A legutóbbi alkalommal fejtegetéseimet azzal fejeztem be, hogy az mondtam: a kereszténység szélesebb, átfogóbb, mint az, amit a vallásos elemek tartalmaznak, és a jövőben, amelyben az emberiség túl fog nőni azon, amit az idők folyamán szokás szerint vallásnak neveznek, a jövőben - így mondtam - a kereszténység tartalma mentesülni fog a régi értelemben vett vallásos elemtől, és az emberiség számára szellemi kultúrtényezővé válik. A kereszténység tehát képes lesz legyőzni jelenlegi formáit, amelyeket az eddigi kulturális fejlődés során, mint a vallásos élet formáit törvényesnek tekintettünk.

A legutóbbi előadás óta a kulturális élet sokféle szempontját tapasztaltam. Tudják, hogy a mostani és a legutóbbi fejtegetés között a szellemtudományos munka egy kis részét végeztük el az északi országokban: Svédországban, Norvégiában és Dániában^[1]. Az utóbbi hetekben többek között svéd helyszíneken, és Stockholmban is előadásokat tartottam. Érthető lesz az önök számára, ha azt mondom, hogy ezekben az északi országokban a lakosok csekély száma miatt olyan sok hely van az emberek számára, hogy egymástól távolabb laknak, mint a mi közép-európai kultúr-országainkban - csak arra kell emlékeznünk, hogy egész Svédországnak annyi a lakosa, mint egyedül Londonnak - és hogy azokon a vidékeken, ahol ilyen sok hely van, alkalom kínálkozik arra is, hogy a szellemi környezet lényei és a régi északi istenek még közreműködjenek. Jogosan mondhatjuk: azok számára, akik valamit tudnak a spiritualitásról, bizonyos vonatkozásban úgy van, hogy minden sarokból és szegletből azoknak a régi isteni-szellemi lényeknek az arculata tekint ki, akik az északi misztériumokban az északi beavatottak szellemi tekintete előtt álltak, abban a korban, amelyben a keresztény eszme még nem terjedt el a világban.

Ezeken a nem pusztán poétikus, hanem szellemi értelemben is mondákkal körülvett területeken az ember egy másik szimptóma közepén találta magát. A stockholmi előadások közötti napokban Uppsalában is tartottam előadást. Az uppsalai könyvtárban - mindazok közepette, ami szellemi manifesztációként történt a régi kereszténység előtti időkben - csendben meghúzódik egy régi germán Biblia-fordítás: az úgynevezett ezüst kódex^[2], a négy evangélium fordítása a 4. századból, amelyet a gót püspök, Ulfila - Wulfila - készített. Érdekes, hogy egy karmikus összefüggés következtében a harmincéves háború folyamán a kereszténységnek ezt a dokumentumát Prágában - ahol eddig volt - zsákmányul ejtették, és megőrizték azok között a szellemi lények között - legalább is emlékezetükben −, akiknek a szellemi atmoszférája ezt a területet áthatotta. És mintha csak úgy kellett volna történnie, hogy ez a dokumentum ezen a helyen legyen, még egy másik érdekes tény is előállt, az, hogy ennek az ezüst kódexnek tizenkét levelét egy műgyűjtő valamikor ellopta. Örökösének egy idő múlva olyan lelkiismeret-furdalásai támadtak, hogy ezeket a leveleket újra elküldte Uppsalába, úgy, hogy ezek most újra a többivel együtt az első germán Biblia-fordítás mellett találhatók.

A három nyilvános stockholmi előadás mellett tartottam még egyet a wagneri „Niebelungok gyűrűje” vezérelvéről, és az utcán járva egy oszlopon feltűnt az opera hirdetése: „Wagner: Ragnarök - az istenek alkonya”, mint ennek a Niebelung-gyűrűnek az előző esti előadása. Ez egy igazi szimptóma, ami itt figyelemreméltó módon egymásba szövődött: az északi mondavilág, amely alapjában véve mindenütt egy mély, tragikus vonást hordoz, arra utal, hogy jön majd valaki, aki ezt az északi isteni-szellemi világot megváltja. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy ennek az északi mondavilágnak ez a hangulati vonása mintegy utóhangként még középkori formában azáltal jelenik meg, hogy Siegfriedet azon a pontján ölik meg, ahol sérülékeny volt, és hogy ezzel profétikusan arra a helyre utalnak, amelyet később másvalakinél a kereszt fed be, mintegy jelezve: itt egy olyan hely van, ahol valami még hiányzik. Ez nem pusztán egy költői, poétikus játék, hanem olyasmi, ami mélyen a mondavilág inspirációjából fakad. Mert ez a tragikus vonás éppen úgy benne van az északi mondában, mint az alapját képező misztériumban, hogy az északi istenvilág helyére később a keresztény princípium fog lépni. Az északi misztériumokban mindenütt felfigyel az ember arra, amit ez az istenek alkonya tulajdonképpen jelent. Ugyanakkor említésre méltó - ezen ismét többet értek, mint pusztán költői képet - hogy egészen a népi lelkületig, ott fent a régi istenekre való emlékezés nagy békességben összefér azzal, amit a kereszténység hozott. Szimptómának lehet tekinteni, hogy a gót Biblia megfér a régi emlékek mellett.

