Arisztotelész hiába lázadt fel a világszemlélet platóni kettéhasítása ellen. A természetben egységes létezőt látott, amely mind az ideákat, mind pedig az érzékekkel észlelhető dolgokat és jelenségeket is magába foglalja. Csak az emberi szellemben lehet az ideáknak önálló létük, de ebben az önállóságban nincs valóságuk. Csak a lélek tudja az ideákat elválasztani az észlelhető dolgoktól, amelyekkel együtt a valóságot alkotják. Ha a nyugati filozófia Arisztotelész helyesen értelmezett nézeteihez kapcsolódott volna, mentes maradhatott volna sok olyasmitől, amit a goethei világnézetnek szükségképpen eltévelyedésnek kell látnia.

A helyesen értelmezett Arisztotelész azonban kényelmetlen volt mindazoknak, akik a keresztény képzetalkotás számára kerestek gondolati alapot. Azzal a természetfelfogással, amely a legmagasabb rendű hatékony princípiumot a tapasztalati világba helyezi, sokan, akik magukat igazi „keresztény” gondolkodónak tartották, nem tudtak mit kezdeni. Ezért néhány keresztény filozófus és teológus átértelmezte Arisztotelészt. Arisztotelész nézeteinek olyan értelmezést adtak, amely véleményük szerint alkalmas arra, hogy a keresztény dogmának logikus támasza legyen. A szellemnek nem a dolgokban kell keresnie a teremtő ideákat. Hiszen az igazságot Isten a kinyilatkoztatás formájában közölte az emberrel. Az értelemnek csupán igazolnia kell azt, amit Isten kinyilatkoztatott. A középkor keresztény gondolkodói úgy magyarázták az arisztotelészi mondatokat, hogy azok a vallási igazságokat filozófiailag megerősíthessék. Csak Aquinói Tamásnak, a legjelentősebb keresztény gondolkodónak a felfogása jut el odáig, hogy az arisztotelészi gondolatokat olyan mélyen szője bele a keresztény eszmék fejlődésébe, ahogyan az az ő idejében lehetséges volt. E felfogás szerint a kinyilatkoztatás tartalmazza a legmagasabb igazságokat, a Szentírás üdvözítő tanait; az értelem számára azonban megvan a lehetőség arra, hogy arisztotelészi módon mélyedjen el a dolgokban, és kihozza belőlük ezek ideatartalmát. A kinyilatkoztatás olyan mélyre száll alá és az értelem olyan magasra emelkedik fel, hogy az üdvtan és az emberi megismerés egy bizonyos határon egymásba olvad. Aquinói Tamás azt a módot, ahogyan Arisztotelész a dolgok mélyére hatol, arra használja fel, hogy eljusson a kinyilatkoztatás területére.

Amikor Verulami Baconnel és Descartes-tal egy olyan korszak kezdődött, amelyben az emberi személyiség saját erejével akarta az igazságot keresni, a gondolkodási szokásokat olyan irányba terelték, hogy az összes törekvés olyan nézetek kialakításához vezetett, amelyek - látszólagos függetlenségük dacára az addigi nyugati gondolatvilágtól - mégsem voltak egyebek, mint annak új formái. Egy eltorzult gondolati világ örökségeként Bacon és Descartes is megkapta a tapasztalat és az idea viszonyának egészségtelen szemléletét. Baconnak csak a természet egyes részleteihez volt érzéke, csak ezeket értette meg. Úgy akart a természeti történések általános szabályaihoz jutni, hogy összegyűjti mindazt, ami a térbeli és időbeli sokféleségen keresztül azonos vagy hasonló elemként vonul végig. Goethe találóan mondta róla: „Mert jóllehet, arra mutat rá, hogy csupán azért gyűjtjük a partikuláriákat, hogy belőlük válogatni tudjunk, rendezzük őket és végül eljussunk az univerzáliákhoz, mégis nála az egyedi eseteknek túl nagyok a jogaik, s mielőtt az ember eljutna az általa magasztalt indukcióval a leegyszerűsítéshez és a befejezéshez, elmúlik az élet, és az erők felemésztődnek.” Bacon számára ezek az általános szabályok arra szolgáló eszközök, hogy az értelem az egyes részletek területét kényelmesen áttekintse. De nem hiszi azt, hogy ezek a szabályok a dolgok ideatartalmán alapulnak, és valóban teremtő erői a természetnek. Ezért nem is keresi az ideát közvetlenül az egyes dolgokban, hanem azt a részletek sokaságából absztrahálja. Aki nem hiszi, hogy az idea az egyes dologban él, abban nincs is hajlandóság arra, hogy azt abban keresse, és a dolgokat úgy veszi, ahogyan a puszta külső szemlélet számára adódnak. Bacon jelentősége abban áll, hogy az ismertetett egyoldalú platonizmus által lebecsült külső szemléleti módra utalt, hangsúlyozva, hogy az igazság egyik forrása abban van. De nem volt képes arra, hogy az ideavilágot az érzékelhető világgal szemben ugyanúgy jogaihoz segítse. Az idea jellegű elemet az emberi szellemben lévő szubjektív elemként magyarázta. Gondolkodásmódja fordított platonizmus. Platón csak az ideavilágban, Bacon pedig csak az idea nélküli észleleti világban látja a valóságot. Bacon felfogása a kiindulópontja annak a gondolati beállítottságnak, amely mindmáig hatalmában tartja a természetkutatókat. Ennek a gondolkodásmódnak az a hibája, hogy téves nézete van a tapasztalati világ ideaeleméről. Nem tudott felülemelkedni az egyoldalúan feltett kérdés alapján kialakult középkori nézeten, amely szerint az ideák csupán nevek és nem a dolgokban lévő valóságok.

Más nézőpontból kiindulva, ám az egyoldalú platonizmus gondolkodásmódjától nem kevésbé befolyásolva állította fel tételeit Descartes három évtizeddel Bacon után. Ő is a nyugati gondolkodás eredendő bűnének a betegségében, az elfogulatlan természeti megfigyeléssel szembeni bizalmatlanságban szenved. Kutatásának kiindulópontja a kételkedés a dolgok létezésében és megismerhetőségében. Hogy bizonyossághoz jusson, nem a dolgokra irányítja a tekintetét, hanem egy egészen kis ajtót, egy rejtekutat keres a szó valódi értelmében. A gondolkodás legbensőségesebb területére húzódik vissza. Azt mondja: mindaz, amit eddig igazságnak hittem, téves lehet. Lehet, hogy mindaz, amit eddig elgondoltam, tévedésen alapulhat. Az az egy tény azonban mégis fennáll, hogy gondolkodom a dolgokról. És ha gondolkodom, akkor létezem is. Gondolkodom, tehát vagyok. Descartes úgy véli, hogy ezzel minden további gondolkozás számára biztos kiindulópontot talált. Felteszi a további kérdést: vajon nincs-e gondolkodásom tartalmában még valami más is, ami a valóságos létre utal? És rátalál Istennek mint a legtökéletesebb lénynek az ideájára. Ha az ember maga tökéletlen, hogyan kerül mégis a legtökéletesebb lény ideája a gondolatvilágába? Lehetetlen, hogy egy tökéletlen lény egy ilyen ideát saját magából hozzon létre. Mert a legtökéletesebb is, amit gondolni tud, tökéletlen. Tehát ezt az ideát szükségképpen a legtökéletesebb lény maga helyezte az emberbe. Kell tehát, hogy Isten is létezzék. De egy tökéletes lény hogyan vetítene elénk megtévesztő káprázatot? A külvilágnak tehát, amely valóságnak mutatkozik, ezért valóságnak is kell lennie, különben hamis káprázat lenne, amit az Istenség elénk vetít. Descartes ezen a módon akarja a valósággal szemben