"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi lények működése az emberben (8)

8. --

[Az ember fölé rendelt szellemi hierarchiák. Az angyal lénye. Feladata, hogy az ember védőszelleme legyen az ismételt inkarnációk során. Az arkangyal lénye. Működése népszellemként és egyéb feladatai. Az őserők, mint korszellemek, és működésük az Atlantisz utáni korszakokban, valamint az egyes emberekben. Giordano Bruno. A sátán a világ bitorló fejedelme, és Jehova, mint jogos fejedelme. Az exuziák, a hatalmasságok. Krisztus, mint az egész emberiség irányítója, akihez mindenkinek magának kell megtalálnia az utat.]

Berlin, 1908. április 20.

Ma olyasmiről szeretnék beszélni, ami az eddigi előadások keretéből részben kilóg, más vonatkozásban azonban kiegészítést jelent néhány dolgot illetően, amiket a korábbi előadásokban mondtunk, emellett ismétlés is, de bizonyos szempontból jobban megvilágítva.

Tudjuk, hogy az ember, amilyen ma, hosszú fejlődés eredménye, hogy planetáris állapotokon keresztül érte el a mai magas szintet. Azt is tudjuk, hogy a jövőben még magasabb fejlődési fokokra fog felemelkedni. Már megismerkedtünk azzal a gondolattal, hogy akkoriban, amikor az ember még a régi Szaturnuszon egy teljesen homályos tudatállapotban volt, voltak olyan lények, amelyek olyan magasan álltak, mint ahol az ember ma van, és voltak olyan lények is, amelyek még magasabban álltak, mint a mai ember. Tudjuk, hogy ma is vannak olyan lények, akik a jelenben olyan fejlődési fokot értek el, amelyet az ember csak a jövőben fog elérni. Így tekintetünket egy olyan hierarchiára irányítjuk - ahogy az okkultizmusban nevezzük őket - amely az ember fölé van rendelve, és tagjai mind egy fokkal magasabban állnak, mint az ember. Ezeket a lényeket, akik az ember fölött a következő fokozaton állnak, az ezoterikus keresztény megjelölés szerint „angyaloknak”, „angelosoknak” nevezzük. Vannak tehát angyal-lények, akik már a Hold-fokon, Földünk planetáris elődjén elérték az ember-tudatot, és ma egy fokkal magasabban állnak, mint az ember. Az embernek a Jupiter-lét fokán lesz olyan tudata, mint amilyennel ezek a lények rendelkeznek, akiket angyaloknak, angeloi-nak nevezünk. Ezzel már szemügyre vettük az ember fölött álló lények első fokozatát. Más összefüggésekből ismerjük már a következő fokozatokat is. Tudjuk, hogy az angyalok fölött állnak az „arkangyalok”, az „archangeloi”, aztán az őserők rendje, akiket „archéknak” is nevezünk, aztán ismerjük a „megnyilvánulásokat”, a „hatalamsságokat”, az exuziákat, aztán az úgynevezett „erőket”, a dünamiszokat”, aztán az „uraságokat”, a „küriotészeket”, majd a „trónokat”, a „kerubokat” és a „szeráfokat”. Csak ekkor, a szeráfokon túl beszélhetünk arról, amit keresztény értelemben véve a tulajdonképpeni „istenségnek” nevezünk. Mert az igazi okkultista, az igazi szellemtudomány vagy okkultizmus nem tudja azt a szokásos, triviális nézetet osztani, hogy az ember közvetlenül feltekinthet a legmagasabb istenségre, hanem a lények egész sora áll közben, akiket keresztény értelemben angyaloknak, arkangyaloknak, és így tovább nevezünk. És bizonyos vonatkozásban a szellem kényelmességének kell tartanunk, amikor ma gyakran azt halljuk: miért van szükség lények egész sorára, az ember közvetlen viszonyba is kerülhet az istenséggel! Ezt a kényelmességet a teozófus vagy okkultista nem osztja, mert ezek a lények teljesen valóságosak, és ma szeretnénk néhány dolgot elmondani ezeknek a lényeknek a feladatáról és munkájáról, amit a világfejlődés érdekében tesznek, valamint e lények sajátosságairól és tulajdonságairól.

Mindenekelőtt meg akarjuk kísérelni, hogy képet kapjunk arról, mit jelent az angyal lénye. Ennek a lénynek a tudatáról legkönnyebben azáltal alkothatunk képet, ha belegondolunk abba, hogy az ember ma a maga külső fizikai tudatában négy természeti birodalmat fog át, amelyeket mintegy érzékelni tud: az ásványi lényeket, a növényi lényeket, az állati lényeket és magát az emberi birodalmat. Így tehát az emberi tudatot a maga tartalma szerint úgy írhatjuk le, hogy ezt a külső érzékszervekkel észlelhető négy birodalmat fogja át. Mindaz, amit az ember érzékszervei útján érzékel, bármi legyen is az, e négy birodalom valamelyikéhez tartozik. Ha megkérdezzük, milyen az angyal-lény tudata - akkor azt a választ kapjuk: bizonyos vonatkozásban magasabb tudat, és magasabb tudatként azáltal jellemezhető, hogy nem ér le az ásványi birodalomig. Addig, ahol a kövek, az ásványok vannak, az angyal tudata nem ér le. Ezzel szemben az angyal tudatában benne vannak a növényi lények, az állati lények, az emberi lények és az angyal saját birodalma, ami ott ugyanolyan szerepet játszik, mint számunkra az emberi birodalom. Ezért azt mondhatjuk: az angyal a maga tudatával ugyancsak négy birodalmat érzékel, a növényi birodalmat, az állati birodalmat, az ember birodalmát és az angyali birodalmat.

Az angyal-lény sajátossága az, hogy nincs fizikai teste, és így fizikai testi szervei sincsenek, nincs szeme, füle, és így tovább. Ezért nem érzékeli a fizikai birodalmat. Legalsó tagja az étertest. Ezáltal sajátos rokonságban van a növényekkel, a növényeket még érzékelni tudja. Ezzel szemben, ahol ásvány van, ott egy üres teret érzékel, éppen úgy, ahogy ezt leírtuk az ember esetében, amikor a devahán állapotában van. Itt az ember azt a teret, amelyet a fizikai síkon egy ásvány betölt, üres térnek fogja érzékelni. Így az angyal is, mindenütt, ahol itt a fizikai birodalom van, üres teret érzékel. Ezzel szemben tudata felnyúlik oda, ahová az ember tudata még nem ér fel.

Tudjuk azonban, hogy az emberek ma már bizonyos vonatkozásban úgy állnak egymás mellett, hogy vannak, akik vezetnek, és vannak, akiket vezetnek. Itt csak a gyermekekre akarok utalni, és a felnőtt nevelőkre: a gyermeket olyan sokáig kell vezetni, míg olyan érett nem lesz, mint a felnőtt nevelő. Az emberek mostani fejlődésük során a Jupiter-tudatba nőnek bele. Ez ugyanolyan lesz, mint amivel ma már az angyal rendelkezik. Mivel az angyal-tudat ilyen, az angyalok ma ténylegesen az ember vezetői, irányítói: előkészítik őt, és egy bensőséges kapcsolat áll fenn a között, ami az emberben fokozatosan kialakul, és a között, ami ennek az angyal-lénynek a feladata. Mi alakul ki az emberben földi lényének további részében. Erről már gyakran beszéltünk. Azt mondtuk, hogy az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje, és most éppen azon van, hogy asztráltestét úgy alakítsa át, hogy az fokról-fokra teljesen szellemivé váljon. Bár az ember már dolgozik lényének többi részén is, de a földfejlődés lényege abban áll, hogy a szellemén teljesen kialakuljon. Az angyalok már kifejlesztették a szellemént, már akkor kifejlesztették, amikor a földi lét megkezdődött. Ezért az angyalok a fejlődés hierarchiájában azok a szellemek, akik ezt a munkát, az asztráltest átalakítását szelleménné, az embernél vezetni tudják.