További szimptómának lehet érezni, a jövőre való utalásnak, amikor azon a vidéken, ahol az istenek alkonyának istenei olyan elevenek voltak, amennyire csak lehetséges, ezek az istenek Richard Wagner-i alakban újra megjelennek, feltámadnak egy szűk határok között mozgó vallásos létben. Mert aki csak egy kicsit is képes arra, hogy az idők jeleit megértse, Richard Wagner művészetében az első felvillanó csillagát látja annak, ahogy a kereszténység a maga mély eszméiben kilép a vallásos élet kereteiből a modern szellemi kultúra szélesebb környezetébe. Richard Wagner lelkéből világosan ki lehet hallani, ahogy a kereszténység vallásos eszméi előlépnek, ahogy a vallásos bilincseket szétfeszíti, és valami átfogó eszme jelenik meg. Amikor a zürichi tó partján a Wesendonk villából 1857 nagypéntekén kitekint az első kibontakozó tavaszi virágokra, és ebben a kibontakozó létben a „Parsifal” első lelki csírái^[3] megjelennek, ez annak átalakulása, ami a kereszténységben mindenekelőtt, mint vallásos eszme él, és egy nagy tervvé válik. És miután lelkületében felemelkedett a kereszténység előzetes prófétikus meghirdetéséhez, ami nála oly hatalmasan felrémlett a Niebelung-gyűrű költészetében, ez a keresztény eszme később a „Parsifal”-ban teljes mértékben megjelent^[4], és egy tágabb horizontot ért el. Ezzel ennek a jövőnek a kiindulópontja lett, ahol a kereszténység nemcsak vallásos élet lesz, hanem megismerési élet, művészi élet és szépség a szavak átfogó értelmében.

Ma azt kell az önök lelki szemei elé állítanom, előző fejtegetéseimhez kapcsolódva, mint olyasmit, ami alapérzést kelthet az iránt, amivé a kereszténységnek az emberiség számára majd egykor válnia kell. Ehhez kapcsolódva akarjuk ma az emberiségfejlődés mélyéből a kereszténység és a vallás közti viszonyt szemügyre venni. Az időpont sem alkalmatlan arra, hogy egy ilyen fejtegetést lelkünk elé varázsoljunk.

Közvetlenül az előtt a nagy szimbolikus ünnep előtt állunk, amit úgy fejeztünk ki, mint olyan ünnepet, amely a szellem győzelmét jelzi a halál fölött, a húsvét ünnepe előtt állunk, és talán emlékszünk még arra a fejtegetésre, amelyben megkíséreltük, hogy a karácsonyt a misztériumok mélységeiből megértsük. Amikor egy magasabb szempontból egyrészről a karácsony ünnepét, másrészről a húsvét ünnepét a pünkösd ünnepére való kitekintéssel szemügyre vesszük, akkor, ha a dolgot helyesen szemléljük, éppen ez a vallás és kereszténység közötti viszony áll csodálatos módon szellemi szemeink előtt.

Most ehhez a fejtegetéshez egy kicsit messzebbről kell az alapokat leraknunk, de látni fogjuk, hogy tulajdonképpen mi rögződik az ilyen ünnepekben, és mi az, amit lelkünkben felébreszthet. Messzire visszamegyünk az emberiség fejlődésében, ha nem is olyan messzire, mint a legutóbbi előadásunk alkalmával, sem időben, sem térben. A korábbi előadások azonban segíteni fog nekünk, mert láthattuk belőlük a földfejlődés létrejöttét, és annak összefüggését az égi térségek lényeinek fejlődésével. Ma nagyjából az atlantiszi idők közepéig megyünk vissza. Ez az az időszak, amelyben a mai emberiség elődei Európától nyugatra laktak, Európa és Amerika között, azon a kontinensen, amely ma az Atlanti óceán fenekén található. A Föld akkor másképpen nézett ki. Ami ma a víz felszínét alkotja, az akkoriban szárazföld volt, és itt laktak azoknak az embereknek az elődei, akik ma az európai és ázsiai emberiséget alkotják. Ha szellemi pillantást vetünk ennek az özönvíz előtti atlantiszi népességnek a lelki életére, ez egészen másnak mutatkozik, mint amilyen az Atlantisz utáni emberiség lelki élete. Korábbi fejtegetésekből tudjuk, hogy a földfejlődés folyamán az ember lelkében is milyen nagymértékben megváltozott. Azóta az időszak óta, egészen a nappali ébredés és az éjszakai alvás közti váltakozó állapotig minden megváltozott az ember tudati életében.

Ma, ugye, normális dolog az embernél, hogy ha reggel felébred, asztráltestével és énjével alámerül fizikai testébe és étertestébe. És amikor alámerül, szeme kiszolgálja, hogy lásson, füle, hogy halljon, és egyéb érzékszervei is, hogy az érzéki világ benyomásait maga körül érzékelje. Belemerül agyába és idegrendszerébe, és az érzéki benyomásokat összegzi. Ez a nappali élete. Esténként asztrálteste és énje ismét kihúzódik fizikai és étertestéből. És amikor elalszik, és fizikai és éterteste az ágyban fekszik, az érzéki világ és a nappali élet benyomásai, mint eltűnnek. Eltűnik a kedv és a bánat, az öröm és a fájdalom, mindaz, ami a belső lelki élet tartalma, és az ember körül éjszakai életében homály van és sötétség.

Az atlantiszi korszak közepe felé ez még nem így volt. Az ember tudati élete akkor lényegesen más képet nyújtott. Amikor az ember reggel alámerült fizikai testébe és étertestébe, nem került szembe a külvilág határozott, élesen körvonalazott képeivel, hanem ezek a képek sokkal határozatlanabbak voltak, olyanok, mint ma sűrű ködben az utcai lámpák, ahogy aurikusan szegélyezve tűnnek fel szivárványszerű színes képekben. Ez csak egy kis összehasonlítás, hogy képzetet alkothassunk arról, mit látott az atlantiszi ember a korszak közepén. Nos, ezek a színek, amelyek a tárgyak körül kialakultak, és azok éles határai, ahogy az ember ma látja őket, nem voltak lezártak, és a hangok is, amelyek a tárgyakból felcsendültek, nem voltak olyan határozottak, mint ma. Ezekben a szín-peremekben, amelyek minden élőlényt körülvettek, valami kifejeződött lényük belső lelki életéből, úgy, hogy az ember, amikor lemerült fizikai és étertestébe, még úgyszólván érzékelt valamit a körülötte lévő dolgok szellemi mivoltából, nem úgy, mint ma, amikor, ha az ember reggel belemerül fizikai és étertestébe, pusztán a fizikai dolgokat érzékeli a maguk éles határaiban és színes felszíne szerint. És amikor az ember esténként elhagyta fizikai és étertestét, akkor körülötte nem csak néma csend és sötétség terült el. Akkor azok a képek, amelyeket érzékelt, legfeljebb egy kicsit voltak mások, de alig gyengébbek, mint nappal.  Csak abban állt a különbség, hogy napközben az ásványi, növényi, állati és emberi birodalom külső tárgyait érzékelte. Éjszakánként azonban, amikor az ember kiemelkedett fizikai és étertestéből, a tér megtelt számára ilyen színképekkel és hasonlókkal, de minden lehetséges szag- és íz-benyomással is, mindabból, ami körülötte volt. De mindezek a színek és hangok, és a hő- és hideg-benyomások azoknak a szellemi lényeknek a ruhája és burka volt, akik egyáltalán nem szálltak alá valamely fizikai megtestesülésbe, olyan lényeké, akiknek fogalmát és nevét a mondák és mítoszok^[5] tartalmazzák. Mert a mondák és mítoszok nem „népi költemények”, hanem visszaemlékezések azokra a dolgokra, amelyeket a régi korok emberei ilyen állapotokban láttak. Mert ezek az emberek nappal és éjszaka is érzékelték a szellemiséget. Az ember körül éjszaka valóban élt az az istenvilág, amely a mondákban és mítoszokban megjelenik. Odin és Freya, és az északi mondák többi alakja, nem kitalált személyek. Az akkori emberiség ugyanolyan valóságosan átélte őket a szellemi világban, ahogy ma az ember átéli a környezetében lévő embertársait. A mondák és mítoszok visszaemlékezések arra, amit az ember mindabban átélt, amit a maga homályos szellemi látó állapotában véghezvitt.

Amikor ez a tudatállapot, amely egy még régebbi állapotból fejlődött ki, egyre inkább kialakult, az égen a Nap a Mérleg jelében állt, abban az időpontban, amit ma tavasznak nevezünk. És amikor ma tovább haladunk abban a korban, amit atlantiszinak nevezünk, látjuk, hogy egyre inkább létrejön a mai állapotunk. Egyre homályosabbá és jelentéktelenebbé válnak azok a benyomások, amelyeket az ember akkor szerzett, amikor éjszaka asztráltestével és énjével kívül volt fizikai testén és étertestén. Egyre világosabbá váltak viszont azok a nappali képek, amelyeket akkor kapott, amikor fizikai és étertestén belül volt, röviden - ha szabad paradox módon kifejeznem magam -, az éjszakák egyre inkább éjszakákká váltak számára, a nappalok pedig nappallá.

Aztán jött az atlantiszi áradás, majd az a későbbi Atlantisz utáni kultúra, amelyet már gyakran leírtam, és amit a régi indiai kultúrának nevezünk, amelyben maguk a szent risik tanították az embereket. Aztán következett a régi perzsa kultúra, a káldeai-asszír-babilóniai-egyiptomi kultúra, majd a görög-latin, és végül a mi kultúránk. Ma azt a hangulatot akarjuk ábrázolni, amelyben az emberek az Atlantisz után időkben, és részben még az atlantiszi kor utolsó időszakában éltek, így ez a hangulat jelenik meg előttünk: mindenütt voltak népek, olyanok is, amelyek kelet felé vándoroltak, és ott letelepedtek, mint az atlantiszi népek utódai. Ezek még birtokában voltak a régi emlékeiknek, a régi mondáknak és mítoszoknak, amelyek visszaadták azt, amit az emberek egy korábbi időszakban, az atlantiszi kor egy korábbi időszakában átéltek. Ezt a mondakincset az atlantiszi korból származó népek magukkal hozták, megőrizték és elmesélték azokat. Ez volt az, ami betöltötte őket, és az észak legrégebbi lakosai még teljes mértékben érezték azt az erőt, amely a mondákból és mítoszokból szólt hozzájuk, mert a legrégebbi ősök emlékeztek arra, hogy elődeik egykor maguk látták mindazt, amit itt elmeséltek.

Még valami mást is megőriztek ezek a népek, amit nem éltek ugyan át, de átélték azok, akik az akkori idők beavatottjai voltak, a misztériumok papjai és bölcsei. Szellemileg beleláttak a világlétnek azokban a mélységeibe, amelyeket ma a szellemtudomány ismét feltár. Bele tudtak látni ezekbe, mert az elődök lelkiállapota a beavatottak közösségében éppen olyan volt, mint a népléleké, amely a régi korokban benne élt a szellemi világ kellős közepében. Még ha homályosan is, de ez a szellemi látó állapot jelen volt ebben a régi korban. Így a régi népek megőrizték mondáikat, meséiket és mítoszaikat, amelyek gyakran töredezett sugarakban azt mutatták meg, amit korábban átéltek. Így a régi bölcsesség azt őrizte meg, amit a misztériumokban láttak, amit a régi időkben ápoltak: egy átfogó világszemléletet, amit aztán a misztériumokban azok, akik beavatottak voltak, közvetlen individuális tudattal kaptak meg. A régi misztériumokban már csak művileg tudták előhívni azokat az állapotokat, amelyek a régi korokban természetesek voltak.

Miért volt ezekben a régi korokban a szellemi világ érzékelése természetes? Azért, mert a fizikai test és az étertest között még más volt a kapcsolat. A mai kapcsolat csak az atlantiszi kor utolsó időszakának folyamán jött létre. Az atlantiszi embernél az éterfej felső része kiemelkedett, és az étertestnek még néhány más része is a fizikai fej fölé terjedt ki, és csak fokról-fokra, Atlantisz vége felé húzódott be az éterfej a fizikai fejbe. Ekkor az étertest már csaknem befedte a fizikai testet. A fizikai és éterfejnek ez az egybeesése hívta elő a későbbi tudatállapotot, ami az atlantiszi kor után az ember sajátjává vált, az a lehetőség, hogy a fizikai tárgyakat a mai értelemben véve éles határok között érzékelje. Hogy hallotta a hangokat, érezte a szagokat, látta a színeket a tárgyak felszínén, amikor ezek már nem jelezték számára belső szellemi mivoltukat, mindez a fizikai testnek és étertestnek a szorosabb összefüggésével volt kapcsolatban, ami akkor fokról-fokra alakult ki.

A még régebbi időkben, amikor az étertest még részben a fizikai testen kívül volt, még úgy volt, hogy az étertestnek ez a kívül található része még mindig az asztráltesttől kaphatta a benyomásait, és ezek a benyomások voltak a régi szellemi látás észleletei. Csak amikor az étertest teljesen belemerült a fizikai testbe, akkor tűnt el az ember számára a régi, homályos szellemi látás. A régi kereszténység előtti misztériumokban ezért kellett, hogy a beavatandóknál művileg előidézzék azt az állapotot, amely az atlantiszi korban természetes volt. Láthatjuk itt, hogy a misztériumi templomokban a beavatandó tanítványt úgy kezelték, hogy miután az asztráltest a megfelelő benyomáshoz jutott, az étertestet a beavatást végző pap részben kiemelte, és ezáltal a fizikai test három és fél napig egy letargikus alvásba merült, egyfajta bénult állapotba. Ekkor, mialatt az étertest szabaddá vált, az asztráltest bele tudta nyomni mindazokat a benyomásokat, amelyekben a korábbi atlantiszi ember természetes állapotban részesült. Ekkor a régi beavatandó láthatta azt, amit nem pusztán az írások őriztek meg, és nem hagyomány volt számára, hanem most individuális élmény lett.

Jelenítsük meg, mit élt át a beavatandó. Miközben a misztérium-pap a fizikai testből az étertestet részben kiemelte, és az asztráltest benyomásait belevitte ebbe a kiemelt étertestbe, a beavatandó a szellemi világot olyan erősen átélte, hogy az arra való emlékezést a fizikai világba belevitte. Tanújává vált annak, ami a szellemi világban történt. Bizonyítékot szolgáltatott róla, és mindazok fölé emelkedett, amiben népe vagy nemzete szerint részesült, mert beavatást nyert mindabba, ami a népeket egymással összekötötte: az ősbölcsességbe, az ősi valóságba.

Így volt ez a régi misztériumokban. Így volt ez azokban a pillanatokban is, amelyekről a karácsonyi misztériumoknál beszéltem, amikor azok a dolgok, amelyek a későbbi tudat tulajdonképpeni jellegét megadták, a beavatott tekintete előtt eltűntek. Gondolják meg, hogy az Atlantisz utáni tudat lényege abban állt, hogy az ember most már nem tudott a dolgok belső mivoltába betekinteni, hogy közte és a dolgok belső mivolta között egy határ jött létre, és hogy a fizikai világ dolgainak csak a felszínét látta. Ami az Atlantisz után kor emberének tudata számára, átláthatatlanná áttekinthetetlenné vált, az a beavatott számára átlátható és áttekinthető lett. Amikor a nagy pillanat elérkezett számára, képes volt a szilárd földön keresztül betekinteni abba, amit karácsonynak nevezünk, képes volt látni az „éjféli Napot”, képes volt a Nap szellemiségét látni az éjszakában.

Lényegében tehát ez a kereszténység előtti beavatás olyasvalami volt, mint visszahívása annak, ami a régi korokban az ember számára természetes volt, amit az ember a régi korokban természetes tudatállapotban élt át. Az ember egyre inkább kinőtt a régi időkre való emlékezésből. Láttuk, hogy az előrehaladó kultúrkorszakokban az emberiség fokról-fokra kinőtt ezekből a régi emlékezésekből, és hogy egyre inkább elveszett számára az a képesség, hogy a fizikai testen kívül mást is átéljen.

Az Atlantisz utáni kor első időszakában, a régi indiai, a perzsa, a káldeai és még az egyiptomi kultúrában is sok ember volt, akinek az éterteste még nem kapcsolódott össze annyira a fizikai testtel, hogy ne szerezhettek volna benyomásokat a szellemi világról a korábbi idők atavisztikus csökevényeként. Amikor azonban a görög-latin kor folyamán minden ilyen, a korábbi időkből maradt csökevény eltűnt, egyre kisebb volt a lehetőség ahhoz, hogy a régi beavatást ugyanolyan módon elvégezzék, mint korábban. Egyre csekélyebb volt az a lehetőség is, hogy megőrizzék az ősi bölcsességre való emlékezést az emberiség számára. Egyre inkább közeledünk saját ötödik korszakunkhoz, ami, ha belsőleg nézzük, egészen mást jelent az emberiség fejlődésében.

A negyedik korszakban, tehát a görög-latin korban még úgy volt, hogy azt lehet mondani: még éppen úgy megvolt a lehetőség, hogy visszaemlékezzenek arra, amit az emberiség egykor látott a régi homályos szellemi látás útján, mint a másik oldalon az, hogy néhány embernél létrejött a fizikai test teljes birtokba vétele, és ezáltal egy állandó elszakadás a szellemi világtól. Egész életünk azt mutatja, hogy az ember a mai Atlantisz utáni ötödik korszakban még mélyebben merül bele fizikai testébe. Ennek külső ismertető jele a materialista gondolkodás felbukkanása. Ez először a negyedik korszakban merült fel a régi hellén atomistáknál^[6]. Aztán egyre inkább elterjedt, és az utóbbi évszázadokban egyre hatalmasabbá vált, úgy, hogy az ember nemcsak a szellemi világra való emlékezés pozitív tartalmát vesztette el, hanem egyáltalán a szellemi világban való hitét is. Ez a tényállás. Az ember ebben az ötödik korszakban olyan mélyen merült bele fizikai testébe, hogy még a hitét is elvesztette. Ez a szellemi világ létezésében való hit számos embernél teljesen elveszett.

Kérdezzük meg most egy másik szempontból: milyen volt tehát az emberiségfejlődés menete? Tekintsünk vissza ebbe a régi atlantiszi korba, amelyet megkíséreltünk áttekinthetővé tenni, és akkor azt mondhatjuk, hogy az ember itt még együtt élt isteneivel. Nemcsak önmagában hitt és a természet három birodalmában, hanem a szellemi világ magasabb birodalmaiban is, mert tanúja volt azoknak az atlantiszi korban. Nem volt nagy különbség az éjszakai és a nappali tudata között. Még egyensúlyt tartott, és ostoba lett volna, ha letagadja, amit ténylegesen maga körül érzékelt, mert látta az isteneket. Mai értelemben vett vallás akkoriban még nem létezett, mert az embernek nem volt szüksége vallásra. Ami a vallás tartalma, az az atlantiszi kor embere számára tény volt. Amennyire nincs szükségünk vallásra, hogy a rózsában, liliomban, sziklákban és fákban higgyünk, annyira nem volt szüksége az atlantiszi embernek, hogy az istenekben higgyen, mert tény volt számára, hogy léteznek.

Ezek a lények azonban egyre inkább eltűntek. A szellemi világ tartalma egyre inkább emlékezetté vált, részben megőrizték a hagyományok, azáltal, amit a régi időkről elmeséltek, amit még az ősatyák láttak, és részben megőrizték a mondák és mítoszok, és az, amit egyes sajátos adottságú tisztánlátó emberek még maguk láttak. Mindenekelőtt azonban a szellemi világnak ez a tartalma abban maradt meg, amit a misztériumokban a misztérium-papok őriztek. Mindaz, amit Egyiptomban Hermész papjai, Perzsiában Zarathustra papjai, a káldeai bölcsek, a szent risik indiai követői megőriztek, nem volt más, mint az a művészet, hogy az embert a beavatásban újra tanújává tegyék annak, amit az előző emberiség természetes módon látott a maga környezetében. És aszerint, hogy egy nép milyen alkatú volt a maga sajátos képességeivel és érzületével, milyen volt a klíma, amelyben élt, az, amit a misztériumokban megőriztek, a nép vallásában jutott kifejezésre, itt ebben a vallásban, ott abban. Mindezeknek a vallásoknak azonban az ősi bölcsesség volt az alapja, mint nagy egység. Ez a bölcsesség egyforma volt, és egységes, akár a pythagoreusok gondozták az iskoláikban, akár a Hermész-tanítványok Egyiptomban, a káldeai bölcsek Elő-Ázsiában akár Zarathustra Perzsiában, vagy a bráhminok tanították Indiában. Mindenütt ugyanaz a bölcsesség volt, csak az egyes népi vallások sajátos viszonyai és szükségletei szerint tagolódva, ahogy azok az egyes területeken megjelennek. Így láthatjuk a vallási kultúrák létrejöttét.

Mi tulajdonképpen tehát ez a vallási kultúra? A vallási kultúra az éppen most ábrázolt módon a szellemi világ közvetítése annak az emberiségnek, amelynek már nincs meg a képessége ahhoz, hogy saját érzékelhető eszközeivel ezt a szellemi világot átélje. A vallás annak tudományává vált, hogy a szellemi világ követe legyen mindazok számára, akik már nem tudták a szellemi világot tényként átélni. Így a szellemi élet vallásos formában kiterjed az egész földkerekségre. Így élt a régi kultúrkorszakokban, a régi indiai, az ősi perzsa, az egyiptomi-káldeai kultúrától a görög-latin koron keresztül egészen a mi időnkig.

Az ember abból a célból merül bele fizikai testébe, hogy a külvilágot megtapasztalja, hogy azt fizikai érzékszerveivel átélje, és amit kívül, fizikai érzékszerveivel átél, azt belevigye szellemiségébe, és jövendő fejlődési fokok felé vezesse. Most azonban, amikor alámerülünk fizikai testünkbe, minthogy az Atlantisz utáni kultúra közepén áthaladtunk, egy egészen sajátos helyzetben vagyunk. Nem mindenki, de igen sok ember van már ebben a helyzetben. Az emberiségben minden fejlődés sajátságos módon megy végbe. Egy bizonyos pontig úgyszólván előre halad, és innen kezdve aztán az ellentétes irányba tart. Miután a fejlődés egy bizonyos pontig leszállt, újra felemelkedik, és újra ugyanabba a szakaszba kerül, csak magasabb formában. Így tehát az ember ma ténylegesen egy sajátos jövő előtt áll: az előtt a jövő előtt - ezt mindenki tudja, aki az emberiségfejlődésnek ezt a jelentős tényét ismeri - hogy éterteste fokról-fokra újra kilazul, miután alámerült a fizikai testbe, amelyben mindazt éles körvonalakkal és formákban érzékelte, ami a fizikai világban ma érzékelhető. Az étertestnek ismét ki kell lazulnia, újra ki kell emelkednie, hogy az ember a szellemivé váláshoz felemelkedhessen, és a szellemi világot érzékelni tudja. Az emberiség ma ténylegesen újra azon a ponton áll, ahol az emberi individualitások nagy részénél az étertest ismét kilazul.

Nos, itt valami rendkívül figyelemreméltó dolog jelenik meg. Ha ezt a tényt szem előtt tartjuk, ez éppenséggel jelenlegi kultúránkhoz tartozik. Azt kell elképzelnünk, hogy az étertest mélyen a fizikai testbe nyomul, és újra ki kell lépnie a visszavezető útra. A fizikai testből magához kell vennie mindazt, amit fizikai szerveivel érzékelni tudott. Azáltal azonban, hogy az étertest ismét kilazul, mindazt, ami korábban fizikai valóság volt, fokozatosan újra szellemivé kell tenni. Az embernek a jövőben magával kell vinnie a tudatot, a bizonyosságot, hogy a fizikaiságban szellemiség van. Mert egyébként mi jelenik meg számára? Éterteste kivonul a fizikai testből, de az ember megtartja a hitét a fizikai világban, és nem jön létre az a tudata, hogy a szellemiség a fizikaiságban valóság, az, ami az étertesttel együtt a fizikai testben átéltek gyümölcseként kilép. Így az történhet meg, hogy az ember az étertestnek ezzel a kiválásával nem találja meg a kapcsolatot.

Rögzítsük, és határozzuk meg pontosan azt a pontot, ahol az ember éterteste teljesen belehelyezkedik a fizikai testbe, és elkezd ismét kilazulni abból. Tételezzük fel, hogy az ember úgy hagyja el étertestét, hogy azalatt, míg fizikai testében élt, elvesztette a hitét és a tudatát egy szellemi világban, úgy, hogy fizikai testében megszakad az összeköttetés a szellemi világgal. Tételezzük fel, hogy olyan határozottan és gondosan szállt alá fizikai testébe, hogy semmi mást nem őrzött meg, csak azt a hitet, hogy a fizikai test az egyetlen valóság. Így lép be a következő korszakba. Az étertest kilép, feltétlenül elhagyja őt, és az ember nem képes arra, hogy ebbe az állapotba belevigye a szellemi világ tudatát. Nem ismeri el a szellemi világot. Az emberiség a következő időszakban az előtt állhat, hogy a szellemi világot, amit az étertest kilazulása folytán át kell élnie, nem ismeri el, hogy azt képzelgésnek, fantáziának, illúziónak tartja. És akik a legagyafúrtabb módon - talán mondjuk azt, hogy ne legyünk kétértelműek: a legfinomabb módon - szálltak le fizikai testükbe, akik materialista tudósokká váltak, azaz az anyagról a legmerevebb fogalmakat sajátították el, ők azok, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, annak, hogy étertestük kilazulásakor sejtelmük sincs arról, hogy létezik egy szellemi világ. Ezek akkor mindazt, amit a szellemi világról átélnek, illúziónak, fantáziának álmodozásnak fogják tartani.

Csak egy példa erre: nemrég egy német professzor megjelentetett egy pszichológiai könyvet^[7]. Ebben azt mutatta ki, hogy a lélek tulajdonképpen teljesen azonos az aggyal, és csak egy másik oldalról, abból, amit elvégez, mutatkozik egyszer kívülről, egyszer belülről. A belső lenne a gondolkodás, érzés és akarat, a külső az agy anatómiailag-fiziológiailag vizsgálva. A könyvben található egy sajátos megállapítás, ami arra utal, hogy ha lenne önálló lélek, akkor fel kell tételezni, hogy ez az önálló lélek a maga erőit, mindazon benyomások útján, amelyeket az embertől kap, növeli vagy csökkenti. Fennáll azonban az energia-törvény, ami azt mondja, hogy mindazokat az erőket, amelyeket az ember kívülről felvesz, újra ki kell magából árasztania, és ez arra utal, hogy az ember az egész hőenergiát, amit felvesz, újra leadja. Minthogy ez alá van vetve az általános energia-törvénynek, és láthatjuk, hogy ami beáramlik, az újra el is távozik, ebből arra következtethetünk, hogy ebbe semmiféle önálló lélek nem avatkozik be, hanem tisztán materiális folyamatok játszódnak le, amelyek belül átalakulnak, majd újra kiáradnak.

Nem kell bármilyen elmarasztaló kritikát gyakorolnunk egy ilyen könyvről, és egy ilyen tanításról, amelyet a hivatalos tudomány hivatalos szószékéről hirdetnek, mert az emberek semmit sem tesznek azért, hogy ilyen tanításokat kigondoljanak, ezek a legfélelmetesebb szuggesztiók hatására jönnek létre. A valóságban, ha megvizsgáljuk, mennyi hőt vesz fel és ad le az ember, és ebből arra következtetünk, hogy nincs lelke, ez ugyanolyan, mintha valaki kiállna egy bank elé, és meg akarná vizsgálni, milyen pénzösszegek áramlanak be, és aztán újra vissza, és miután mindazok az energiák, tehát pénzösszegek újra kiáramlanak, ebből azt a következtetést akarná levonni, hogy a bankban nincsenek tisztviselők. Hasonló gondolatformákra lehet találni ma szinte mindenütt, mindabban, ami hivatalos pszichológiaként érvényesül. És mennyire szuggesztív módon hat mindez a mai emberiségre! Ez az a kor, amelyben a legerősebben alámerültek a fizikai testbe éppen azok, akik az emberiség vezetői akarnak lenni, és azt hiszik, hogy egy feltétlenül érvényes tudománnyal operálnak. Étertestüknek a fizikai testbe való alámerülése folyamán teljesen elvesztették annak tudatát, hogy van szellemi világ, és azt kell mondanunk, hogy éppen ezek a tudósok lesznek legerősebben kitéve annak a sorsnak, amelyet most ábrázoltam. Mi lesz akkor a jövőben ezeknek az embereknek a sorsa?

Ha az ember a jövőben az életét valóban élni akarja, amikor az étertest kilazul, tudatában kell lennie annak, amit ez az étertest kínál, és ami akkor az emberiségnek megfelel. Miután tudatára jut annak, ami a szellemi világ megismeréseként kínálkozik számára, szükséges, hogy azon a ponton túl is, ahol az ember alámerül a fizikai-érzéki világba, megőrizze azt az ismeretet, hogy van szellemi világ. A vallásos élethez való kapcsolódásnak sohasem szabad elveszítenie azt, hogy a megismerésben éljen. Az istenek közötti élettől az ember eltávolodott, de újra fel fog emelkedni ahhoz, hogy az istenekkel együtt éljen. De fel kell ismernie őket! Valóban tudnia kell, hogy az istenek léte valóságos. A régi időkre az ember már nem fog tudni emlékezni, amikor éterteste újra kilazul. Ha a közbeeső időben elveszti a szellemi világról való tudást, akkor egyedül és kizárólag az a hit marad meg számára, hogy a fizikai testben való élet, és az, ami a fizikai testben található, az az egyedüli valóság, és akkor a jövőben a levegőben fog lebegni. Akkor nem ismeri ki magát a szellemi világban, és elveszti a talajt a lába alól. Akkor annak veszélye fenyegeti, amit „szellemi halának” nevezünk, akkor az, ami körülötte van, valótlansággá, illúzióvá válik, nem fogja tudni, hogy ennek a valóságát elismerje, nem lesz hite benne és elpusztul. Ez az igazi halál a szellemi világban, ami az embert fenyegeti, ha a szellemi világba való belépéskor nem viszi magával a szellemi világról való tudást.

Hol van azonban az emberiségfejlődésben az a pont, ahol teljesen megszerezhető a szellemi világról való tudás? Ez az a pont, ahol a fizikai testbe való alászállás útján, és annak legyőzése útján az ember elé állt az a nagy előkép, amelyet Krisztus adott. Krisztus teljes megértése az, amit el kell érni, ami az emberiségnek azt a lehetőséget nyújtja, hogy kapcsolódjon a régi idők minden emlékéhez, és a jövő valamennyi próféciájához. Mert mire utalt a Krisztus előtti össze vallásalapító? Az ember korábbi és jövőbeli inkarnációira. Krisztus elfoglalta a Názáreti Jézus testét, amikor harminc éves volt. Krisztus volt az a lény, aki csak egyszer élt fizikai testben. És a halálnak ez az egyszeri legyőzése, ha helyesen megértjük, megmutatja az embernek, hogy kell élnie, hogy a jövőben mindenkor birtokolja azt a tudatot, hogy van szellemi világ. Ez a Krisztussal való egyesülés.

És hogy fog a jövőben a Krisztus-eszme az emberben élni? A jövő embere ugyanígy fog visszatekinteni korunkra, amelyben az ember fizikai testében élt, ahogy az Atlantisz utáni kor embere visszatekint az atlantiszi időkre, amikor még együtt élt az istenekkel. Úgy fogja magát érezni, mint aki legyőzte azt, amit a fizikai testben átélt. Amikor aztán újra felemelkedik a szellemi síkra, úgy fog visszautalni a fizikaiságra, mint olyasmire, amit legyőzött. Ezt kell majd éreznünk egy nagy prófétikus tettben, amikor a húsvét csodájára feltekintünk.

A jövő embere előtt két lehetőség áll. Az egyik az, hogy visszaemlékezik arra az időre, amikor a fizikai testben élményei voltak, és azt mondja: egyedül az volt a valóság, ami akkor volt. Most az illúziók világában élünk, a valóság a fizikai testben lévő élet volt. - Az ember úgy tekint vissza az elhagyott fizikai testre, mint sírra, és amit a sírban lát, az a holttest. A holttest azonban számára, mint fizikaiság, az igazi valóságot ábrázolja. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy az ember most is úgy tekint vissza a fizikai testben átéltekre, mint valami sírra, de úgy, hogy azoknak, akik azt hiszik, hogy a fizikaiság az igazi, a valódi, ezt mondják, és mélyen átérzik a szavak valóságát: „Amit kerestek, az már nincs itt!”^[8] A sír üres, és Az, akiről szó van, feltámadt! Az üres sír és a feltámadt Krisztus a prófétaság misztériuma, így a húsvéti misztériumban a prófétaság misztériumát látjuk.

A nagy szintézist a karácsonyi misztérium, mint a régi misztériumok megismétlése, és a húsvéti misztérium, mint a jövő misztériuma, a feltámadt Krisztus misztériuma között - ezt akarta Krisztus az emberiség elé állítani. Ez a húsvéti ünnep misztériuma. A kereszténység jövője az lesz, hogy a keresztény eszme nemcsak olyasmi lesz, mint egyfajta tudás a magasabb világokról, nem pusztán olyasmi, mint a vallás, hanem ismeret lesz, és az élet impulzusa: ismeret, mert az ember a feltámadott Krisztusban azt látja, amit neki magának is át kell élnie a jövőben, az élet tette. Mert Krisztus nem csupán az, akire feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, amikor a halált legyőzi. A kereszténység szellemében cselekedni és élni, Krisztusban nem csupán vigasztalást találni, hanem úgy tekinteni őt, mint aki előttünk halad, és aki a legmélyebb értelemben rokon legbelső lényünkkel, akit utánoznunk kell. Ez a jövő Krisztus-eszméje, amelynek át kell hatnia minden megismerést, minden művészetet, minden életet. És ha emlékezni akarunk arra, amit minden húsvéti eszme tartalmaz, akkor abban a kereszténység szimbólumát, az igazi tett és az igazi élet szimbólumát találjuk meg.

Amikor az embernek már régóta nem lesz szüksége a vallásos közlésekre, amelyekről ismereteket szerezhet a régi korok isteneiről, mert újra az istenek között fog élni, akkor Krisztus az lesz számára, aki szilárddá és erőteljessé teszi azt, hogy megtalálja a megfelelő helyzetet az istenek között. A vallás már nem lesz szükséges ahhoz, hogy istenekben higgyen, mert azokat újra látni fogja, ahogy korábban sem volt rá szükség, amikor közöttük élt. Ekkor nem lesz szüksége arra, hogy higgyen, és nem lesz szüksége az istenekben való hitre, akiket újra látni fog, mert megszilárdítja és megerősíti az, amit a kereszténység útján kap, ezek között az istenek között fog járkálni. Akkor szellemivé válik a szellemi lények között, és munkáját a szellemi lények között tudja majd elvégezni. Az ember így a nem is olyan távoli jövőben újra látni fogja, hogy a fizikai világ elveszti számára a jelentőségét, hogy úgyszólván a fizikai dolgok elhalványodnak. Valódiságuk elhalványodik, akkor is, ha az ember még hosszú ideig a Földön lesz. Amikor azonban a fizikai dolgok jelentőségüket és valódiságukat elvesztik, és elhalványodnak, akkor az ember vagy úgy látja, hogy tovatűnik a fizikaiság helyes mivolta, és nem tud hinni a szellemiségben, amely felmerül előtte, vagy hinni tud benne, és tudatát átmenti a jövő szellemisége számára. Ekkor nem fogja átélni a szellemi halált.

Szemben állni egy olyan valósággal, amelyet nem ismerünk el valóságnak, azt jelenti, hogy szétesünk a szellemben. Szellemi szétesésben élne az ember, ha az étertest kilazulásakor a szellemi világok úgy merülnének fel előtte, hogy azokat nem ismerné el. Ma néhány embernek már lehetne tudata a szellemi világról, de nincs, így ez visszaüt rájuk, és idegességben, neurózisban patologikus betegség-félelemben mutatkozik meg. Ez nem más, mint annak visszahatása, amit a szellemi világról való nem-tudás hív elő. Aki érzi ezt, az egy szellemi mozgalom hiányát is érzi, amely a puszta vallás fölé emelkedik, megőrzi az emberben való hitet, a teljes emberben, azaz a szellemi emberben is, és teljes ismeretet ad a szellemi emberről. És Krisztus elismerése azt is jelenti, hogy elismerjük a szellemi embert.

A Krisztus-eszmével élni az emberiség jövőjében, azt jelenti, hogy a kereszténységet, mint vallást legyőzzük, és mint megismerést terjesszük ki a legtágabb horizontra. A kereszténység belemerül a művészetbe, kitágítja, élettel tölti el, és művészi alkotóerőt ad a leggazdagabb módon. Richard Wagner „Parsifal”-ja ennek előkészítése. A kereszténység minden földi életbe és működésbe belemerül, és amikor a vallás már régóta nem lesz szükséges az emberiség számára, akkor a keresztény impulzus hatására szilárd és erőteljes lesz az, amit már akkor megkapott, amikor a negyedik kultúrkorszakban élt. Krisztus a görög-latin kultúrkorszakban lépett az emberek közé. Ahogy az emberiségnek alá kellett merülnie a materiális élet legnagyobb mélységeibe, úgy kell ismét felemelkednie a szellem megismeréséhez. És ezt az impulzust Krisztus megjelenése adta meg.

Ezeknek az érzéseknek kell átlelkesíteniük azokat a napokat, amelyekben a húsvéti időszakban szimbolikusan körülvesz bennünket a húsvét misztériuma. Mert a húsvét misztériuma nem csupán az emlékezés misztériuma, hanem a jövő misztériuma is, prófécia az emberiség számára, amely fokozatosan egyre jobban megszabadul a pusztán fizikai-érzéki élet kötelékeiből, hálójából és bonyodalmaiból.

[1] Rudolf Steiner 1918 márciusában és áprilisában a következő városokban tartott előadásokat: Lund, Malmö, Stockholm, Uppsala, Kristiania (Oslo), Göteborg és Koppenhága.

[2] Ulfila gót püspök a 4. században lefordította a Bibliát gót nyelvre. A legtiszteletreméltóbb germán kéziratot ezüst és arany betűkkel bíborszínű pergamenre írták. Csak részleteiben maradt fenn, a 16. században a Werden-i apátságban fedezték fel a Ruhr-vidéken, Prágába került, aztán Svédországba. Onnan Hollandiába hurcolták, és ott értékes ezüst borítást kapott (innen a neve: ezüst kódex). Ma az uppsalai egyetemi könyvtárban őrzik.

[3] „Nagypénteken (1857-ben Zürichben, a Wesendonk-villa mellett egy kis vidéki házban, a zöld domb közeli menedékben) sugárzó napfényre ébredtem: a kert kizöldült, a madarak énekeltek, végül fel tudtam ülni a házacska oromfalára, hogy a régóta várt sokat ígérő csendnek örüljek. Ettől eltelve, hirtelen azt mondtam magamnak, hogy igen, ma Nagypéntek van, és emlékeztem arra, milyen jelentőségteljesnek tűnt számomra egykor ez a figyelmeztetés Wolfram Parsifaljában”. (Richard Wagner: Életem II.)

[4] 1882 nyarán fejezte be.

[5] lásd a „Mítoszok és mondák” c. négy előadást (Berli, 1907 október 7,14,21 és 28. (GA 101)

[6] elsősorban Démokritosz és Epikurosz

[7] Hermann Ebbinghaus (1850-1909) „A pszichológia vázlata” c. könyve

[8] szó szerint: „Tudom, hogy Jézusodat keresed, a Megfeszítettet. Nincs itt. Feltámadt” (Mt 28, 5-6)