(Elhangzott 1914. január 6-án, Berlinben)
„A Golgotai Misztérium után az emberiség fejlődésében szükségszerűen két áramlat mutatkozik meg. Az egyik magában hordozza Krisztus impulzusát és fokozatosan felfelé vezet, spirituális magasságokba; a másik mintegy a további leszálláshoz vezet a materiális élet, a materializmus felé. Jelenleg ez a két áramlat úgy fonódott össze, hogy kultúránk jóval nagyobb részét a materialista áramlat hatja át. A mai embernek előítéletek nélkül, elfogulatlanul kell fogadnia azt, amit a szellemtudomány mondhat nekünk a Krisztus-impulzusról és az azzal összefüggő dolgokról, hogy beláthassa: a szükségszerűen materializálódó külvilághoz a léleknek szüksége van a spiritualitás szerinti belső folyamatra. Ezért kell okulnunk az említett dolgokból. Meg kell tanulnunk kérdezni.
A spirituális áramlatban kell megtanulnunk kérdezni. Azonban a materialista áramlatban minden eltéríti az embert a kérdezéstől. Tegyük egymás mellé ezt a két dolgot és meglátjuk, milyen az egyik és milyen a másik áramlat. Az egyik áramlatban olyan embereket találunk, akik benne állnak a materializmusban. Lehetnek köztük olyanok is, akik ilyen vagy olyan dogmákhoz ragaszkodnak, és szavaikkal elméletben elismerik a szellemi világot. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy teljes lelkünkkel csatlakozunk a spirituális áramlathoz. A materialista áramlathoz tartozókról elmondhatjuk, hogy nem „kérdezők". Nem kérdeznek, mert már mindent tudnak. A materialista kultúrára jellemző, hogy ezek az emberek mindent tudnak, és nem akarnak kérdezni. Manapság még a legfiatalabbak is mindent tudnak, és nem kérdeznek. Szabadságnak és a személyiség értékei fokozásának tartják a saját ítéletalkotást. Csak azt nem veszik észre, hogyan érlelődik ez a személyes ítélet. Belenövünk a világba. A kisgyerek első szavaival ezt vagy azt fogja fel. Azután felnő, egyre többet vesz fel magába az ember; észre sem veszi, hogyan gyarapodnak az ismeretei. Karmánk szerint ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ennek megfelelően ez vagy az jobban, vagy kevésbé tetszik. Az ember tovább növekedik és eléri a – némely kritikus számára már tiszteletre méltó – huszonöt éves kort. Ekkor úgy érzi, elég érett már arra, hogy ítélkezzék, mert azt hiszi, az ítélet saját lelkéből fakad. Aki azonban bepillantást nyer a lelkekbe, az tudja, nincs mögötte más, mint a saját lelkére koncentrált külső élet, amelyben benne áll. Bonyodalmat okozhat, ha azt hisszük, ez vagy az saját ítéletünktől függ. Minél függetlenebbnek véljük magunkat, annál inkább függünk rabszolga módra saját bensőnktől, ítélkezünk, de teljesen elfelejtünk kérdezni.
A kérdezést csak akkor tanuljuk meg, ha lelkünkben ki tudjuk alakítani az élet szent területei iránti tiszteletet és alázatot, ha képesek vagyunk megőrizni lelkünkben valamit, ami arra sarkall, hogy még saját ítéletünk se befolyásoljon az ellen, aminek az élet szent területeiről kell származnia. Kérdezni csak akkor tanulunk meg, amikor várakozó hangulatot teremtünk magunkban arra, hogy ez vagy az az esemény megnyilvánulhasson nekünk az életben, ha tudunk várni, ha bizonyos mértékben óvakodunk attól, hogy mi magunk ítélkezzünk afelett, aminek a lét szent területéről kell belénk áradnia, ha nem ítélkezünk, hanem kérdezünk, és nemcsak olyan embereket kérdezünk, akik mondhatnak nekünk valamit, hanem elsősorban a szellemi világot kérdezzük úgy, hogy nem állunk eléje az ítéletünkkel, hanem kérdésünkben legyen benne a hangulat, a szemlélet.
Meditáció segítségével próbálják megérteni a szellemi világgal szembeállított ítéletek és a szellemi világnak feltett kérdések közötti különbséget. Bensőnkben tapasztalhatjuk, hogy a kettő között gyökeres különbség van. Ezzel a különbséggel összefügg valami, ami végigvonul korunkon, és aminek a mi spirituális szellemi áramlatunkban különleges figyelmet kell szentelnünk. Ez a spirituális szellemi áramlat akkor lesz gyümölcsöző, ha megtanuljuk, mi a különbség a kérdezés és az ítélkezés között. Az élet külső körülményeire vonatkozóan természetesen ítélkeznünk kell. Ezt nem azért mondtam, hogy az élet minden területén szüntessük meg az ítélkezést; arról van szó, hogy a világ mélyebb titkaira vonatkozóan ismerjük meg a várakozásteli kérdő hangulatot. Spirituális mozgalmunk előrehalad minden által, ami elősegíti a kérdező hangulat elismerését és fokozását az emberiség nagy részében. Gátolja spirituális mozgalmunkat minden, ami könnyelmű ítélkezéssel szembehelyezkedik az áramlattal. Ha életünk ünnepélyes pillanataiban átgondoljuk, mit tanulhatunk egy olyan történetből, mint a Grál várához igyekvő Parsifal története, akinek kérdeznie kell, akkor éppen Parsifal alakja lehet spirituális mozgalmunk példaképe. Ezzel összefüggésben azután sok egyébre is fény derül.
Még egyszer visszapillantva az emberiség fejlődésének Golgotai Misztérium előtti idejére, azt kell mondanunk: az emberi lélek még régi örökséggel rendelkezett abból az időből, amikor szellemi magasságokból leszállt földi inkarnációiba. Ezt az örökséget inkarnációról-inkarnációra átörökítették. Ezekben a régi korokban volt egy fokozatosan csökkenő szellemi látás. Mihez kötődött ez a régi, visszafejlődő szellemi látás? Ahhoz kötődött, amihez az érzékszervek külső észlelése kötődik, ami kötődik az emberhez a külső világban. A Golgotai Misztérium előtti ember úgy nőtt fel, mint a gyermek: megtanult járni, beszélni, és amíg még működtek a régi szellemi látás értelmében vett szellemi látás elemi erői, addig megtanult szellemben látni. Úgy tanulta meg ezt is, mint az emberek közti kapcsolatteremtést, ahogy megtanult beszélni a gégefő organizációjával. De nem állt meg a beszédtanulásnál, tovább lépett az elemi szellemi látás felé. Ez az elemi szellemi látás úgy kötődött a természetes emberi szervezethez, ahogyan az emberi szervezet benne állt a fizikai világban, tehát ez a szellemi látás szükségszerűen felvetette az emberi organizáció jellegének kérdését. Egy elvetemült ember nem gyarapíthatta a szellemi látást tiszta természettel. A tiszta ember a szellemi látásban is érvényesíthette tisztaságát. Ez teljesen természetes, mivel a szellemi látás összefüggött az emberi organizációval.
Ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy egy bizonyos titkot – a szellemi világ és a földi fizikai világ közötti összefüggés titkát, amely fennállt Krisztus Jézus Földre jövetele előtt – nem volt szabad felfedni a természetes emberi organizáció előtt. Ennek az emberi organizációnak előbb át kellett alakulnia, éretté kellett válnia. A Sais-beli ifjú nem láthatta meg kívülről érkezve minden további nélkül Isis képmását.
A negyedik Atlantisz utáni korban, amikor végbement a Golgotai Misztérium, már megszűnt a régi szellemi látás. Fellépett az emberi lélek új organizációja, amelynek a szellemi világtól elzártnak kellett maradnia, ha nem tesz fel kérdést, ha nem él benne a kérdésben rejlő válasz megismerésének vágya. A régi időkben az emberi lélekhez közelálló káros erők nem közelíthetik meg a lelket, ha a Szent Grál titka felől kérdez. Mert ebben a titokban rejlik az, ami a Golgotai Misztérium óta a Föld aurájába áramlott. Ami addig nem volt a Föld aurájában, de ami attól fogva beleáradt, mint a Grál titka, örökre titok maradna, ha nem kérdeznénk. Kérdezni kell, ami azt jelenti: éljen bennünk az indíttatás arra, hogy valóban kibontakoztathassuk, ami a lélekben él.
A Golgotai Misztérium előtt ez nem élt a lélekben, mert akkor Krisztus még nem volt a Föld aurájában. Ha valaki a Golgotai Misztérium előtt minden további nélkül ugyan, de helyes értelemben nézte volna Isis képmását a régtől benne élő szellemi erőkkel, és hozzáadja teljes emberi természetét, így is felismerhette volna.
A Golgotai Misztériumot követő korban az a lélek, aki eljut a kérdezésig, helyes módon fog kérdezni és helyes módon is fogja átérezni az új Isis-misztériumot. Ezért ma a helyes kérdésfelvetés a lényeg, az, hogy helyes módon értelmezzük azt, ami spirituális világnézetként nyilvánulhat meg. Ha egy emberben csak az ítélkezés hangulata uralkodik, akkor hiába olvas el minden könyvet és előadás-sorozatot, semmit sem fog megtudni, mert hiányzik belőle a Parsifal-hangulat. Ha viszont valakiben él a kérdezés hangulata, sokkal többet fog megtudni, mint ami a szavakban rejlik. Saját lelke forráserőivel gazdagodva fogja átélni a szavakat. Az a lényeg, hogy belső élménnyé váljék, ami spirituálisán értésünkre jut.”
(Fordította: Illés Dolly és Maasburg Márta)
GA 148
Genius Kiadó, Budapest, 2009
1 Ugyanebben az előadásban beszél Steiner a Sais-beli ifjúról is: „Ismeretes, hogy a Sais-beli ifjúnak nem kellett volna kérdést feltennie. Neki az volt a veszte, hogy kénytelen volt kérdezni, hogy azt tette, amit nem kellett volna tennie, hogy azt akarta: Isis képéről hulljon le a lepel. A Sais-beli ifjú a Golgotai Misztériumot megelőző kor Parsifalja. A maga idejében azt mondták neki: Óvakodj attól, hogy lelked felkészületlenül pillantsa meg azt, amit a lepel takar!”