azt a bizalmat elérni, ami öröklött érzései miatt eleinte belőle is hiányzott. A lehető legmesterkéltebb úton keresi az igazságot. Egyoldalúan a gondolkodásból indul ki, és csak a gondolkodásnak tulajdonít meggyőző erőt. A megfigyelésre vonatkozóan csak úgy keletkezhet meggyőződés, ha azt a gondolkodás közvetíti. Ennek a nézetnek a következtében Descartes követői arra törekedtek, hogy megállapítsák azoknak az igazságoknak egész átfogó területét, amelyeket a gondolkodás saját magából tud kibontakoztatni és bebizonyítani. Az összes ismeretet a tiszta ész alapján akarták megtalálni. A legegyszerűbb, közvetlenül és világosan adódó belátásokból akartak kiindulni és továbbhaladva be akarták járni a tiszta gondolkodás egész körét. Rendszerüket az euklideszi geometria mintájára akarták felépíteni, mert az volt a nézetük, hogy az is egyszerű, igaz állításokból indul ki, és puszta következtetéssel, a megfigyelés segítsége nélkül bontakoztatja ki egész tartalmát. Spinoza kísérelte meg, hogy „Etikájában” a tiszta ész-igazságok ilyen rendszerét állítsa fel. Bizonyos fogalmakat vesz fel: szubsztancia, attribútum, modus, gondolkodás, kiterjedés stb., és tisztán értelmi alapon vizsgálja ezeknek a fogalmaknak a kapcsolatát és tartalmát. Ebben a gondolati építményben szerinte a valóság lényege fejeződik ki. Spinoza szerint csak az a megismerés felel meg a világ igazi mivoltának, csak az szolgáltat adekvát eszméket, amely ebből a valóságidegen tevékenységből származik. Az érzékszervi észlelésből származó ideákat inadekvátnak, zavarosnak és csonkának tartja. Könnyű belátni, hogy ebben a gondolatvilágban is az észleletek és ideák ellentétességét valló, egyoldalú platóni felfogásmód utóhatása él. A megismerés számára csak az érzékeléstől függetlenül kialakított gondolatok értékesek. De Spinoza még tovább is megy ennél. Az ellentétet kiterjeszti az ember erkölcsi érzésére és cselekvésére is. A kellemetlen érzések csak olyan ideákból adódhatnak, amelyek az észlelésből származnak. Az effajta ideák keltik fel a vágyakat és szenvedélyeket, és ha átadja magát az ember ezeknek a vágyaknak és szenvedélyeknek, rabszolgájukká válik. Csak az ébreszt feltétlen örömöt, ami az értelemből származik. Ezért az ember legfőbb boldogsága, ha az értelmi ideákban él, ha átadja magát a tiszta ideavilág megismerésének. Aki legyőzi magában mindazt, ami az észleleti világból származik és már csak a tiszta megismerésben él, az éli át a legmagasabb rendű boldogságot.

Nem egészen egy évszázaddal Spinoza után a skót David Hume olyan gondolkodásmóddal lép fel, amely a megismerést ismét kizárólag az észlelésből származtatja. Csak az egyes dolgok adottak térben és időben. A gondolkodás köti össze az egyes észleleteket, de nem azért, mert ezekben van valami, ami ennek az összekötésnek megfelel, hanem mert az értelem hozzászokott ahhoz, hogy a dolgokat egymással összefüggésbe hozza. Az ember hozzászokott ahhoz, hogy látja: egyik dolog követi a másikat az időben. Kialakítja azt a képzetet, hogy ennek így kell lennie. Az elsőt okká, a másodikat okozattá teszi. Megszokta továbbá azt is, hogy látja: szellemének egy gondolatát testének egy mozgása követi. Ezt azzal magyarázza magának, hogy a szellem idézte elő a testi mozgást. Az emberi ideák nem egyebek, mint gondolkodásbeli szokások. Csak az észleleteknek van valóságuk.

A kanti világnézet az évszázadok alatt létrejött legkülönbözőbb gondolkodási irányzatok egyesítése. Kantból is hiányzik a természetes érzék az észlelet és idea viszonyára vonatkozóan. Azokban a filozófiai előítéletekben él, amelyeket elődeinek tanulmányozása útján vett fel magába. Az egyik ilyen előítélet, hogy vannak olyan szükségszerű igazságok, amelyeket a tiszta, minden tapasztalattól mentes gondolkodás hoz létre. Nézete szerint ennek a bizonyítékát a matematika és a tiszta fizika létezése adja, amelyek ilyen igazságokat tartalmaznak. Másik ilyen előítélete abban áll, hogy a tapasztalást nem érzi képesnek arra, hogy ugyanilyen szükségszerű igazságokhoz jusson. Kantban is megvan a bizalmatlanság az észleleti világgal szemben. Gondolkodásbeli szokásaihoz még Hume befolyása is hozzájárul. Igazat ad Hume-nak abban a vélekedésében, hogy azok az ideák, amelyekkel a gondolkodás az egyes észleleteket összefoglalja, nem a tapasztalatból származnak, hanem ezeket a gondolkodás fűzi hozzá a tapasztalathoz. A kanti gondolatépítménynek ez a három előítélet a gyökere. Az embernek vannak szükségszerű igazságai. Ezek nem származhatnak a tapasztalatból, mert a tapasztalat nem szolgáltat ilyen igazságokat. Az ember azonban ezeket az igazságokat mégis a tapasztalatra alkalmazza; az egyes észleleteket ezeknek az igazságoknak megfelelően kapcsolja össze. Az igazságok magából az emberből származnak. Az ember természetéből adódik, hogy a dolgokat olyan összefüggésbe hozza, ami megfelel a tiszta gondolkodás útján megszerzett igazságoknak. Mármost Kant még ennél is tovább megy: olyan képességet tulajdonít az érzékeknek, amellyel mindazt, ami számukra kívülről adva van, egy bizonyos rendbe illesztik. Ez a rend sem áramlik a dolgok benyomásaival kívülről befelé. Térbeli és időbeli rendet a benyomások csak az érzékszervi észlelés útján nyernek. A tér és az idő nem tartozik a dolgokhoz. Az ember olyan organizáltságú, hogy amikor a dolgok érzékszerveire benyomást tesznek, ezeket a benyomásokat térbeli és időbeli összefüggésbe hozza. Csupán benyomásokat, érzeteket kap az ember kívülről. Ezek térbeli és időbeli rendje, eszmei összefoglalása a saját műve. Ámde az érzetek sem a dolgokból származnak, mert nem a dolgokat észleli az ember, hanem csak a benyomásokat, melyeket a dolgok rá gyakorolnak. Semmit sem tudok egy dologról, ha érzetem van róla. Csak annyit mondhatok: észreveszem magamban az érzet megjelenését. Semmit sem tapasztalhatok abból, hogy milyen tulajdonságok teszik képessé a dolgot arra, hogy bennem érzeteket keltsen. Kant véleménye szerint az embernek nem a dolgokkal mint magánvalókkal van dolga, hanem csak a róluk kapott benyomásokkal és azokkal az összefüggésekkel, amelyekbe ő maga hozza ezeket a benyomásokat. Az ember a tapasztalati világot nem kívülről veszi fel objektív módon, hanem külső indítékra, szubjektív módon, belül hozza létre. A tapasztalati világ milyenségét nem a dolgok adják, hanem az emberi organizáció. Következésképpen az embertől függetlenül nem is létezik, mint olyan. Erről az álláspontról kiindulva válik lehetővé a tapasztalattól független, szükségszerű igazságok feltételezése. Mert ezek az igazságok csak arra a módra vonatkoznak, ahogyan az ember önmagából kiindulva meghatározza tapasztalati világát. Ezek az igazságok az ember organizációjának a törvényeit foglalják magukba és nem a dolgokra mint magánvalókra vonatkoznak. Kant tehát rálelt arra a kibúvóra, amellyel megmaradhatott annál az előítéletnél, hogy vannak olyan szükségszerű igazságok, amelyek érvényesek a tapasztalati világ tartalmára anélkül, hogy abból származnának. Mindenesetre ahhoz, hogy ezt a kibúvót megtalálja, magáévá kellett tennie azt a nézetet, hogy az emberi szellem képtelen a dolgokról mint magánvalókról bármit megtudni. Minden megismerést szükségképpen azon jelenségek világára korlátozott, amelyeket az emberi organizáció önmagából hoz létre a dolgok által okozott benyomások következtében. De mit törődött Kant a magánvalók mivoltával, ha az örökkévaló, szükségszerűen érvényes igazságokat olyan értelemben menthette meg, ahogyan azokat elképzelte. Az egyoldalú platonizmus Kantnál a megismerést megbénító eredményt hozott. Platón elfordult az érzékeléstől, és tekintetét az örökkévaló ideák felé irányította, mert úgy látta, hogy az érzékelés nem fejezi ki a dolgok lényegét. Kant viszont lemond arról, hogy az ideák megnyissák a világ lényegének valóságos megismeréséhez vezető utat, csak tartsák meg azt a tulajdonságukat, hogy örökkévalók és szükségszerűek. Platón az ideavilághoz igazodik, mert azt gondolja, hogy a világ igazi mivolta szükségképpen örök, elpusztíthatatlan és megváltoztathatatlan, és ezeket a tulajdonságokat csak az ideáknak tulajdoníthatta. Kant megelégszik azzal, hogy megállapítja az ideáknak ezeket a tulajdonságait. Egyáltalán nem szükséges immár, hogy az ideák a világ lényegét is kifejezzék.

Kant filozófiai gondolkodásmódját még nagymértékben táplálta vallásos érzésének iránya is. Nem abból indult ki, hogy az ember lényében az érzékszervi észlelés és az ideavilág eleven összhangzását szemlélje, hanem ezt a kérdést tette fel: lehetséges-e, hogy az ember az ideavilág átélésével olyasvalamit ismer meg, ami sohasem kerül az érzékszervi észlelés körébe? Aki a goethei világnézet értelmében gondolkodik, az ideavilág valóságjellegét azáltal akarja megismerni, hogy felfogja az idea lényegét, miközben világossá válik előtte, hogy az érzékelhető látszatvilágban az idea miként láttatja meg az emberrel a valóságot. És akkor felteheti a kérdést: meddig tudok az ideavilág ilyen módon átélt valóságjellegével behatolni azokra a területekre, amelyeken a szabadság, a halhatatlanság, az isteni világrend érzékfeletti igazságai kapcsolatot találnak az emberi megismeréssel? Kant tagadta annak lehetőségét, hogy az ember az ideavilágnak az érzékszervi észlelettel való kapcsolatából megtudhasson valamit az ideavilág valóságáról. Ebből a feltevésből tudományos eredményként számára az adódott, amit vallásos érzéseinek irányultsága öntudatlanul igényelt: hogy a tudományos megismerésnek meg kell állnia azok előtt a kérdések előtt, amelyek a szabadságra, a halhatatlanságra és az isteni világrendre vonatkoznak. Úgy vélte, hogy az emberi megismerés csak az érzékszervi észlelés körének a határáig ér, és ami ezen kívül esik, abban csak hinni lehet. Korlátot akart szabni a tudásnak, hogy helyet teremtsen a hitnek. A goethei világnézet értelmében a tudásnak azzal kell szilárd alapot adnunk, hogy az ideavilágot először a maga mivoltában a természetben szemléljük, hogy azután a megerősített ideavilágban az érzékelhető világon túli tapasztaláshoz lépjünk tovább. Még akkor is, ha az érzékelhető világ körén kívüli területeket ismerünk meg, tekintetünket az idea és a tapasztalat eleven egybehangzása felé fordítjuk és ezáltal keressük a megismerés biztonságát. Kant nem talált ilyen biztonságot, ezért törekedett arra, hogy a szabadság, halhatatlanság és isteni világrend fogalmához a megismerésen kívül találjon alapot. A goethei világnézet értelmében a „magánvalókból” csak annyit akarunk megismerni, ameny-nyit a természetben megragadott ideavilág lehetővé tesz. A kanti világnézet értelmében a megismerés képtelen bevilágítani a magánvalók világába. Goethe a megismerésben akarja felgyújtani azt a fényt, amely megvilágítja a dogok lényegét. Az is világos előtte, hogy nem a fényben rejlik a megvilágított dolgok lényege; ám mégsem akar lemondani arról, hogy ezt a lényeget a fénnyel történő megvilágítással tegye nyilvánvalóvá. Kant kitart amellett, hogy a megvilágított dolgok lényege nem a fény; ezért a fény semmit sem nyilatkoztathat meg e lényegről.

A goethei világnézet a kanti világnézetet csakis a következő gondolatok értelmében láthatja: ez a világnézet nem a régi tévedések kiküszöbölésével, nem a valóságban való szabad, eredeti elmélyedéssel jött létre, hanem nevelésből kapott és örökölt filozófiai és vallásos előítéletek logikai egybeolvasztásával. Csak egy olyan szellemtől származhatott, akiben a természetben működő eleven teremtés iránti érzék fejletlen maradt, és csak olyan szellemekre hathat, akik ugyanebben a hiányosságban szenvednek. Abból, hogy kortársaira milyen messzemenő hatással volt Kant gondolkodásmódja, látható, hogy az egyoldalú platonizmus meny-nyire hatalmába kerítette őket.