"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az antropozófia megismerési alapjai és szerepe az életben (6)

6. --

Stuttgart, 1921. szeptember 3.

Az előbbi fejtegetésekből kivehettek, hogy az imaginatív megismerés némiképp hasonlít az emberi lélekben műkö­dő emlékezethez. Valóban, az imaginatív megismerést úgy is lehet jellemezni, hogy összehasonlítjuk azzal, ahogy az em­lékezetben élünk, csak akkor meg kell kísérelnünk, hogy kis­sé pontosabban vizsgáljuk az emlékezési életet, mint ahogy az ma a szokásos pszichológiai vizsgálatoknál történik.

Az emlékezést nagyon gyakran úgy képzelik el, hogy az érzékeinkkel létrehozott külső észlelésekhez gondolatok kapcsolódnak és az észlelés folyamán, talán még kevéssel utána is, az észleletekhez fűződő gondolatok még tudatunkban vannak, azután ezek a gondolatok valahogy legördülnek a tu­datalattiba és ebből a tudatalattiból megfelelő indítékra újra feljönnek, mint emlékezési képzetek. Egy filozófiai iskola arról beszélt, hogy az ilyen gondolatok, vagy képze­tek mintegy lemennek a tudat küszöbe alá, hogy megfelelő pillanatban a küszöbön át újra visszajöjjenek. Kényelmes gondolkodásmód, ha a lejátszódó aktust úgy képzeljük el, hogy először az észleletek mozgatják a fogalmakat és ha már nincsenek tudatunkban, valahol sétálnak, vagy úsz­kálnak a tudatalattiban - melyről már nem alkotnak gondolatokat - és azután, ha szükség van rájuk, újra felsétálnak. Már az emberi lelki élmények felületes szemléletéből is kitűnik, hogy ez egész bizonyosan nincs így. A közvetlen meg­figyelés számára nincs jelentős különbség a külső észlelés következtében megjelenő képzet és az emlékezet megjelenése között. Az egyik esetben a külvilág kelti életre képzetünket. Itt van a külső észleleti jelenség és a fogalom hozzátagozódik. Természetesen van tudatunk a külső észlelésről és meggondoltan követjük a folyamatot a képzet felkeltésé­ig. De nem ez a lényeges. Helyes az a megállapítás, hogy amikor egy emlékezési képzet megjelenik, akkor az, ami belülről ezt a képzetet felkelti, az először tudatunk számára közvet­lenül nem jelenik meg. De ahogy jeleztem, a lényeg mégsem az, hogy az észlelésre vonatkozóan tájékozottak vagyunk, hanem, hogy valamelyik oldalról, egyszer kívülről, másszor belülről képzet keletkezik.

Ha nem élünk vissza a szavakkal, mintegy azt mondhat­juk, hogy mind a két esetben objektív dolog az, ami képzetalko­tásra ösztönöz bennünket. És ha az észlelés és a fogalom hozzákapcso1ódásának folyamatát tovább követjük, akkor lé­nyegesnek mégis azt kell tekintenünk, hogyha különöskép­pen be akarunk valamit vésni emlékezetünkbe, - ha arra törek­szünk, hogy egy tény átélését ne adjuk át egyszerűen a fele­désnek, hanem tartsuk meg emlékezetünkben -, akkor bizonyos gyakorlatokat végzünk. Csak tanulmányozzuk egyszer, hogy mi­lyen machinációkkal akartunk, ha erre szükségünk volt, jól megtartani valamit emlékezetünkben. Ami az emlékezéshez ve­zet, az túlhaladja a puszta képzetalkotást. Ha magát az em­lékezést tanulmányozzuk, észrevesszük azon a módon, ahogy tisztán a testi felépítésünk következtében az emlékezőképesség letompul vagy fokozódik, hogy az szervezetünk egészének valami köze van az emlékezés kialakításához, és ha az észlelő képzetalkotás aktusában élünk, akkor a szerveinkkel végzünk valamilyen tevékenységet. Ez az szervi tevékenység a tudat előtt félig, vagy egészen rejtve marad, de ez a tevékenység az, amely tulajdonképpen az emlékezést előidézi. Ez azon alapszik, hogy az észlelethez kapcsolódó fogalom nem táncol le a tudatalattiba és jön újra fel, hanem észlelő képzetünk­höz még valami más is kapcsolódik, nem csak a képzetalkotás tevékenysége. A képzet elmúlik. És amikor a képzetté tett észlelési folyamatot elhagytuk, a képzet elmúlt, de lezaj­lott bennünk valami más, ami a megfelelő alkalommal újra elő­idézi a képzetet.

Aki egyáltalán meg tudja figyelni ezt a lelki folyamatot, az látja, hogy egy emlékezési képzet, mint új képző­dmény, hasonlóképpen alakul ki, mint az észlelési képzet, csak éppen egyszer a folyamat kívülről befelé, máskor belülről kifelé zajlik le. Egyszer az indíték mint észlelt jelenség kerül a tudat elé, máskor pedig mint belső, szervezetünkhöz kötött folyamat a tudat előtt rejtve marad. Most ezt a tényt, amelyet csak vázlatosan jellemezhettem, magunk elé állítjuk és visszatérünk az imaginatív megismerés szemléle­tére. Leírtam, hogy az imaginatív megismerést úgy alakítjuk ki, hogy először olyan gyakorlatokat folytatnak, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy belsőleg, képszerű­en olyan módon alkossunk képzetet, mint ahogy képzetet al­kotunk, amikor emlékezünk. Ezeket a gyakorlatokat leírtam a „Wie erlangt man Erkenntnisse der höhere Welten” és a „Geheimwissenschaft” c. könyvemben. Ezekkel a gyakorlatokkal eljutunk az imaginatív átélés képességéhez. Eljutunk ahhoz, hogy olyan benső képtartalmú, képzethez hasonló élménye­ink legyenek, melyek nem emlékeztetnek a személyesen átélt tényekre, hanem saját mivoltuknál fogva annak a jelét hordják magukon, hogy egy, a mindennapi tudat előtt elrej­tett valóság képei. Annak a valóságnak a képei, amelyet szellemi valóságnak nevezhetünk.

Ha azonban ezzel a képtudattal közelítünk ahhoz az aktushoz, amelyet most jellemeztem, akkor kissé más megvi­lágításban jelenik meg. Megismerjük, hogy a képzetalkotó észlelés és az emlékező képzetalkotás hogy viszonylik az imagináció képességéhez. Az imaginatív megismerés képessége elsősorban sajátságos belső átélést ad a képzetalkotásra, magára a gondolkodásra vonatkozóan. Ha erre a mindennapi tudattal reagálunk, nem jutunk messzire. Már filozófiai­lag iskolázottnak kell lennünk ahhoz, hogy egyáltalán rögzíthessünk valamit, amikor a képzetalkotást, magát a gondolkodást tesszük megfigyelésünk tárgyává. Aki nem hajlandó isko­lázni magát, az türelmetlenné válik, ha elvárják tőle, hogy valahogy magát a gondolkodást gondolja. Még Goethe is szerencsésnek mondta magét azért, mert sosem gondolkodott a gondolkodásról. Ez Goethe természete alapján jól megmagya­rázható. Goethe, ahogy ezekben a fejtegetésekben jellemez­tem, szemléletességre törekedett, és ha az ő szemléletes eleméből a tiszta gondolkodás elemébe jutott, - amelyben nem tudott szellemileg lélegezni, mert ez teljesen ellentétben volt a természetével -, úgy érezte magát, mint a szárazra ve­tett hal.

De a gondolkodást mindenképp lehet és kell is megér­teni, különben nem jutunk végleges filozófiai szemlélethez. Lehet, hogy ez nem mindenkinek az ügye, de a filozófiáé bi­zonyosan. Amit az ember a mindennapi tudatával, mint gondolko­dást, mint képzetalkotást fog fel, és amely olyan rendkívül absztrakt, halvány jellegű, hogy nem szívesen időzünk mel­lette, az az imaginatív megismerésben sűrűbb és szemléletesebb. Azt mondhatjuk, hogy az azelőtt absztrakt szellemi­ségűnek látszó képzetalkotás és gondolkodás közeledik a ma­teriális szemléletességhez.

Ne értsük felre az ilyen mondatot, hanem fogjuk fel a maga teljes jelentőségében, mert tulajdonképpen meglepő kell, hogy legyen, hogy amit általában olyasvalaminek tar­tunk, aminek semmi köze sincs a matériához, az éppen amikor az érzékfeletti megismerés első fokán, az imaginációban szem­léljük, maga is szemléletesebbé válik, sőt olyan formát kö­zelit meg, amely - mondhatnám - már valami materiális dolog­ra emlékeztet. A gondolkodásról kapott képek - hiszen az imaginációban képeket kapunk - a meghalásnak, az önmagunk el­múlásának, az elhalásnak a folyamataira emlékeztetnek. Való­ban, az imaginatív megismerésben a képzetalkotás, a gondolkodás, az elhaló matéria képében jelenik meg. Elmondhatom, hogy ha azt, amit éppen most leírtam, össze akarjuk hason­lítani valamivel a külső fizikai világban, akkor nem lehet mással összehasonlítani, mint azzal a folyamattal, amely meg­figyelhető, mint valamely élőlény fizikai halálának bekövet­kezése. Valóban, amikor a mindennapi megismeréshól az imaginatív gondolkodásba érünk, alapjában véve érzésünkben olyas­valami jelenik mag, amit akkor érzünk, amikor a fizikai vi­lágban a meghalást éljük át.

A megismerés, azáltal, hogy közeledik az imagináció­hoz és az inspirációhoz, kissé elevenebbé válik, mint ami­lyen a mindennapi tudatban megjelenő absztrakt formájában volt, ezért a felemelkedés az érzékfeletti ismeretekhez kap­csolatos azzal, amit tegnap belső sorsélménynek neveztem. Az ember bizonyos belső közömbösséggel éli át a mindennapi tudat megismerési folyamatait. Hiszen tudjuk, hogy az élet másik folyamata felemel az őrömbe és levisz bennünket a fájdalomba, az érzések és emóciók hullámaiban föl- és alászállunk, de abban, ami megismeri gondolkodásunkban megy végbe, van valami jeges, hidegen érintő elem, amely lelkünkben csak igen kevéssé hoz létre ilyen hullámokat.

A dolog valóban megváltozik, amikor felemelkedünk az imaginatív megismeréshez. Akkor a megismerési folyamatok, bár mindenképpen szellemi-lelki természetűek és semmi közük sincs a fizikaiakhoz, hasonlóbbakká válnak a mindennapi élet folyamataihoz. Intimebb lesz a kapcsolatunk a megismerési folyamatokkal, mert azok felfokozott személyes érdeklő­désünkön keresztül ragadnak meg bennünket. És most, miközben átéljük a gondolkodás, a képzetalkotás szemléletessé válását, megismerünk egy szemléletes, már-már materiális létet megközelítő folyamatot. Ha ezt a folyamatot, olyan igazán megjelenít­jük magunknak, felhasználhatjuk az emlékezés belső folyamatainak a megközelítésére. Az emberi szervezet, azáltal, hogy ilyen módón átgondoltuk, mintegy átlátszóvá válik. Először egy imaginációban szellemileg-lelkileg átéljük a gondolkodá­si folyamatot. És azután átéljük materiális képmását, amikor az emlékezést tanulmányozzuk, mert ami az emlékezési képzet tudatossá válását megelőzi, egy fajta materiális folyamat és hasonlít ahhoz, ahogy szemléletünkben kép adódik, amikor - úgy, ahogy most leírtam - az imaginációban a gondolkodás­hoz érünk. Azt mondhatjuk, itt van a lehetősége annak, hogy imaginatív megismeréssel eljussunk az emlékezési folyamat áttekintéséhez.

És ha azután ezen az úton folytatjuk megismerési fá­radozásainkat, akkor valóban eljutunk annak a belátásához, hogy maga az imagináció szellemileg-lelkileg hasonló folya­mat, mint fizikailag-testileg az emlékezési folyamat, csakhogy az emlékezet beleindividualizálódik az emberi testbe, individualizálódik a személyes élmény számára. Az imaginációs fo­lyamat elkülönül az emberi testtől és berendezkedik egy testen kívüli, kozmoszban lejátszódó hasonló folyamatra.

A szervezetben a meghalás fizikai-testi folyamata tevékenykedik. Ami ennek megfelelően a tudatban megjelenik, az az emlékezési képzet. Az imaginációban egy szellemi-lel­ki folyamat tevékenykedik és ennek a külvilágban egy reális folyamat felel meg, amelyet imaginációval még nem lehet megragadni, amelyhez még közeledni kell, mert a teljes megis­merési folyamat imaginációból, inspirációból és intuícióból áll. De látják, vannak az emberi életben olyan dolgok, mint az emlékezet, vagy a testi-lelki folyamatok, ame­lyeket nem lehet megismerni sem spekulációkkal, sem filozó­fiai megfontolásokkal, hanem csakis úgy, hogy egyelőre rej­tett, lelki képességek kifejlesztésével közelítünk hozzájuk. És hogy közelítünk hozzájuk, az még a kővetkezőből is kitű­nik.

 Amikor bensőleg-lelkileg a mindennapi gondolkodásban, vagy képzetalkotásban élünk, akkor erről a gondolkodásról az van a tudatunkban, hogy mi magunk illesztjük az egyik képze­tet a másikhoz. Világos tudatunk van arról, hogy ha nem vol­na képességünk arra, hogy bizonyos belső önkénnyel, józanul rakjuk az egyik képzetet a másikhoz, a képzetek egymást kergetnék úgy, hogy mi csak egy bennünk működő automata képei lennénk, és akkor a valóságban nem lennénk emberek. Ez a min­dennapi gondolkodásra vonatkozó érzésűnk - úgy vélem, ezt kimutattam a „Philosophie der Freiheit”-ben - ez az, amiből azután teljes szabadság-érzésünk árad ki, és ez az, ami által a szabadság jelensége egyáltalán empirikusan felfogható.

Egyelőre elvesz a belső önkény érzése, amikor az imaginációhoz felemelkedünk. Az imagináció képeket ad, és bár tisztán szellemileg-lelkileg éljük át őket, ahogy tegnap mon­dottam, semmi közük sincs a víziókhoz, hallucinációkhoz és hasonlókhoz. Ezek a képek mutatják, mert éppen tartalommal teljes képek, hogy egymáshoz fűzésükben és analizálásukban már nem adják meg nekünk ugyanazt a szabadságot, mint ame­lyet érvényesítünk, amikor a mindennapi tudatunkban a képze­teket összekötjük és elválasztjuk egymástól. Egész fokoza­tosan elfog bennünket az az érzés, hogy az imaginatív meg­ismeréssel nemcsak képekbe éljük bele magunkat, mint ahogy képzeteinkbe éljük bele magunkat és képzetünk szigorú kö­vetkezetességgel, mint általunk összekötendő képzetek jelen­nek meg, hanem lassanként az az érzésünk van, hogy az imaginációk csak általunk esnek szét egyes jelenségekké, de ezek alapjában véve egy egészet alkotnak, mintegy rajtuk keresz­tül egy folytatólagos erő működik. Az imaginatív létezőben olyasvalamit élünk át, amit így, először az imaginatív meg­ismerés hoz tudatunkba, és amiről mindennapi tudatunkban sej­telmünk sincs.

Másrészt, ha a mindennapi életet tanulmányozzuk, nevezetesen olyan módon, mint ahogy Goethe az ő metamorfózis-tanulmányaiban tette, hogy a növényi princípiumot, az egyik for­ma átmenetét a másikba, ezt az önmagában élő átalakulást megfigyeljük, akkor látjuk, hogy a növény anyagi megjelenésében benne van az, aminek képét most az imaginációk világá­ban mint folytatólagos erőkifejtést éltünk át. Így lassan­ként rájövünk, arra, hogy az imagináción keresztül, imaginatív munkánkkal, eljutottunk a növekedési erő megragadásához. Rá­jövünk arra, hogy a kispekulált életerőt, még a mechanikai szemléletűeknél is erősebben kell elutasítanunk, mert ami az életerő te­rületén van, az sohasem érhető el a mindennapi gondolatokkal, az átlagos filozófiai spekulációval, csak a magasabb rendű felfogásmóddal, amelyet el kell érnünk. Rájövünk arra, hogy a mindennapi értelemmel csak az érhető el, ami szervetlen, és ami a növekedésben él, azt azzal a belső lelki beállított­sággal kell felfognunk, amely csak akkor a miénk, ha magunké­vá tettük az imaginációt. Szervezetünkben él ez a növekedési erő. Áttekintjük és megismerjük, ha átadjuk magunkat az imaginatív életnek.

Itt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az imaginatív megismeréshez vezető gyakorlatokra vonatkozóan való­ban tekintetbe kell venni a könyveimben megadott szabályokat. Mert mi a céljuk ezeknek a szabályoknak? Az a céljuk, hogy, amit a magasabb megismerési képesség kifejlesztésére törekvő ember végrehajt, azt olyan benső világossággal tegye, mint amilyennel a matematikai fogalmakat alakítja ki. A tudatnak, ha beleéli magát mindabba, ami szükséges ahhoz, hogy az imaginációt és az érzékfeletti megismerés azt követő fokait, az inspirációt és intuíciót is kifejlessze, olyan állapotban kell lennie, mint amilyen állapotban a geometria gyakorlása közben van. Ha most a betegesen víziós, hallucinációs életre, a beteges jelenségekre halványan utaló álom-életre gondolnak, mérlegelhetik azt a különbséget, amely fennáll ezek között és a matematikai világosságban élő tudat között. Nem szabad letompult tudattal törekedni arra, ami az imaginációhoz vezet. Mert ha arra, amire lelkileg-szellemi­leg matematikai világossággal kell törekednünk, álomszerűen, misztikusan, zűrzavarosan, elsötétülten törekednénk, nem emelkedhetnénk a magasabb megismerési erőkhöz, hanem lesüllyednénk a régebben átélt erőkbe, a növekedési erőkbe, az emberi organizmus szaporodási erőibe. Ha az imaginatív meg­ismeréshez vezető út leírását valóban szemügyre vesszük, már láthatjuk a dolgok összefüggését.

Ebben az imaginatív megismerésben - ahogy leírtam - a képek világában élünk. Csakhogy a képek saját mivoltuknál fogva annak a jelét hordják magukon, hogy realitá­sok képei. A realitásokat azonban nem értük még el, sőt a legvilágosabb tudatunk van arról, hogy egy nem reális képvilágban élünk és éppen ez az egészséges. A hallucinációs, víziós ember valóságnak tartja vízióit, hallucinációit. Az képzetalkotó embernek éppen az által van nemcsak átlagos, ha­nem magasabb fokú megfontoltsága, hogy tudja, mindaz, amit az imaginációban átél, az egy kép. Egy valóság képe, de mégis csak kép. Nem is jut el ahhoz, hogy ezt a képvilágot összecserélje a valósággal. Mert ami a képvilágból mintegy átvisz bennünket a valóságba, az az inspiráció.

Az imagináció az érzékfeletti valóság képét adja, az inspiráció pedig átvezet bennünket ebbe a valóságba. Ahogy a meditációval, a koncentrációval az imagináció lehetőségét idézzük elő, úgy az inspirációt úgy érjük el, hogy egy bizo­nyos benső technikával egy olyan másik képessége fejlesz­tünk ki, amelyet joggal nem tud az ember különösképpen ér­tékelni a mindennapi életben. Ugyanis meg kell figyelni, né­miképp világosan tudatunkba kell hozni, hogy mi a felejtés, a képzet kidobása a tudatból. Meditálva kell gyakorolnunk a művi felejtést, a képzet kiküszöbölését és így kell kialakí­tani azt a képességet, hogy az elsajátított imaginatív életet, képekben-élést el tudjuk utasítani és végül ki is tudjuk ol­tani. Aki csak odáig vitte, hogy imaginációi legyenek, az még nem tud behatolni a szellemi világba. Csak az hatolhat a szellemi világba, aki eljutott odá­ig, hegy ezeket az imaginációkat, amelyek - mondhatnám - csak az imaginatív képesség realizálódásaként jelennek meg, megsemmisítse, mert ezek az imaginációk többé-kevésbé önma­gunk által keletkeztek. Fontos az, hogy tudatunk tel­jesen üressé váljék. A feledés műveletét alkalmazzuk erre az imaginatív életre, úgy, hogy megtudjuk mit jelent egy olyan teljesen éber tudatban élni, amely nem alkot képzetet, de a megelőző imaginatív tevékenységgel kifejlesztette benső energiáját és most megszabadult tartalmától. Ezáltal megtudjuk, mit jelent ilyen erőteljes tudatban élni.

Ezt a tudást el kell sajátítani és akkor az imaginatív tevékenységtől felemelkedünk az inspiratív megismeréshez és azt is tudjuk, hogy megérint bennünket egy szellemi valóság, és ez a szellemi valóság egy olyan lelki-szellemi folyamatban nyilatkozik meg szálunkra, amelyet a be- és ki­légzéssel, általában a ritmikus lélegzési folyamattal hason­líthatunk össze. Kint ahogy a ritmikus lélegzési folyamat abból áll, hogy a külső levegőt felvesszük magunkba, belsőleg átdolgozzuk és azután, miután bizonyos módon eggyé váltunk vele, más formában visszaadjuk, úgy most megismerünk egy olyan folyamatot, amely abból áll, hogy a meg­szerzett benső tudati erőt át tudjuk érezni, mintegy lelki­leg-szellemileg be tudjuk lélegezni ebbe az imagináció ál­tal megerősödött tudatba. Ezáltal felfénylik ebben a megerősödött tudatban az objektív imagináció. Belélegez­zük a szellemi világot, belénk árad a szellemi világ, azo­nosulunk vele, életünkkel kiemelkedünk magunkból, ritmikus kölcsönhatás keletkezik köztünk és a szellemi világ között.

A régi Indiában ösztönszerűen törekedtek a magasabb megismerésre. Ezekkel az ösztönszerű, jógában élő törekvé­sekkel - amint önök talán tudják - felhasználták a lélegzé­si folyamatot arra, hogy - mondhatnám - fizikai módon eljus­sanak ahhoz, hogy magát a lélegzési folyamatot, mint szelle­mi-lelki folyamatot éljék át. Amikor a keleti jógagyakorlatban a lélegzést, belégzést, lélegzet-visszatartást, ki­légzést bizonyos módon szabályozzák és átadják magukat en­nek a lélegzési folyamatnak, ebből a lélegzési folyamatból magukba szívják a szellemiséget és lelkiséget. A lélegzési fo­lyamatot éppen azáltal különítik e1 a tudattól, hogy mint­egy belenyomják a tudatba és megtartják belőle a szellemiséget és lelkiséget. A jógagyakorlatban átélt folyamatot je­lenlegi kultúránk organizációja miatt nem utánozhatjuk és ezt ne is tegyük. Ledobna bennünket a testi organizáció­ba. A mi lelki életünk már nem azon a területen él, ahol az indiaiaké élt. Az ő lelki életük még inkább a érzékelés felé, a mienk viszont az értelem, intellektus felé hajlik. És az intellektus szférájában a jógalégzés abba a veszély­be sodorná az embert, hogy elpusztítja testi organizációját. Az intellektuális területen élő embernek olyan gyakorlatokat kell végeznie, mint amilyeneket a „Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten” c. könyvemben leírtam. Ezek tisztánk a szellemiégben-lelkiségben zajlanak le. Legfeljebb meg­csendül bennük valami a testi-fizikai lélegzési folyamat­ból - de ez is csak ritkán, vagy a legtöbb esetben egyál­talán nem. Az imagináció elérésére végzett gyakorlatok lé­nyege tisztán a szellemiségben-lelkiségben zajlik le, abban a szférában, amelyet az ember akkor él át, mint amikor a geometri­át és matematikát gyakorolja. Amit az inspiráció elérésére cselekszünk az is ebben a szférában játszódik le.

Az inspirációval adódik egy szellemi-lelki világ, egy szellemi-lelki objektivitás tudatos átélésének lehető­sége. Ez azonban kapcsolatban van magának a tudati életnek a benső átalakulásával. Az embernek el kell viselnie, hogy mint fizikai lény a gyermekkor, az ifjúság, az öregkor, az aggastyánkor éveinek átélésével külső növekedési átalakuláson megy át. Ami pedig magát a tudat t illeti, az em­ber némi félelmet, bátortalanságot érez, amikor ilyen átalakulást, ilyen eleven princípiumot kell átélnie egészen belső lelki tartalmában. De ezt át kell élnünk, ha érzékfe­letti megismeréshez akarunk jutni.

Amit Goethe rendkívüli tökéletességre fejlesztett, a metamorfózis-szemlélet, az különösen jól mozog az imaginatív élet területén, azért, mert mindaz, ami az imaginációnak van alávetve, eleven, változó alakban mutatkozik. Valamilyen forma jelenik meg a tudat előtt. Átmenetekkel, vagy ezek nél­kül egészen más formává változik, de az első forma körvona­lát mégis be le tudjuk vinni a második forma körvonalába. Van lehetőség arra, hogy az egyikből kialakítsuk a másikat, anél­kül, hogy lényeges ugrást tennénk. Ez megszűnik, ha a világ­nak ahhoz a princípiumához érünk, amelyet inspirációval kell felfognunk, megszűnik, mihelyt az állati organizációval kezdünk foglalkozni. Amihez közelítenünk kell, amikor az állati organizációval kezdünk foglalkozni, azt a következőkkel sze­retném szemléletessé tenni.

Ha az ember, mint pszichológus, vagy mint logikusan gondolkodó ember a gondolkodást tanulmányozza úgy, hogy eljut a gondolkodás definíciójáig, és a gondolkodásnak egy bizonyos fogalmát állíthatja föl, akkor a logikusan gondol­kodó, az ismeretelmélettel foglalkozó ember, a pszichológus büszke lesz arra, hogy a gondolkodásnak ilyen tiszta, átlátszó és világos fogalmához jutott. Örül annak, hogy ilyen fo­galma van és azt mondhatja: „a gondolkodás…” és most kö­vetkeznek az állítmányok. De tegyük föl, hogy valakit na­gyon boldoggá tett az, hogy a gondolkodás ilyen fogalmát lét­rehozta és azután abba a helyzetbe kerül, amelyben én voltam, amikor a „Philosorhie der Freiheit” -et megírtam. A gondolko­dást követni kell attól a formájától, amelyben él, amikor a külső, szemléletes észlelethez kapcsolódik, egészen addig a formájáig, amikor szabad szellemiségben, az ember szemé­lyiségében él mint akarati, mint cselekvési impulzus. Itt a gondolkodás úgy adódik, hogy még feltétlenül gondolkodásnak, éppen tiszta, megigazult gondolkodásnak ismerjük meg. Az ész­lelethez kapcsolódó gondolkodás tanulmányozásától áttérünk azokhoz a gondolatokhoz, amelyek, ha szabad emberekként cse­lekszünk, cselekvéseink motívumai. Amikor e felé a gondolko­dás felé fordulunk, ez valóságos gondolkodás ugyan, de nem fedi az a definíció, amelyet az észlelettel kapcsolatos gon­dolkodásról alkottunk. Ezzel a definícióval már semmit sem kezdhetünk, mert ez a gondolkodás, annak ellenére, hogy gon­dolkodás, most már nem hasonlít ahhoz a gondolkodáshoz, amely mint motívum alapja a cselekvésnek, hanem ez a gondol­kodás egyszersmind teljesen akarat is. Azt mondhatjuk, hogy a gondolkodás a maga ellentétévé, akarattá alakult át, akarattá lett, ha szabad ezt a kifejezést használnom, teljesen szubsztanciális akarattá lett.

Ebből is láthatják, hogy belsőleg milyen mozgékony­nak kell lennünk a fogalmak használatában. Aki hozzászokott ahhoz, hogy egy bizonyos fogalmat alkosson és azt alkalmazza, az igen könnyen abba a helyzetbe jut, hogy a valóság az ő fogalom-használatát meghiúsítja.

Tegyük fel - és ez végül is a külső valóságra vonat­kozólag így is van - hogy Josef Müllerről, hetedik életévé­ben fogalmat alkottunk. Ha újra megismerkedünk vele ötvene­dik életévében, ez a fogalom nem segít bennünket ahhoz, hogy őt megfelelően megismerjük. Számolnunk kell az átalakulással, mert valami megváltozott. A hétéves, fiatal Müllerre vonatkozó definíció nem segít semmit, amikor az ötven éves Müller van előttünk. Az élet csúffá teszi a definíciót, az éles körvonalú, tartalom-teljes fogalmakat. Az okozza a bajt az élet sok vitájánál, megbeszélésénél, hogy tulajdonképpen a valóságon túlhaladva vitáznak, holott a valóság csúffá teszi a merev definíciókat, és a merev leírásokat. Így be kell látnunk, hogy a gondolkodás akarattá, az akarat gondolkodássá válik.

Ha ez olyan dolog, amely az emberre alkalmazható, akkor ez megközelítően így van akkor is, ha inspirációval egyszerűen meg akarjuk ismerni az állati organizációt. Ak­kor nem beszélhetünk pusztán olyan átalakulásokról, mint amilyenekről Goethe beszélt a növényvilágra vonatkozóan, hogy t.i. az egyik körvonalat még átvihetjük a másikra, ha­nem belső átmenetekről, vagy - ha szabad a Dr. Ungor és ál­tálam tegnap használt kifejezéssel élnem - „áttüremlésekről” és nem pusztán geometriai, hanem kvalitatív áttüremlésekről kell szólnunk, hogy egyik jelenségből a másikba jussunk. Röviden: a1kalraazkodnunk kell ahhoz, hogy maga a belső lel­ki állapot átalakuláson megy át és belső élménytartalmunk, megismerési tartalmunk felnőtté válásét éljük át.

Így történik, hogy amikor az imaginációból az inspi­rációba emelkedünk, nem használhatjuk ugyanazokat a fogalma­kat, amelyeket valóságosan és jogosultan csak a mindennapi tudatunkban használunk. Ezek természetesen a tájékozódás ér­dekében meg kell, hogy maradjanak, de módosítani kell őket, amikor a megismerés a dolgok tulajdonképpeni belső világába, vagyis szellemi mivoltába száll le. És így, amikor az imaginációból az inspirációba emelkedünk, a „helyes” és „hely­telen” logikus megkülönböztetést kiemeljük absztraktságából. Ha a „helyes", „helytelen” fogalmakat ugyanolyan módon használjuk, ahogy a megismerés előbbi fokán megtanultuk jogosultan használni, akkor nem ismerjük ki magunkat abban a világban, amelyet mint szellemi külvilágot ismerünk meg. Ezek a fogalmak sokkal konkrétabbakká, azzá változnak, amit most felfénylő imaginációként élünk át. Ezekre nem mondhat­juk ugyanolyan módon, hogy „helyesek", vagy „helytelenek", mint az értelmi élet képzeteire, hanem éppen ezen a szelle­mi-lelki területen most a konkrétabb fogalmak jelennek meg: az egyik „egészséges", a másik „beteg", az egyik életet se­gítő, a másik életet ölő. A helyesség absztrakt fogalma konkrétabb fogalommá változik, úgy hogy amit „helyesnek” neveznénk, az egészségesítőn, életteljesen nyúl a szellemi világba, amit „helytelennek” neveznénk, az betegítő, halált hozó, bénító módon nyúl a szellemi világba.

Amikor a szellemi világ küszöbét átléptük, a fizikai életben megszokott nézeteink új formában jönnek létre és ak­kor ezeknek a fogalmaknak a tartalmát szellemi-lelki módon éljük át. És akkor majd látják, hogy valóban, aki már őszintén törekedhet az érzékfeletti világok megismerésére, an­nál más jellemzések használatosak, már nem dobálózik a „he­lyes”, vagy „helytelen” fogalommal, hanem egészen magától eljut ahhoz, hogy az „egészséges”, „egészségtelen” és hasonló kifejezéseket használja. Így megkíséreltem leírni - és a következő előadásokban még tüzetesebben fogok ezekkel a dol­gokkal foglalkozni - hogy a mindennapi megismerésből miként emelkedhetünk az imaginációba, inspirációba és ezáltal ho­gyan jutunk a világ igazi, szellemi-lelki mivoltához.

Most arra emlékeztetek, hogy a „Philosophie der Freiheit” művemben az emberi cselekvés ismertetése és a szabadság jelenségének megértése céljából, kénytelen voltam pontos szigorúsággal kidolgozni a tiszta észlelés fogalmát, amely­hez a gondolkodás kapcsolódik. A másik oldalon felhívtam akkor a figyelmet arra, hogy a morális impulzusokat, mint intuíciókat a szellemi világból vesszük. Amikor tehát meg­kíséreltem egy reális etika megalapítását, arra kényszerül­tem, hogy élesen jellemezzem az emberi lét egyik pólusát, a külső fizikai világ észlelését, amelyet a gondolkodásnak át kell hatnia, valamint az emberi lét másik pólusát, a morális in­tuíciót, a tárgyi szemléletet, vagy megismerést az egyik ol­dalon és az intuitív megismerést a másik oldalon. Ha meg akarjuk ismerni az embert arra vonatkozóan, ahogy a fizikai világban él, ahogy észleli a fizikai világot, és ahogy leg­mélyebb belső világából meríti cselekvési impulzusait, akkor föl kell hívnunk a figyelmet egyrészt a gondolkodással át­hatott észlelésre, amely a valóságot jeleníti meg, más­részt pedig arra, hogy a másik póluson, a tiszta szellemi tapasztalat alapján keressük azt a valóságot, amely az erkölcsi impulzusok intuitív átélésében gyökerezik.

Most, ezekben a fejtegetésekben a megismerésnek azokat a különbőzű fokozatait kell az önök számára ismertet­nem, amelyek a szellemi világba vezetnek, vagyis abba a vi­lágba, amely a mi fizikai világunkkal együtt a teljes való­ságot adja. A tárgyi megismeréssel kell kezdenünk, amelyet a „Philosophie der Freiheit”-ben az egyik pólusra helyeztem és fel kell emelkednünk az imaginatív és inspiratív megis­meréshez. Itt megérint bennünket a szellemi valóság. Azután felemelkedünk az intuícióhoz és az intuícióban - ezt a kö­vetkező előadásokban kell leírnom - már nemcsak érint ben­nünket a szellemi-érzékfeletti valóság, hanem beleéljük ma­gunkat ebbe a valóságba, eggyé válunk vele.

Akkor élünk az intuícióban, amikor egyek vagyunk a szellemi valósággal. Ez annyit jelent, hogy a mai világperiódusban élő ember egyik pólusán él a tárgyi megismerés, a másik pólusán pedig az intuitív megismerés. A kettő között van az imagináció és az inspiráció. Ha a mindennapi élet emberét akarjuk ábrázolni és őt cselekvőnek, morálisan te­vékenykedőnek fogjuk el, akkor ezeknek az erkölcsi motívumoknak kiemelt területén, már a szabadságfilozófia értelmé­ben is, rá kell találnunk a morális intuícióra. Ha azt, amit az ilyen szabadságfilozófiával az emberi cselekvés alapjaként kialakítunk, az intuíciót az egész kozmoszra vo­natkozólag alakítjuk ki, akkor meg kell találnunk ez egész kozmoszra kiterjedő intuíciót. Egyébként az in­tuíciót csak az emberi cselekvés korlátozott területén ta­láljuk meg. De miközben egyszerűen az ember mindennapi, ter­mészetes adottságai segítségével, itt a fizikai világban, a mindennapi tárgyi megismeréshez hozzáfűzzük a morális in­tuíciót, ha morális emberek vagyunk és valóságos világmegismeréshez akarunk jutni és - mondhatnám - ki akarunk köt­ni a morális intuíciónál, amely a kozmoszban az ember belső világbeli intuíciójának felel meg, akkor előbb át kell ha­ladnunk az imagináció és az inspiráció két fokán. Más sza­vakkal: ha le akarjuk írni az embert, ezt a szabadságfilo­zófiával tehetjük. Akkor csak az emberi cselekvéssel kapcso­latos intuitív átélés korlátozott területére jutunk. Ha en­nek a szabadságfilozófiának megfelelő kozmikus szemlélethez akarunk jutni, akkor azt, amit ott szűkebb területen csele­kedtünk, ki kell terjesztenünk, és ehhez ki kell alakítanunk a megismerés fokozatait: a tárgyi megismerést, az imaginációt, az inspirációt és az intuíciót. Alapvetően te­hát a a „Philosophie der Freiheit” első fele, ahol kidolgozom a tárgyi megismerés valóságát és a második fele között, ahol a „Morális intuíció” c. fejezetben a morális intuíciót dolgo­zom ki, van az imagináció és inspiráció. Ezt akkor, amikor a a „Philosophie der Freiheit”-et kidolgoztam csak jelezni te­hetett. a „Philosophie der Freiheit”-ben ezt a következő sza­vakkal jeleztem: „Az egyes emberi individuum valójában nincs elkülönítve a világtól. Része a világnak és kapcsolatban áll a kozmosz egészének valóságával, ez az kapcsolat csak a mi észleléseink számára van megszakítva. Elsősorban ezt a részt látjuk önmagéban létező lénynek, mert nem látjuk azokat a szíjaikat és kötelékeket, amelyekkel a koz­mosz alaperői életünk kerekét mozgatják.” (Philosophie der Freiheit, Die Konsequenzen des Monismus c. fejezet) Ha csak ennek a világnak az emberét ismerjük, akkor nem ismerjük a közvetlen átmenetet a tárgyi megismeréstől a morális intuí­cióhoz.

Az, amire az ilyen fejtegetésben - természetesen a szíjakat és kötelékeket képszerűen használtuk - csak utal­ni lehet, hogy az emberben van valami, ami mivoltát az egész kozmoszhoz köti, - ezt bővebben ki kellene fejteni. Ki kellene mutatni, hogy az ember ugyanúgy, ahogy egy bizonyos tapasztalattal a két közbülső fokot átugorhatna és a tárgyi, észleléshez kötött megismeréstől eljuthat a morális intuí­cióhoz, úgy az emberi észlelő életétől is eljuthat a kozmikus intuícióhoz, mert ember-voltában szíjak és kötelékek, vagy­is szellemi lényszerűségek kötik össze a kozmosszal. Azt azonban, hogy hogyan függ össze a kozmosszal, csak akkor te­kintheti át, ha most kitölti a tárgyi megismerés és az in­tuíció közötti hézagot, amely mindennapi szemléletében ki­töltetlen maradhat, vagyis a tárgyi megismeréstől, imagináción és inspiráción keresztül emelkedik a kozmikus intuí­cióhoz.

Így függ össze minden kifejlett antropozófiai tudo­mány azzal, aminek csírabeli adottsága a „Philosophie der Freiheit”-ben jelent meg. Természetesen kell, hogy érzékünk legyen ahhoz, hogy az antropozófia élő valami, tehát elő­ször a csirának kellett megjelennie, mielőtt a leveleket és a továbbiakat kifejleszthette volna. Mert éppen ez az elevenség adja a jellegzetes különbséget az antropozófiai megismerés és a között a halottság között, amelyet sokan kiéreznek abból a bölcsességből, amely ma még el akarja utasítani az antropozófiát, mert egyrészt nem tudja, más­részt nem akarja megérteni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként