Zweig-estéink legutóbbi fejtegetése során különböző szempontokat néztünk meg, amelyek arra hívták fel a figyelmünket, hogy milyen titokzatos együttműködés van az emberek és a szellemi világok és szellemi lények között, amelyek tulajdonképpen állandóan körülöttünk vannak, és nemcsak körülöttünk vannak, hanem bizonyos vonatkozásban azt is áthatják, amiben folytonosan élünk. Nem úgy kell azonban a dolgot elképzelnünk, hogy csak, mondhatnám, abban a durvább vonatkozásban fejlődik ki a kapcsolat az ember és a környezetének szellemi világa között, amelyet a múltkori fejtegetésben említettünk, hanem számos, inkább az ember gondolati köréhez tartozó emberi cselekedetekben és intézkedésekben is kialakul egy viszony az ember és a szellemi világ között.

A legutóbbi két fejtegetésben a bizonyos vonatkozásban alárendelt szellemi lényekre hívtuk fel a figyelmet. Korábbi előadásokból tudjuk azonban, hogy olyan szellemi lényekkel is dolgunk van, amelyek az ember fölött állnak, és hogy az ember és a magasztos szellemi lények között is léteznek kapcsolatok és viszonyok. Említettük, hogy vannak magasztos szellemi lények, amelyek nem fizikai testből, étertestből, asztráltestből és a további részekből állnak, mint az ember, hanem a legalsó tagjuk az étertest, és ezek úgyszólván körülvesznek bennünket. A szokásos szemlélettel nem láthatók, mert testiségük finom, éteri jellegű, úgy hogy az emberi tekintet keresztüllát rajtuk. Aztán még magasabb szellemi lényekhez jutunk, amelyeknek a legalsó tagja az asztráltest, tehát még hígabb testiségben jelennek meg az ember számára.

Mindezek a lények azonban mégis bizonyos módon kapcsolatban állnak az emberrel, és ami ma számunkra a fő dolog, az ember mindenképpen tehet valamit, hogy itt életében, a földi színtéren egy egészen meghatározott viszonyba kerüljön ezekkel a lényekkel. Amennyire az emberek itt a Földön ezt vagy azt teszik a maguk életviszonyai szerint, ahogy mindig kapcsolatba kerülnek a magasabb világokkal, annyira kevéssé valószínű ez a mai úgynevezett felvilágosult ember számára, aki egyáltalán nem felvilágosult az élet mély igazságainak számos vonatkozásában.

Nézzük mindenekelőtt azokat a lényeket, amelyeknek a legalsó testisége az étertest, ezzel a finom étertesttel körülöttünk vannak, körülvesznek bennünket, leküldik számunkra hatásukat és megnyilvánulásaikat. Állítsuk lelkünk elé ezeket a szellemi lényeket, és tegyük fel a kérdést: képes az ember itt ezen a Földön valamit tenni, vagy még inkább: tesznek az emberek kezdettől fogva valamit, hogy ezek a lények kapcsolatot létesítsenek, hidat verjenek, amelyen keresztül intenzívebb hatást gyakorolhatnak a teljes emberre? - Igen, az emberek kezdettől fogva tesznek valamit ezért! El kell mélyednünk azokban az érzésekben, és gondolatokban, amelyeket a legutolsó alkalommal felvehettünk magunkba, ha erről a hídról világos képzetet akarunk alkotni.

Azt képzeljük el tehát, hogy ezek a lények a szellemi világban élnek, és mintegy azon keresztül terjesztik ki étertestüket. Nincs szükségük fizikai testre, úgy, ahogy az ember rendelkezik vele. Van azonban egy fizikai testiség, amelynek révén étertestüket úgyszólván kapcsolatba hozhatják a mi földi szféránkkal, egy földi testiség, amit Földünkön mintegy létre tudunk hozni, és amely vonzási kapcsolatot létesít. Úgy, hogy ezek a lények étertestükkel lejönnek ehhez a földi testiséghez, és alkalmat találnak arra, hogy az emberek között tartózkodjanak.  Ilyen alkalmat adnak a szellemi lények számára, hogy az emberek között tartózkodjanak, például a görög építőművészet templomai, és a gótikus dómok. Ha a fizikai valóságnak azokat a formáit, a maguk erővonalaival és erőviszonyaival, amelyekkel egy templom rendelkezik, vagy ahogy az egy szobrászati műalkotásban, vagy építészeti műben megjelenik, a földi szféránkba belehelyezzük, akkor alkalmat adunk arra, hogy az ilyen erőviszonyok szerint ezeknek a lényeknek az éterteste minden oldalról hozzáidomuljon, és belesimulhasson ezekbe az általunk létesített műalkotásokba. És a művészet egy igazi, valódi összekötő kapocs az ember és a szellemi világ között. Azokig a művészeti formákig terjedően, amelyek térbelileg kialakultak, rendelkezünk itt a Földön ilyen fizikai testiségekkel, amelyekhez ezek a lények étertestükkel leereszkednek.

Azoknak a lényeknek azonban, amelyeknek legalsó tagja az asztráltest, valami másra van szükségük itt a Földön, hogy legyen egy kötelék a szellemi világ és Földünk között, és ez a zenei, a fonetikai művészet. Egy olyan terem, amelyen átáramlik a zene, alkalmat ad arra, hogy magasabb lények könnyen mozgó, meghatározott asztrálteste ebben a teremben megjelenjen. Itt a művészetek, és amit ezek az ember számára jelentenek, nagyon is reális lehetőséget jelentenek. Mágneses vonzerőt alkotnak a szellemi lények számára, amelyek missziójuk, feladatuk szerint valamit tenni akarnak az emberrel. Itt elmélyülnek az emberi teremtő művészet és emberi művészi érzék iránti érzéseink, ha a dolgokat ilyen módon szemléljük. És még inkább elmélyülnek érzéseink, ha a művészi teremtés emberi forrásait és ezáltal a műélvezetet a szellemtudomány szempontjai szerint vesszük fel magunkba. Ha ezt akarjuk, akkor az ember különböző tudatformáit részletesen szemügyre kell vennünk.

Különböző szempontokból már felhívtuk a figyelmet arra, hogy nappal az éber emberben előttünk van a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én, és hogy az alvó embernél a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik, és az asztráltest és az én a fizikai és étertesten kívül van. Szeretnénk most ezt a két tudatállapotot, amely minden embernél huszonnégy órán belül váltakozik, mai célunknak megfelelően részletesebben szemügyre venni. Az embernél mindenekelőtt látjuk a fizikai testet, aztán az éter- vagy élettestet, aztán azt, amit a szó durvább értelmében asztráltestnek nevezünk, a lélektestet, ami az asztráltesthez tartozik, de összekapcsolódik az étertesttel. Ez az ember olyan része, amivel az állat is rendelkezik itt a fizikai létben, a fizikai síkon. Aztán tudjuk, hogy az embernek ezzel a három részével - ennek utána nézhetnek „Theosophie” című könyvemben - összekapcsolódik az, amit az „én” szóban foglalunk össze, és ami tulajdonképpen egy háromtagú lényből áll: érzőlélekből, értelmi vagy kedélylélekből és tudati lélekből. És azt is tudjuk, hogy a tudati lélek összekapcsolódik azzal, amit szelleménnek vagy manasznak nevezünk. Ha az embernek ezeket a részletesebb részeit nézzük, a következőket mondhatjuk.

Amit érzőléleknek nevezünk, és ami egyébként az asztráltesthez tartozik és asztrális természetű, az eltávozik, amikor az ember este elalszik, a lélektest egy része azonban mégis összekapcsolódva marad az étertesttel, amely az ágyban fekszik. Lényegében az embernél az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek távozik el. Az éber embernél ezek mind össze vannak kapcsolódva, és rajtuk keresztül működik mindig minden az emberben. Az tehát, ami a fizikai testben végbemegy, az egész belső világra hat, az érzőlélekre, az értelmi lélekre és a tudati lélekre is. Ami a szokásos tulajdonképpen igencsak rendezetlen és kaotikus életben az emberre hat, a rendetlen benyomások, amelyeket reggeltől estig magába fogad - gondoljanak arra, hogy milyen benyomásokat kapunk, amikor egy nagyváros zajában és dohogásában jövünk-megyünk - mindezek olyan benyomások, amelyek folytatódnak a tagjainkban, amelyek a napi élet folyamán a fizikai testtel és étertesttel össze vannak kapcsolva. Éjszaka a belső világ - az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek - az asztrális világban van, erőket hoz onnan, harmóniát, amely az éber lét során a napi kaotikus benyomások folytán elvész. Ez az, amit átfogó értelemben az ember én-lelkének nevezünk, egy olyan alárendelt szellemi világban, mint a napi ébrenlét. Reggelente ez a belső lelki világ kiemelkedik ebből a szellemiségből, és belemerül a hármas testiségbe, a fizikai testbe, az étertestbe és az asztráltestnek abba a részébe, amely tulajdonképpen összekapcsolódik az étertesttel, és éjszaka is összeköttetésben marad vele.

Nos, ha az ember sohasem aludna, soha nem hozna új szilárd erőket a szellemi világból, akkor végül is mindaz, ami fizikai testében él, és fizikai testét erőkkel hatja át, egyre inkább romlásnak indulna, egyre inkább tönkremenne. Azáltal azonban, hogy minden reggel egy megerősödött belső világ merül alá a fizikai test erőibe, mindig új rend jön létre, mondhatnánk, az erők újjászületése ebben a fizikai testben. Ezért az emberi lelkiség a test minden egyes tagja számára hoz valamit a szellemi világból, valamit, ami hat, amikor a belső lelki világ, amely az éjszaka folyamán kívül van, és a külső fizikai eszköz együtt van.

Nos, ami a belső lelki világ és a tulajdonképpeni fizikai eszköz közötti kölcsönhatásban történik, az, ha az ember fogékony a szellemi világ harmóniájának felvételére, éjszaka át tudja hatni a fizikai test erőit - nem anyagait - azokkal az erőkkel, amelyeket úgy nevezhetnénk, hogy térbeli erők. Minthogy az ember jelenlegi kultúránkban meglehetősen elidegenedett a szellemi világtól, ezek a térbeli erők csak kevéssé jutnak érvényre nála. Ott, ahol a belső lelki világ összeütközik az emberi test legsűrűbb részével, már nagyon erőseknek kell lenniük azoknak az erőknek, amelyeket az ember magával hoz, ha bele akarja élni magát a robosztus fizikai testbe. A finomabban érző kultúrkorszakokban a belső lelki világ magával hozott bizonyos lelki impulzusokat, és könnyebben áthatotta a fizikai testet. Az emberek itt aztán megérezték, hogy a fizikai téren minden oldalon erők haladnak át, és hogy ez a fizikai tér egyáltalán nem egy közömbös üres tér, hanem minden oldalról erők haladnak át rajta. Van egy érzés a tér felosztása iránt, ami az előbb említett viszonyok útján hat. Ezt egy példával kell megvilágítanunk.

Gondoljunk egy festőre, aki még azokhoz a nagy művészeti korokhoz tartozott, ahol az emberek még határozottan érezték a térben működő erőket. Egy ilyen festőnél láthatjuk, hogyan fest a térbe egy három angyalból álló csoportot. Ha a kép előtt állunk, az az érzésünk, hogy ez a három angyal nem tud leesni, magától értetődő, hogy lebegnek, mert a tér-erők kölcsönösen tartják őket, ahogy az égitesteket is tartják a tér erői. Azok az emberek, akik a belső lelki világ és a fizikai test közötti kölcsönhatás útján elsajátítják ezt a belső dinamikát, úgy érzik: ennek így kell lennie, a három angyal fenntartja magát a térben. Egyes régi festőknél ezt meg lehet találni, az újaknál kevésbé. Böcklint^[1] sokra becsülik, de azok a dolgok, amelyek a „Pieta” fölött lebegnek, azt az érzést keltik az emberben, hogy bármely pillanatban lepottyanhatnak, nem tartják meg magukat a térben.

Mindezek a teret keresztül kasul átjáró erők, amelyeket az ember ilyen jól megérez, realitások, valóságosak, és ebből a tér-érzésből jön létre az építőművészet. Az igazi, valódi építőművészet úgy jön létre, hogy az ember azok mentén a vonalak mentén, amelyeknek a térben kell lenniük, a köveket vagy téglákat elhelyezi. Itt egyáltalán nem tesz mást, csak azt teszi, láthatóvá, ami a térben szellemileg elosztva már jelen van, amikor azt az anyaggal kitölti. A görög építésznek volt meg a legtisztábban ez a tér-érzése, aki a templomban minden formában kifejezésre juttatta, ami a térben élt, amit az ember a térben megérezhetett. Az az egyszerű viszony, hogy az oszlop tartóelem - akár a vízszintes, akár a ferdén elhelyezett testeket tartja - a térben található szellemi erők reprodukálása. És az egész görög templom nem más, mint anyaggal való kitöltése annak, ami a térben él. A görög templom ezért a legtisztább építészeti gondolat, kikristályosodott tér. És bármilyen különösnek tűnhet is a modern ember számára, a görög templom, minthogy gondolatokból összeillesztett fizikai testiség, alkalmat ad arra, hogy azok az alakok, akiket a görögök isteni alakokként ismertek, étertestükkel a rájuk bízott térbeli vonalakat valóságosan megérintsék, és abban lakni tudjanak. Több mint puszta frázis, ha azt mondjuk, hogy a görög templom az isten lakhelye. A görög templomnak van egy sajátossága annak számára, aki valóban megérzi az ilyen dolgokat, az a sajátosság, hogy az ember el tudja képzelni: széltében-hosszában nincs olyan ember, aki azt nézné, és benne sincs senki. A görög templomnak nincs szüksége emberekre, akik azt megnézik, és senkire, aki abba bemegy. Gondolják el úgy a görög templomot, hogy önmagában áll, és sehol sincs ember. Akkor ez az, aminek a leginkább lennie kell. Akkor ez az isten szállása, akinek benne kell laknia, mert az isten a formákban tud lakni. Csak így érthetjük meg valóban a görög templomot, a világ legtisztább építőművészetét.

Az egyiptomi építőművészet a piramissal valami egészen más. Ezt a témát most csak érintjük. Itt a térviszonyok, a térbeli vonalak úgy rendeződnek, hogy a maguk viszonyaiban és formáiban a szellemi világhoz felemelkedő lélek számára mutatják az utat. Abból az útból, amelyen a lélek jár a fizikai világból a szellemi világ felé, kapjuk meg azokat a formákat, amelyek az egyiptomi piramisokban kifejeződnek. Így az építészet minden formájában csak a szellemiségből megragadott gondolatok jelennek meg.

A román építészetben, ahol a félkörívet látjuk, ahol például a templom épületét úgy tervezik meg, hogy van egy főhajó és vannak mellékhajók, de van egy kereszthajó és egy apszis is, úgy hogy az egész keresztformát alkot, és fent kupola zárja le, itt a tér gondolata a sírhelyből emelkedik ki. A román templomot nem lehet ugyanúgy elképzelni, mint a görögöt. A görög templom az isten lakóhelye. A román épületet úgy kell elképzelni, hogy az egy temetkezési helyet ábrázol. Hozzá tartozik a kripta, nem úgy, hogy az emberek közvetlenül abban állnak, de hozzá tartozik, hogy egy olyan hely, amely az összes érzést egybegyűjti, amelyek a halottak megvédésére megóvására vonatkoznak.

A gótikus épület ismét valami más. Amennyire igaz, hogy a görög templomot teljes mértékben az emberi lelkek nélkül kell elképzelnünk, bár mégis lakott hely, mert az isten lakhelye, ugyanúgy az is igaz, hogy a gótikus dóm, amelyet fent a csúcsívek zárnak le, nem képzelhető el a benne lévő hívő tömeg nélkül. Nem teljes egész. Amikor egymagában áll, nem teljes. Hozzá tartoznak a benne lévő emberek összetett kezeikkel, amelyek hasonlóak a csúcsívekhez. Csak akkor alkot egészet, amikor belső tereit betöltik az áhítatos hívők érzései. Ezek olyan bennünk hatékonyan kialakuló erők, amelyeket a fizikai testünkben érzünk, mint a térbe beküldött érzéseket. Az igazi művész így érzi a teret, és így alakítja ki építészetileg.

Ha most felemelkedünk az étertesthez, azt találjuk, amit az éjszaka belső lelki világa a szellemi világban elsajátít és magával hoz, amikor az étertestbe ismét belebújt. Ami ezen a módon az étertestben kifejeződik, azt megérzi az igazi szobrász, aki valóban szobrász, és belevési az eleven alakzatokba. Ez itt nem térbeli gondolat, hanem az a tendencia, hogy inkább az eleven formát mutassa meg és alakítsa ki, ahogy azt számára a természet felkínálja. Amit a görög művész ennél többet tudott, például Zeusznál, az az, amit magával hozott a szellemi világból, amit átélt és megérzett, amikor összekapcsolódott az étertesttel.

A továbbiakban egy bizonyos kölcsönhatás jön létre azzal, amit lélektestnek nevezünk. Amikor a belső lelki világ összekapcsolódik a lélektesttel, ugyanilyen módon létrejön a vonalvezetés iránti érzék a festészet első eleme számára. És azáltal, hogy reggel az érzőlélek egyesül a lélektesttel, és azt áthatja, létrejön a színharmónia megérzése. Így látjuk mindenekelőtt ezt a három művészeti formát, amelyek azokkal a külső eszközökkel dolgoznak, amelyek anyagukat a külvilágból veszik.

Nos, azáltal, hogy az értelmi vagy kedélylélek minden éjjel az asztrális világba távozik, ismét valami más következik be. Amikor a szellemtudomány értelmében az „értelmi lélek” kifejezést használjuk, nem arra a száraz, józan értelemre kell gondolnunk, amiről a szokásos értelemben beszélünk. Az „értelmi” a szellemtudomány számára a harmónia iránti érzéket jelenti, ami nem a külső anyagban testesül meg, hanem a belső harmónia átéléséhez való érzék. Ezért is nevezzük értelmi vagy kedélyléleknek. Amikor az értelmi vagy kedélylélek minden éjjel belemerül az asztrális világ harmóniájába, és reggelente az asztráltestben újra tudatossá válik - ugyanabban az asztráltestben, amelybe visszatér, de ami a maga belső világában nem tudatos a mai embernél - akkor a következő történik. Éjszaka az értelmi vagy kedélylélek abban él, amit mindig is a szférák harmóniájának neveztünk, ami a szellemi világ belső törvényszerűsége, az a szféra-harmónia, amire a régi pythagoreus iskolában utaltak, mint olyasmire, amit az, aki a szellemi világban érzékelni tud, a nagy szellemi világban lévő viszonyokként értelmez. Goethe is utalt erre, amikor a „Faust” elején az égbe helyez bennünket, és ezt a következőképpen jellemzi:

Szférái közt most mindörökre
Zengi a Nap versenydalát,
S a megszabott pályán dörögve
Fejezi be rohanatát.

(Faust, I rész. Égi prológus. Ford.: Jékely Zoltán)

És ennél a képnél marad, amikor a második részben, ahol Faust ismét felemelkedik a szellemi világba, a következőket mondja:

Halld, a hórák fergetegje
mint hatol szellemfülekbe
már az új napot jelezve!
Sziklakapu nyögve tárul
Phoebus mennydörögve száguld,
zeng a fény, nincs arra szó!
Trombitálnak, harsonáznak,
szem káprázik, fül kifárad,
hallatlan s nem hallható.

(Faust II. rész első felv. Kies tájék. Ford. Kálnoky László)

Azaz, a lélek az éjszaka folyamán a szférák zenéjében él, és a szférák zenéje felhangzik, amikor az asztráltest a maga énjében tudatossá válik. Az alkotó zenészben az a folyamat játszódik le, hogy az éjszakai tudat érzékelése a nappali tudat folyamán küzdelmesen eljut oda, hogy emlékezzen az asztrális élményekre, vagy különösen az értelmi vagy kedélylélek élményeire. Mindaz, amit az emberiség zenei művészetként ismer, annak a lenyomata, megnyilvánulása, amit az ember öntudatlanul átél a szférák harmóniájában, és zeneileg ajándékba kap, azaz nem más, mint olyan asztráltestnek a birtokában lenni, amely a nappali állapotban fogékony arra, ami őt egész éjszaka körülzengte. Nem muzikálisnak lenni azt jelenti, hogy az asztráltest olyan állapotban van, hogy az ilyen emlékezés nem történhet meg. Ami a szellemi világból áthangzik, azt éli át az ember a zene művészetében. És minthogy a zene művészete fizikai világunkban azt teremti meg, ami csak az asztráltestben tud fellobbanni, ezért mondtam, hogy az embert azokkal a lényekkel hozza kapcsolatba, akiknek a legalsó tagjuk az asztráltest. Ezekkel a lényekkel él együtt az ember éjszaka, tetteiket átéli a szférák harmóniájában, és a napi életben ezt fejezi ki a földi zene útján, úgy, hogy a szférák harmóniája a földi zenében egyfajta árnyképként jelenik meg. És miközben az, ami ezeknek a szellemi lényeknek az eleme, itt a földi szférába behatol, földi szféránkat áthatja és átszövi, ezek a szellemi lények alkalmat találnak arra, hogy asztráltestüket újra belemerítsék a zenei hatások hullámtengerébe, és miközben az értelmi lélek cselekedeteit átéli az éjszaka folyamán, és az érzésbeli benyomásokat magával hozza a fizikai világba, e lények és az ember között a művészet útján híd keletkezik. Látjuk, hogy ezen a fokon jön létre az, amit zenei művészetnek nevezünk.

Nos, mit vesz fel a tudati lélek, amikor az éjszaka folyamán belemerül a szellemi világba, anélkül, hogy a jelenlegi emberiség-ciklusban ez az ember számára tudatossá válna? A szellemi világ szavait veszi fel. Suttogó közléseket kap, amelyeket csak a szellemi világból szerezhet meg. Szavakat suttognak neki, és ha ezeket átviszi a napi tudatba, akkor azok úgy jelennek meg számára, mint a költészet alaperői. A költészet tehát annak árnyképe, amit a tudati lélek az éjszaka folyamán a szellemi világban átél, és itt alkalmunk van rá, hogy valóban arra gondoljunk, hogy az ember a magasabb világokkal való kapcsolata útján - és kizárólag ezáltal - az öt művészeti ágban, az építészetben, a szobrászatban, a festészetben, a zenében és a költészetben a szellemi valóság árnyképeit, megnyilvánulásait jelenítse meg itt a Földön. Mindazonáltal ez csak akkor van így, ha a művészet valóban felemelkedik a pusztán érzéki szemlélet fölé. Abban, amit ma durvább értelemben naturalizmusnak neveznek, ahol az ember csak leutánozza azt, amit kint lát, semmi sincs abból, amit a szellemi világból magával hoz. És hogy ma számos területen ilyen tisztán külsőséges művészetünk van, amely csak utánozni akarja azt, ami kívül van, ez csak azt bizonyítja, hogy az ember a mai korban elvesztette a kapcsolatot az isteni-szellemi világgal. Az ember, aki teljes érdeklődésével a külső fizikai világ felé fordul, a felé, amit csak a külső érzékeke útján akar érvényesíteni, ez a külső fizikai világ iránti érdeklődés asztráltestét olyan erősen átformálja, hogy éjszaka, amikor a szellemi világban van, vak lesz és süket. Felcsendülhet a magasztos szférák zenéje, bármilyen magasrendű szellemi hangok szólhatnak lelkéhez, semmit sem hoz magával a nappali életbe. Aztán az ember gúnyolódik az idealista, spirituális művészeten, és azt mondja, hogy a művészet csak azáltal jön létre, hogy a külső valóságot lefényképezzük, mert csak akkor kapunk valami reálisat, valami valóságosat.

Így beszél az az ember, aki materialista módon érez, mert számára a szellemi világban nincs realitás. Az igazi művész azonban másképpen beszél, körülbelül ezt mondja: „Ha felcsendül számomra a zenekar hangja, ez olyan, mintha abban az ős-zene hangjait hallanám, amelyek már akkor felhangzottak, amikor az embereknek még nem volt fülük, hogy azt meghallják”^[2]. Ezt is mondhatja: ami egy szimfóniában felhangzik, abban a szellemi világ megismerése rejlik, amely magasabb rendű, jelentősebb, mint mindaz, ami logikusan bizonyítható, és végkövetkeztetésekkel igazolható^[3].

Ez a két kijelentés Richard Wagnertől származik, aki az emberiségnek azt az érzését akarta átadni, hogy ott, ahol az igazi művészet megjelenik, ott egyidejűleg a külső érzéki világ fölé kell emelkedni. Amikor a szellemtudományos szemlélet ezt mondja: az emberben él valami, ami túlmegy rajta, valami, ami a mai ember felett áll, aminek a jövőbeli inkarnációkban egyre tökéletesebbé és tökéletesebbé kell válnia, akkor Richard Wagner ezt úgy érezte meg, hogy ezt mondta: nem akarok olyan alakokat, amelyek előttem állnak, és úgy járkálnak a színpadon, mint a köznapi emberek a földi szférában. - Olyan embereket akar, akik kiemelkednek a mindennapokból. Ezért fordul mitikus alakokhoz, akik átfogóbb tartalommal rendelkeznek, mint a köznapi emberek. Az emberiben az ember felett állót keresi. Richard Wagner a művészetben az egész embert akarja megjeleníteni a szellemi világokkal együtt, ahogy a fizikai földi világ emberébe belevilágítanak. Két kép áll előtte egy viszonylag korábbi életszakaszból: Shakespeare és Beethoven^[4]. Shakespeare a maga zseniális művészi vízióiban úgy tűnt számára, hogy ezt mondta: ha mindazt egybevetem, amit Shakespeare az emberiségnek adott, akkor Shakespeare-nél olyan alakokat látok, akik a színpadon járkálnak, akik cselekszenek. - A cselekvések - és ebben az összefüggésben a szavak is cselekvések - akkor történnek meg, amikor a lélek azt érezte, ami nem ábrázolható külsőleg a térben, ami mögötte van. A lélek a fájdalom és szenvedés egész skáláját érezte egészen az örömig és boldogságig, és megérezte, hogy ebből vagy abból az árnyalatból ilyen vagy olyan cselekvés származik. A Shakespeare-drámában - így gondolja Richard Wagner - minden csupán a maga eredményében jelenik meg, ahol térbeli alakot kap, ahol ez külső cselekvéssé válik. Ez olyan drámaiság, amely egyedül és kizárólag a megnyilvánuló belsőt jelenítheti meg, és az ember legfeljebb sejtheti, mi él a lélekben, mi megy végbe ennek a cselekvésnek a folyamán.

Itt megjelent számára a szimfónia képe, és a szimfóniában annak visszaadását látta, ami a lélekben él, az egész érzelmi skálában, a szenvedéstől és fájdalomtól az örömig és boldogságig, minden árnyalatban. A szimfóniában ez jelenik meg − így mondta Wagner - de nincs cselekvés, nem lép ki a térbe. És lelke elé állított egy képet, ami mintegy közelebb hozta az érzést, hogy ez a belső a művészi alkotásban mintegy szétpattan, hogy kívülre áradjon ki. Beethoven a maga műveiben megmarad a zenei keretek között, amelyekből csak egyszer lép ki, a kilencedik szimfóniánál, ahol az érzések oly hatalmasan szétáradnak, hogy a szó útján utat törnek.

Ebből a két művészi jelenségből felbukkan lelkéből a vízió: Beethoven és Shakespeare egyben! - És hosszú utat kellett megtennünk, amikor ki akartuk mutatni, hogy Richard Wagner a zenekar sajátos kezelése útján megkísérelte Shakespeare és Beethoven között azt az egységet megteremteni, hogy a belső kiélje magát a hangban, és ugyanakkor beleáradjon a cselekvésbe. A profán beszéd nem volt elég számára, mert az a fizikai sík folyamatainak kifejező eszköze. Az a beszéd, amely egyedül az ének hangjaiban jöhet létre, számára annak kifejező eszköze, ami a fizikai ember fölé nő, mint emberfeletti.

A teozófiának nincs szüksége arra, hogy pusztán szavakban vagy gondolatokban fejezze ki magát. A teozófia az élet. Az életfolyamatokban él, és ha azt mondják róla, hogy a különböző szétváló emberi lelki áramlatokat egymáshoz vezeti egy nagy áramlatban, akkor ezt az érzést látjuk megelevenedni a művészben, aki az egyes kifejező eszközöket megkísérli összehozni, hogy ezáltal egységben fejeződjön ki az, ami a teljességben él. Richard Wagner nem akar zenész, drámaíró, költő lenni. Mindaz, amit így aláfolyni látunk a szellemi világból, eszköz lesz számára, hogy a fizikai világban egyesítse valamivel, ami még magasabb, mert sejtése van arról, amit az emberek át fognak élni, ha egyre inkább beleélik magukat abba a fejlődési korszakba, amelybe az emberiségnek bele kell élnie magát, ahol a szellemén vagy manasz összekapcsolódik azzal, amit az ember a régi idők óta magában hordoz. És Richard Wagnernél annak a nagy emberiség-impulzusnak a megsejtése jelenik meg, amely egyesíti azt, ami a szétválás korszakában tűnik fel, az egyes művészeti kifejező eszközök egybeáramlásában. Más szavakkal: élt benne egy sejtés arról, milyennek kell majd lennie az emberi kultúrának, ha mindaz, amit a lélek így átél, belemerül a szellemén princípiumába, a manaszba, ahol a lélek a maga teljességében belemerül a szellemi világba. Szellemtudományosan szemlélve mély jelentősége van annak, hogy a művészetben az emberiség számára a jövőbeni élet első hajnalpírja tűnik fel, ami az emberre vár, ahol mindaz, amit az ember a különböző területeken megszerzett, egybeáramlik egy általános kultúrában, egy közös kultúrában. A művészet bizonyos módon az érzéki világban megnyilvánuló szellemiség előfutára. És Richard Wagner prózai írásaiban olvasható egyes állításoknál sokkal fontosabb az az alapvető vonás, ami benne élt, az a vallásos, bölcsességgel és szentséggel teli vonás, ami mindenen átáramlik, és ami a legszebben a Beethovenről írt zseniális írásában jut kifejezésre, ahol inkább a sorok között kell olvasni, de ahol azt a fuvallatot lehet érezni, amelyben itt a hajnalpír nyilvánul meg.

Látjuk tehát, hogy szellemtudományos szempontból belemélyedhetünk az ilyen emberi teljesítményekbe, amelyek emberi cselekedetekben nyilvánulnak meg. Ma a művészetek területén láttuk, hogy itt az ember olyasmit tesz, olyasmit valósít meg, amelyen keresztül az isteneknek nyújt tartózkodási helyet a földi szférában. Ha a szellemtudomány útján az embernek tudatára jut, hogy a szellemiség kölcsönhatásban áll a fizikai tettel, akkor a művészet az, ami ezt mindenképpen a fizikai testben tette meg. És egyre inkább át fogja hatni kultúránkat a szellemi művészet, ha az emberek lelkükkel belemerülnek a szellemiségbe. Az ilyen fejtegetések útján kiszélesedik az, ami a szellemtudományban puszta tanításként, pusztán világnézetként jelenik meg, olyan impulzusokká, amelyek áthatják életünket és közölhetik velünk, hogy minek kell történnie. A zenész és költő Richard Wagnerben mindenekelőtt egy új csillag emelkedik fel, amely a szellemi világ fényét leküldi a Földre. Ezt a tőle származó élet-impulzust egyre inkább ki kell szélesíteni, míg az egész külső élet újra a lélek tükörképévé nem válik.

Mindaz, ami kívülről szembekerül velünk, a lélek tükörképévé válhat. Vegyék úgy, hogy ez nem valami külsőséges dolog, hanem olyasmi, amit a szellemtudományból meríthetünk, olyasmi lesz majd, amiben évszázadokkal ezelőtt volt, amikor minden ajtózárban, minden kulcsban valami olyasmivel kerültünk szembe, ami annak képmása volt, amit az ember érzett. Ugyanígy, ha igazi szellemi élet lesz majd az emberiségben, az egész élet, mindaz, ami kívülről szembekerül velünk, újra a lélek képmásaként fog megjelenni. A profán építmények csak addig profán építmények, amíg az embernek nincs meg az a képessége, hogy azokba a szellemiséget bevigye. A szellemiséget mindenütt érvényre lehet juttatni. A pályaudvar képe felragyoghat előttünk, ha újra művészileg fogják kigondolni. Ma ez nem így van. Ha azonban az ember újra megérzi, hogy milyennek kell lennie a formának, akkor azt fogja érezni, hogy a mozdonyokat építészetileg meg lehet alkotni, és hogy a pályaudvar olyasvalami lehet, ami úgy viszonylik a mozdonyhoz, ahogy a külső burok ahhoz, amit a mozdony a maga építészeti formájában kifejez. Csak akkor fognak úgy viszonyulni egymáshoz, mint két olyan dolog, ami összetartozik, ha építészetileg gondolják ki őket. Akkor azonban az sem lesz közömbös, hogy a formákat jobbról vagy balról nézzük.

Amikor az ember megtanulja majd, hogy a belső hogy fejeződik ki a külsőben, akkor ismét egy új kultúra jön létre. Valóban volt olyan kor, amelyben sem a román építészet sem a gótika nem volt meg, mint olyasmi, ami egy felfelé ívelő kultúrát hordozott volna, az emberek a régi Róma alatti katakombákban jöttek össze. Ami azonban bennük élt, amit csak szűkös formában tudtak eltemetni a régi barlangokban, amit a halottak koporsóinál találunk, az itt felderengett, és ez az, ami aztán megjelenik a román ívekben, a román oszlopban, az apszisban. A gondolat kikerült a világba. Ha az első keresztények nem hordozták volna lelkükben a gondolatot, nem jelent volna meg abban, ami világ-kultúrává vált. A teozófus csak akkor érzi magát teozófusnak, ha tudatában van annak, hogy a lelkében a jövő kultúráját hordozza. Lehet, hogy aztán a többiek azt mondják neki: mit hoztak létre a katakomba-keresztények, és mi lett belőle!

Kíséreljük meg, hogy ami csekély érzelmi impulzusként lelkünkben él, amikor együtt vagyunk, azt a szellemben tovább vigyük, úgy, ahogy a keresztény gondolatot ki tudták szélesíteni a későbbi dóm csodálatos íveibe. Gondoljuk meg ezt egy ilyen órában, amikor együtt vagyunk, hogy kifelé kiszélesítsük, és kivigyük a világba. Akkor létrejön bennünk az az impulzus, amivel rendelkeznünk kell, ha tudatában vagyunk annak, hogy a teozófia nem kedvtelés kell, hogy legyen azok számára, akik összeülnek, hanem olyasmi, amit ki kell vinni a világba. Azok a lelkek, akik itt testükben jelen vannak, amikor újra megtestesülve megjelennek, néhány dolgot megvalósulva fognak látni abból, ami ma bennük él. Az ilyen gondolatokat magunkkal visszük, amikor egy ilyen időszakban újra együtt vagyunk, és a téli időszak szellemtudományos gondolatait feldolgozzuk. Alakítsuk át a szellemtudományos gondolatokat úgy, hogy azok kultúr-impulzusokként hatni tudjanak. Kíséreljük meg, hogy lelkünket így érzésekkel és érzelmekkel itassuk át, és engedjük, hogy minden a nyári napfényben éljen, ami kívülről a fizikaiságban a kozmikus erők működését jelzi. Akkor lelkünk egyre inkább megtanulja ezt a hangulatot, és képes lesz arra, hogy belevigye a külső világba azt, amit a szellemi világban átélt. Ez hozzátartozik a teozófus fejlődéshez. Így megint egy kicsit előbbre jutunk, ha ezeket az érzéseket és érzelmeket magunkkal visszük, és általuk a nyár folyamán megerősödünk.

[1] svájci festő (1827-1901). „Pieta” c. képe a baseli Szépművészeti Múzeumban látható.

[2] Idézet Richard Wagner: „Zarándokút Beethovenhez” c. írásából. Szó szerint: „A hangszerekben a teremtés é s a természet ős-szervei nyilvánulnak meg; amit kifejeznek, azt nem lehet tisztán meghatározni és megállapítani, mert azt az ősi érzést adják vissza, ahogy a káoszból az első teremtmény előbukkant, talán még ember sem volt, aki a szívébe felvehette volna.”

[3] Az idézet helyét nem lehet megállapítani, de mégis kifejezi azokat a gondolatokat, amelyek Wagnernek Beethoven születésének századik évfordulójára írt művében olvashatók.

[4] Richard Wagner „Életem” c. művében a következők olvashatók: „Nemrég felmerült bennem a legnemesebb földöntúli eredetiség képe (Beethovenről, aki nemrég halt meg), amit semmivel nem lehet összehasonlítani. Ez a kép egybefolyt Shakespeare-rel. Egyfajta extatikus álomban találkoztam velük, láttam őket és beszéltem hozzájuk. Felébredéskor könnyekben úsztam.” - Wagner ekkor tizennégy éves volt.