Miután néhány alkalommal beszéltünk a kereszténységről és a jelenkori, valamint a jövőbeni fejlődéséről, eljutottunk oda, hogy ma - nem történelmileg, hanem inkább tényszerűen - megbeszélhetjük a kereszt szimbólumának jelentőségét.

Tudják, hogy a kereszténység számára a kereszt szimbólumának átfogó, jelképes jelentősége van. Ma szeretnék éppen ebben az összefüggésben a salamoni templom világtörténelmi jelentőségéről beszélni.

A kereszt történetéről van egy úgynevezett szent legenda, és ebben nem is elsősorban a kereszt jeléről vagy annak általános világméretű szimbolikájáról van szó, mint inkább arról a keresztfáról, amelyről a keresztények beszélnek, amelyre Krisztus Jézust felfeszítették. Nos, tudják, hogy a kereszt általános emberi szimbólum, és nemcsak a kereszténységben, hanem minden nép vallásos szemléletében és jelképei között megtalálható, úgyhogy jelentősége általános emberi kell, hogy legyen. Ami azonban ma különösen érdekel bennünket, az az, hogy a kereszt szimbóluma hogyan kapta meg a kereszténységben ezt az alapvető jelentőségét.

A kereszttel kapcsolatos keresztény legenda, amelyből kiindulunk, a következő.

Az a fa, amiből a kereszt származik, nem egyszerűen csak faanyag, hanem - így szól a legenda - eredetileg az Elet Fájának egy hajtása, amit Ádám, az első ember számára vágtak le. Adám fia, Szét ültette el a földbe ezt a hajtást, és a fiatal fa három törzset hozott létre, amelyek összenőttek egymással. Később Mózes ebből a fából faragta híres botját. A legendában aztán ez a fa újra szerepet kap Salamon király jeruzsálemi templomával összefüggésben. A templom építésénél ugyanis egy fontos pillérként akarták felhasználni. Itt azonban egy sajátságos dolog történt. Úgy mutatkozott, hogy semmilyen módon nem akar illeszkedni. A templomba nem tudták beilleszteni, ezért hídként egy folyó fölé fektették. Itt nem jutott érvényre addig, amíg Sába királynője meg nem jelent, aki, amikor átment rajta, meglátta, hogy milyen fáról van szó. Arra is rájött, hogy mit jelent ez a hídfa, amely itt két terület, az innenső és a túlsó part között van, hogy a folyón át lehessen kelni. Végül ebből a fából ácsolták azt a keresztet, amelyen a Megváltó függött, majd még további események történtek vele.

Láthatják tehát, hogy ebben a legendában arról van szó, ami az emberi nem létrejöttével és fejlődésével függ össze. Ádám fiának, Szetnek kellett az Élet Fájáról ezt a hajtást levennie, amely aztán még három hajtást hozott. Ez a három hajtás szimbolizálja azt a három princípiumot, azt a három örökéletű természeti erőt, az atmát, a buddhit és a manaszt, amelyek összenőnek, és azt a hármasságot alkotják, amely minden létesülés és fejlődés alapja. Nagyon jellemző, hogy Szét, Adámnak ez a fia ültette el a földbe ezt az ágat, aki a Káin által meggyilkolt Ábel helyébe lépett.

Tudják, hogy egyrészről a Káin-áramlattal van dolgunk, másrészről az Ábel-Szet utódok áramlatáról. A Káin-fiak, akik a külső világban munkálkodnak, elsősorban a tudományokat és a művészeteket ápolják. Ők azok, akik a templomhoz a külső világból hozzák az építőköveket. Az ő művészetük útján kell a templomot megépíteni. Az Ábel-Szet nemzetség utódai, az úgynevezett istenfiak, az emberi természet tulajdonképpeni spirituális oldalát gondozzák. Ez a két áramlat mindig is ellentétben állt egymással. Az egyik oldalon az ember világi törekvése áll, azoknak a tudományoknak a kialakítása, amelyek elsősorban az emberi kényelmet vagy a külső életet szolgálják, a másik oldalon az istenek fiai állnak, akik az ember magasabb tulajdonságainak kialakításával foglalkoznak.

