Goethe viszonyát a természettudományokhoz nem érthetjük meg, ha pusztán csak egyes felfedezéseihez igazodunk. Erre a viszonyra nézve irányadónak tekintem azokat a szavakat, amelyeket Goethe 1787. augusztus 18-án írt Itáliából Knebelnek: „Nápoly mellett és Szicíliában bizonyos növényeket és halakat láttam, s ha tíz évvel fiatalabb volnék, kísértésbe esnék, hogy egy utazást tegyek Indiába, nem azért, hogy újat fedezzek fel, hanem hogy a felfedezetteket a magam módján szemléljem.” Úgy tűnik számomra, hogy az a mód a fontos, ahogyan Goethe összefoglalta az általa ismert természeti jelenségeket a maga gondolkodásmódjának megfelelő természetszemléletben. Ha egyes sikeres felfedezéseit már előtte is felfedezték volna, és ő semmi mást nem adott volna nekünk, csak természetszemléletét, ez semmivel sem csökkentené természetstúdiumainak jelentőségét. Egy véleményen vagyok Du Bois-Reymonddal abban, hogy „a tudomány ma Goethe nélkül is ott tartana, ahol tart”, s hogy az ő sikeres lépéseit előbb vagy utóbb mások tették volna meg.[1] Csak éppen nem vonatkoztathatom ezeket a szavakat, mint Du Bois-Reymond, Goethe természettudományos munkáinak egész körére, hanem a természettudományos munkák folyamán elért egyes felfedezésekre korlátozom. Ha Goethe sohasem foglalkozott volna botanikával, anatómiával stb., valószínűleg egyetlen felfedezése sem hiányozna nekünk. Természetszemlélete azonban személyiségéből adódik, senki más nem juthatott volna el hozzá. Az egyes felfedezések nem is érdeklik őt. Ezek tanulmányai folyamán maguktól léptek fel, mert azokról a tényekről, amelyekre vonatkoztak, abban az időben olyan nézetek uralkodtak, amelyek nem voltak összeegyeztethetők szemléletmódjával. Ha felépíthette volna szemléletét abból, amit a természettudomány nyújtott számára, akkor sohasem foglalkozott volna részlettanulmányokkal. Kénytelen volt részletekbe menni, mert amit a természetkutatók a részletekről mondtak, az nem felelt meg követelményeinek. Az egyes felfedezések csak mintegy véletlenül adódtak a részlettanulmányok során. Goethe nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy van-e az embernek az állatokhoz hasonlóan a felső állkapocsban os intermaxillare-ja. Goethe azt a tervet akarta felfedezni, amely szerint a természet az egymást követő állati lépcsőfokokat és ezeknek tetőpontján az embert alkotja meg. Azt a közös ősképet akarta megtalálni, amely az összes állatfajoknak és végül a maga legnagyobb tökéletességében az emberi fajnak is az alapja. A természetkutatók azt mondták Goethének, hogy különbség áll fenn az állati és az emberi test felépítése között. Az állatoknál a felső állkapocsban ott van az os intermaxillare, az embernél azonban nincs.
Goethének az volt a nézete, hogy az ember fizikai felépítése csak tökéletességi fokban különbözik az állatétól, s nem a részletekben. Mert ha részleteiben különböznék tőle, akkor az állati és az emberi organizáció alapját nem közös őskép alkotná. A természetkutatók állításaival nem tudott mit kezdeni. Ezért kereste az embernél az os intermaxillare-t, és meg is találta. Ehhez hasonlót figyelhetünk meg minden egyes felfedezésénél. Ezek sohasem voltak öncélúak. Azért kellett hozzájuk eljutnia, hogy a természeti jelenségekről alkotott elképzeléseit igazolva láthassa.
Az organikus természeti jelenségek területén a goethei szemléletben az a képzet a jelentőségteljes, amelyet Goethe az élet lényegéről alkotott. Nem annak a ténynek a hangsúlyozása fontos, hogy a levél, a csésze, a korona és a növény többi szervei egymással azonosak és egy közös alapképződményből fejlődnek ki. Az a fontos, hogy Goethe milyen képzetet alkotott a növényi természet egészéről mint élőlényről, és hogyan gondolta ebből az egészből az egyedit képződni. Az organizmus lényegének az ideáját a biológia területén őseredeti, centrális felfedezésének nevezhetjük. Goethe alapmeggyőződése az volt, hogy a növényben és az állatban szemlélhető valami, ami puszta érzékszervi megfigyeléssel nem közelíthető meg. Amit testi szemmel az organizmusnál megfigyelhetünk, az Goethének csak az élő egészet át- meg átható képződési törvények következményének tűnik, amelyek csak szellemi szemmel láthatók. Azt írta le, amit szellemi szemével a növényen és az állaton látott. Csak aki képes arra, hogy úgy lásson, mint ő, az tudja az organizmus mivoltának az ideáját ugyanúgy elgondolni. Aki megmarad annál, amit az érzékek és a kísérletek nyújtanak, az nem értheti meg Goethét. Ha elolvassuk „A növények metamorfózisa” és „Az állatok metamorfózisa” című két költeményt, akkor először úgy tűnik, mintha a szavak csak arra valók volnának, hogy az organizmus egyik tagjától a másikhoz vezessenek, mintha pusztán külső tényszerűségeket kellene összekapcsolnunk. Ha azonban áthat bennünket az, ami az élőlények ideájaként Goethe szeme előtt lebegett, akkor úgy érezzük, hogy az eleven-organikus szférájába helyeződtünk és a centrális képzetből nőnek ki az egyes szervek képzetei.
*
Amikor Goethe a természet jelenségeiről önállóan kezdett elmélkedni, figyelmét mindenekelőtt az élet fogalma kötötte le. A strasbourgi időkből származó, 1770. július 14-én írott levelében egy lepkéről a következőt írja: „A szegény állat reszket a hálóban és legszebb színeit sodorja le magáról; de ha épségben fogjuk meg, végül mégis mereven és élettelenül hever előttünk; a tetem nem az egész állat, most és minden más alkalommal is még tartozik hozzá valami, egy fő része: az élet”. Hogy az organizmust nem szemlélhetjük úgy, mint egy halott természeti produktumot, hogy az organizmusban több van, nemcsak azok az erők, amelyek a szervetlen természetben is benne vannak, ezzel Goethe eleve tisztában volt. Amikor Du Bois-Reymond úgy vélekedik, hogy: „a tisztán mechanikus világkonstrukció, amely a tudomány egyedüli tárgya, a weimari költőfejedelem számára nem kevésbé lenne gyűlölt dolog, mint Friederike egykori barátja számára a »System de la nature«”, akkor kétségtelenül igaza van; s nem kevésbé van igaza a következő szavaival: „ettől a világkonstrukciótól, amely az ősnemzéstől a Kant-Laplace-elméletig terjed, attól hogy az ember a káoszból keletkezik az atomok örökkévalóságtól örökkévalóságig tartó, matematikailag meghatározott játéka révén a fagyos világvégétől - ezektől a képektől, amelyeket emberi fajunk oly érzéketlenül szemlél, mint amilyen érzéketlenné vált a vasúti utazás ijedelmeivel szemben, Goethe irtózva fordult volna el.”[2] Bizonyosan irtózva fordult volna el ettől, mivel az élőnek azt a fogalmát kereste, amely egy bonyolult, matematikailag meghatározott mechanizmus fogalmánál sokkal magasabb rendű, és ezt meg is találta. Csak aki képtelen arra, hogy ilyen magasabb rendű fogalmat fogjon fel, aki az élőt a mechanikussal azonosítja, mert az organizmusban csupán azt képes látni, ami mechanikus, csak az lelkesedik a mechanikus világkonstrukcióért, az atomok játékáért, és csak az képes arra, hogy érzéketlenül szemlélje azokat a képeket, amelyeket Du Bois-Reymond vetít elénk. Aki azonban goethei értelemben fel tudja magába venni az organikus fogalmát, az nem fog vitatkozni ennek a fogalomnak a jogosultságáról, sem pedig a mechanikus elem létezéséről. Hiszen az ember a színvakkal sem vitatkozik a színvilágról. Mindazokra a nézetekre vonatkozóan, amelyek az organikust mechanikusnak képzelik el, érvényes az ítélet, amelyet Goethe Mefisztó szájába ad:
S ki elevent akar ösmerni, lemérni,
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a rész,
de sajna! Hiányzik a lelki kötés![3]
A lehetőség, hogy Goethe a növények életével behatóbban foglalkozzék, akkor adódott, amikor Karl August herceg 1776. április 21-én egy kertet ajándékozott neki. Goethe ösztönzést kapott erre akkor is, amikor a türingiai erdőben barangolt és megfigyelte az alacsonyrendű organizmusok életjelenségeit. A mohákat és a zuzmókat figyeli, és október 31-én kéri Frau von Steint, hogy mindenféle fajta mohát küldjön neki, lehetőleg nedvesen és gyökerekkel, hogy felhasználhassa őket a szaporodás megfigyelésére. Fontos - és ezt tartsuk szem előtt -, hogy Goethe botanikai tanulmányainak kezdetén az alacsonyabb rendű növényformákkal foglalkozott. Mert később, az ősnövény ideájának a megfogalmazásánál csak a magasabb rendű növényeket vette tekintetbe. Ez tehát nem származhatott abból, hogy az alacsonyabb rendű növények területe idegen volt számára, hanem abból, hogy véleménye szerint a növényi természet titkai a magasabb rendű növényekben világosabban fejeződnek ki. Ott akarta megtalálni a természet ideáját, ahol az a legvilágosabban nyilatkozik meg, hogy azután a tökéletestől leszállhasson a tökéletlenhez, és ezt az előbbiből megérthesse. Nem az egyszerűvel akarta az összetettet magyarázni; hanem az összetettet mint működő egészet egyetlen pillantással akarta átfogni, hogy azután az egyszerűt és a tökéletlent az összetett és a tökéletes egyoldalú kialakulásaként magyarázhassa meg. Ha a természet képes arra, hogy számtalan növényi forma után még egy olyan formát hozzon létre, amely az összes többit tartalmazza, akkor ennek a tökéletes formának a szemlélése közben a szellemnek közvetlen észlelés útján kell tapasztalnia a növényi alakulás titkát, s azután azt, amit a tökéletes jelenségen megfigyelt, könnyen alkalmazhatja a tökéletlenre is. A természetkutatók ennek a fordítottját csinálják, a tökéleteset csupán az egyszerű folyamatok mechanikus összességének tartják. Az egyszerűből indulnak ki, és abból vezetik le a tökéleteset.
Amikor Goethe botanikai tanulmányaihoz útmutatót keresett, nem találhatott mást, mint Linnét. Legelőször 1782-ben Frau von Steinhez írt levelében hallunk arról, hogy Linnével foglalkozik. Hogy Goethe milyen komolyan vette természettudományos törekvéseit, az látszik Linné írásai iránti érdeklődéséből. Megvallja, hogy Shakespeare és Spinoza után Linné volt rá a legnagyobb hatással. De milyen kevéssé elégíthette őt ki Linné! Goethe meg akarta figyelni a különböző növényformákat, hogy felismerhesse azt, ami közös bennük. Tudni akarta, hogy mi teszi mindezeket a képződményeket növényekké. Linné pedig megelégedett azzal, hogy a legkülönbözőbb növényformákat meghatározott rendben egymás mellé állítsa és leírja. Goethe naiv, elfogulatlan természetmegfigyelése ebben az esetben az egyoldalúan felfogott platonizmus által befolyásolt tudományos gondolkodásmódba ütközött. Ez a gondolkodásmód az egyes formákban eredeti, egymás mellett álló platóni ideák vagy teremtő gondolatok megvalósulását látja. Goethe pedig az egyes képződésekben az összes formákban élő egyetlen ideajellegű ősi lény sajátos kialakulását látja. A tudományos gondolkodásmód a lehető legpontosabban meg akarja különböztetni az egyes formákat, hogy megismerje az ideaformák vagy a teremtési terv sokféleségét; Goethe pedig a különállók sokféleségét az eredeti egységből akarja megmagyarázni. Hogy sok minden sokféle formában van jelen, az a tudományos gondolkodásmód számára magától értetődő, mert szerinte már az eszmei ősképek is sokfélék. Goethe számára ez nem magától értetődő, mert a sokféleség az ő nézete szerint csak akkor tartozik össze, ha az Egy nyilatkozik meg benne. Ezért mondja Goethe, hogy amit Linné „erővel akart egymástól elkülöníteni, annak lényem legbensőbb szükségletének megfelelően egyesülésre kellett törekednie.” Linné egyszerűen elfogadja a meglévő formákat anélkül, hogy feltenné a kérdést: hogyan keletkeztek az ősformából: „Annyi fajt számolunk, ahány különböző forma elvben teremtetett”: ez az alapelve. Goethe azt keresi, ami a növényvilágban hatóerőként működik, és az alapforma specializálásával teremti meg az egyedi jelenséget.
Goethe úgy találta, hogy Rousseau-nak naivabb a kapcsolata a növényvilággal, mint Linnének. 1782. június 16-án ezt írja Karl Augustnak: „Rousseau műveiben bűbájos levelek vannak a botanikáról, melyekben ezt a tudományt a legérthetőbben és legkedvesebben adja elő egy hölgynek. Igazi példája ez annak, hogyan kell tanítani és egyúttal melléklet az »Emile«-hez. Ezért megragadom az alkalmat arra, hogy a virágok szépséges világát ismét szép barátnőim figyelmébe ajánljam.” „Botanikai tanulmányom története” című művében Goethe elmondja, hogy mi vonzotta őt Rousseau botanikai eszméihez: „Rousseau-t a növénykedvelőkhöz és növényismerőkhöz, különösen pedig a portlandi hercegnőhöz való viszonya arra késztette, hogy éles tekintetét messzire irányítsa, s az olyan szellemnek, mint az övé, amely hivatottnak érzi magát arra, hogy a nemzeteknek rendet és törvényt írjon elő, el kellett jutnia annak a feltételezéséhez, hogy a mérhetetlenül nagy növényvilágban nem jelenhetnék meg a formák olyan sokfélesége, ha egy alaptörvény - ha még oly rejtett is - nem vonná újra egységbe.” Ilyen alaptörvényt, amely a sokféleséget abba az egységbe vezeti vissza, amelyből eredetileg kiindult, keres Goethe is.
Akkoriban a Russwurm néven ismert Freiherrn von Gleichen két írása kerül Goethe szellemi látókörébe. Mind a kettő: „A legújabb a növények világából”[4] és „Válogatott mikroszkopikus felfedezések a növényvilágban”[5] olyan módon foglalkozik a növényi élettel, hogy az Goethe számára gyümölcsözővé válhatott. Ez a két írás a növények megtermékenyítési folyamataival foglalkozik, gondosan leírja a virágport, a porzószálat és a termőt, és a megtermékenyülésnél lezajló folyamatokat jól készített táblákon ábrázolja. Goethe ekkor maga is kísérleteket hajt végre, hogy a Gleichen-Russwurm által leírt eredményeket saját szemével figyelhesse meg. 1785. január 12-én ezt írja Frau von Steinnek: „Mikroszkópomat felállítottam, hogy tavasz kezdetével Gleichen-Russwurm kísérleteit én is ugyanúgy megfigyeljem és ellenőrizzem.” Ugyanabban az időben a mag lényegét is tanulmányozza, ahogy az kitűnik Knebelnek 1785. április 2-án küldött tudósításából: „Átgondoltam a mag anyagát, amennyire tapasztalataim engedik.” Ezek a goethei megfigyelések csak akkor kerülnek helyes megvilágításba, ha tekintetbe vesszük, hogy Goethe már abban az időben sem állt meg ezeknél a megfigyeléseknél, hanem a természeti folyamatok olyan átfogó szemléletére törekedett, amelynek ezek a megfigyelések támaszul és megerősítésül szolgálhatnak. Ugyanebben az évben április 8-án jelenti Mercknek, hogy nemcsak tényeket figyel meg, hanem „csinos kombinációkat” is alkotott erről a témáról.
*
Goethe az organikus természeti hatásokra vonatkozó ideájának a kialakítására lényeges hatással volt, hogy Goethe részt vett Lavater „Fiziognómiai töredékek az emberismeret és emberszeretet előmozdítása érdekében” című nagy művének a létrehozásában, amely 1775-től 1778-ig jelent meg. Maga is szolgáltatott adalékokat ehhez a műhöz. Abban a módban, ahogy ezekben az adalékokban megnyilatkozik, már benne van az előképe annak, ahogyan később az organikus világot szemléli. Lavater megállt ott, hogy az emberi organizmus alakját a lélek kifejeződésének tekintette. A testek formájából akart a lelkek jellegzetességére következtetni. Goethe akkoriban már kezdte a külső formát önmagában véve szemlélni, hogy annak saját törvényszerűségét és képzőerejét tanulmányozhassa. Egyidejűleg Arisztotelész fiziognómiáról szóló írásaival is foglalkozik, hogy az organikus forma tanulmányozásának alapján megállapíthassa az ember és az állat közötti különbséget. Ezt megtalálja abban, hogy az embernél - alkatának egészétől megszabva - kiemelkedő szerepe van a fejnek, megtalálja a tökéletes fejlettségű agyban. Az embernél minden rész az agyra utal, mint olyan szervre, amelyhez hangolódik. Ezzel szemben az állat feje viszont csupán rá van függesztve a hátgerincre, az agynak és a gerincvelőnek csupán akkora a terjedelme, amekkora az alárendelt életszellemek megnyilvánulásához és a pusztán fizikai cselekményekhez okvetlenül szükséges. Goethe az ember és az állat közötti különbséget már akkor sem egyetlen dologban kereste, hanem a tökéletesség különböző fokában, amelyet egy azonos alapképződmény egyik vagy másik esetben elér. Már a szeme előtt lebeg annak a típusnak a képe, amely megtalálható mind az állatnál, mind az embernél, s ami az állatnál olyanná fejlődött, hogy az egész felépítés az animális funkciókat szolgálja, az embernél pedig a felépítés a szellem fejlődéséhez adja meg az alapvázat.
Ilyen szemlélődésekből ered Goethe speciális anatómiai stúdiuma. 1776. január 2-án adja hírül Lavaternek: „A herceg hat koponyát hozatott nekem, pompás észrevételeket tettem, amelyek főméltóságod szolgálatára állnak, hacsak nem fedezte fel Ön már ezeket nélkülem is.” Goethe naplójában 1781. október 15-ei dátummal azt olvashatjuk, hogy Jénában az öreg Einsiedellel együtt anatómiával foglalkozott, és ugyanabban az évben kezdi őt Loder tüzetesebben beavatni ebbe a tudományba. Ezt 1781. október 29-én Frau von Steinhez és november 4-én a herceghez írt levelében mondja el. Szándékában van az is, hogy „a csontvázat elmagyarázza” a rajzakadémián a fiataloknak, és „őket az emberi test ismeretéhez vezesse.” „Ezt” - mondja - „magamért és érettük teszem; a metódus, amelyet választottam, a tél folyamán teljesen megismerteti őket a test tartóoszlopaival.” Előadásait, ahogyan az a naplóból kitűnik, meg is tartotta. Ebben az időben többször beszélt Loderrel is az emberi test felépítéséről. És ismét általános természetszemlélete jelenik meg tanulmányai hajtóerejeként és tulajdonképpeni céljaként. „A csontokat olyan szerkezetnek” tekinti „amelyre minden életet és mindazt, ami emberi, rá lehet függeszteni.”[6] Szellemét akkoriban az organikus működésről alkotott képzetek és az emberi alkatnak az állatival való összefüggése foglalkoztatják. Hogy az emberi alkat csak legmagasabb foka az állati alkatnak, s hogy az ember az állatiság tökéletesebb foka révén hozza létre magából az erkölcsi világot, ez olyan idea, amelyet már 1782-ben lefektetett egy ódában:
Legyen jó és nemes,
segíteni kész az ember!
Mert csak ezáltal
különbözik a többi
eleven lénytől,
melyet megismert.
Örök vas-törvény
kemény szabálya
szerint kell élnünk,
létünk köreit
rendre bejárva.[7]
Az „örök vas-törvények” az emberben éppen úgy működnek, mint a többi organizmus világában; csak éppen benne olyan tökéletességet érnek el, hogy ezáltal az ember „jó, nemes és segíteni kész” lehet.
Miközben Goethében az ilyen ideák egyre jobban megformálódtak, Herder „Eszmék az emberiség történetének filozófiájához” című művén dolgozik. A könyv minden gondolatát megbeszélték. Goethe meg volt elégedve Herder természetfelfogásával. Ez egybevágott saját elképzeléseivel. „Herder írása valószínűvé teszi, hogy egykor növények és állatok voltunk… Most ezeken a dolgokon töpreng Goethe gazdag gondolati világával, és mindaz, ami előbb keresztülment az ő elképzelésein, felettébb érdekessé válik”, írja Frau von Stein 1784. május 1-jén Knebelnek. Hogy Herder eszméiből mennyire jogosult a goethei ideákra következtetni, kitűnik azokból a szavakból, amelyeket Goethe 1783. december 8-án intéz Knebelhez: „Herder, amint elképzelheted, egy teljesen új történelemfilozófiát ír. Az első fejezeteket tegnapelőtt olvastuk át, nagyszerűek.” Az olyan mondatok, mint a következők, teljesen megfelelnek Goethe gondolkodási irányának: „Az emberi nem az alsóbb rendű organikus erők nagy egybeáradása.” „És így elfogadhatjuk, hogy az ember központi teremtmény az állatok között, vagyis az a kidolgozott forma, amelyben a körülötte levő összes fajok vonásai a legfinomabb foglalatban gyűlnek össze.”
Ezzel az elképzeléssel természetesen nem lehetett összeegyeztetni az akkori anatómusok nézetét, hogy tudniillik az a kis csont, amely az állatoknál a felső állkapocsban van, az „os intermaxillare”, amely a felső metszőfogakat tartja, az embernél hiányzik. Sömmering, az akkori idők egyik legjelentősebb anatómusa 1782. október 8-án ezt írja Mercknek: „Szeretném, ha utánanézne Blumenbachnál az os intermaxillare-nak, et ceteris paribus[8] az egyetlen olyan csont, amely a majmoktól kezdve, beleértve még az orangutánt is, megvan minden állatnál, viszont sohasem található meg az embernél. Ha ezt a csontot leszámítja, semmi sem hiányzik ahhoz, hogy az emberről mindent átvihessen az állatra. Mellékelek egy szarvastehénfejet, hogy Önt meggyőzzem arról, hogy ez az os intermaxillare (ahogy Blumenbach) vagy os incisibum (ahogy Camper nevezi), még olyan állatoknál is megvan, amelyeknek felső állkapcsukban nincs metszőfoguk.” Ez volt abban az időben az általános vélemény. Még a hírneves Camper is, aki egyébként a legbensőségesebben tisztelte Mercket és Goethét, ezt a véleményt vallotta magáénak. Az a körülmény vezetett ehhez a vélekedéshez, hogy az embernél ez a csont jobb és bal oldalon össze van nőve a felső állkapocscsonttal, anélkül, hogy egy normális fejlettségű individuumnál a határvonal pontosan látható lenne. Ha a tudósoknak igazuk lett volna, akkor lehetetlen lenne az állati és emberi organizmus felépítésére vonatkozólag közös ősképet felállítani; el kellene fogadni, hogy a két forma között határvonal van. Az ember nem aszerint az őskép szerint lenne teremtve, mint ami az állati létnek is alapja. Goethének ezt az akadályt el kellett gördítenie világnézete útjából. Ez Loderrel közösen sikerült is neki 1784 tavaszán. Goethe aszerint az általános alapelve szerint járt el, hogy a természetnek nincs olyan titka, amelyet „ne állítana valahol kendőzetlenül a figyelmes szemlélő elé.” Egyes abnormálisan fejlődött koponyákon valóban megtalálta a határt a felső állkapocs és az os intermaxillare között. Örömmel tudósítja március 27-én Herdert és Frau von Steint felfedezéséről. Herdernek ezt írja: „Szívből örülj neki Te is, mert ez olyan, mint a zárókő az emberhez, nem hiányzik, megvan! És hogyan! Elgondoltam ezt a Te egész műveddel kapcsolatban is, hogy milyen szép lesz ott.” És amikor Goethe az erről írott értekezést 1784 novemberében elküldi Knebelnek, ezekkel a szavakkal mutat rá arra, hogy felfedezésének milyen nagy jelentőséget tulajdonít elképzeléseinek egész világa számára: „Visszatartottam magam attól, hogy az eredményt, amelyre eszméiben már Herder is utal, már most észrevétessem, hogy ugyanis az ember és az állat közötti különbséget semmilyen egyedi dologban nem találhatjuk meg.” Goethében csak akkor ébred bizalom természeti nézeteivel szemben, amikor a fatális csontocskára vonatkozó, téves nézet kiküszöbölődött. Lassanként felbátorodik, hogy arról a módról alkotott eszméit, ahogyan a természet egy fő formával, mintegy játszva, sokrétű életet hoz létre, kiterjessze a „természet minden világára, egész világára.” Ilyen értelemben ír 1786-ban Frau von Steinnek.
*
Goethe számára egyre olvashatóbbá válik a természet könyve, miután az első betűt helyesen betűzte ki. „A hosz-szan tartó betűzgetés segítségemre volt, most az egész egyszerre hat és csöndes örömöm kimondhatatlan” - írja Frau von Steinnek 1785. május 15-én. Most már képesnek tartja magát arra, hogy egy kis botanikai értekezést írjon Knebelnek. És az 1785-ben Knebellel együtt megtett karlsbadi utazás valóságos botanikai tanulmányúttá válik. Visszatérése után Linné segítségével a gombák, mohák, zuzmók és algák világát járja be. November 9-én közli Frau von Steinnel: „Tovább olvasom Linnét, ezt kell tennem, nincs más könyv nálam; ez a legjobb mód arra, hogy egy könyvet lelkiismeretesen olvassunk. Ezt többször kell gyakorolnom, mert nem könnyen olvasok ki egy könyvet. Ez a könyv nem olvasásra, hanem rekapitulálásra készült, és a legnagyszerűbb szolgálatokat tette nekem, mert legtöbb pontjáról magam is gondolkodtam.” Az alapforma, amelyből a természet a maga munkájával az összes különböző növényt előhívja, Goethe szellemében ezeknek a tanulmányoknak a folyamán már némi, de még nem egészen világos körvonalat kap. Az 1786. július 9-én Frau von Steinhez írt levelében a következőket mondja: „Ez annak a lényegi formának tudatossá válása, amellyel a természet mintegy csak játszik, és játszva hozza létre a sokféle életet.”
*
1786 áprilisában és májusában Goethe mikroszkópjával azokat az alsóbb rendű organizmusokat figyeli meg, amelyek különböző szubsztanciák oldataiban (pizangvelő, kaktusz, szarvasgomba, borsszemek, tea, sör stb.) fejlődnek. Gondosan feljegyzi azokat a folyamatokat, amelyeket ezeken az élőlényeken megfigyel, és az organikus formákról rajzokat készít.[9] Feljegyzéseiből látható, hogy Goethe az élet megismeréséhez nem az alacsonyrendű és egyszerű organizmusok ily módon történő megfigyelésével akar közelebb jutni. Egészen nyilvánvaló, hogy a magasabb rendű organizmusokon éppen úgy megtalálni véli az életfolyamatok lényeges vonásait, mint az alsóbb rendűeken. Az a nézete, hogy az ázalékállatkán ugyanaz a törvényszerűség ismétlődik meg, mint amit szellemi szemünkkel a kutyán is észlelhetünk. Mikroszkopikus megfigyeléssel kicsiben csupán ugyanazokat a folyamatokat ismerjük meg, mint amiket puszta szemmel nagyban is látunk. Ez az érzéki tapasztalatok gazdagodását nyújtja. Az élet lényege nem akkor nyilatkozik meg, ha az érzékek számára elérhető folyamatokat a legkisebb alkatelemekig követjük, hanem akkor, ha egy magasabb rendű szemléleti móddal közelítünk hozzá. Goethe a magasabb rendű növények és állatok megfigyelése útján akarja megismerni az életet. Kétségtelen, hogy ehhez a megismeréshez ugyanígy akart volna eljutni akkor is, ha az ő idejében a növény- és állatanatómia ugyanolyan előrehaladott lett volna, mint ma. Ha megfigyelhette volna a sejteket, amelyekből a növényi és állati test felépül, megmagyarázta volna, hogy ezeknél az elemi organikus formáknál ugyanaz a törvényszerűség nyilatkozik meg, mint amelyik az összetett organikus formákon is észlelhető. Ugyanazon eszmék segítségével tette volna érthetővé az ezeken a kis lényeken megfigyelhető jelenségeket, mint amelyekkel a magasabb rendű organizmusok életfolyamatait magyarázta.
Goethe az organikus képződés és átalakulás rejtélyét megoldó gondolatot csak Itáliában találja meg. Szeptember 3-án elhagyja Karlsbadot, hogy délre menjen. Néhány, de annál jelentősebb mondattal írja le „Botanikai tanulmányom története”[10] című művében azokat a gondolatokat, melyeket a növényvilág megfigyelése ébreszt benne, egészen addig a pillanatig, amikor Szicíliában egy világos képzet nyilatkozik meg számára arról, hogyan lehetséges az, hogy a növényi formáknak „faji és specifikus makacsságuk mellett szerencsés mozgékonyság és hajlékonyság is adatott, hogy az egész világból rájuk ható oly sok feltételhez igazodjanak és ezeknek megfelelően fejlődjenek ki és alakuljanak át”. Az Alpokon átkelve a padovai botanikus kertben és más helyeken is megmutatkozik számára a „növényformák változékonysága.” „Ha a mélyebben fekvő vidéken az ágak és szárak erősebbek és vaskosabbak voltak, a szemek közelebb álltak egymáshoz és a levelek szélesek voltak, feljebb a hegyekben finomabbak az ágak és szárak, a szemek távolabb esnek egymástól úgy, hogy csomótól csomóig nagyobb a távolság, és a levelek inkább lándzsaformájúvá alakulnak. Ezt egy fűznél és egy enciánnál vettem észre, és meggyőződtem róla, hogy nem voltak más fajtájúak. A Walchensee-nél is magasabb és karcsúbb kákát vettem észre, mint az alföldön.”[11] Október 8-án a velencei tengerparton különféle növényeket talál, amelyeknél kiváltképpen szemléletessé válik számára az organikus elem kölcsönhatása a környezettel. „Mind húsosak és egyszersmind kemények, nedvdúsak és szívósak is. Nyilvánvaló, hogy a homokos talaj régi sója, de még inkább a sós levegő kölcsönzi nekik e tulajdonságot; duzzadnak a nedvektől, mint a vízinövények, erősek és szívósak, mint a hegyi növények; ha a levelek széle tövisképződésre hajlamos, mint a bogáncsnál, akkor a levelek nagyon hegyesek és erősek. Egy csomó ilyen növényt találtam, olyannak tűntek, mint a mi ártatlan martilapunk, itt azonban éles fegyverekkel vannak felruházva, a levél, akár a bőr, ilyenek a magtokok, a szárak is, minden vaskos és zsíros rajtuk.” A padovai botanikus kertben határozottabb formát ölt Goethe szellemében a gondolat, hogy talán az összes növényformát egyetlen formából lehet levezetni. Novemberben közli Knebellel: „Ebben az országban, ahol a derűsebb, kevésbé megszakított vegetáció otthonos, örülök igazán az én csekély kis botanikai tudásomnak. Már igen alkalmatos, általánosságba menő észrevételeket tettem, amelyek Neked is tetszeni fognak majd.”[12] 1787. március 25-én „megfelelő megvilágosodáshoz” jut „botanikai tárgyakról”. Kéri, „mondja meg Herdernek, hogy csakhamar készen lesz az ősnövénnyel.” Csak attól fél, hogy „senki sem akarja majd az egész növényvilágot felismerni benne”. Április 17-én azzal „az eltökélt, nyugodt szándékkal megy a nyilvános kertbe, hogy folytassa költői álmait.” Ám mielőtt ezt megtehetné, kísértetként ragadja meg a növény lényege. „Az a sok növény, amelyet egyébként csak vödörben és cserépben, sőt, az év legnagyobb részében csak ablaküveg mögött szoktam látni, itt vidáman és frissen a szabad ég alatt nő, s miközben tökéletesen betölti rendeltetését, számunkra egyre érthetőbbé válik. A sok új és megújuló képződés láttán ismét eszembe jutott a régi szeszély, hogy vajon ebben a sokadalomban nem fedezhetném-e fel az ősnövényt? Mert kell, hogy ilyen legyen: honnan ismerném fel különben, hogy ez vagy az a képződmény növény, ha nem egyazon mintára alakultak mind?” Azon fáradozik, hogy megkülönböztesse az egymástól eltérő alakzatokat, de gondolatai mindig újra és újra ahhoz az egy ősképhez térnek vissza, amely mindegyiknek az alapja.[13] Goethe botanikai naplót nyit, amelybe beírja az utazása alatt szerzett összes tapasztalatokat és reflexiókat.[14] E naplójegyzetek tanúsága szerint fáradhatatlanul keresi azokat a növénypéldányokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az embert a növekedés és a szaporodás törvényeihez vezessék. Ha valamilyen törvény nyomára vél bukkanni, először hipotetikus formában állítja föl, hogy azután további tapasztalatai folyamán bebizonyosodjon. Gondosan feljegyzi a csírázás, megtermékenyülés, növekedés folyamatait. Hogy a növény alapszerve a levél és hogy az összes többi növényi szerv formája úgy érthető meg a legjobban, ha átalakult levélnek tekintjük, egyre világosabbá válik előtte. Naplójába ezt írja: „Hipotézis: minden levél; s ez az egyszerűség a legnagyobb sokféleséget teszi lehetővé.” És május 17-én ezt írja Herdernek: „Közölnöm kell Veled továbbá, hogy egészen közel vagyok a növény keletkezésének és organizációjának a titkához, és ez a legegyszerűbb valami, amit csak el lehet gondolni. Az itteni ég alatt a legszebb megfigyeléseket lehet végrehajtani. Egészen világos és kétségtelen, hogy a fő pontot, hogy hol bújik meg a csíra, megtaláltam; egészében a többit is látom már, s csak néhány pontnak kell biztosabbnak lennie. Az ősnövény a világ legcsodálatosabb teremtménye lesz, érte még maga a természet is irigyelni fog. Ezzel a modellel és a hozzá való kulccsal azután a végtelenségig lehet növényeket kitalálni, melyeknek konzekvenseknek kell lenniük, vagyis, ha nem is léteznek, létezhetnének, nem festői avagy költői árnyak és látszatok, hanem belső igazsággal és szükségszerűséggel bírnak. Ugyanez a törvény majd minden más élőre is alkalmazható”… „Előre és hátrafelé a növény mindig csak levél, és a jövendő csírával oly elválaszthatatlanul egy, hogy egyiket a másik nélkül elgondolni sem szabad. Egy ilyen fogalmat felfogni, elviselni és a természetben megtalálni olyan feladat, amely gyötrően édes állapotba hoz minket.”
*
Goethe az életjelenségek megmagyarázásánál olyan utat választ, amely teljesen eltér azoktól az utaktól, melyeken általában a természetkutatók járnak. Utóbbiak két pártra oszlanak. Vannak védelmezői a szerves lényekben működő életerőnek, amely más természeti okokkal szemben egy sajátos, magasabb rendű erőformát jelenít meg. Ahogyan van nehézkedési erő, kémiai vonzás és taszítás, mágnesesség stb., úgy szerintük van egy olyan életerő is, amely az organizmus anyagait oly módon hozza kölcsönhatásba egymással, hogy az organizmus képes magát fenntartani, növekedni, táplálkozni és szaporodni tud. Azok a természetkutatók, akik ezen a véleményen vannak, azt mondják: az organizmusban ugyanazok az erők működnek, mint a természet többi részében, de nem úgy működnek, mint egy élettelen gépben. Az életerő mintegy felveszi magába és a működés magasabb fokára emeli ezeket az erőket. Ennek a nézetnek a híveivel szemben állnak más természetkutatók, akik úgy vélik, hogy az organizmusban nem működik különleges életerő. Az életjelenségeket bonyolult kémiai és fizikai folyamatoknak tartják, és abban reménykednek, hogy egyszer talán majd sikerül az organizmust ugyanúgy a szervetlen erők működésére visszavezetve megmagyarázni, mint egy gépezetet. Az első nézetet vitalizmusnak, a másikat mechanizmusnak nevezik.
A goethei felfogásmód teljesen eltér mindkettőtől. Hogy az organizmusban más is működik, nem csak a szervetlen természet erői, az Goethe számára magától értetődik. Az életjelenségek mechanikus felfogását nem tudja a magáénak vallani. De éppily kevéssé keres az organizmusban lévő hatások megmagyarázására egy külön életerőt. Meggyőződése, hogy az életfolyamatokat csak olyan szemlélettel lehet megközelíteni, ami más jellegű, mint amivel a szervetlen természet jelenségeit észleljük. Aki az életerő létezésének elfogadása mellett döntött, az belátja ugyan, hogy az organikus működések nem mechanikusak, de ugyanakkor hiányzik belőle az a képesség, amellyel az organikus megismeréséhez szükséges másfajta szemléleti módot kifejleszthetné magában. Az életerő fogalma így homályos és bizonytalan marad. A vitalizmusnak egy újabb követője, Gustav Bunge, így vélekedik: „A legkisebb sejtben is benne van már az élet minden rejtélye - és a legkisebb sejt kutatásánál az eddigi segédeszközökkel eljutottunk immár a határhoz”[15]. Egészen a goethei gondolkodásmód értelmében van, ha erre azt feleljük: az a megfigyelőképesség, amely csak a szervetlen jelenségek lényegét tudja megismerni, a maga segédeszközeivel elérkezett ahhoz a határhoz, amelyet át kell lépnünk, ha az élőt akarjuk megismerni. Ez a megfigyelőképesség sohasem találhat a saját körén belül olyan utat és módot, amely akár a legkisebb sejt életének a megmagyarázására is alkalmas lenne. Mint ahogy a színjelenségek észleléséhez szem kell, úgy kell az élet felfogásához az a képesség, amellyel a fizikai érzékekkel észlelhetőben közvetlenül érzékeljük az érzékfelettit. Az érzékfelettiség pedig mindig kisiklik annak a kezéből, aki csupán az érzékeit fordítja az organikus formák felé. Goethe arra törekszik, hogy magasabb rendű módon elevenítse meg a növényforma fizikai szemléletét, és az érzékfeletti ősnövény érzékelhető formáját képzelje el.[16] A vitalista az életerő tartalom nélküli fogalmához menekül, mert egyáltalán nem látja azt, amit érzékei nem tudnak az organizmusban észlelni. Goethe látja, hogy az érzékekkel észlelhetőt áthatja az érzékfelettiség, ahogyan egy színes felületet a szín.
A mechanizmus híveinek az a nézetük, hogy egyszer majd sikerül szervetlen anyagokból művi úton élő szubsztanciákat előállítani. Azt mondják: nem is olyan sok évvel ezelőtt egyesek azt állították, hogy az organizmusban vannak olyan szubsztanciák, amelyek nem művi úton, hanem csakis az életerő hatására jöhetnek létre. Ma már néhány ilyen szubsztanciát laboratóriumban, mesterségesen elő tudnak állítani. Ugyanígy lehetséges lesz egyszer szénsavból, ammóniából, vízből és sókból élő fehérjét, a legegyszerűbb organizmusok alapszubsztanciáját előállítani. Akkor - így vélik a mechanisták - kétségtelenül bebizonyosodik, hogy az élet nem egyéb, mint szervetlen folyamatok kombinációja, az organizmus pedig semmi egyéb, mint egy természetes úton keletkezett gép.
A goethei világnézet álláspontja szerint erre azt kell válaszolni, hogy semmilyen tapasztalat sem teszi jogosulttá azt a módot, ahogyan a mechanisták az anyagokról és erőkről beszélnek. S az emberek annyira megszokták ezt a beszédmódot, hogy az ilyen fogalmakkal szemben nehéz a tapasztalatból származó, tiszta megállapításokat érvényesíteni. De nézzük meg elfogulatlanul a külvilág egy folyamatát. Vegyünk egy bizonyos mennyiségű és hőfokú vizet. Hogyan tudunk meg valamit erről a vízről? Megnézzük és észrevesszük, hogy egy bizonyos teret foglal el, és határok közé zárt. Belemártjuk ujjunkat vagy a hőmérőt, és látjuk, hogy bizonyos hőfoka van. Megnyomjuk felszínét és azt tapasztaljuk, hogy folyékony. Ezeket jelentik ki az érzékek a víz állapotáról. Most melegítsük fel a vizet. Felforr s végül gőzzé változik. Újabb ismereteket szerezhetünk az érzékek észlelése útján a test, a gőz milyenségéről, amivé a víz változott. Azt is megtehetjük, hogy nem melegítjük a vizet, hanem bizonyos feltételek mellett elektromos áram hatásának tesszük ki. Két testté változik: hidrogénné és oxigénné. Ezeknek a milyenségére vonatkozóan is megtudhatunk dolgokat az érzékek megállapításaiból. A testek világában tehát állapotokat észlelünk, és egyszersmind megfigyeljük, hogy ezek az állapotok bizonyos feltételek mellett másféle állapotokba mennek át. Az állapotokról az érzékek adnak hírt. Ha másról is beszélünk, nemcsak változó állapotokról, akkor már nem szorítkozunk a puszta tényállásra, hanem fogalmakat fűzünk hozzá. Ha azt mondjuk, hogy az oxigén és a hidrogén, amelyet az elektromos áram fejlesztett a vízből, már benne volt a vízben, de olyan benső kapcsolatban voltak egymással, hogy külön-külön nem voltak észrevehetők, akkor az észlelthez egy olyan fogalmat fűzünk, amellyel a két testnek az egy testből való keletkezését magyarázzuk meg. És ha tovább megyünk és megállapítjuk, hogy az oxigén és hidrogén anyag - amit már azzal megteszünk, hogy névvel illetjük őket -, akkor szintén fogalmat fűztünk ahhoz, amit észleltünk. Mert ténylegesen az oxigén által elfoglalt térben csupán bizonyos számú állapot észlelhető. Az állapothoz hozzágondolják az anyagot, amelyhez ezek az állapotok állítólag hozzátartoznak. Amit az oxigénből és a hidrogénből már eleve a vízben benne lévőnek gondolnak: az anyag, az gondolt valami, és az észleleti tartalomhoz fűzték hozzá. Ha hidrogént és oxigént kémiai folyamattal vízzé egyesítünk, megfigyelhetjük, hogy bizonyos számú állapot másféle állapotba megy át. Ha azt mondjuk: két egyszerű anyag összetett anyaggá egyesült, akkor megkíséreltük, hogy a megfigyelési tartalomnak fogalmi magyarázatot adjunk. Az „anyag” képzete a maga tartalmát nem az észlelésből, hanem a gondolkodásból kapja. És ugyanígy van az „erő”-vel is. Látjuk, hogy egy kő a földre hull. Mi a tartalma észleletünknek? Egy csomó érzékszervi benyomás, állapotok, amelyek egymás utáni helyeken keletkeznek. Ezt a fizikai világban történő változást meg akarjuk magyarázni, és azt mondjuk: a Föld vonzza a követ. Van egy „ereje”, amellyel magához kényszeríti a követ. Szellemünk ismét egy képzetet fűzött a tényálláshoz, és olyan tartalmat adott neki, amely nem az észleletből származik. Nem anyagokat és erőket észlelünk, hanem állapotokat és azok egymásba történő átmeneteit. Ezeket az állapotváltozásokat azáltal magyarázzuk meg magunknak, hogy az észleletekhez fogalmakat fűzünk.
Tegyük fel, hogy létezne egy olyan lény, aki oxigént és hidrogént tud észlelni, de vizet nem. Ha a szeme előtt vízzé egyesítjük az oxigént és a hidrogént, a két anyagon észlelt állapot semmivé válik, eltűnik előle. Még ha le is írjuk neki a vízen észlelt állapotokat: nem tud róluk képzetet alkotni. Ez azt bizonyítja, hogy az oxigén észleleti tartalmában semmi olyan nincs, amiből a víz észleleti tartalmát le lehetne vezetni. Ha egy adott dolog két vagy több más dologból áll, ez azt jelenti, hogy két vagy több észleleti tartalom egy összefüggő, de az előbbihez viszonyítva teljesen új észleleti tartalommá változott.
Mit érnénk el tehát azzal, ha sikerülne szénsavat, ammóniát, vizet és sókat mesterségesen laboratóriumban élő fehérjeszubsztanciává egyesíteni? Megtudnánk, hogy a sokféle anyag észleleti tartalma egy észleleti tartalommá képes egyesülni. De ezt az észleleti tartalmat semmi esetre sem lehet azokból levezetni. Az élő fehérje állapotát csak magán a fehérjén lehet megfigyelni, és nem lehet a szénsav, ammónia, víz és só állapotából levezetni. Az organizmusban valami teljesen más van előttünk, mint azok a szervetlen alkatelemek, amelyekből felépíthető. Az érzékszervekkel észlelhető észleleti tartalmak az élőlény keletkezésekor érzéki-érzékfelettiekké változnak. És aki képtelen arra, hogy érzéki-érzékfeletti képzeteket alkosson, az éppolyan kevéssé tudhat valamit az organizmus mivoltáról, mint amilyen kevéssé tudhat meg valamit a vízről az, aki képtelen a víz érzékszervi észlelésére.
*
Goethe a növény- és állatvilág tanulmányozása során arra törekedett, hogy a szervek csírázását, növekedését, szaporodását, az organizmus táplálkozását és szaporodását mint érzéki-érzékfeletti folyamatot képzelje el. Észrevette, hogy ez az érzéki-érzékfeletti folyamat ideájában minden növénynél ugyanaz, és csak a külső jelenségben vesz fel különböző formát. Az állatvilágra vonatkozólag ugyanezt állapíthatta meg. Ha az ember az érzéki-érzékfeletti ősnövény ideáját kialakította magában, minden egyes növényformában megtalálhatja. A sokféleség onnan ered, hogy ami az idea szerint ugyanaz, az különböző formákban létezhet az észleleti világban. Az egyedi organizmus olyan szervekből áll, amelyek egy alapszervre vezethetők vissza. A növény alapszerve a levél a csomóval, amelyből a levél kifejlődik. Ez a szerv a külső megjelenésben különböző formákat ölt magára: sziklevél, lomblevél, csészelevél, pártaszirom és a többi. „Akár sarjad a növény, akár virul vagy gyümölcsöt hoz, mégis mindig csak ugyanazok a szervek ezek, melyek sokféle rendeltetésük szerint és gyakran megváltozott alakban tesznek eleget a természet rendelkezésének”.
*
Hogy az ősnövényről teljes képet kapjon, Goethének általánosságban kellett követnie azokat a formákat, amelyeket egy növény növekedési folyamatában az alapszerv magára ölt a csírázástól a magérésig. Fejlődésének kezdetén az egész növényforma a magban nyugszik. A magban az ősnövény olyan formát ölt, amellyel mintegy elrejti ideatartalmát a külső jelenségben.
Egyszerűen szunnyadt az erő a csírában; egy őskép
szunnyadt benne: lezárt, fátyol alá zsugorult.
Csíra, gyökér s a levél fél-formált, színtelen ott még;
nyugvó báb-létét őrzi, ha száraz, a mag,
ámde, ha langy vizenyőt érez, szökkenve kiduzzad,
s a körül örvénylő égből előmagasul.[17]
A növény a magból kifejleszti első szerveit, a szikleveleket, miután „burkait többé-kevésbé visszahagyta a földben” és „a gyökeret a talajban” megerősítette. S most azután a növekedés folyamán hajtás hajtásra következik; csomó csomó fölé magasodik, és minden csomón egy levél található. A levelek különböző alakban jelennek meg. Az alsók még egyszerűek, a felsők sokféleképpen csipkézettek, bemetszettek, több kis levélkéből összetettek. A fejlődésnek ezen a fokán az ősnövény érzéki-érzékfeletti tartalmát mint külső, érzékelhető jelenséget kiterjeszti a térbe. Goethe úgy gondolja, hogy a levelek előrehaladó kialakulásukat és kifinomodásukat a fénynek és a levegőnek köszönhetik. „A lezárt magburokban létrejött szikleveleket csupán mintegy nyers folyadékkal kitöltöttnek, szinte egyáltalán nem vagy csak durván organizáltnak és kialakulatlannak találjuk. A víz alatt növekvő levelek durvábban organizáltak, mint a többi, szabad levegőn fejlődő levél, sőt, ugyanaz a növényfajta simább és kevésbé kifinomult leveleket hajt, ha mélyen fekvő, nedves helyen növekszik, viszont ha magasabb vidékre helyezzük át, durvább, szőrös és finomabban kialakult leveleket bontakoztat ki.”[18] A növekedés második szakaszában a növény ismét szűkebb térre vonja össze azt, amit azelőtt kiterjesztett.
Mind kevesebb nedvet szállít, beszűkíti erét, hogy
érzőbbé válik, elfinomúl az alak.
Lanyhul a széleken a nyújtózás ösztöne, és a
szár bordázata most végre kiteljesedik.
Rajt leveletlen, karcsu kocsán nyúlik szaporán, s az
elbűvölt nézőt új csodakép köti le.
Sok kicsi, tömzsi levél egymás mellé sorolódva,
számolt-számtalanul körbe helyezkedik el.
Tengelyükön válik ki a titkok kelyhe, amely a
végső képében színkoronába ragyog.[19]
A növényforma a csészében összehúzódik, majd a pártában újra kiterjeszkedik. Most az újabb összehúzódás a szaporodás szerveiben: a porzókban és a termőben következik be. A növény alakító ereje, hajlamánál fogva, hogy az alapformát ismételje, az előző növekedési periódusokban mindig csak egyfajta szervekben bontakozott ki. Ugyanez az erő az összehúzódásnak ezen a fokán két szervben osztódik el. Ami elválasztott lett, ismét össze akar kerülni. Ez történik a megtermékenyítési folyamatban. A porzóban lévő hímpor egyesül a női szubsztanciával, amit a termő foglal magába, és ezzel adva van egy új növény csírája. Goethe a megtermékenyülést szellemi anasztomózisnak nevezi, és szerinte csupán másik formája annak a folyamatnak, amely az egyik csomótól a másikig történő fejlődésben zajlik. „Az összes élőnek nevezett testeknél észrevesszük azt az erőt, hogy magukhoz hasonlót hozzanak létre. Ha ezt az erőt megosztottnak észleljük, a két nem nevével illetjük őket.”[20] A növény csomóról csomóra haladva magához hasonlót hoz létre. Mert csomó és levél az ősnövény egyszerű formája. Ebben a formában a létrehozást növekedésnek nevezzük. Ha a szaporodási erő két szervre osztódik, két nemről beszélünk. Goethe úgy véli, hogy ilyen módon közelebb hozta egymáshoz a növekedés és a nemzés fogalmát. A növény a termésképzés állapotában utolsó kiterjedését éri el; a magban ismét összehúzódva jelenik meg. Ezzel a hat lépéssel a természet bezárja a növényfejlődés körét és az egész folyamatot újra elölről kezdi. Goethe a magban csak a lombleveleken képződő szem más formáját látja. A szemekből kifejlődő oldalágak egész növények, amelyek a föld helyett az anyanövényben gyökereznek. A magtól a termésig fokonként mintegy „szellemi létrán” továbbhaladó és átalakuló alapszerv képzete: az ősnövény ideája. Hogy az alapszerv változóképességét az érzéki szemlélet számára mintegy bebizonyítsa, a természet egy bizonyos fokon és bizonyos feltételek mellett a szabályos növekedéssel fejlődő szerv helyett egy másik szervet fejleszt ki. A mákféléknél például, ott, ahol a porzóknak kellene létrejönni, virágszirmok jelennek meg. Az a szerv, amely az idea szerint arra volt hivatva, hogy porzó legyen, virágszirommá lett. Abban a szervben, melynek a növényfejlődés szabályszerű menete mellett egy bizonyos meghatározott formája van, megvan a lehetőség arra, hogy más formát öltsön.
Goethe ősnövényideája illusztrálásának tekinti a Bryophyllum calicinumot, a közönséges pozsgásfüvet, egy növényfajtát, amelyet a Molukka-szigetekről hoztak Kalkuttába és onnan Európába. Ezeknél a növényeknél a vaskos levelek csipkézetéből új növénykék fejlődnek, amelyek az eredeti növényről leválasztva tökéletes növényekké alakulnak. Goethe szerint ez a folyamat érzékelhető szemléletességgel mutatja, hogy az idea szerint a levélben egy egész növény nyugszik.[21]
Aki az ősnövény gondolatát kialakítja magában, és olyan mozgékonyan tartja, hogy azt a tartalmának megfelelő összes lehetséges formában el tudja gondolni, ennek segítségével a növényvilág minden képződményét meg tudja magyarázni. Meg fogja érteni az egyedi növény fejlődését; de látni fogja azt is, hogy az összes fajok és változatok e szerint az őskép szerint formálódtak. Goethe ezt a nézetét Itáliában alakította ki, és 1790-ben megjelent írásában: „Kísérlet a növények metamorfózisának a megmagyarázásra” írta le.
*
Itáliában Goethe az emberi organizmusra vonatkozó ideáinak a kialakításában is tovább haladt. Január 20-án ezt írja Knebelnek: „Meglehetős előkészületeket tettem az anatómiához, s az emberi test ismeretét bizonyos fokig, nem minden fáradozás nélkül szereztem meg. Itt a szobrok örökös szemlélése révén állandóan, ámde magasabb rendű módon vagyunk erre utalva. A mi orvosi-sebészeti anatómiánknál csak a rész a fontos, és ehhez elegendő egy nyomorúságos izom is. Rómában azonban a részek, ha nem mutatnak egyszersmind nemes, szép formát, nem érnek semmit.
A San Spirito nevű nagy kórházban a művészek örömére egy olyan szép izomembert készítettek, hogy szépsége ámulatba ejti az embert. Valósággal akár egy nyúzott félisten, egy Marsias lehetne. Ily módon a régiek útmutatása szerint a csontvázat sem mint valami művileg összeállított csonttömeget tanulmányozhatjuk, hanem az izmokkal és inakkal együtt, miáltal már életet és mozgást kap.” Goethe Itáliából való hazatérése után is szorgalmasan tanulmányozta az anatómiát. Ez arra készteti, hogy az állati alak képződési törvényeit ugyanúgy megismerje, mint ahogy ez a növényvilággal kapcsolatban sikerült neki. Az a meggyőződése, hogy az állati organizmus egysége szintén egy olyan alapszervre épül, amely külső jelenségként különböző formákat tud ölteni. Ha az alapszerv ideája elrejtőzik, akkor formátlanul jelenik meg. Akkor az állat egyszerűbb szerveit jeleníti meg; ha azonban az idea hatalmába keríti az anyagot úgy, hogy azt teljesen magához hasonlóvá teszi, akkor a magasabb rendű, nemesebb szervek jönnek létre. Ami az egyszerűbb szervekben ideaként van meg, az a magasabb rendű szervekben megnyílik kifelé. Goethének nem sikerült a teljes állati alak törvényszerűségét egyetlen képzetben összefoglalni úgy, ahogyan ezt a növényi formánál elérte. Az állati alaknak csak egy részére, a gerincvelőre, agyra és az ezeket a szerveket körülzáró csontokra vonatkozólag találta meg a kialakulási törvényt. Az agyat a gerincvelő magasabb rendű kialakulásának tartja. Az idegdúc mint idegközpont, szerinte alacsonyabb fokon visszamaradt agy.[22] És az agyat körülzáró koponyacsontokat a gerincvelőt beburkoló csigolyacsontok átalakulásaként értelmezi. Hogy a hátsó koponyacsontokat (az os occipitalét és az os sphenoidale elülső és hátsó szárnyát) három átalakult csigolyának kell tekintenie, az már korábban világossá vált előtte; ugyanezt állapítja meg az elülső koponyacsontokról, amikor 1790-ben a Lido dűnéin egy birkakoponyára bukkan, ami olyan szerencsésen hasadt el, hogy közvetlenül, érzékileg szemléletessé vált rajta, hogy a palatum durumban (szájpadláscsont), a maxillában (felső állkapocs) és az os intermaxillarében (állkapocsközi csont) három, átalakult formában megjelenő csigolyát láthatunk.
Goethe idejében az állatok anatómiája még nem volt any-nyira előrehaladott, hogy Goethe megnevezhetett volna egy olyan élőlényt, amelynek fejlett koponyacsontok helyett valóban csigolyái vannak, amely tehát érzéki képben mutatja be azt, ami a tökéletesen fejlett állatoknál csak az idea szerint van meg. Carl Gegenbauer vizsgálatai alapján, amelyek 1872-ben kerültek nyilvánosságra, sikerült egy ilyen állatformát felmutatni. Az őshalaknak (selachi) olyan koponyacsontjuk és olyan agyuk van, amelyek pontosan a gerincoszlop és a gerincvelő végső tagjának bizonyulnak. A lelet alapján a fejképződésbe több csigolya látszik beleolvadni, mint amennyit Goethe feltételez (legalább kilenc). Ennek a számbeli tévedésnek, és még annak a ténynek a hangsúlyozásával is, hogy embrionális állapotban a magasabb rendű állatok koponyáján nyoma sincs a csigolyaszerű részek összeilleszkedésének, hanem a koponya egy egyszerű porcos hólyagból fejlődik ki, igyekeztek csökkenteni a gerincvelő és a gerincoszlop átalakulására vonatkozó goethei idea értékét. Elismerik ugyan, hogy a koponya csigolyákból keletkezett, de tagadják, hogy a koponyacsontok abban a formában, ahogyan a magasabb rendű állatoknál jelennek meg, átalakult csigolyák lennének. Azt mondják, hogy a csigolyák tökéletesen összeolvadtak egy porcos hólyaggá, amelyben a csigolyák eredeti struktúrája teljesen eltűnt. Ebből a porcos tokból alakultak ki azután azok a csontformák, amelyek a magasabb rendű állatoknál észlehetők. Ezek a formák nem a csigolya ősképe szerint alakultak ki, hanem azoknak a feladatoknak megfelelően, amelyeket a kifejlett fejen teljesíteniük kell. Ha tehát valamelyik koponyacsont magyarázatához alapot keresünk, akkor nem azt kellene kérdeznünk: hogyan alakult át egy csigolya, hogy fejcsonttá váljon, hanem azt, hogy milyen feltételek késztették ezt vagy azt a csontformát arra, hogy az egyszerű porcos tokból kiváljék? Új formák képződésében, új képződési törvényekben hisznek, miután az eredeti csigolyaforma egy struktúra nélküli tokká alakult. E között a felfogás és a goethei felfogás között csak a tényfanatizmus találhat ellentmondást. Ami a koponya porcos tokjában érzékszerveinkkel már nem észlelhető: a csigolyastruktúra, az idea szerint mégis benne van, és ismét megjelenik, mihelyt az ehhez szükséges feltételek megvannak. Az érzékelhető anyagban, a porcos koponyatokban elrejtőzik a csigolyaformájú alapszerv ideája; a kialakult koponyacsontokban ismét külső jelenséggé válik.
*
Goethe azt reméli, hogy az állati organizmus többi részének kialakulási törvényei ugyanúgy megnyilatkoznak majd számára, mint ahogyan az agy, a gerincvelő és az ezeket burkoló szervek törvényei is megnyilatkoztak. A Lidón tett felfedezéséről április 30-án Frau von Kalbbal üzeni Herdernek, hogy „az állati formához és többféle átalakulásához egy egész formulával közelebb jutottam, éspedig a legkülönösebb véletlen útján.” Annyira közel hiszi magát céljához, hogy még ugyanabban az évben, amelyben a fent említett leletre rábukkant, az állati képződésről meg akar írni egy olyan írást, amelyet a „Növények metamorfózisa” mellé lehet állítani. Sziléziában, ahová 1790 júliusában utazik, az összehasonlító anatómiát tanulmányozza, és belekezd egy, az „Állatok alakjáról” szóló értekezés megírásába.[23] Goethének nem sikerült a szerencsésen megtalált kiindulópontról elindulva az egész állati alkat kialakulásának törvényeihez eljutnia. Bármilyen sokszor is készül neki, hogy az állati alkat típusát megtalálja: az ősnövény ideájához hasonló valami nem jön létre. Összehasonlítja az állatokat egymással és az emberrel, és arra törekszik, hogy az állat felépítéséről egy olyan általános képet kapjon, amely szerint és amelynek mintájára a természet megformálja az egyedi alakot. Az állati típusnak ez az általános képe nem olyan élő gondolat, amely az állat kialakulási alaptörvényeinek megfelelően tartalommal telik meg, és a természet az ősállatot mintegy ennek nyomán megteremti. Ez csupán az egyes jelenségekből levont általános fogalom. A sokféle állatforma közös elemét állapítja meg, de nem tartalmazza az állatiság törvényszerűségét.
Minden tagja örök törvényből nyerte alakját
S ott van a legritkább formában is őstül a minta.[24]
Hogy ez az őskép egy-egy alapvető tagjának törvényszerű átformálódásával miként alakul az állati organizmus soktagú ősformájává, arról Goethe nem tudott egységes képzetet alkotni. Mind „Az állatok alakja” című kísérlete, mind pedig az 1795-ben, Jénában létrejött „Egy az osteológiából kiinduló összehasonlító anatómia vázlata” című műve, és ennek későbbi részletesebb formája: „Előadások az összehasonlító anatómiába való általános bevezetés tervezetének első három fejezetéről” (1796) is csak útmutatásokat ad ahhoz, hogyan kell az állatokat célszerűen összehasonlítani azért, hogy megkapjuk az általános sémát, amely szerint a teremtő hatalom „az organikus természetű lényeket létrehozza és kifejleszti”, azaz azt a normát, amely szerint „a leírásokat ki kell dolgozni”, és amelyre, miután „ezt a normát a legkülönbözőbb állatok alkatából vontuk le, a legkülönbözőbb alkatokat újra vissza kell vezetnünk”. A növényre vonatkozólag viszont Goethe kimutatta, hogy egy ősképződmény egymás után következő modifikációk során hogyan alakul törvényszerűen tökéletes, organikus alakká.
*
Ha Goethe nem is tudta követni az állati organizmus különböző részein keresztül a teremtő természeti hatalom képző- és átalakító erejét, mégis sikerült rátalálnia egyes olyan törvényekre, amelyekhez a természet az állati formák képzésénél igazodik. Ezekben a formákban benne van ugyan az általános norma, de megjelenésükben különbözők. Goethe úgy gondolja, hogy a természetnek nincs meg az a képessége, amellyel az általános képet tetszés szerint megváltoztathatná. Ha egy bizonyos formában egy részt különösen tökéletessé alakít, az csakis egy másik rész rovására történhet. Az ősorganizmus magába foglalja mindazokat a részeket, amelyek egyáltalán előfordulhatnak valamilyen állatnál. Az egyes állatformánál az egyik rész ki van fejlődve, a másik csak jelzésszerűen van meg; az egyik kiváltképpen tökéletes, a másikat fizikai megfigyeléssel talán észre sem lehet venni. Az utóbbi esetre vonatkozóan Goethének az a meggyőződése, hogy ami az általános típusból nem látható az állaton, az ideában mégis minden állatban jelen van.
Hogyha tehát valamely teremtmény túlos előnyt nyert,
Kérdjed azonnal, hol s mibe szenved másik irányban?
Így kutató észszel mindennemü átalakúlás
Titkához bizton s mint játszva leled meg a kulcsot.
Így, melynek felső állkapcsán teljes a fogsor,
Oly állatnál sohse viselt még szarvat a homlok.
Így természet anyánk, ha akarna, se birna oroszlányt
Szarvhordót alakítani, bármint használja erőit.
Mert az anyagja kevés, hogy híja se légyen a fognak,
S mégis azontúl agancs vagy szarv teljék ki belőle.[25]
Az ősorganizmusban az összes részek kialakultak, és egyensúlyban tartják egymást; az egyedek sokfélesége úgy keletkezik, hogy az alakítóerő az egyik részre összpontosul, viszont egy másik rész külső megjelenését egyáltalán nem, vagy csak jelzésszerűen fejleszti ki. Az állati organizmusnak ezt a törvényét ma a szervek korrelációjának vagy kompenzációjának nevezik.
*
Goethe úgy gondolja, hogy az ősnövény ideájában az egész növényvilág, az ősállat ideájában pedig az egész állatvilág benne foglaltatik. Ebből a gondolatból származik az a kérdés: hogy van az, hogy egyszer ezek a meghatározott növény- vagy állatformák, másszor mások jönnek létre? Milyen feltételek mellett lesz az ősállatból hal? Milyen feltételek mellett lesz madár? Goethének nincs ínyére az a felfogásmód, amelynek alapján a tudomány az organizmusok felépítését magyarázza. Ennek a felfogásmódnak a követői minden szervre vonatkozólag azt kérdezik: mire való annál az élőlénynél, amelyiknél előfordul? Az ilyen kérdéseknek az az általános gondolat az alapja, hogy egy isteni Teremtő vagy pedig a természet minden lény számára egy bizonyos életcélt jelölt ki, és azután olyan felépítést adott neki, hogy ezt a célt elérhesse. Goethe ezt a kérdést éppen olyan képtelenségnek tartja, mint például azt a kérdést, hogy milyen céllal mozog egy rugalmas golyó, ha egy másik meglöki? A mozgás magyarázatát csak annak a törvénynek a felfedezése nyomán adhatjuk meg, amely szerint a golyó lökés vagy más ok következtében jött mozgásba. Nem azt kérdezzük, hogy mire való a golyó mozgása, hanem hogy honnan származik? Ugyanígy Goethe véleménye szerint nem azt kell kérdeznünk: mi végre van a bikának szarva, hanem azt: hogyan lehetséges, hogy szarva van? Milyen törvényeknél fogva jelenik meg az ősállat a bikában a szarvat hordozó formában? Goethe az ősnövény és az ősállat ideáját kereste, hogy bennük találja meg az organikus formák sokféleségének magyarázati alapját. A növényvilágban az ősnövény a teremtő elem. Ha az egyedi növényt meg akarjuk magyarázni, ki kell mutatnunk, hogy ez a teremtő elem hogyan nyilatkozik meg ebben a sajátos esetben. Azt az elképzelést, hogy az organikus lény a maga alakját nem a benne működő és őt alkotó erőknek köszönheti, hanem azt bizonyos célból kívülről kényszerítik rá, Goethe egyenesen visszataszítónak tartja. Azt írja: „A minap a zürichi próféta nyomorúságos, apostolkodó-kapucinus szónoklatában a következő értelmetlen szavakra találtam: mindaz, aminek élete van, valami rajta kívüli által él - valahogy így hangzott. Ezt egy ilyen pogányokat térítő csak úgy leírhatja, és amikor átnézi, a géniusz nem rángatja meg a ruhája ujját.”[26] Goethe úgy gondol az organikus lényre, mint egy kis világra, ami önmaga által van és saját törvényei szerint formálódik. „Az a gondolkodásmód, amely szerint egy élőlény bizonyos célból, kívülről van megalkotva, és alkatát egy szándékos őserő erre a célra rendeli, a természeti dolgok filozófiai szemléletében már évszázadok óta visszatartott bennünket, és még most is visszatart a továbbhaladásban, pedig voltak férfiak, akik ezt a gondolkodásmódot hevesen vitatták, és megmutatták azokat az akadályokat, amelyeket ez a gondolkodásmód utunkba vet… Ez - ha szabad így kifejezni magunkat - triviális gondolkodásmód, amely éppen azért triviális, amiért minden triviális dolog az, hogy tudniillik az emberi természet számára a maga egészében kényelmes és kielégítő.”[27] Mindenképpen kényelmes azt mondani, hogy a teremtő egy organikus faj létrehozását egy bizonyos célszerű gondolatra alapítja, és ezért ad neki egy bizonyos alkatot. Goethe azonban a természetet nem egy természeten kívül álló lény szándékaiból, hanem a természetben magában lévő képződési törvényekből akarja megmagyarázni. Az egyedi organikus forma úgy keletkezik, hogy az ősnövény vagy ősállat egy bizonyos esetben egy bizonyos meghatározott alkatot ad neki. Ennek az alkatnak olyannak kell lennie, hogy a forma azokon a feltételeken belül, melyek között él, élni is tudjon. „… annak a teremtménynek a létezése, amelyet halnak nevezünk, csak a víznek nevezett elem feltétele mellett lehetséges.”[28] Amikor Goethe meg akarja tudni, hogy melyek azok a fejlődési törvények, amelyek egy bizonyos meghatározott formát hoznak létre, akkor az ősorganizmushoz folyamodik. Az ősorganizmusban megvan az erő a legkülönbözőbb külső formák megvalósítására. A hal magyarázatához Goethe megvizsgálná, hogy az ősállat milyen alakítóerőket használ fel arra, hogy az összes, az idea alapján benne lévő formák közül éppen a halformát hozza létre. Ha az ősállat bizonyos körülmények között olyan formában valósítaná meg magát, amelyben nem tud élni, elpusztulna. Bizonyos életfeltételek mellett egy organikus forma csak akkor tudja fenntartani magát, ha megfelel ezeknek a feltételeknek.
Így az idom szabván meg az állatok élete módját
Visszahat az életnek e módja viszont az idomra.
Így bizonyúl be szilárdnak a rendszerü alkat, a mellyet
Sok külső behatás sodrából tolni törekszik.[29]
Az egy bizonyos életelemben tartósan megmaradó organikus formák ennek az elemnek a természetétől függnek. Ha egy organikus forma az egyik életelemből a másikba kerülne, ennek megfelelően meg kellene változnia. Ez bizonyos esetekben be is következhet, mert az alapját adó ősorganizmusnak megvan az a képessége, hogy számtalan alakban valósítsa meg magát. Goethe nézete szerint azonban ne képzeljük úgy az egyik forma másikká változását, hogy a külső körülmények közvetlenül idomítják magukhoz a formát, hanem úgy, hogy indítékká válnak ahhoz, hogy a forma a maga belső mivoltát megváltoztassa. A megváltozott életfeltételek arra ösztönzik az organikus formát, hogy belső törvények szerint bizonyos módon alakítsa át magát. A külső hatások közvetve és nem közvetlenül hatnak az élőlényekre. Az ősnövény és az ősállat ideájában számtalan életforma van; valóságos létezéshez azok jutnak, amelyekre a külső hatások ösztönzően hatnak.
*
Annak az elgondolásnak, hogy egy növény- vagy állatfajta az idők folyamán bizonyos feltételek következtében másik fajtává változik, a goethei természetszemléletben megvan a teljes jogosultsága. Goethe elképzelése az, hogy az az erő, mely a szaporodási folyamatban egy új individuumot hoz létre, csak átalakulása annak az erőformának, amely a növekedés folyamán a szervek folytatólagos átalakulását is előidézi. A szaporodás az individuumon túlterjedő növekedés. Mint ahogyan az alapszerv a növekedés folyamán változások során megy keresztül, melyek az idea szerint azonosak, úgy a szaporodásnál is a külső alkat átalakulása az ideában nyugvó őskép megtartásával következhet be. Ha volt egy eredeti organizmusforma, utódai fokozatos átalakulással, hosszú idő alatt, a Földet jelenleg benépesítő sokféle formává változhattak át. Az összes organikus forma tényleges vérrokonságának gondolata Goethe alapvető nézeteiből következik. Ezt a gondolatot mindjárt az ősállat és ősnövény ideájának a megfogalmazása után tökéletes formában ki tudta volna fejezni. Mégis, ahol ezt a gondolatot érinti, tartózkodón, szinte határozatlanul fejezi ki magát. „Egy általános összehasonlító tan kísérlete” című tanulmányában, amely valószínűleg nem sokkal „A növények metamorfózisa” után keletkezett, ez olvasható: „És mennyire méltó a természethez, hogy mindig ugyanazt az eszközt kell felhasználnia ahhoz, hogy egy teremtményt létrehozzon és tápláljon! Ugyanezen az úton fogunk továbbhaladni, először csak az organizálatlan, határozatlan elemeket tekintve az organizált lények eszközének, immár magasabbra fogunk emelkedni szemléletünkben, és az organizált világot újfent sok elem összefüggésének fogjuk tekinteni. Az egész növényvilágot például óriási tengernek fogjuk látni ismét, amely ugyanúgy szükséges a rovarok létfeltételéhez, mint a világ tengerei és folyói a halak létfeltételéhez, és majd látni fogjuk, hogy ebben a növényóceánban mérhetetlenül sok élő teremtmény születik és tápláltatik, és végül az egész állatvilágot is csupán egyetlen nagy teremtménynek fogjuk tekinteni, ahol egyik nemzetség a másik után és a másik által, ha nem is keletkezik, de fenntartja magát”. Kevésbé tartózkodó az „Előadások az összehasonlító anatómiába való általános bevezetés tervezetének három első fejezetéről” (1796) című művének következő mondata: „Azt értük el tehát, hogy bátran állíthatjuk: az összes tökéletesebb organikus természetek, melyek alatt a halakat, kétéltűeket, madarakat, emlősöket és utóbbiak tetőfokán az embert értjük, mind egy őskép szerint formálódtak, csak éppen ez az őskép a maga állandó részeiben többé-kevésbé ide-oda ingadozik, és szaporodás révén még magát naponta ki- és átalakítja.” Érthető Goethe óvatossága az átalakulás gondolatával szemben. Abban az időben, amikor Goethe elképzeléseit kialakította, ez a gondolat nem volt idegenszerű, de a legzavarosabb módon képzelték el. „Az az időszak mégis jóval sötétebb volt, mint amilyennek most el tudjuk képzelni. Azt állították például, hogy csak az embertől függ, hogy kényelmesen, négy lábon jár-e, és hogy a medvék, ha egy ideig felegyenesedve járnak, emberekké válhatnak. A vakmerő Diderot bizonyos javaslatokat merészelt tenni kecskelábú faunok létrehozására, hogy azután különleges díszként és kitüntetésként, libériában az előkelők és gazdagok hintójára ültessük őket.”[30] Ilyen zavaros elképzelésekkel Goethe nem óhajtott foglalkozni. Számára az volt a fontos, hogy eljusson az élőlény alaptörvényének az ideájához. Eközben világossá vált előtte, hogy az élet formái nem merevek, megváltoztathatatlanok, hanem folytonos átalakulásban vannak. Hogy ez az átalakulás az egyes esetekben hogyan zajlik, ennek a megállapítására hiányoztak a megfigyelései. Csak Darwin kutatásai és Haeckel szellemes reflexiói derítettek némi fényt az egyes organikus formák tényleges rokonsági viszonyaira. A goethei világnézet álláspontja alapján a darwinizmus megállapításait, amennyiben az egyik organikus fajnak a másikból való tényleges leszármazására vonatkoznak, csak helyeselni lehet. Goethe ideái azonban mélyebben hatolnak az organikus lényegébe, mint a jelenkori darwinizmus.
Utóbbi azt hiszi, hogy nélkülözheti az organikus elemben lévő belső hajtóerőket, amelyeket Goethe az érzékelhető-érzékfeletti képpel azonosít. Sőt, a darwinizmus jogosulatlannak tartja, hogy Goethe a maga feltételezéseiből kiindulva a szervek és az organizmusok valóságos átalakulásáról beszél. Julius Sachs Goethe gondolatait azzal utasítja vissza, hogy Goethe az „értelemmel végrehajtott absztrakciót magára az objektumra viszi át, amennyiben ennek olyan metamorfózist tulajdonít, amely alapjában véve csak a mi fogalmunkban következett be.” Nézete szerint Goethe nem tett egyebet, mint hogy a lomblevelet, csészeleveleket, virágszirmokat egy általános fogalomba foglalta össze és levélnek nevezte. „Természetesen egészen más volna a dolog, ha… feltételezhetnénk, hogy a mi növényformáink elődeinél a porzók közönséges levelek voltak stb.”[31] Ez a nézet abból a tényfanatizmusból származik, amely nem képes belátni, hogy az ideák ugyanolyan objektíven hozzátartoznak a dolgokhoz, mint az, amit érzékekkel észlelünk. Goethének az a véleménye, hogy a szervnek egy másik szervvé változásáról csak akkor beszélhetünk, ha külső jelenségükön kívül van még valami közös is bennük. Ez pedig az érzékelhető-érzékfeletti forma. Egy mai növényforma porzóját csak akkor tarthatjuk elődei átváltozott levelének, ha mindkettőben ugyanaz az érzékelhető-érzékfeletti forma él. Ha ez nem így van, ha az előttünk levő növényformán egyszerűen csak ugyanazon a helyen, ahol elődeinél levél fejlődött, porzó keletkezik, akkor semmi sem változott át, csupán az egyik szerv helyére egy másik került. Oskar Schmidt zoológus felteszi a kérdést: „Minek kell tehát Goethe nézetei szerint átalakulnia? Alkalmasint nem az ősképnek.”[32]
Bizonyos, hogy nem az őskép alakul át, mert hiszen ez minden formában ugyanaz. Ám épp mert ugyanaz marad, lehetnek a külső formák különbözők és mégis egy egységes egészet jelenítenek meg. Ha két, egymásból kialakult formában nem ismerhetnénk fel ugyanazt az ideaszerű ősképet, akkor nem feltételezhetnénk, hogy összefüggésben állnak egymással. Csak az idea jellegű ősforma gondolatától nyer igazán értelmet az a megállapítás, hogy az organikus formák egymásból átalakulással keletkeznek. Aki nem emelkedik fel ehhez az ősformához, az megáll a puszta tényeknél. Az idea ősformában vannak az organikus fejlődés törvényei. Mint ahogy Kepler három alaptörvényével megérthetők a Naprendszer folyamatai, úgy érthetők meg Goethe idea-ősképeivel az organikus természet alakjai.
*
Kant, aki tagadja, hogy az emberi szellemnek megvan az a képessége, amellyel ideaként fel tud fogni egy olyan Egészet, ami meghatározza a sokféleség megjelenését, „az értelem merész kalandjának” nevezi, ha valaki az organikus világ egyes formáit egy ősorganizmusból akarja megmagyarázni. Szerinte az ember csak arra képes, hogy a különböző egyedi jelenségeket egy olyan általános fogalomba foglalja össze, amelynek segítségével az értelem képet alkot az egységről. Ez a kép azonban csak az emberi szellemben létezik, és semmi köze sincs ahhoz a teremtőerőhöz, amellyel az egység valóságosan létrehozza magából a sokféleséget. Az „értelem merész kalandja” abban állna, ha valaki feltételezné, hogy a Föld anyai öléből először kevésbé célszerű felépítésű egyszerű organizmusokat hoz létre, amelyek azután célszerűbb formákat szülnek; továbbá, hogy ezekből még magasabb rendű formák fejlődnek, egészen a legtökéletesebb élőlényig. Ha valaki ezt feltételezné, véli Kant, akkor az egészet mégiscsak egy szándékokkal bíró teremtőerőre alapíthatná, amely megadja a fejlődésnek az összes részek célszerű fejlődésének indítékát. Az ember mindenféle organizmus sokaságát észleli, s mivel nem tud a mélyükre hatolni, hogy lássa, hogyan adják meg maguknak az ahhoz az életelemhez igazodó formát, amelyben fejlődnek, ezért szükségképpen azt képzeli, hogy kívülről vannak úgy megalkotva, hogy feltételeiken belül élhetnek. Goethe tudja, hogy megvan az a képessége, amellyel felismeri, hogyan teremti meg a természet az egészből az egyedit, a belsőből a külsőt. Amit Kant „az értelem kalandjának” nevez, azt ezért Goethe bátran vállalja.[33] Ha semmi más bizonyítékunk sincs arra, hogy Goethe az összes organikus formák vérrokonságának gondolatát az itt megjelölt határok között jogosultnak ismeri el, akkor ezt Kantnak az „értelem kalandjára” vonatkozó ítéletéből is kikövetkeztethetjük.
*
Fennmaradt Goethének még „Egy morfológia vázlata” című írása, ami elárulja azt a tervét, hogy a különböző alakokat azokban a fokozatokban ábrázolja, amit az ősnövény és az ősállat az élőlények főbb formáiban magára ölt[34]. Először az organikus elem lényegét akarta leírni úgy, ahogy az világossá vált előtte, amikor az állatokról és növényekről elmélkedett. Azután „egy pontból kiindulva” ki akarta mutatni, hogy az organikus ősi lény egyrészt a növényvilág sokféleségévé, másrészt az állati formák sokaságává fejlődik, és a férgek, rovarok, magasabb rendű állatok sajátságos formáit, és az ember formáját is az általános ősképből vezethetjük le. Fényt akart deríteni a fiziognómiára és a koponyatanra is.
Goethe feladatának tekintette, hogy a külső alkatnak a belső szellemi képességekkel való összefüggését ábrázolja. Késztetést érzett arra, hogy kövesse az organikus képződési hajlam alacsonyrendű organizmusoknál egyszerű, külső jelenségekben megnyilatkozó ama törekvését, hogy fokozatosan egyre tökéletesebb formában valósítsa meg önmagát, míg végül az emberben olyan formát ölt, amely őt szellemi művek teremtésére teszi alkalmassá.
Goethének ez a terve éppoly kevéssé jutott el a megvalósításhoz, mint egy másik, amelyhez „Előmunkálatok a növények fiziológiájához”[35] című, töredékként fennmaradt munkájával fogott hozzá. Goethe ki akarta mutatni, hogy a természeti megismerés egyes ágainak, a természettörténetnek, természetrajznak, anatómiának, kémiának, állattannak és fiziológiának együtt kell működnie, hogy egy magasabb rendű szemléletmód az élőlények formáinak és a folyamatainak a magyarázatához használhassa fel őket. Egy új tudományt, az organizmusok általános morfológiáját akarta megalapítani, mégpedig „nem tárgya szerint, mert az ismeretes, hanem felfogása és módszere szerint, amely egyúttal magának a tannak sajátos formát kell adjon, és egyúttal kijelöli a helyét más tudományokkal szemben.” Amit az anatómia, természettörténet, természetrajz, kémia, állattan, fiziológia nyújt egyes természeti törvények formájában, azt az organikus elem eleven képzete ugyanúgy felveszi magába, és ugyanúgy magasabb fokra emeli, ahogyan az élőlény maga is felveszi alakító tevékenységének körébe az egyes természeti folyamatokat, és a működés magasabb fokára emeli.
*
Goethe saját útján jutott el azokhoz az ideákhoz, amelyek őt az élő formák labirintusán keresztülsegítették. A természeti működés fontos területeire vonatkozó, akkor uralkodó nézetek ellentétben voltak Goethe általános világnézetével. Ezért neki magának kellett ezekre a területekre vonatkozólag olyan képzeteket alkotnia, amelyek lényének megfeleltek. Meg volt azonban győződve arról, hogy nincs semmi új a Nap alatt, és hogy „bizonyosan utalnak a hagyományok azokra a dolgokra, amelyeket az ember maga vesz észre.” Ezért közli tudós barátaival „A növények metamorfózisa” című írását és kéri őket, mondják meg, hogy van-e erről a tárgyról már valami írás vagy hagyomány. Az az öröm éri, hogy Friedrich August Wolf felhívja a figyelmét „kiváló előmunkására”, Kaspar Friedrich Wolfra. Goethe megismerkedik utóbbinak 1759-ben megjelent „Theoria generationis” című munkájával. Ám éppen ezen az előmunkálaton látható, hogy valakinek lehet helyes nézete a tényekről, és mégsem jut el az organikus fejlődés tökéletes eszméjéhez, ha nem képes arra, hogy a fizikai szemléleti képességnél magasabb képességgel vegye birtokba az élet érzékelhető-érzékfeletti formáját. Wolf kitűnő megfigyelő. Mikroszkópos vizsgálatokkal igyekszik felvilágosítást kapni az élet kezdeteiről. A csészében, a pártában, a porzóban, a termőben és a magban felismeri az átalakult levelet. Ám ezt az átalakulást az életerő fokozatos csökkenésének tulajdonítja, ami szerinte olyan mértékben csökken, amilyen mértékben a vegetáció továbbhalad, hogy végül azután teljesen eltűnjék. Csésze, párta stb., ezért a levél tökéletlen kialakulása. Wolf Haller ellenfeleként lépett fel, aki a preformáció- vagy beskatulyázási tant képviselte. E szerint a tan szerint a kifejlett organizmus minden része már a csírában, kicsiben megvan, éspedig ugyanolyan formában és ugyanolyan kölcsönös elrendezésben, mint a kifejlett élőlénynél. Az organizmus fejlődése ennek következtében csak a már meglévőnek a kibontakozása. Wolf számára csak az volt érvényben, amit szemével látott, és mivel a leggondosabb megfigyeléssel sem fedezhette fel az élőlény preformált állapotát, ezért a fejlődést valóságos új képződésnek tekintette. Az organikus lény alakja, nézete szerint, még nincs meg a csírában. Goethének a külső jelenségre vonatkozólag ugyanez a véleménye. Ő is elutasítja Haller preformációs tanát. Goethe szerint az organizmus ugyan benne van már a csírában, de nem külső jelenségként, hanem mint idea. A külső jelenséget ő is új képződésnek tekinti. Szemére veti azonban Wolfnak, hogy ott, ahol testi szemmel semmit sem lát, szellemi szemmel sem észlel semmit. Wolfnak fogalma sem volt arról, hogy valami ideaként akkor is létezhet, ha nem válik külső jelenséggé. „Ezért mindig azon fáradozik, hogy mikroszkópos vizsgálatokkal eljusson az élet kialakulásának kezdeteihez, és így az organikus embriókat legkorábbi megjelenésüktől kifejlődésükig kövesse. Bármilyen kitűnő is az a metódus, amellyel olyan sokat ért el, ez a kitűnő ember mégsem gondolt arra, hogy különbség van látás és látás között, hogy a szellemi szemnek a testi szemmel állandó, eleven szövetségben kell működnie, mert különben az a veszély fenyeget bennünket, hogy látunk, és mégsem veszünk észre semmit. Látta, hogy a növény átalakulása közben folytonosan ugyanaz a szerv húzódik össze, válik kisebbé, hogy azonban az összehúzódás kiterjedéssel váltakozik, azt nem látta meg. Látta, hogy a szerv terjedelme csökken, de nem vette észre, hogy a szerv egyszersmind meg is nemesedik, és ezért a tökéletesedés menetét fonák módon elsatnyulási folyamatnak tulajdonította.”[36]
*
Goethe élete végéig személyesen és írásban számos természetkutatóval érintkezett. A legélénkebb érdeklődéssel követte az élőlényekre vonatkozó tudomány haladását és örömmel látta, hogy az ő felfogásmódjához közeledő felfogásmódok léptek fel ezen a megismerési területen, és hogy egyes kutatók elismerték és gyümölcsözővé tették metamorfózistanát. 1817-ben kezdi összegyűjteni munkáit, hogy „A morfológiához” című, általa alapított folyóiratban kiadja őket. Ennek ellenére nem jutott már el ahhoz, hogy saját megfigyelései vagy reflexiói útján az organikus fejlődésre vonatkozó eszméit továbbfejlessze. Már csak kétszer érezte magát indíttatva arra, hogy behatóbban foglalkozzék ilyen eszmékkel. Mind a két alkalommal az ő gondolatait igazoló tudományos események ragadták meg. Az egyik ilyen esemény K. F. Ph. Martius előadás-sorozata volt 1828-ban és 1829-ben a természetkutatók gyűlésén „A vegetáció vertikális és spirális tendenciájáról”, melyekből az „Isis” című folyóirat kivonatokat közölt; a másik esemény a francia Akadémián lezajló természettudományos vita volt, amely 1830-ban Geoffroy de Saint-Hilaire és Cuvier között tört ki.
Martius úgy gondolta, hogy a növény növekedésén két tendencia uralkodik: a függőleges irányú törekvés, amely a gyökéren és a száron uralkodik; és egy másik, amely a levél-, a virágszerveket arra indítja, hogy egy spirálvonal formájának megfelelően illeszkedjenek a függőleges szervekhez. Goethe megragadja ezt az ideát, és összefüggésbe hozza a maga metamorfózisképzetével. Egy hosszabb tanulmányt ír, amelyben összegyűjti mindazokat a növényvilágra vonatkozó tapasztalatait[37], amelyek a két tendencia létezésére tűnnek utalni. Úgy gondolta, hogy ezeket a tendenciákat fel kell vennie metamorfózisideájába. „El kellett fogadnunk, hogy a vegetációban egy általános spiráltendencia működik, amely a növény minden felépítését és kialakulását a vertikális törekvéssel összefüggésben a metamorfózis törvénye szerint hajtja végre.” Goethe az egyes növényi szervekben lévő spiráledényeket bizonyítéknak tekinti arra nézve, hogy a növény életén a spirális tendencia uralkodik, teljesen áthatja azt. „Semmi sem jellemzőbb a természetre, mint az, hogy amit az egészben szándékozik, azt a legkisebb egyed révén hozza működésbe.” „Nyáron látjuk, hogy a kert talajába beszúrt karóra rátekeredik az iszalag, alulról fölfelé a magasba tör, és erősen hozzátapadva a maga eleven növekedését követi. Gondoljuk el, hogy az iszalag és a karó, mindkettő hasonlóképp elevenen, egyazon gyökérből emelkedik fel, önmagát váltakozva érvényesíti, és így halad feltartóztathatatlanul tovább. Aki ezt a látványt belső szemléletté tudja változtatni, az sokkal könnyebben jut el a megfelelő fogalomhoz. A kúszónövény saját magán kívül keresi meg azt, amit ő maga kellene, hogy megadjon magának, s amire nem képes.” Goethe ugyanezt a hasonlatot használja gróf Sternberghez 1832. március 15-én írott levelében, és a következő szavakat fűzi hozzá: „Nyilván nem egészen találó ez a hasonlat, mert a kúszónövénynek kezdetben a felmagasodó törzsön csak alig észrevehető körökben kell körbetekerednie, de minél inkább közeledik a csúcshoz, annál gyorsabban kell a csavarvonalnak fordulnia, hogy végül (a virágnál) körben összeérjen egy korongon, miként ifjúságunkban a táncnál, amikor a legszeretetreméltóbb gyermekekkel táncoltunk, néha akaratunk ellenére is kebel a kebelhez, szív a szívhez ért. Bocsásd meg nekem ezeket az antropomorf dolgokat”. Ferdinand Cohn a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Bár megérte volna Goethe Darwint! … mennyire örült volna ennek az embernek, aki szigorú induktív metódusokkal világos és meggyőző bizonyítékokat tudott eszméihez találni…” Darwin úgy véli, hogy csaknem az összes növényi szervre vonatkozóan ki tudja mutatni, hogy növekedésük során csavarvonalú mozgástendenciájuk van, amit circummutatiónak nevez.
Goethe 1830 szeptemberében egy tanulmányban fejti ki véleményét a két természetkutató, Cuvier és Geoffroy de Saint-Hilaire vitájáról; 1832 márciusában folytatja ezt az írást. A tényfanatikus Cuvier 1830 februárjában és márciusában szembeszállt a francia Akadémián Geoffroy de Saint-Hilaire fejtegetéseivel, aki - Goethe véleménye szerint - „magasrendű, az ideához illő gondolkodásmódhoz jutott el”. Cuvier az egyes organikus formák megkülönböztetésének mestere. Geoffroy azon fáradozik, hogy megkeresse az analógiákat ezekben a formákban, és kimutassa, hogy az állatok organizációja „annak az általános, csak itt-ott módosult tervnek van alávetve, amelyből megkülönböztetésüket le kell vezetni.” Arra törekszik, hogy a törvények rokonságát felismerje, és meggyőződése, hogy az egyedi jelenséget fokozatosan le lehet vezetni az egészből. Goethe szemléletében társának tekinti Geoffroyt; ezt 1830. augusztus 2-án a következő szavakkal fejezi ki Eckermannak: „Most Geoffroy de Saint-Hilaire kifejezetten a mi oldalunkon van, és vele együtt minden jelentős franciaországi tanítványa és követője. Ennek az eseménynek egészen hihetetlenül nagy értéke van számomra, és joggal ujjongok azon, hogy végre győzött az ügy, amelynek életemet szenteltem, és amely kiváltképp az én ügyem.” Geoffroy olyan gondolkodásmódot gyakorol, amilyen Goethéé is: a tapasztalatban akarja megragadni az érzékelhető sokféleséggel együtt az egész ideáját is; Cuvier megáll a sokféleségnél, az egyedi jelenségnél, mert szemlélete közben nem találja meg az ideát is. Geoffroy helyesen érzi az érzékszervekkel érzékelhető és az idea viszonyát; Cuviernél ez nincs meg. Ezért nevezi vakmerő dolognak, sőt, még alárendeltnek is Geoffroy átfogó princípiumát. Főképpen természetkutatóknál tapasztalhatjuk azt, hogy elítélően beszélnek arról, ami „pusztán” idea jellegű, elgondolt. Nincs érzékszervük az idea jelleghez, és ezért nem ismerik annak működési körét. Goethét - mert ez az érzéke tökéletesen fejlett volt -, általános világnézete az élőlények mivoltának mélyebb megismeréséhez vezette. Az a képessége, hogy megfigyelései során szellemi szemét állandóan eleven kapcsolatban tartsa testi szemével, lehetővé tette számára, hogy azt az egységes érzéki-érzékfeletti lényszerűséget szemlélje, amely végigvonul az organikus fejlődésen, és ott is felismerje ezt a lényszerűséget, ahol egy szerv a másikból alakul ki, ahol átalakulás útján elrejti, megtagadja rokonságát és azonosságát az előbbivel, és átalakulásában és rendeltetésében oly mértékben megváltozik, hogy külső ismertetőjelek alapján az előzővel való összehasonlítására már nincs mód.[38] A testi szemmel való látás az érzékszervi, materiális megismerést közvetíti; a szellemi szemmel való látás pedig az emberi tudat folyamatainak a szemléléséhez, a gondolati, érzésbeli és akarati világ megfigyeléséhez vezet; a szellemi és a testi szem eleven szövetsége teszi képessé az embert az organikus elem megismerésére, amely mint érzékelhető-érzékfeletti elem a tisztán fizikai és a tisztán szellemi között középen helyezkedik el.
[1] Du Bois-Reymond: Goethe und kein Ende, Leipzig, Verlag von Veit & Comp, 1883. 31. o.
[2] Du Bois-Reymond: Goethe und kein Ende, Leipzig, Verlag von Veit & Comp, 1883. 35. o.
[3] Goethe: Faust, I. rész, Dolgozószoba. Jékely Zoltán fordítása.
[6] Levelek Lavaterhez és Merckhez 1781. november 14-én.
[7] Goethe: Ami isteni bennünk. Fordította: Garai Gábor.
[8] Et ceteris paribus: (latin) Mindent egybevetve.
[9] Goethe: Naturwissenschaftliche Schriften, Sophien-Ausgabe, 2. rész,
7. kötet, 289-309. o.
[10] Kürschner: Deutsche National-Litteratur 33. kötet, 61. o.
[11] Goethe: Italienische Reise, 8. September, 1786.
[12] Goethe: Italienische Reise, 27. September, 1786.
[13] Goethe: Italienische Reise, 17. April, 1787.
[14] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 7. kötet, 273. o.
[15] Gustav Bunge: Vitalismus und Mechanismus, Lepzig, 1886, 17. o.
[16] Goethe: Geschichte meines botanischen Studiums, Kürschner 33. kötet, 80. o.
[17] Goethe: A növények alakváltozása, részlet. Fordította: Jánosy István.
[18] Kürschner: Deutsche National-Litteratur, 33. kötet, 25. o.
[19] Goethe: A növények alakváltozása, részlet. Fordította: Jánosy István.
[20] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 6. kötet, 361. o.
[21] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 6. kötet, 336. o
[22] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 8. kötet, 360. o.
[23] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 8. kötet, 261. o.
[24] Goethe: Az állatok alakváltozása, részlet. Fordította: Dóczi Lajos.
[25] Goethe: Az állatok alakváltozása, részlet. Fordította: Dóczi Lajos.
[26] Goethe: Italienische Reise, 1787. október 5.
[27] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 7. kötet, 217. o.
[28] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 7. kötet, 221. o.
[29] Goethe: Az állatok alakváltozása, részlet. Fordította: Dóczi Lajos.
[30] Kürschner: Deutsche National-Litteratur, 33. kötet, 15. o.
[31] Sachs: Geschichte der Botanik, 1875, 169. o.
[32] Oskar Schmidt: War Goethe Darwinianer?, Graz, 1871, 22. o.
[33] „Anschauende Urteilskraft”, Kürschner: Deutsche National-Litteratur,
33. kötet, 115. o.
[34] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 6. kötet, 321. o.
[35] Sophien-Ausgabe, 2. rész, 6. kötet, 286. o.
[36] Kürschner: Deutsche National-Litteratur, 33. kötet, 107. o.
[37] Kürschner: Deutsche National-Litteratur, 33. kötet.
[38] V.ö. a Joachim Jungiusról írt jegyzettel (Kürschner: Deutsche National-Litteratur, 33. kötet).