"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi lények működése az emberben (3)

3. --

[A Kant-Laplace-elmélet és a teozófia. A Föld korábbi megtestesülései, mint a szellemi lények tettei. Csatlakozó és visszamaradó lények. Az állatvilág eredete. A Nap elválása, és az Uránusz, a Szaturnusz és a Jupiter bolygók, mint a szellemi lények lakhelyei. A Mars átvonulása és a vas. A Hold elválása, és kapcsolódása Jehovához, a napszellemhez. A Vénusz- és Merkúr-lények, mint az emberek tanítói. A Mars hatása az érzőlélekre, a Merkúr hatása az értelmi lélekre és a Jupiter hatása a tudati lélekre.]

Berlin, 1908. február 15.

Ezeknek a hétfői előadásoknak az a céljuk, hogy a haladó teozófusokat, akik a teozófiai világszemlélettel, és ami még fontosabb, a teozófiai gondolkodásmóddal és érzülettel már hosszabb ideje áthatották magukat, egyre magasabb és magasabb szemlélethez vezesse. Ezért, ha ezeknél az előadásoknál valóban ezt a célt követjük, azoknak, akik újonnan jönnek, az elmondottakat egyre nehezebb lesz követni. Talán képesek arra, hogy mindezt értelmileg kövessék, de egyre nehezebbé válik, hogy amit a teozófia magasabb részeiből elmondunk, azt értelmes és egészséges dolognak lássák. Ezért azok részéről, akik csak nem régóta vannak itt, egy nagy adag jóakaratra van szükség, hogy ezeket a zweig-előadásokat megértő érzéssel és érzülettel kövessék. Ismételten hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nem tudnánk előre jutni, ha nem lenne alkalmunk arra, hogy valamilyen helynél a szellemi lét magasabb régióiba ne világítsunk be. Ezekben az előadásokban ennek így kell történnie.

Nos, az utolsó előadásban képet adtam egész bolygórendszerünk fejlődéséről. Azt megelőzően betekintettünk magába a bolygórendszerbe, amelyben mindenféle lények laknak, akik befolyást gyakorolnak fizikai testünkre. A mai előadás csatlakozik ehhez a két előző fejtegetéshez. A bolygórendszerre irányított tekintetünket még jobban kiszélesítjük, és ezáltal szellemi szempontból megismerkedünk világmindenségünk néhány titkával.

Ha bolygórendszerünk létrejöttének valamelyik szokásos ábrázolása - amelyekből ma elég sok van - a szemünk elé kerül, akkor ez visszavisz bennünket egyfajta ősködhöz, egy rendkívül nagy ködszerű képződményhez, amelyből Napunk és a körülötte keringő bolygók kialakultak, és amelyeknél ösztönös erőként szabály szerint csak fizikai erőket vesznek figyelembe. Tudják, hogy ezt - ma már számos módosítással - Kant-Laplace.féle elméletnek nevezik[1], és tudják azt is, hogy azoknak, akik a megértésében odáig jutottak, hogy az egyes bolygóknak az őskösdből való fokozatos kialakulását látják, egészen egy olyan állapotig, amelyben a bolygók - nevezetesen a Föld - most vannak, nagyon büszkék erre, és újra meg újra hangsúlyozzák, hogy tulajdonképpen e hatalmas haladásnak megfelelő szemléletmód mellett igen gyenge dolog lenne, ha az egyes égitesteknek az ősködből való kialakulásánál még szellemi erőkről és szellemi lényekről beszélnénk. Tudják, hogy népszerű könyvek is vannak, amelyek az olyan beszédet, amely csak ezt tudja nyújtani, elmaradottnak, babonásnak tekintik.

Nos, egy teozófus értelmének arra is ki kell terjednie, hogy mindazt, amit ezen a téren felhoznak, a helyes módon értse meg. De még valamivel tovább terjed. Világos számára, hogy a fizikai vonzó és taszító erőkkel nincs dolga, hogy itt még mindenféle más erők is közrejátszanak. Ma a teozófiának el kell határolódnia a szokásos hivatalos tudománytól, amit talán „antiszofiának” lehetne nevezni, egy igen vaskos ostobaságnak, és borzasztó babonaságnak lehetne minősíteni. Olyan korban élünk azonban, amely sajátságos módon, azt lehetne mondani, hogy reménykeltő a teozófusok számára. Azt mondhatjuk, hogy azok az elméletek, nézetek és ismeretek, amelyeket ma a szokásos tudomány a maga tényeiből hoz létre, kis lihegő, törpeszerű képződményként jelennek meg, amelyek lihegve, szuszogva, messze a tények mögött loholnak. Mert a mai tudomány tényei azt, ami a mai tudomány „hite” messze felülmúlják. Mert olyanok, hogy velük szemben a teozófiai igazságok egyre újabb és újabb igazolásai jelennek meg. Csak ezeket természetesen nem látják be. Csak arra szeretnék utalni, hogy itt már gyakran beszéltünk arról, hogyan működik az asztráltest az éjszaka folyamán, hogy napközben a fizikai test és az étertest elhasználódik, és az éjszaka folyamán az asztráltest az, amely javító és építő módon az elhasznált anyagokat újra teremtve működik. Ezt a mondatot ebben a formában a mai tudomány egyáltalán nem tartja szalonképesnek. A tények azonban világosan beszélnek: ha például ma egy amerikai újságban azt olvashatjuk, hogy egy kutató azt az elméletet állította fel, hogy az alvási tevékenység az embernél befogadó, felépítő tevékenység, míg szemben vele az ébrenlét leépítő, akkor itt ismét olyan tudományos ténnyel van dolgunk, amely a természettudományos tények mögött liheg, mint kis törpe, amely azokat nem tudja követni. Ezzel szemben a szellemtudományos világnézetben olyan fényteli távlatot kapunk, amely egy szellemi világszemléletből származik.

