Ma egy további kirándulást teszünk a világűrben, ahol meg fog mutatkozni számunkra a világfejlődés belső menete, és egyúttal nagy vonalakban ennek a világfejlődésnek az összefüggése az ember földi fejlődésével. A világ nem összefüggés nélküli. Hogy a világmindenségben ezt a bonyolult összefüggést kövessük, ehhez természetesen nagyon sok idő kell, és úgyszólván csak fokról-fokra jutunk el a világ működésének intimitásaihoz.

Korábbi előadásokból láthatták, hogy bizonyos szellemi lények, amelyek más égitesteken laknak, kapcsolatban állnak egyéni életünkkel, és befolyást gyakorolnak arra, amit nyirokfolyadéknak nevezünk, amit táplálék-folyadéknak nevezünk, és gyakran arra is, ami érzékszerveink útján érzéki észlelésként ki- és beáramlik bennünk. Ebből megállapíthatták, hogy a szellem a világmindenségen keresztül igen messzire hat.

Ma a dolgokat egy másik oldalról akarjuk megszemlélni, és ehhez mindenekelőtt arra kell emlékeznünk, amit már gyakran felhoztam, hogy Földünk az emberhez hasonlóan különböző megtestesüléseken ment keresztül, és még különböző megtestesüléseken fog keresztülmenni.

Ha általánosságban visszatekintünk Földünk három megtestesülésére, a jelenlegi állapotot közvetlenül megelőző megtestesülést, a régi - nem a mai - „Hold”-nak nevezzük, aztán egy korábbit „Nap”-nak, és egy még korábbit „Szaturnusz”-nak. És prófétikusan látjuk, hogy Földünk majd „Jupiterré”, „Vénusszá” és „Vulkánná” fog átalakulni.

Ezzel meghatároztuk planétánk életének egymásra következő megtestesüléseit. Ha egy kicsit átgondoljuk Földünknek ezeket a fejlődési fokozatait, láthatjuk, hogy mi az, amit az okkult tudományban „Nap”-nak nevezünk, amely körül, ha úgy tekintjük, mint mai Napunkat, a planéták egész sora kering. Amikor egy planetáris létről, mint „napról” beszélünk, és azt mondjuk, hogy Földünk egy korábbi állapotában „nap” volt, akkor bizonyos vonatkozásban azt mondjuk, hogy ez a Nap, amely ma bolygórendszerünk középpontját alkotja, nem volt mindig Nap. A világmindenségben úgyszólván felemelkedett a Nap rangjához, a Nappá váláshoz. Egykor együtt volt azzal, ami korábban Földünkön anyagokként és erőkként jelen volt, bizonyos módon kivonta ebből a legjobbat, azt, amit ma már a legmagasabb fejlődési lehetőség tartalmaz, elvált a Földtől, visszahagyott bennünket, és egy bizonyos mennyiségű erőt, amelyek arra szolgáltak, hogy lassabb fejlődést biztosítsanak. Magasabb lényeket vitt magával, és e magasabb lényekkel rendszerünket a középpontba állította. Ami tehát ma a Napban van, annak korábban két fokozata volt, egy planetáris lét, és ami a planetáris léttől az állócsillag-létig terjedt. Ebből láthatjuk, hogy a világmindenségben minden változik, minden fejlődésben van. Egy nap korábban nem volt nap. Egy állócsillag nem egyszerűen azzá vált, hanem először a planetáris lét alsó iskoláit kellett kijárnia.

Természetesen most meg lehet kérdezni: hogy van ez a továbbiakban, amikor egy állócsillag tovább fejlődik, mi történik akkor? Amennyire igaz, hogy egy állócsillag, a nap-lét, egy planetáris létből növekszik fel, úgy igaz az is, hogy fejlődése a kozmoszban tovább folytatódik. Mindazonáltal ezt a további fejlődést akkor értjük meg jobban, ha egy kicsit még Földünk további fejlődésére tekintünk.

Igaz, hogy Földünk kozmikus fejlődése során megtett útján elvált a Naptól. A Nap úgyszólván egy száguldó fejlődési úton haladt előre a maga lényeivel. A Föld a maga lényeivel ma más úton jár. Ezek a lények azonban, és az egész Föld egyszer odáig jut majd, miután most már egy elkülönült létben magkapta a lehetőséget, hogy mostani fejlődését befejezze, hogy csatlakozni fog a Nap-lényhez, mert Földünk újra egyesül majd a Nappal. Már a mai Föld-korszakban újra kapcsolódik a Naphoz, ahogy a földfejlődés folyamán elvált tőle. Aztán a Jupiter-lét folyamán még egyszer ki kell kerülnie belőle. A Földnek ezt a Jupiter-állapotot újra a Naptól elválasztva kell végigjárnia. Aztán ismét egy egyesülés következik, és a Vénusz-állapot folyamán Földünk tartósan együtt marad a Nappal, a Nap tartósan felveszi magába. A Vulkán-állapot folyamán Földünk a Napon belül maga is nappá válik, és a napfejlődés hozzátesz valamit, a lét egy darabját, amelyet azok a lények, akik mindig is a Napon maradtak, még akkor is, ha magasabb rendűek, önmaguktól nem érhettek volna el. A földi létnek létre kellett jönnie, hogy az ember úgy fejlődjön, ahogy fejlődött, azzal a mindennapi tudattal, amely az ébrenlét és az alvás között váltakozik. Mert ez összefügg a Naptól való elszakadással. Azoknak a lényeknek, akik mindig a Napon élnek, nincs nappaluk és éjszakájuk. Az az érzékelő tudat, amit világos nappali tudatnak nevezünk, és ami a jövőben egy magasabb állapotra fog fejlődni, ez viszi bele a napfejlődésbe a külső tér fizikai tapasztalatát. Ezáltal adunk valamit a Nap lényeinek, ami gazdagabbá teszi őket. és ebből, amit a Földön elérünk, gyarapodik az, amihez a Nap eljut, ebből jön létre a Vulkán-lét. Ez a Vulkán-állapot már egy magasabb állapot, mint a mai Napunk állapota. Így fejlődik a Föld, és így fejlődik tovább a Nap, míg a Vulkán-fejlődésben egyesülni tudnak.

Most tovább lehet kérdezni: amikor egy ilyen planéta nappá fejlődik, mi lesz ezzel a nappal a további kozmikus fejlődés során? Azt mondhatjuk, hogy Földünk, amikor elérte a Vénusz-állapotot, maga is nappá válik, és a Vénuszon lévő lények mind nap-lények lesznek, de mégis többek, mint azok a lények, amelyek a mai Napon vannak. Mi lesz azután ebből az egész planetáris fejlődésből?

Látják, amit most megbeszélünk, mindazok számára, akiknek fogalmai szilárdan állnak abban, amit modern asztronómiának nevezünk, igencsak groteszknek tűnhet, és kicsavartnak hangzik. Azonban ez az igazság, és a kozmikus fejlődés valósága: amikor egy ilyen bolygó, mint a mi Földünk, felemelkedik a nap-léthez, amikor fokozatosan egyesül napjával, és az egész tömeg a nap-lét fölé emelkedik, akkor ebből, a fejlődés még magasabb fokaként létrejön valami, amit bizonyos vonatkozásban az égen érzékelni lehet, akkor létrejön az, amit ma Állatövnek nevezünk. Ez az állócsillag-fejlődéssel szemben egy még magasabb fok. Amikor tehát a lények már nem pusztán egy állócsillagra korlátozódnak, hanem egyéni fejlődésüket olyan hatalmassá fejlesztik, hogy az állócsillagok fölé emelkednek, úgy, hogy az állócsillagok mintegy beágyazódnak a testükbe, akkor ez a fejlődés magasabb foka, az állatövi fejlődés. Ténylegesen az a helyzet, hogy azok az erők, amelyek egy állatövből egy bolygórendszerre hatnak, korábban maguk is egy planétarendszeren belül fejlődtek, és felemelkedtek az állatövi fokozatra.

És most emlékezzünk vissza régi Szaturnusz-fejlődésre, Földünk első megtestesülésére. Ez a Szaturnusz valamikor úgyszólván feltűnt a világűrben, mint planetáris létünk hajnalhasadásának első hírnöke. Tudjuk azt is, hogy ezen a Szaturnuszon fejlődött ki fizikai testünk első kezdeménye. Ez a Szaturnusz a maga legszilárdabb állapotában sem volt olyan szilárd fizikailag, mint a mai Földünk. Egyfajta finom, híg állapotban volt. Ami ma hőként minden lényt áthat, amit az okkultizmusban „tűznek” neveznek, az volt az anyaga. Ezt a tényt úgy lehet elképzelni, hogy a Szaturnuszt planetáris létünknek ebben az első hajnalpír-állapotában mintegy körülvették az állatövi csillagképek, természetesen nem úgy, mint ma. Ezek az állatövi csillagképek akkoriban úgy vették körül a Szaturnuszt, hogy az egyes csillagokat alig lehetett megkülönböztetni egymástól. Csak kevéssé fénylettek, valahogy úgy, mint a Szaturnuszból kiáramló sáv-formájú fénysugarak. Legkönnyebben úgy lehet ezt elképzelni, mintha ezt a régi Szaturnuszt, ahogy Földünket körülveszi az Állatöv, fénysugarak vennék körül. A földfejlődés folyamán ezek a fénytömegek összesűrűsödtek az Állatöv mai csillagképeivé, úgy, hogy az Állatöv, ha absztrakt kifejezést akarnánk használni, elkülönült az eredeti tűzsáv-tömegtől. Hogyan jött létre ez a tűzsáv-tömeg?

Ez egy régi planétarendszerből jött létre, amely a mi planétarendszerünket megelőzte. A Szaturnuszt is megelőzte egy planetáris fejlődés, egy olyan korban, amelyben, ha valóban okkult-asztronómiai módon beszélünk, még egyáltalán nem volt a mai értelemben vett „idő”, mert egészen más jellegű volt, mint a mai „időnk”. Azt mondhatjuk, hogy a mai emberi képzetekhez és a mai emberi fogalmakhoz képest ez egy olyan meseszerű fogalom, amire egyáltalán nincs szavunk, hogy kifejezzük. Analógiaképpen mondhatjuk, hogy azok az erők, amelyek bolygórendszerünket egy korábbi planetáris létben megelőzték, sávokban feloldódtak, és az anyagnak csak egy kis részéből belsőleg fokozatosan összetömörült Földünknek ez a hajnalpír-állapota. A régi Szaturnusz így jött létre, és a világmindenségből levilágítottak azok az erők, amelyek az Állatövben voltak.

Sajátságos dolog, ha a planetáris létet összehasonlítjuk az állatövi léttel. Az okkultista két különböző szót használ a planetáris lét és az állatövi lét megkülönböztetésére. Azt mondja, mindaz, ami az Állatövben egyesül, a „tartam” jegyében áll, ami pedig a planetáris létben egyesül, az „idő” jegyében áll. Képzetet alkothatnak arról, mit jelent ez, ha arra emlékeznek, hogy az Állatöv fogalma hosszú, hosszú ideje változatlan maradt. Minden egyes bolygó hosszú és egymástól teljesen különböző fejlődési korszakokon mehet keresztül, nagyon megváltozik, de az, ami fent az Állatövben működik, viszonylag tartósan, szilárdan megmarad. Mindazonáltal ezeket a fogalmakat viszonylagosan kell felfogni. Ha aztán fogalmainkat kiszélesítjük, akkor ezeknél a változásoknál csak egy különbség áll fenn, a sebesség vonatkozásában. Az Állatövben a változások lassan mennek végbe, míg a planetáris világban és az állócsillagok világában a változások az Állatöv történéseihez viszonyítva igen gyorsak. Ez tehát mégis csak egy relatív különbség. Majdnem azt mondhatjuk, hogy minden emberi fogalom számára a planetáris lét a végesség szférája, az állatövi lét pedig a végtelenség szférája. Ahogy mondtuk, ez viszonylagos, de az emberi fogalmak számára egyelőre elegendő.

Így azt lehet mondani, és kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg: ami egy olyan planetáris létben működött, ami, nappá vált, az égi létbe, az állatövi létbe emelkedik fel. És ha eljutott az állatövi léthez, mi történik akkor? Akkor feláldozza magát! És kérem, hogy éppen ezt a szót jegyezzék meg. Már a Föld első hajnalpír-állapota, a Szaturnusz-lét titokzatos módon az Állatöv áldozata útján jött létre. Azok az erők, amelyek az első finom Szaturnusz-tömeget összetömörítették, olyan erők voltak, amelyek az Állatövből áramlottak le, és a Szaturnuszon a fizikai ember első csíra-kezdeményeit hozták létre. És ez mindig így megy tovább, mert nem szabad úgy elképzelni, hogy csak egyszer történt meg. Alapjában véve folytonosan történik, hogy abban, amit egy planétarendszernek nevezünk, mindig erőket áldoznak fel, amelyek egy magasabb fokra fejlődtek, miután maguk is átmentek egy planétarendszeren. Így azt mondhatjuk: ami először egy planetáris rendszerben van, az nap-létté fejlődik, aztán állatövi létté, és aztán eljut ahhoz a képességhez, hogy maga is teremtővé váljon, és feláldozza magát egy planetáris létben. Az Állatövből származó erők folytonosan „lehullnak” a planetáris létbe, mint az eső, és folytonosan újra felemelkednek, mert az, aminek egykor majd állatövvé kell válnia általunk, annak fokról-fokra újra fel kell emelkednie. Azt mondhatjuk ezért, hogy Földünkön olyan az erőmegoszlás, hogy az egyik oldalon az Állatövből leszálló erők, a másik oldalon az Állatövhöz felemelkedő erők vannak. Ez az Állatöv titokzatos együttműködése Földünkkel. Erők ereszkednek alá, és erők emelkednek fel. Ezek a titokzatos „égi létra” fokai, amelyen erők szállnak alá és emelkednek fel. Erre a vallásos iratok különbözőképpen utalnak. Goethe Faustjában is találunk erre utalást:

S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak
nyujtván aranyvedret egymásnak.

(I. rész, éjszaka. Ford. Jékely Zoltán)

Megítélésünk szerint, emberi felfogóképességünk szerint ezek az erők a Föld Szaturnusz-erőivel kezdtek leszállni, és amikor a Föld fejlődésének közepén járt, már újra lépéseket tett a felé, hogy fokról-fokra újra felemelkedjen. És most ott tartunk, hogy fejlődésünk középpontját úgyszólván már túlhaladtuk. Az atlantiszi kor közepén volt fejlődésünk középpontja, és amit az emberek azóta véghezvittek, azzal tulajdonképpen megtettek egy utat fejlődésünk közepétől. Így tehát azt mondhatjuk, hogy ma már bizonyos módon több erő száll fel, mint amennyi az Állatövből leszállt.

Ha tehát az egész Állatövre gondolunk, akkor elképzelhetjük, hogy ebből az Állatövből az erők egy része leszáll, és egy részük felszáll. Azokat az erőket, amelyeket ma a felfelé vivő fejlődéshez számítunk, a következő csillagképekben foglalhatjuk össze - minthogy ezekhez a csillagképekhez tartoznak -: Kos, Bika Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz és Mérleg. Ez hét csillagkép, amelyek a felemelkedő erőknek felelnek meg. Öt csillagkép a leszálló erőknek felel meg: Skorpió, Nyilas, Bak Vízöntő, Halak. Láthatjuk tehát, hogy az Állatövből erők szállnak alá és emelkednek fel, ahogy a felszálló hét és leereszkedő öt csillagképnek felelnek meg. Azok az erők, amelyek felemelkednek, az ember magasabb tagjainak felelnek meg, a magasabb, nemesebb tulajdonságoknak. Azoknak az erőknek, amelyek a leszálló ághoz tartoznak, először át kell haladniuk az emberen, először el kell érniük azokat a fokozatokat az emberben, amelyek révék felemelkedő erőkké válhatnak.

Ezen a módon megérthetik, mi minden hat egymásra a világmindenségben, mi minden függ össze benne, és van vele kapcsolatban. Teljes mértékben le kell szögeznünk azonban, hogy ez a hatás mindig megtörténik, mindig jelen van. Úgy, hogy amikor fejlődésünk bármilyen pillanatában vagyunk, mindig azt mondhatjuk: igen, bizonyos erők most jelen vannak, amelyek az emberbe behúzódnak és kihúzódnak belőle, olyan erők, amelyek alászállnak, és olyanok, amelyek felemelkednek. Minden ilyen erő számára jelen van a pillanat, amelyben az alászálló erőkből felemelkedő erőkké válnak. Minden erő, amely felemelkedő erővé vált, először leszálló erő volt. Úgyszólván egészen az emberig szállnak alá. Az emberben vívják ki, hogy felszálló erők legyenek.

Amikor Földünk fejlődésének közepén áll, miután a három planetáris létfokozaton, a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon keresztülment, és eljutott a negyedik planetáris állapothoz, és most a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapot előtt áll - mint „Föld” tehát létének közepén van - három „létállapotot teljesített, amelyeket „körforgásoknak” is nevezünk. Hármat teljesített, és most a negyedik létállapotban van. Aztán három „formaállapoton” ment keresztül, az arupa, rupa és az asztrális állapoton, míg eljutott a negyedikhez. A formaállapotok tekintetében is a fejlődés közepén áll. Mint fizikai Föld a negyedik planetáris lét negyedik létállapotának negyedik formaállapotában három fajon jutott túl: az első volt az apoláris, a második a hiperbóreus, a harmadik a lemúriai faj. Az atlantiszi faj a negyedik. Az atlantiszi fajban az emberiség fejlődésének közepén állt, amelyről beszélünk. Az atlantiszi fejlődés közepe óta az emberiség túljutott a középponton, és azóta az az időszak következett el, amelyben a felemelkedés nagymértékben van jelen. Ha a leszálló és felemelkedő erőknek az Állatövhöz való viszonyát az atlantiszi kor közepe előtti időszakban nézzük, azt kellene mondanunk: egyenlő mértékben voltak jelen. Másképpen kellene beszélnünk, amikor a felemelkedő erőket felsoroljuk: Kos, Bika, Ikrek Rák, Oroszlán, Szűz. A Mérleget a többi részhez kellene sorolnunk, azokhoz, amelyek leszállóban vannak.

Nos, mindezekhez azonban még valami más is tartozik. Tisztában kell lennünk vele, hogy ha ilyen kozmikus folyamatokról beszélünk, akkor nem fizikai vagy étertestekről beszélünk, hanem olyan lényekről, akik a vonatkozó égitesteken laknak, amelyeket említettünk. Ha az emberről szellemtudományosan beszélünk, azt mondjuk, hogy a teljes ember, akit szemünkkel látunk, és akit csak szemünkkel láthatunk, héttagú lény, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből, énből, szelleménből, életszellemből és szelleménből áll. Ma még nem teljes, de az lesz, amikor héttagú lénye teljesen kialakul. A nagy világmindenségben nemcsak olyan lények vannak, mint az ember a maga fejlődésében. Vannak más lények is, például olyanok, akiknél nem mondhatjuk azt, hogy rendelkeznek fizikai testtel, ami a mai embernek a legalsó tagja. Vannak lények, akiket máshogy kell felsorolnunk. Az ember lényének részeit a következőkben kell látnunk:

7. szellemember
6. életszellem
5. szellemén
4. én
3. asztráltest
2. étertest
1. fizikai test

Nos, vannak lények, akiknek a legalsó tagja az étertest. Ezek is héttagú lények, de a szellememberen túl van egy nyolcadik tagjuk is. Náluk a felsorolást az étertesttel, asztráltesttel, és így tovább kezdjük, és egy olyan taggal fejezzük be, amely a mi atmánk, a szellemember fölött áll. Más lények is vannak, akiknek a legalsó tagja az asztráltest, ezért a szellememberen túl van még egy nyolcadik és kilencedik tagjuk is. Vannak olyan lények is, akiknek a legalsó tagja az én, tehát abban az értelemben, ahogy nálunk, nincs fizikai testük, étertestük és asztráltestük, hanem úgy nyilatkoznak meg, hogy az én. kifelé megnyilvánul e három burok nélkül, tehát olyan lények, akik kifelé mindenütt kiküldik az énjüket. Van még egy nyolcadik, egy kilencedik és egy tízedik tagjuk is. Az Apokalipszis úgy írja le őket, mint „csupa szem” lényeket^[1]. Aztán vannak olyan lények is, akik úgy kezdődnek, hogy legalsó tagjuk a szellemén, a manasz. Ezeknek van még egy tizenegyedik tagjuk is. És végül vannak lények, akik az életszellemmel kezdődnek, nekik van még egy tizenkettedik tagjuk is. Vannak tehát olyan lények, akiknek úgy, ahogy az embernek a legalsó tagja a fizikai test, a buddhi a legalsó tagjuk, ezért a legmagasabb tagjukat legjobban a tizenkettes számmal jelölhetjük meg. Ezek magasrendű fennkölt lények, akik magasan felülemelkednek mindazon, amit az ember csak el tud képzelni. Hogyan lehet egyáltalán elképzelni ezeket a csodálatos, rendkívül magasztos lényeket?

Ha az embert egy bizonyos oldalról jellemezni akarjuk, akkor a világmindenséggel szemben úgy jelenik meg, mint befogadó. Körülöttünk vannak a dolgok, kibontakoznak a lények, érzékeljük őket, fogalmakat alkotunk róluk. Gondoljuk el, hogy a világ üres vagy sötét volna körülöttünk, nem tudnánk érzékelni, egyetlen dologról sem tudnánk fogalmat alkotni. Arra lennénk utalva, hogy belső világunk tartalmát kívülről kapjuk meg. Az ember jellegzetessége, hogy befogadó lény, hogy lelkének tartalmát, belső világát mindenütt kívülről kapja meg, hogy a dolgoknak jelen kell lenniük, ha tartalmukhoz akar kerülni. Az ember éterteste úgy van megalkotva, hogy önmagában semmit sem tudna átélni, ha ezt az átélést, mindazt, ami benne megjelenik, nem az egész világkörnyezetnek köszönné. Azok a lények, akiket az előbb jellemeztem, akiknek a legalsó tagja az életszellem, egészen más helyzetben vannak. Ezek a lények életüket tekintve, nincsenek arra utalva, hogy kívülről kapjanak valamit, hanem erőközpontok, akik kifelé adnak, teremtenek. Tudják, hogy a dolgokat mindig is úgy ábrázoltam, hogy az én az étertestben dolgozik, hogy a buddhi nem más, mint átalakított étertest. Nos, a tizenkettedik tag ezeknél a rendkívül magasztos lényeknél ugyancsak az étertest, de olyan étertest, amely életet áraszt ki, amely úgy hat a világban, hogy az életet nem kapja, hanem adja, folyamatosan abban a helyzetben van, hogy áldozatot hoz.

Most megkérdezhetjük: képesek vagyunk képzetet alkotni egy olyan lényről, aki valahogyan kapcsolatban áll velünk, és ilyen módon világmindenségünkbe életet áraszt ki? Ez a kiáradó élet olyan, hogy folyamatosan éltető módon áramlik a világban. Képesek vagyunk erről képzetet alkotni?

Térjünk vissza egy pillanatra arra, amit mai előadásunk elején mondtunk. Azt mondtuk, hogy emelkedő és leszálló erők vannak jelen, az Állatövhöz felemelkedő és az Állatövtől aláereszkedő erők. Hogyan tud az ember egyáltalán olyan helyzetbe kerülni, hogy tőle valami felfelé áradjon? Minek kell történnie az emberrel, hogy tőle, lényéből valami felfelé áramolhasson? Azáltal kerül ilyen helyzetbe, hogy először hosszas előkészületeket tett, és aztán egyre tovább haladt - az énje. Ez az én hosszasan készült elő. Mert alapjában véve minden lét a Föld Szaturnusz-állapotán, a Nap-állapoton és a Hold-állapoton, amelyek a burkokat létrehozták, hogy az ént felvehesse, az én előkészítése. Itt más lények teremtették meg a lakóhelyet az én számára. Most a Földön a lakóhely már annyira elkészült, hogy az én az emberben elfoglalhatta a helyét, és ettől kezdve az én belülről elkezdhetett dolgozni a külső testi burkokon. Hogy az én belülről dolgozni tud, ezt ugyanakkor az idézte elő, hogy létrejött az a többlet-mennyiség, amely a felszálló és aláereszkedő erők egyenlő mennyiségén túlemelkedett. Az én az emberben még hosszú ideig nem tudott dolgozni, fokozatosan fejlődtek ki azok az erők, amelyek felfelé emelkedtek, egészen a középpontig, és amikor az én az emberbe beköltözött, az erők odáig jutottak, hogy a felemelkedő és leszálló erők egyensúlyba kerültek. Az én beköltözése az emberbe azt jelenti, hogy a felemelkedő és leszálló erők egyensúlyban vannak, és az emberen múlik, hogy ezt az egyensúlyt a helyes módon kibillentse. Az okkultisták ezért azt a csillagképet, amely abban a pillanatban lépett közbe, amikor az én elkezdett közeledni, „Mérlegnek” nevezték. A „Szűz” végéig planetáris fejlődésünk során az én ténykedését bár előkészítették, de ez nem jutott el az énig. Az én a Mérleg belépésének pillanatában kezdte meg részvételét, így az én fejlődésének egy fontos pillanata ezáltal jött létre.

Gondolják meg, mit jelent az, hogy az én eljutott ahhoz a fejlődési szakaszhoz, hogy lehetővé vált számára, hogy részesüljön azokban az erőkben, amelyek az Állatövhöz tartoznak, be tudott kapcsolódni az Állatöv működésébe. Ez teljes mértékben igaz: az én minél inkább felküzdötte magát fejlődésének legmagasabb pontjára, annál inkább együtt tudott dolgozni az Állatövvel. Az én legbelsőbb mivoltában semmi sem történik, aminek következménye ne jutna el az Állatövig. Ez teljesen igaz. És amikor az ember énjével, mint ember eljut ahhoz a képességhez, hogy az atmát, vagy szellemembert kifejlessze, egyre inkább kialakítja azokat az erőket, amelyek őt odáig viszik, hogy az Állatöv Mérlegéhez felküzdje magát. Teljes énjét ki tudja terjeszteni az Állatöv Mérlegére, amikor énjével előrenyomul az atmáig, vagy szellememberig. Akkor olyan lény lesz, aki kiáraszt valamit, az idő állapotából átmegy a tartam, az örökkévalóság állapotába.

Miközben az ember így járja a maga útját, vannak más lények, akiknél az, ami az embernél úgyszólván a legmagasabb tevékenység, a legalacsonyabb. Keressük fel most azokat a lényeket, akiknél a legalacsonyabb dolog éppen olyan tevékenység, mint az embernél a Mérleg az Állatövben. Ha az embert az Állatövben leírjuk, úgy kell leírnunk, hogy a Mérlegig terjed ki. Azok a lények, akik tulajdonképpeni lényükkel teljesen az Állatövhöz tartoznak, akiknek az ereje teljesen az Állatövhöz tartozik, és akik a planéta-létben csak a legalsó tagjukkal nyilvánulnak meg, amit a Mérleggel jelölünk - ahogy az embernél a legalsóbb tagot a Halakkal jelöljük - ezek azok a lények, akik, amint láthatjuk, létüket egész világrendszerünkre kiterjesztik:

		Kos	12. tag
		Bika	11. tag
		Ikrek	10. tag
		Rák	9. tag		„Misztikus Bárány”
		Oroszlán	8. tag
7. szellemember		Szűz	7. tag
6. életszellem		Mérleg	6. tag
5. szellemén		Skorpió
4. én		Nyilas
3. asztráltest		Bak
2. étertest		Vízöntő
1. fizikai test		Hal

Ahogy az ember éli a maga életét, ezek a lények életet sugároznak ki az egész világmindenségre. Ezek azok a lények, akik képesek a legnagyobb áldozatot meghozni, és akik az Állatövben úgy szerepelnek, mint a világunk érdekében önmagukat feláldozó lények. Ahogy az ember az Állatöv felé törekszik, úgy ezek a lények a Kosból - amely úgy tartozik hozzájuk, mint az emberhez a Mérleg - küldik le áldozati adományukat. És ahogy az ember énjét a Mérleg felé fordítja, úgy árasztják ki ezek a lények a mi szféránkra áldozatként a maguk lényét. Ezért ezeket a lényeket az önmagát feláldozó „Misztikus Bárány” kifejezéssel jelölhetjük meg, mert a Bárány ugyanaz, mint a Kos. Ezért Krisztust is úgy jelölik meg, mint áldozati Bárányt, vagy Kost. Krisztust most úgy jellemeztük, mint aki az egész kozmoszhoz tartozik. Énje a Kosig terjed, és ha az én a Kosig áramlik, akkor ezáltal „Nagy Áldozattá” válik, és az egész emberiséggel kapcsolatba kerül, és bizonyos módon ezek a lények és erők, amelyek a Földön vannak, az ő teremtményei. A maga teljes lénye szerint a Napban él, teremtményei útján a Holddal és a Földdel van kapcsolatban, és erői a Bárány csillagképben nyugszanak. Azáltal, hogy e lények teremtőjévé válhatott, erői a Kos, illetve a Bárány csillagképben nyugszanak. Az „áldozati Bárány”^[2] vagy „Misztikus Bárány” kifejezés magából az égből származik.

Ez az egyik szempont, az egyik nézet, amelyhez akkor jutunk el, ha szűkre szabott létünkből feltekintünk az égi térségekbe, és látjuk, hogy hatnak egymásra a világmindenségben lévő égi erők és lények. És ezáltal azok az erők, amelyek égitestekről égitestekre hatnak, fokozatosan ugyanolyan erőkké válnak számunkra, mint azok, amelyek az egyik embertől a másikra hatnak szeretetként és gyűlöletként. Látjuk hogy lelkierők hatnak csillagokról csillagokra, és felismerjük, hogy ami az égben le van írva számunkra, ami az ilyen erők útján hat a világmindenségben, az hogyan működik.

[1] Apokalipszis 4, 6-8

[2] Apokalipszis 5,6