Ugyanakkor tisztában kell lennünk vele, hogy az a szemlélet, amivel a szent kereszt-legendában találkozunk, erősen megkülönbözteti azt, ami a világtemplom pusztán külsődleges megépítését j elenti a tudomány és a technika segítségével, illetve ami mint vallásos áthatottság, mint vallásos jelleg az egész emberiség-templom megszentelésén működik. Csak azáltal, hogy ez az emberiség-templom egy magasabb feladatot jelent, hogy úgyszólván a külső épület, ami pusztán csak gyakorlati célokat szolgál, az Isten házának kifejezőjévé válik, csak ezáltal lesz a külső épület spirituális belső burokká, amelyben az emberiség magasabb feladatát gondozni lehet. Csak azáltal, hogy az isteni erényre való törekvés ereje, a külső forma szépségre való törekvése és az emberek külső érintkezésére szolgáló beszéd az isteni bölcsesség szolgálatába áll, tehát azáltal, hogy a világi átalakul istenivé, ezáltal éri el beteljesülését. Ha a három erény, a bölcsesség, a szépség és az erő az istenség burkává válik, akkor készül el az emberiség temploma. Az a szemlélet, amelyet ez a legenda tartalmaz, ezt akarja kifejezni.

A legenda értelmében tehát azt kell elképzelnünk, hogy Krisztus Jézus földi megjelenéséig két áramlat volt jelen. Az egyik, amelyik a világi templomot építette, és az emberi cselekvést alakította ki, hogy aztán később az isteni Igét, ami Krisztus útján érkezett meg a Földre, fel lehessen venni. Egy lakóházat kellett készíteni a Földön az isten; Ige megjelenése számára. Emellett ideiglenesen az isteninek magának egyfajta mellékáramlatként kellett a második áramlatban az idők folyamán kifejeződnie. Ezért az emberfiákat, a Káin- nemzetséget, amelynek a világi dolgokat kellett előkészítenie, megkülönböztetjük az isten-fiaktól, Abel-Szet fiaitól, akik az istenit ápolták, míg a két áramlat egymásba nem tudott folyni. Krisztus Jézus egyesítette a két áramlatot. A templomot először külsőleg kellett felépíteni, amíg aztán Krisztusban megjelent az, aki három napon belül újra fel tudta építeni. Egyrészről tehát itt van a Káin-fiak áramlata, másrészről az Ábel-Szet-utódok áramlata. Mindkettő az emberiség fejlődését készítette elő, hogy aztán az Istenfia a két oldalt egyesítse, és a két áramlatból egyet hozzon létre. Ez jut kifejezésre a szent legendában mély értelmű módon.

Szet maga az, aki azt a hajtást, amelyet Ádám számára az Élet Fájáról elvett, a földbe ültette, és egy háromágú fát nevelt belőle. Mit jelent ez a háromágú fa? Nem mást, mint az atma, buddhi, manasz hármasságát, az ember magasabb rendű hármas természetét, amely az alacsonyabb princípiumba van beültetve. Az ember elől azonban ezt fátyol takarja el. Az ember mindenekelőtt három testből, fizikai, éter- és asztráltestből áll, amely a tulajdonképpeni isteni hármasságnak, az atmának, buddhinak és manasznak a külső burkát képezi. Azt kell elképzelnünk, tehát, hogy a fizikai, az éter- és az asztráltest hármassága a magasabb erőknek, az atmának, buddhinak és manasznak a külső megnyilvánulása. És ahogy a művész kialakítja a külső formát, ahogy egy bizonyos eszmét színekben kifejez, úgy jelenít meg ez a három burok is egy művészi alkotást. Ha elképzelik, hogy a magasabb princípiumok egy művészeti alkotás eszméjét képezik, akkor valamennyire képzetet alkothatnak arról, hogy mit jelent ennek a három testnek a léte.

Nos, az ember énjével fizikai, éter- és asztráltestének burkában lakik, melynek segítségével ezt a hármas természetet úgy kell átalakítania, hogy a három magasabb princípium itt a Földön megfelelő lakóhelyet találjon, és otthon érezhesse magát. Erről kellett gondoskodnia a régi szövetségnek. A Káin-nemzetség emberfiainak a művészetek útján kellett a világba hoznia azt, ami a fizikai, éter- és asztráltestet szolgálja, és az emberfiáknak kellett ehhez minden külső dolgot megteremtenie. Mit jelent mindez?

A fizikai testet szolgálja mindaz, amit a technika útján elérünk, a fizikai testet és annak kényelmét elégíti ki. Ami viszont az emberi együttéléssel kapcsolatos, ami a társadalmi és állami berendezkedést és szervezeteket illeti, és ami a táplálkozásra és növekedésre vonatkozik, az az élettest felépítését szolgálja. Ami pedig az asztráltestet illeti, ez az erkölcsi előírások területe, az etikáé, ami az ösztönöket és szenvedélyeket teszi rendbe, az asztrális természetet szabályozza, ezt kell magasabb fokra emelnie.

Így építik fel a Káin-fiak a régi szövetség útján ezt a hármas fokozatú templomot. Ahogy ez a külső intézményeinkből összeáll - gondoljanak lakásainkra, műszereinkre, társadalmi és állami létesítményeinkre, erkölcsi szabályainkra - mindez a Káin-fiak építménye, ami az emberi természet alsóbb tagjait szolgálja.

Emellett működött a másik áramlat is, amelynek élén az isten- fiak, azok tanítványai és követői állnak. Tőlük származnak az isteni világrend szolgálói, a szövetség ládájának szolgái. Itt olyasmivel van dolgunk, ami egyéni áramlatként jelenik meg, a világ szolgálói mellett. Különleges állást töltenek be. Csak miután a salamoni templomot felépítették, akkor helyezték el ott a szövetség ládáját, azaz mindent mintegy a szövetség ládájához rendeltek, hogy a köré csoportosuljon. Mindannak, ami korábban világi volt, egy külső kifejeződést kellett kapnia, egy épületet, ami az emberiségnek a szövetség ládáját jelenti. A legjobban az tudja Salamon templomát elképzelni, aki olyasminek képzeli el, ami külsőleg, fiziognómiailag juttatja kifejezésre azt, hogy a szövetség ládájának, mint léleknek minek kell lennie.

Ami az ember három külső testét éltette, ami életet adott nekik, azt az isten-fiak az Élet Fájától kölcsönözték. Ez jelképesen fejeződik ki abban a fában, amit később Krisztus keresztjéhez használtak fel. Először az isten-fiak kapták meg ezt. Mit tettek vele? Mit jelent mélyebb értelemben a keresztfa? Ennek a keresztfáról szóló szent legendának rendkívül nagy, mély értelmű jelentése van.

Mi a feladata egyáltalán az embernek földi fejlődése során? A jelenlegi hármas testiséget, amivel rendelkezik, magasabb fokra kell emelnie. A fizikai testét tehát egy magasabb birodalomba kell emelnie, és ugyanígy az éter- és asztráltestet is. Ez a fejlődés kötelező az ember számára. Ez a tulajdonképpeni célja: a három testiséget az isteni világrend három magasabb tagjává kell fejlesztenie.

Magasabban, mint ahol az ember fizikaiságát birtokolja, van egy másik birodalom. De melyik birodalomhoz tartozik az ember a maga természetével? Fizikai természete szerint a fejlődés jelenlegi fokán az ember az ásványi birodalomhoz tartozik. Fizikai testünkben a fizikai, kémiai és ásványi törvények uralkodnak. De szellemi természetünkkel is az ásványi birodalomhoz tartozunk, mert értelmünk csak az ásványi birodalmat fogja fel. Az élet megértését csak fokozatosan tanuljuk meg. A hivatalos tudomány éppen ezért tagadja az életet, mert a fejlődésnek még csak abban a fázisában van, hogy csak a halált, az ásványiságot érti meg. Ugyanakkor ezt a legkifinomultabb módon fogja fel. Ezért az emberi testet is csak annyiban érti meg, amennyiben az halott, ásványi jellegű. Alapjában véve úgy bánik vele, mint valami halott termékkel, amivel az ember úgy dolgozik, mint egy anyaggal a kémiai laboratóriumban. Úgy visz bele más anyagokat, ahogy az ember egy retortában helyez el valamit. Még akkor is, amikor az orvos, aki ma teljesen az ásványi tudományt tanulta meg, a fizikai testet kezeli, ez olyan, mintha az semmi más nem lenne, csak egy gépi termék.

Az emberi test tehát kétféleképpen viszonyul az ásványi birodalomhoz: az ember fizikai teste szerint az ásványi birodalomban valósul meg, és puszta értelmével is csak az ásványi birodalmat érti meg. Ez egy szükséges átmeneti fokozat az ember számára. Ha azonban nemcsak a puszta értelmére, hanem az intuíciójára, a szellemi erejére hagyatkozik, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy olyan jövő felé haladunk, ahol halott ásványi testünk az elevenség irányában fejlődik. És a tudománynak itt előre kell lépnie, elő kell készítenie azt, aminek testi lényünkkel a jövőben történnie kell. A közeli jövőben olyasmivé kell válnia neki magának is, ami az elevenséget önmagában tartalmazza, ami a Földön él, azt eleven mivoltában kell megragadnia. Mert mélyebb értelemben véve igaz, hogy az emberi gondolatok készítik elő a jövőt. Joggal mondja ezért a régi indiai mondás: amit ma gondolsz, holnap azzá leszel.

Az egész világiét nem a holt anyagból jött létre, hanem az eleven gondolatszerűből. A külső anyag az eleven gondolat- szerű eredménye, úgy, ahogy a jég a víz terméke. Az anyagi világ megfagyott gondolat. Újra fel kell oldanunk magasabb elemeivé, amikor az életet a gondolatokban megragadjuk. Ha az ásványit fel tudjuk vezetni az elevenségbe, ha az egész emberi természetet átalakítjuk, akkor elérjük, hogy tudományunk az élet tudománya lesz, és nem a holt anyagé. Ezzel a legalsóbb princípiumot - először értelmünkben, aztán később a valóságban is - a következő birodalmakba emeljük. És ugyanígy fogjuk az emberi természet minden egyes tagját - az étertestet és az asztráltestet - egy magasabb fokozatra emelni.

Ami az ember egykor volt, azt a teozófia nyelvén a három elementáris birodalomnak nevezzük. Ezek megelőzték a mi ásványi birodalmunkat, amelyben ma élünk, azaz, azt a birodalmat, amelyben tudományunk működik, és amelyben fizikai testünk él. A három elementáris birodalom állapotai elmúltak. Az ásványi birodalomra épülő három magasabb birodalom azonban még csak kezdeti állapotban van: a növényi, az állati és az emberi birodalom.

Az ember legalsó princípiumának éppen úgy át kell haladnia ezen a három birodalmon is, mint ahogyan ma az ásványi birodalmon halad át. Ahogy az ember ma fizikai természete szerint az ásványi birodalomban lakik, úgy fog később a növényi birodalomban lakni, és aztán a még magasabb birodalmakba emelkedik. Ma fizikai természetünk szerint átmeneti állapotban vagyunk az ásványi és a növényi birodalom között; éteri természetünk szerint a növényi és állati birodalom között, és asztrális természetünk szerint az állati és emberi birodalom között. És amit a bölcsesség birodalmából mintegy függelékként kapunk, ahová a saját természetünkkel felküzdjük magunkat, az asztrális természetből, ott emelkedünk ki a három birodalomból és jutunk be az isteni birodalomba.

Az ember tehát így egyfajta felemelkedést él meg. De nem valami külső intézmény, nem egy külső építkezés idézi ezt elő, hanem maga az eleven lét, ami felébred bennünk, ami nemcsak a külső építőkövek összeállítását jelenti, hanem alakítóan, építően hat. Ennek az életerőnek a fejlődést kell megragadnia, és az elevenségnek mindenekelőtt az ember legfelsőbb mivoltát, vallásos életét kell áthatnia. Ezért volt egyfajta előkészítés az, amit a Káin-fiak a régi szövetség ideje alatt az emberi természet alsóbb tagjainak érdekében tettek, és egyfajta jövendölés volt az, amit a próféták, a szövetség ládájának őrzői kinyilvánítottak. Az istenségnek kellett azonban alászállnia a szövetség ládájába, a lélekbe, hogy mint Legszentebb, magában a templomban lakhasson.

Ezeket az eleven erőket, amelyek átalakítóan működnek, ezeket a természet átalakításában elevenen működő erőket már az első ember, Ádám megkapta az élet fájáról. De aztán ezeket az erőket azokra bízták, akik nem a külső építményen dolgoztak, tehát az isten-fiakra, Ábel és Szét fiaira. A kereszténység útján kellett, hogy ezek az erők közkinccsé váljanak. A két áramlatnak össze kellett kapcsolódnia. És alapjában véve ma mindaz keresztényi, ami abból a szemléletből indul ki, hogy semmi olyan külsődleges dolgot, templomot, házat, társadalmi intézményt nem szabad létrehozni, amit nem tüzesít át a belső élet, az elevenné tett és nem csupán összeállított ásványi erő.

Az első kísérlet, amit annak érdekében tettek, hogy az ember alacsonyabb természetét magasabbra emeljék, ahogy láttuk, a salamoni templom volt. Az ötszög, mint szimbólum, a bejáratnál volt látható, mert az embernek az ötödik princípiumra kellett törekednie, azaz, az emberi természetet kellett az alacsonyabb fokról a magasabbra emelnie, ezt kellett megnemesítenie.

És itt érkeztünk el ahhoz a mély értelmű jelentőséghez, amivel a kereszt rendelkezik, és ez idézte elő, hogy szimbólumként a kereszténységben alapvető és tényleges jelentőségre tett szert. Mi a kereszt? Az embernek három birodalmon át kell felküzdenie magát a növényi, az állati és az emberi birodalmon. Az ember ma az ásványi birodalomban működik, ehhez tartozik a növény, az állat és az ember. Fogják fel ezt úgy, ahogy minden bölcs hitvallás tanítja, hogy az ember, mint lelki-szellemi lény, az egyetemes lélek egy része, amit például Giordano Bruno világléleknek nevezett. Az egyedi lélek talán úgy képzelhető el, mint a világléleknek, egy hatalmas tengernek egy cseppje. Már Platón is beszélt arról, hogy a világlélek a világtest keresztjére van felfeszítve.

A világlélek, ahogy az emberben kifejeződik, az ásványi birodalomban van kifeszítve. Föléje kell emelkednie, fel kell jutnia a három magasabb birodalomhoz. Ehhez a következő három Föld-inkarnációban még testet kell öltenie a növényi, állati és emberi birodalomban. A negyedik korszak nem más, mint az emberi lélek megtestesülése az ásványi birodalomban, az ötödikben a növényi birodalomban testesül meg, a hatodikban az állati birodalomban, és csak a hetedikben testesül meg a tulajdonképpeni emberi birodalomban, amikor az ember az istenség igazi képmásává válik. Addig még háromszor kell a világtestet burokként használnia.

Tekintsünk erre az emberi jövőre, úgy a háromszoros anya- giság a következőképpen jelenik meg előttünk: mint növényi, mint állati és mint emberi. Az emberi azonban nem az az anya- giság lesz, mint amivel ma rendelkezünk, mert az ásványi, az ember ugyanis ma csak az ásványi ciklushoz érkezett el. Csak ha az emberi birodalom lesz a legalsó birodalom, ha az ember minden lényt felszabadít saját léte segítségével, akkor érkezik meg a hetedik Föld-korszakba, ahol Isten elnyugszik, mert az ember maga fog teremteni. Ekkor jön el a hetedik teremtési nap, amikor az ember Isten képmásává válik. Ezek a teremtéstörténet fokozatai.

Nos, ma a növény, az állat és az ember, ahogy előttünk állnak, csak a csíráját jelentik annak, amivé válniuk kell. A növény ma csak egy jelképszerű utalás arra, ahogy magasabb dicsőségben és tisztaságban a következő emberi fejlődési ciklus folyamán majd meg kell jelennie. És ha az ember az állatiságot legyőzi, leveti magáról, akkor válik olyasvalamivé, amit mai lénye csak sejteni tud. Így a növényi, állati és emberi birodalom az a három anyagi birodalom, amelyen az embernek még keresztül kell mennie. Ezek alkotják az ő világtestét, és a lélek erre van felfeszítve.

Nos, tisztázzuk az ellentétet a növény, az állat és az ember között. A növény teljes ellentéte az embernek. Mély értelmű jelentősége van annak, ha a növényt úgy fogjuk fel, mint az ember teljes ellenképét, és az embert, mint a növényi természet fordítottját. A külső tudomány ilyen dolgokkal nem foglalkozik, a dolgokat úgy veszi, ahogy a külső érzékeknek megmutatkoznak. Az a tudomány azonban, amelyet a teozófia képvisel, a dolgok jelentőségét az egész fejlődéssel összefüggésben szemléli. Mert minden dolog, ahogy Goethe mondja, csak hasonlatként fogható fel.

A növénynek a talajban van a gyökere, és a Nap felé bontakoztatja ki leveleit és virág-szerveit. Ma a Napban van az az erő, amivel egykor a Földdel összeköttetésben volt, de elvált Földünktől. Az egész Nap-erő tehát olyasvalami, amivel Földünk át volt itatva. A Nap ereje a Földben élt. A növény, amikor virág-szerveit a Nap-erőknek teszi ki, azt a korszakot idézi, amelyben a Nap-erők még össze voltak kötve a Földdel. A Nap-erő életerőt jelent a növény számára. Amikor a növény szaporodási szerveit a Napnak teszi ki, a Nappal való mély rokonságát jelzi, szaporodási princípiuma okkult kapcsolatban áll a Nap-erővel. A növény feje ezzel szemben, amit bedug a sötét földbe, a Földdel van rokonságban. A Nap és a Föld a fejlődés két ellentétes pólusa.

Az ember egy fordított növény. A növény a szaporodási szerveit a Nap felé fordítja, a fejét lefelé. Az embernél ez fordítva van: felül hordja a fejét, a magasabb világok felé fordulva, hogy a szellemet felvehesse, a szaporodási szervei pedig lent vannak. Az állat a kettő között van, a növény és az ember között áll. Csak fél fordulatot tesz, így bizonyos módon keresztezi a növény-ember irányvonalat. Hátgerince horizontális irányban van, ezáltal azt a vonalat, ami a növény és az ember között kialakul, keresztformában szeli át. Gondolják el, hogy a növényi birodalom lefelé irányul, az emberi felfelé, az állati birodalom pedig vízszintesen halad, akkor így a növényi, állati és emberi birodalom egy keresztet alkot.

Ez a kereszt szimbóluma.

Három élet-birodalmat ábrázol, amelyekbe az embernek be kell lépnie. A növényi, az állati és az emberi birodalom a három következő birodalom. Az egész az ásványi birodalomból nő ki, ma ez az alap. Az állati birodalom a növényi és az emberi birodalom között áll egyfajta torlaszként, míg a növény bizonyos ellenképe az embernek. Ezzel függ össze, hogy az emberi élet, az, ami az emberben fizikailag él, a legközelebbi rokonságban van azzal, ami a növényben él. Ezt számos előadásban kellene elmélyíteni, ma csak utalni tudok rá. Ha az ember a maga fizikai élet- tevékenységét fenn akarja tartani, ezt legjobban a növényi táplálék útján tudja megtenni, mert akkor azt veszi fel magába, ami eredetileg rokonságban van a Föld fizikai élettevékenységével. A Nap az életerő hordozója, és a növény az, ami a Nap-erő irányában növekszik. Az embernek pedig a maga életerejét egyesítenie kell azzal, ami a növényben él. Így táplálkozási anyagai okkult szempontból azonosak a növényével. Az állat egy torlaszt, egy gátlást ábrázol. Ezért keresztformában megszakítja a fejlődés menetét, hogy valami új dolgot kezdeményezzen.

Az ember és a növény ellentétben áll egymással, de mégis rokonok. Az állatiság azonban - és ami mindenekelőtt az asztráltestben nyilvánul meg, az az állatiság - kereszteződése a két életprincípiumnak. Az emberi étertest magasabb fokon alapját adja a halhatatlan embernek, aki már nincs alávetve a halálnak. Az étertest ma még az ember halálakor feloldódik. Minél jobban tökéletesedik azonban az ember, és minél inkább megtisztul belsőleg, annál jobban megtartja állandóságát, és annál kevésbé megy tönkre. Mindaz, amit ezen az étertesten átdolgozunk, hozzájárul halhatatlanságához. Ebben az értelemben igaz az, hogy minél természetesebb a fejlődés, és minél inkább az életerőkre irányul - ezzel nem az állatok ösztönéletére és szenvedélyeire utalok - annál inkább hatalmába keríti az ember a halhatatlanságot.

Az állatiság egy áramlat, amely az emberi életet megszakítja, ez egy késleltetés, amely szükséges volt, hogy az életáramlatot visszafordítsa. Az embernek egy ideig az állatisággal kellett összekapcsolódnia, mert a visszafordulásnak meg kellett történnie. De ettől újra meg kell szabadulnia, és újra az élet áramába kell beállnia.

Emberré válásunk kezdetekor megkaptuk az életerőt. A legenda ezt szimbolikusan azzal fejezi ki, hogy Ádám fia, Szét, az Élet Fájáról levesz egy hajtást, amelyet aztán az istenfiak tovább gondoznak, és az a hármas emberi természetté válik, amelyet meg kell nemesíteni. Mózes is ebből az életfából alakította ki a botját. Ez a Mózes-bot nem más, mint a külső törvény. De mi ez a külső törvény?

A külső törvény akkor van jelen, ha annak, akinek egy külső épületet kell felépítenie, van egy terve - ez a törvényszerű összefüggés a papíron - aztán a külső építőköveket a terv szerint megmunkálják, és egymásra helyezik. Az is külső törvény, ami törvényként egy állami terv alapját képezi. Az emberek Mózes botja alatt állnak. Az is, aki félelemből, vagy jutalom reményében az erkölcsi törvényeket követi, aki a tudományt csak külső módon szemléli. Mert csak külső törvényeket követ. Minden törvény, amit a tudomány útján ismerünk meg, ilyen külső törvény. Ezek alapján azonban nem tudjuk megtalálni az átmenetet az ember magasabb természetéhez, csak a régi szövetség törvényeit követjük, vagyis Mózes botját. A külső törvénynek azonban mintaképnek kell lennie a belső törvényhez. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a belső törvényeit kövesse. A belső törvény az élet impulzusa kell, hogy legyen az ember számára, ebből kell megtanulnia, hogy a külső törvényt kövesse. Nem az valósítja meg a belső törvényt, aki egy építési tervet készít, hanem az, aki egy belső impulzus alapján építi meg a templomot, úgy, hogy a lélek beleáramlik az építőkövek összeillesztésébe. Nem az él a belső törvényekben, aki csak az állami törvényeket követi, hanem az, akinek ezek alkotják életének impulzusait, mert azok a leikével összefonódtak. Nem az az erkölcsös ember, aki az erkölcsi parancsokat félelemből vagy jutalomért követi, hanem az, aki azért követi azokat, mert szereti őket.

Amíg az ember nem érett arra, hogy a törvényeket belsőleg vegye fel, amíg a törvény Mózes botjaként van jelen, ami iga alá kényszeríti, addig a törvény a szövetség ládájában nyugszik. Aztán a páli princípium, a kegyelem princípiuma árad ki az emberre, és akkor megkapja azt a lehetőséget, hogy szabaddá váljon a törvénytől. A páli felfogás mélysége abban áll, hogy különbséget tesz a törvény és a kegyelem között. Ha a törvényt áthatja a szeretet, ha a szeretet a törvénnyel szövetségre lép, akkor ez a kegyelem. Így kell felfogni a törvény és a kegyelem közötti páli különbséget.

Kövessük most tovább a kereszt legendáját. Miután a salamoni templomban pillérként nem tudták felhasználni a fát, híd- ként alkalmazták a két part között. Ez egyfajta előkészület volt. A szövetség ládája a templomban volt, de a testté vált Ige még nem jelent meg. A keresztfát hídként helyezték el egy folyó fölött, de Sába királynője felismerte a fa értékét a templom számára, aminek az emberi lélek tudatában kell élnie. Nos, ugyanebből a fából ácsolták azt a keresztet, amelyen a Megváltó függött. Az, aki a két korábbi áramlatot egyesíti, aki lehetővé teszi, hogy a világi és a spirituális áramlat egymásba folyjon, maga Krisztus egyesül az eleven kereszttel. Ezért a kereszt fáját olyasvalamiként hordozhatja, amit a hátára vesz, olyasmiként, ami rajta kívül él. Ő maga egyesül a híd fájával, ezért tudja a halott fát magára venni.

Az ember ezzel meghívást kapott a magasabb természetbe. Korábban az alacsonyabb természetben élt. A kereszténység értelmében most a magasabb természetben él, és a keresztet - az alacsonyabb természetet - úgy hordozza, mint valami idegen dolgot a maga eleven belső erőivel. A vallás most eleven erővé válik a világban, most megszűnik az élet a külső természetben, a kereszt teljesen fává válik. A külső test a belső eleven erő járműjévé válik. Ebben rejlik a nagy titok: az ember a hátára veszi a keresztet.

Nagy költőnk, Goethe „Mese a zöld kígyóról és a szép liliomról” című írásában is szép és jelentőségteljes módon jut kifejezésre a híd gondolata, ahol a kígyó eleven hídként nyugszik a folyó fölött. A nagy beavatottak mindegyikénél megtalálható ez a szimbólum ugyanarról a dologról.

Így most a kereszt szent legendáját a maga mély jelentőségében ismertük meg. Láttuk, hogyan készült elő a fordulat, amely a kereszténység útján jön létre, és amelynek a későbbi időkben a világ kereszténnyé válása révén egyre inkább be kell következnie. Láttuk, hogyan hal el a kereszt, amely a három testiség képmása, hogyan jön létre csupán egy külső kapcsolat a három alacsonyabb és a három magasabb birodalom között, a két part között, amelyeket egy folyó választ el egymástól - miután a salamoni templomban a keresztfa nem lehetett pillér -, amíg az ember saját szimbólumaként fel nem ismeri. Csak ha magát áldozza fel, ha saját testét templommá alakítja, és képes lesz arra, hogy a keresztet hordozza, akkor válik lehetségessé a két áramlat közötti szövetség.

Ezért látható a keresztény templomok tornyán is a kereszt jele. Ezzel annak kell kifejezésre jutnia, hogy az eleven kereszt titka a külső templomépítésben is megjelenik. Azt a két áramlatot azonban, egyrészt az isteni elevenségét, másrészt a világi, ásványi jellegűt a kereszten függő Megváltó egyesítette, amikor a magasabb princípium magában a Megváltóban jelent meg lent az alacsonyabb kereszten. Hogy aztán ennek az összefüggésnek organikussá, elevenné kell válnia, ez különösen Pál apostolnál fejeződik ki. Anélkül, amit ma megtárgyaltunk, Pál apostol írásai nem érthetőek. Számára világos volt, hogy a régi szövetség véget kell, hogy érjen, ami az ember és a törvény között ellentétet képezett. Csak ha az ember a törvénnyel egyesül, ha a hátára veszi és hordozza, akkor nem lesz többé ellentmondás az ember belső természete és a külső törvény között. Akkor érjük el azt, amit a kereszténység el akar érni.

„A bűn a törvény útján jött a világba". Ez Pál mély értelmű kijelentése. Mikor van bűn a világban? Ha egy olyan törvény van jelen, amit át lehet hágni. Ha azonban a törvény annyira egyesül az emberi természettel, hogy amit az ember tesz, az jó, akkor ez nem ad lehetőséget a bűnre. Amíg azonban az ember ellentmond a kereszt törvényének, amíg az nem él benne, addig külsődleges. Ezért látja Pál a kereszten függő Krisztust a törvény legyőzőjének és a bűn legyőzőjének. Átok a kereszt fáján függeni, azaz a törvény hatalmába kerülni. A bűn és a törvény a régi szövetség szerint összetartozik, az újszövetség szerint viszont a törvény és a szeretet tartozik össze. Negatív törvény az, amely a régi szövetséghez kapcsolódik, de pozitív törvény az, ami az új szövetségben él. Az győzi le a régi szövetség törvényét, aki saját életével egyesíti azt, és ezzel meg is szenteli.

Ezt kell érteni a páli szavakon, amelyek a Galatákhoz írt levélben olvashatók: „Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz a hitből él. A törvény pedig nem a hiten alapszik, hanem aki teljesíti a törvényt, élni fog általa. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: átkozott mindaz, aki a fán függ”. (Gál. 3/11-13)

A „fa” szóhoz Pál hozzákapcsolja azokat a fogalmakat, amelyeket ma használunk. Így mindig mélyebben kell benyomulnunk abba, amit a nagy beavatottak mondtak. Nem azáltal közeledünk a kereszténységhez, hogy úgyszólván követelményeinkhez igazítjuk, vagyis a mai materializmusra hajló értelmünkhöz, hanem azáltal, hogy egyre inkább a szellemi magasságokba emelkedünk. Mert a kereszténység a beavatásból született meg, és csak akkor fogjuk megérteni, és csak akkor hihetjük, hogy végtelen mélységeket tartalmaz, ha már nem az a véleményünk, hogy mai értelmünkkel kell a kereszténységhez közelednünk, hanem, ha a materializmusra hajló értelmünket a kereszténységhez felemeljük. A mai értelmünknek ásványi-halott mivoltából fel kell emelkednie az eleven szellemiséghez, ha a kereszténységet meg akarjuk érteni.

Azért fejtettem ki ezeket a szempontokat, hogy az új Jeruzsálemhez eljussunk.

Válaszok kérdésekre

Kérdés: Nagyon régi ez a legenda?

Válasz: Ezt a legendát a misztériumokban alakítottál ki, de nem írták le. Az antiochiai misztériumokban találjuk meg az Adonisz-misztériumot. Ebben megünneplik a keresztre feszítést, a sírba tételt és a feltámadást, mint a beavatás külső képmását. Itt már megjelenik az asszonyok panaszkodása a keresztnél, amit nálunk Mária és Magdalai Mária testesített meg. Egy összevont változatot látunk, amely hasonló a legendához, megtalálható a Ápisz- és Mithrász-misztériumokban és az Ozirisz-misztériumban is. Ami itt még apokaliptikus, az a kereszténységben teljesedik ki. Ahogy János a jövőt ábrázolja a Jelenésekben, úgy változik át a régi apokalipszis az új legendában.

***

A legenda középkori történelmi legenda, amelyet már a gnosztikusok részletesen leírtak. A kereszt további útja adott. A középkori legendákban is vannak erre utalások. A középkori legendák kevésbé tisztán mutatják az utat a misztériumokhoz. Ezeket azonban mind követni lehet. A legenda kapcsolódik az Adonisz-misztériumhoz, az antiochiai legendához. Itt a keresztre feszítés, a sírbatétel és a feltámadás jelenik meg, mint a belső beavatás külső képmása. A panaszkodó asszonyok is megjelennek, és ez egy összevont változat, ami igen hasonló az Ozirisz-legendához. Ami ezekben a legendákban apokaliptikus, az a kereszténységben kiteljesedik. Sába királynője éles látásával felismeri a bölcsességet.

(Az első szövegváltozat Seiler, a második Reebstein jegyzetei alapján készült.)