Ha ma valakivel, aki nem zárkózik el az ilyen témáktól, beszélgetni kezdünk a szellemi élet megismerésének lehetőségéről a fizikai világgal kapcsolatban, akkor általában nagy érdeklődéssel találkozunk, és csakhamar felmerül a kérdés: eljuthat-e az ember valamilyen úton egyfajta szellemi megismeréshez? De a továbbiakban többnyire az derül ki, hogy az emberek a szellemi világ megismerését egészen általános fogalmakban és eszmékben képzelik, esetleg egy homályos panteizmus valamilyen formájában, vagy egy a misztikára többé-kevésbé emlékeztető életfelfogáson belül. Ha ezzel szemben azután olyan messzire megyünk, amennyire szükséges volt számomra A szellemtudomány körvonalai című könyvemben, hogy megkíséreljünk leírni egy valóságos kozmológiát, egy tudományt a világ létesüléséről és a kozmikus fejlődésről annak egyes konkrét alakulataiban, akkor manapság többnyire be is fejeződik a felvilágosult emberekkel való beszélgetés.

Hogy korunkban egyáltalán képes lehet valaki valamilyen megismerés alapján bármit is mondani a világ szellemi eredetéről, a szellemileg ható erőkről a kozmosz kialakulásában, és egy olyan jövőről, hogy a kozmikus fejlődés majd ismét visszatér a létezés szellemi formájába, miután végighaladt földi-fizikai fázisán, mindehhez - ha olyan részletes, konkrét ábrázolásokban jelenik meg, mint például A szellemtudomány körvonalaiban

az emberek nagyjából úgy viszonyulnak, hogy azután attól, aki ilyen módon állít valamit, felvilágosult emberekként elfordulnak. Mert hiszen úgy gondolják: ha valaki arra vállalkozik, hogy ezekről a dolgokról részletesen mondjon valamit, az végül közel kerül ahhoz, hogy megbolonduljon. Legalábbis nem kompromittálják magukat az emberek, hogy efféle részletek megvitatásába belebocsátkozzanak.

Természetesen egyetlen előadásnak nem lehet feladata, hogy a kozmológia minden részletét ismertesse, ahogyan az az általam képviselt világszemlélet nézőpontjából leírható. Ezzel szemben szeretném megkísérelni, hogy a mai előadásomban megmutassam, milyen úton juthatunk el egy ilyenfajta szellemtudományos kozmológiához, a kozmosz kialakulásának alapjául szolgáló szellemi impulzusok megismeréséhez. Ma még többnyire szemére vetik az embernek, amikor ilyesmire vállalkozik, hogy antropomorfizmust űz, azaz csupán abban merül el, ami őt magát jellemzi, vagyis ami az emberi lelkiéletben található, és azután azt vetíti ki a világlétbe, kívánságainak vagy valamilyen egyéb megérzésének és előítéletének megfelelően. A pontosabb rátekintés arra a formára és módra, ahogyan az itt ábrázolt világ- és életfelfogás jut el kozmikus ismereteihez, teljességgel tisztázhatja, hogy a legkevésbé sem az a helyzet, hogy efféle antropomorfizmust folytatnánk, hanem arról van szó, hogy a szellemi megismerés segítségével valóban éppolyan objektív módon szerezhetünk ismereteket a világról és a kozmoszfejlődésről, mint ahogyan ez a természeti megismerés területén történik.

Az eddig tartott előadásaimból már megérthették, hogy az általam képviselt világfelfogásnak milyen szándékai vannak kutatási módszerét illetően. Egyfelől gondosan meg akar tartani mindent, amit az emberiség az utolsó három, négy évezred folyamán tudományos lelkiismeretességgel és egy bizonyos megbízhatónak és megfontoltnak mondható módszer révén elsajátított az igazság kutatásában. Ez a világfelfogás nem akarja teljesen kétségbe vonni a természet-megismerés határait, amennyiben egy jogosult természet-megismerésről beszélhetünk, és körültekintően meg akarja vizsgálni, hogy hol vannak a puszta természet-megismerés határai. Hogy ilyen határok léteznek, arról ma és már régóta sokat beszélnek. És megállapíthatjuk, hogy amit ma éppen a természettudományosan képzett emberek ezen a területen mondanak, az az inkább filozófiai hajlamú emberek esetében arra épül, ami Kanttól származik, azok esetében pedig, akik inkább a népszerű kifejtést szeretik, Schopenhauertől. Sok mindent lehetne említeni ebben a témában.

Ki kell azonban jelentenem, hogy mind Kant, mind Schopenhauer, és mindazok, akik az ő gondolati áramlatukhoz csatlakoznak, azért veszélyesek a természetes megismerési határok megfelelő megítélése szempontjából, mert ezek a szellemek - hogy úgy mondjam - nagyon csábító módon eljutottak egy bizonyos határig az emberi megismerő képesség tárgyalásában, az emberi lelki képességek vizsgálatában. Egy bizonyos határig tehát eljutottak. Az a tárgyalásmód, ahogyan ezt a határt megközelítették, rendkívül éles elméjű. Mégis azt kell mondanom: abban a pillanatban, amikor megértjük, hogy az embert, mint egészet kell megragadnunk, hogy mindent figyelembe kell vennünk, ami az ember testi-lelki és szellemi organizációja tekintetében a megismerő tevékenységére és a belső átélésére vonatkozhat, akkor azt is be fogjuk látni, hogy pusztán a megismerő képességre leszűkölő egyoldalú kritika csak egyoldalúságokhoz vezethet. Ha meg akarjuk figyelni az ember viszonyát a világhoz, hogy ezáltal megtudhassuk, hogy létezik-e út az embertől a világmegismeréshez, akkor már az ember egészét kell tekintetbe vennünk, és ezt az egész embert a maga lényegi mivoltában kell tárgyalnunk.

Ma egy ilyen nézőpontból szeretném először is a következő kérdést felvetni: tegyük fel, hogy a természet-megismerésnek azok a határai, amelyekről Du Bois-Reymond óta természettudományos értelemben is beszélnek - bár ma már másképpen fogják fel, mint ahogy Du Bois-Reymond fél évszázaddal ezelőtt tekintette -, tehát tegyük fel, hogy ezek a határok egyáltalán nem is léteznek! Akkor milyen módon viszonyulna az ember a világhoz? Tegyük fel, hogy az a teoretikus megismerő képesség, amely az emberben úgy működik, hogy fogalmait a megfigyelésekkel és a kísérletek eredményeivel összekapcsolja, hogy ezáltal eljusson a világ törvényszerűségeihez: minden további nélkül behatolhatna a szerves természet birodalmába is. Ha egészen az életig tudna elhatolni, bizonyára a lét további fokozatai előtt sem kellene megállnia, vagyis eljutna a lelkiségig, a szellemiségig is. Képzeljük tehát el: a szokásos tudat, amit a tudományokban alkalmazunk, amit a mindennapi életben a munkánk során használunk, bármikor képes lenne arra, hogy ne csupán a világ külső oldalával teremtsen kapcsolatot, hanem a dolgok felszíne alá, ezáltal a dolgok belső lényegéig tudna mindenkor előrenyomulni. De ebben az esetben - ha tehát semmilyen megismerési határvonal nem létezne számunkra - az embernek milyen természetűnek kellene lennie?

Az ember egy ilyen esetben úgy viszonyulna a világhoz, hogy bizonyos értelemben az egész lénye - amit magában átél állandóan mindenben elmerülne, mindenbe belehatolna, mintha csak valamilyen lelki-szellemi csápjai lennének. Talán egyeseknek ma még furcsán hangzik, de egy elfogulatlan világszemlélet, az ember világhoz való viszonyának megismerése kénytelen kimondani a következőt: egy olyan lénynek, amelynek szokásos földi tudata számára semmilyen megismerési határ nem létezne, annak nélkülöznie kellene magából a szeretet képességét!

Ha pedig meggondoljuk, hogy mit jelent egész életünk számára a szeretet képessége, hogy az életben azáltal vagyunk, hogy szeretni tudunk, akkor ki kell jelentenünk azt is: e Föld számára a születés és a halál közötti időben nem lennénk emberek abban az értelemben, amilyennek lennünk kell, ha hiányozna belőlünk a szeretet. Csakhogy a szeretet megköveteli, hogy mi mint magunkban zárt individualitások egy másik lényhez úgy viszonyuljunk - tartozzon az a természet bármelyik birodalmához -, hogy világos, tiszta gondolkodásunkkal ne merüljünk el a másik lényben, hanem éppen akkor, amikor a szeretetet magunkban kibontakoztatjuk, a létünk aktív legyen, de olyan, amely nem érvényesít átlátszó, tiszta fogalmakat. Abban a pillanatban ugyanis megszűnne a szeretet, amikor világos, tiszta fogalmakkal alámerülnénk a másik személybe.

Mivel az embernek éppenhogy szeretni képes lénynek kell lennie földi küldetése szerint, hogy ezáltal - ha megszerzi a képességet ehhez - egész lényét megalapozza, azért azt kell mondanunk: az embernek olyannak kell lennie, akinek a külvilág felé határokba kell ütköznie a megismerés vonatkozásában, hogy ne hatolhasson tovább a megismerés e határain túlra, éppen amiatt, hogy itt a Földön teljesíthesse feladatát mindennapi tudatában. Ami hozzá tartozik, és ami által szeretni képes lény lehet, arra rátalálunk a szokásos megismerésben, amely megáll egy határnál, amit tehát azért szükséges meghúznunk, hogy szeretni képes lények lehessünk.

Így mindez olyasmi - legalábbis vázlatosan tekintve, de ezt mindenki tovább szőheti -, ami bizonyos következményekkel jár, melyekkel rámutathatunk arra, hogy a kanti filozófia kiindulópontjait tovább kell vinnünk, mert az ember egészét kell szem előtt tartanunk, vagyis úgy, ahogy mint élő-eleven lény az életben megjelenik. A természettudományos megismerés határairól először is ezt kell mondania annak a világfelfogásnak, amit itt képviselek, és amiről még egyebeket is ki fogok fejteni.

Ez az egyik irányelv, amihez ma tartania kell magát minden komolyan veendő világ- és életfelfogásnak. A másikat úgy jellemezhetjük - és erre ezekben a napokban már felhívtam a figyelmüket -, hogy leszögezzük: egy ma komolynak számító világ- és életfelfogásnak nem szabad elvesznie a ködös misztikában. Előfordul, hogy a mai kor nemes szellemei is, amikor azt látják, hogy a természettudomány határaiba ütköznek, és innen nem nyerhetnek lendületet a szellemi világ irányában: a misztika karjaiba vetik magukat, különösen az emberiség misztikus törekvéseinek régebbi formáit keresve. Ez azonban egyéb megismerési követelmények mellett, amelyeknek ma eleget kell tennünk, egyáltalán nem lehet a megfelelő út. Mert a misztika az emberi bensőbe való belelátás révén a létezés tulajdonképpeni mélységeihez akar férkőzni ugyan, de éppen az emberi bensőbe való ilyenfajta bepillantás előtt vannak meghúzva az emberi megismerés határai.

Tegyük fel, hogy az ember abban a helyzetben lenne, hogy a bensejébe határok nélkül egyszerűen belepillanthatna, egészen addig, ahol az ember legmélyebb lénye nyilatkozik meg, ahol az ember kapcsolatban áll a lét örök forrásaival, ahol az ő saját individuális léte beletagolódik a kozmikus létbe. Akkor megint csak mivel nem rendelkezhetne az ember?

Akik gyakran nagy belső kielégülést találnak a misztikában, azok a bensőjükből mindenfélét előhoznak. Már felhívtam a figyelmet arra, hogy amit így az emberi bensőből valaki előhoz, közelebbről megtekintve a valódi lélekkutató számára végül mégis lelepleződik, mint olyan valami, ami csupán valamilyen külső megfigyelésből származott, majd a tudatalatti mélységekbe merült alá, érzés, akarat és organikus történések járták át, azután megváltozott alakban ismét felbukkant. Bármi, amit kívül megfigyelünk, egy ilyen átváltozáson, ilyen metamorfózison mehet keresztül bennünk, és azután a misztikus azt hiszi, a lelke mélységeiből hozott fel valamit, ami felfedi, hogy mi magának a léleknek az örök alapja. Maguknál az olyan jelentős misztikusoknál, mint Eckhardt mester vagy Johannes Tauler, sem lehet teljesen eltekintenünk a tévedés lehetőségétől, amely megesik, amikor az ember a mindennapi tudat ilyen megváltozott képzeteit az emberi lélek saját kinyilatkoztatásainak tartja.

E tényállás elfogulatlan megfigyelése azonban elvezet bennünket oda, hogy az említett kérdést megválaszolhassuk: mivel nem rendelkezhetne az ember, ha mindennapi tudatával minden pillanatban maradéktalanul beleláthatna a saját bensejébe? Nem rendelkezhetne azzal, ami a lelki, benső lényünk teljes értékű, szabályosan működő fennállásához szükséges: a belsőleg szükségszerű emlékezőképesség.

Mert hogyan jelenik meg éppen a misztikus igényekkel kapcsolatban ez az emlékezőképesség? Amit most néhány közérthető vonással leírok, azt nagyon tudományos formában is kifejthetném. De elég csak érzékeltetnem a dolgot, és ezt egyszerű formában is megtehetem.

Amikor megfigyeljük a külvilágot, és azután az, amit mint teljes emberek átélünk magunkban, belsőleg úgy átalakul, hogy az később mint emlékezet-képzet ismét felbukkanhat bennünk. A külső megfigyeléseink ilyen lelki eredménye tulajdonképpen olyasvalaminek mutatkozik a saját bensőnkben, mint egyfajta belső tükör. Ez egy hasonlat, de egyúttal több mint hasonlat. Ami kívülről benyomást tesz ránk, annak nem szabad oda vezetnie, hogy e benyomásokkal együtt mi teljes egészében alámerüljünk a legmélyebb benső szféránkba. Lehetségesnek kell lennie annak, hogy azt, ami kívülről hatást tesz ránk, vissza tudjuk verni. Az organizmusunknak, az emberi lényünknek egyfajta tükröző, visszaverő apparátusként kell viselkednie. És majd ezt a tükröző apparátust kell áttörnünk ahhoz, hogy eljussunk oda, ami a tükör mögött van.

Tulajdonképpen erre az áttörésre törekszik a misztikus, anélkül, hogy tudna róla. De nekünk szükségünk van a szabályos, jól működő emlékezetünkre. Ha az emlékezet valahol megszakad addig az időpontig visszamenően, amire még visszaemlékszünk a gyerekkorunkból, akkor lelkileg beteges állapotba kerülünk. De az embernek képesnek kell lennie arra, hogy feltartóztassa azt, amit kívülről átél. Ezért nem szabad hajlamosnak lennie arra, hogy közvetlenül lemerüljön bensejének legmélyére. Így ha misztikus próbálkozásokba kezdünk, úgy, hogy mindennapi tudatunkkal minden további nélkül a bensőnk legmélyére akarunk alámerülni, akkor éppen csak a tükröző apparátusig merülünk le. És helyes, az emberi természet érdekében helyes, hogy az a tükröző apparátus csak olyan képzeteket villant fel számunkra, amelyeket mi kívülről szereztünk meg. Ismét az egész embert kell tehát szem előtt tartanunk - amennyiben neki emlékezetre képes lénynek is kell lennie -, ha tisztában akarunk lenni azzal, hogy a misztika, ahogyan törekszenek rá, a mindennapi tudat számára nem lehetséges.

De éppen a mindennapi tudat számára meghúzott eme kettős határ - a természetes megismerési határ a fizikai-érzékelhető külvilággal szemben és a misztikus irányultsággal szembeni belső határ - világos belátásából sarjad ki egy olyan törekvés, amit itt mint a szellemi világra vonatkozó modern kutatásnak megfelelő törekvést jellemeztem, az a törekvés, hogy a lélekből előhozzuk a még szunnyadó megismerő erőket, hogy így azután egy másik tudatforma kivívásával már beleláthassunk a szellemi világba.

Ha azokkal az ismeretekkel, amelyekről az utóbbi napokban szó volt, az embert arról az oldaláról nézzük, hogy egyedül ő képes a szeretetre, és hogy egyedül ő képes emlékezni, akkor felismerjük, hogy a mindennapi tudatnak - amely az érzékszervek, az intellektus és a gondolkodási képesség alapján munkálkodik - azért kell megtorpannia a külvilág valamilyen határa előtt, mert csakis azáltal, hogy csupán a külvilág elrendezésére való eszközként használja tudatát, jelenik meg számára az a lehetőség, hogy önmagát továbbfejlessze, és ki- küzdje magának azt az élő-eleven gondolkodást, amiről az előző előadásokban beszéltem.

Ha azonban ezzel az élő-eleven gondolkodással megvizsgáljuk azt, ami bennünk történik, amikor a természethez viszonyulunk, úgy azt találjuk, hogy éppen akkor, amikor a gondolkodási képességünket már odáig fejlesztettük, hogy az a külső jelenségek elrendezésére szolgáló eszközünk lett: a mindennapi tudatunk elhal, megszűnik a megismerési aktusokban. Úgy mondhatnám: a természet-megismerésnek valamely folyamatában bármennyire is világos a tudatunk egy bizonyos határig, ennél a határnál egyfajta alvó állapotban részlegesen átmegy a tudattalanba. Miért? Azért, mert e határnál majd annak a képességünknek kell elkezdenie működni bennünk, amely nagyobb mértékben képes kiáradni a környező világba, mint az absztrakt gondolkodás, tehát lényünket jobban kiviszi a körülöttünk levő világba.

Amikor ugyanis szeretünk, olyankor a külvilággal mi nem megismerési viszonyban állunk, hanem inkább egy létviszonyban. Így csak, ha kiképezzük magunkban az élő-eleven gondolkodást, kerülünk abba a helyzetbe, hogy elhatolhatunk a dolgok valóságáig. Mivel az élő-eleven gondolkodás során bizonyos értelemben eleven gondolatokat „küldünk ki”, azért már nyomon követhetjük velük azt, ami kint a szellemi élet kezdeteként - mindenekelőtt, mint szellemi-lelki világritmus, mint tükröződés - létezik. Amennyiben pedig az üres tudatot is megszereztük, amiről már beszéltem: egyre tovább és tovább nyomulhatunk a szellemi világba, amely egyúttal kapcsolatban áll az érzékelhető-fizikai világunkkal. Ekkor egy olyan érzékfeletti megismerési aktusba kerülve érezzük magunkat, amely mintegy felébredt a mindennapi tudattal szemben! Bizonyos fokig kifürkésszük a létünket, amennyiben az most már eleven létté vált számunkra.

Ez olyan valami, ami megrázóbb benyomást tehet a szellemi megismerőre, mint mindaz, amit az utólagos átéléseken keresztül akár a legmélyebb misztikus élhet át. Ennél az úgynevezett „misztikus belemerülésnél a saját bensőbe” megrázóbb az, amikor az ember azt érzi, hogy a magasabb megismerés egy bizonyos pillanatában saját énjét mint létezőt ki kell árasztania a külső világba, és ekkor a megismerési aktus valami olyan lesz számára, ami a puszta megismerést átváltoztatja reális életté, valóságos együttlétezéssé a külső világgal.

Ez azonban együtt jár mindenekelőtt az én-érzés jelentős megerősödésével. Az ember ugyanis mintegy úgy érzi: amikor a külvilág szokásos megismerését végzi, akkor énjével elhatol egészen addig, ahol számára a természet határa van. De ott az én visszalökődik. Mindenütt úgy érezzük, mintha úgyszólván lelki falakkal lennénk körülvéve. Ám ez visszahat az én-érzésre is. Az én-érzésnek ugyanis van bizonyos ereje, de erejének a továbbiakhoz szükséges fokát csak azáltal szerezheti meg, hogy amit ez az én-érzés korlátozott módon önmagában talál, abba belekeveri a világnak és a világ mibenlétének való önátadását, amit a szeretetből merít.

Az érzékfeletti megismerésben az én ezáltal megerősödik, ezért most fennáll annak a veszélye, hogy ami egyébként a földi életben jogosan, mint szeretet él, az a dolgokba való egyfajta önző elmerüléssé változik át, hogy tehát az én bizonyos fokig csak önnön magát löki bele, árasztja bele a dolgokba. Ily módon viszont az én ki is tágul.

Pontosan ez okból helyeztem olyan nagy súlyt az előkészítő gyakorlatokra A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben. Ezekben az előkészítő gyakorlatokban önök azt találják meg felsorolva, ami az én-érzet tekintetében az önfegyelemre irányul, hogy az ember már a mindennapi életben erőteljesen kifejlessze a szükséges szeretetképességet a mindennapi tudatában, mielőtt kísérletet tenne arra, hogy a magasabb megismerés segítségével behatoljon az érzékfeletti világba. Ebben az irányban is előbb lelkileg, fizikailag és szellemileg egészséges emberré kell válnunk, mielőtt arra vállalkoznánk, hogy egészséges módon belépjünk a szellemi világba.

Ennélfogva nem is helyénvaló azt a köznapi, többé-ke- vésbé nyárspolgári ellenvetést tennünk, hogy valami kínos van abban, amikor szeretetképességünk ilyen megjelenésekor önmagunkat így kifürkésszük. Ez a kifürkészés mindenesetre megrázó élményt fog nyújtani. Az ember úgy látja magát, ahogy egyébként a mindennapi tudatban soha. De ha önök emlékeznek arra, hogy nem rögzül meg az emlékezetben az, amit a magasabb megismerésben kivívunk, nehogy azután az ember saját szeretetképességének tudatában haladjon keresztül az életen és büszkélkedjen vele - ami emberi alkalmatlansághoz vezetne -, akkor azt is helyes módon fogjuk megítélni, ami erről az oldalról az érzékfeletti megismerés követelményeként jelentkezik.

Ez jellemzi tehát ezt az érzékfeletti megismerést a szeretet- képességhez való viszonyában a gondolat oldaláról tekintve. De ezáltal minek a megismerését tanuljuk meg?

Már kiviláglott fejtegetéseimből, hogy az ember a megerősödött énjét beletaszítja-belelöki a környezetbe, beleáramoltatja a külvilágba. De ily módon előrenyomul a szellemihez is! Úgyhogy abba a furcsa igazságba ütközünk, hogy az ember minél inkább képessé teszi magát arra, hogy a külvilágba behatoljon, valójában éppen ezáltal a saját lelkiségének, a saját szellemiségének megismeréséhez jut el.

Goethe egészséges ösztönből fakadóan helytelenítette azt az önmegismerést, amely a bensőn való tépelődésekből keletkezik. Kemény szavakat mondott a misztikus értelemben vett ilyen önmegismerésről. Mert valódi önmegismeréshez csakis úgy juthat el az ember, ha az egyébként szunnyadó megismerő erői megerősítésével megszerzi magának azt a képességet, hogy énjével a külvilágba merüljön bele. Kint a világban találja meg az ember a tulajdonképpeni önmegismerését! Már hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a szó modern értelmében vett valódi világmegismeréshez úgy találunk el, hogy egynéhány fogalmat szinte a saját ellentétébe fordítunk át. Így van ez az önmegismerés fogalmával is: Nézz bele a világba, kutass mindinkább a messzeségekben, feltéve, hogy megismerő erőid kifejlesztése révén megerősítetted énednek azt a képességét, hogy elhatoljon a messzeségekig - akkor találod meg a tulajdonképpeni énedet. Úgyhogy azt mondhatjuk: a kozmosz enged bennünket behatolni magába az érzékfeletti megismerés útján, és mint e behatolás eredményét éppen az önmegismerésünket adja visz- sza számunkra.

Nézzük most a másik oldalt, amit olykor helytelen misztikus úton keresnek. Már beszéltem arról, hogy az ember akarata kifejleszthető, és ebből, amennyire lehetséges, e másik oldal felé fejlődnek ki a még szunnyadó erőink. Ez az akarat olyan mértékig kifejleszthető, hogy az ember egésze egyfajta érzékszerv, azaz szellemszerv lesz, vagyis szellemileg-lelkileg annyira átlátszóvá válik bensőleg, ahogyan egyébként az emberi szem átlátszó. Csak arra kell gondolnunk, hogy az emberi szemnek a szó materiális értelmében önzetlennek kell lennie, hogy a látás szerve lehessen. Ha a szem megtöltődne egy magát érvényesítő anyagisággal, akkor nyomban elsötétülne a látómezőnk. Egész emberi lényünknek tehát szellemileg-lelkileg átlátszóvá kell válnia. Ekkor mindazzal, ami az akaratunkban él, beleállítjuk magunkat a szellemi-lelki világba már itt a földi létezésünkben.

Ezáltal azonban az történik, amire tegnap nagy hangsúlyt helyeztem: hogy tudniillik amikor elérjük a szellemi-lelki világ szemlélésének lehetőségét, akkor éppen a saját bensőnket ítéljük meg. Tegnap a következőt fogalmaztam meg: amikor fizikai lényekként viszonyulunk a külvilághoz, olyankor egész emberi lényünkkel beleéljük magunkat a külvilág érzékelhető- fizikai tényeibe, majd ezekről a tényekről lelki emlékezet-képeket alkotunk magunkban. A lelkiségünk így ezekből az emlékezet-képekből áll. Ilyenkor a külső fizikai-érzékelhető dolgokat tehát belsőleg szemléljük, mint valami képszerűt. - Most megfordítva mondom: ha elérjük azt a képességet, hogy saját magunkon, mint szellemi szerven keresztül belelátunk a külvilágba, de már mint szellemi külvilágba, amelyben szellemi létezők és szellemi történések vannak, akkor ezáltal a fizikai bensőnkbe is be tudunk pillantani. Megismerjük ily módon a tüdőnk, a szívünk és egyéb szerveink lényegét. A külvilág szellemisége ugyanis a mi fizikai természetünkön keresztül éppen úgy tükröződik a bensőnkben, mint ahogyan a fizikai külvilág a mi szellemi-lelki absztrakt természetünkön keresztül tükröződik bennünk.

Ez az előttünk megnyíló út azonban - tudniillik az, hogy a külvilág szemlélése által önmagunkat ismerjük meg - a maga további lefolyásában nagyon konkrét formában mutatkozik meg. Megismerjük az egyes emberi szervek működését az ember egész lényében. Fokozatosan megtanuljuk átlátni e szervek egyes folyamatainak egymással való összehangoltságát.

Mindenekelőtt a következőt kell kihangsúlyoznom: amiket a ködösben halászó misztikus talál, azok lényegében véve átváltozott emlékezet-képzetek, de ezekbe az emlékezet-képzetekbe gyakran belevegyül valami az organikus működésünk hatásaiból is. Csakhogy ezt nem tudja a misztikus. Ő azt hiszi magáról, hogy keresztülhatol azon a belső tükrön, ami az emlékezetnek alapul szolgál. De nem hatol keresztül. A másik oldalról, mint hullámok csapódnak erre a tükörre a szerves lényünk folyamatai. A misztikus nem veszi észre, hogy tulajdonképpen mi történik itt, ő csak a tükröződő emlékezet-képzetek átalakulását figyeli meg. Anélkül, hogy ezáltal valamiféle nyárspolgáriság útjára tévednénk, a szépséget, költőit, misztikusat némileg a prózaiságba kell lehúznunk, és azt mondanunk: az a sok minden, amit ez vagy az a misztikus ezen a módon a lelkiségéből felhozott, nem valamilyen kifejeződése magának a szellemi létnek, hanem csak az emberi belső organikus folyamatok hullámának eredménye, olyanformán, ahogy bemutattam. Azok a régebbi és újabb időkben született csodálatos misztikus ábrázolások - amelyek oly gyönyörködtetőek és rendkívül költői benyomást tesznek ránk - annak számára, aki elfogulatlanul képes a dolgokat megítélni, alapjában véve nem egyebek, mint az ember természeti lényében lejátszódó belső folyamatok kifejeződései. Nyárspolgárinak tűnhet ugyan, hogy amikor valami misztikus van jelen, amikor valami költőit érzünk, arra azt mondjuk - ha keresztül tudunk látni a dolgokon -, hogy ez csak bizonyos életfolyamatok ráhatása az emlékezet-képzeteinkre. De aki komolyan akar megismerni, annak mindez mégsem válik értéktelenné. Mert nem úgy jutunk el az igazsághoz, hogy az elfogult emberek számára valamit tetszetősen mondunk, hanem úgy, hogy fokról fokra megkísérelünk valóban a dolgok alapjáig elhatolni.

Aki nem áll meg a mindennapi tudatnál - amiből nem lép ki a homályos misztikus sem -, hanem miután mindenekelőtt az előkészítő gyakorlatok révén biztosítja lelki egészségét azáltal is, hogy egészséges emlékezőképessége működésére hangsúlyt helyez, az végül azt az emlékezet-tükröt áttöri, és így már valóban beleláthat a bensőjébe. Ebben a bensőben pedig most mindenütt megfigyeli a tovább ágazó, a szellemi külvilághoz illeszkedő, illetve a szellemi világban történő folyamatok eredményeit. Ezen a módon megismeri az embert, és ráébred valamire: amiről az absztrakt idealista talán, mint az emberben levő alacsonyrendűről beszél, mert csak a fiziológiai vagy anatómiai külső oldalt veszi tekintetbe, ami tehát az emberi belső szervezet, az éppenhogy az egész kozmosz tevékenységének csodálatos eredménye bennünk.

Ha valóban megismerjük az ember belső szervezetét, akkor hamarosan kiviláglik a következő. Amikor bepillantunk a lelkünkbe, és emlékezetünkben visszagondolunk valamire, amit az életben tapasztaltunk, akkor abból, amit egy erre alkalmas percben bensőleg magunkban felidézünk, egyes élményeinket lelki szemeink elé odavarázsolhatjuk, még ha csak árnyszerűen is. Amit tehát képi tartalomként a külvilágból felvettünk a lelkünkbe, abból ezt a külvilágot számunkra kielégítő módon ismét feleleveníthetjük. Ha viszont most már megismerkedünk az egész organikus bensőnkkel is, és megismerjük azt a módot, ahogyan a szervezetünk a maga egyes részeiben szellemileg létrejött a kozmoszból, akkor egész emberlényünk, amin most végigtekintünk, a kozmoszból feljegyzett emlékezésnek mutatkozik számunkra.

Most nem a homályos misztikus szemével nézünk bele önmagunkba, hanem a felébresztett lelki szemeinkkel pillantunk be a bensőnkbe, végigtekintünk mindazon, ami szellemileg- lelkileg a tüdőnk, a szívünk, a teljes szervezetünk, bensőleg szemlélve. És ez mint kozmikus emlékezet mutatkozik számunkra, mint olyan, ami az emberben fel van jegyezve, éppen úgy, ahogy egyébként az emlékezetünk őrzi meg a dolgokat a lélekben a születés és a mostani pillanat közötti életünkben. Mindezt a következőképpen fejezhetjük ki: az embert megismerni annyi, hogy benne a kozmikus emlékezetre találni rá, mert az ember a kozmoszfejlődés képmása, a kozmoszban való történések tükörképe.Csak meg kell ismerkednünk mindazon dolgokkal, amelyeken végig kell haladnunk, hogy eljussunk az ember ilyen önmegismeréséhez. De nem a szokásos, úgynevezett befelé nézés tépelődő önmegismeréséhez jutunk el, hanem ahhoz az önmegismeréshez, amely minden belső szervünkben valami összevont szellemit lát, ami a kozmoszban történő bizonyos szellemi folyamatokból származik.

Ha felfogtuk, hogy mi az ember ebben a vonatkozásban, akkor nem mondjuk többé, hogy antropomorf módon kivetítjük a világba azt, amit az ember lelkében találunk, abból a célból, hogy valamilyen szellemi jellegű magyarázatot kapjunk, hanem így szólunk: igyekszünk óvatos és komoly küzdelemben az emberen bensőleg áthatolni, azután ebben az emberi bensőben éppen úgy feltárulkozik előttünk a kozmosz, mint ahogy egyébként az emlékekre való rápillantásban a személyes élményeink tárulkoznak fel.

Ha ezek a dolgok a mai kortudat számára még némileg furcsának tűnnek is, mégis a mai kortudat teljesen azon az úton van, hogy ezeket felfogja. Az emberek vágyaiban egészen benne él az, hogy bizonyos gondolatmeneteket, amelyek már jelen vannak, tovább kövessenek. Akkor ezek a gondolatok, amelyek ilyen irányba tartanak - ha még bizonyos gyakorlás is hozzájuk jön - fokról fokra élő-eleven gondolatokká válnak. És ha ehhez a kifejlesztett akarat is megjelenik, akkor mindinkább bele fogunk jönni az ilyenfajta önmegismerésbe, és látni fogjuk, hogy miközben az egyik oldalon az én mindig tovább és tovább haladása a külvilágba éppen az önmegismeréshez vezet el, addig az emberi természet mélyére való behatolás a kozmikus megismeréshez vezet el bennünket.

Persze, hogy ezekben a dolgokban egyre elfogulatlanabbak legyünk, ahhoz hozzátartozik, hogy az emberi természetre ne azon a módon nézzünk rá, ahogy az ma rendszerint szokás. Manapság szétdarabolják az embert a csontrendszerére, az izomrendszerére, az idegrendszerére, és azután ami így adódik, azt a fizikai ember lényegeként definiálják. Majd egyenesen úgy állítják be az embert, mintha egy szilárd anyagiságú lény lenne. De ma már mindenki tudja, hogy az ember alapjában véve nem szilárd alkotóelemekből áll, hanem nagyobb részben, majdnem kilencven százalékban tulajdonképpen egy vízoszlop. Azt is tudja mindenki, hogy amit ebben a pillanatban, mint levegőt beszívok, az az előbb még kint volt a világban, és amit én most magamban levegőként bent tartok, és ami bennem dolgozik, az ismét kint lesz, és a világhoz fog tartozni. Végül mindenki elképzelheti, hogy az ember a szervezetében folyamatos hőcserét végez. És ha az embert így nézzük, akkor már kevésbé látjuk szilárd lénynek, és fokozatosan elszakadunk attól az illúziótól, amiről már tudjuk, hogy illúzió, amit azonban mégis a lélek elé állítanak, mintha az embert lehetne úgy tekinteni, ahogy megrajzolják az anatómiában. Megértjük tehát, hogy az emberben éppolyan jogosult a folyékonyságot a lényéhez tartozónak tekinteni, ami vibrál-remeg, hullámzik, mozog a folyadékemberben. Belátjuk, hogy az ember levegő-formátumában is valami olyasmi történik, ami az emberi lényhez tartozik, és végül felfogjuk, hogy a levegő, amely a bensőnkben vibrál, hullámzik, fel és le áramlik, beleárad a vérkeringésbe stb., ez belsőleg dolgozik bennünk, és a legkülönfélébb módokon befolyásolják bizonyos helyek, amelyek felmelegítik, és olyanok, amelyek lehűtik.

Egyfelől látjuk a szellemi-lelkiséget, ahogy azt ma egy többé-kevésbé absztrakt formában magában hordja az ember. Azután ez a szellemi-lelkiség erős kép-karakterrel jelenik meg, amit - ahogyan mondják - tulajdonképpen csak bensőleg szemlélhetünk. És nekünk ennél a belső szemlélődésnél meg is kell állnunk, ha megmaradunk annál, amit a fiziológia és az anatómia mond az emberről. Ha a szokásos tudomány nagyszerű eredményeit vesszük, akkor az embert olyannak látjuk, mint valami szilárd képződményt sokféle struktúrában, de mint olyat, amely a maga lényege szerint alapvetően különbözik attól, amit az emberi bensőben figyelünk meg, amikor a gondolkodást, érzést és akaratot a maguk sajátosságaiban a lélek elé idézzük, - és nem találunk hidat az egyiktől a másikhoz.

Látjuk, hogy a lélek kutatói agyon gyötrik magukat, hogy kölcsönös viszonyt találjanak aközött, ami az egyik oldalon a maga absztraktságában, képszerűségében létezik, egy olyan módon, amit csak bensőleg szemlélhetünk, és aközött, ami külsőleg létezik. Ezek olyan távol állnak egymástól, hogy a mindennapi tudat segítségével minden további nélkül nem teremthetünk közöttük összekötő hidat. Menjünk azonban előre elfogulatlanul, ne ragaszkodjunk a szilárd felépítésű ember illúziójához, hanem vegyük tekintetbe, hogy az ember egy folyadéklény, levegőlény és hőlény, akkor a saját magunkba való beleérzés folytán odajutunk, hogy érzékeljük a meleg és a hideg hullámzását a vérkeringésünk áramlásában, ha egy belső képességre teszünk szert ebben az irányban. Ezt meg is szerezhetjük a magasabb megismerés útján, ahogyan azt megkíséreltem leírni önöknek ezekben a napokban.

Ha így megtanuljuk belsőleg átérezni a bennünk vibráló levegőt, azzal többé-kevésbé még a fizikaiságban maradunk. De ha ezt a levegőt átérezve most behozzuk az eleven gondolkodást is, amely bensőleg érzékel valamit a valóságból, akkor létrejön a híd számunkra. Amikor az embert egészen a kifinomult hőkülönbségekig vesszük szemügyre, illetve a lelkit meg- sűrűsítjük, kiragadva azt absztraktságából a realitásba, akkor találjuk meg a hidat.

Az ezen a módon sűrűbbé tett lelkiélet ugyanis már összekapcsolódhat - ha szabad így mondanom - a hígabbá változtatott fizikai tapasztalattal. Ha ily módon elkezdünk magunkba behatolni, hogy érzékeljük, ahogyan az eleven gondolat - ha kifejezhetem magam így - a „levegőemberben” hullámzik, és akiben különböző módon váltakozik a meleg és a hideg, akkor fokozatosan megértjük, hogy valójában a gondolat különbségei is hatással lehetnek emberi szervezetünkre. Amikor egy szimpátiától kísért gondolat kimondja ezt az állítást: igen, ez a fa zöld - az valójában egy meleg állapotot idéz elő a szervezetben; míg egy másik gondolat, amely antipátiával fonódik össze és egy negatív ítéletnek szolgál alapul, hidegítő hatást tesz levegőszerű és hőszerű anyagiságunkra.

Látjuk tehát, hogy a lelkiség kerülő úton tovább vibrál, tovább munkálkodik a finomabb anyagiságon át a sűrűbb anyagiságban. Megtaláljuk annak lehetőségét, hogy megismerő utunkat úgy alakítsuk az emberi szervezet irányában is, hogy a lelkiséggel kezdjük, és az anyagiságba merüljünk alá.

És ekkor lehetővé válik számunkra, hogy egyre inkább továbblépjünk ahhoz, amit éppen most mutattam meg: az emberi szervezet belső megismeréséhez. Mert amíg az anyagiság különböző fokait, a vizet, a levegőt, a hőt nem tudjuk követni az egyes szervekben, addig a lelkiség sem fedi fel magát előttünk. A lelkit először össze kell sűrítenünk, csak akkor jutunk el az ember fizikai természetéhez. Ha pedig ebbe behatolunk, akkor rábukkanunk arra, ami szellemileg-lelkileg szolgál a fizikai szervezet alapjául.

Ekkor kiderül számunkra: éppen úgy, ahogyan emlékezetünk erejével magunkba betekintve a személyes földi életünk elraktározott élményeit találjuk meg, úgy találunk rá - ameny- nyiben az egész emberbe merülünk alá - a szellemi-lelkire, amely leereszkedett a szellemi világból a fogamzás, a magzatfejlődés stb. útján. Azáltal, hogy az emberben ez a szellemi-lelki körbeburkolja magát mindazzal, ami számára a Földtől jön, kozmikus emlékezetté válik. Bizonyos értelemben emlékezés- szerűen elraktározódva megtaláljuk magunkban a kozmoszt. És ekkor felfedezzük: éppen úgy, ahogy egyébként a mindennapi tudatban a személyes életünk egyéni emlékeire emlékezünk, a belső szemlélet során a kozmoszt pillantjuk meg.

Önök talán meg fogják kérdezni: na igen, de ha e kozmikus emlékezet révén egy nagyon korai földi állapot mutatkozik meg számunkra, olyankor hogyan tudjuk azt a veszélyt elkerülni, hogy egy elvont szellemábrázolásnak adjuk át magunkat, ne pedig egy konkrét kozmikus emlékezésnek? - Ehhez ismét csak a szokásos emlékezést kell összehasonlításul felhoznom. Ha egy olyan élményt érzünk felmerülni, amely tíz évvel ezelőtt történt, akkor ez az élmény - annak folytán, hogy az emlékezetünk rendezett - nyilván nem azokhoz az eseményekhez fog kapcsolódni, amelyek mostanában történtek velünk. Az emlékezet-képzet tartalma ugyanis magától vezet el bennünket a megfelelő helyhez az időben. Hasonlóképpen van ez akkor is, amikor a szervezetet vizsgáljuk a helyes módon. Szervezetünk minden egyes része valójában utal valamelyik korszakra, amelyik a kozmikus fejlődés egy bizonyos szakaszán ment végbe. Hogy mindazt, amit a természettudomány mond, amikor megfigyeléseit gondolatilag kiterjeszti a jelentől a régmúltbeli állapotokra, a helyes módon ki tudjuk egészíteni: alapjában véve nincs más lehetőségünk, mint az embernek ez az önszemlélete, amely egy valóságos kozmikus emlékezésbe, egy kozmikus emlékezetbe fordul át számunkra. Máskülönben mindenkor egy nagyon jellegzetes hibába fogunk esni, amikor a kozmikus fejlődés menetét hipotetikusan konstruáljuk meg.

A következőt említem meg, még ha triviálisan hangzik is. Az úgynevezett Kant-Laplace-elméletet, ami mára mindenesetre már módosult - az az elmélet, hogy a Naprendszer egyes tagjai egy gázformájú kozmikus ködből váltak ki -, úgy szokták illusztrálni az iskolában, hogy vesz az ember egy olajcseppet, átszúr gombostűvel egy kör alakú papírlapot, és a gombostű segítségével az olajcseppet forgatni kezdi a lapon. Ekkor kisebb olaj- cseppek leválnak, és úgy köröznek tovább a főcsepp körül. Ez kicsiben állítólag bemutatja a világrendszert, mert akik az átlagos tudós álláspontján állnak, most megállapítják: ez nagyban is így játszódott le odakint. Csakhogy nyilvánvaló, amit ezzel szemben mondanunk kell. Aki Naprendszerünk keletkezését akarja szemléltetni, annak tekintettel kellene lennie minden egyes tényezőre, és ha ez a helyzet, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül a tanár urat sem, aki szintén jelen van és az olajcseppet mozgásba hozza. Ennél fogva ki kellene helyeznünk egy óriási tanár urat a világűrbe is, aki azután a kozmikus ködöt megforgatja. Erről azonban a fenti kísérletben megfeledkeznek. Igen szép dolog, amikor valaki nem gondol önmagára a mindennapi életben, de a fontos és komoly kérdésekre vonatkozó kísérleteknél és azok szemléltetésénél nem lenne szabad valamely tényezőről, ebben az esetben önmagáról, megfeledkeznie a tanár úrnak.

Mármost ezt a tényezőt az általam képviselt világ- és életfelfogás nem hagyja figyelmen kívül. Elfogadja, ami jogosult a természettudományban, de ahhoz hozzáfűzi azt, ami a szellemiben figyelhető meg. Ekkor mindenesetre nem egy óriásra bukkanunk odakint, hanem egy szellemi-lelki világra, amit szintén bele kell szőnünk az anyagiság kialakulásának folyamatába! Ezzel pedig abba, amit talán jogosan Kant-Laplace ősködként említenek, belehelyezzük az ebben a ködben ható szellemi-lelki lényeket és szellemi-lelki erőket is. És ami a Földből lesz az úgynevezett hőhalálkor, amiről a mai tudomány beszél, abba ugyancsak odahelyezzük a szellemi-lelki lényeket és szellemi-lelki erőket, amelyek azután a hőhalálkor a szellemi-lelkiséget átvezetik egy másik világba, ahogyan az ember szellemi-lelkisége is átkerül egy másik világba, amikor a test felbomlik földi elemeire. Ezáltal azonban egy fontos dolgot ismerhetünk fel korunkra vonatkozóan.

Gondoljuk csak meg: ma láthattuk, hogy a szellemi-lelkiséget, amihez egyébként csakis absztrakt megismeréssel közelednek, nem tudják belevinni az anyagiságba, minthogy azt gondolatilag végtelenül eltávolítják ettől az anyagiságtól. De mit jelent ez egész kultúréletünk szempontjából? Azáltal, hogy az említett módon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a mindennapi tudatunkkal belevigyük a szellemi-lelkiséget az anyagiságba: tisztán materiális szemléletünk lesz a világtörténésről. Bizonyos képzeteket alkotunk a tisztán fizikai világtörténésről, egy olyan kezdettel, amelyet a mechanika törvényei alapján teljesen fizikainak gondolunk el, és egy olyan véggel, amelyet a hőelmélet alapján, mint a Föld hőhalálát képzeljük el. Ekkor magunkat, mint embereket is egy ilyenfajta történéshez tartozónak és - a mai természettudomány által mindenesetre nem tisztázott módon - abból kifejlődőnek tekintjük. De ha őszinték vagyunk, akkor mindazt, amit lelki átéléseink során saját magunkon belül tapasztalni szoktunk, semmikor sem fogjuk tudni összekapcsolni azzal, ami ott kint az anyagi világban történik. Ebbe a legmélyebb lelkiségünkbe szövődnek bele gondolkodásunkkal, érzésünkkel, akaratunkkal együtt a morális impulzusok, a vallási erők is. Ezek a saját bensőnkben, a szellemi-lelkiségben élnek, amit azonban nem tudunk közel hozni az anyagisághoz.

Ma valahogy így áll itt az ember a tudatával, és azt mondja: a természettudomány csak egy anyagi történéshez vezet el bennünket, és egyedül ezt tekinthetjük egzakt tudománynak. A morális impulzusokról és a vallási erőkről csupán hitszerű képzeteink lehetnek.

Ám egy komoly lelki élet ebbe nem nyugodhat bele. A jelenkor komoly emberei ezért tudattalanul mégis érzik a következőt, még ha talán nem is vallják be maguknak: a Föld tisztán anyagi alapon keletkezett; ebből az anyagiságból később létrejön valami, ami olyan, mint valamiféle ködfoszlány, kiemelkednek belőle egyfajta páraképződmények, olyan formációk, amelyek könnyűek, mint a felhők, amelyek tehát csak egyfajta „illúziók”. De ezekben vannak a legértékesebb tartalmak is, amiket mi emberek létrehozhatunk: minden kultúrtartalom! Majd folyik tovább az élet, végül eljön az az idő, amikor a Föld átmegy a hőhalálba, amit külsőleges természettudományos úton a jövőről mondhatunk. Akkor pedig minden élet a Földön betemetődik, mint valami nagy temetőben. Mindaz, ami mint legértékesebb megszületett emberi létünkből, a legszebb, legmagasabb rendű ideáljaink, együtt pusztulnak azzal, ami a Föld anyagi léte volt.

Mondhatjuk, hogy ne képzeljünk el ilyesmiket. De aki becsületesen tudomásul veszi, ahogyan ma az emberek ezekről a dolgokról gondolkodnak, annak - ha elutasítja az önálló szellemi kutatás lehetőségét - tulajdonképpen egy belső meg- hasonlásba, pesszimizmusba kell esnie, amikor felteszi a következő kérdést: mi lesz szellemi-lelki alkotásaink sorsa, ha a világot csak materialista értelemben tárgyaljuk, amiként ezt az úgynevezett egzakt tudományban már megszoktuk? - Emiatt tátong korunkban olyan mély szakadék a vallási-morális élet és a dolgok természeti szemlélete között.

Ezért látszik szükségesnek, hogy egy valódi látnoksághoz, látóképességhez, egy a modern embernek megfelelő látóképességhez forduljunk, hogy az hidat verjen aközött, ami szellemi, és aközött, ami anyagi, amennyiben a szellemit valósághoz juttatja, az anyagit pedig - hogy úgy mondjam - kiemeli durvaságából.

Mindez persze igen furcsán jelenik meg előttünk, ha a dolgokat úgy nézzük, ahogyan ma néztük, amikor az emberben a szellemi-lelkiséget fokozatosan átmenni láttuk abba, ami hő- és levegőkülönbség bennünk. Amikor azonban így lemerülünk a durva anyagiságba, és észleljük, ahogy a finomabb elembe beárad az eleven gondolkodásunk, akkor képesek leszünk mintegy belegondolni magunkat a kozmoszba is. Módunkban áll elgondolni olyasmit is, mint a Föld hőhalála, mert tudjuk, hogy a mi saját emberi hőnket a maga különbségeiben átjárja az eleven gondolkodásunk, és mert a bennünk található kozmikus emlékezet segítségével rátekinthetünk arra, ami szellemileg-lelkileg működik a világ anyagi folyamataiban. Ezen az úton végül elérkezünk oda, hogy valóságosan, reálisan kibékítsük azt, ami számunkra szellemileg mutatkozik meg, azzal, ami anyagilag jelenik meg.

Mindenesetre ma még sok minden beszél a szívekben az ilyen összebékítés ellen. Mert az utóbbi évszázadokban már hozzászoktunk ahhoz, hogy az igazságokat csak akkor ismerjük el egzaktaknak, ha azok az érzékszervi megfigyelés szilárd talaján állnak, amelyben mi csak passzívan átadjuk magunkat a külvilágnak. Amit az ember egy ilyen szilárd alapon megfigyel, azt tovább építi, fel egészen a természeti törvényekig és természetfogalmakig, és csak olyan fogalmakat fogad el, amelyek lényegében véve az érzékszervi megfigyelés e biztos talaján állnak.

De aki csak az efféle megismerés jogosultságát ismeri el, az hasonlít ahhoz az emberhez, aki a világűrben csak a szokásos nehézségi erőt akarja elfogadni, ezért kijelenti: a Földnek van gravitációja, ezért a testeknek a Földre kell esniük, hogy alátámasztásuk legyen, hiszen nem lebeghetnek szabadon a térben. - Ez igaz, amíg a Földön állunk, és ameddig a Föld gravitációja érvényesül a legközelebbi környezetében. Nézzünk ki azonban messze a világűrbe, akkor már nem mondhatjuk, hogy az égitestek alátámasztásra szorulnak, hanem azt kell mondanunk: ők kölcsönösen vonzzák, kölcsönösen hordozzák egymást. Ilyenfajta szemléletre kell szert tennünk - a szellemnek megfelelő módon - megismerésünk belső világépítménye tekintetében is.

Képesnek kell lennünk tehát olyanfajta igazságokat kialakítani, amelyek nem szorulnak rá az érzékszervi szemlélet támasztékára, hanem egymást hordozzák kölcsönösen, amiként a tágas világűrben az égitestek gravitációja egyensúlyozza ki egymást. Ez egyenesen az egyik előfeltétele egy valódi kozmológia elérésének, egy olyan kozmológiának, amely nem pusztán materiális folyamatokkal számol, hanem amelyben az anyagit átjárja a szellemi. Egy ilyen kozmológiára van szüksége a modern embernek. Látni fogjuk, hogy erre szüksége van még az elkövetkezendő társadalmi feladatai szempontjából is. De amíg nem látja be, hogy a világ valóban legjelentősebb igazságai kölcsönösen egymást hordozzák, egymásra épülnek, addig nem lesz képes megteremteni egy ilyenfajta kozmológiát.

Egy efféle kozmológiára akkor nyílik lehetőség, ha megértjük azt, hogy valódi önmegismeréshez kell eljutnunk. Nem antropomorf módon érjük ezt el, nem azáltal, hogy én-élményeinket kivetítjük a világ messzeségeibe. Amikor a külvilágba hatolunk be, olyankor egyre inkább az énünket tapasztaljuk meg. Ezáltal teszünk szert az önmegismerésre. Amikor pedig a bensőnkbe merülünk alá, akkor a bensőnk kozmikus emlékezetté válik számunkra, és így sajátítjuk el a kozmikus megismerést.

Számosan sejtik már, hogy tulajdonképpen miben kell állnia a kozmikus megismerés titkának. Két mondatban szeretném kifejezni, hogy mit sejtenek meg ezek az emberek. Az önmegismerésnek és a kozmikus megismerésnek éppen hogy olyan igazságoknak kell lenniük, amelyek kölcsönösen egymást hordozzák. És ilyen, mondhatnám, ingaként ide-oda mozgó igazságok azok, amelyeket az itt bemutatott világ- és életfelfogás által szerezhetünk meg, mint önmegismerést, és mint kozmikus megismerést. A két mondat a következő, amelyekben ezt összefoglalhatom:

Ha meg akarod ismerni önmagad, akkor a világ messzeségeiben kutasd magad. Ha meg akarod ismerni a világot, akkor hatolj be a saját mélységeidbe. A saját mélységeid, mint valami kozmikus emlékezet, fogják a kozmosz titkait feltárni előtted.