Az itt elmondott fejtegetésekből talán kiderült, hogy az igazi érzékfeletti megismerés elérésénél elsősorban arról van szó, hogy a jellemzett gyakorlatokkal mintegy szétválasszuk az emberi természet két oldalát, amelyeket általában pontatlanul az ember belső és külső mivoltának neveznek. Talán utalhatunk rá, hogy az ember megszokott tudatában nem differenciál pontosan, amikor külsőről és belsőről beszél. Ahogyan az ember érző és akarati lényének az alvó állapotban való kihúzódását, azután pedig az emberi testen kívüli érzékfeletti megismerésben való tudatosodását jellemeztük, abból ki fog derülni, hogy éppen ebben az érzékfeletti megismerésben lehet pontosan elkülöníteni azt, amit a szokásos tudatban inkább csak sejtésszerűen neveznek az ember külső és belső mivoltának. Mondhatnám, hogy e szétválasztás folytán az ember belső lénye külsővé lesz, amit pedig egyébként külső lényének hív, az belsővé válik.

Mi történik itt valójában? Alvó állapotban az ember akarati és érzelmi lénye kilép az úgynevezett fizikai és élet- vagy étertestéből és ez az érző-akarati lény a fizikai és étertestre mint objektumra tekint vissza. Rámutattunk, hogy ennél a visszatekintésnél a gondolkodás egész szövevénye most az ember bensőjén kívül is megjelenik. Megszokott tudatunkban a külvilágot tükröző gondolatok világa tölt el bennünket, ez elalváskor nem távozik el az ember voltaképpeni belső lényével, hanem az étertest valóságos erejeként marad ott a fizikai testnél. Ilyen módon érthetőnek találhattuk, hogy - mivel az ember szokásos éber állapotát, mint erről önmagunk megfigyelésével könnyen meggyőződhetünk, gondolatvilágától kapja - éber állapotban az embernek éppen arról nem lehet tudata, ami alváskor az átlagos tudat számára öntudatlanul távozik el.

Elalváskor a fizikai es étertestből távozó emberi lényben tompa, derengő lét uralkodik, az ember e belső világát csak akkor ismerjük meg, ha az érzékfeletti megismeréssel, mondhatnám átvilágítjuk, átmelegítjük és éppen olyan tudatosakká válunk benne, mint egyébként fizikai testünkben. Felismerjük azonban azt is, hogy miért élünk öntudatlanul szokott alvásunk idején. A tudatosság éppen akkor jön létre, mikor ébredéskor belemerülünk fizikai és étertestünkbe. A fizikai testbe merüléssel használjuk érzékszerveinket, ezek hoznak bennünket a külső világgal kapcsolatba. Ennek a következménye, hogy az érzéki világ felébred és ezáltal tudatosakká leszünk benne.

Ugyanígy merülünk éter- vagy élettestünkbe is, vagyis gondolataink világába és a gondolatokban leszünk tudatosak. A szokásos tudat tehát azon alapul, hogy használjuk fizikai testünk eszközeit és mondhatnám, étertestünk képzőerőinek szövedékét. A mindennapi életben az ember érzésből és akaratból szőtt valódi belső lénye nem képes tudatossá válni, mivel nincsenek szervei. Az említett gondolati és akarati gyakorlatok végzésével magát a lelkiséget látjuk el szervekkel. Lelkiségünk a szokásos tudatnál először bizonytalan, ezt formáljuk plasztikusan, ahogyan egyébként fizikai és étertestünk plasztikusan érzékszervekké, gondolati szervekké formálódik. Tehát az ember valóságos lelki-szellemi lényét alakítjuk plasztikusan. Amilyen mértékben plasztikusan formálódik, mintegy szellemi-lelki érzékszervekhez jutva - ha használhatom ezt a paradox kifejezést -, úgy merül fel a szellemi-lelki világ az ember bensője körül. Ami tehát egyébként tompa, derengő állapotban van és ezért először egy világot, az érzéki világot tudja észlelni, az a fizikai és éteri szerveket használva plasztikussá válik, kapcsolatba kerül azzal a világgal, mely tudtunk nélkül mindig is körülvesz minkét. Hiszen ebben éltünk, mielőtt a születés vagy fogantatás révén a tegnapelőtt leírt módón belehúzódtunk fizikai lényünkbe és a halál kapuján átlépve megint ebben a világban élünk, mert akkor hozzánk tartozónak ismerjük meg, a születés és halál határai nélkül. A lelki-szellemi világba lépve azonban bizonyos tapasztalathoz jutunk: a szellemi világba nem költözhetünk olyan elvont teoretikus módon, mint ahogyan az érzéki világban és az értelem vagy gondolat világába élhetünk. Az érzékek és az értelem világában gondolatokat, eszméket alkalmazunk, ezek, mondhatnám, hidegen hagynak bennünket. Egy kis önmegfigyeléssel mindenki tudja, hogy ha különösebb érdeklődés vagy egybeolvadás nélkül emelkedik a tiszta gondolat területére vagy fordul a külső érzéki világ felé, akkor voltaképpen a külső érzéki világ és az ideák világa is hidegen hagyja. Részleteiben az életből merített egyes példákon kell megismernünk, hogy ez a helyzet. Hasonlítsuk össze, hogy az ember például általában milyen más belső élményekkel szemléli szülőföldjét, mint valamilyen számára közömbös idegen tájat. Akkor meglátjuk, hogy az embernek érzését és akaratát - melyek mindig csak ébredéskor merülnek a fizikai világba és ezáltal kerülnek kapcsolatba az érzékek és az értelem világával - sajátos körülmények között kell hozzánevelnie ahhoz, hogy a környező világ élénk érdeklődést váltson ki belőle. A fizikai világban találkozunk bizonyos emberekkel és érzéseink szeretetre lobbannak, esetleg gyűlölettől izzanak, vagy hajlandóak vagyunk értük együttérzésből valamit tenni: mindez feltételezi, hogy érzelmeinket, érzéseinket, egész belső világunkat hozzáneveljük ahhoz, amivel itt a külső fizikai világban találkozunk. Hiszen az ember jól tudja, hogy belső élete milyen hideggé válik, ha az úgynevezett halvány, száraz gondolat, elméleti stúdium területére emelkedik.

Ami elalvástól ébredésig tompa, derengő állapotban van, annak a nappali ébrenlét folyamán bensőséges együttéléssel kell a gondolathoz és az érzéki átéléshez kapcsolódnia, hogy a külső világ iránt az érdeklődés sokfélesége kibontakozzék. Így felismerjük, hogy az érzés és az akarat csak életünk során részese az érzékek és a gondolatok világának. Ezt a szó teljes értelmében azonban csak akkor tapasztaljuk, ha érzékfeletti megismerés révén, a fizikai és étertesttől függetlenül, rajtuk kívül éljük meg magunkat az ember érző és akarati lényében. Ekkor kiderül, hogy egészen másként kell ezután a világról beszélnünk, mint ahogyan megszokott életünkben, szokásos tudatállapotban beszélünk. A tudományban egyébként megszoktuk, hogy olyan száraz eszmékkel, természeti törvényszerűségekkel jellemezzünk, melyek elméletileg érdekelnek, de bensőleg közömbösen hagynak; most el kell kezdenünk ennek átitatását bizonyos árnyalt szavakkal, amelyek másként jellemeznek, mint ahogyan mindennapi életünkben hajlunk a külső világ jellemzésére. Az érzékfeletti megismerés lényegesen intenzívebbé teszi a belső átélést. Jobban együtt élünk a külső világgal mint egyébként. Nem is tudjuk magunkat a megismerésben részvétlenül és hidegen belső eszméknek átadni. Ezzel persze az a szemrehányás érhet, hogy bizonyos belső melegség, érzelem ébred bennünk és a szubjektív érzület ébredésével meghamisítjuk az objektivitást. Ilyen szemrehányást azonban csak azok tesznek, akik nem ismerik a körülményeket.

Amit az érzékfeletti megismerésben látunk, az arra indít, hogy az érzékfeletti megismerés tárgyairól másként beszéljünk. Ezek nem lesznek másmilyenek, kevésbé objektívek, mert éppenséggel objektívek. Ha megnézek egy művészien festett képet, az nem változik meg attól, hogy lángoló lelkesedéssel állok előtte. De rideg józanság kellene ahhoz, hogy Raffael Madonnája vagy Leonardo egyik képe előtt művészi hozzáértéssel hidegen és józanul álljak. Ugyanez a helyzet, amikor az érzékfeletti megismerésben felmerülnek a szellemi világok. Tartalmuk nem változik meg attól, hogy ezekhez a világokhoz intenzívebb belső részvétellel kell kapcsolódnunk, mint ahogyan általában a külső világban kapcsolódunk az objektumokhoz. Ezért e magasabb világok

megismeréséből kiindulva sok mindent másként mondunk el, mint ahogyan mindennapi életünkben megszoktuk. Azonban ettől ez a világ nem lesz kevésbé objektív. Ellenkezőleg, azt mondhatjuk, hogy a fizikai és étertestből kihúzódó szubjektivitás egész átélésében objektívebbé, önzetlenebbé válik. Amint kilépünk fizikai testünkből és tudatosan éljük meg valóságos belső lényünket, - míg máskor mindig öntudatlanul éljük át - akkor első élményünk az abszolút egyedüllét érzése. Megszokott tudatunkban sohasem lép fel egyébként az az élmény, hogy magányosak vagyunk, hogy most már teljességgel önmagunkra vagyunk utalva minden lelki és szellemi tartalommal, bármi jelenjék is meg ebből a világban, amikor csak bensőnkbe húzódunk. A fizikai világban az egyedüllét érzése - sok embernek olykor igen fájdalmasan - csak vetületként lép fel. Ez mérhetetlenül fokozódik, amikor így az érzékfeletti világba lépünk. Azután visszapillantunk az otthagyott fizikai és étertest tükrében mutatkozó szellemi környezetre. Ekkor észrevesszük teljes magányosságunk érzését. Énünket ebben a világban csakis ennek révén tudjuk fenntartani. Szétömlenénk a szellemi világban, ha nem élnénk át benne Én-érzésünket a magányosság révén, mint ahogyan itt testünk átérzése adja az Én érzését. E magányosságnak köszönhetjük Énünk megtartását a szellemi világban. Aztán megismerjük e szellemi világot, amely körülvesz bennünket. Tudjuk azonban, hogy csak belső lelki-szellemi szemünkkel ismerhetjük meg, mint ahogyan az érzéki világot szemünkkel látjuk.

Akkor is így van, amikor az ember - ahogyan a továbbiakban részletezem a tegnap elmondottakat - a halál kapuján átlépve hagyja el fizikai és étertestét. Igaz, hogy ekkor a fizikai test a földi elemeké lesz, az étertest pedig, mint leírtam, szétoszlik a világ általános éteriségében. Amit azonban az ember fizikai világként ismert meg, vagyis érezve, akarva megismert, ahol átélte önmagát születése és halála közti átlagos tudatában, az megmarad számára. Az anyagi fizikai testet, az éteri formaképző testet halálával leveti, de amit tapasztalt bennük, az tovább tükrözve megmarad. A halálon túljutva visszapillantunk a szellemi világból legutóbbi földi életünkre. Ez a legutóbbi földi élet halálunk után mintegy szilárd ellenállásként van előttünk, ahol minden tükröződik és éppen ezáltal, halálunk és újabb születésünk közt most a szellemi-lelki világon végighaladva, egész környezetünk is visszatükröződik. Látjuk, ahogyan élményeinkből minden intenzívebb elevenséggel merül fel, mint amilyennek itt a fizikai világban megismertük. Szellemi-lelki lényként látjuk meg ebben a világban mindazt, amivel sorsunk, karmánk révén bizonyos kapcsolatba kerültünk. Akiket szerettünk, lélekként merülnek fel. Érzékfeletti látásunk előtt megjelennek a velük együtt átélt dolgok.

Aki az ismertetett módon szellemi, érzékfeletti megismerésre tesz szert, az ezt már itt a fizikai világban képszerűen látja. Ha valaki a szokott módon halad át a halál kapuján, szintén szemlélője lesz ennek, de ez némileg eltér az itteni látástól. A fizikai és étertest levetése, burokszerűsége mindazt megjeleníti, amivel földi életünk sorsszerűen vagy másként összekötött. Míg a hátrahagyott emberek még a Földön élnek, nehezebb velük kapcsolatot találni. Amikor azután követtek bennünket, akkor a szabad szellemi-lelki életben együttlét alakul ki minden emberi lénnyel, akivel környezetünkben kapcsolatba kerültünk. A szokott módon szemlélő tudat szavaival kifejezve, a fizikai világban összetartozó emberek a halál kapuján áthaladva ismét egymásra találnak, ez pedig az érzékfeletti megismerés számára nem homályos sejtéssel feltételezett hit, hanem ugyanolyan bizonyosság, mint a fizika vagy a kémia eredményei. Ezt már az antropozófus szellemtudomány fűzheti hozzá az ember mai civilizációjához. Az ember ma ahhoz szokott, hogy meghatározott módon a tudományos tudat növekvő népszerűsítése útján nyerjen bizonyosságot. Arra törekszik, hogy az érzékfeletti világokról már ne régi sejtelmek alakjában tudjon meg valamit, ahogyan a vallásos hit tradíciói ránk hagyták; a külvilág adta bizonyossághoz szokott és nevelődött. Az antropozófus szellemtudomány utat akar nyitni a születésen és halálon túlra és ugyanolyan bizonyosságot nyújt hozzá. Ezt valóban megteheti. Akik a leírt úton haladnak a szellemi világba, tovább folytathatják a fizikában és kémiában szerzett tudást, azokban a világokban is, ahová a halál kapuján átlépve jutunk el.

Bár nem minden jelenik meg ilyen módon, mikor testen kívül érzékfeletti tudással pillantunk vissza a testre. Van, ami egész különösen rejtélyesen jelenik meg, és ez mutathatja leginkább, hogy az antropozófus szellemtudomány a megismerésével átfogott dolgokat nem értelmezi józan, száraz racionalizmussal. Az embert látáshoz juttatja, vagy ha ismereteket közöl, akkor olyasmiről beszél, amit látni lehet. De a világban lévő titkok teljes tisztelete, a világ tiszteletreméltó értékei nem vesznek el, amikor elvezetnek bennünket annak látásához, ami egyébként legfeljebb bizonytalanul sejthető. És ekkor jelenik meg az az említett rejtély, hogy most megismerjük az embernek a Földhöz fűződő viszonyát, különösen a fizikai ásványi Földdel való kapcsolatát.

Hiszen a legkülönfélébb szempontokból jellemeztem, hogy gondolataink szövevénye a fizikai testhez kötődve vele marad, de azon kívül, ami tükröződik és megismerő módon vezet bennünket az ember lényének örök magvához, megismerhetjük még az előttünk álló tükör természetét is. Azt mondhatnám, hogy ahogy a fizikai világban az előttünk lévő tükörben velünk együtt az ott lévő világ is megjelenik, úgy a szellemi világ is megjelenik az érzékfeletti megismerésben e tükör révén. De ahogyan a tükröt bevonatával együtt meg is tapinthatjuk, megvizsgálhatjuk, úgy az érzékfelettiség tükrét, fizikai és étertestünket is megvizsgálhatjuk, ha tulajdonképpeni szellemi-lelki lényünkkel kihúzódtunk belőle.

Ekkor megmutatkozik, hogy az ember földi élete folyamán növekedéséhez, egész életéhez, állandóan anyagokat vesz fel a külső világból. Az állat- és növényvilág anyagait vesszük ugyan fel, de az állat- és növényvilágból felvett valamennyi anyag tartalmazza az ásványi anyagokat is. A növény tartalmazza az ásványi anyagokat, mert belőlük épül fel. Ha például növényi táplálékot fogyasztunk, saját testünket építjük ásványi anyagokból. És most kívülről visszatekintve fizikai testünkre, kiderül, hogy a felvett ásványi anyagoknak voltaképpen mi a jelentősége. Megszokott tudatunkkal halvány sejtelmünk sem lehet a gondolkodás működéséről, ez mutatkozik most meg látásunk előtt. Hiszen, otthagytuk a gondolkodást. A gondolatok, mondhatnám, tovább izzanak, tovább fénylenek magunkon hordott fizikai testünkben. Így most kívülről, objektíven láthatjuk a gondolatok hatását a fizikai testben. Látjuk, hogy a gondolatok úgy hatnak az ember fizikai testére, hogy a fizikai szubsztanciák feloldódnak, bizonyos értelemben voltaképpen semmivé oszlanak. Tudom, hogy most látszólag az energia megmaradásának törvénye ellen beszélek, de nincs időnk, hogy most azt is kifejthessem itt, amiből kiderül, hogy állításaim teljes összhangban vannak ezzel a törvénnyel. A dolog természeténél fogva kissé népszerűen kell kifejeznem magam. De érthető lehet, hogy az emberbe illeszkedő tiszta ásványiságnak, a magában hordozott tiszta ásványiságnak azért kell benne lennie, mert a gondolatoknak ezt fel kell oldaniuk. Mert a gondolatok nem létezhetnének - ez életfeltételük -, ha nem oldanának fel ásványi, földi anyagokat, ahogyan ezt régebbi, inkább sejtésekre építő szellemtudományok is állították. A fizikai szubsztanciák feloldása, bizonyos mértékben leválasztása, a gondolkodás fizikai közvetítése.

Most felismerjük, hogy míg érző és akarati lényünkkel, tehát saját emberi benső világunkkal, fizikai és étertestünkben tartózkodunk és a gondolkodás áthat bennünket, akkor e gondolkodás azáltal történik, hogy állandóan ásványi, fizikai szubsztancia semmisül meg. Most felismerjük, hogy megszokott tudatunk valójában hogyan is működik. Nem az történik, hogy a táplálék felvételével az organizmusban kibontakozó növekedési erők uralkodnak bennünk. Hiszen a gondolkodás a növekedés erőinek felélénkülésével éppen egyértelműen eltompul. Ébredéskor a gondolkodásnak abban kell, mondhatnám, szabad kezet kapnia, hogy a fizikai anyagot feloldja, kiválassza a fizikai testből. És az ember idegrendszere az antropozófus szellemtudomány számára éppen az a szerv, mely az egész testre kiterjedően közvetíti a fizikai ásványiság kiválasztását. És a fizikai ásványiság kiválasztásában bontakozik ki éppen az a gondolkodás, amelyet egyébként általában hordozunk a világban.

Látjuk tehát, hogy az antropozófus szellemtudomány révén nemcsak az örökkévalót ismerjük meg, hanem azt is, hogy az ember örök mivolta milyen módon hat fizikai testében; tehát a gondolkodás például csak azáltal létezhet, hogy az ember egyre jobban továbbfejleszti magában az ásványiságot, vagyis a holtat. Így elmondhatjuk, hogy ha az embert ilyen módon ismerjük meg, akkor a halált is másként ismerjük meg, mint ahogyan már leírtam. A halállal egyébként mint az élet befejezésével, az élet egy pillanatával, mint egyszeri élménnyel találkozunk. Ha az ember fizikai és étertestét, mondhatnám, ilyen módon világítjuk át, akkor megismerjük a lassan végbemenő halált, vagyis az ásványi-fizikai szubsztancia kiválasztását, valami holt testszerűnek a folyamatos kiválasztását, - hiszen az elhalás nem más, mint az ásványi-fizikai szubsztancia egyszerre történő kiválasztása. Felismerjük, hogy voltaképpen születésünktől fogva mindig részletekben elhalunk és csak akkor halunk meg, mikor egész testünkkel visszük végbe azt, amit az idegrendszer révén egész életünk folyamán cselekszünk testünk egy kis részében.

Tehát megtanuljuk a halál pillanatának szemlélését, miközben kicsiben az emberi szervezet gondolati munkája révén értjük meg. Az ember a halála utáni egész időszakban vissza tud tekinteni fizikai testére, mégpedig a következő okból. Gondolják meg, hogy ha mindennapi életünkben valamilyen gondolat felvillan, akkor a fizikai testben ennek az az alapja, hogy fizikai anyag válik ki, mint ahogyan a leválasztott sóoldatból is kiválik a fizikai anyag. A gondolat felvillanását mintegy ennek a homálynak, a fizikai, ásványi anyag leválásának köszönhetjük. Midőn fizikai testünket elhagyjuk, aránylag rövid idő alatt az egész test számára összegeződik az, amivel folyamatos gondolati életünkben rendelkezünk. Tehát az tárul elénk, hogy a halálban mintegy egyszerre felragyog az, ami egész földi életünkben, születésünktől halálunkig, lassan izzott, fénylett.

Ez a hatalmas benyomás adja az embernek a fizikai, földi életére való emlékezést, gondolati élete ebben hatalmas villámként ragyogja be a lelket. A fizikai test teljesen lehullhat, az étertest teljesen feloldódhat a világ általános éteriségében. Mivel ezt a hatalmas, egyszeri gondolati benyomást megkaptuk - matematikusoknak azt mondanám, hogy a gondolatdifferenciálok integrálását születésünkről halálunkig -, így a halálunk utáni egész időszakban, bár a fizikait és éterit levetettük, mindig előttünk van a tükröző fizikai földi élet, és megmutatja valamennyi mostani élményünket, amikor lassanként felbukkannak azok az emberi lények, akikkel sorsszerűen összekapcsol a szeretet, vagy a gyűlölet, felmerülnek azok a szellemi lények, akik a szellemi világban tartózkodnak és nem szállnak le a Földre, most belépünk az ő közösségükbe is. A szellemi kutató nyugodtan beszélhet erről, mert tudja, hogy nem valamiféle téveszmékből beszél, mert ha az érzékfeletti látás a most kint tartózkodó fizikai és étertesti szerv révén bekövetkezik, akkor ezek a dolgok az érzékfeletti látás számára éppen olyan realitások és ügy szemlélhetők, mint ahogyan egyébként a fizikai szem a fizikai színeket, a fizikai fül a fizikai hangokat érzékeli.

Tehát így illeszkedik az emberiség fejlődése a világ fejlődésébe. Ha a világ fejlődését szemléljük, például a Föld ásványi létét, akkor megértjük, hogy miért vannak ásványi földi törvények. Azért vannak, hogy bennünk is ott lehessenek és a gondolkodás ezért a Földhöz kötött. De míg látjuk, hogy a Földhöz kötött gondolkodású teremtmények kilépnek abból, ami a gondolkodást létrehozza, azt is felismerjük, hogy az ember valóságos lényével kiemelkedik a puszta földiségből. Ez hozzácsatolja a világ fejlődését az emberiség fejlődéséhez, összeköti vele. Megismerjük az embert és általa megismerjük a világot is. Ha megismerjük az ember fizikai testét, amint a gondolkodástól ásványivá válik, akkor az ember fizikai testéből a holt, ásványi Földet is megismerjük. Ezzel megalapoztuk a világ fejlődésének megismerését szellemi oldaláról is.

Ha ilyen módon ismerjük meg az ember bensőjét, akkor a világ fejlődésével is úgy leszünk, mint születésünk óta átélt megszokott földi élményeinkkel. Ha emlékezetünk kincseiből előveszünk most valamit, amit tíz évvel ezelőtt éltünk át, akkor a múlt élménye kép alakjában jelenik meg lelkünk előtt. Az élet összefüggéseiből pontosan tudjuk, hogy ez képben jelenik meg. A kép azonban annak megismerését adja, ami tíz évvel ezelőtt objektíven jelen volt. Hogyan? Mert az organizmusban megmaradtak azok a folyamatok, melyek most előhívják a képet. Az organizmusban megmaradt folyamatok előhívják e képet és így a képből - ahogyan itt neveztem - rekonstruálhatjuk a tíz éve elmúlt élményt. De az érzékfeletti megismeréssel mélyebbre hatolunk az ember bensőjébe. Megismerjük például, hogy a gondolkodás folyamán a fizikai test hogyan válik ásványivá, mint ahogy valamilyen születésünk óta lezajlott élményt a magunkban hordozott, bennünk hagyott nyomok révén ismerünk meg.

Ugyanígy ismerjük meg a Föld fejlődését az ember fejlődéséből. Az ásványvilág feladatát a Föld fejlődésében abból ismerjük meg, amit az ásványiság az emberben véghezvisz. És ha ugyanezen a most itt leírt módon megismerjük, hogy a növényvilág és az állatvilág hogyan kapcsolódik az emberhez - ez is megismerhető, de csak utalhatok rá, a részletes kifejtés túl messzire vezetne -, akkor az emberből kiindulva megismerhetjük a világ fejlődését. És ekkor kiderül valami a világ fejlődésében, ami a mai civilizáció iránt érdeklődő számára épp oly fontos, mint amit az emberi lény örök magvának igazi megismeréséről említettem.

Hiszen megértük az újabb civilizációban, hogy az embert, legalább bizonyos fokig, sikerült a világ fejlődéséhez fűződő kapcsolatában az állati fejlődés folytatásának tekinteni; bár az illető elméletekben, vagy egyesek szerint hipotézisekben, több homályos, kiegészítésre és módosításra szoruló dolog található. Követjük a legegyszerűbb szerves lények fejlődését a magasabb rendű állatokig és tovább, míg eljutunk oda, hogy az embert az állati fejlődés csúcsára helyezzük. Az egyik így jár el, a másik úgy, az egyik idealistábban utal a darwini fejlődéstanra, a másik materialistább módon, metodikailag azonban ma szinte senki sem tagadja, hogy - mint egyébként hosszabb ideje szokásos - ha az ember fizikai természetét természettudományos módszerrel akarjuk megismerni, akkor az állatok sorához kell csatolnunk. Meg kell vizsgálnunk, hogy feje hogyan alakult át a különböző állatfajok fejéhez képest, vizsgálnunk kell végtagjait és így tovább. Ezáltal kapjuk az úgynevezett összehasonlító anatómiát, morfológiát, fiziológiát és képzetekhez jutunk arról, hogy a világ fejlődése során az ember hogyan alakult ki fizikai formájában az alacsonyabb rendű lényekből. De ezzel mindig a fizikai területen maradunk. Ma rossznéven veszik az antropozófus szellemi kutatótól, hogy olyan módon beszél a szellemi világról, ahogyan ebben az előadásban engedtem meg magamnak. Sokan fantazmagóriának tartják, még ha némelyek jó szándékúnak gondolják is, mégis csak annak tekintik.

Aki csak egy kicsit is megismerkedik azzal, amit leírtam, vagy egyáltalán hozzákezd, az meglátja, hogy ennek előkészületei épp olyan komolyak, mint például a matematika művelésének előkészületei, tehát szó sem lehet bármilyen fantasztikus vizekre való evezésről. Ahogy azonban egyfelől rossznéven veszik, hogy a szellemi világról mint reális, szemlélhető világról beszélünk, úgy másfelől azt róják fel, hogy az ember fizikai fejlődésére vonatkozóan voltaképpen a szó teljes értelmében azokhoz csatlakozunk, akik az állatok sorát darwini módon, teljesen szigorú természettudományossággal egészen az emberig követik. Amit fizikailag szemlélünk, abba semmiképpen sem szabad spekulációt belevinni és mindenfélét a fizikaiban keresni, mint a neo-vitalizmus. Mélységes spekulációt visz bele, a régi vitalizmus ugyanezt tette, A fizikai világot szemlélve, meg kell maradni a fizikainál.

Az antropozófus szellemi kutató egyfelől olyan módon mer a halál utáni és születés előtti körülményekről beszélni, ahogyan itt tettem és nem tekinti szemrehányásnak, illetve könnyen elviseli, ha azt mondják, hogy a fizikai világ leírását teljesen egy mai természetkutató módján végzi el. A fizikai világba semmit sem álmodik bele. Akár materialistának is nevezhetik, amikor a fizikai világot írja le, elviseli ezt a szemrehányást, mert a legszigorúbban el akarja különíteni a csak szellemi módszerrel szemlélhető szellemi világot a fizikai világtól, amelyet a mai természettudomány rendezett, fegyelmezett módszereivel kell vizsgálni. Ha tehát az antropozófus szellemi kutatónak gyakorta a szemére vetik azt, hogy egyes hívei, akik nem valami mély természetismerettel olykor kritizálják a természettudományt és szellemtudományos megismerésük bizonyos önteltségével úgy hiszik, hogy a tudományhoz is negatív módon szólhatnak hozzá, akkor a komoly szellemi kutatónak valóban rendkívül fájdalmas, hogy némelyek, akik követőknek nevezik magukat, ilyen laikus, dilettáns módon járnak el. Ez azonban nem következik az antropozófus szellemi kutatás természetéből. Az antropozófus szellemi kutatás természetének az felel meg, hogy a külső érzéki világban olyan szigorú tudományossággal járjon el, ahogyan magában a szellemi világban és viszont.

Azonban e feltétel mellett az antropozófus szellemi kutatás a világ fejlődésének szemléletében külsőleg teljesen a legszigorúbb természettudományos szemlélet- mód talaján áll ugyan, de ugyanakkor a szellemi-lelki világra veti tekintetét. És ahogyan tudja, hogy az egyedi ember embrionális létrejötte a fizikai világban nem pusztán fizikai folyamat, hanem az emberi csírával, embrióval szellemi-lelkiség egyesül, úgy azt is tudja, hogy bár a világ egész fejlődése az érzékek kárpitjaként tárul a fizikai test elé, és természeti törvényei a gondolatok szövevényének, vagyis az étertestnek, a kauzalitásban, a természeti törvényszerűségekben nyilatkoznak meg, ezt a fizikai világot fejlődésében mégis mindenütt áthatják és vezetik azok a szellemi erők, melyeket a leírt módón megismert szellemi lények irányítanak. Az antropozófus kutató tudja tehát, hogy éppen a külső fizikai világot igazan tudományos értelemben szemlélve érkezik el ahhoz a megfelelő határhoz, ahol szellemi kutatását megkezdheti.

Ha valóban lelkiismeretesen követtük, hogy Darwin, a darwinisták, vagy Haeckel hogyan követik az állatok sorát egészen az emberig és megvizsgáltuk az ember világbeli fejlődésének tudományos megalapozottságát, akkor megfelelő természettudományos módon megállva a határnál, éppen ettől a határtól szellemtudományosán vezethetjük tovább a dolgot. És ha az érzékfeletti megismerés érdekében belemélyedünk a forma szemléletébe, akkor ráébredünk, hogy csak most érthetjük meg az egyfelől az emberi világban, másfelől az állatvilágban megjelenő formák egész jelentőségét. A formák jelentőségének megismeréséhez jutunk el. Az érzékfeletti kutatással felvértezve most meglátjuk, hogy az állat négy végtagjával áll a Földön - legalább is az állatok többsége, és a kivételek megmagyarázhatóak -, gerince vízszintesen, a Földfelszínével párhuzamosan helyezkedik el és ezen a gerincen az állat feje egészen más helyzetben alakul ki, mint ahogyan az ember hordja a fejét. Az állat egész alakját, mondhatnám bensőleg, erők hatásának ismerjük meg, az egész kozmosszal való összefüggésében. Azt is megtanuljuk, hogy ezzel összehasonlítsuk az ember alakjának átformált, metamorfozált megjelenését, ahogyan csak két végtagján áll, gerince az állati gerincoszlophoz derékszögben, a Föld felületére merőlegesen áll és fejét a gerinc helyzetének megfelelően alakítja ki. Az emberi alakot azáltal tanuljuk az állatétól megkülönböztetni, hogy belehelyezkedünk a természeti alkotás belső művészetébe, behatolunk e kozmikus művészetbe. A világ fejlődésébe úgy hatolunk be, hogy az egyébként absztrakt, konstruktív gondolatoktól bensőleg eleven, a szellemben művészien formálódó gondolatokhoz emelkedünk fel.

Az a fontos, hogy az antropozófus szellemi kutatás abban a pillanatban, amikor meg akarja ismerni a világ fejlődését, az absztrakt megismerésből, amit a tudományban különben jogosan száraz, józan, rendszerező, kombináló megismerésnek neveznek, egy konkrétabb megismeréssé alakul át.

Az érzékfeletti világok fejlődésének megismerése a fogalmak útján a leírt módon történhet. Az érzéki világ fejlődésének megragadására azonban az érzékfeletti megismerésnek még mintegy művészivé is kell válnia.

Mikor így utalnunk kell arra, hogy a tudománynak művészetté kell válnia, akkor a mai fogalmakban való gondolkodási szokásokban élők természetesen ellentmondanak: de hiszen a tudománynak nem szabad művészetté válnia! Hát emberi követelményként ez mindig elmondható. Mondhatjuk, hogy megparancsoljuk a világ logikájának, hogy ne váljék művészetté, mert a valóságot csak gondolatok összetűzésével ismerjük meg, ilyen módon közelítve hozzá. Hiszen, ha a világ olyan volna, ahogy az ember elképzeli, akkor elutasíthatnánk azt, hogy felemelkedjünk a művészethez, a formák művészi megértéséhez. Mivel azonban a világ olyan, hogy csak művészi megragadással fogható fel, ezért el kell jutnunk e művészi megragadáshoz. Ez a helyzet. Akik komolyan vették a megismerést, amikor a világ fejlődésében az organikusat akarták megérteni, azok valóban eljutottak az absztrakt, tudományosnak elismert gondolkodás belső alakításához, a világ művészi megértéséhez. Abban a pillanatban pedig, mikor művészi intuitív pillantással folytatjuk a szokott darwini fejlődéstant, meglátjuk, hogy a teljességnek felfogott embert nem lehet egyszerűen úgy venni, mintha a világon egykor először alacsonyrendű állatok lettek volna, azután ezekből egyre magasabb rendűek fejlődtek volna ki, majd pedig létrejött volna az ember.

Voltaképpen az embriológia is ellentmond az ilyen elképzelésnek, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk. Bár az újabb kutatók megállapították a biogenetikai alaptörvényt és éppen az embriológiát hasonlítják össze a biogenezissel, mégsem értelmezik helyesen azt, ami az emberi embriológiában már külsőleg is elénk tárul, mivel nem emelkednek fel a világ alakulásának művészi megértéséhez. Ha meglátjuk az emberi embriónál, ahogyan az először, mondhatnám, csökevényesen fellépő szervekből kihajtanak a végtagok, és eleinte voltaképpen az egész csak fej, akkor ezek már az első elemei az emberi alak később teljesen megmutatkozó művészi megragadásának, elgondolásom szerint. Nem lehet az egész embert az állatok rendjébe sorolni. Nem mondhatjuk azt, hogy a ma előttünk álló ember az állatok egész sorának leszármazottja. Nem az. Aki valóban tudományos lelkiismerettel teljesen beleéli magát abba, ahogy a tudományos darwinizmus leírja ma a világ fejlődését, az rájön arra, hogy a magasabb megismeréssel nem helyezheti az egész embert egyszerűen az állatok sorának végére, csúcsára, hanem magát az emberi fejet kell tanulmányoznia. Mert az állatok egész sorának csakis ez az emberi fej a leszármazottja. Bármily különösen, paradox módon hangzik, amit az emberen általában a legtökéletesebbnek tartanak, az az állatok sorából alakult át.

Kezdjék el az emberi fejet ezzel a gondolattal komolyan tanulmányozni. Ebből kiindulva tanulmányozzák bizonyos morfológus-művészi érzékkel, hogy az alsó állkapocs, valamint a felső állkapocs csontjai átalakult végtagok, hogy a fejben minden átalakult, magasabb fokra emelt állati forma, és akkor felismerik, hogy az emberi fejben magasabb fokon jelenik meg az, ami az állatokban a legkülönfélébb módon alakult ki. Akkor azt is felismerik, hogy ez miért van így.

Az állatot szemlélve látjuk, hogy a feje a gerincoszlop egyik végén lóg és az igazi állatnál teljesen a nehézkedési erő uralkodik rajta. Nézzük meg ezzel szemben az emberi fejet a kozmoszban elfoglalt helyzetében. Az ember feje a függőleges irányú gerincvonalon nyugszik. Az emberi fej úgy nyugszik az ember többi részén, hogy ez mintegy megvédi a fejet attól, hogy csupán a nehézkedési erő uralkodjék rajta. Az emberi fej valóban viszonylagos önállósággal csatlakozik az emberi organizmus többi részéhez. Eljutunk annak megértéséhez is, hogy az organizmus által hordozott emberi fej voltaképpen úgy utazik, mint a kocsi utasa a kocsiban. Az organizmus többi része hordozza az ember fejét a világban. Az emberi fejnek megvannak az átalakult végtagjai, melyek bizonyos mértékben összezsugorodtak. Rajta ül az organizmus többi részén. Az organizmus e részei úgy viszonylanak az emberi fejhez, mint ahogy az állatnál az egész Föld viszonyuk nehézkedési erejével az állathoz. Az ember úgy illeszkedik fejével organizmusának többi részéhez, mint ahogyan az egész állat a Földhöz tartozik. Most az embert a világ fejlődéséből kezdjük érteni. Továbbhaladva az emberi alak megismerő művészi érzékkel való ismeretében, eljutunk annak megértéséhez, hogy az emberi fej az állatok sorának folytatása, de az organizmus többi része csak mintegy késői, a Földből megszerzett tag és csak hozzáilleszkedik az emberi fejhez. Így eljutunk oda, hogy már megértjük az emberiség fejlődését.

Ha régebbi korokba megyünk vissza, akkor az ősi idők embereiben nem szabad egyebet keresnünk, mint a mai fejalkat alapjait. E régi korokban nem szabad végtagjait, mellének alakulását keresnünk; ezek csak később illeszkedtek hozzá. Ha azonban a leírt módon az emberből kiindulva úgy szemléljük a világ fejlődését, mint visszaemlékezve egy régebbi élményünket, akkor azt találjuk, hogy az ember már megtalálta kozmikus fejlődését, amikor például magasabb rendű állataink még nem is léteztek. Mindenesetre voltak más állati formák, belőlük alakult ki az emberi fej, de mai magasabb rendű állataink még nem léteztek. Így azt mondhatjuk - vegyünk most későbbi földperiódust -, hogy az ember alakulása folyamán, fejét régebbi állati lényekből alakította ki, miközben szellemisége hatotta át. Így előző állapotához képest fejét magasabbra fejleszthette. Azután a Föld törvényszerű erőiből kisarjasztotta végtagjait. Az ezután fejlődött állatok csak addig fejlődhettek, ameddig az ember - fejét kivéve - kialakult. Mivel fejlődésüket későbben kezdték meg, ezért nem jutottak el az emberi fej alkatáig. Megmaradnak Földhöz kötöttségükben; az ember elkülönül a Földtől. Tehát van értelme, ha azt mondjuk, hogy az ember úgy illeszkedik a világ fejlődésébe, hogy jóllehet rokona az állatok sorának, szellemi alakulása révén mégis kiemelkedett belőle és a fejlődésükkel később csatlakozó állatok már csak annyit fejleszthettek ki, mint amit az ember azután végtagjain és törzsén kifejlesztett. Fejük csökevényes maradt, mert a fej alakulása csak úgy jöhetett volna létre, ha az emberhez hasonlóan hosszabb fejlődés láncolata előzi meg.

Így a világfejlődés alakulásának művészi szemlélete révén megváltozik a teljesen lelkiismeretesen felvett darwini elmélet, amennyire ma természettudományosan jogosult. Felismerjük, hogy az ember úgy illeszkedik a világ fejlődésébe, hogy az állatoknál hosszabb fejlődési előzménye van és az állatok fő alakjukban azt bontakoztatják ki, ami őnála csupán csatlakozik a fejhez. Így éri el az ember, hogy lényének egy részét kiemeli a nehézkedési erő hatása alól, míg az állatok a nehézkedési erőhöz kötődnek, az uralkodik rajtuk. Fejünk valamennyi érzékszervével mentesül a nehézkedési erőtől, ezért nem fordul a súlyos, nehéz anyag felé, hanem az éteriség felé, amely beleszövődött az érzéki világba. Ez elsősorban az érzékszervekre jellemző. Ez kiderülne, ha tüzetesebben foglalkozhatnánk velük. Ilyen módon például az ember hallószerve is az éteri struktúrától függ, nemcsak a levegő struktúrájától.

Mindezek révén az ember nemcsak a súlyos anyagi világba illeszkedik, hanem beleilleszkedik az éteri külvilágba is. Például az étervilág révén észleli azt, amit a fény elővarázsol a színek világában és így tovább. Már külső alakja folytán kiemelkedik a súlyos anyagból a szabad éterhez és ezért másként tekintünk bele a világ fejlődésébe, mintha nem a természettudomány révén emelkednénk a szellemtudományhoz.

Azt is látjuk, amit a szellemi-lelkiség alkot az emberen és hogy az ember megértéséhez a művészihez kell felemelkednünk. De még feljebb kell emelkednünk; tanuljuk meg például kimondani, hogy szellemi-lelki, érzelmi, akarati lényével kapcsolatban úgy kell a magányról és a másokkal való együttélésről beszélnünk, mint elméleti fogalmakról, ahogyan ma leírtam. Fel kell emelkednünk a morális világhoz és végül a vallás világába jutunk. Ezek a világok egy egésszé szövődnek össze.

Ha a mai civilizáció értelmében a természettudományos gondolkodásmód szokásai szerint szemléljük az embert, akkor merev tudományos természeti szükség- szerűséget találunk. Ebbe illeszkedik bele az ember. Másfelől azt találjuk, hogy az ember csak ügy ébredhet méltóságának tudatára, ha azt mondhatja: csak akkor vagyok igazán ember, ha érzem magamban a morálisvallásos impulzusokat. Ha azonban becsületesen a természettudomány talaján állunk, akkor a Föld kezdetéről és végéről csak hipotéziseink maradnak, az elején a Kant-Laplace féle kozmikus ködről beszélnek, a végén a hő-halálról.

Ha már most a természettudományos követelményekkel szemben csak a mai civilizáció értelmében szemléljük az intuitíve megnyilatkozó morális-vallásos világot - ezt tettem „A szabadság filozófiája" című könyvemben - akkor azt kell mondanunk, hogy voltaképpen ködöt képzelünk el. Hihetjük, hogy a Föld hő-halála után természettudományos értelemben egyéb is lehetne, mint minden ideál halála?

Itt kapcsolódik be a szellemtudomány, az antropozófia és megmutatja, hogy a szellemi-lelkiség realitás, amely fizikai mivoltunkon dolgozik, az embert emberi alakban állította a világ fejlődésébe és egészen más animális lényekre kell visszatekintenünk, mint amilyenek a mai állatok. A mai természettudomány módszerét meglehet ugyan tartani, de más eredményekhez jutunk. Ezáltal az antropozófia belevonja a tudományba a moralitást, a vallást. Az antropozófia ezáltal lesz morális-vallásos megismerés. Most már nem csupán a Kant-Laplace-féle ősködre tekintünk, hanem egy eredeti szellemiségre is, melyből az antropozófia által ismertetett szellemi-lelkiség ugyanúgy bontakozott ki, mint ahogyan az anyagiság a Föld fizikai eredetéből kifejlődött. A Föld végére tekintve rámutathatunk, hogy a Föld valamilyen hő-halállal fejeződik be, mivel az entrópia törvényei teljesen jogosultak. De úgy tekintünk rá, ahogyan az egyes ember elmúlására tekintünk antropozófiai szempontból. A holttest az elemeké lesz, az ember belép a szellemi világba. Így nézzük a Föld befejezését is. A tudományos eredmények már nem tévesztenek meg, mert tudjuk, hogy minden emberek által kifejlesztett szellemi-lelkiség a Föld elmúlása után a Föld halálának kapuján átlépve, éppen úgy új világ fejlődése felé tart, mint ahogyan az ember egyedi halálán túllépve új világ fejlődése felé indul.

A Földet így áttekintve, látjuk meg fejlődése közepén a golgotai eseményt. Meglátjuk, hogy ez a golgotai esemény a Föld fejlődésének középpontjába helyeződött, mert e földi fejlődésben azelőtt csak olyan erők léteztek, melyek az ember erőit már régen megbénították volna valamilyen módon. Valóban felismerjük, - ezt végezetül most csak megemlíthetem - hogy ahogy a növényi és az állati megtermékenyítéskor valami speciális kerül a megtermékenyített organizmusba, úgy a golgotai misztériumban a földöntúli szellemi világok visznek be valamit a Föld fejlődésébe, ami tovább él és addig kíséri a lelkeket, míg a Föld végeztével földi létünk változásának más formáivá alakulnak. Napokig kellene beszélnem, ha meg akarnám mutatni azt az utat, mely szigorúbb tudományos lelkiismeretességgel vezet az emberiség és a világ fejlődéséről ma elmondottaktól a golgotai misztérium, a Krisztus-lény fellépésének földi összefüggéseihez.

Az evangélium néhány kijelentése éppen a szellemtudományos elmélyedéssel fog egész másként felragyogni, mint ahogyan a nyugati tudat számára eddig lehetséges volt. Gondoljuk csak el: ha teljesen természettudományos talajon állunk, akkor a Föld fizikai végére kell tekintenünk. Aki pedig ezen a természettudományos talajon halad tovább, az követheti, hogy végül is a Földet körülvevő csillagvilág is elpusztul. Olyan jövőbe tekint, ahol lent nincs Föld és fent nincsenek csillagok. A szellemtudományból azonban az a bizonyosság fakad, hogy a fizikai és étertestből esténként kihúzódó és reggelenként visszatérő örök mivoltunk tovább él, ugyanúgy, mint ahogyan az egyedi test lehulltával is tovább él. Ha az egész Föld hullik le valamennyi emberi lelki szellemről, ez az örökkévaló rész új planetáris fázisokban, a világ fejlődésének új fázisaiban él tovább.

És most egész csodálatos módon hangzik felénk Krisztus szava az evangéliumból: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Pál szavai ehhez csatlakoznak: Nem én, hanem a Krisztus énbennem. Ha ezt a kereszténységet bensőségesen értő keresztény valóban átérzi, ha a keresztény azt mondja magában: Nem én, hanem a Krisztus énbennem, és ha megérti Krisztus szavát: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim - vagyis ami örök mivoltomban rejlik - semmiképpen el nem múlnak, akkor ebből az evangéliumból sajátságos módon egy mindenképpen tiszteletet sugalló szó ragyog fel, de ha őszinték vagyunk, nem érthető meg minden további nélkül.

Ha az antropozófus értelemben vett szellemtudománnyal közelítünk e szavakhoz és sok egyébhez is, amely a világ, a Föld és az emberiség fejlődésének szellemi homályából jön felénk, akkor fény sugárzik rájuk. Olyan, mintha fény sugároznék az ilyen szavakra: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak - amikor ide hallatszanak arról a tájról, ahol végbement a golgothai misztérium, hiszen valójában a Föld egész fejlődése tőle kapta értelmét.

Látjuk tehát, hogy az antropozófia értelmében a szellemtudomány mindenesetre arra törekszik, hogy lelkiismeretesen megmaradjon a szigorú érzéki észlelésre épített módszerek mellett, de a szigorú tudományos módszert azokra a területekre is kiterjessze, ahol saját örök mivoltunk ragyog felénk, de felénk ragyog a világ fejlődésének szellemi mivolta is, ahol feltűnik előttünk az a fény, melyben maga a világ fejlődése jelenik meg szellemi erőivel, szellemi lényeivel, szellemi isteni mivoltában.

Nagyon hálás vagyok, hogy érdeklődésükkel e fejtegetések felé fordultak. Hadd mondjam el végezetül, hogy a szellemtudományos antropozófia teljesen meg tudja érteni, hogy az újabb emberiség, éppen a tudományosan lelkiismeretes újabb emberiség megszokta, hogy azt tartsa igaznak és bizonyosnak, ami a kauzális, természettudományos megismerésből, a külső érzéki megfigyelésből és az érzéki megfigyelések és kísérletek értelemszerű kombinációjából következik. Ezen tanulták a bizonyosságot. És miközben ezen tanulták először a bizonyosságot, beleélték magukat a „bizonyos”-sal kapcsolatos általános érzésbe. Eddig nem próbálták még az érzékfelettit olyan módon követni, ahogyan az érzékleteset követték. Ezt a bizonyosságot ezért még nem vitték át az érzékfeletti világokba. Még ma is azt hiszik, hogy az érzékfeletti világokkal szemben a puszta hitnél, a tiszteletteljes sejtelemnél kell megmaradni, mert különben elvész a titok, racionalizálódik az érzékfelettiség. A szellemtudomány nem próbálja a titkot racionalizálni, sem az embernek a titkok iránt érzett tiszteletteljes tartózkodását elűzni. Látással vezetik az embert e titkok elé. Meghagyja titoknak, de úgy állítja a világ fejlődésének területére, ahogy különben az érzékletes dolgok állnak a világfejlődés területén.

És igaznak kell lennie, hogy az embernek a csak természeten túli dolgokról is bizonyosságra van szüksége. Amilyen mértékben az ember érezni fogja, hogy az antropozófus értelemben vett szellemtudomány révén nem határozatlan, dilettáns, elmosódott beszédet hall a világról, hanem olyasmit, amit ugyanaz a szellem hat át, mint az újabb tudományt, olyan mértékben érzi az emberiség, hogy az érzéki világ révén elsajátított bizonyosság átvihető a szellemi világokba is. Azt fogják érezni: ha csak az érzéki világ biztonságával rendelkezünk, ez nem segít rajtunk, ha az érzéki világ elpusztul. Az embernek örökkévalóra van szüksége, mert ő maga az örökben akar gyökerezni. Nem adhatja oda a bizonyosságot azért, hogy az csak a mulandóra vonatkozzék. Ki kell vívnia az igazi bizonyosság, a megismerés bizonyosságának maradandóságát.

Az antropozófus szellemtudomány ezt ma a legszerényebb mértékben akarja; ezt tudja, aki ma antropozófus szellemtudománnyal foglalkozik. Azt akarja, hogy az ember a természetes bizonyosság miatt ne veszítse el a maradandóság ismeretét, a mulandóság bizonyossága miatt a maradandó bizonyosságát. Az antropozófia be akarja vezetni civilizációnkba a maradandóság bizonyosságát, ezzel a születés és halál, a halhatatlanság és a világ szellemi fejlődéseinek titkáról való bizonyosságot. Úgy gondolja, hogy ezzel együttdolgozhat ezen a civilizáción. Mert amilyen mértékben az embernek van bátorsága elismerni, hogy nemcsak a múlandóság, de a maradandóság bizonyosságát is meg kell szereznie, olyan mértékben szokja meg, hogy az antropozófiát ne tűntesse fel fantasztikusnak és egyesek hiábavaló játszadozásának, hanem a többi tudományhoz hasonlóan, egész szellemi kultúránk és általában civilizációnk részévé kell válnia.