"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A kereszténység mint misztikus tény. Misztika az újkori szellemi élet hajnalán (8)

7. Az evangéliumok

Ami Jézus életéből történelmi szemlélet tárgyává tehető, azt az evangéliumokban találhatjuk meg. Mindaz, ami nem ebből a forrásból származik, a kérdés egyik legnagyobb történelmi szakértőjének, Harnacknak a véleménye szerint „kényelmesen elfér egy negyedíven”. Milyen kútfők az evangéliumok? A negyedik, a „János evangéliuma” annyira eltér a többitől, hogy akik a történelmi kutatás módszere szerint akarnak eljárni ezen a területen is, arra a következtetésre jutnak, hogy „ha Jézus életére vonatkozóan János közlése felel meg a valóságnak, akkor az első három evangélium tarthatatlan, ha viszont a szinoptikusoknak van igazuk, akkor a negyedik evangéliumot kell, mint forrásmunkát figyelmen kívül hagynunk.” (Ottó Schmiedel: Die Haupt- probleme dér Leben Jesu-Forschung, 15. o.) Ez a történelemkutatók álláspontja. Amikor az evangéliumok misztikus tartalmáról van szó, ezt az álláspontot nem lehet elfogadnunk, sem elvetnünk. De viszont rá kell mutatnunk arra, hogy a „megegyezés, az inspiráció és a teljesség mértékével mérve ezek az írások sok kívánnivalót hagynak hátra, sőt még emberi mértékkel mérve is éppen elég tökéletlenség van bennük.” Ez egy keresztény teológus, Harnack véleménye. (Wesen dér Christentums). Aki az evangéliumok misztikus eredetét elfogadja, annak nehézség nélkül érthetővé válnak az ellentmondások. Ezek számára harmónia van a negyedik evangélium és a másik három között. Mert ezek az írások nem is akarhatnak a szó megszokott értelmében történelmi hagyomány lenni. Hiszen nem is akartak történelmileg hiteles életrajzot adni, hanem az Isten Fiának tipikus életét, amely mindig megvolt, mint mintakép a misztérium-hagyományokban. Nem a történelemből, hanem a misztérium-hagyományokból merítettek. Ezeket a hagyományokat természetesen a különböző misztérium helyeken nem teljesen egyformán alakították ki. Annyira azonban mégis megegyeztek, hogy a buddhisták az ő istenemberük életét majdnem ugyanúgy beszélték el, mint az evangélisták Jézus Krisztusét. De természetesen voltak különbségek is. Csak azt kell tudnunk, hogy a négy evangélista négy különböző misztériumhagyományból merített. És Jézus kimagasló nagyságát bizonyítja, hogy négy különböző hagyományon nevelkedett írástudó mindegyikében azt a hitet kelti, hogy olyan valaki, aki tökéletesen felel meg éppen az ő beavatott típusának, hogy úgy nézhetnek rá, mint aki azt az életet éli, amely éppen a misztériuma szerint a beavatott tipikus élete. Életét egyéb vonatkozásban azután mindegyik a maga misztériumhagyománya szerint írta meg. És ha a három első evangélista a szinoptikusok hasonlóan mondják el, az csak azt bizonyítja, hogy hasonló misztériumhagyományokból merítettek. A negyedik evangélista írását azok az eszmék hatják át, amelyek a vallásfilozófus Philonra emlékeztetnek. Ez megint nem bizonyít mást, minthogy ő is azokon a misztikus hagyományokon nevelkedett, amelyekhez Philon is közel állt. Az evangéliumokban különböző alkotóelemeket találunk. Először tények elmondását, amelyek eleinte mintha történelmi tények igényével lépnének fel. Másodszor példabeszédeket, amelyek a tények elmondását csak arra használják fel, hogy valamilyen mélyebb igazságot szemléltessenek. És végül tanításokat, amelyek a keresztény világszemlélet tartalmát adják. A János evangéliumban nincs tulajdonképpeni példabeszéd. Mert írója olyan misztikus iskolából merített, amelyben nem tartották szükségesnek a példabeszédet. Hogy az első három evangéliumban hogy áll a dolog a történelminek, látszó tényekkel és a példabeszédekkel, arra a fügefa megátkozásának elbeszélése ad magyarázatot. Márk evangéliumában ezt olvassuk: (11,11) „És beméne Jézus Jeruzsálembe és a templomba; és mindent körülnézvén, mivelhogy az idő már késő vala, kiméne Bethániába a tizenkettővel. És másnap mikor Bethániából kimentek vala, megéhezék. És meg látván messziről egy fügefát, mely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta, de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus monda a fügefának: Soha örökké ne egyék gyümölcsöt rólad senki.” Lukács ugyanennél a résznél példázatot ad: (13,6) „És ezt a példázatot mondá: Vala egy embernek egy fügefája szőlőjébe ültetve: és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen és nem talála. És monda a vincellérnek: íme három esztendeje járok gyümölcsöt keresni a fügefán és nem találok, vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába.” Ez példázat, amelyben a terméketlen fügefa a régi tanítás értéktelenségét szimbolizálja. Ami képletesen értendő, az Márknál történelmi ténynek látszik. Feltehetjük tehát, hogy az evangéliumi tények egyáltalán nem is akarnak történelmi tények lenni, hanem misztikusak. Olyan élmények, amelyek észleléséhez szellemi szemlélet szükséges és amelyek különböző misztikus hagyományokból erednek. Ezzel azonban eltűnik a különbség a János evangéliuma és a szinoptikusok között. A misztikus magyarázatnál ugyanis a történelmi kutatás egyáltalán nem jön számításba. Lehet, hogy az egyik evangélium néhány évtizeddel korábban vagy későbben keletkezett, mint a másik, a misztikus számára történelmi értékük egyforma. A János evangéliumé éppúgy, mint a többié.

A „csodák” sem jelentenek a misztikus magyarázat számára különösebb nehézséget. Úgy látszik, mintha a fizikai világ törvényszerűségét áttörnék. De ez csak addig látszik így, amíg valaki olyan eseményeknek tartja a „csodákat11, amelyek a fizikai világban, a múlandóság világában játszódnak le, és amelyeket fizikai érzékeléssel könnyen át lehet tekinteni. Ha azonban olyan élmények, amelyek a létnek csak magasabb, szellemi fokán tekinthetők át, akkor magától értetődik, hogy a fizikai világ törvényei alapján nem magyarázhatók.

Helyesen kell tehát olvasnunk az evangéliumokat, hogy megtudjuk, mit akarnak a kereszténység megalapítójáról elmondani. A misztériumtanítások stílusában beszélnek róla. Úgy, ahogy egy misztikus beszél a beavatottról. Csakhogy úgy mondják el ezt a beavatást, mint az Egyetlennek egyedülien-különleges beavatását. És attól teszik függővé az emberiség üdvét, követik-e az emberek ezt a senkihez sem hasonlítható nagy beavatottat. Azelőtt csak a beavatottakhoz jött el az „Isten országa”. Az Egyetlen-Egyedüli ezt az országot most mindazoknak elhozta, akik hozzászegődnek. Az egyes ember személyes ügyéből így mindazok közös ügye lett, akik Jézust ismerik el uruknak.

Megérthetjük, hogy ez így történt, ha tudjuk, hogy a misztériumbölcsesség bele volt építve a zsidó népi vallásba. A zsidóságból sarjadt ki a kereszténység. Hogy ezzel mintegy olyan misztériumszemléletet tulajdonítunk a zsidóságnak, amely a görög és egyiptomi szellemi élet közös kincsének látszott, ezen nem kell csodálkoznunk. Ha a népi vallásokat vizsgáljuk, láthatjuk, hogy különbözőképpen gondolkoztak a szellemiségről. De ha visszamegyünk a mélyebb papi bölcsességig, amely a különböző népi vallások szellemi magva, mindenütt egyezést találunk. Platón tudja, hogy amikor filozófiai világnézete a görög bölcsességet szólaltatja meg, akkor harmóniában van az egyiptomi papi bölcsekkel. Püthagoraszról beszélik, hogy Egyiptomba és Indiába utazott és hogy az ottani bölcsek iskoláit látogatta. Platón filozófiai tanai és Mózes könyveinek mélyebb tartalma között a kereszténység keletkezésének idején olyan sok egyezést találtak, hogy sokan Platónt az attikai Mózesnek nevezték.

Misztériumbölcsesség tehát mindenütt volt. A zsidóságból kiindulva ez a misztériumbölcsesség olyan formát vett fel, amilyet fel kellett vennie, hogy világvallássá lehessen. A zsidók várták a Messiást. Nem csoda, hogy ezt a senkihez sem hasonlítható nagy beavatottat a Messiásnak tartották. Így egész más megvilágításba kerül az a tény, hogy az egész közösség ügye lett az, ami régebben a misztériumokban csak egyesek ügye volt. A nép egységnek érezte magát. Istenük, Jahve, az egész nép istene volt. Az Isten Fia is csak az egész nép üdvözítője lehetett. A megváltás nem lehetett egyes beavatottak osztályrésze, az egész népnek kellett részesülnie benne. A zsidó vallás alapgondolatában gyökerezik tehát, hogy egy mindnyájukért hal meg. Kétségtelen, hogy a zsidóságnak is voltak misztériumai, amelyeket a titkos kultusz homályából ki lehetett vinni a népvallásba. A farizeusság külsőséges formulákhoz kötött papi bölcsessége mellett egy magasrendű misztika is virágzott. Erről a titokzatos misztérium-bölcsességről a zsidók is írtak. Mikor egyszer egy beavatott erről a bölcsességről beszélt és hallgatói megsejtették annak titkos értelmét, így szóltak: „Ó rabbi, mit tettél? Bár inkább hallgattál volna! Azt hiszed, a végtelen tengerre szállhatsz vitorla és árboc nélkül? Erre vállalkozol. A magasba akarsz repülni? Nem vagy képes rá. A mélységbe akarsz leszállni? Mérhetetlen szakadék tátong előtted!” És négy rabbiról beszélnek a kabbalisták, akiktől a fenti idézet is származik. Négy rabbi kereste az Istenhez vezető titkos ösvényt. Az első meghalt, a második eszét vesztette, a harmadik szörnyű pusztításokat vitt véghez, és csak a negyedik, akibe jutott be a Békességbe és tért is vissza.

Láthatjuk, hogy a zsidóságban is megvolt annak a talaja, hogy egy sajátosan nagy beavatott kifejlődhessék. Ha valóban ilyen egyedülien nagy beavatott volt, csak el kellett határoznia, hogy az üdvösség ne a kevesek, a kiválasztottak ügye legyen, hogy az egész népet akarja részesíteni az üdvösségben. Ki kellett vinnie a világba, amit a kiválasztott, a misztériumtemplomokban éltek át. Vállalnia kellett, hogy hívei számára az ő személye legyen szellemileg az, ami a misztériumkultusz volt régebben a kultuszban résztvevőknek. Bizonyos, hogy misztériumélményekben nem részesíthette híveit előkészítés nélkül. Ez nem is lehetett a szándéka. De bizonyosságot akart nyújtani arról, amit a misztériumokban igazságként láttak. A misztérium-életet akarta beleárasztani az emberiség későbbi történelmi fejlődésébe. Így akarta az emberiséget a lét magasabb fokára emelni. „Boldogok, akik hisznek, és nem látnak.” Mint rendíthetetlen bizalmat akarta a szívekbe ültetni a bizonyosságot, hogy van isteni világ. A kívülálló, ha bizalma van, mindenképpen messzebbre jut, mint akiből ez a bizalom hiányzik. Lidércnyomásként nehezedett Jézus lelkére, hogy a kívülállók között milyen sokan lehetnek, akik nem találják meg az utat.

Keskenyebbnek kell lennie a szakadéknak beavatandók és „nép” között. A kereszténység az út efelé. Ha nem is érett valaki, akkor sincs megfosztva legalább annak a lehetőségétől, hogy nem tudatosan részt vegyen a misztériumi áramlatban. „Az ember fia jött, hogy megkeresse és megtartsa, amit elvesztett.” (Lukács 19,10). Azok is élvezzenek valamit a jövőben a misztériumok gyümölcséből, akik a beavatásban még nem részesülhetnek. Nem a külső magatartáson múlik most már az Isten országa. „Sem azt nem mondják: ímé itt van: ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van.” (Lukács 17,21) Nem az volt a fontos nála, milyen messzire jutott valaki a szellemi világban, hanem hogy mindenkiben éljen az a meggyőződés, hogy van ilyen szellemi világ. „De azon ne örüljetek, hogy a lelkek néktek engednek; hanem inkább annak örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.” (Lukács 10,20) Vagyis bízzatok az istenségben, eljön majd az idő, amikor megtaláljátok.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként