Olvasnivaló

(Elhangzott 1923. május 9-én, Dornachban, részlet)

„A mi időnkben vannak egyetemek, ahol az emberek kiokosodnak korunk eszméivel. Előtte a gimnáziumban vagy szakiskolában okosítják őket, majd pedig mennek az egyetemre. Itt azután az értelmüket messzemenően kicsiszolják. De önök a legtöbb esetben nem fogják azt találni, hogy azok, akik az egyetemről kijönnek, egészen más emberekké váltak, mert ők csak valami külsődleges dolgot tanultak az egyetemen.

A régi korokban nem ez volt a helyzet. A régi időkben nem tettek különbséget a vallás, a művészet, és az iskola között, hanem ez mind egyetlen egész volt, és úgy nevezték, hogy misztérium. Ilyen helyeken tanították és képezték akkoriban az embereket. A legfontosabb pedig, amit a misztériumokban tanítottak: a Napról való bölcsesség volt.

Önöknek már mindenféle természettudományos témáról beszéltem, és mindig mondtam, hogy a Napnak mekkora befolyása van mindarra, ami a Földön történik. A növények nem egyszerűen azért nőnek, mert a talaj alulról kitolja őket, hanem mert a Nap felülről eleven hatást gyakorol rájuk. Bennünk éppúgy van Nap-erő, mint Föld-erő. Már többször felhívtam a figyelmet arra, hogy ezek a Nap-erők nem valami élettelen erők, hanem kozmikus bölcsességgel teli, élő-eleven erők. Sok példát felhoztam erre. Láthatták önök azt is, hogy ami az állatok között történik, az valami bölcs, intelligens, értelmes történés. De ha a tudósok felnéznek a Napra, úgy képzelik, hogy az egy puszta gázgömb. Ez körülbelül olyannyira okos megállapítás, mintha mi mindannyian beülnénk egyszer egy nagy repülőgépbe – ilyen persze nem lehetséges, de tegyük fel, és képzeljük el úgy a dolgot, mint ahogy Jules Verne tenné –, és felrepülnénk a Holdra. A Holdon lenne valami dolgunk, és akkor én így szólnék önökhöz: Ott látható a Föld. A Föld egy égitest, amelyen semmi sincs. Önök nem hinnének nekem, mert hiszen velem együtt utaztak el a Földről. Nagyon jól tudnák, hogy a Föld lakott bolygó. Lélekkel rendelkező emberek élnek a Földön.

De ugyanilyen módon beszélnek ma a tudósok a Napról. Áll az ember a Földön, felnéz a Napra, és azt mondja: „Az ott fent semmi egyéb, mint egy izzó gázgömb.” – Ez azonban a legnagyobb tévedés. A Nap ugyanis nem lakatlan! Persze nem emberek laknak ott, akiket itt a Földön láthatunk a szemeinkkel, de mégis lények laknak rajta.

Főképpen a Napról való bölcsességet tanították a régi misztériumokban a tanítványoknak. Ezért őket Nap-tanítványoknak nevezték. Azt mondták: fent a Napon erők vannak, tavasz-erők, Nap-erők, amelyek a Földből mindent kihúznak, kivonzzanak. Aki a régi időkben a Nap titkait tanulta, azt Nap-tanítványnak nevezték, és ha később megfelelő tudáshoz jutott, Nap-mesternek. Amit a Názáreti Jézus harmincadik évében hirtelen megismert, az ez a Nap-bölcsesség volt, a Nap-bölcsesség ébredt fel benne. Megfigyelhették önök, hogy a növények lent a föld alatt, a pincében teljesen megfakulnak, mintegy megbénulnak, miközben fent a föld felszínén zöldek és erőteljesek. A pincében ugyanis nem érik őket az éltető Nap-erők. A legmagasabb szellemi értelemben ezek a kozmikus Nap-erők járták át hirtelen Jézust a harmincadik évében. Azok pedig, akik értették, hogy mi történt, így szóltak: Jézusba most belépett Krisztus.

A zsidók, akik főképpen Palesztinában laktak, régen azt hallották a prófétáiktól, hogy valamikor be fog következni az, hogy a Földre egy kozmikus tudás száll alá a világmindenségből. Mármost egészen biztosak lehetünk abban, hogy ha valahol valaki megírna egy olyan művet, mint Schiller Tell Vilmosa, és azt előadnák a színházakban, az emberek azt mondanák: „Ez tiszta fecsegés, ez valami sületlenség.” Nem értenék meg. Schiller is tudta, hogy először csak kevesen fogják megérteni a Tell Vilmost. A világ csak később fogadta be ezt a művét. Az életben már csak úgy van, és mindig is úgy volt, hogy az emberek nagy többsége mereven bezárkózik a nézetei közé. Nem volt ez másképp az akkori zsidóknál sem, amikor megjelent közöttük valaki, és ez a Nap-bölcsesség megszólalt belőle. Ők már nem követték a misztériumokat, és egyszeriben felhördültek: „Ez az illető azt állítja magáról, hogy az igazságot hirdeti, de ez ellentétes a mi nézeteinkkel.” – Nem titok, hogy mit csinálnak az emberek az olyanokkal, akik valami olyan igazságot hoznak el, ami még nem ismert az emberek körében. Valami nagy igazság és bölcsesség volt az, amit a Názáreti Jézus tanított, akiben akkor Krisztus élt. De őt mégis keresztre feszítették, megölték.

Ezzel eljutottunk Jézus Krisztus halálának kérdéséhez. A mai felvilágosult teológusok, akik ha lehet, többnyire mérgesebbek, mint a nem felvilágosultak, azt mondják: „Krisztust betették a sírba, majd három nap múlva hús-vér testben, ahogyan halála előtt élt, feltámadt.” – Erre persze így szól korunk embere: „Ezt nehéz elhinni, mert senki sem tud visszatérni a sírból.” – De azt mondhatnám, ez a nézet legalább olyasmi, amit képviselhet valaki. Szembefordulhat bárki ezzel a felfogással, de mégis csak olyasvalami, ami mellett ki lehet állni.

Mit mondanak azonban a felvilágosult teológusok? Ilyen Harnack is, a neves teológus, aki az egyik legfelvilágosultabb. Mit mond a feltámadásról? Azt mondja: „Azt, hogy a harmadik napon a Gecsemáné-kertben – ott volt ugyanis a sír – mi történt, nem tudhatjuk. De sok ember lassanként úgy hitte, hogy ott feltámadt Krisztus. Húsvétkor ezt ünneplik, fogadjuk hát el mi is ezt a hitet Krisztus feltámadásáról.”

Egyszer régebben előadást tartottam a berlini Giordano Bruno Körben. Ennek volt egy tudós elnöke, aki sokat tanulmányozta ezt a kérdést. Ő azt mondta: „Harnacknak nincs egészen igaza, mert amit állít, abból az következik, hogy az embernek nem abban kell hinnie, ami valóban megtörtént, hanem csak abban, amit arról az emberek hisznek. Ez olyan, mint a Trierben található szent lepel, amiről azt mondják: Az, hogy vajon tényleg Krisztus viselte-e, azt nem tudjuk, de ebben sokan hisznek, tehát higgyünk benne mi is.” – Így beszélt ez a protestáns ember a katolikusoknak arról a hitéről, ami a trieri szent leplet övezi. Vagy egy másik példa lehet Szent Antal csontjai. Amikor ezt tüzetesebben megvizsgálták, borjúcsontoknak bizonyultak. Ekkor egyesek, akik hittek a szent csontokban, továbbra sem zavartatták magukat, hanem azt mondták: Nem az a lényeg, hogy valódiak-e, hanem az, hogy hisznek-e benne az emberek.

De itt egyáltalán nem ilyen hitekről van szó, hanem éppen arról, ami megtörtént. A Bibliában ezt csodálatos módon mesélik el, csak nincsenek tekintettel az emberek arra, hogy ez milyen formában történik. A Bibliában nem azt írják, hogy ez és ez történhetett, hanem mindenütt ezt olvassuk: ezt és ezt látták az emberek, akik ott voltak. Így például arról olvashatunk, hogy az asszonyok kimentek a sírhoz, és hogy ott mit láttak, továbbá arról, hogy Krisztus találkozott a tanítványokkal Emmausnál és így tovább, tehát hogy többen látták Krisztust a halála után.

Emlékezzünk vissza arra, amit mondtam, hogy az embernek nem csak materiális, anyagi teste van, amit a sírba raknak, hanem van még éterteste, asztrálteste és Énje is. Erről már elég részletesen beszéltem. A Názáreti Jézus fizikai testét valóban a sírba helyezték. Ezzel a kérdéssel én magam is sokat foglalkoztam. Itt rendkívül jelentős tudnivaló az, amikor elmondják az evangéliumok, hogy volt egy földrengés.  Földrengés remegtette meg a talajt. Ez egy hasadékot vágott, és az anyagi testet magába fogadta a föld. A test tehát azontúl valóban nem volt a sírban.  A tanítványok ezt a fizikai testet nem is láthatták, hanem az étertestet látták, ezt az érzékfeletti testet. Az asszonyok és a tanítványok Krisztust étertestben látták, vagyis többé már nem a Názáreti Jézust, hanem Krisztust látták, őt, aki most már átváltozott szellemi lénnyé.

Kétségkívül mindezt úgy kell elképzelnünk, hogy ami ekkor történt, az a tanítványok számára valami rendkívüli volt. Csak gondoljuk meg, hogy ha valakit önök közül, akivel közeli barátságban, bensőséges kapcsolatban álltak, elvinnének keresztre feszíteni, vagy a mai viszonyok között, felakasztanának, kivégeznének, ez vajon milyen lelki hangulatba hozná önöket? Egy ilyenfajta nagy belső lelki fájdalom volt az, ami a tanítványokat egy időre hirtelen szellemi látóvá tette! És ők újra és újra, gyakrabban, mint azt az evangéliumokban említik, az első napokban valóban látták, érzékelték Krisztust. Ő azonban az érzékfeletti Krisztus volt.

Ha Pál leveleit nézzük, olvashatunk ott a híres eseményről, ami Damaszkusz közelében történt meg vele. Hirtelen egyfajta alvó állapotba került, és akkor megjelent neki Krisztus a felhőkben. Figyeljük meg, mit mond egy helyen: „Nem vehetik el tőlem a Krisztusban való hitet, mert én is, mint a többi apostol, láttam Krisztust.”

Pál tehát nem mondja, hogy az apostolok Krisztust fizikai testben látták, mert akkor azt is kellett volna mondania, hogy ő is fizikai testben látta. De ő kifejezetten azt állítja, hogy Krisztust a felhőkben látta, tehát az érzékfeletti Krisztust látta. Amikor azt mondja, hogy ő és az apostolok látták Krisztust, azzal arra utal, hogy az apostolok, amiként Pál is, érzékfeletti testben látták őt. Az emberek úgy vélik, hogy mindennek ellentmond az, hogy „hitetlen” Tamás a kezével meg akarta érinteni a sebhelyet. De ez csak annyit akar jelenteni: Krisztus jelenléte a Földön, ez az élmény és hit annyira erős volt az apostolokban, hogy Tamás nem bírta visszatartani magát, hogy megérinthesse őt.

A sebek látványa olyan volt a tanítványok, az apostolok számára, ami különösen a szívükig hatolt. Sokkal kevésbé lett volna szemléletes, ha nem úgy mesélik, hogy éppen a sebhelyet érinthették meg. Miért éppen azt? Tamás a kezét miért nem az arcra vagy máshová helyezte? Ezt ugyanúgy megtehette volna. Ő azonban ujjaival éppen ott érintette meg Krisztust, ahol a seb helye volt, ami különösen erős érzelmeket váltott ki belőle. De valójában csakis a szellemi látásuknak volt köszönhető, hogy a tanítványok Krisztust érzékelni tudták! Úgyhogy azt lehet mondani: negyven napon keresztül meggyőződhettek a tanítványok arról, hogy Krisztus közöttük van.

Ezen alapult az egész keresztény tanítás, az eredeti tan, amely egy meggyőződést foglalt magában: amikor Krisztust eltemették, akkor a sírba pusztán a fizikai holttest került, amely eltűnt. A saját halhatatlan részét azonban Krisztus megmutatta nekünk! Krisztus a halhatatlan részében negyven napig még itt járt közöttünk. Láttuk őt. Csakhogy Pálnak sokkal később szintén megjelent! Ez arról tanúskodik, hogy Krisztus azóta valójában mindig jelen van, közöttünk van. Ezt ma is elmondhatjuk: Krisztus most is közöttünk van.

Arról van szó, hogy a szellemi látásnak ez az ereje később eltűnt a tanítványokból, ezért negyven nap eltelte után többé már nem voltak képesek érzékfeletti módon látni Krisztust! Ekkor ők azt mondták: Most eltávozott körünkből, és a mennybe ment. Ezt a tanítványok természetesen nagy szomorúsággal élték meg. így szóltak: Annak ellenére, hogy az ellenségei keresztre feszítették, annak ellenére, hogy meghalt, Krisztus még negyven napon át közöttünk volt. Most azonban már nincs közöttünk. Most ismét visszatért a kozmikus messzeségekbe, ahonnan jött.

Ez egyúttal mérhetetlenül letörte őket. Ez nem valami hétköznapi szomorúság volt bennük, hanem valami egészen mélyről feltörő bánat. Az ezt követő tíz nap, amit még megemlít az Újszövetség, ez a tíz nap az apostolok számára valami olyan volt, ami a szívük legmélyéig a legnagyobb mértékben megrázta őket. Ebben az időben azonban valami belső erő segítségével mindent végiggondoltak magukban, amit Krisztus valaha mondott nekik. És ez a tíz nap oda vezetett, hogy hogy végül így szóltak: „Most már mi magunk is mindent megértettünk.” A felfokozott érzések hatására úgy érezték: ez a kozmikus bölcsesség belénk vésődött, már a miénk is.

Vagyis tíz nap után megerősödött bennük az az akarat, hogy ezt a bölcsességet maguk is tanítsák és kivigyék a világba. Tüzes lángnyelvek – ezt a képet használja az Újszövetség – jelentek meg a fejüknél. Ez a Pünkösd. A Pünkösd eszméjét jelentik a tüzes lángnyelvek. A nagy fájdalom hatására, amikor teljesen felfogták, hogy Krisztust soha többé nem láthatják: annyira mélyen magukba ereszkedtek, magukba hatoltak szellemileg, hogy képesekké váltak a krisztusi tanok hirdetésére, továbbadására.

Mindezt szépen fejezik ki azzal, hogy elkezdtek „nyelveken szólani”. De természetesen itt is figyelembe kell vennünk, hogy a régi időkben másképpen fejezték ki magukat az emberek. Nyilván nem kell azt hinnünk, hogy e kifejezéssel azt mondták volna, hogy az apostolok elkezdtek kínaiul vagy japánul, vagy épen németül szónokolni; nem, a régi kor embere ezzel azt akarta mondani, hogy az apostolok – annak következtében, amit a tíz nap alatt, a mennybemenetel és a Pünkösd között magukban átéltek – most szellemileg hirtelen felébredtek, belül megvilágosodtak. Ez abban is megmutatkozott, hogy megszűnt számukra minden különbség a vallások között, és egy olyan vallást éreztek át, amely minden embernek szól. Ezt jelenti az, hogy „nyelveken szóltak”. Minden ember számára egy közös vallást akartak hirdetni.

Ez a legszebb a Pünkösd eszméjében: egy közös vallás az emberek számára. Az, ami az embereknek legtöbbször kárt okoz, mindig a fanatizmus a vallásban, valamely vallás kizárólagosságának hite, amely vonás megtalálható a kereszténységben, a buddhizmusban, a zsidó vallásban és minden más vallásban is. Miért van olyan sok vallás a világon? Hogy ennyire sok vallás létezik, az onnan ered, hogy a vallások helyi vallások, valóban helyi vallások.  Mit jelent az, hogy helyi vallás? Idáig abba az időbe mentünk vissza, amelyben Jézus Krisztus élt, és amit úgy is nevezhetünk, hogy az „idők fordulója”. De most menjünk még ennél is messzebbre vissza a múltban, mondjuk, Krisztus születése előtt 3500-ba. Az ókor e messzeségeiben például lent Egyiptomban az emberek a saját isteneikről beszéltek, ahogyan azokat elképzelték. Itt a főistent Rának nevezték. Azt mondták róla: Az isten Théba városában él. Van Thébában egy művészi, síremlék formájú épület. Ott lakik az isten. Ez a vallásnak egy olyan ősi formája volt, amikor az emberek az istent egy meghatározott helyhez kötötték, és ott tisztelték. Az isten egy adott helyen létezett.

De ha valaki itt élt Európában, ahol mi élünk ma, akkor abban az időben ő valószínűleg nem azt mondta: az én istenem Thébában lakik. Mert Théba olyan valami volt számára, ahová nemcsak soha nem ment volna el, hanem amiről egyáltalán semmit sem tudott. A távolabbi helyeken nem ismerték a thébai istent. Azok tehát, akik Egyiptomban éltek, ahol a Nílus folyik, azt mondták: Az isten itt lakik Thébában. Azoknak viszont, akik valahol Európában éltek, természetesen éppen úgy megvoltak a maguk helyi istenei. Volt például ilyen helyi istenség a mai Elzászban vagy Münsterben. Az emberek tehát egy meghatározott helyhez kötve tisztelték istenüket. Ebből fakadt, hogy különböző vallások jelentek meg: volt a thébai vallás, a münsteri vallás, az elzászi vallás stb. A vallások ezért egymástól jól el is különültek.

Később azok a népek, amelyek már inkább vándoroltak, kevésbé tudták isteneiket egy bizonyos helyhez kötni, mert ez ellentmondás lett volna. Az emberek továbbvonultak, és a helyet többé nem tekintették, mint valami istent, hanem idővel már egyes embereket tekintettek annak, akik vezették őket. Így náluk az istenméltóság fokozatosan átment az uralkodókra, a császárokra. Az isten egy nép számára az uralkodó lett, akikből szintén számtalan volt. Ebből az ősi vallásosságból maradt még valami Rómában, amikor a rómaiak a császárukat istenként tisztelték.

De milyen volt a kereszténység? A kereszténység nem foglalkozott ilyesmikkel. Az igazi kereszténység nem kötődik egy helyhez a Földön, és nem is tekint egy olyan emberre, akit az embereknek istenként kellene imádniuk. A kereszténység az általános Nap-erőkhöz, a Nap élő mivoltához kapcsolódik, amelyet Jézus felvett magába. A Nap pedig éppen valami összemberi, vagyis mindenkié. Senki sem mondhatja Európában, amikor a Nap rásüt, hogy ez egy másik Nap lenne, mint ami az egyiptomi, a kínai, az ausztrál ember fölött fénylik. Aki valóban elismeri, hogy a Krisztus-erő a Napból származik, annak azt is el lehet ismernie, hogy létezik egy általános vallás, amely már minden emberhez szól!

Az idők fordulóján megjelent ez az általános vallás, bár az emberek még nem értették meg azóta sem. De az apostolok számára teljességgel megvilágosodott, hogy létezik a Nap-vallás. Az Újszövetség ezt úgy fejezi ki, hogy az apostolok minden nyelven beszélni kezdtek. Képessé váltak egy megbékélés-vallást, egy tolerancia-vallást hirdetni az embereknek. Ez a Pünkösd eszméje. Önök persze nagyon jól tudják, hogy a Pünkösdnek ez az eszméje még alig teljesedett be. De ennek egyszer meg kellene valósulnia a Földön. Teljesen világosan kell látnunk, hogy amit Krisztus a Földre hozott az embereknek, az nem egy tan, hanem egy cselekvés.

Amikor ma az európai misszionáriusok elmennek Indiába vagy Kínába, akkor megkívánják az ottani emberektől, hogy higgyenek abban, amit Rómában Krisztusról tanítanak. De ez nem érdekli az indiaiakat vagy a kínaiakat, mert Róma tanai az európai viszonyokból alakultak ki. Ilyen módszerekkel nem fogunk sokat elérni a világban. De ha az embereknek ezt úgy mondanák el, ahogyan az imént vázoltam, akkor az egész Földön mindenki megérthetné és elfogadhatná. Mert ami minden ember számára érvényes lehet, az éppen a Pünkösd eszméje.”

Munkás-előadások 3. kötet

Fordította: Szabó Attila 

GA 349

Új Mani-fest Kiadó, Budapest, 2005