Most megkérdezhetjük: hogyan teszik ezt? Itt emlékezzünk arra, hogy azt mondtuk, amikor az ember meghal, halála után mindenekelőtt az van körülötte, amit úgy neveztünk, hogy az elmúlt élet széles emlékezeti tablója. Ez két-három napig tart, de egyes embereknél ettől valamennyire eltérő lehet. Szabály szerint addig tart, amíg az illető kibírja alvás nélkül. Ez az egyes embereknél nagyon különböző lehet. Az egyik azt szokta meg, hogy minden tizenkét óra után elalszik, a szemei lecsukódnak, míg a másik akár négy-öt napig is ébren tud maradni. Amilyen hosszú ideig az ember alvás nélkül kibírja, annyi ideig tart az emlékezeti tabló. Aztán az étertest elválik, és csak egy kivonat marad vissza az elmúlt élet tapasztalata. Az ember ezt magával viszi a következő időszakban, és lénye mintegy bekebelezi és kialakítja azt, ami szerint a következő inkarnációban fizikai testét felépítheti. Ezáltal képes arra, hogy következő testét tökéletesebbre alakítsa, mert elmúlt életének gyümölcseit ehhez fel tudja használni. Az embernek tehát van egy ilyen élet-esszenciája, és ebből építi fel a következő életében a fizikai testét.

Nos, még valami mást is tudunk. Tudjuk, hogy az ember nemcsak saját testét alakítja ki, hanem, hogy a devahánban sem tétlen. Téves elképzelés, ha azt hisszük, hogy az ember csak önmagával foglalkozik. A világ így egyáltalán nem az egoizmusra épül fel. Úgy épül fel, hogy az ember minden helyzetben együtt dolgozik a Földdel, és a devahánban is mindenkor a Föld felszínének átalakításán dolgozik. Tudjuk például, hogy a talaj, amelyen ma állunk, még néhány évszázaddal ezelőtt egészen másképpen nézett ki, mint ma. A Föld állandóan átalakul. Azóta, hogy Jézus Krisztus a Földön járt, hatalmas változások történtek, egészen másféle növények és állatok vannak jelen. Így a Föld arculata állandóan változik. Ahogy az emberek is folyamatosan a fizikai síkon dolgoznak, amikor városokat építenek, és így tovább, olyan erőkkel dolgoznak, amelyek a fizikaiságban hatnak, ugyanígy hatnak a devahánból is azokkal az erőkkel, amelyek a Föld fiziognómiáját, tehát a növényi és állati birodalmat is átalakítják. Ezért az ember egy új inkarnációban olyan talajra lép, amely egészen más képet nyújt, így tehát mindig valami újat él át. Mert az ember egyébként csak akkor lép be egy új inkarnációba, ha valami újat kell átélnie. Az ember maga is hozzájárul a Föld átalakításához, de ezt nem tudja útmutatás nélkül megtenni. Nem tudja meghatározni a következő inkarnációkat, mert akkor nem élné át azt, aminek a jövőben történnie kell. És a legközelebbi vezető lények, akik az embert a devahán erőiből irányítják, hogy a Föld átalakításában együttműködjön, azok a lények, akik megteremtik az összhangot az egyes emberi individualitások és a Föld fejlődése között, úgy, ahogy az megfelel az egyes individualitásoknak, ezek a szellemi lények az angyalok. A köveken, a szilárd földkérgen nem tudnak dolgozni, mert a tudatuk nem ér le a kövekig. Leér azonban a növényvilágig, amelyet a Föld magán hordoz. Ha itt teremtően nem is, de átalakító jelleggel működni tudunk.

És lényegében úgy van ez, hogy minden egyes emberi individualitással egy ilyen angyal-lény működik együtt, aki az embert vezeti és irányítja annál a munkájánál, hogy a szellemént az asztráltestben kialakítsa, amíg ez meg nem történik. Ezért beszélnek a keresztény ezoterikában az ember őrangyaláról. Ez olyan elképzelés, amely teljesen megfelel a törvényszerű realitásnak. Ők azok a lények, akik összhangot teremtenek az egyes emberi individualitások és a földfejlődés között, amíg az ember a földfejlődés végén odáig jut, hogy leválhat az őrangyaláról, mert akkor már maga is olyan tudattal fog rendelkezni, mint az angyal.

Nos, könnyen megérthetik, hogy az arkangyalnak olyan tudata van, amely nem ér le a növényi birodalomig, hanem csak az állatok birodalmáig. A növények úgyszólván nincsenek jelen számukra, nekik ez egy alárendelt jelentéktelen birodalom. Az állatvilághoz még találnak kapcsolódási pontot, ezt értékelni tudják. Nincs étertestük, a legalsó tagjuk az asztráltest. Az állatnak is van asztrálteste, ezért az arkangyalok az állatok asztráltestére hatnak. Aztán érzékelik az emberi birodalmat is, az angyalok birodalmát és a sajátjukat. Az, amire „ént” mondanak, ami olyan, mint az emberek számára az emberi én, az az arkangyal-birodalom. Ezeknek a lényeknek is van egy fontos missziójuk, és minthogy két fokkal magasabban állnak az embernél, érthető, hogy ez a misszió igen magasrendű. Mert az arkangyal tudata olyan maga fokú, hogy a buddhit, az életszellemet már teljesen kifejlesztették, ezért vezetni és irányítani tudják a földfejlődést egy olyan szempontból, ami az életszellemnek, a buddhinak felel meg. Ez abban fejeződik ki, hogy ezek az arkangyalok vezetői és irányítói egész néptörzseknek. Amit népszellemnek nevezünk, ami tehát egy nép közös szelleme, az konkrétan valamelyik arkangyal. Nos, azt is érthetőnek fogják találni, hogy azoknak a népeknek, amelyeknek ilyen spirituális összefüggés folytán még közös tudatuk volt, nem tekintettek fel a legmagasabb lényig, hanem csak a legközelebbi lényeket látták, akik vezették és irányítottál őket.

Nézzük az óhéber népet. Legmagasabb istenségként a Jahve- vagy Jehova-istent tisztelte. Ez a Jehova-isten azonban számukra a „megnyilvánulás” rendjéhez tartozott. Magasztos lény volt, akit istenüknek ismertek el. De azt mondták: aki bennünket irányít és vezet, Jehova tulajdonképpeni küldöttjének megbízásából, az „Michael”, egy arkangyal - akinek neve azt jelenti: „aki Isten előtt áll”.  A régi héberek „Isten arculatának” is nevezték, mert amikor Istenre tekintett, a régi szövetséghez tartozónak érezték, úgy, hogy Michael isten előtt állt és lénye azt fejezte ki, amit az ember-lény emberi arculata kifejez. Ezért szó szerint Isten arculatának nevezték.

Amikor tehát az okkultizmus értelmében „népszellemről” beszélünk, nem egy fogalmilag felfoghatatlan lényről beszélünk. Amikor ma, materialista korunkban népszellemről beszélnek, tulajdonképpen semmit sem értenek alatta, mert a nép sajátosságainak valamilyen külső absztrakt összefoglalására gondolnak. A valóságban van egy szellemi megnyilvánulás, akit arkangyalnak nevezünk, és aki a népet, mint egységes egészet irányítja és vezeti. Ez a lény az állatok világáig ér le. A népek ezt érezték is. Mert, ha szabad így mondani, a népi ösztönből ezt könnyű megérezni. Az egyik nép itt lakik, a másik ott. A különböző vidékek szerint, ahol a népek laknak, ilyen vagy olyan állatokkal kellett foglalkozniuk, úgy, hogy ösztönösen megérezték, amit a népszellem adott számukra. Ez egészen az állatokig hatott, úgy, hogy a régi egyiptomi, aki ezt nagyon jól érezte, ezt mondta: ha a növények fejlődését nézzük, itt az angyalok működnek, ha az állatokat nézzük, akkor ezekben az egész népet irányító szellem részesít bennünket! Ezért ezt az erőt, amely az állatokat hozzájuk vezette, szent erőnek látták, és az a mód, ahogy az állatokkal viselkedtek, ennek a tudatnak volt a kifejezése. Nem beszéltek arkangyalokról, de ez volt az érzésük. Ez az a tulajdonképpeni érzés, amely az egyiptomit az állatkultuszhoz kapcsolta, és ennek az volt az alapja, hogy ott, ahol erről a szellemi összefüggésről tudomásuk volt, ezeket a szellemeket nem földi állatok képében ábrázolták, hanem olyan állatok képében, mint a szfinx, szárnyas állatok képében, és így tovább, amelyeket a népek különböző ábrázolásaiban láthatunk. Ez olyan volt, mintha belehelyezték volna a vezető arkangyalt. A különböző állati csoportokban ezért a működő arkangyal ezoterikus kifejeződését láthatjuk, mintegy leképezve, és sok egyiptomi bálványkép arra a képzetre vezethető vissza, hogy az arkangyal, a nép vezető szelleme leér egészen az állatokig. Ez lényegében az arkangyal feladata, de van még egy másik is.

A mai emberiség tudata számára, mint valami monda, távoli időkből Uriel, Gábriel, Rafael és Michael neve ismerős, de csak Hénoch könyvében[1] kell utána nézni, hogy más arkangyalok neveit is megtaláljuk. Volt ugyanis egy arkangyal, Phanael[2], egy fontos arkangyal, akinek nemcsak az volt a feladata, hogy valamilyen néptörzset vezessen, hanem még más is. Tudjuk, hogy a beavatás abban áll, hogy az ember arra törekszik, hogy egyre magasabb tudatállapotokra emelkedjen fel, és már most, a földfejlődés folyamán egyre magasabb tudatállapotokat érjen el. Nos, a beavatási helyek emberei nagyon jól tudták, hogy ehhez vezető és irányító erők tartoznak. Ezért azokat, akiket be kellett avatniuk, annak az arkangyalnak a védelme alá vonták, akit Phanaelnek neveztek. Ő volt a védelmező, akit azok kértek fel, akik beavatásra törekedtek.

Más ezen a fokon álló szellemi lényeknek más a feladatuk. Így például az egész világfolyamatnak az egész világfejlődésnek az igazi alapja azoknak az erőknek az összessége, amelyek bizonyos lényektől származnak. Van egy arkangyal, Surakielnek[3] nevezték korábban, akinek az a feladata, hogy egy város vagy egy egész terület különösen elterjedt rossz tulajdonságait kiirtsa, és átalakítsa erénnyé. Aki ismeri ezt az összefüggést, az látja ebből, hogy amit egy általános absztrakt szóval „gondviselésnek” nevezünk, az valóban létezik. Ha az ember azon buzgólkodik, hogy a szellemi világot megismerje, nem szabad, hogy általános absztrakciókkal megelégedjen, hanem bele kell mennie a részletekbe. Mert a magasabb lények, akiket az ember még csak sejtésszerűen tud elképzelni, az ilyen közbeeső lények útján irányítják a világfejlődés menetét, mint amilyenekkel most ismerkedünk meg. Ez az, amit úgy jelölhetünk meg, mint az arkangyalok különböző feladatait.

Nos, most az őserők rendjéhez jutunk. Ezek még magasztosabb lények, akiknek a tudata nem ér le az állatokig. Ha a beavatott odáig emelkedik, hogy kapcsolatba kerül az őserőkkel, emberi tudatából fakadóan nem tudja közölni velük, milyen az állatok alakja a Földön. Mert tudatukkal csak az emberig érnek le. Ismerik az angyalok birodalmát, az arkangyalok birodalmát, és a magukét, önmagukat „énnek” mondják, és az emberek azok, akiket utolsóként érzékelnek. Ami az emberek számára a kő, az ásványi birodalom, az az őserők számára az ember, a legalsó birodalom. Ezzel már azt is kimondtuk, hogy egy igen magas fokról vezetik az ember útját. Az ember itt vagy ott megérzi, hogy létezik olyasmi, mint „korszellem”, ami a különböző korszakokban különböző. Az emberek megérzik, hogy van „korszellem”. A korszellemről már gyakran beszéltünk itt. Említettük például, hogy az Atlantisz utáni kor első kultúrájában, a régi indiai népben a korszellem abból állt, hogy az emberek tudata olyan volt, hogy visszavágyódtak a régi atlantiszi időkbe, amelyben a körülöttük lévő magasabb birodalmakat még homályosan érzékelték. Ez hozta létre a jóga-rendszert, amelynek útján újra fel akartak emelkedni a magasabb világokba. Ezzel a régi tudattal kapcsolódott össze, hogy az emberek kevésre tartották a külső valóságot, a fizikai síkot. Számukra a fizikai sík maja, illúzió lett. Az ősi indiai kultúrát úgyszólván alig érdekelte a fizikai sík. Különösnek fogják tartani, de valóban igaz, hogy ha csak az ősi indiai kultúra maradt volna meg, akkor nem lenne vasút, telefon, és azok a dolgok, amelyekkel ma a fizikai síkon rendelkezünk, mert egyáltalán nem lenne olyan fontos, hogy a fizikai világ törvényeivel olyan erőteljesen foglalkozzunk, hogy a fizikai világon mindazt elterjesszük, ami ma kulturális viszonyainkhoz tartozik.

Aztán jött a perzsa kor szelleme. Általa megismerte az ember az anyagban az ellenszegülő elemet, amin dolgoznia kell, összekötötte magát Ormuzddal, a jó szellemmel, szemben a matéria szellemével, Ahrimánnal. A perzsát azonban már érdekelte a fizikai sík. Aztán annak a korszaknak a szelleme következett, amely egyrészt a babilóniai-asszír-káldeai kultúrában jelent meg, másrészt az egyiptomiban. Létrejött az emberi tudomány. A geometriával azt keresik, hogy a Földet alkalmassá tegyék az ember számára. Az asztrológiában és asztronómiában azt keresik, hogy megismerjék a csillagok járásának értelmét, és ami a Földön történik, azt a csillagok járása szerint rendezzék el. A régi Egyiptomban éppen a szociális életben rendezték el a dolgokat a csillagok járása szerint. Amit a csillagok titkaiként felderítettek, aszerint hozták meg az intézkedéseiket. Amíg a régi indiai az istenekhez való utat igyekezett kifürkészni, miközben figyelmét teljesen elfordította a külső valóságtól, az egyiptomi azokat a törvényeket tanulmányozta, amelyek a külső valóságban uralkodnak, hogy kikutassa, hogyan nyilvánul meg az istenek szellemisége és akarata a külső természeti törvényekben. Ez megint egy másik korszak volt. Így láthatunk minden korszakban egy bizonyos szellemet, és a fejlődés a Földön azáltal jut érvényre, hogy az egyik korszak szellemét felváltja egy másik korszak szelleme. Így történik ez a részletekben. Az emberek felemelkednek a korszak szelleméhez, de nem tudják, hogy a kor egész lefolyása mögött a kor szellemei állnak, és nem tudják, hogy ők itt a Földön úgyszólván csak eszközei a mögöttük álló korszellemnek, hogy a kor szellemét kifejezésre juttassák. Gondoljanak Giordano Brunóra[4]. Ha Giordano Bruno a 8. században született volna, nem vált volna azzá, akivé lett, mert abban a korban lett azzá, amelyben az a korszellem uralkodott, akinek aztán a kifejezőjévé vált. A korszellem eszköze volt, és ugyanígy más szellemek is. És megvan a fordított lehetőség is: ha Giordano Bruno a 8. században született volna, a korszellem képtelen lett volna egy olyan kifejező erőt találni, amelyet Giordano Brunóban megtalált. Látjuk ezeknél a dolgoknál, hogy az emberek a korszellem eszközei, akik a nagy korszak vezető lényei, és a kisebb korszakokban a „vélemények és nézetek szellemei” is. Ők az őserők. Az emberig érnek le. Nem irányítanak olyasmit, ami az embert a természet többi birodalmával összehozza, mert az állatvilágig nem ér le a tudatuk. Azok az intézkedések, amelyek szerint a korszellem alapján az emberek az életüket berendezik, államokat alapítanak, tudományt hoznak létre, megművelik földjeiket - mindaz, ami az embertől származik - a kultúrának ez a menete, a kezdetétől a végéig az őserők vezetése alatt áll. Annyiban vezetik az embert, amennyiben az embereknek magával az emberrel van dolguk.

Különböző alkalmakkor már felhívtam a figyelmet arra, hogy a szellemi hierarchiákból bizonyos lények visszamaradnak, amelyek nem emelkednek fel annyira, mint a többiek, úgyszólván megbuknak a világfolyamatban. Nos, könnyen el lehet képzelni, hogy vannak lények, amelyeknek a Hold-fejlődés során fel kellett volna emelkedniük a megnyilvánulások vagy hatalmasságok rendjéhez, de csak az őserőkig jutottak. Ezek másféle őserők, mint azok, akik a fejlődés szabályszerű menetében emelkedtek fel az őserőkig. Vannak tehát olyan őserők, akik tulajdonképpen álcázott hatalmasságok. Most egy másik szempontból ismerkedünk meg néhány dologgal, amivel más oldalról már megismerkedtünk. Az őserők között tehát rejtetten vannak olyanok, akik tulajdonképpen már hatalmasságok lehetnének. Azokhoz az őserőkhöz, akik valójában jogtalanul vannak itt - mindazonáltal azok számára, akik ilyesmit a szellemtudomány álláspontjáról látnak - azok a lények tartoznak, akiket jogosan „sátánnak” nevezünk. A sátán jogtalanul a világ fejedelme, mert a jogos fejedelme az a hatalmasság, akit Jahvének nevezünk, tehát a sátán jogtalanul tartozik az őserők rendjéhez. Ez abban fejeződik ki, hogy az embereket odáig viszi, hogy folytonosan ellentmondjanak a korszellemnek. Ez valóban az a szellemi lény, akit a „sötétség szellemének” is neveznek, vagy Földünk bitorló fejedelmének, aki igényt tart arra, hogy tulajdonképpen az embereket vezesse és irányítsa. És most már meg fogják érteni, milyen mély értelme van annak, hogy Krisztus megjelent, hogy missziója útján fényt vessen az egész további fejlődésre, és hogy harcot kell vezetnie a világ bitorló fejedelme ellen. E mögött a legmélyebb bölcsesség áll, ami az evangéliumnak ebben a nagyszerű részében fejeződik ki.

Olcsó dolog, amit ma a sátánról nem csupán materialista érzületű emberektől lehet hallani, hanem olyanoktól is, akiknél még a régi képzetek kísértenek, de ezeket félreértik, mert a sátánról már régóta meglehetősen gúnyosan beszélnek. És még azok is, akik a többi szellemi lényt készséggel elismerik, a sátánnak nem akarnak valódi létet tulajdonítani, letagadják. Ez onnan ered, hogy az emberek már a középkorban furcsán tekintettek a sátánra, és azt mondták: tulajdonképpen a hatalmasságok fokán visszamaradt lény, amennyiben a hatalmaságok fokáról származik, úgy visszamaradt. - Hol vannak a hatalmasságok szellemei? Abban fejeződnek ki, ami a világban a szellemnél nyilatkozik meg. A sátánt a sötétség szellemének nevezték, de azt mondták: a sötétség csak a fény tagadása. A fény valóság, a sötétség nem az. - Ezt szellemileg is értették. Így azokat a szellemeket, amelyek a fényben nyilvánulnak meg, valóságos lényekként írták le, de a sátántól, aki a sötétségben nyilvánul meg, elvették a valóságot. Ez nagyjából úgy történik, mintha valaki, aki a fizikusokhoz tartozik, azt mondaná: a hideg csak a meleg hiánya, tulajdonképpen nem valóság. Ha a meleget egyre jobban lecsökkentjük, egyre hidegebb lesz, de ha a hőt egyre inkább el is vonjuk, a hideg nem valóság, tehát ne is gondoljunk a télre! - De annak ellenére, hogy a hideg a hő tagadása, mégis igencsak megérezzük, ha nincs befűtve. Így a sátán is igencsak valóság, még ha a fény tagadása is.

Ezzel már felemelkedtünk azokhoz az igen magasrendű lényekhez, akiket „megnyilvánulásoknak” „exuziáknak” nevezünk. Hozzájuk tartozik például az a lény, akit más összefüggésben már megismertünk, mint Jahvét vagy Jehovát, valamint a társait is, az elohákat. A fényszellemek a megnyilvánulások vagy hatalmasságok rendjéhez tartoznak. Tudjuk, hogy Jehovának hat társa volt, akik a Napot a maguk számára elkülönítették. Jehova maga eltávozott a Holddal, és a Nap visszavert fényét leárasztotta a Földre, de társa a többi elohának. Ha most megkísérlik, hogy ezeknek a megnyilvánulásoknak a tudatát a korábbiak analógiája szerint összeállítsák, akkor azt fogják mondani, hogy ezek a szellemek már nem törődnek az egyes emberekkel. Az egyes embereket azok a szellemek vezetik, akiket angyaloknak, arkangyaloknak és őserőknek neveztünk, egészen azokig, akiket korszellemekként jelöltünk meg. Az egész kép, amelybe az ember beleilleszkedik, a planéták irányítása és vezetése, és az, ami velük történik, most a megnyilvánulások vagy hatalmasságoz ügye. Mert azt mondtuk, hogy az ember egész mai fejlődése nem jöhetett volna létre, ha egyrészről az előre rohanó Nap-erők, másrészt a késleltető Hold-erők léteztek volna. A megnyilvánulásoknak vagy hatalmasságoknak egyáltalán nem az egyes emberrel van dolguk, hanem az embercsoportokkal. Azokat a külső folyamatokat és lényeket irányítják, akik a planétát alakítják, és akikre az embernek szüksége van, hogy ezen a bolygón fejlődését véghezvigye. Ma mindenekelőtt így nézünk fel egy magasrendű lényre, aki mindazok fölé emelkedik, amiről most beszéltünk, magára a Krisztus-lényre, aki olyasmit hoz a Föld számára, aminek nem az egyes emberrel van dolga, hanem az egész emberiség vezetésével. Krisztushoz az embernek meg kell találnia a maga útját, mert az őserők útján csak kényszerrel találhatja meg önmagát, Krisztushoz szabadon kell eljutnia.

Így mindenekelőtt az ember fölé rendelt hierarchiák legalsó fokáról kaptunk képet, az angyalokról, arkangyalokról és egy kicsit az őserőkről és hatalmasságokról, és sejtésszerűen feltekintettünk egy még magasabb lényre, Krisztusra. Egy más alkalommal majd felhasználjuk az alkalmat, hogy szemügyre vegyük azt, amit a „trónokról”, és így tovább mondanunk kell. Ma arról a szellemi összefüggésről akartam valamit elmondani, amelybe az ember is bele van szőve, és amelyben részt vesznek az angyalok, arkangyalok őserők és hatalmasságok is.


[1] Hénoch könyve a Biblián kívüli régi zsidó irat. A 20. fejezetében a következő arkangyalokat sorolja fel: Uriel, Rafael, Raguel, Michael, Sarakael, Gábriel és Remiel. A 40. fejezetben négy arkangyal szerepel: Michael, Rafael, Gábriel és Phanuel.

[2] Hénoch könyvében a következő olvasható: „… és a negyedik, aki a vezeklést és az örök élet örökségének reményét képviseli”.

[3] Róla a következő olvasható Hénoch könyvében: „Sarakiel, a szent angyalok egyike azok fölött a szellemek fölött áll, akik a vétekre buzdítanak…”

[4] Giordano Bruno olasz filozófus (1548-1600), az univerzum végtelenségét és a világ sokféleségét tanította, ami ellentétben állt az egyház dogmájával, ezért az inkvizíció máglyáján végezte.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként