Szellemünk és testünk között a lélek az összekötő kapocs. Erői, a szimpátia és antipátia, amelyek kölcsönhatásukkal a lelki élet különféle megnyilvánulásait, pl. a vágyat, ingerérzékenységet, kívánságot; kedvet és kedvetlenséget hozzák létre, nemcsak a lelki formációk közt tevékenykednek, hanem más világok – a fizikai és a szellemi világ – lényeinek is megnyilatkoznak. Amíg a lélek a testben él, bizonyos mértékig részt vesz mindenben, ami a testben történik. Ha a testi folyamatok zavartalanok, a lélekben kedv és kellemes érzés keletkezik; ha azonban ezeket a folyamatokat valami megzavarja, akkor kedvetlenség és fájdalom lép fel. A lélek a szellem tevékenységében is részt vesz. Egyik gondolat örömmel, a másik idegenkedéssel tölti el. A helyes ítéletet tetszéssel, a téveset nemtetszéssel fogadja. Az ember fejlődési foka éppen attól függ, hogy lelke melyik irány felé hajlik. Annál tökéletlenebbek vagyunk, minél inkább a testi folyamatok elégítik ki hajlamainkat, és annál tökéletesebbek, minél rokonszenvesebb lelkünknek a szellem megnyilatkozása.

A szellem az ember központja. A test a közvetítő, a szellem általa tudja szemlélni és megismerni a fizikai világot, és segítségével tevékenykedik benne. A lélek pedig a közvetítő kettőjük között. A levegőrezgések a fülre hatnak. A fizikai hatásból a lélek kiváltja a hangérzetet, és kedvét leli a hangban. Mindezt közli a szellemmel, amely így eljut a fizikai világ megértéséhez. A szellemben felgyulladó gondolatot a lélek a megvalósítás vágyává alakítja át, csak ezáltal válhat a testi eszköz segítségével tetté. Rendeltetésünket csak úgy tölthetjük be, ha minden tevékenységünket a szellem irányítja. A lélek maga szabadon fordulhat hajlamaival mind a testiek, mind a szellemiek felé. Csápjai éppúgy lenyúlnak a fizikai világba, mint fel a szellemibe. Azáltal, hogy a fizikai világba merül, mivoltát a fizikai világ természete hatja át és színezi. Minthogy azonban a szellem csak a lélek közvetítésével tud hatni a fizikai világban, a lélek a szellemet is a fizikai világ felé irányítja.

A szellemet a lélek erői a fizikai világhoz vonzzák. Nézzük a fejletlen embert. Lelki hajlamai a testi folyamatokon csüggenek; csak azokban a benyomásokban leli kedvét, amelyeket a fizikai világ gyakorol érzékeire. Szellemi élete is teljesen ebbe a szférába süllyed. Gondolatai csak fizikai szükségletei kielégítését szolgálják. – Szellemi énünknek azonban megtestesüléséről megtestesülésre haladva, irányát mindinkább a szellemiségtől kell kapnia. Megismerését az örök igazság szelleme, cselekvését pedig az örök jóság kell, hogy meghatározza.

A halál, mint fizikai világbeli tény, a test folyamatainak megváltozását jelenti. A halál következtében megszűnik a test közvetítő szerepe a lélek és a szellem számára. Folyamatai most már teljesen a fizikai világ törvényeinek vannak alávetve. Átadja magát a fizikai világnak, hogy feloldódjék benne. A halál bekövetkezte után fizikai érzékekkel csupán a test fizikai folyamatait figyelhetjük meg. Hogy azután a lélekkel és a szellemmel mi történik, az a fizikai érzékek előtt rejtve marad. Hiszen érzékeinkkel a lelket és a szellemet az élet folyamán is csak annyiban figyelhetjük meg, amennyiben külső, fizikai folyamatokban kifejeződnek. Ilyen kifejeződés viszont a halál után többé nem lehetséges. Ezért a lélek és a szellem halál utáni sorsának megfigyelésére a fizikai érzékelés és az ezen alapuló tudomány nem alkalmas. Itt magasabb megismerésnek kell következnie, amely a lélek és szellemvilág folyamatainak a megfigyelésén alapszik.

A szellem a testtől elszakadva, a lélekkel még mindig kapcsolatban marad. A lélek most a lélekvilághoz köti, mint ahogy a test kötötte a fizikai világhoz a fizikai élet folyamán. – A szellem őseredeti mivoltát azonban nem találhatjuk meg a lélekvilágban. A lélekvilág csak összeköti a szellemet működése terével, a fizikai világgal. Ahhoz, hogy új megtestesülésekor tökéletesebb alakban jelenhessék meg, a szellemi világból kell megerősítést és erőt merítenie. A szellem azonban a lélek révén belebonyolódott a fizikai világba. Hozzákapcsolódott egy lelkiséghez, amelyet áthatott és átszínezett a fizikaiság természete, és így maga is a fizikai világ felé fordult. A halál után a lélek már nincs a testhez kötve, csak a szellemhez. Most lelki környezetben él, egyedül a lélekvilág erői tudnak hatni rá. A léleknek ehhez a lélekvilágbeli életéhez egyelőre a szellem is hozzá van kötve, ahogy a fizikai megtestesülés alatt a testhez. A test halálának idejét a test törvényei határozzák meg. Általában nem a lélek és a szellem hagyja el a testet, hanem a test bocsátja el azokat, mikor erői már nem tudnak az emberi organizációnak megfelelően működni. Ugyanilyen a viszony a lélek és a szellem között. A lélek, mikor már nem tud az ember lelki organizációjának megfelelően működni, elbocsátja a szellemet a magasabb, a szellemi világba. A szellem abban a pillanatban szabadul fel, amikor a lélekből minden feloszlott, amit csak a testen keresztül élhet át, és csak azt tartja meg, ami tovább élhet a szellemmel. Amit a lélek így megtartott, ami ugyan testi élményből származott, de a szellemnek nyújtható gyümölcs, az kapcsolja egybe a lelket a szellemmel a tisztán szellemi világban.

Hogy megismerhessük a lélek halál utáni sorsát, feloszlási folyamatát kell megfigyelnünk. Az volt a feladata, hogy a szellemet a fizikai világ felé irányítsa. Abban a pillanatban, amikor ezt a feladatát teljesítette, a szellemiek felé fordul. Feladatának ilyen természete miatt tulajdonképpen azonnal csak szellemileg kellene tevékenykednie, mihelyt a test elszakadt tőle, és nem lehet többé összekötő tag. Így is volna, ha a testben leélt élete folyamán nem befolyásolta volna őt a test, ha hajlamai nem fordultak volna a test felé. A testiséggel való kapcsolata által bizonyos színezete lett. Enélkül a testtől való elválása után azonnal a lelki-szellemi világ törvényeit követné, és tovább nem mutatna vonzódást a fizikai világ iránt. Ez következne be, ha az ember halálakor már elvesztette volna a földi világ iránti minden érdeklődését, és elhagyott életéhez fűződő minden kívánsága, vágya stb. kielégült volna. Minthogy ez nem történt meg, mindaz, ami kielégítetlen maradt, a lélekhez tapad.

Hogy össze ne zavarjuk a dolgokat, gondosan meg kell különböztetnünk azt, ami úgy köt bennünket a világhoz, hogy egy következő megtestesüléskor is kiegyenlíthetjük, attól, ami egy meghatározott megtestesüléshez – mindig az utolsóhoz – köt bennünket. Az első kiegyenlítését a sors törvénye, a karma végzi el, a másikat azonban csak a lélek egyenlítheti ki a halál után.

A halál után olyan időszak következik, amikor a lélek leveti a fizikai léthez fűződő hajlamait, hogy ismét pusztán a lelki-szellemi világ törvényeit kövesse majd, és szabaddá tegye a szellemet. Ez az időszak természetesen annál tovább tart, minél erősebben kötődött a lélek a fizikai világhoz. A fizikai élethez kevésbé kötődő embernél rövidebb lesz, de hosszú annál, akit csak a földi élet érdekelt, és halálakor még sok vágy és kívánság élt lelkében.

A léleknek ezt a halált közvetlenül követő állapotát úgy képzelhetjük el a legkönnyebben, ha megfontoljuk a következőket. Vegyünk egy meglehetősen szélsőséges példát: az ínyenc élvezetét. Az ínyenc az ételek ínycsiklandozó hatását élvezi. Az élvezet sohasem testi, hanem valami lelki. Az élvezet és az élvezet utáni vágy is a lélekben él. A vágy kielégítéséhez azonban megfelelő testi szervek: íny stb. szükségesek. A halál után az ilyen vágy nem tűnik el mindjárt a lélekből, de már hiányzik a vágy kielégítésének eszköze, a testi szerv. Ez az állapot olyan, mint mikor az ember égő szomjúságot érez, de közelben és távolban egy csepp víz sincs. Ezt az állapotot ugyan más okozza, de hasonló, csak sokkal erősebb. Így nélkülözi a lélek égő szenvedéssel az élvezetet, mert a testi szervet már levetette, amely ezt lehetővé tehetné. Így van ez mindennel, amire a lélek vágyódik, amit csak testi szervekkel elégíthetne ki. Ez az állapot (az égető nélkülözés) addig tart, amíg a lélek meg nem tanulta, hogy ne vágyódjék olyasmi után, ami csak testével elégíthető ki. Az ebben az állapotban eltöltött időt a „vágyak helyének” nevezhetjük, természetesen nem térbeli értelemben.

Amikor a lélek a halál után a lélekvilágba ér, a lélekvilág törvényeinek van alávetve. Ezek a törvények hatnak rá, és ezek hatásától függ, hogy a fizikai világ iránti vonzódása hogyan ég ki belőle. A hatások szükségképpen aszerint különböznek, hogy a lélek milyen lelki szubsztanciák és erők világába ér, de mindegyik érvényre juttatja tisztító, megigazuláshoz vezető befolyását. Ez a folyamat úgy történik, hogy a szimpátia erői lassanként legyőznek a lélekben minden antipátiát, maga a szimpátia pedig legmagasabb fokára emelkedik. Ez az egész lélekvilág iránti legmagasabb fokú szimpátia eredményezi, hogy a lélek mintegy szétárad a lélekvilágban, eggyé válik vele, majd önzése teljesen kimerül. Többé már nem a fizikai világhoz, az érzékek világához vonzódó lény: felszabadította a szellemet. Így tehát a lélek a lélekvilág fent leírt régióin áthaladva mind jobban megtisztul, míg a tökéletes szimpátia régiójában az általános lélekvilággal eggyé nem válik. A szellem a lélek felszabadulásának utolsó pillanatáig a lélekhez van kötve, mert az élet folyamán vele szorosan összekapcsolódott. Ez a kapcsolat sokkal erősebb, mint a szellem és a test közötti. Mert a szellem a testhez csak közvetve, a lelken keresztül kapcsolódik, a lélekhez azonban közvetlenül. Hiszen ez a saját élete. Ezért a szellem nem a feloszló testhez, hanem a magát lassanként felszabadító lélekhez van kötve. A szellem és a lélek közötti közvetlen kapcsolat miatt a szellem csak akkor szabadul el a lélektől, amikor a lélek már eggyé vált az általános lélekvilággal.

A lélekvilágnak azt a részét, ahol az ember közvetlenül a halál után tartózkodik, a „vágyak helyének” nevezzük. Azok a vallási rendszerek, amelyek tudnak a vágyak helyéről és azt tanaikba felvették, „tisztítótűznek” stb. nevezik.

A lélekvilág legalsó régiója az izzó vágy régiója. Ez irtja ki a lélekből a halál után a legdurvább, legalacsonyabb rendű testi élettel összefüggő, önző vágyakat. Mert ilyen vágyak révén vehet fel a lélek hatásokat a lelki régió erőitől. A fizikai világból megmaradt kielégítetlen vágyak képezik a támadási felületet. Az ilyen lelkekben a szimpátia csak arra terjed ki, ami önzésüket táplálja. Bennük a mindent elárasztó antipátia messze túlszárnyalja a szimpátiát. A vágy azonban a lélekvilágban ki nem elégíthető fizikai élvezetekre irányul. A kielégülés lehetetlen volta a sóvárgást a végsőkig fokozza, de lassanként szükségképpen ki is oltja. Az izzó vágyak fokozatosan felemésztik önmagukat. A lélek ráeszmél, hogy az ilyen vágyak kioltása az egyetlen módja, hogy megszabaduljon a belőlük eredő szenvedésektől. A földi élet folyamán mindig újra bekövetkezik a kielégülés, és így az égő sóvárgás fájdalmát bizonyos illúzió takarja el. A halál után, a „tisztítótűzben” ez a fájdalom leplezetlenül előtérbe lép. A lélek átéli a nélkülözés élményeit, és ezáltal súlyos állapotba kerül. Ebbe a helyzetbe természetesen csak azok az emberek kerülnek, akiknek vágyakozása a fizikai életben a legdurvább dolgokra irányult. A kevésbé sóvár természetűek úgy mennek át ezen a régión, hogy szinte észre sem veszik, mert nem fűzi őket rokonság hozzá. Meg kell mondanunk, hogy annál tovább tart az izzó vágy régiójának hatása a lélekre, minél közelebbi rokonságba került vele fizikai életében; tehát minél nagyobb szüksége van a megtisztulásra. A földi világban csupán szenvedésnek éreznénk a hasonló élményt. A túlvilági megtisztulást azonban nem szabad ilyen értelemben tekintenünk szenvedésnek, mert a halál után a lélek kívánja a megtisztulást, hiszen csak így irthat ki magából egy benne lévő tökéletlenséget.

A lélekvilág folyamatainak második fajtájánál a szimpátia és antipátia egyensúlyban vannak. Ha a halál után a lélekben a szimpátia és antipátia egyensúlya hasonlóképpen megvan, akkor a lelket egy ideig ezek a folyamatok befolyásolják. Ezt az állapotot az jellemzi, hogy az ember feloldódik az élet jelentéktelen külsőségeiben, örömét leli az érzékek elsuhanó benyomásaiban. Az emberek akkor élnek ebben az állapotban, ha lelkük ilyen irányba hajlik, ha átengedik magukat minden semmiség hatásának. Mivel azonban szimpátiájuk egy dolog felé sem fordul különösebben, ezek a hatások hamar elsuhannak. Az ilyen embereknek minden ellenszenves, ami nem tartozik az ilyen semmiségek közé. Mikor aztán a lélek a halál után átéli ezt az állapotot a kielégüléshez szükséges, érzékelhető fizikai dolgok nélkül, végül ennek is ki kell oltódnia. A nélkülözés érzése természetesen mindaddig szenvedést okoz, amíg teljesen ki nem alszik. Ez a szenvedés megtanít a fizikai életünk folyamán kialakított illúziók szétrombolására.

A lélekvilág folyamatainak harmadik fajtájánál túlsúlyban van az olyan szimpátia, amelyben a vágyak uralkodnak. Ennek a régiónak a hatását akkor éli át a lélek, ha a halál után a vágyak atmoszférája veszi körül. Lassanként ezek a vágyak is elhalnak, mert kielégülésük lehetetlen.

A lélekvilág negyedik régiója, a kedv és kedvetlenség régiója, különös megpróbáltatásokat ró a lélekre. Amíg a lélek a testben él, részt vesz mindenben, ami kapcsolatos a testtel. A kedv és kedvetlenség állapotai a testhez kapcsolódnak. A test kelti a lélekben a kellemes érzéseket, a kedvet, a rossz érzést és a kedvetlenséget. Fizikai életünk folyamán azonosítjuk magunkat a testünkkel. Ezen alapul én-érzésünk. Minél hajlamosabbak vagyunk az érzékiségre, ez annál inkább jellemzi én-érzésünket. A halál után hiányzik ennek az én-érzésnek az alapja, a test. A lélekben azonban megmaradt ez az érzés, és ezért szinte belül üresnek érzi magát. Olyan érzés fogja el, mintha elveszítette volna önmagát. Ez addig tart, amíg rá nem eszmél, hogy az ember valódi mivoltát nem a fizikaiak jelentik.

A negyedik régió szétrombolja azt az illúziót, hogy az ember azonos a testével. A lélek megtanulja, hogy ne érezze többé lényegesnek testiségét. Megtisztul, kigyógyul a testiséghez való ragaszkodásból. Ezzel legyőzte azt, ami azelőtt erősen a fizikai világhoz láncolta, és a szimpátia kifelé áramló erőit teljes mértékben kibontakoztathatja. A lélek úgyszólván megszabadul önmagától és kész arra, hogy tevékenyen beleáradjon az általános lélekvilágba.

Nem hallgatható el, hogy e régió élményeit különösen az öngyilkosok élik át. Erőszakkal hagyják el a fizikai testüket, miközben a testükkel kapcsolatos érzéseik változatlanok maradnak. Természetes halálnál a test pusztulásával együtt a testhez tapadó érzések is részben elhalnak. Az öngyilkosnak a halál után a hirtelen belső ürességen túl még azokat a kielégítetlen kívánságokat és vágyakat is el kell szenvednie, amelyek miatt elhagyta a testét.

A lélekvilág ötödik régiója a lelki fény régiója. Itt már nagy mértékben érvényre jut a mások iránti szimpátia. Ezzel a régióval az a lélek van rokonságban, aki fizikai élete során nem adta át magát egészen alacsonyrendű szükségletei kielégítésének, hanem környezetében találta kedvét és örömét. Itt tisztul meg pl. a természet iránti rajongás, ha érzéki jellegű volt. De a természetimádásnak ezt a módját meg kell különböztetnünk a természet magasabb rendű átélésétől, amely szellemi természetű, és a természet jelenségeiben és folyamataiban megnyilatkozó szellemet keresi. Ez a fajta természet-érzék magát a szellemet fejleszti, és maradandó értékeket hoz létre benne. Ettől meg kell különböztetnünk az érzéki örömökön alapuló természetszeretet, amelytől a léleknek éppen úgy meg kell tisztulnia, mint a pusztán fizikai létben gyökerező egyéb hajlamaitól. Sokan a testi jólétet szolgáló intézményekben és a testi jólétet előmozdító nevelési rendszerekben látnak egyfajta eszményképet. Róluk nem mondható, hogy csak az önzésüket szolgálják, de lelkükkel mégis az érzéki világ felé fordulnak. A lélekvilág ötödik régiójában uralkodó szimpátia erők – minthogy itt ilyen külső eszközök, amelyek céljukat szolgálhatnák, nincsenek – kell, hogy kigyógyítsák őket. A lélek itt lassan ráeszmél, hogy ezt a szimpátiát más utakra kell terelni, és ezeket az utakat – a lelki környezet iránti szimpátia hatására – meg is találja a lélekvilággal való egybeolvadásban. Így tisztulnak meg azok a lelkek is, akik vallásos tevékenységüktől elsősorban testi jólétük fokozódását várják, akár földi, akár mennybéli paradicsom után áhítoznak. A „lélekvilágban” megtalálják ezt a paradicsomot, de csak azért, hogy átláthassák értéktelenségét. Mindez természetesen csak néhány példa az ötödik régióban bekövetkező megtisztulásra; további példákat tetszőleges számban lehetne felsorolni.

A hatodik régióban, a tevékeny lelkierő régiójában tisztul meg a léleknek az a tettvágyó, nem önző jellegű része, amely a cselekvéshez a fizikai érzékeken alapuló kielégülés miatt vonzódott.

Aki ilyen fajta tettvágyat fejleszt ki magában, az kifelé idealistának látszik, áldozatkésznek mutatkozik. Mélyebb értelemben azonban az ilyen embernél mégis csak érzéki kedvtelésről van szó. Ide sok olyan ember tartozik, aki művészi hajlamú, vagy tudományos tevékenységnek szenteli az életét, mert kedve telik benne. A fizikai világhoz az a hit láncolja őket, hogy a művészet és a tudomány ilyen kedvtelésekért van a világon.

A hetedik régió, a tulajdonképpeni lelki élet régiója, megszabadítja az embert a fizikai világ iránti utolsó vonzódásától is. Minden előbbi régió azt vette át a lélektől, ami vele a lélekben rokon volt. A hetedik régióhoz érve, ami még körülveszi a szellemet: az a vélemény, hogy tevékenységét teljesen a fizikai világnak kell szentelnie. Vannak nagytehetségű emberek, akik alig gondolkoznak el valamin a fizikai világ folyamatain kívül. Az ilyen belső magatartást materialistának nevezhetjük. Ezt ki kell irtani, ami a hetedik régióban be is következik. A lelkek itt belátják, hogy a materializmusnak az igaz valóságban nincs tárgya. A lélek ilyen vélekedése itt úgy olvad el, mint jég a napsütésben. A lelket immár felszívta magába a lélekvilág, a szellem megszabadult bilincseitől. Felemelkedik azokba a régiókba, ahol kizárólag saját környezetében él. – A lélek betöltötte előző földi feladatát, és a halál után most már mindaz levált a szellemről ami e feladat következtében még egy ideig fogva tartotta. A lélek – miután földhöz kötöttségének maradványait is legyőzte – saját elemébe tért vissza.

Ezekből a fejtegetésekből látható, hogy a lélek a lélekvilág élményeivel és a lelki élet halál utáni állapotával annál inkább megbarátkozik, minél inkább leveti magáról azt, ami a fizikai testtel való kapcsolatából és rokonságából rátapadt. A fizikai életben megteremtett előfeltételek szerint a lélek hosszabb vagy rövidebb ideig tartozik az egyik vagy a másik régióhoz. Ahol rokonságot érez, ott addig marad, amíg ez meg nem szűnik; ahol nincs rokonság, érzéketlenül megy el a hatások mellett.

Itt a lélekvilágnak csak az alaptulajdonságait írtuk le, és a lélek lélekvilágbeli életének jellegét csak nagy általánosságban tárgyaltuk. Ugyanez érvényes a szellemi világ soron következő leírására is. Túllépnénk könyvünk határain, ha ezeknek a magasabb világoknak még további tulajdonságaival is foglalkoznánk. Mert ami a tér- és időviszonyokkal összehasonlítható, ami egészen más, mint a fizikai világban, arról csak egészen részletekbe menően lehet érthetően beszélni. Néhány fontos dolog olvasható erről „Geheimwissenschaft” c. könyvemben.