Olvasnivaló

Dornach, 1917. október 26.

„Az az esemény, amire az eddigi fejtegetésekben utaltam, a sötétség szellemeinek letaszítása a szellemi birodalomból az emberek birodalmába 1879 őszén, egy jelentőségteljes esemény. Újra és újra a lelkünk elé kell állítanunk, hogy tulajdonképpen mi is történt: a szellemi birodalmakban évtizedekig tartó küzdelem ment végbe. Ez a küzdelem, amely az ezernyolcszáznegyvenes évek elején vette kezdetét, azzal végződött, hogy bizonyos szellemi lényeket, akik mintegy lázadókként tevékenykedtek, legyőztek a negyvenes évek folyamán, és mint sötét szellemeket 1879 őszén letaszítottak az emberiség fejlődésének színterére. Most tehát közöttünk élnek, és úgy élnek közöttünk, hogy impulzusaik befolyásolják világfelfogásunkat, de nem csupán gondolati világfelfogásunkat, hanem érzéseinket, akarati impulzusainkat és temperamentumunkat is. Az emberek a jelen fontos eseményeit és a közeli jövő eseményeit csak bizonyos mértékig fogják megérteni addig, amíg nem hajlandók elismerni a fizikai világ összefüggését a szellemi világgal, és az ilyen jelentős eseményeket úgy fogják fel, mint egy természeti eseményt. A jelenkorban az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy csak a természeti eseményeket, a fizikai sík eseményeit tekintsék érvényesnek a történelmi fejlődésben. Ahhoz, hogy azokat az eseményeket is megértsük, amelyek úgy játszódnak le, hogy mi emberek belekeveredünk, a szellemi eseményeket, a szellemtudomány útján megismerhető eseményeket is érvényesnek kell tekintenünk.

Nos, ha ezt a jelentőségteljes eseményt szemügyre vesszük, mondhatnám tanulmányokat folytathatunk arról, mennyire tévedhet az ember, amikor világszemléletében csak fogalmakból, csak definíciókból indul ki és nem a valóság közvetlen szemléletéből. Ma az embereknek sokszor az az érzésük, hogy meghatározott fogalmakból kell kiindulniuk: kicsoda Ahriman, kicsoda Lucifer, kik ennek vagy annak a hierarchiának a szellemei? – Ilyen kérdéseket tesznek fel, és ha definíciókhoz jutnak, azt hiszik, hogy ezzel már valamit megértettek működésük módjából. Gyakran említettem a definíciók elégtelenségéről egy jellegzetes példát, amit már a régi görögök is ismertek. Ez természetesen nem mintapéldája egy definíciónak, amit egy görög iskolában mondtak az emberről, de olyan definíció, ami helytálló: az ember olyan lény, amelynek két lába van és nincsenek tollai. Amikor aztán az egyik tanuló a következő alkalommal visszajött, hozott magával egy tyúkot, amelyet megkopasztott: ez olyan lény volt, amelynek két lába volt, és nem voltak tollai. Ez tehát e definíció szerint egy ember.

Valóban sok olyan definíció van, amit e minta szerint építenek fel, és érvényesnek tekintenek, és sok úgynevezett tudományos definíciónk nagyjából így viszonyul a valósághoz. Az antropozófiában azonban nem szabad ilyen definíciókból kiindulnunk. A leghamisabb felismerés jön létre, ha az ember fogalmakból, absztrakciókból indul ki. Kétségkívül definiálhatjuk a sötétség szellemeinek, az ahrimani-luciferi szellemeknek a fogalmát, de ezzel nem nyerünk sokat. A sötétség szellemei azok – ha szabad ezt a kifejezést használni –, akiket 1879-ben az égből letaszítottak a Földre. Ha azonban egy ilyen általános fogalmat alkotunk a sötétség szellemeiről, akkor a szóban forgó dolgokból nem sokat értünk meg. Mert ezek a sötétség-szellemek, akik most körülöttünk jönnek-mennek, ugyanolyan jellegűek, mint azok a sötétség-szellemek, akiket a régi időkben ugyanígy letaszítottak a szellemi világból, tehát az égből a Földre, és akiknek akkoriban bizonyos feladataik voltak egészen a görög-latin időkig. Ezek a feladataik megvoltak az egész atlantiszi korszak folyamán, és egészen a görög-latin korig tartottak.

Nos, a különböző ismeretek alapján, amelyeket megszereztünk, kíséreljük meg tisztázni, milyen feladataik voltak ezeknek a sötétség-szellemeknek évezredeken keresztül, az egész atlantiszi korszak folyamán, egészen a görög-latin időkig. Jelenleg ahhoz kell tartani magunkat, hogy a világrend csak azáltal jut előbbre, hogy a magasrendű szellemi lények, akiknek az emberiség szabályos fejlődését kell vezetniük, ilyen szellemeket alkalmaznak, bizonyos módon ilyen szellemeket állítanak a megfelelő helyre, hogy ezek a maguk helyén jogosan működjenek. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az úgynevezett luciferi kísértés létrejöttének a régi időkben nagy jelentősége volt az emberiség fejlődésére. A luciferi kísértés mindenképp közvetlenül Lucifer törekvése folytán jött létre. Azonban Lucifernek ebből a törekvéséből – és később, az atlantiszi kortól kezdve Lucifer szövetségben volt Ahrimannal –, egy ellentétes törekvés következett a jó szellemek részéről, akiket a fény szellemeinek nevezhetünk. Alapjában véve a sötétség szellemei ebben a régi korban a maguk módján az ember javát akarták, az embereket a teljes szabadságra akarták formálni, ehhez azonban az akkori időkben az emberek még nem voltak elég érettek. Az embereket olyan impulzusokkal akartak felruházni, amelyek révén minden egyes ember individuálisan önállóvá vált volna. Ez azonban nem valósulhatott meg, mert az emberiség ehhez még nem volt elég érett.

A fény szellemeinek egyfajta ellenerőt kellett létrehozniuk, és ez az ellenerő abban állt, hogy akkoriban az embert a szellemi magasságból a Földre helyezték, amit szimbolikusan a Paradicsomból való kiűzetés jelenít meg. A valóságban az embernek ez a letaszítása az égből a Földre azt idézte elő, hogy az ember belekerült az öröklött vagy öröklődő tulajdonságok áramlatába. Lucifer és az ahrimani hatalmak azt akarták, hogy minden ember, mint individualitás, saját lábára álljon. Ezáltal az ember éretlen állapotban gyorsan átszellemiesedett volna. Ez nem történhetett meg. Az embert a Földre helyezték, a Föld erői útján kellett tovább alakulnia. Ez azáltal jött létre, hogy az embert beleszőtték az öröklési áramlatba, úgy, hogy az egyik ember fizikailag a másiktól származott. Az ember most már nem önmagában állt, hanem őseitől bizonyos tulajdonságokat örökölt. Ezáltal olyan földi tulajdonságokkal terhelték meg, amelyeknek hatását Lucifer nem akarta megengedni. Mindazt, ami a fizikai öröklési vonalban rejlik, a fény szellemei vésték bele az emberbe, szemben a luciferi áramlattal. Az embernek bizonyos módon egyfajta megterhelést jelentett, hogy kapcsolatba került a földi léttel. Úgy, hogy mindazt, ami kapcsolatban áll az átörökléssel, a nemzéssel, a szaporodással, a földi szeretettel, úgy kell elgondolnunk, hogy azokkal a lényekkel kötnek össze bennünket, akiknek a vezetőjét Jahvének vagy Jehovának nevezünk.

Ezért, ha visszamegyünk a régi vallásokhoz, akkor mindenütt megtaláljuk a nemzés, a földi leszármazás szimbólumait. Főleg a zsidóság törvényalkotásában, amely a kereszténységet előkészítette, de a többi – például a pogány – vallásokban is mindenütt észrevehetjük, hogy nagy értéket tulajdonítottak annak, hogy a földi területen szabályozzák, rendezzék azt, ami az öröklés törvényében áll. Az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy a törzsek, népek és fajták szerint éljenek együtt. A földi rendnek a vér szerinti rokonság volt a jele.

Ez az atlantiszi kor folyamán készült elő, és aztán lényegében megismétlődött mindazon intézkedések útján, amelyeket a harmadik, az egyiptomi-káldeai kultúrkorszak és a negyedik, a görög-latin kultúrkorszak folyamán vezettek be. Látjuk, hogy éppen abban a korban, amelynek a lemúriai, majd az atlantiszi korszakot kellett ismételnie, minden emberi szervezetben, mindenütt figyelembe vették a fajtákat, a népeket, a törzsi összefüggéseket, röviden mindazokat az öröklődő tulajdonságokat, amelyek a vérrokonsági összetartozáson alapultak. A misztériumpapok, akiktől mindenféle rend – ma úgy mondanánk: minden állami rend – kiindult, arra támaszkodtak, hogy mindenütt megfigyeljék, hogy az emberi erkölcsök, hajlamok és szokások itt vagy ott hogyan alakulnak ki a vérszerinti rokonságok, a népi és törzsi összetartozás révén. Eszerint hozták meg törvényeiket. Nem tudjuk megérteni, ami az Atlantisz utáni harmadik és negyedik kultúrkorszak misztériumaiból kiindult, ha nem vesszük alapul azokat a gondos tanulmányokat, amelyeket a faji, népi és törzsi összefüggések alapján a misztériumpapok folytattak, amelyekből a törvényhozás kiindult a Föld egyes területein. Ezeken az egyes területeken lényegében véve semmi más nem volt érvényes, csak a vérszövetség alapján hozott rendelkezések.

Ezekben az időkben, amikor a fény szellemei úgyszólván azt a célt tűzték ki maguknak, hogy az emberi kapcsolatok a vérségi kötelékek útján alakuljanak, az égből az emberekkel együtt a Földre letaszított sötétség-szellemeknek viszont az volt a céljuk, hogy minden vérségi leszármazás ellen dolgozzanak. Mindaz, amit ebben a jellemzett korszakban a vérrokonsági rend rebellis lázadásának találunk, mindaz, amit ezekben a korokban olyan tanításokban találunk, amelyek természetesen emberektől származnak, de a sötétség szellemeinek inspirálására, mindaz, ami az ilyen, ami az öröklés ellen, a vérségi és faji összefüggések ellen lázadó tanításokból ered, ami az individuális szabadságot szorgalmazza, és a törvényeket az emberi szabadságból akarja létrehozni, ezektől a letaszított szellemektől származik. Ez a kor a XV. századig tart. Természetesen mindig vannak utóhangjai, mert a rendszerek nem azonnal szűnnek meg, amikor a fejlődésben éles fordulópont következik be. De egészen a XV. századig mindenütt olyan tanítások keletkeztek, amelyek a csak természetes kötelékek ellen, a rokoni, családi kötelékek, a népi egymáshoz tartozás ellen lázadtak.

Így két áramlatot látunk, az egyik – ha szabad így kifejeznem magam – pártfogol mindent, ami a vérségi kötelékből ered, ez a fény áramlata; a másik, a sötétség áramlata, amely pártfogol mindent, ami a vérségi kötelékből ki akar kerülni. Ez ahhoz akarja elvezetni az embereket, hogy szabaddá tegyék magukat a családi és öröklési kötelékektől. Kétségtelen, hogy nem szűnik meg minden egy csapásra, éppen úgy, ahogy a természetben sem. Így 1413-ban, a fordulópont évében, az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak határán sem szűnt meg minden egyszerre. Látjuk, hogy ez a két áramlat a mai időkig hat. Mert a XIX. század óta, azon jelentős esemény óta, amelyet ábrázoltam, látjuk, hogy valami egészen más következik, és erre már utaltam: angyalszerű lények, az angyalok hierarchiájához tartozó lények működnek, akik 1879 óta közöttünk élnek, a régi sötétség-szellemek utódai, velük rokon, hozzájuk hasonló lények, akiket csak az 1879-es események folytán taszítottak le a Földre. Addig odafent végezték feladataikat, míg rokonaik, akik azt tették, amit most jellemeztem, már a lemúriai és atlantiszi korszak óta az emberek között éltek.