Ha szellemtudományos szempontból nézzük mai naprendszerünk tevékenységét, akkor csak kis mértékben kell ellentmondanunk annak, amit a fizikai tudomány állít, amit a fizikai tudomány egyedül és kizárólag érvényesnek tart - ami a fejlődés egymásra következésében szemmel látható - azzal szemben semmiféle teozófia nem tesz ellenvetést. Ha valaki az ősköd korszakában kitett volna a világűrbe egy széket, és arra ráült volna, egy kellően hosszú időtartamot ott eltöltött volna, és látta volna, ahogy az egyes gömbök kialakulnak, akkor fizikai szemekkel semmi mást nem láthatott volna, mint azt, amit a fizikai tudomány megállapított. Ez ugyanolyan lenne, mintha két ember állna előttünk, és az egyik adna a másiknak egy pofont, aztán jönne valaki, és azt mondaná: itt az egyik szenvedélyes haragot érzett a másikkal szemben és ez arra késztette, hogy felemelje a kezét, és így létrejött a pofon. A másik viszont ezt mondaná: te fantaszta vagy, semmiféle haragot és szenvedélyt nem láttam, csak a kéz mozgását láttam, és egy lökés létrejöttét, így kapott a másik egy pofont. - Ez a külső materialista leírás, az a módszer, amit a mai tudomány követ. Nem mond ellent a tények szellemi kikutatásának. Csak aki azt hiszi, hogy a tények e materialista leírása az egyetlen, az a maga tudományos fennköltségében magától értetődően úgy érzi, hogy magasan felülemelkedik mindazon, amit a szellemtudomány előad. Amit tehát a módosított Kant-Laíplace-féle elméletnek nevezünk, az, mint külső esemény teljesen érvényes lehet. Az egyes égitesteknek ebben az egész összetömörülésében, kikristályosodásában azonban szellemi erők és szellemi lények tevékenykedtek.

A kísérletező ma nagyon szépen kimutatja nekünk, hogy a Kant-Laplace-féle elmélet szerint mindez magától végbemehet. Csak arra van szükség, hogy vegyünk egy viszonylag nem nagy olajgolyócskát, tegyük be vízbe, ezt igen könnyen megtehetjük egy kis kör alakú kartonlap segítségével, amelynek közepébe gombostűt szúrunk. Ha a tűt elég gyorsan forgatjuk, kis olajgömbök válnak le, és így igen jól elképzelhetünk egy világrendszert kicsiben, ami megmutatja, hogy a térben hogyan jön létre egy ilyen világrendszer. A kísérletező csak egy dolgot felejt el, nevezetesen azt, hogy ő maga is ott volt, és a szükséges előkészületeket megtette, aztán a tűt megforgatta, és hogy a nagy kozmoszban sem mehetett végbe magától az, ami kicsiben sem magától megy végbe. Ott kint magától kel létrejönnie! A dolgot egyáltalán nem nehéz belátni, a helyes fizikai alapelvek azonban így eléggé elhasználódnak, úgy, hogy azok, akik valóban nem is akarnak látni, ezt valóban nem is látják. Az egész bolygó-képződésnél tehát szellemi erők és szellemi lények tevékenykedtek, és most ezekből néhánnyal szeretnénk megismerkedni.

Emlékeztetnem kell önöket arra a gyakran ismételt tényre, hogy Földünk, mielőtt „Földdé” vált volna, más planetáris állapotokon ment keresztül, a Szaturnusz-, Nap- és a Hold-állapoton, és csak miután ezeken átment, érte el a mai Föld-állapotot. Nos, állítsák elevenen lelkük elé az ősi távoli múltban az űrben lebegő Szaturnuszt, amely Földünk első megtestesülése volt. Ezen a Szaturnuszon, annak egész területén tulajdonképpen még semmi sem volt meg abból, amit ma magunk körül látunk növényeinkből, állatainkból, ásványainkból. Kezdetben ez a Szaturnusz csak az ember legelső kezdeményeiből állt. Ennél a Szaturnusznál egyáltalán nem beszélhetünk másról, mint az ember egyfajta konglomerátumáról. Az ember akkoriban csak fizikai testének kezdeményeiben volt jelen. Ez a régi Szaturnusz tisztán az egyes fizikai emberi testekből állt össze, valahogy úgy, mint ahogy egy eper- vagy szederszem tisztán az egyes részecskékből tevődik össze. És ahogy mai Földünket a levegő veszi körül, úgy vette körül ezt a régi Szaturnuszt egyfajta atmoszféra, amely azonban a mai atmoszférához viszonyítva szellemi volt. Teljesen szellemi jellegű volt, és a Szaturnusz-fejlődésen belül az ember megkezdte a maga fejlődését. Aztán eljött az az időszak, amelyben a Szaturnusz hasonló helyzetbe került, mint a mai ember, amikor a halál és egy újabb születés között a devaháni állapotban van. Ezt az állapotot, amelybe egy égitest eljut, pralayának nevezzük. A Szaturnusz tehát keresztülment egyfajta devaháni állapoton, aztán amikor újra külsőleg érzékelhető létbe lépett, mint Nap merült fel újra, mint Földünk második planetáris állapota. Ez a Nap-állapot az embert tovább vitte. Bizonyos lények, amelyek visszamaradtak a Napon az emberi birodalom mellett egy másik birodalmat hoztak létre, úgy hogy most két birodalmunk van. Aztán a Nap is devaháni állapotba került, pralayába, és az egész planéta átalakult Hold-állapottá. Aztán ismét egy pralaya következett, és a Hold átalakult Földdé.

Amikor Földünk a tisztán szellemi, devaháni állapotból kilépett, amikor először egyfajta külsőleg érzékelhető létet kapott, még nem volt olyan, mint amilyen most, hanem olyan volt, hogy külsőleg tekintve valóban egy nagy ősködnek lehetett felfogni, ahogy azt a külső fizikai tudomány ábrázolja. Csak ezt az ősködöt sokkal nagyobbnak kell elgondolnunk, mint amilyen a mai Föld, a legkülsőbb planétákon is túlterjedt, amelyek ma naprendszerünkhöz tartoznak, még az Uránuszon is túlra. Szellemtudományosan úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy az, amit egy szellemi állapotból felbukkanni látunk, az nem pusztán egy fizikai ősköd. Aki azt, ami itt felbukkan, csak egy fizikai ősködként ábrázolja, és semmi egyébnek, az olyan, mint az az ember, aki egy másik embert látott, és amikor megkérdezték, hogy mit látott, azt mondta: izmokat láttam, amelyek csontokon függenek, és vért - aki tehát a fizikaiságot írja le. Mert az ősköd szellemi erők és szellemi lények sokaságát tartalmazza. Hozzá tartoznak, és ami az ősködben történik, az szellemi lények tetteinek a következménye. Mindaz, amit a fizikus leír, olyan, mintha kitenne egy széket a világűrbe, és az egész történést szemügyre venné. Valóban úgy írja le azt, mint az a megfigyelő, aki a haragot és szenvedélyt, ami egy pofont előidéz, letagadja, és csak a mozgó kezet látja. Valójában az, ami itt történik, az égitestek és bolygók létrejötte. Szellemi lények tettéből fakad, úgy, hogy az ősködben azt a ruhát látjuk, ami szellemi lények tömegének megnyilvánulása.

Szellemi lények működnek benne, akik a fejlődés különböző fokain állnak. Ezek a szellemi lények nem a semmiből jöttek létre, hanem múltjuk van, már maguk mögött tudták a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődést, mindnyájan végigjárták azokat, és most az előtt állnak, hogy amit véghezvittek, azt cselekedetekre váltsák, azt tegyék, amit a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon megtanultak. Különböző fejlődési fokokon állnak. Vannak köztük olyan lények, akik már a Szaturnuszon olyan messzire jutottak, ahol ma az ember áll a Földön. Az emberi fokon már a Szaturnuszon túljutottak, tehát lényegesen magasabban állnak, mint az ember a földfejlődés kezdetén, messze az ember fölött állnak. Vannak más lények is, akik az ember-fokot a Napon teljesítették, és vannak, akik a Holdon jutottak túl ezen. Az ember arra vár, hogy az ember-fokot a Földön teljesítse. Ha tehát a lényeknek csak ezt a négytagú hierarchiáját nézzük, Akkor a különböző fejlődési fokon álló különböző lények négyességét kapjuk.

Azokat a lényeket, akik már a Napon túljutottak az ember-fokon, „tűzszellemeknek” nevezzük. Nem szabad azonban azt képzelni, hogy ezek a tűzszellemek, akik a régi Nap-bolygón emberek voltak, akkoriban külsőleg úgy néztek ki, mint a mai emberek. Az ember-fokot egy másfajta külső alakban teljesítették. A régi Nap-bolygónak rendkívül finom, könnyű anyaga volt, sokkal könnyebb, mint a mi mai anyagunk. Akkoriban szilárd és folyékony anyag egyáltalán nem volt, hanem csak gázszerű, és a tűzszellemek teste annak ellenére, hogy ember-fokon álltak, gázszerű volt. A kozmikus fejlődés során az ember-fokot különböző módon lehet átélni. Húsban csak a Földön, a földi ember éli át. Vízszerű állapotban azok a lények élték át, akik a Holdon voltak ember-fokon, és akik már a Holdon az ember fölé emelkedtek.

Azzal az ősköddel tehát, amely naprendszerünk kiindulópontján létezett, ezek a szellemek álltak kapcsolatban, és még más szellemek egész serege is. Így például könnyű elképzelni, hogy az, ami az ember számára a Szaturnuszon elkezdődött, a Napon más lények számára más módon kezdődött el. Ahogy a Szaturnuszon a fizikai test első lehetősége kialakult, úgy a Napon más lények következtek, akik újra az ABC-vel kezdték. Mára már odáig jutottak, hogy fizikailag megtestesülve most ők a mai állataink. A Holdon azok a lények csatlakoztak hozzájuk, amelyek a mai növényekben vannak jelen, és a mai ásványok először csak a Földön jelentek meg. Ezek tehát fejlődésünk legfiatalabb társai, akiknek fájdalmait és örömét egy korábbi előadásban ábrázoltam. Így tehát ebben az ősködben nemcsak előrehaladott lények voltak jelen, hanem olyan lények is, amelyek még nincsenek ember-fokon.

Azokhoz, amelyeket most felsoroltam, olyan lények járulnak még, amelyekről azt mondtuk, hogy a kozmikus fejlődés egy bizonyos fokán megrekedtek. Nézzük a tűzszellemeket. A tűzszellemek már a Napon teljesítették az ember-fokot. Most a Földön igen magasztos lények. Két fokkal az ember fölött állnak. Olyan messzire jutottak, hogy az ember, csak ha már túljutott a Jupiter- és Vénusz-léten, és a Vulkán-létig emelkedik fel, akkor válik éretté egy ilyenfajta létre, amellyel a magasztos Nap-szellemek rendelkeztek, amikor fejlődésüket a Földön megkezdték. Vannak azonban olyan lények, amelyek visszamaradtak, azaz, olyanok, amelyeknek a Napon odáig juthattak volna, mint a tűzszellemek, azonban - bizonyos okok miatt maradtak vissza - nem tudtak eljutni arra a magas szintre, amelyre a tűzszellemek eljutottak, amikor a Földön fejlődésük kezdetén álltak.

Mindnyájan emlékeznek arra, hogy a Föld, fejlődésének egy bizonyos állapotában, egészen a kezdetén - és ezt könnyen kapcsolatba hozhatják az ősköddel - még a Nappal és a Holddal egy testet alkotott. Ha tehát a három égitestet, a Földet, a Napot és a Holdat egy hatalmas kozmikus fazékban összekevernénk, akkor megkapnánk azt a testet, ami akkoriban jelen volt. Aztán az az időszak következett, amikor a Nap kivonult, és a Földet a Holddal visszahagyta. Aztán eljött az az idő is, amikor a Hold is kivonult, és Földünk olyan lett, mint amilyen ma, egyik oldalról a Nap, a másikról a Hold vette körül.

Most megkérdezhetjük: miért történt az, hogy egy testből három test jött létre? Könnyen beláthatják, miért történt ez, ha meggondolják, hogy az ősködben olyan magasra fejlődött lények voltak - az ősköd külső létével összekapcsolódva - akik két fokkal magasabban álltak az embernél. Egy olyan égitesten, mint a mi mai Földünk, közvetlenül semmit sem tudtak volna tenni, szükségük volt egy olyan színtérre, amely egészen más tulajdonságokkal rendelkezett. Az embernek ezzel szemben egy ilyen létben úgyszólván el kellett volna pusztulnia, ha a Nappal továbbra is kapcsolatban marad. Egy legyengített, letompított létre volt szüksége. A tűzszellemek tevékenysége útján tehát a Napot a Földből ki kellett emelni, és az ő színterükké kellett tenni. Ez nem pusztán egy fizikai esemény, hanem úgy kell felfognunk, mint a tűzszellemek tettét. Területüket, és mindazt, amire szubsztanciaként szükségük volt, eloldották a Földtől, és a Napot tették meg színterükké. Ez lényük számára lehetővé tette, hogy fejlődésük óriási gyorsaságát véghezvigyék. Ha az ember ennek a hatalmas fejlődési gyorsaságnak ki lett volna téve, akkor alighogy elérte volna fiatalságát, máris megöregedett volna. Minden rohamléptekben haladt volna előre. Csak az olyan lények képesek elviselni egy olyan létet, mint a Nap-lét, akik már két fokkal magasabban álltak az embernél. A Nappal együtt elváltak, és a Földet a Holddal hátrahagyták.

Nos, azt a kérdést is megválaszolhatjuk, hogy miért kellett a Holdnak a Földtől elválnia. Ha a Hold a Földdel összekötve maradt volna, az ember a Földön ugyancsak nem tudta volna létét megvalósítani. A Holdnak ki kellett lökődnie, mert az ember egész fejlődése mumifikálódott volna. Az emberek nem lettek volna olyan gyors fejlődésnek kitéve, mintha a Nap itt maradt volna, nem váltak volna olyan gyorsan öreggé, de elfásodtak volna, múmiákká száradtak volna, fejlődésük olyan lassú lett volna, hogy mumifikálódtak volna. Hogy éppen az ember számára megfelelő mértékű fejlődés jöjjön létre, a Holdat és az erőinek alárendelt lényeket el kellett távolítani. Ezért a Holddal azok a lények maradtak kapcsolatban, akiket már leírtam, mint olyan lényeket, akik életük folyamán olyan fokon álltak meg, mint amit ma a Földön egy hétéves gyermek elér. Itt csak olyan életet folytathatnak, mint az ember hétéves korában, ahol csak a fizikai test fejlődik, így olyan színtérre volt szükségük, mint amilyen a Hold. Ha ehhez hozzá vesszük azt a tényt, hogy az ősköddel nemcsak ezek a lények voltak összekötve, hanem még más lények egész sora is, akik a fejlődés különböző fokain állnak, akkor megérthetjük, hogy az ősködből nemcsak ezek az égitestek váltak ki, a Föld, a Nap és a Hold, hanem más égitestek is, mégpedig azért, mert létre kellett, hogy jöjjön a színtér a különböző fokon álló lények számára. Így voltak olyan lények, akik kezdetben, amikor földfejlődésünk elkezdődött, alig voltak alkalmasak arra, hogy a további fejlődésben részt vegyenek. Fejlődésüknek még annyira a kezdetén álltak, hogy minden további lépés tönkretette volna őket. Úgyszólván olyan színteret kellett, hogy kapjanak, amelyen állandó fiatalságukat megőrizhették. Minden más színtér azért van itt, hogy lakóhelyet biztosítson azok számára, akik már tovább jutottak. Azoknak a lényeknek, akik végül is a Hold-lét folyamán jöttek létre, és ezért egy rendkívül korai fejlődési fokon maradtak, egy olyan színteret kellett létrehozni, amely ezért csak kismértékben állt kapcsolatban földi létünkkel: az az égitest jött létre, amelyet Uránusznak nevezünk. Ez vált színterévé azoknak a lényeknek, akiknek egy igen távoli visszamaradt fokon kellett megállniuk.

Aztán a fejlődés ment tovább. Minden, ami az Uránuszt kivéve világrendszerünkben található, most egy ősi tömegben van jelen. A görög mitológia azt, ami az Uránusz kialakulása előtt volt, „káosznak” nevezi. Most az Uránusz kialakult, a többi úgyszólván még a káoszban maradt. Ezzel most olyan lények vannak összekötve, akik akkori fejlődésükben éppen azon a fokon álltak, amelyen mi emberek álltunk, amikor Földünk a Szaturnusz-fejlődésen ment keresztül. És azok számára, akik éppen azért, mert ezen a fokon álltak, mert létüket csak elkezdték, és a későbbiekben nem tudtak részt venni, egy sajátos színtér jött létre, a „Szaturnusz”. Tehát egy második égitest különült el, amit ma az égi térségekben még láthatunk. Azáltal jött létre, hogy ott a lények azon a fokon álltak, amelyen az emberek a Szaturnusz-lét időszakában voltak. Mialatt tehát ez a Szaturnusz, mint egy sajátos égitest létrejött, minden más kívüle volt, ami mai bolygórendszerünkhöz tartozik. A Föld is minden lényével ebben az ősi masszában volt. Csak az Uránusz és a Szaturnusz volt már kívül.

A következő, ami történt, az volt, hogy ismét elvált egy bolygó, amelynek egy bizonyos fejlődési fok színterévé kellett válnia. Ez most a „Jupiter”, a harmadik bolygó, amely kivált a ködtömegből, ami számunkra tulajdonképpen a Föld volt. Miközben a Jupiter és a többi már ismert bolygó kívül van, a Nap és a Hold még mindig együtt van a Földdel. Ezek a bolygók lényegében kiváltak a káoszból, míg a Földben még jelen volt az, ami a mai Napunk, minthogy Földünk még teljesen egy volt a Nappal és a Holddal. Amikor a Jupiter kivált, fokról-fokra létrejöttek a mai emberiség előfutárai, azaz, a mai emberiség úgy bukkan fel, ahogy egy növény a magból kikel. Ezek az ember-magok a régi Szaturnusz-állapot, a régi Nap-állapot és a régi Hold-állapot folyamán fokról-fokra jöttek létre. Most - a Nap még össze volt kötve a Földdel - ezek az ember-magok újra felbukkantak.

Nos, az ember azonban így nem tudott volna tovább fejlődni, ezt a tempót nem tudta volna elviselni, minthogy a Föld még együtt volt a Nappal. És most történt valami, amit akkor értünk meg jól, ha tisztában vagyunk azzal, hogy azok a lények, amelyekről úgy beszéltünk, mint „tűzszellemekről”, színterüket kivonták a Földből. A Nap kivonult a Földből, így most kívül van a Nap, és a Föld együtt van a Holddal. Ez alatt az idő alatt egy bizonyos módon, amit most pontosan nem tudunk leírni, mert messzire vezetne, visszamaradt a „Mars”, mint egyes lények színtere, amely aztán a további fejlődés folyamán ténylegesen keresztülmegy a Föld-Holdon, és visszahagyja azt, amit ma vasként ismerünk. Ezért mindannak az okozója, ami egy eleven lényben vasként lerakódik, tehát a vérben is. Valaki azt mondhatná: vas mindenütt van, még a Napban is, és így tovább. - Ezen nincs mit csodálkozni, mert ahogy más testek is benne voltak az ősködben, úgy a Mars is benne volt a maga vasával, amit visszahagyott, így ez az össze többi bolygón is jelen van! Itt megint azzal a ténnyel találkozunk, hogy a tudomány ma már nagyszerű bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy a dolog úgy van, ahogy itt a szellemtudományos tanítás ábrázolja. Bizonyára emlékeznek, hogy az egyik alkalommal kifejtettem, hogy a zöld növényi nedv, a klorofil szimbolikusan hogyan alakul át az ember vérévé. A növények azelőtt jöttek létre, hogy a Marsnak ez az áthaladása végbement, és megőrizték tulajdonságaikat. Aztán azokba a lényekbe, amelyek magasabb szervezettségűek a növénynél, a vas lerakódott és a piros vért betöltötte. Ezzel a szellemtudományos ténnyel teljesen megegyezik, amit nemrég egy berni laboratóriumban megtaláltak, hogy a vért nem lehet összehasonlítani a klorofillal[2]. Ez helyes, mert az később rakódott le. Nem szabad azt képzelnünk, hogy a vér a „vasnak”, mint kémiai elemnek mintegy a szubsztancialitásától függ. Ezt határozottan mondom, mert valaki azt mondhatná, hogy egyáltalán nem lehet beszélni a klorofilnak a vérrel való összefüggéséről. Ma a tudomány felfedezésként azt állítja, hogy a vér a „vas” elemére vezethető vissza, míg a klorofil egyáltalán nem tartalmaz vasat. Ez azonban mégis teljes összhangban van azzal, amit a szellemtudománynak mondania kell. Arról van szó, hogy a dolgokat helyes megvilágításban lássuk.

Nos, azok miatt az okok miatt, amiket említettünk, a”Hold” elkülönült, úgy, hogy a Föld magára maradt, és a Hold a mellékbolygója lett. A Napra húzódtak mindazok a lények, akik lényegesen magasabb fokon állnak, mint az ember, és akiket tűzszellemeknek neveztünk. Nos, voltak azonban bizonyos lények, akik nem emelkedtek olyan magasra, hogy a Nap-létet valóban el tudták volna viselni. Tisztázzuk, hogy milyen lények voltak ezek: olyan lények, akik igen magasan az ember fölött állnak, de nem jutottak olyan messzire, hogy, amint a tűzszellemek, a Napon élhetnének. E lények számára is színteret kellett létesíteni. A többi színtér nem lett volna jó számunkra, mert másfajta lények, akik egyáltalán nem érték el azoknak a lényeknek a mindazonáltal magas fokát, akiket a tűzszellemekhez sorolunk, a kozmikus kurzust nem teljesen végezték el. Kétfajta lényről van szó, akik a fő dologban visszamaradtak, ezek számára két sajátos színtér létesült, két a Naptól elkülönült másik bolygó, a „Merkúr” és a „Vénusz”. A Merkúr és a Vénusz az a két bolygó, amelyek a Napból kiváltak, és színterük lett azoknak a tűzszellemeknek, akik messze az emberi lét fölé emelkedtek, de a Nap-létet nem tudták volna elviselni. Így a Merkúr a Nap közelébe került, mint színtere azoknak a lényeknek, akik nem tudtak a Napon a tűzszellemekkel együtt élni, és a Vénusz színtere lett azoknak a lényeknek, akik bizonyos vonatkozásban visszamaradtak a Merkúr-lények mögött, de még messze az ember fölött állnak.

Így láthatjuk, hogy belső okok folytán, szellemi tevékenység folytán, hogyan jöttek létre ezek a különböző égitestek az ősködből. Megállapíthatjuk ebből, hogy ha az ember csak a fizikaisághoz tartja magát, a dolog úgy folyik le, ahogy a mai tudomány elmondja. Viszont arról van szó, hogy a szellemi okok valóban megmutatják, miért történt így. Az ősködön belül maguk a lények teremtettek olyan lakóhelyet, amelyben élni tudtak. Ezek a különböző lények, amelyek úgyszólván egyetértésben éltek egymás mellett, ameddig nem választottak szét mindent, összefüggésben voltak egymással, teljesen áthatották egymást.

A Merkúr- és Vénusz-lények működése egészen sajátos érdekből fordult a Föld felé. Helyezkedjünk vissza abba az időszakba, amelyben a Nap éppen kivált a Földből, a Hold is kivált, és az ember megkapta mai létformáját. Ezt a mai létformát az ember azáltal érte el, hogy az egyik Nap-szellem rászánta magát - ha szabad így kifejeznek magam - hogy további létét nem a Napon fogja eltölteni, hanem összekapcsolódik a Holddal. Ezáltal létrejött egy magasztos kormányzás a Holdról. A Holdon egyébként alacsonyabb rendű lények voltak, de a napszellemek egyike összekapcsolódott a Hold-léttel. Ez a napszellem, aki a Holddal összekapcsolódott, aki tehát a világmindenségben egy „áthelyezett” napszellem volt, mint isteni lény, mint szellemi lény, „Jahveként” vagy „Jehovaként” uralkodott a Holdon. Meg fogják látni, miért történt ez, ha megfontolják a következőket.

Láttuk, hogy ha a Nap a Földdel összekötve maradt volna, az ember a gyors fejlődés következtében összeroppant volna, ha viszont a csak a Hold erői hatottak volna rá, mumifikálódott volna. Éppen a Nap- és a Hold-erők összhangja útján jött létre az az egyensúly, amely az embert megtartja a mai fejlődés ütemében. Amikor a Föld létrejött a régi Holdból, az ember megkapta a Szaturnusztól a fizikai testét, a Naptól az étertestét és a Holdtól az asztráltestét. Minthogy az embernek ez a három teste megvolt, és most létrejött a csíra ezzel a három testtel, egészen más lett az alakja. Nagy szemeket meresztenének, ha ezt ábrázolni akarnám, mert az ember mai alakja csak lassan és fokozatosan jött létre a Hold elválásának időpontjától. A Hold csekély értékű, rossz erői azonban nem adhatták meg az ember mai alakját. Adhattak volna neki alakot, de ez csekély értékű lenne. Ha a Hold-erők a Földdel összekapcsolva maradtak volna, az embert csak egyetlen alakban tartották volna meg. Láthatják ebből, hogy a Holdból olyan erőknek kellett kiindulniuk, amelyek az alakot megadják, míg a Napról olyan erők indulnak ki, amelyek az alakot folyton átalakítják. Hogy azonban az ember mai alakját meg tudja tartani, a Holdról egy alak-képző erőnek kellett hatnia. Ez másképpen nem volt lehetséges. Így veszi kezdetét az én-ember fejlődése. Az emberi lény negyedik tagjának fejlődése elkezdődik, és Jahve adja meg az embernek a csírát egy olyan alakhoz, hogy az ember én-hordozó lehessen.

Most azonban az ember még nem képes arra, hogy elvégezze azt a munkát, amelyről beszéltem. Azt mondtam, hogy az ember énjéből kiindulva mindenekelőtt asztráltestét, aztán étertestét, és végül fizikai testét dolgozza át, de csak fokról-fokra tud ehhez hozzákezdeni. Ahogy a gyermeknek még szüksége van tanításra, úgy az embernek is, minthogy már előkészült arra, hogy én-emberré váljon, szüksége van ösztönzésre a Földön, hogy tovább haladhasson, és két ösztönzője volt. Az egész kozmikus fejlődésből elgondolhatják, hogy ez honnan jött.

Azok a lények, akik az emberhez a legközelebb álltak, a Vénusz- és Merkúr-lények voltak. Amíg az ember az atlantiszi kor végén az első nehéz próbálkozásait hajtotta végre, hogy énjével önállóan működjön a három testben - mert ez csak az atlantiszi kor végén vált lehetségessé - kellett, hogy „tanítói” legyenek, akik végig az egész atlantiszi korszakon át működtek. Ezek a lények voltak azok, akik a Vénuszon és a Merkúron tevékenykedtek. Ezeket a lényeket azonban nem úgy kell elképzelni, mint a mai tanítókat, hanem úgy, hogy ezek a Vénusz-lények azok a lények, akik az embert megajándékozták az intellektualitással. Az emberek külsőleg egyáltalán semmit sem tudtak arról, hogy ezek a Vénusz-lények hatottak rájuk, és éppen olyan kevéssé tudták, hogy a Holdról bizonyos lények külső alakjára hatottak. Ahogy kimutattam, hogy a különböző nedvek hogyan hatnak az emberre, úgy hatottak ezeknek a lényeknek az erői az emberre, amíg önállóan nem tudott dolgozni a testén. Amit ma az embernél intelligenciaként látunk, azt azok a szellemek közvetítették számára, akik, mint alacsonyabb rendű tűzszellemek, a Vénuszon visszamaradtak. Ezenkívül voltak még más tanítók is, akiket tudatosan csak az első tisztánlátó emberek érzékeltek: a régi idők nagy misztériumainak tanítói. A korai időkben nem csupán a Vénusz-szellemek rendelkeztek átfogó befolyással, akik többé-kevésbé az egész emberiségre hatottak, hanem voltak misztériumhelyek is, ahol az akkoriban előrehaladott emberek szellemi módon tanítást kaptak a magasabb lényektől, a tűzszellemektől. A misztériumokban maguk a Merkúr magasztos lényei tanítottak. Itt - ha szabad így mondanunk - mindenekelőtt szellemi megtestesülésekben jelentek meg, és az első beavatottak tanítói voltak. Ahogy az első beavatottak a nagy embertömeg tanítói lettek, úgy hatottak tanítóként az első beavatottakra a Merkúr-lények. Ezen a módon ugyanakkor láthatják, hogy más csillagok lényei is jól érzékelhetően hatottak az emberre, ez a hatás azonban meglehetősen bonyolult jellegű. Ezt a következőkben láthatják.

„Theosophie” című könyvemből emlékezhetnek arra, hogy csak egy durva felsorolás az, ha azt mondjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből, énből, szelleménből, életszellemből és szellememberből áll. Tudjuk, hogy a helyes felosztás ez: fizikai test, étertest, asztráltest, és aztán azt, amiben az én megjelenik a következőképpen különböztetjük meg: érzőlélek, értelmi vagy kedélylélek és tudati lélek, és hogy ezekben először a szellemén vagy manasz jelenik meg, aztán az életszellem vagy buddhi, és végül a szellemember vagy atma. Az ember lelki jellege tehát az érzőlélekhez, az értelmi vagy kedélylélekhez és a tudati lélekhez kapcsolódva jelenik meg. Ha az ember földi fejlődését követjük, azt is mondhatjuk: ahhoz a három alkotórészhez, amelyeket a Holdról hoztunk magunkkal, mindenekelőtt az érzőlélek kapcsolódik, aztán létrejön az értelmi lélek és a tudati lélek alapjában véve csak az atlantiszi korszak vége felé alakul ki, amikor az ember először tanulja meg, hogy „ént” mondjon magáról. Csak ekkor tanulja meg az ember, hogy belülről tudatosan dolgozzon lényének részein. Amikor tehát az embert testre, lélekre és szellemre osztjuk fel, akkor a lelket tovább kell osztanunk érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre. Ezek csak fokról-fokra fejlődnek ki, a tudati léleknek még nincs olyan befolyása, mert utolsóként jött létre. Így tehát ezeket a tagokat kívülről újra fel kell éleszteni. Itt ismét kívülről tevékenykednek lények, mégpedig úgy, hogy a Mars a maga lényeivel az érzőlélekre hat. Amikor az értelmi léleknek kell létrejönnie, a Merkúr már elkülönült, és lényeivel az értelmi lélek kialakulására hat, és a már régebben jelen lévő Jupiter a tudati lélek kialakulására hat.

Így tehát az ember lelkiségében három égitest tevékenykedik: a Mars az érzőlélekben, a Merkúr az értelmi lélekben és a Jupiter a tudati lélekben. És amikor a szellemén benyomul a tudati lélekbe, itt a Vénusz tevékeny a maga lényeivel. Az első beavatottaknál a Merkúr tevékeny, így tehát a Merkúr-lények kétféle tevékenységet végeznek: az egyik az ember számára teljesen öntudatlan, amikor az értelmi lelkét fejlesztik, aztán ők a beavatottak első tanítói, amikor teljesen tudatos módon működnek. A Merkúr-lényeknek tehát mindig kettős tevékenységük van, valahogy úgy, ahogy néhány falusi tanító a gyerekeket oktatja, és ezen kívül a saját termőföldjét is meg kell művelnie. Így a Merkúr-lényeknek is ki kell fejleszteniük az értelmi lelket, és ezen kívül még a nagy beavatottak, nagy tanítóinak is lenniük kell. Ezeket a dolgokat tisztán logikai úton meg lehet érteni.

Nos, most meg lehet kérdezni, hogy miért éppen a Jupiter hat a tudati lélekre, ami végül is egy visszamaradt bolygó. Ezeket a dolgokat azonban nem logikai úton kell kikutatni, hanem úgy, hogy a szellemi világ tényeit kutatjuk. Itt lényegében azt látjuk, hogy a tudati lelket a Jupiter-lények ösztönzik, akiknek másrészről a visszamaradt Vénusz-lények jönnek a segítségére. A kozmikus hatásoknál ez úgy van, hogy a dolgokat nem szabad külsőleg, sematikus módon venni, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy ha egy bolygó egy feladatot már teljesített, lényei később még egy másik feladatot is teljesíteni tudnak. A második emberfaj emberiségének időszakában a Jupiter-lények az étertest kialakulására hatottak, aztán ők maguk is egy kicsit tovább jutottak, és amikor az ember már oda jutott, hogy tudati lelkét fejleszteni tudta, azt újra meg kellett ragadniuk, és tudati lelkének fejlesztésében közre kellett működniük. Így hat egymásra a legkülönbözőbb módon az, ami a térben működik, és egyáltalán nem lehet sematikusan az egyikről áttérni a másikra.

Láthatjuk, hogy a fizikus, ha kitekint a világűrbe, csak a szellemi organizmusok külső testét látja, és hogy aztán a szellemtudomány vezet be bennünket a szellemi alapokba, amelyek azt okozzák, amit a fizikus lát. Szeretném hangsúlyozni, hogy ne adjuk át magunkat annak a megtévesztésnek, amelynek az adja át magát, aki az olajgolyókat veszi elő, és elfelejti, hogy azokat ő maga forgatja. Magukat a szellemi lényeket kell megkeresnünk, akik azt, ami összetömörült, olyanná tették, amilyen az lett. Ne adjuk át magunkat annak az illúziónak, hogy ha nem vagyunk ott, az egész akkor is tovább forog, hanem keressük meg a „forgatót”, azt, aki mint tulajdonképpen szellemileg működő lény a háttérben áll, így egyre inkább megtaláljuk a teljes összhangot a között, amit a szellemtudomány mond, és a között, amit külső tudomány megtalál. Csupán a külső tudomány tényeiből sohasem tudjuk levezetni azt, amit a szellemtudomány mond. Legfeljebb egy analógiához jutunk el. Ha ezzel szemben a szellemi tényeket okkult eszközökkel megtaláljuk, akkor, ha eltekintünk attól, amit a külső tudománynak először meg kell találnia, akkor mindig megtaláljuk az egyezést azzal, amit a fizikusnak mondania kell. Így a teozófus mindenkor meg tud egyezni a fizikussal. Nagyon jól tudja, hogy ha valami a fizikában történik, akkor annak úgy kell lennie, ahogy a fizikus leírja. Ugyanakkor azonban mindig vannak még szellemi folyamatok is. Ez nem akadályoz meg néhány tudóst, aki fennköltnek érzi magát, hogy a teozófust tökfejnek vagy valami még rosszabbnak tartsa. A teozófia azonban nyugodtan szemlélődhet. Ötven év múlva ez már másképpen lesz, mert a pusztán materialista tudomány fennállása az emberiség boldogulását és egészségét nagyon rossz irányba befolyásolná - ha a dolgok valóban úgy maradnának, ahogy ma vannak - ha a szellemtudomány nem helyezkedne szembe mindezzel. 


[1] Kant (1724-1804) német filozófus és Laplace (1794-1827) francia csillagász elmélete a bolygól keletkezéséről.

[2] Lásd dr. Emil Bürgi (Bern) „Das Chlorophyl als Pharmakon” c. könyvét (Lepzig, 1932). - Rudolf Steiner már 1908-ban hivatkozott arra, hogy a Bürgi családot személyesen ismerte. A professzor felesége tagja volt a Teozófiai Társaságnak, és a berni Johaannes-Zweig vezetője volt.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként