedtek szét a különböző kultúrák. Összpontosítsuk a figyelmünket arra kis darab földre a mai Írország partjaitól kissé nyugatra, képzeljük el, hogy lassan vonul a nép kelet felé, és közben kiválik belőle néhány néptörzs, Európa későbbi benépesítői. Az egész európai népesség onnan érkezett. De az atlantisziak legtehetségesebbjei Közép-Ázsiába vándoroltak, onnan indult ki minden kultúra, amiről beszéltünk, a miénkkel bezárólag. Mint látjuk, az atlantiszi embereknek egy maroknyi csoportjától származott a mi jelenkor kultúránk.

De ennek az atlantiszi kultúrának is hét fokozata volt, akárcsak a miénknek. A mi kultúráink, mint tudjuk, az ó-indiai, az ó-perzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó, a görög-latin kultúra, majd a miénk és végül még két további. Az atlantiszi kultúrkorszakok közül éppen az ötödik volt soron, amikor megkezdődött a vándorlás: ekkor indult el a régi Atlantiszról a válogatott népesség. Ők vetették meg a mi kultúránk alapjait: a válogatott népesség az ötödik atlantiszi fajból származott - Atlantisz vonatkozásában még szabad fajokról beszélni. Az ötödiket a hatodik faj, majd a hetedik követte. Ők az úgynevezett langyos fajok. Ők is túlélték a nagy áradást, de már nem volt bennük frissen lüktető erő. A két utolsó kultúra úgy viszonyul az ötödikhez, ahogy a kiszáradt, élettelen kéreg a nedvdús hajtáshoz. A tulajdonképpeni törzsfajt követő két másik már nem volt életképes, mondhatnánk úgy is, hogy túlérettek voltak.

Láthatjuk ma a régi túlérett fajok késő utódait, mégpedig a kínai népben. A kínai népet úgy jellemezhetjük, hogy annak idején nem csatlakozott az ötödik fajhoz, a törzsfajhoz, és ezért elmulasztott valamit. Abban az időben, amikor az étertest visszahúzódott a fizikai testbe, akkor kapta meg az ember annak a képességnek az első kezdeményét, hogy magáról ént mondjon.

A kínai nép elődei itt késlekedtek. Az utódok létrehozták ugyan azt a felsőbbrendű kultúrát, amelyet valamennyien ismerünk, ez a kultúra azonban nem volt alkotóképes. Az ötödik atlantiszi faj mindenhova elküldte kultúrájának hordozóit, és ők új, egyre tökéletesebb és mindig fejlődőképes népkultúrákat alkottak. Igen, minden fejlődött és növekedett az ó-indiai kultúrától egészen a miénkig. A hatodik és hetedik atlantiszi faj azonban megkeményedett, stagnáló állapotba került. Ahogy mondtam, a kínai kultúra atlantiszi örökség, és a hagyományoktól nem tud megszabadulni. Az ősi kínai kultúrában csodálatosan folytatódott a régi atlantiszi hagyomány, de az egykori tetőfokot többé nem érte el. Persze semmi sem maradhat úgy, hogy ne érjék hatások. Láthatjuk az ősi kínai irodalmon, hogy mindenhonnan átvett valamit, de alapszínezete változatlanul megőrizte atlantiszi jellegét. Elzárkózás, találékonyság, változásképtelenség, tartózkodás bizonyos határ átlépésétől: mindebben az atlantiszi jelleg folytatódik.

Ahogy a régi Atlantiszon az ötödik faj hordozta az alkotóképességet, és belőle indult ki minden új, a hatodik és hetedik fajra viszont hanyatlás várt, hasonlóképpen jellemezhető a mi korszakunk is. Most még vágyakozás él bennünk a hatodik kultúra iránt, ahogyan azt ábrázolnunk kellett, amikor spirituális házasságra lép majd a Nyugat és a Kelet. A hatodik kultúrkorszak lesz az alapja a mindenkinek mindenki elleni háborúja után keletkező új kultúráknak, ahogy az atlantiszi ötödik faj alapozta meg a mi kultúráinkat. A hetedik kultúrszintet viszont a langyosság jellemzi, ez a hetedik kultúra úgy folytatódik majd az új korszakban, ahogy az atlantiszi időkből a hatodik és hetedik faj - a megkeményedett, megmerevedett fajok - folytatódtak a mi korunkban. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után két főáramlata lesz az emberiségnek: az egyik a Filadelfiáé, amely a fejlődés, a belső szabadság és a felebaráti szeretet princípiumával kis közösség lesz sokféle nemzetből és sokféle népből, a másik áramlat a nagy tömegeké lesz, azoknak utódaié, akik langyosak voltak Laodiceában. A mindenkinek mindenki elleni háborúja utáni egyik nagy cél az lesz, hogy a jó faj, a jó áramlat fokozatosan átterelje magához a rosszat. A nagy feladatok egyike a nagy háború után: megmenteni azt, aki menthető a gonosz áramlatából, megmenteni, aki arra törekszik, hogy térdre kényszerítse a másikat, és énjét átengedje a legszélsőségesebb egoizmusnak. Az okkultizmus szférájában a világnak minden ilyen fordulatára megtörténik az előkészület.

Ne tartsuk ridegnek a teremtés tervét, ne kifogásoljuk benne, hogy két részre szakad az emberiség, a jobboldaliakra és a baloldaliakra, a kettészakadást inkább olyasvalaminek lássuk, ami a lehető legbölcsebb dolog a teremtés tervében. Először is arra gondoljunk, hogy éppen a jónak és a rossznak a szétválása révén erősödhet meg, fejlődhet ki teljesen a jó. A jóknak erőre lesz szükségük, mert a mindenkinek mindenki elleni háborúja után azon kell majd fáradozniuk, hogy a gonoszokat - ameddig még lehetséges - felemeljék magukhoz. Ez nem olyan nevelési feladat lesz, mint amilyenek a mai felfogás szerinti nevelési feladatok, hiszen ott okkult erők is közreműködnek. A következő nagy korszakban az emberek képesek lesznek arra, hogy okkult erőket működtessenek. A jóknak feladatuk lesz, hogy segítsenek a gonoszok seregéhez tartozó felebarátjaikon. Az okkult világáramlatok legmélyebbikét értik meg a legkevésbé. Az a világáramlat, amely előkészíti a jók tevékenységét, így szól tanítványaihoz: az emberek beszélnek ugyan jóról és rosszról, de nem tudják, hogy a világterv szerint a gonosznak is ki kell teljesednie. Azért kell ez, hogy akiknek a gonoszt le kell győzniük, a jóság minden erejét felhasználhassák a gonosz legyőzésére, hiszen csak így születhet a jóból még nagyobb jó.

A kiválasztottaknak fel kell készülniük a nagy háborút követő időre, tudniuk kell, hogy ott olyan emberekkel találkoznak, akiknek arca a gonoszság jegyeit viseli. Fel kell készülniük, hogy oly sok jó erőt adjanak az emberiségnek, amennyit csak lehetséges. A mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben még átformálhatják a bizonyos mértékig még képlékeny testüket mindazok, akik megtérnek, akik az utolsó lehetőséggel élve felemelkednek a jókhoz. Ez pedig sokat jelent. A jó nem lenne igazán jó, ha nem növelhetné erejét a gonosz legyőzésével. A szeretet nem lenne igazán szeretet, ha ereje és hevülete nem tudná letörölni a rútságot a gonosz ember arcáról. Mindez már korábban előkészül, és a tanítványok ezt hallják: nem szabad elhinnetek, hogy a gonoszság nincs beírva a teremtés tervébe. Bele van írva, hogy egyszer majd megszülethessen a nagy jóság.

Akik ezt hallják, akiknek a lelkét ez a tanítás készíti elő a nagy nevelési feladat majdani elvégzésére, azok annak a szellemi irányzatnak a tanítványai, amelyet manicheizmusnak neveznek. A manicheizmus irányzatát általában félre szokták érteni. Akárhol hallunk vagy olvasunk róla, csupa közhellyel van dolgunk. Ilyen közhely az, hogy a manicheusok hite szerint a világ kezdete óta létezik a két princípium, a jó és a rossz. A valóságban nem így van. Az igazi manicheus tanítás az, amelyet kifejtettünk. Manicheizmuson ezt a tanítást kell értenünk, továbbá a tanítás alkalmazását a tanítványok révén, akik a jövőben, jövőbeli megtestesüléseikben az említettek szellemében végzik munkájukat. Mani, a Földön újra meg újra megtestesülő nagy egyéniség a vezérlő szelleme azoknak, akik a gonoszok megtérítésén fáradoznak. Amikor az emberiség nagy vezetőiről beszélünk, mindig meg kell emlékeznünk e kiemelkedő egyéniségről. Bár a jelenkorban Mani princípiumának nagyon a háttérbe kellett szorulnia, hiszen nagyon kevés a megértés a spiritualizmus iránt, a jövőben minél nagyobb megértéssel találkozik majd a spirituális élet, annál több tanítványt szerez magának a csodálatosan fenséges manicheus princípium.

A jelenkori emberiség élete a mindenkinek mindenki elleni háborúja után úgy folytatódik, ahogyan az előttünk járó, a mi kultúránkat megalapító atlantiszi törzsfaj élete folytatódik a mi korszakunkban. Egymást követő hét fokozatban fog kibontakozni az emberiség a nagy háború után. Már láttuk, hogy amit János Apokalipszise a hét pecsét felbontásánál mond el, az az egymás utáni hét törzskultúrát, a nagy háború utáni hét kultúrfokozatot jelzi. Ha ez a kultúra, amelyet a mai ember csak, mint beavatott láthat az asztrálvilágban és annak jelképrendszerében, véget fog érni, a Föld-fejlődésben egy új periódus kezdődik, és ott majd ismét új formák jelennek meg. Ezt az új periódust, amely a már leírtat követi, János Apokalipszisében a hét trombita hangja jelképezi. A nagy háborút követő kultúrát a hét pecsét jelöli, mert a látó ezt a korszakot ma csak az asztrális világban láthatja, a következő kultúrákat viszont a hét trombita hangja idézi fel, mert az a korszak most a tulajdonképpeni szellemi világban tapasztalható, ahol a szférák zenéje hangzik fel. Az asztrálsíkon képekben, jelképekben tapasztalja az ember a világot, a devachánban viszont inspiratív zene által. Itt csúcsosodik ki mindaz, ami a nagy háborút követően jön létre.

Az ábrán az a és b közötti szakasz jelöli a mi hét kultúrkorszakunkat, mégpedig úgy, hogy az első az ó-indiai kultúra, a második az ó-perzsa, a harmadik az asszír-babilóniai-kaldeai- egyiptomi-zsidó, a negyedik a görög-latin kultúra, és az ötödik a mi kultúránk. A római négyes felel meg az atlantiszi időknek, az „a” a nagy áradásnak a „b” pedig a mindenki mindenki elleni háborúját jelöli. Ezt követi a hét pecséttel jelzett hétfokozatú kultúra (VI). Aztán újabb hétszintű kultúra következik, a hét trombita kultúrája (VII). Voltaképpen itt húzódik a mi fizikai Föld-fejlődésünk határa.

Az atlantiszi kultúra, a miénket megelőző kultúra előtt további kultúrák voltak. A Föld kultúrái közül a miénk már az ötödik. Előttünk tehát összesen négy kultúra volt. Az elsőt tulajdonképpen még aligha nevezhetjük annak. Ott még minden éteri-szellemi volt, olyan finom állagú, hogy ha a fejlődés folyamán végig megmaradt volna ez az állapot, a mi mostani érzékszerveinkkel semmit sem tapasztalhatnánk. Az első időszakot az jellemzi, hogy akkor még nem vált el a Nap a Földtől. Egészen mások voltak az állapotok, tulajdonképpen semmiről sem beszélhetünk, amit a mostani dolgokhoz hasonlíthatnánk. Ezután következik az a kultúra, amelyet a Nap eltávozása jellemez, majd pedig az, amelyet a Holdé. Ez a harmadik fokozat, és a régi lemúriai kultúrának nevezzük. A mostani ember itt jelenik meg első formájában a Földön. Erről az első formáról már megjegyeztem, hogy groteszkségének részletekbe menő ábrázolása megrendítő hatású volna. A lemúriai kultúrát az atlantiszi követi, ezt pedig a miénk.

Látjuk, hogy hét kultúrfokozatunk, hét fejlődési periódusunk van. Ha visszatekintünk az első kettőre, aligha fedezhetünk fel hasonlóságot köztük és a mi korszakunk között. A harmadik periódus nagyrészt a mai Afrika, Ázsia és Ausztrália közötti egykori földrészen, a régi Lemúriában játszódott le. Az ottani emberek közül is kivált egy kis csoport, a legfejlettebbek csoportja. Ez ott a legutolsó faj volt. A legutolsó faj kevés emberből állt, sikerült elvándorolnia Lemúriából, és megalapította az atlantiszi fajt. Az atlantiszi fajokat tehát az utolsó lemúriai faj alapította. Az atlantiszi fajok közül az ötödik alapította meg a mi kultúránkat. A mi kultúráink közül a hatodik fogja megalapítani a mindenkinek mindenki elleni háborúja után kezdődő korszak kultúráit, és azok közül a kultúrák közül az utolsó fogja megalapítani azt a korszakot, amelyet a hét trombita jelképez.

És ezután a kultúra után mi fog történni? Földünk ekkor érkezik el fizikai fejlődésének céljához. Akkorra már minden dolog, minden lény átalakul a Földön. Mert ha a hatodik korszakról azt állítottuk, hogy minden ember az arcán fogja viselni a jóságnak vagy a gonoszságnak a jegyeit, akkor ez még inkább érvényes a hetedik korszakra, mert ott az embernek és minden lénynek az alakja fokozott mértékben fejezi ki a jót vagy a rosszat. Minden, ami anyag, magán fogja viselni a szellem bélyegét. A hetedik korszakban semmi sem létezhet, amit bármi is elleplezhetne. Már a hatodik korszakban élők sem lesznek képesek semmit sem eltitkolni az idegen szemek előtt. A gonoszon látszani fog a gonoszság, a jón pedig a jóság, de a hetedik korszakban már a beszéd sem tudja majd eltakarni, hogy mit rejt a lélek. A gondolat nem maradhat többé néma, nem maradhat többé titkos. Amikor a lélek gondolkodik, kívül is megcsendülnek majd a gondolatai. Amit ma csupán a beavatott hall, az közvetlenül hallható lesz. A beavatott ma a devachánban hallja a gondolatok zengését. De ahogy a hatodik korszakban az asztrálvilág, a hetedikben a devachán fog aláereszkedni egészen a fizikai világig. Ma már jelen van a hatodik korszak az asztrálvilágban, a hetedik pedig a mennyei világban. A hatodik korszak nem más, mint alászállt asztrálvilág, illetőleg annak a lenyomatai, megnyilatkozásai. Az alászállt mennyei világ, illetve annak kifejeződése lesz a hetedik korszak. A Föld itt éri el fizikai fejlődése célját.

Ezután átalakul asztrális égitestté. Ami lényként jelen van a Földön, része lesz ennek az asztrális égitestnek. A fizikai szubsztancia fizikai léte megszűnik, az a része, amelyiknek lehetősége volt telítődni szellemmel, asztrális szubsztanciává, szellemmé válik. Itt azonban azokra a földi lényekre gondoljunk, akik lehetőséget találtak, hogy a külső materiális formájukkal fejezzék ki azt, ami jó, nemes, intellektuálist és szép, akik az arcukon viselik Krisztus Jézus képét, és szavaikkal is őt fejezik ki, akik úgy zengnek, mint a tiszta gondolatok. Nekik hatalmuk lesz testük fizikai matériájának a feloldására, testük úgy fog feloldódni, mint langyos vízben a só. Létük fizikaisága beépül az asztrális égitestbe. Azoknak viszont, akik képtelennek bizonyultak arra, hogy kifejezzék azt, ami nemes, szép és intellektuális, hogy a fizikaisággal, a testtel fejezzék ki a jót, azoknak nem lesz erejük, nem lesz hatalmuk, hogy feloldják a matériát. Ez a matéria megmarad, ami benne van, megkeményedik és megtartja anyagi formáját. A Föld-fejlődésnek ezen a pontján a megtisztult formák a szellemi valóságba emelkednek, az asztrális világban élnek tovább, és egy új materiális égitest is keletkezik. Itt maradnak azok a lények, akik alkalmatlanok a felemelkedésre, mert matériájukat nem tudták feloldani.

Ez lesz a Föld jövője: anyagában egyre finomabbá válik. A lélek munkája lassanként olyan finommá teszi a matériát, hogy kialakulhatnak benne azok az erők, amelyek később feloldják. Aztán elérkezik az az időpont, hogy a fel nem oldható anyag eltávozik egy új égitest formájában. Két időszak fog eltelni, amíg mindaz kilökődik, ami a matériában megkeményedett, és az az erő, amely kiveti a matériát, éppen ellentéte lesz annak, amely felemeli a jó lényeket. Vajon minek az ereje fogja feloldani a matériát? Azok a lények tudják majd feloldani, akik befogadták lelkükbe a szeretetet. Minél melegebb lesz a lélek a szeretettől, annál erősebben fog hatni az anyagi valóságra, átszellemül az egész Földet, asztrálissá teszi, asztrális égitestté alakítja. Míg viszont a szeretet feloldja az anyagot, mint langyos víz a sót, a szeretet ellentéte ugyancsak hét fokozatban meggátolja mindannak az oldódását, ami képtelen volt teljesíteni földi küldetését.

Az isteni szeretet ellentétét - technikai kifejezéssel - isteni haragnak nevezzük. Amíg a szeretet, amelynek jegyeit a negyedik kultúrkorszak óta viseli az emberiség, egyre melegebbé és melegebbé válik a korszak utolsó kultúráiban, a hatodikban és a hetedikben, addig a másik oldalon az is növekszik, ami megkeményíti maga körül a matériát: az isteni harag. Az isteni harag hatásait, az anyag kivettetését János Apokalipszise az isteni harag hét poharának a kiöntésével ábrázolja. Képzeljük el, hogy a Föld anyaga egyre finomabbá és finomabbá válik, az ember is egyre szellemibb lesz a matériában, és a finom részben úgy maradnak láthatók a durvábbak, mint a csigahéj, vagy mint a csúszómászók levetett bőre. A kemény részek így halmozódnak fel az egyre finomodó matéria körül. A legutolsó korszakban, a trombitahangok utolsó korszakában már mindenütt finom testű, átszellemített testű embereket látunk, persze, csak ha tisztánlátó szemmel nézzük őket, és látjuk azokat is, akik megkeményítették magukban a materiális princípiumot, akik megőrizték magukban a mostani anyag legfontosabb alkotóelemeit, látjuk a kemény héjakat, amint lehullanak a materiális égitestre, amely a trombiták hangjával jelképezett korszak lezáródása után is megmarad.

Ezek tehát János Apokalipszisének jövendölései. Fontos, hogy egész lelkünkkel átérezzük e próféciákat, fontos, hogy eleven hatásuk átjárja akaratunkat. Mert mivé válik az ember, mivé változtatja magát, ha már elmúlt a hatodik és hetedik korszak? Mivé alakíthatja a testét? Ha az emberi testet most vizsgáljuk, még nem látjuk rajta a lélek kifejeződését, de a test mindinkább annak a képét fogja viselni, amit a lélek belül él át. A külső testiség úgy válik egyre inkább a jó kifejeződésévé, hogy az ember magába fogadja a legfenségesebb üzenetet és tanítást, ami valaha is elérte a Földet, és ez a legfenségesebb tanítás, ez a legfenségesebb üzenet a Krisztus Jézusé. A legnagyobb, ami az embernek megadatott, Krisztus Jézus küldetése volt. Magunkba kell őt fogadnunk, de nem csak értelmünkkel. Úgy kell bensőnkbe fogadnunk, mint fizikai testünkkel az ételt. Az emberiség, amint kulúrkorszakról kultúrkorszakra halad, egyre inkább magához veszi, egyre inkább belső lényébe fogadja az örömhírt. És földi küldetése végső céljának a szeretet-örömhír befogadását fogja érezni. Az evangéliumokban, a „könyvben”, a szeretet ereje van, a szeretet minden ereje. És a látó nem mondhat többet: látom a szellemiségben, hogy el fog jönni az az idő, amikor az, ami az evangéliumokban van, nem kint, egy könyvben lesz megtalálható, hanem magában az emberben, alti magához vette azt.

A Föld-fejlődésnek kettős az alapja. A Föld előtti állapot az, amelyet mi a bölcsesség kozmoszának nevezünk. A még korábbi állapot neve pedig - a puszta kifejezés nem jelent sokat, de használnunk kell, mivel már használatossá vált - az erő kozmosza. A bölcsességet és az erőt kapta örökül a Föld a korábbi fejlődésektől, a régi Holdtól és a régi Naptól. Látni fogjuk, hogy a Föld-fejlődésben mindez azáltal is kifejezésre jut, hogy a Föld fejlődésének az első fele a naperő képviselőjéről, Marsról van elnevezve. Most nem is kell másra gondolnunk, mint a Mars egyik fontos jellemzőjére: a Mars helyezte el a Földön a vasat, benne tisztelhetjük azt, aki erőt hozott. A Föld-fejlődés második felében a régi Hold-fejlődés képviselője, Merkúr uralkodik, ő építette be a Földbe a Hold örökségét, a bölcsességet. A Föld-fejlődés tehát Mars- és Merkúr-fejlődésből tevődik össze. Hatalmas erőket, hatalmas képességeket kapott örökül a Föld. Amit az erő kozmoszától kapott, azt a Mars fejezi ló, amit pedig a bölcsesség kozmoszától, azt a Merkúr. Küldetése végén a Földnek a szeretetet kell mindehhez hozzáadnia. A Föld-fejlődés eredményeképpen a szeretetnek kell dicsőségesen megjelennie. Ez az egyik legmélyebb gondolata az Apokalipszis írójának. Mély ez a gondolat, és mindvégig érvényes a Föld-fejlődés hátralevő részében. (Lásd a negyedik pecsétképet.)

Tekintsünk most vissza még egyszer az atlantiszi időszak kezdetére, amikor, mint mondtuk, a levegőt még víz telítette. Az ember igazi eleme akkor még a víz volt. Csak az atlantiszi korszak közepén lépett a fejlődésnek arra fokára, hogy elhagyta a vizet, és a szárazföldre lépett. Amíg a Föld el nem hagyta fejlődésének felezőpontját, addig ugyanúgy kell az emberi tevékenység színhelyéül tekintenünk a vizet, mint később a szárazföldet. A szilárd talajon viszonylag későn találta meg otthonát az ember. Csak félig igaz, ha az egész Atlantiszról, mint valami száraz felszínű kontinensről beszélünk. Többnyire ugyan nem borította víz, de mindenütt befedte a vízpárával dúsan telített levegő, és ez a víz és levegő közötti közbenső elem volt az, amiben az ember élt. Csak később lett lehetősége arra, hogy áttetsző levegőt lélegezzen be, és szilárd földön álljon. Ez nem is olyan régen kezdődött. Ha végigtekintünk a Föld-fejlődésen, ezt képletesen így fejezzük ki: az egyik oldalon föld, a másikon víz. Ilyen volt a korai szakasz. És a fejlődés felezőpontjáig a vízből áradt az egyik erő, a földből a másik. A negyedik periódus közepén egyrészt Mars-erőkről beszélhetünk, tehát olyan erőkről, amelyeket a víz ad, másrészt a későbbiekben Merkúr- erőkről, amelyek hatására már a szilárd földre támaszkodhat az ember. Ezek szerint valóságos az alapja annak az elképzelésnek, hogy az ember két oszlopra támaszkodik földi küldetésének útján. Ennek a két oszlopnak láttuk a képét a teremben a müncheni kongresszus idején. Ez a két oszlop ábrázolja a Föld missziójának két részét, az ember régi időkből kapott két örökségét. És fölöttük jelképesen megjelenik az, amit magának a Földnek kell megteremtenie: a szeretet, amint a két oszlopra támaszkodva dicsőségesen megmutatkozik.

Az Apokalipszis írója mindezt úgy ábrázolja, ahogyan a szellemi régiókba felemelkedő ember fogja látni. Amit a negyedik pecséten látunk, az azt jeleníti meg, ami már túl van a Földön, amivel akkor találkozunk, ha a földi szubsztancia már szellemivé oldotta matériáját. Természetesen itt a képet fordítva látjuk, hiszen jövőbeli dolgot ábrázol. Megjelenik a két erő, amelyet a Föld örökül kapott a bölcsesség és erő kozmoszától, és megjelenik mindaz, ami hirdeti a Föld küldetésének beteljesedését: megmutatkozik a szeretet ereje, az emberformálta erő. És az egész mintha a jövőbeli ember képét mutatná: a jövő embere, a régmúlt erőire támaszkodva és az új erőtől áthatva lép elénk a képen. A szeretet üzenetét, a könyvet tartja a kezében, azt a könyvet, amely nemcsak kívülről hat, hanem amelyet magunkhoz is kell vennünk. Ezt látjuk az előttünk feltáruló hatalmas képen. „És láttam, hogy egy másik erős angyal leszáll a szellemi szférákból - vagyis egy olyan lény, aki az ábrázolás szerint a mai ember fölött áll - felhőbe volt öltözve, az arca olyan volt, mint a Nap, a lába pedig, mint a tűzoszlop”. Ez az a két erő, amiről beszéltünk, a Föld öröksége. „Kezében nyitott könyvecske volt, jobb lábát rátette a tengerre, a balt pedig a földre”. János így szólt az angyalhoz: „Add nekem a könyvet. Az pedig így szólt hozzám: vedd át, és edd meg, keserűvé teszi a gyomrodat, de a szádban édes lesz, mint a méz. Átvettem a könyvet az angyal kezéből, és megettem: a számban olyan édes volt, mint a méz”.

Itt arról van szó, mit érez a látó, amikor tekintetét arra a pontra irányítja, ahol a Földből, a fizikai-anyagi rész asztrális szellemi valósággá alakul át, ahol a Föld befejezi küldetését. És amikor a látó mindezt meglátja, a maga valóságában ismeri meg mindazt, ami összefügg a szeretet küldetésével. Megismeri a negyedik kultúrkorszaktól ható nagy impulzust, és megtanulja már a mostani életében, ahogyan az Apokalipszis írója is megtanulta, mi az üdvösség, mi vár üdvösségként az emberiségre. És ezt éppen egy mai testben kell megtanulnia, mert egy akármilyen hatalmas lény is, ha együtt akar élni az emberekkel, ehhez hús-vér alakban kell megjelennie. És bizonyos vonatkozásban a mai test csak azért kínálhat lehetőséget a felemelkedésre, mert lehetőséget kínál a szenvedésre is. Így tehát amíg a látó lelke, mint azt az Apokalipszis írója ábrázolja, felemelkedhet a szellemi régiókba, befogadhatja a szeretet evangéliumát, és megízlelheti az üdvösség édességét, addig teste mégis csak egy mai emberi test, és ezért azt is tudnunk kell, hogy a szellemi felemelkedés sok vonatkozásban az üdvösség ellentétének érzését idézi elő egy mai testben. Ezt az érzést János a következő szavakkal fejezi ki: a könyvecske olyan édes volt a szájában, mint a méz, de amikor lenyelte, gyomra keserű lett tőle. Ez azonban még nem olyan fájdalmas, mint „testben keresztre feszítve” lenni. Minél magasabbra emelkedik a szellem, annál fájdalmasabb lesz testben laknia. És szenvedéseit végül a következő szavak jellemezhetik: „testben keresztre feszítve lenni.”

Ezzel a végére értünk vázlatszerű fejtegetéseinknek arról, hogyan folytatódik a Föld-fejlődés, és mi vár az emberre annak hátralevő részében. Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol az ember átalakul, ahol asztrális alakká válik, ahol a Föld megszűnik, mint fizikai Föld, és a legjobb alkotóelemei feloldódnak a szellemi valóságban, és ahol az isteni harag a szakadékba taszítja a visszamaradt és elkülönített részt. És mint látni fogjuk, még itt sem érjük el a legvégső pontot, ahonnan többé már nincs menekvés, habár a legfélelmetesebb kép tárul elénk: megjelenik a szakadékban, és uralomra tör a hétfejű és tízszarvú meg kétszarvú vadállat.