Így tehát azt mondhatjuk, hogy 747 évvel a Golgotai Misztérium előtt volt a fejlődésben egy fordulópont, 1413 évvel a Golgotai Misztérium után ismét volt egy fordulópont, és 1879-ben az a fordulópont, ami különösen fontos.

Ebben az egész időszakban a sötétség szellemei lent a Földön működtek, míg bizonyos más sötétség-szellemek, akik rokonságban állnak azokkal, akik lent voltak a Földön, ebben az időben még fent vannak a szellemi világban. 1841-ben kezdődik az a hatalmas küzdelem, amit ábrázoltam. Ezek a szellemek, akik tehát rokonságban állnak a többiekkel, lejönnek hozzájuk, leereszkednek, és most közöttük vannak. De a régi lázadók ereje, tehát a sötétség-szellemek folytatódó áramlatának ereje, akiknek az egyiptomi-káldeai korban és a görög-latin korban volt feladatuk, és az atlantiszi és lemúriai kor óta feladatuk van, ez az erő fokozatosan csökken, és az 1879-ben letaszított szellemek ereje kezd hatni. Míg bizonyos módon testvéreik elvesztik hatalmukat, ezek a szellemek elkezdik működésüket. Úgy, hogy a XIX. század utolsó harmada óta minden viszonyban teljes fordulat következett be. A szabályszerűen tovább működő fény-szellemek mindent megtettek a vérségi kötelékek, a faji és törzsi kötelékek megtartására, mert a fejlődés folyamán mindennek megvan a meghatározott ideje. Ami az emberiségben a vérségi kötelékek útján megszilárdult, az az általános világrend szerint történt. Az újabb idők óta tehát a fény szellemei úgy alakulnak át, hogy most ők inspirálják az embereket arra, hogy szabad eszméket, szabad érzéseket, a szabadság impulzusát fejlesszék ki, így most ők azok, akik az embereket individualitásuk alapjaira akarják állítani. A régi sötétség-szellemekkel rokon szellemek viszont most fokozatosan azt a feladatot kapják, hogy a vérségi kötelékekben működjenek.

Ami a régi időkben jó volt, vagy jobban mondva: ami a jó fény-szellemek szférájában volt, azt a XIX. század utolsó harmadában átadták a sötétség szellemeinek. Úgy, hogy ettől kezdve a régi impulzusok, amelyek a faji, törzsi és népi összefüggéseken, a véren alapultak, a sötétség szellemeinek uralma alá kerültek. Ettől kezdve a sötétség szellemei, akik korábban a szabadsággal szembeszegülők voltak, elkezdték beoltani az emberekbe a törzsi összetartozás rendjét, ami a vérségi kötelékeken alapul.

Látják, nem tudunk definiálni. Mert, ha a sötétség szellemeit aszerint határozzuk meg, hogy mi volt a feladatuk a régi időkben, akkor éppen az ellenkezőjét kapjuk annak, ami ezeknek a szellemeknek a feladata lett az újabb időkben, a XIX. század utolsó harmada óta. A régi időkben a sötétség szellemeinek az volt a feladatuk, hogy az emberek öröklési jellemzői ellen dolgozzanak, a XIX. század utolsó harmada óta viszont visszamaradnak, vissza akarnak maradni, újból és újból arra akarják rávenni az embereket, hogy törzsi, vérszerinti és átöröklési összefüggéseikkel büszkélkedjenek.

Ezek a dolgok egyszerűen az igazságot adják vissza, de egy olyan igazságot, amely az emberek számára a legnagyobb mértékben kényelmetlen, amiről nem akarnak hallani, mert évezredeken keresztül beoltódtak azzal, hogy büszkék legyenek vérségi kötelékeikre. Megszokták ezt, és kényelemszeretetből hagyják, hogy most a sötétség szellemei vezessék őket. Látjuk, hogy éppen a XIX. században kezdődik a törzsi, népi és faji összefüggésekre való apellálás, és erről, mint valami ideális dologról beszélnek, holott ez valójában az emberek, az emberiség hanyatlásának a kezdete. Mert míg mindaz, ami a vér uralmára épült fel, előrelépést jelentett akkor, amikor a fény szellemeinek uralma alatt volt, a sötétség szellemeinek uralma alatt hanyatlást jelent. A sötétség szellemei a legnagyobb mértékben törekszenek arra, sokkal jobban mint korábban tették, amikor az emberekbe elültették a szabadságért való lázadást, és amikor a haladó szellemek jó értelemben véve ösztönözték az öröklést; a legnagyobb mértékben törekszenek arra, hogy az emberiségfejlődés következő három korszakában konzerválják a régi öröklési jegyeket, egészen a nagy katasztrófáig, és hogy ezeknek az átöröklési jegyeknek a megőrzéséből származó érzületet, a hanyatlás szükségszerű jegyeit bevigyék az emberekbe.

Ez ismét egy olyan pont, ahol ébernek kell lennünk. Különösen a mai időket nem értjük meg, ha nem tudjuk, hogy a funkciók hogyan cserélődtek ki a XIX. század utolsó harmadában. A XIV. század embere még úgy beszélt a fajok eszményéről, a nemzetek eszményéről, mint az emberiség fejlődését előrevivő tulajdonságokról. Az a mai ember viszont, aki a fajok, a nemzetek, a törzsi hovatartozás eszményéről beszél, az az emberiség hanyatló impulzusa szerint beszél. Ha valaki ebben az úgynevezett eszményben hisz, és követendő eszményként állítja az emberek elé, az valótlanságot mond. Semmi sem viszi bele jobban a hanyatlásba az emberiséget, mint a faji, népi és vérségi eszmények továbbvitele. Semmi sem tartja vissza jobban az emberiség igazi haladását, mint az, ha a korábbi évszázadokból származó, a luciferi-ahrimani hatalmak által konzervált nyilatkozatok uralják a népi eszményeket, holott az igazi eszménynek annak kell lennie, amit a tisztán szellemi világban találhatunk meg, és nem a vérben.

Krisztus, akinek a XX. század folyamán meg kell jelennie, sajátos formában kell megjelennie, semmit sem fog tudni ezekről az úgynevezett eszményekről, amelyekről ma az emberek szónokolnak. Mert, ahogy az arkangyalok hierarchiájából az a lény, akit Michaelnek nevezünk, aki a korábbi időkben Jahve helytartója volt, annak a működésnek révén, amelyet 1879-ben vett át, Krisztusnak, a Krisztus-impulzusnak a helytartója lett, és most arra törekszik, hogy a pusztán természetes vérségi kötelék helyébe az emberek között szellemi köteléket hozzon létre. Mert csak a szellemi összetartozás köteléke révén lehet a természetszerű hanyatlásba belevinni azt, ami előre visz. Azt mondtam: A hanyatlás természetszerű. Mert, ahogy az ember, amikor megöregszik, nem tud gyermek maradni, hanem testével egy leszálló irányban halad, az egész emberiség is a hanyatlás felé tart. Túljutottunk a negyedik korszakon, benne vagyunk az ötödikben, a hatodik és hetedik az ötödikkel együtt a jelenlegi világfejlődés öregedését jelenti. Azt hinni, hogy a régi eszmények tovább élhetnek, ugyanolyan okos dolog, mint azt hinni, hogy az embernek egész életében betűzgetve kell tanulnia, mert a gyermeknek jó, ha így tanul. Ugyanolyan okos dolog lenne, ha a jövőben arról akarnánk beszélni, hogy a Földön a szociális struktúrát a népek vérségi összetartozása alapján kell létrehozni. Jóllehet ez a wilsoni elképzelés, de ugyanakkor ahrimáni jellegű, ez a sötétség szelleme.

Kétségkívül kényelmetlen egy ilyen igazságot elismerni, kényelmesebb az egész Földre kiterjedő frazeológiával egyetérteni. A valóság azonban nem frázisok szerint alakul, hanem igazi impulzusok alapján. És ami az ötödik, hatodik és hetedik korszakban már nem érvényes, azt nem fogjuk tudni a valóság értelmében átformálni, ha a mai kényelmes emberiségbe beleárad a wilsoni világprogram, bármilyen meggyőző formát ölt is magára.

Ma még elég sokan vannak, akik egyáltalán nem akarnak addig eljutni, hogy minden vérségi köteléktől függetlenül elfogadjanak ilyen általános emberi igazságokat. Ezek általános emberi igazságok, mert nem a Földről származnak, hanem a szellemi világból. Milyen szörnyű az a reakció, amely ma azáltal jön létre, hogy majdnem az egész világ fellázad az emberek igazi haladása ellen, miközben a népek felszabadításának frázisát hangoztatják, ami a fejlődés áramlata ellen hat. A misztériumi igazságok sorsa mindig is az volt, hogy a kényelmesség áramlata ellen, a fejlődés áramlata érdekében kellett hatniuk. De látjuk, hogy legalább van az embereknek egy kis köre, amely minden vérségi előítélettől függetlenül fel tudja küzdeni magát a Földet elárasztó frazeológia felismeréséig, és ez azt jelenti, hogy felemelkedünk attól, ami az 1879-es novemberi eseményekben szellemileg megnyilvánult.

A jelenlegi eseményeket minden nemzet beavatott szellemei előre látták. Előre látták, előre megmondták, és utaltak arra, hogy az emberek véréből a legreakciósabb érzület fog fakadni, mert az a hit uralkodik el, hogy ez a reakciós érzület a legideálisabb. Az ilyen dolgokat tudni kell nagyban és kicsiben is megfigyelni, nem szabad, hogy megzavarjon az, ami ma frázisok szerint ítéletként jelenik meg a világban. Egy kissé már rá kellene szánnunk magunkat az idők jeleinek megértésére. Kétségkívül választhatunk más utat is, választhatjuk azt is, hogy megmaradunk a vérségi előítéleteknél, de akkor a hanyatló áramlatokhoz csatlakozunk. Ezek már jönnek. De a helyes módon kell ébernek lennünk velük szemben, és szembe kell helyezni velük azt, ami felfelé visz. Mert a lefelé törekvés önmagától jön létre.

Meg kell éreznünk, hol halad felfelé az élet és hol hanyatlik. Nem az ostoba előítéletek rabjává kell válnunk, és a hanyatló élethez menekülnünk: semmi dolgom Luciferrel, semmi dolgom Ahrimannal. – Már gyakran szóvá tettem ezt az ostoba előítéletet előadásaimon, mert ezekkel a szellemekkel, akik a világrend szolgálatában állnak, számolnunk kell. Ha nem vesszük figyelembe őket, akkor tudatunkon kívül maradnak, és így még nagyobb lesz a hatalmuk. Ami azonban az emberben megjelenik, azt csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha megvannak a szempontjaink a felemelkedő és hanyatló élet impulzusairól. Itt a szimpátiákat és antipátiákat mellőznünk kell.”

Fordította: Drahos Sándor

GA 177, Genius Kiadó, 2017