"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A templomlegenda és az aranylegenda (2)

Káin és Ábel ellentéte

[Adám és Éva utódai. A Káin- és az Abel-nemzetség ellentéte. Az egoizmus születése az értelem útján. A ráksaszák. Nostradamus jóslata és a Teozófiai Társaság megalapítása.]

Berlin, 1904. június 10.

Már a legutóbbi alkalommal utaltam arra, hogy Káin és Ábel történetében az okkult titkok egész tömege van elrejtve. Szeretnék ma néhányra utalni, de már előzetesen hangsúlyozom, hogy Káin és Ábel viszonya - ha a maga mélységében tekintjük át - rendkívül mély titkokat tartalmazó allegória, és csak arra leszünk képesek, hogy feltételezéseinkből néhány dolgot megismerjünk.

Ha Mózes öt könyvét tanulmányozzuk, találhatunk néhány dolgot, amely az emberiségnek a lemúriai kor óta végbement fejlődésére utal. Ádámnak és Évának, valamint utódaiknak a történetét például nem kell egyszerűnek és naivnak felfogni. Kérem, vegyék tekintetbe, hogy Mózes öt könyve, Hénoh könyve, a Zsoltárok és az evangéliumok néhány fontos fejezete, a Zsidókhoz írt levél, Pál apostol néhány levele és az Apokalipszis olyan írások, amelyek beavatottaktól származnak, úgy hogy ezekben az írásokban okkult tényeket találunk. Az okkult iskolákban mindenütt beszélnek ezekről a tényekről. Aki gondolkodva olvassa a Bibliát, és a magasabb értelmet nézi, annak számára feltűnik néhány dolog. És szeretném még valamire felhívni a figyelmüket, ami könnyen észrevétlen marad, de egyszerűen szó szerint kell olvasni, hogy láthassuk, semmi sem áll ott hiábavalóan, és hogy milyen könnyű a Bibliában valamit félreérteni.

Nézzük például Mózes első könyvének ötödik fejezetéből az első mondatot: „Ez az emberi nem könyve. Amikor az Isten az embert teremtette, az Isten hasonlatosságára alkotta: férfinak és nőnek teremtette, megáldotta és embernek nevezte, azon a napon, amikor megteremtette. Amikor Ádám százharminc esztendős lett, gyermeket nemzett a maga képére és hasonlatosságára, és elnevezte Szet-nek.”

Szó szerint kell olvasnunk. Ádámot a szöveg egyszerűen embernek nevezi. Férfinek-nőnek teremtette őt Isten, még nincs neme, nem nélküli. És hogyan teremtette őt? Istenhez hasonlónak.

Aztán itt van a második mondat: ennyi meg ennyi év után - hosszú időszakot kell elképzelnünk - Ádám nemzett egy fiat a maga képére, Szetet. Az ádámi kor kezdetén az ember úgy áll itt előttünk, mint Isten képmása, az ádámi kor végén, mint Ádám képmása, tehát, mint emberi képmás. Kezdetben az ember Isten képmása volt, később Ádámé.

Kezdetben tehát olyan embereket találunk, akik mind egymáshoz hasonlítanak, mindegyiküket Isten képmására teremtették. Nem nélküli úton jöttek létre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ugyanolyan formában jelentek meg, mint amilyennel eredetileg rendelkeztek, úgyhogy a fiú az apához, az unoka a fiúhoz volt hasonló. Mi tette lehetővé, hogy változtak, hogy differenciálódtak? Hogyan lettek különbözők? Azáltal, hogy a szaporodásnál két részre oszlottak. A fiú vagy lány egyrészt az apához, másrészt az anyához vált hasonlóvá.

Gondolják el, hogy eredetileg van egy Istenhez hasonló faj, és nem azáltal szaporodik, hogy neme van, hanem, hogy nincs neme: az utód mindig a korábbi generációhoz hasonló. Nincs semmiféle keveredés. A különbözőség azáltal jelenik meg, hogy elérkezik a Szet-időszak. Az Ádám és Szét közötti időszakban azonban történik valami. Az Ádámtól Szethez való átmenet előtt két alak születik, akik ismét csak fontos dolgot reprezentálnak: Káin és Ábel. Az átmenet között állnak. Még nem abban az időszakban születnek, amikor már kimondottan jelen volt a nemi szaporodás. Erre könnyen rájöhetünk abból amit az „Ábel” és „Káin” név jelent. „Ábel” a görög pneumá- nak, a német „Geist” (szellem) szónak felel meg, és ha a szexuális jelentést nézzük, döntően női jellege van. „Káin” ezzel szemben szó szerint „férfias”-t jelent, így tehát Káinban és Ábelben szemben áll a férfi és női jelleg. Nem tisztán organikusan, hanem egy magasabb szellemi fokon hajlik a differenciálódásra.

Kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg: eredetileg az emberiség férfi-női volt. Később elkülönült a férfi és a női nem. A férfi jelleg, az anyagi, Káinban van meg, a női, a szellemi Ábel-Szetben. A differenciálódás létrejött. Ezt szimbolizálják az alábbi szavak: Káin a föld művelője volt, Ábel pedig pásztor (Tér. 4/2).

A „föld” a legősibb nyelvben a fizikai síkot jelentette, és annak három állapota volt: a szilárd föld, a víz és a levegő.

„Káin földműves volt” - ez eredetileg azt jelentette, hogy megtanult élni a fizikai síkon, emberré vált a fizikai síkon. Ez volt a férfi-jelleg. Abból állt, hogy kemény és erőteljes volt, hogy a fizikai síkon a rögöket megművelje, és aztán visszaforduljon a fizikaitól a magasabb síkra.

„Ábel pásztor volt”. Pásztorként az ember olyan életet él, amit a Teremtő felkínál. A nyájat nem kell megmunkálni, hanem pusztán őrizni kell. Ezáltal Ábel annak a nemnek a reprezentánsa, amely a szellemhez nem önállóan kimunkált értelemmel jut el, hanem az istenségtől kinyilatkoztatásként kapja meg, azt csupán őrzi. A nyáj őrzője annak őrzője, amit a Földre átültetnek - ez Ábel. Aki maga munkál meg valamit - ez Káin. Káin vetette meg az alapját a citera-játéknak, és hasonló művészeteknek (Ter.4,21-22.).

Az ellentét közöttük az, ahogy az istenséghez viszonyulnak. Ábel megkapja a szellemiséget, és áldozatként a legjobbat ajánlja fel, a szellem legértékesebb gyümölcsét. Isten magától értetődően - mert hiszen ez az, amit ő maga ültetett át a Földre - megelégedetten fordítja tekintetét az áldozatra. Káin valami másra tart igényt, értelmének termékeivel akar az istenség felé fordulni. Ez olyasmi, ami az istenség számára teljesen idegen, valami, amit az ember szabadsága útján vívott ki.

Káin a művészetekre és tudományokra törekvő ember. Ez nincs rokonságban az istenséggel. Ebben mély igazság fejeződik ki. Akinek okkult tapasztalatai vannak, az tudja, hogy a művészetek és tudományok, annak ellenére, hogy az ember szabadon műveli azokat, nem olyan dolgok, amik az embert a szellemiség felé vezetik, hanem olyan dolgok, amelyek az embert eltérítik a tulajdonképpeni spiritualitástól. A művészet olyasmi, ami az ember saját talaján, a fizikai síkon bontakozik ki. Ez az istenség számára nem lehet kedves. Így jön létre az az ellentét, hogy a „füst”, vagyis az a szellemiség, amit az Isten maga ültetett be a Földbe, Ábel esetében felfelé törekszik, az istenség felé, és a másik „füst”, Káiné, a Földön marad. Ami önálló, az a Földön marad, ahogy Káin füstje is.

Ez ugyanakkor a női és férfi elem közötti különbség is. A női az, amit az inspirál, ami közvetlenül az istenségtől származik. A pneumát a fogantatás útján lehet elérni. Amit Káinnak kell adnia, az a fizikai síkon végzett emberi munka. Ez az ellentét a férfi és női szellem között. Ez a két dolog itt eredendően szemben áll egymással.

Minden ember nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is férfi vagy nő: befogadó és önmagát inspirálni engedő szellem, és ugyanakkor az inspiráltat feldolgozó és kombináló intellektus is. Most a kettő elvált egymástól - a továbbiakban a női és férfi elemet csak szimbólumnak kell tekintenünk - most az inspirációs princípium azokra szállt át, akik Ábel álláspontján voltak, pásztorok és papok maradtak. A többiekre nem szállt át az inspirációs princípium, ők a világ felé forduló tudósok és művészek lettek, és tevékenységük tisztán a fizikai síkra korlátozódott.

Ez nem történhetett volna meg anélkül, hogy az ember meg ne változott volna. Amikor az ember még férfi-nő volt, nem lett volna lehetséges számára, hogy elválassza egymástól a spirituális bölcsességet és az intellektuális tudományosságot. Csak azáltal, hogy az ember kétneművé vált, hogy a nemi jelleg szétvált, azáltal került az agy olyan helyzetbe, hogy ezt véghez vihette. Az agy férfivé vált, az alacsonyabban álló részek nőivé váltak. Az ember csak a fizikai természetén belül tud produktív lenni. Itt előhoz valamit, nevezetesen az utódokat. A szellem azonban, amennyiben az agyban van, férfi jellegű, és tevékenysége a fizikai síkra korlátozódik. Káin és Ábel ennek a reprezentatív kifejeződése.

Azáltal, hogy ez a megoszlás létrejött, az is bekövetkezett, hogy az emberi nem szaporodásában az utódok már nem pusztán az elődökre hasonlítottak, hanem differenciálódtak. Kérem, jól jegyezzék meg a következőket. Minél nagyobb jelentősége van a szexualitásnak, annál inkább létrejön a differenciálódás. Ha a szaporodás tisztán nem nélküli lenne, a következő generációk az előzőkhöz hasonlóak lennének. A különbözőség azáltal jön létre, hogy keveredés történik. És mi teszi lehetővé ezt a keveredést? Az, hogy a férfi jelleg a fizikaiságnak kötelezte el magát. Káin azzá vált, aki a földet megművelte és megváltoztatta. A generációknak ez a külső különbözősége nem jött volna létre az emberiségben, ha az emberek egy része nem szállt volna le a fizikai síkra. Ekkor már nem úgy volt, mint korábban, hogy a szaporodási képesség a magasabb síkokról szállt alá. Most valami beleszövődött az emberbe azáltal, hogy a fizikaiból kihozott valamit. Most képmása lett annak, amit a fizikai síkon megszerzett, és ezt felvitte a magasabb síkokra. A fizikaiság Káin jele. A fizikai sík emberre való hatása Káin jelében fejeződik ki.

Az ember most teljesen összekapcsolódott a Földdel, vagyis a Káin és Ábel közti ellentét az Isten fia és a fizikai sík fia közötti ellentét lett, úgyhogy Ábel-Szét fiai az isten-fiak, és Káin fiai a fizikai sík fiai.

Érthető tehát, hogy Káin és Ábel története Ádám és Szét közé esik. Az emberiségben egy új princípium jelent meg, az öröklés princípiuma, az eredendő bűn, az, hogy nincs hasonlóság a korábbi generációkhoz.

Az isten-fiak azonban még megmaradtak. Nem minden Ábelt távolítottak el a világból. És ami a Földön létrejött, azt látjuk abból, hogy Káin arra a kérdésre, hogy „Hol van testvéred Ábel?” - azt felelte, hogy „Vajon őrzője vagyok az öcsémnek?” Ezt korábban egyetlen ember sem mondhatta. Ezt csak egy olyan értelem mondja, aki mintegy hallás útján reagál a szellemiségre. Most a harc princípiuma, az ellentét princípiuma keveredik a szeretet princípiumával, most születik meg az egoizmus: „Hát őrzője vagyok az öcsémnek?”

Azok az Ábelek, akik megmaradtak, az isten-fiak, rokonságban maradtak az istenekkel. De őrizkedniük kellett attól, hogy behatoljanak a földiségbe. Ezzel kezdődött az a princípium, amely azok számára, akik az istenségnek szentelték magukat, az aszkézist jelentette. Vétek volt, ha azokhoz kapcsolódtak, akik a Földnek szentelték magukat. Vétek volt, amikor „az isten-fiak kedvüket lelték a Káin nemzetségéből származó emberek lányainál”.

Így egy olyan nemzedék jött létre, amelyet az Ótestamentum könyvei általában nem említenek, csak utalnak rá, egy olyan nemzedék, amely fizikai szemmel nem látható. Az okkult nyelvhasználatban „ráksaszák”-nak nevezik őket, és hasonlóak az indiai „azurákhoz”. Ördögi lények, akik valóban jelen voltak, és tévútra vitték az embereket, úgyhogy az emberi nem lezüllött. Az isten-fiaknak és az emberek lányainak ez a kapcsolata olyan nemzedéket hozott létre, amely különösen csábítóan hatott a negyedik atlantiszi alfajra, a turániakra, és az emberi nem hanyatlásához vezetett. Néhányan átmentették magukat az új világba. Az özönvíz az az áradás volt, amely elpusztította Atlantiszt. Azok az emberek, akiket a ráksaszák elcsábítottak, fokozatosan eltűntek.

Most olyasmit kell elmondanom, ami igen különösnek fog tűnni az önök számára, de nagyon fontos tudni, mert különleges jelentősége van. A külvilág számára évszázadokon át okkult titok volt, és az értelem számára hihetetlennek tűnik, mégis igaz. Biztosíthatom önöket, hogy minden okkultista gyakran utánanéz az Akasa Krónikában, hogy ez így van-e. De így van.

Ezek a ráksaszák jelen vannak, valóban itt voltak, tevékenyen és aktívan, mint az emberek kísértői. Az emberi szenvedélyekre hatottak addig az időpontig, amikor a Názáreti Jézusban Krisztus inkarnálódott, és a buddhi-princípium egy emberi testben jelent meg a Földön. Ezt elhihetik vagy nem, ennek kozmikus jelentősége van, olyan jelentősége, amely túlterjed az egész földi síkon. A Biblia nem hiába mondja azt, hogy Krisztus alászállt a poklokra. Ezek már nem voltak emberi lények, szellemi lényekkel volt dolga. A ráksaszák lényei ezáltal a bénultság, a letargia állapotába kerültek. Ez mintegy féken tartotta őket, úgy hogy mozgásképtelenek lettek. Ez csak azáltal jöhetett létre, hogy két oldalról ellenhatás érte őket. Ez nem lett volna lehetséges, ha a Názáreti Jézusban nem egyesült volna két természet: egyrészt a régi cséla, ami teljesen összekapcsolódott a fizikai síkkal, működni tudott a fizikai síkon is, és erői útján egyensúlyban tudta tartani, másrészt maga Krisztus, aki tisztán szellemi lény. Ez az a kozmikus probléma, ami a kereszténység alapja. Okkult területen történt valami, az emberiség ellenségeinek fogva tartása, ami egybecseng az Antikrisztus mondájával, akit leláncoltak, de újra meg fog jelenni, ha a keresztény princípium nem száll vele szembe a maga eredetiségében.

A középkor egész okkultizmusa arra törekedett, hogy a ráksaszák hatását ne engedje érvényre jutni. Akik a magasabb síkokra rá tudtak látni, már régóta előre látták, hogy az az időpont, amikor ez megtörténhet, a XIX. század végén és a XIX. és XX. század fordulóján fog bekövetkezni. Nostradamus, aki egy toronyban dolgozott, amely felfelé nyitva volt, és a pestis idején is segítséget nyújtott, képes volt arra, hogy a jövőt előre lássa. Egy sereg profetikus verset írt, amelyekben lehet olvasni az 1870-es háborúról, és néhány dolgot Mária Antoinette-ről is, mint beteljesedett jóslatokat. Erről a századfordulóról Nostradamus a következőket írta: amikor a XIX. század a végéhez ér, egy ázsiai Hermész-testvér jelenik meg, és az emberiséget újra egyesíti - A Teozófiai Társaság nem más, mint ennek a nostradamusi próféciának a beteljesülése. A Teozófiai Társaság törekvése a ráksaszákkal szembeni ellenhatás, és az eredeti misztériumok felelevenítése.

Tudják, hogy Jézus Krisztus halála után még tíz évig a Földön maradt. A Pistis Sophia” tartalmazza ezt a mély teozófiai tanítást, ami mélyebb, mint Sinnett „Ezoterikus buddhizmusba. Jézus újra és újra inkarnálódik. Az a feladata, hogy a misztérium-princípiumot újra élettel telítse meg. Emögött nem valami kultúrtörténeti vagy fizikai tény rejlik, hanem az a tény, ami az okkultisták számára jól ismert, és amit már elmagyaráztam: a ráksaszák elleni küzdelem. Látjuk, hogy itt egy nagy és fontos okkult titok rejtőzik.

Most megkérdezhetik tőlem: miért mondják el mindezt allegorikus formában, és nem közérthető nyelven? - Itt fel kell, hogy hívjam a figyelmüket arra, hogy akik az emberiség nagy tanítói voltak, mint Mózes, az indiai risik, Hermész, Krisztus és az első keresztény tanítók, a reinkarnáció álláspontján álltak. És a közlés ilyen allegorikus formájának megvolt a maga értelme. Ha például a druida papok „Nebelheim”-ről vagy Ymir óriásról és hasonlókról beszéltek, akkor ez természetesen nem népi költészet volt. A druida papok nagyon jól tudták, hogy az emberi szellem, akinek ma mesét mondanak, amikor újra inkarnálódik, előkészül arra, hogy az igazságot tökéletesebb formában értse meg. Mindezeket a meséket azért hozták létre, mert feltételezték, hogy a szellem újra inkarnálódik, és akkor majd az igazságot könnyebben megérti. Ezeknek a meséknek az alapja nem a hit, hanem a megismerés, a reinkarnáció tapasztalata. Még a reinkarnáció tagadása is - a kereszténység harmadik évszázadától kezdve - a reinkarnáció feltételezésén alapult, mert az embereket le akarták húzni a kama-manaszba, nagyjából annyira, míg minden szellemiség át nem megy az inkarnáción. Ezért a kereszténységnek 1500 óta már nem volt tudomása a reinkarnációról. Ha a reinkarnáció tanítását továbbra is el akarnánk titkolni, akkor ezt az ismeretet másodszor is eltitkolnánk. Ez azonban nagy bűn lenne, az emberiséggel szemben elkövetett bűn. Az egyszeri eltitkolás azonban szükséges volt, mert a születés és a halál közötti egy életet az embereknek értékesen kellett leélniük.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként