Mély benyomást tehetnek az emberi lélekre Goethe szavai, melyeket Schiller koponyájának szemlélése váltott ki belőle. Az alkalmat erre az adta, hogy jelen volt Schiller holttestének exhumálásánál mikor ideiglenes sírjából a weimari hercegi kriptába szállították át.

Goethe kezébe vette Schiller koponyáját és úgy érezte, hogy ez a csodálatos alkotás formájával és domborulataival Schiller szellemének egész mivoltát kifejezésre juttatja. Az, hogy a szellemi lény így kifejezésre jutott az anyag vonalaiban és formáiban, Goethét a legszebb szavakra inspirálta:

„Mit nyerhet többet az életben az ember,
Minthogy az isteni természet kinyilatkoztatja neki,
Hogyan folyatja el szellemmé a szilárdat,
S hogy őrzi meg szilárdan a szellem alkotását!”

Aki át tudja érezni azt a hangulatot, amely akkor Goethe lelkét hatalmába ejtette, annak - ebből kiindulva - nem fog nehezére esni, hogy felidézze gondolatban az életnek azokat a jelenségeit, ahol valami, ami bensőnkben él, kifelé törekszik, hogy materiális formában, vonalakban és egyebekben külsőleg plasztikusan megnyilatkozzon. Valami külsőnek a külső lenyomata, külső megnyilvánulása a legerőteljesebben abban mutatkozik meg, amit emberi jellemnek nevezünk. Az ember jellemében ugyanis a legkülönfélébb módokon fejeződik ki az, amit az ember élete folyamán folyamatosan megnyilvánít magából. Ha emberi jellemről beszélünk, azon valami egységeset értünk. Az az érzésünk, hogy a jellem valami olyan, ami szükségszerűen az ember egész mivoltához tartozik, és hibának tartjuk, ha valakinél az amit gondol, érez és tesz, nincsenek összhangban egymással. Ha törést látunk egy ember lényében, ha törést látunk jellemében, akkor azt mondjuk, hogy ez egy hiba a természetében. Ha valaki a privát életben bizonyos alapelvek és eszmék szerint nyilatkozik meg, és egy más alkalommal pedig nyilvánosan ennek ellenkezőjét mondja, vagy legalábbis ettől valami eltérőt mond, akkor azt mondjuk rá, hogy lénye szétesik, jellemében törés mutatkozik. És tudjuk, hogy az ilyen törés az embert nehéz helyzetekbe sodorhatja az életben, sőt hajótöréshez vezetheti. Hogy mit jelent az emberi lénynek ez a kettéhasadása, arra akart Goethe rámutatni egyik figyelemreméltó mondásában, melyet Faustjába illesztett bele. Itt most Goethének egy olyan mondását érintjük, melyet gyakran félreértenek, még azok is, akik azt hiszik, hogy tudják, mi volt Goethe legbensőbb szándéka vele.

„Két lélek él keblemben, Ó jaj!
Kik el akarnak egymástól szakadni.
Az egyik nyers szerelmi vággyal
Kapaszkodik érzékeivel a világba;
A másik hatalmas erővel
Emeli fel magát a porból
A nagy ősök szféráiba.”

A léleknek erről a kettéhasadásáról gyakran úgy beszélnek, mint valamiről, amire az embernek érdemes törekednie. Goethe egyáltalán nem úgy említi ezt, mint valami elérendő állapotot, sőt ha a Faustot olvassuk, látjuk, hogy akkor adja hőse szájába ezeket a szavakat, mikor arról beszél, milyen boldogtalan amiatt, hogy egyik ösztöne felfelé húzza a magas ideálok felé, a másik pedig lehúzza a Földre. Olyan állapotot jelez vele, mellyel az ember nem lehet elégedett. Éppen azt mutatja meg itt, hogy mi az, amin Faustnak túl kell jutnia. Ezt a hasadást az emberi jellemben nem szabad jogosnak tekintenünk, hanem éppen az egységes jellem kell hogy legyőzze, ahova el kell jutnunk.

Ha lelkünk elé akarjuk állítani az emberi jellem mibenlétét, akkor ismét figyelembe kell vennünk azt, amit az áhítat jellemzésénél vázlatosan elmondtam. Ismét figyelembe kell vennünk, hogy az emberi benső, az ember tulajdonképpeni lelki élete nem csupán az egymáson áthullámzó érzések, ösztönök, képzetek, szenvedélyek és eszményképek káosza. Világosan tudnunk kell, hogy az emberi léleknek három egymástól elkülönülő tagja van. Egészen pontosan megkülönböztethetjük a lélek legalsó tagját, az érző lelket, középső tagját, az érzésekkel átszőtt értelmi lelket, és legmagasabb tagját, a tudati lelket. Az ember lelki életének ezt a három tagját meg kell különböztetnünk egymástól, de nem szabad, hogy a lélekben szétessenek. A lélek egységes kell hogy maradjon. Mi köti össze egységgé a léleknek ezt a három tagját? Az, amit emberi „én”-nek, az öntudat hordozójának nevezünk.

Az emberi lélek tehát úgy jelenik meg előttünk, hogy szét kell választanunk három tagjára. Legalsó tagja az érző lelek, középső tagja az érzésekkel átszőtt értelmi lélek, és legmagasabb tagja a tudati lélek. Az én pedig úgyszólván a tevékeny része a léleknek, a művész, aki úgy játszik a lélek három tagján, mint a zenész hangszerének húrjain. Az emberi jellem alapja az a harmónia vagy diszharmónia, melyet az én a három lelki tag összjátékából létrehoz.

Az én valóban olyan mint egy zenész, aki egy erélyes ütéssel hol az érző lelket, hol az értelmi lelket, hol a tudati lelket szólaltatja meg, de a lélek e három tagjának egybecsendülése harmóniaként vagy diszharmóniaként jelenik meg, és ez tulajdonképpen az emberi jellem alapja.

Ezzel természetesen csak absztrakt módon írtuk le az emberi jellemet. Ha meg akarjuk érteni, hogy tulajdonképpen hogyan lép fel az emberben, akkor mélyebben meg kell vizsgálnunk az ember lényét és életét. Meg kell néznünk, hogyan jut kifejezésre az ember egész személyiségében az én-nek ez a harmonikus vagy diszharmonikus játéka a lélek egyes tagjain.

Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az ember életében naponta váltakozik az ébrenlét és az alvás. Mikor este elalszik az ember, egy meghatározatlan sötétségbe süllyed minden érzése, öröme bánata, fájdalma, minden ösztöne, vágya, szenvedélye, minden észlelete, képzete, gondolata és ideálja. A tulajdonképpeni benső mivolta tudattalan vagy tudat alatti állapotba megy át. Mi történik ilyenkor?

Hogy az elalvásnál mi történik, az világossá válik, ha emlékezetünkben felidézzük azt, amiről már beszéltünk, hogy a szellemtudomány számára az ember komplikált lény, hogy különböző tagokból áll. Amit erről tudunk, azt most röviden ismét fel kell vázolnom, hogy az emberi jellem egész mivoltát megértsük.

Mindazt, ami az emberből a külső, érzékelhető világban megjelenik, mindazt, ami szemmel látható, kézzel fogható belőle, azt, aminek vizsgálatára a külső tudomány szorítkozni kénytelen, azt a szellemtudomány az ember fizikai testének nevezi. Azt viszont, ami működésével áthatja a fizikai testet, ami megakadályozza a születés és halál közötti időszakban, hogy saját fizikai és kémiai erőinek engedelmeskedve holttestté váljon, azt a szellemtudomány étertestnek vagy élettestnek nevezi. A külső ember alapjában véve fizikai testből és étertestből áll. Van azután egy harmadik tagja az emberi lénynek. Ez mindannak hordozója, ami elalváskor a meghatározatlan sötétségbe süllyed. Az emberi lénynek ezt a harmadik tagját asztráltestnek nevezzük. Ő az öröm, a bánat, a fájdalom, az ösztönök, vágyak, szenvedélyek hordozója, vagyis mindannak hordozója, ami a nappali ébrenlét alatt a lélekben hullámzik. Ebben az asztráltestben van lényünknek tulajdonképpeni középpontja, az én. A mindennapi embert nézve, az asztráltest tovább tagozódik. Részei az előbb említett érző lélek, értelmi lélek és tudati lélek.

Mikor az ember este elalszik, az ágyban marad fizikai teste és éterteste, de kihúzódik belőlük az asztráltest az érző lélekkel, értelmi lélekkel és tudati lélekkel, valamint kihúzódik az én is. Alvás közben az asztráltest és az én teljes mivoltában egy szellemi világban tartózkodik. Miért tér be az ember minden éjjel ebbe a szellemi világba? Miért kell fizikai testét és étertestét minden éjjel hátrahagynia? Megvan ennek a jó oka az emberi életben, és ezt az okot elárulja nekünk a következő gondolatmenet. A szellemtudomány azt mondja, hogy az asztráltest az öröm, a bánat, a fájdalom, az ösztönök, vágyak és szenvedélyek hordozója. Ez szép, de éppen ezek az élmények azok, melyek elalváskor lesüllyednek egy meghatározatlan sötétségbe, és mégis azt állítják, hogy az asztráltest és az én, a tulajdonképpeni belső ember, egy szellemi világban van. De az ösztönök, szenvedélyek és mindaz, ami az asztráltestben van, éjszaka lesüllyed egy meghatározatlan sötétségbe. Nem ellentmondás ez?

Az ellentmondás csak látszólagos. Az tény, hogy az asztráltest az öröm, a bánat, a fájdalom és a nappal összes le és fel hullámzó belső lelki élményének hordozója, de ezeket az ember a mai állapotában közvetlenül nem tudja észlelni. Hogy az asztráltest és az én a saját élményeiket észlelni tudják, arra szorulnak, hogy ezek a belső élmények kívülről tükröződjenek. Tükröződni pedig csak akkor tudnak, mikor a reggeli ébredéskor az asztráltest és az én belemerül a fizikai testbe és étertestbe. Ilyenkor a fizikai, de főleg az étertest tükörként visszaveri minden örömünket, bánatunkat, fájdalmunkat, egyszóval minden belső élményünket. Ahogy magunkat a tükörben látjuk, ugyanúgy látjuk az asztráltesti élményeinket fizikai testünk és étertestünk tükrében. Ne higgyük azonban, hogy nincs munkára szükség ahhoz, hogy ez a lelki élet reggeltől estig lelkünk előtt lejátszódjék. Az ember belső erőinek, tehát az én, az asztráltest, az érző lélek, az értelmi lélek és a tudati lélek erőinek munkálkodnia kell a fizikai testen és étertesten, úgyszólván kölcsönhatásban kell állniuk ezzel a két testtel, hogy ezt a hullámzó nappali lelki életet létrehozzák.

A napi élmények folyamán bizonyos erők elhasználódnak. Az ember belső és külső lényének ebben a kölcsönhatásában állandóan lelki erők használódnak el. Ez abban fejeződik ki, hogy az ember este fáradtnak érzi magát, azaz nem képes mér bensőjében megtalálni a szükséges erőket ahhoz, hogy a fizikai és étertest működésébe belenyúljon. Mikor az ember esti fáradtságában érzi, hogy először egyre inkább nehezére esik beszélni, vagyis először az bénul meg, ami szelleméből leginkább belejátszik az anyagiságba, azután lassanként egyre inkább elhagyja látása, szaglása, ízlése és végül a hallása - mint a legszellemibb érzéke - mert már nem képes belső erőit kifejteni, akkor ez azt mutatja, hogy ezek az erők a nappali élet folyamán elhasználódtak.

Vajon honnan származnak ezek az erők, melyek reggeltől estig elhasználódnak? A lélek éjszakai életéből, vagyis az alvás állapotából származnak. Úgyszólván az történik, hogy a lélek abban az életében, melyet elalvástól ébredésig él, teleszívja magát azokkal az erőkkel, melyekre szüksége van ahhoz, hogy egész nappali életünket elénk varázsolja. A lelki élet felépítéséhez szükséges erőket nappal ki tudja fejteni, de nem tudja őket a nappali életéből meríteni. A szellemtudomány is ismeri természetesen a külső tudomány különböző hipotéziseit a napközben elhasznált erők pótlására vonatkozóan, de ezekbe most nem kell belemennünk. Így tehát azt mondhatjuk, hogy mikor a lélek felébred az alvó állapotából, magával hozza szellemi hazájából azokat az erőket, melyekkel felépíti a napközben elénk varázsolt lelki életet. Most már tehát tudjuk, hogy mit hoz magával a lélek a szellemi világból mikor reggel felébred.

Tegyük fel most azt a másik kérdést, hogy vajon nem visz-e magával a lélek valamit a szellemi világba mikor este elalszik? És ha igen, mit visz magával az ébrenlét állapotából az alvás állapotába?

Ha ennek a kérdésnek mélyére akarunk hatolni, ha tehát meg akarjuk tudni, hogy a külvilágból, a fizikai valóság világából, melyben ébrenléte alatt egyik élmény a másikat követi, mit visz magával az ember az alvás szellemi állapotába, akkor mindenekelőtt ahhoz kell tartanunk magunkat, amit úgy nevezünk, hogy az ember személyes fejlődése a születés és halál között. Ez a fejlődés abban mutatkozik meg, hogy az ember későbbi életkorában érettebbé, bölcsebbé válik, több élettapasztalattal rendelkezik, hogy későbbi életkorára olyan képességeket és erőket szerez meg, melyekkel fiatalabb korában nem rendelkezett.

Hogy az ember magába fogad valamit a külvilágból és azt bensőjében átalakítja, erről meggyőződhetünk, ha megfontoljuk a következőket. 1770 és 1815 között bizonyos események zajlottak le, melyek a világ fejlődésében jelentős szerepet játszottak. A legkülönbözőbb emberek élték át ezeket az eseményeket. Voltak olyanok, akik benne éltek ezekben az eseményekben, de elmentek mellettük anélkül, hogy bármilyen hatást tettek volna rájuk. Voltak viszont mások, kikre úgy hatottak ezek az események, hogy rengeteg élettapasztalatot, életbölcsességet merítettek belőlük, úgyhogy lelki életük szempontjából magasabb fokra léptek.

Mi történt itt valójában?

Igen jól megmutatkozik ez az emberi élet egyik egyszerű eseményénél. Nézzük, hogyan tanul meg az ember írni. Mi történt, hogy most, életünk bizonyos pillanatában fogjuk a tollat és gondolatainkat írásban ki tudjuk fejezni? Ehhez sok mindennek kellett korábban történnie. Egész sor élményben kellett részesülnünk az első kísérlettől, hogy kezünkbe vegyük a tollat és leírjuk az első vonást, a sok-sok fáradozáson keresztül, melyek végül oda vezettek, hogy valóban megtanultuk az írás tudományát. Ha visszaemlékezünk arra, mi mindennek kellett lejátszódnia hónapokon és éveken keresztül, hogy mi mindenen mentünk át, talán szidásokon és büntetéseken is, hogy végül ezt a sok élményt az írni tudás képességévé alakítsuk át, akkor azt kell mondjuk, hogy olyan élményeket olvasztottunk egybe, melyek úgyszólván esszenciaként jelennek meg későbbi a életünkben, és amit az írni tudás képességének nevezünk.

A szellemtudomány megmutatja, hogy ez hogy történik, hogyan folyik egybe egy egész sor élmény egy képességgé. Ez azonban sohasem történhetne meg, ha az ember nem menne át ismételten, mindig újra és újra az alvás állapotán. Aki megfigyeli az életet, az észreveszi, hogy már a mindennapi életben is megmutatkozik valami, amikor azon fáradozunk, hogy valamit megtanuljunk. A tanulást és a dolgok megjegyzését nagyban elősegíti, ha közben elhatunk rá egyet-kettőt. Akkor tettük teljesen magunkévá a szöveget. És így van ez az ember egész életében.

Élményeinknek egyesülniük kell lelkünkkel. Fel kell hogy lelkünk dolgozza őket, egybe kell hogy olvassza őket, hogy képességekké alakulhassanak át.

Ezt az egész folyamatot alvás közben viszi véghez a lélek. Napi élményeink, melyek az időben követik egymást, az éjszakai alvás közben összefutnak és átváltoznak egybeolvadt élményekké, vagyis emberi képességekké. Ezt visszük tehát este magunkkal, külső élményeinket, melyek azután átalakulnak képességeinkké. Így emelkedik egyre magasabb fokra az életünk azáltal, hogy napi élményeink éjszaka képességekké, erőkké állnak össze.

A mai kor tudata keveset sejt meg ezekről a dolgokról, de ez nem mindig volt így. Voltak korok, mikor még az ősi tisztánlátás alapján igen jól tudtak minderről. Hadd említsek egy példát, ahol egy költő igen érdekesen, képekben mutatja meg, hogy tudott erről az átalakulásról. A régi költő, Homérosz - akit joggal neveztek „látónak” -, az Odüsszeiában leírja, hogy Pénelopét férje távollétében a kérők serege ostromolta, kiknek ő azt ígérte, hogy akkor fog dönteni, mikor szövésével elkészült. Éjjel azonban mindig lefejtette azt, amit nappal megszőtt. Ha egy költő egy sor élménnyel akarja ábrázolni - nappali élmények sorával, amilyenek Pénelopé élményei voltak a kérőkkel - hogy ezeknek nem szabad valamilyen képességgé átalakulniuk, nem szabad az elhatározás képességévé egybefolyniuk, akkor azt kell ábrázolnia, hogy amit a nappali élmények szőnek, azt éjszaka fel kell bontani, különben feltétlenül az elhatározás képességévé alakulna át. Az ilyesmi szőrszálhasogatásnak tűnhet annak szemében, akit csak a mai tudat tölt be, és azt hihetné, hogy olyasmit tulajdonítunk a költőnek, ami nem volt benne, de az emberek közül valóban csak azok voltak igazán nagyok, akik a nagy kozmikus titkok ismeretében dolgoztak. Azoknak, akik ma olyan szépeket mondanak az eredetiségről és hasonlókról, sejtelmük sincs arról, milyen mélységekből származnak az igazi remekművek.

Látjuk tehát, hogy külső élményeink, melyeket magunkkal viszünk lelkünk alvó állapotába, képességekké és erőkké alakulnak át, melyek a lelket előbbre viszik földi életében, hogy tehát a lélek magával visz valamit a szellemi világba, hogy aztán ezt más formában ismét visszahozza, s ezáltal gazdagodjék. Ha azonban ezt a születés és halál közötti fejlődést nézzük, meg kell állapítanunk, hogy itt az embernek bizonyos határt szabtak. Ez a határ különösen szembetűnő, ha meggondoljuk, hogy bár munkálkodhatunk lelki képességeinken és fokozhatjuk őket, hogy átalakíthatjuk őket és életünk későbbi szakaszában tökéletesebb lélekkel élhetünk, mint korábban, de a fejlődésnek mégis határa van. Kifejleszthetünk az emberben bizonyos képességeket, de mindazt nem, aminek kifejlesztése csak a fizikai test és az étertest átalakításával válna lehetségessé. Ez a két test a születéstől kezdve bizonyos adottságokkal rendelkezik, készen kapjuk őket. Csak akkor válhatunk pl. zeneértőkké, ha eleve van bizonyos zenei hallásunk. Ez a példa megmutatja, hogy bár az élmények egyesülhetnek lelkünkkel, de ez az átalakulás meghiúsulhat, le kell mondanunk arról, hogy saját képességeinkké váljanak. Ha testi életünkben ilyen határokba ütközünk, akkor le kell mondanunk arról, hogy ezeket az élményeket születésünk és halálunk között beleszőjük testi életünkbe. És mert ez így van, ha az emberi életet magasabb szempontból nézzük, egyenesen üdvösnek, rendkívül jelentősnek kell tekintenünk a teljes emberi élet számára azt, hogy testünket levethetjük magunkról. Azon hiúsul meg az a törekvésünk, hogy testünket megváltoztassuk, hogy fizikai és étertestünket minden reggel itt találjuk készen. Csak halálunkkor vetjük le őket. A halál kapuján át belépünk egy szellemi világba. Itt ebben a szellemi világban, ahol már nincs velünk akadályként fizikai és étertestünk, szellemi szubsztanciák közepette mindazt kialakíthatjuk, amit születésünk és halálunk között átéltünk, s amiről földi életünkben le kellett mondanunk, mert korlátokba ütköztünk. Csak amikor a szellemi világból ismét belépünk az új földi életünkbe, akkor tudjuk azokat az erőket plasztikusan kialakítani az akkor még lágy emberi testünkben, melyeket beleszőttünk a szellemi ősképünkbe. Csak ekkor tudjuk lényünkbe beleszőni azt, amit előző életünkben elsajátítottunk ugyan, de lényünkbe nem tudtunk belevinni. Így emelkedhet az élet a halál által, mert azt, amit egyik életünkben élményeink gyümölcseként nem tudtunk magunkévá tenni, most következő életünkben beleszőhetjük lényünkbe. Az ember belső lénye - mely a testiségen keresztül igyekszik megnyilvánulni - az halad a halál kapuján át egyik életből a másikba. Az embernek nemcsak arra van meg a lehetősége, hogy úgyszólván durvább módon munkálkodjék plasztikus testiségén, hogy belevésse azt, amit korábban nem tudott belevésni, hanem arra is, hogy előző életének finomabb gyümölcseit egész lényébe belevésse.

Ha látjuk, hogy egy ember születésével belép a földi létbe, azt mondhatjuk, hogy úgy ahogy az én és az asztráltest az érző lélekkel, értelmi lélekkel és tudati lélekkel az életbe lép, nem meghatározatlanok, hanem bizonyos tulajdonságaik, bizonyos jegyeik vannak, melyeket előző életekből hoztak magukkal. Nagy vonalakban az ember már születése előtt beledolgozza testébe mindazt, amivel előző életei gyümölcseként rendelkezik. De az ember - ellentétben az állattal - egész gyermekkora és ifjúkora alatt folytatja ezt a munkát és beledolgozza külső és belső lénye finomabb tagjaiba is azokat a meghatározó jegyeket és az életét meghatározó alapmotívumokat, melyeket én-je előző életeiből hozott magával. Az, hogy ezen az én munkálkodik, és ahogy munkálkodik az ember saját lényének egész mivoltából kiindulva, az megjelenik a külső világ életében, és ez az emberi jellem. Az ember én-je az egész életen keresztül, születéstől a halálig munkálkodik, megszólaltatja az érző lélek, értelmi lélek és tudati lélek hangszerén azt, amit kidolgozott magának. De az én nem úgy dolgozik, mintha valami külsődlegesként állna szemben a lélek tartalmával, pl. az érző lélekben lakó ösztönökkel, vágyakkal és szenvedélyekkel. Nem, az én egynek érzi magát velük, éppúgy mint a tudati lélek ismereteivel és tudásával.

Azt a harmóniát és diszharmóniát, melyet az ember lelkének e három tagja között kialakított, magával viszi a halál kapuján át és a következő életében beleépíti emberi külső megjelenésébe. Így nyilvánul meg az emberi én olyannak, amilyenné előző életeiben vált. Ezért tűnik az emberi jellem valami olyannak, ami meghatározott, ami velünk született, de egyszersmind valami olyannak is, ami az élet folyamán bontakozik ki.

Az állat jelleme születésekor eleve meg van határozva, nem tud külső testein plasztikusan munkálkodni. Az embernek éppen az az előnye, hogy amikor megszületik, jellemvonásai még nem mutatkoznak meg kifelé, de abban, ami lénye mélyén szunnyad, amit korábbi életeiből hozott magéval, az olyan erőket hordoz, melyek egyelőre meg nem határozott külső burkaiba beledolgozzák magukat és így alakítják ki a jellemnek az előző életek által meghatározott részét.

Látjuk tehát, hogy az embernek bizonyos tekintetben veleszületett a jelleme, de ez csak fokozatosan nyilvánul meg kifelé az élet folyamán. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor megértjük, hogy kiváló személyiségek is tévedhetnek az emberi jellem megítélésénél. Vannak filozófusok, akik azt állítják, hogy a jellem nem változhat, teljes meghatározottsággal él az ember bensőjében. Ez azonban nincs így, ez a jellemnek csak a velünk született részére érvényes, melyet előző életeinkből hozunk magunkkal. Ez az, ami az ember középpontjaként az ember bensőjéből kifelé hatva az ember minden egyes tagjára rányomja bélyegét és a jellem egységét adja. Ez a jellem belevésődik az ember lelkébe is és testiségébe is. Olyan ez, mintha az ember bensője kiömlene és mindent a maga képére és hasonlatosságára formálna, és érezzük, hogy ez a belső centrum tartja össze az ember egyes tagjait. Egészen a legkülsőbb testiségig érezzük, hogy van benne valami, ami a belső lény lenyomataként jelenik meg az ember külsejében.

Azt, amit elméletileg általában nem vesznek eléggé figyelembe, csodálatosan ábrázolta egyszer egy művész. Abban a pillanatban ábrázolja az emberi organizációt, amikor az az én, mely minden tagját összefogva ennek az organizációnak középpontját képezi, amely egységgé teszi, elvész számára. Megmutatja a művész, hogy ilyenkor a lény egysége felbomlik, egyik tagja erre, a másik arra veszi irányát, mindegyik csak saját ösztönzését követi. Van egy nagy, híres műremek, mely az emberi lénynek azt a pillanatát örökíti meg, mikor elveszti jellemének alapját, azt, ami az egész emberi lényhez tartozik. Olyan műalkotásról van szó, amit sokszor félreértettek. Ne higgyék, hogy itt most olcsó kritikával akarok élni általam mélységesen tisztelt szellemekkel szemben, de éppen abban mutatkozik meg hogy milyen nehéz az igazsághoz vezető útra rátalálni, hogy nagy szellemek bizonyos jelenségekkel kapcsolatban éppen azért tévednek, mert oly erősen törekednek az igazságra.

Az egyik legnagyobb német műértőnek, Winckelmannak a lényéből fakadó összes előfeltételek alapján tévednie kellett azzal a remekművel kapcsolatban, melyet Laokoon néven ismerünk. Sokan csodálják ennek a szoborcsoportnak Winckelmann-féle magyarázatát. Számos körben meg vannak győződve arról, hogy senki sem múlhatja felül azt, amit Winckelmann mond a trójai pap, Laokoon alakjáról, ki két fia közt áll a kígyó halálos szorításában. Winckelmann, aki elragadtatással állt a műalkotás előtt, ezt mondta: itt látjuk a papot, Laokoont, aki testének minden formájában nemesen és nagyszerűen fejezi ki a végtelen fájdalmat, mindenek előtt az apai fájdalmat. Fiai közt áll, a kígyók körülfonják testűket. Az apa - így véli Winckelmann - észleli fiai fájdalmát, és az apai érzés borzalmában behúzza alsó testét és a fájdalom minden kínját préseli ki belőle. Laokoon alakját abból értjük meg, hogy saját fájdalmát elfelejti mikor a véréből sarjadt fiai iránti részvét gyullad fel benne.

Szép magyarázatot ad itt Winckelmann Laokoon fájdalmáról, de akinek van lelkiismerete és ismételten, újra és újra megnézi a Laokoont - éppen mert tiszteli Winckelmannt mint kiváló személyiségét - annak azt kell gondolnia, hogy Winckelmannak itt tévednie kellett, mert teljességgel lehetetlen, hogy ez a szoborcsoport a részvét pillanatát ábrázolja. Az apa úgy tartja fejét, hogy fiait egyáltalán nem is látja. Egészen helytelen Winckelmann beállítása. Ha nézzük a szoborcsoportot és van egy közvetlen érzésűnk vele kapcsolatban, akkor tisztában vagyunk azzal, hogy a Laokoon csoport azt a pontosan meghatározott pillanatot ábrázolja, mikor a kígyó szorítása következtében az, amit emberi én-nek nevezünk, Laokoon testén kívül van. Az én nélkül maradt ösztönök pedig - egészen a testiségig menően - a maguk útját járják. Így látjuk, hogy az alsó test, a fej, és a test minden egyes tagja megy a maga útján és nem hozható a Laokoon jelleme szerinti összhangba a külső alakkal, mert az én eltávozott.

Egy olyan pillanatot ábrázol a Laokoon csoport, amely a külső testiségben mutatja meg, hogyan veszíti el az ember egységes karakterét, ha eltűnik az én, amely erős központként a test tagjait is összeilleszti. Ha ezt engedjük lelkünkre hatni, eljutunk ahhoz az egységhez, amely a test tagjait összehangolja, és amit emberi jellemnek nevezünk.

Most azonban fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ha az emberrel bizonyos tekintetben vele születik a jelleme, van-e arra lehetőség, hogy tegyen valamit jelleme megváltoztatására? Hiszen ha az életet nézzük, mindenütt azt látjuk, hogy amit az ember magával hozott, azt egy bizonyos határon túl a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudja megváltoztatni.

Mégis az a válaszunk, hogy van mód arra, hogy az ember születése és halála között tovább fejlessze jellemét, amennyiben a jellem a lelki életet érinti, amennyiben olyan területről van szó, ahol nem ütközünk a külső testiségünk korlátaiba reggel, amikor felébredünk. Összehangolhatjuk lelkünk egyes tagjait, növelhetjük érző lelkünk, értelmi lelkünk és tudati lelkünk erőit.

A nevelőnél különösen fontos, hogy tudjon erről. Amennyire rendkívül fontos, hogy ismerje a különböző temperamentumok mibenlétét, ha helyesen akarja nevelni a gyermeket, éppen olyan szükséges az is, hogy tudjon valamit az emberi jellemről és arról, hogy mit tehet az ember annak érdekében, hogy formálja jellemet, melyet bizonyos tekintetben előző életeinek eredményei határoznak meg. Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor tudnunk kell, hogy az ember személyes életében bizonyos, mindenkire általánosan jellemző fejlődési periódusokon megy át. Amit erről most vázlatosan elmondok, annak lényeges pontjait megtalálhatják „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontok szerint” című kis írásomban. Az első korszak a születéstől a fogváltásig, tehát kb. 7 éves korig terjed. Ebben az időszakban külső befolyással főleg a fizikai test fejleszthető. Ezután, tehát a fogváltástól a nemi érésig, 13-14-15 éves korig főleg az emberi lény második tagját, az étertestet fejleszthetjük. Ezután következik a harmadik korszak, mikor az ifjú alacsonyabb rendű asztráltestét tudjuk formálni, majd kb. a 21. életévtől kezdve elérkezik az az életkor, mikor az ember már úgyszólván önálló, szabad lényként áll a világban és maga veheti kezébe lelke nevelését. Ekkor a 21-28-ig terjedő évek az érző lélek erőinek fejlődése szempontjából fontosak. A következő hét év, mely a 35. életévig tart, - ezek természetesen csak átlagos számok -, különösen fontos az érzésekkel átszőtt értelmi lélek fejlődése szempontjából, melyet leginkább azzal segíthetünk, ha kölcsönhatásba lépünk az élettel. Aki nem akarja megfigyelni az életet, az ezt ostobaságnak tarthatja, de aki nyitott szemmel figyeli az életet, az tudni fogja, hogy az emberi lény bizonyos tagjait az élet bizonyos korszakaiban lehet legjobban kifejleszteni. 20-as éveink elején az élettel való kölcsönhatás főleg ahhoz segít hozzá, hogy a külvilág benyomásai és hatásai segítségével vágyainkat, ösztöneinket, szenvedélyeinket, stb. - tehát az érző lelkünket átalakítsuk. Értelmi lelkünk és a külvilág kölcsönhatása nyomán érezni fogjuk, hogy ennek megfelelő erőink kibontakoznak. És az, aki tudja, hogy mi a valódi megismerés, az azt is tudja, hogy az az életkor, mikor valódi áttekintéssel tudunk ismeretekhez jutni, átlagosan csak harmincötödik évünkkel kezdődik. Minden korábbi ismeretszerzés csak előkészület erre. Vannak ilyen törvények. Csak az nem figyelheti meg őket, aki egyáltalán nem akarja az emberi életet megfigyelni.

Ha mindezt szemügyre vesszük, látjuk, hogyan tagolódik az emberi élet a születés és a halál között. Abból, hogy az én úgy munkálkodik, hogy a lélek egyes tagjainak kölcsönös viszonyát meghatározza, de azt, amit így kidolgozott, a külső testiség szerint is tagolnia kell, beláthatjuk, mennyire fontos, hogy a nevelő tudja pl. azt, hogy a gyermek hetedik évéig a fizikai test fejlődik. Azt, ami a fizikai világból a fizikai testre hatni tud, ami erőt ad neki, azt csak ebben a korban tudjuk az embernek megadni. Van egy titokzatos összefüggés a fizikai test és a tudati lélek között, mely világosan megmutatkozhat, ha az életet pontosan megfigyeljük.

Ha az én-nek erőssé kell válnia, hogy a későbbi élet folyamán, vagyis a 35. év után át tudja magét hatni a tudati lélek erőivel, ha az én-nek úgy kell munkálkodnia a lélek életében, hogy a tudati lélek segítségével ki tudjon lépni önmagából, hogy megismerje a világot, akkor nem szabad, hogy a fizikai test határt szabjon neki, hogy korlátok közé szorítsa. Mert éppen a fizikai test az, ami a legnagyobb akadályt képezheti, ha az én nem akar önmagában bezárva maradni, hanem nyílt kölcsönhatásba akar lépni a világgal. De minthogy a gyermek hetedik életévéig bizonyos határok között erőket tudunk juttatni fizikai teste számára, itt az életnek egyik érdekes összefüggése mutatkozik meg. Bizony nem mindegy az ember későbbi élete szempontjából, hogy mit tesz a nevelő a gyermekkel! Csak akik nem értenek az élet megfigyeléséhez, azok nem tudnak semmit az élet ilyen titkairól. Aki azonban össze tudja hasonlítani a korai gyermekkort azzal, ami a 35. életév után az embernek a világgal való kölcsönhatásában megmutatkozik, az tudja, hogy a legnagyobb jót tehetjük az emberrel, kinek ki kell lépnie a világba, kinek nem szabad önmagába bezárkóznia, - ha élete első szakaszában megfelelő módon hatunk rá. Ha a gyermek sok örömöt kap a közvetlen fizikai életben, ha sok szeretet sugárzik felé környezetéből, ez erőket ad fizikai testének, alkalmassá teszi a formálódásra, úgyszólván lággyá és plasztikussá teszi.

Minél több örömet, szeretetet és boldogságot adunk a gyermeknek élete első korszakában, annál kevesebb akadályba ütközik és annál kevesebb gátlása van felnőtt korában, mikor tudati lelkével - az én munkája folytán, mely úgy játszik a tudati lelken mint egy hangszeren - ki kell alakítania nyílt, szabad, a világgal kölcsönhatásba lépő jellemét. - Mindaz a szeretetlenség, fájdalom, sötét életkörülmények, melyeket a gyermeknek hetedik életévéig el kell viselnie, megkeményítik a fizikai testét, ami aztán akadályokat teremt későbbi életére. Ebben a későbbi életkorban aztán azt látjuk, hogy zárkózott jellemű lesz, egész lényét bezárja saját lelkébe, képtelen lesz szabad és nyílt kapcsolatba lépni a külvilággal, a külvilág élményeivel. Ilyen titokzatos összefüggések vannak az életben.

Ugyancsak összefüggést találunk az étertest között, mely különösen a második hétéves periódusban fejlődik ki, és az értelmi lélek között. Az értelmi lélekben rejlenek azok az erők, melyeket aztán az én csalogat elő mikor ennek a léleknek hangszerén játszik. Ezek az erők teszik az embert kezdeményezővé, bátorrá vagy gyávává, határozatlanná, hanyaggá. Aszerint, hogy az én erősebb vagy gyengébb, az ember bátrabb vagy gyávább jellemű. Mikor azonban az embernek a legjobb alkalma volna az élettel való kölcsönhatásban pl. a bátorságot értelmi lelkébe belevésni, jellemét szilárddá tenni, akadályozhatja ebben az éterteste. Ha a 7. és a 13-14. életév között mindent megadunk az étertestnek, hogy olyan erőkkel hassa át magát, melyek később, a 28. és 35. év között nem fognak ellenállást kifejteni, akkor olyat tettünk a nevelése érdekében, amiért igen hálás lehet. Ha egy embernek lehetőséget adunk arra, hogy 7. és 13. életéve között úgy álljon mellettünk, hogy mi a számára tekintély legyünk, hogy az igazság hordozóját lássa bennünk, ha ebben a korában, melyben rendkívül jótevőn hat, ha fel tud nézni egy tekintélyre, tanítóként, szülőként vagy nevelőként úgy állunk az ifjú ember mellett, hogy azt kell mondja: amit életükkel képviselnek, az igaz, - akkor úgy növeljük éterteste erőit, hogy ez nem fog ellenállást kifejteni később, a 28-35 éves korában. Én-je adottságai mértékében kezdeményező, bátor, tetterős emberré válhat. Az életnek ezek a titokzatos összefüggései lehetővé teszik tehát, hogy rendkívül üdvös módon hassunk az emberre.

Korunk kaotikus kultúrájában feledésbe ment az ilyen összefüggésekről való tudás, amivel régebben még ösztönösen rendelkeztek. Jó érzést kelt az emberben, ha azt tanulmányozza, hogy a régebbi tanárok mélyebb ösztöneik vagy inspirációjuk révén még mi mindent tudtak ezekről a dolgokról. Meg kell hogy mondjuk, lehet, hogy a régi Rotteck-féle „Világtörténelem” itt-ott már elavult, de ha olyan valaki veszi kezébe ezt a könyvet, aki ért az emberekhez, az a történelem olyan ábrázolásmódját találja benne, amely azt mutatja, hogy ez a freiburgi történelemtanár egyáltalán nem csak szárazon és józanul tanította a történelmet. Ha csak az előszavát olvassuk is el Rotteck világtörténelmének, melynek szelleme egészen rendkívüli, az az érzésünk, hogy ez az ember úgy szól az ifjúsághoz, hogy tudatában van a következőknek: „ifjúkorban - a 14. és 21. év között, mikor az asztráltest fejlődik - olyan erőket közvetíts az embernek, melyek szép, nagy ideálokból származnak.” Rotteck mindenütt arra törekszik, hogy kiemelje azt, ami az embert a hősök eszméinek nagyságával töltheti el és lelkesedéssel az iránt, amit emberek akartak és szenvedtek az emberiség fejlődése során. - Az ilyen szemlélet teljesen jogos, mert amit így ebben a korban - 14-21. évig - az asztráltestbe juttatunk, közvetlenül ezután - a 21-28. évig - az érző lélekben termi meg a gyümölcsét, mikor az én szabad kölcsönhatásban a világgal akar a jellemen munkálkodni. Belevésődik az érző lélekbe és ezáltal a jellembe mindaz, ami a magasrendű ideálok és lelkesedés formájában az asztráltestbe ömlött. Mindez magának az én-nek is a részévé válik, belevésődik a jellembe.

Látjuk tehát, hogy azáltal, hogy az emberi burkok - a fizikai test, étertest és asztráltest - még bizonyos mértékben plasztikusak, alakíthatók, ifjúkorban a neveléssel még tudunk nekik egyet-mást nyújtani, ami lehetővé teszi, hogy az ember később jelleme nemesítésén munkálkodjék. Ha ifjúkorban nem történik meg az, ami e téren szükséges, akkor később nagyon nehéz a jellem fejlesztésén dolgozni, ilyenkor a legerősebb eszközöket kell igénybe venni. Ilyenkor arra van szükség, hogy az ember egészen tudatosan átadja magát bizonyos tulajdonságok és érzések meditatív szemlélésének, melyeket tudatosan vés be lelki átéléseibe. Az ilyen embernek meg kell próbálnia tartalmilag átélni bizonyos kulturáramlatokat, pl. olyan vallásokat, melyek nemcsak teóriaként akarnak az emberekhez szólni. A nagy világszemléletekbe kell ismételten újra és újra - nemcsak egyszeri megismerésként - elmélyednünk. Abba, ami később fogalmainkkal, érzéseinkkel és gondolatainkkal elvezethet bennünket a nagy világtitkokhoz. Ha el tudunk mélyedni az ilyen világtitkokba, ha szívesen adjuk át nekik magunkat ismételten újra és újra, és ha lelkünkbe véssük őket imák formájában, melyeket naponta elmondunk, akkor még a későbbi életkorunkban is meg tudjuk változtatni jellemünket én-ünk tevékenységével.

Az első lépés az, hogy az ember azt, ami én-jének részévé vált, amit már elért, belevésse lelki tagjaiba, az érző lelkébe, értelmi lelkébe és tudati lelkébe. Testisége felett általában nem sok hatalma van az embernek. Láttuk, hogy az ember külső testiségén bizonyos korlátokba ütközik, testisége eleve bizonyos adottságokkal rendelkezik. De ha pontosabban figyeljük meg a dolgokat, látjuk, hogy ezek a korlátok néha mégis engednek, hogy az ember születése és halála között is munkálkodik testiségén.

Ki ne figyelhette volna meg, hogy egy olyan embernél, aki pl. egy évtizede komoly tanulmányokkal foglalkozik, melyek nem maradnak csupán elméletek, hanem életében örömmé, bánattá, boldogsággá, fájdalommá változnak át, melyek alapjában véve csak ez által válnak valódi ismeretekké, és teljesen összeszövődnek én-jével, - az ilyen embernek az arckifejezése, a mozdulatai, és egész magatartása megváltozik, az én munkája úgyszólván még a fizikai testre is hat.

De nem sok az, amit az ember külső testiségébe bele tud vésni abból, amit születése és halála között szerez meg. Ennek legnagyobb részéről egyelőre le kell hogy mondjon és félre kell tennie egyik következő életére. Ezért viszont cserébe sok mindent hoz magával az ember előző életeiből és ezeket még tovább is fejlesztheti, ha megszerzi az ehhez szükséges belső képességet.

Látjuk tehát, hogy az ember egészen testiségéig munkálkodhat önmagán, jelleme nem korlátozódik lelki életére, hanem kifelé törekszik a külső testiségbe. Az ember belső jellemének legjellegzetesebb külső megjelenési formája a mimika, továbbá az arckifejezés és harmadszor a koponya plasztikus formája, amivel a „koponyatan” foglalkozik.

Ha mármost azt kérdezzük, hogyan juthat az ember jelleme külsőleg mozdulataiban, arckifejezésében és csontfejlődésében kifejezésre, ehhez megint csak a szellemtudomány adja meg a támpontot mikor azt mondja, hogy az én alakítóan munkálkodik az érző lélekben, mely magába foglalja az ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket, röviden mindazt, ami az akaratot belülről ingerli. Az, amit az én a lelki életnek ezen a húrján játszik, az a gesztusokban jut kifejezésre. A jellemnek az a része tehát, amely belsőleg az érző lélekben éli ki magát, külsőleg a mimikában, a gesztusokban mutatkozik meg, és azt mondhatjuk, hogy ezek igen sokat elárulnak az ember jelleméről.

Ha egy ember jelleméből kifolyóan én-je elsősorban érző lelkén munkálkodik is, azért az, amit - költői kifejezéssel élve - az én az érző lélek húrján megpendít, belejátszik a lélek többi tagjainak életébe is. Ilyenkor különösen hangosan szól az érző lélek, de hangjába belecsendül a többi is, - ezt fejezik ki a gesztusok. Az, ami durva módon pusztán az érző lélekben él, az a gesztusban az ember alsó testén jelenik meg. Aki hasára üt, mikor jól érzi magát, az megmutatja, hogy milyen kevéssé jutnak nála kifejezésre azok az akarati impulzusok, melyek lelkének magasabb tagjaiban élnek.

Olyan esetben, mikor az én túlnyomórészt az érző lélekben él ugyan, az ottani ösztönökben, vágyakban és akarati impulzusokban, de hatását felküldi az értelmi lélekbe is, ez olyan mozdulatban jut kifejezésre, mely a szív tájához kapcsolódik, amely szervünk főleg az érzésekkel áthatott értelmi lélek külső kifejezője. Ezért azoknál az embereknél, akik szívből meg vannak győződve arról, hogy amit mondanak, a beszédük inkább érzelmi töltetű, és érzéseiket szavakba tudják önteni, azt látjuk, hogy kezüket szívükre teszik. Szenvedélyesen beszélnek, nem objektív ítéletük alapján. Ha valaki odaáll és szélesen előad valamit, olyan emberre ismerünk rá benne, aki szenvedélyes jellemű, aki ugyan még teljesen érző lelkében él, de már képes erős én-je hangját az értelmi lélekbe is felküldeni.

Vannak olyan népszónokok, akik a hüvelykujjukat a mellényzsebükbe dugják és úgy állnak oda szétvetett lábbal hallgatóságuk elé. Ők azok, akik érző lelkükből beszélnek, akik egoista és teljesen személyes, nem objektív érzéseiket szavakba öntik és ezt mozdulatukkal - hüvelykujjukkal a mellényzsebben - megerősítik.

Azok az emberek, akiknél egészen a tudati lelkükig felhangzik az, amit én-jük érző lelkükben megpendít, mozdulatukkal azt a szervüket érintik, amely különösképpen a tudati lélek külső kifejezése. Ezek az emberek, mikor igen nehezükre esik döntésre vinni azt, amit bensőjükben éreznek, ezt világosan megmutatják, mikor ujjukat az orrukra teszik. Ez a mozdulat olyan mintha elhatározásuk külső lenyomata volna. Mintha azt akarnák vele megmutatni, hogy milyen nehéz lesz ezt az elhatározást tudati lelkükből felhozni.

Mindezekből láthatjuk, hogy az, ami az én munkája nyomán a lélek tagjaiban kialakul, az kisugárzik egészen a mozdulatokig.

Ha azonban az ember főképpen értelmi lelkében él, amely már közelebb van az ember bensőjéhez, amelyet már nem a külső körülmények határoznak meg, melynek igája alatt nem nyög az ember rabszolgaként, amely már inkább saját tulajdona, akkor ez az egész fiziognómiájában, de leginkább az arckifejezésében nyilvánul meg. Ha az én az értelmi lélek húrját pendíti meg, ennek hangja azonban belecsendül az érző lélekbe is, ha az ember már képes én-jével az értelmi lelkében élni. De mindaz, ami benne van, lenyomódik az érző lélekbe, ha az embert saját ítélete annyira áthatja, hogy izzóan lelkesedik érte, akkor ez hátrahajló homlokán, előre álló állán mutatkozik meg. Amit tulajdonképpen értelmi lelkében él át az ember, de lecsendül érző lelkébe, az az arc alsó részén mutatkozik meg. Ha az ember azt bontakoztatja ki, amit éppen az értelmi lélek tud kibontakoztatni, vagyis belső világunk és a külvilág közötti harmóniát, melynek eredményeképpen az ember se nem zárkózott belső töprengései miatt, és nem is üresedik ki azáltal, hogy teljesen odaadja magát, hanem szép harmóniát hoz létre a külvilág és saját belső élete között, ha tehát én-je jellemformáló munkájával főképpen értelmi lelkében él, akkor ez az arc középső részén fejeződik ki, ahol szintén megnyilvánul az értelmi lélek.

Ebből is láthatjuk, milyen gyümölcsöző lehet a szellemtudomány a kulturális vizsgálatoknál. Megmutatja, hogy az egymást követő tulajdonságok a világ fejlődésének során egymást követő népeknél is világosan megnyilatkoznak. Az érzésekkel átszőtt értelmi lélek különösen a régi görögökre volt jellemző. Náluk megvolt a külső és belső életük közötti szép harmónia, megvolt az, amit a szellemtudomány úgy nevez, hogy az én karakterisztikus kifejeződése az értelmi lélekben. Ez a külső megformálódás terén a tökéletes görög orrban is kifejezésre jut. Az ilyen dolgokat csak akkor értjük meg, ha azt, ami külsőleg az anyagban megjelenik, abból értjük meg, ami szellemileg alapját képezi, amiből kialakult.

Ha az ember elsősorban értelmi lelkében él és azt, amit ott átél, a tudás fokára emeli, vagyis felveszi tudati lelkébe, ezt külsőleg az előre álló homlok fejezi ki.

Ha az ember főleg tudati lelkében él, úgyhogy én-jének jellege tudati lelkében fejeződik ki, azt, amit a tudati lélek húrján megpendít, leküldheti értelmi lelkébe és érző lelkébe. Ez már a fejlődés magasabb foka. Csak tudati lelkünket tudjuk áthatni magasrendű erkölcsi ideálokkal, csak lelkünknek ez a legmagasabb tagja tud megismerésével átfogó képet alkotni a világról. Mindez a tudati lelkünkben él.

Azok az erők, melyeket az én a tudati léleknek ad, hogy ez megismerésekhez juthasson és át tudja tekinteni a világot, hogy magasrendű morális ideálok és magasrendű esztétikai szemlélet élhessen benne, ezek az erők a tudati lélekből lefelé hatolva eljuthatnak az érző lélekbe és ott lelkesedéssé, szenvedéllyé, belső melegséggé válhatnak. Ez történik olyankor, mikor az ember lelkesedni tud azért, amit megismert. Ilyenkor az ember a legnemesebbet, amihez mint ember egyelőre fel tud emelkedni, levitte az érző lelkébe. Így emeli fel az ember az érző lelkét azáltal, hogy átáramoltatja rajta azt, ami először a tudati lelkében volt meg. Azt, amit így tudati lelkünkben átélünk, az emberi testiség születéskor magával hozott adottságai miatt nem tudjuk külső testiségünkbe belevésni. Mindez kifejeződhet a nemes lelkületben, de arról, hogy külső testiségünkben is kifejezésre jusson, egyelőre le kell mondanunk. Magunkkal kell vinnünk a halál kapuján át, de akkor aztán a leghatalmasabb erővé válik a következő élet számára.

Mindazt a lelkesedést, mely érző lelkünkben a magasabb rendű morális ideálokért felgyulladt, magunkkal visszük a halál kapuján át, átvihetjük következő életünkbe és ott a leghatalmasabb plasztikus erő fejlődhet ki belőle. Újabb életünkben koponyánk megformáltságában, domborulataiban és mélyedéseiben látjuk kifejezésre jutni azt, amit a magasrendű morális ideálok terén kidolgoztunk magunknak. - Látjuk tehát, hogy megjelenik a következő életben egészen a csontokig hatóan az, amit az ember magából csinált. El kell tehát ismernünk, hogy mindazokból az ismeretekből, melyeket a koponyáról, annak domborulatairól és mélyedéseiről szerezhetünk, a jellemre következtethetünk, - ez individuális. Nevetséges azt hinni, hogy a koponya-tan számára általános sémákat, általános alapelveket állíthatunk fel. Nem, ilyesmiről szó sem lehet. Külön koponya-tan van minden egyes ember számára, mert amit koponyájaként magával hoz, azt előző életeiből hozza magával, és ez így van minden embernél. Ezen a téren tehát nincsen általános tudomány. Csak olyan emberek hozhatnak létre egy általános koponya-tant, akik kizárólag absztrakciókban tudnak gondolkodni, akik mindent sémákba akarnak önteni. Aki tudja, hogy mi formálja az embert egészen a csontjáig menően - ahogy az imént említettük - az csak egyedi megismerésről beszélhet minden egyes esetben, ha az ember csontjainak felépítéséről van szó. A koponya felépítésében van valami, ami minden embernél más, és melynek okát soha sem találjuk meg egyetlen életben. A koponya felépítése elvezethet ahhoz, amit újratestesülésnek nevezünk, mert az emberi koponya formáiban rátalálunk arra, amit az ember önmagából előző életeiben csinált. Itt kézzelfoghatóvá válik az újratestesülés, a reinkarnáció. Csak azt kell tudnunk, hogy hol ragadjuk meg a világ dolgait.

Láttuk tehát, hogy az, ami bizonyos módon kinő az emberi jellemből, egészen a csontokig, a legkeményebb képződményig eljut, és hogy az emberi jellem tulajdonképpen egy csodálatos rejtély. Azzal kezdtük jellemzését, hogy elmondtuk, miként alakítja ki az én az ember jellemét az érző lélekben, értelmi lélekben és tudati lélekben. Láttuk aztán, hogy az, amit az én bennük kidolgozott, belevésődik a külső testiségbe egészen a taglejtésig, az arcvonásokig, sőt a csontokig. És mialatt az embert a születéstől a halálig, majd egy újabb születéshez elvezetik, látjuk, hogy belső lénye külsején is munkálkodik; jellemét belső lelki életében és külső testiségében is kifejezésre juttatja, mert testisége nem más, mint belsejének külső képe. Mélyen megrendíthet, mikor a Laokoón szoborcsoportban meglátjuk, hogyan esik szét tagjaira a külső testi karakter. Úgyszólván a taglejtésen látjuk, ha ezt a műremeket nézzük, hogyan tűnik el egy ember jelleme, mely a lényéhez tartozik. Láttuk, hogyan törekszik a jellem kifelé, hogy megnyilvánuljon a matériában, és láttuk azt is, mennyire meghatározóak számunkra azok a testi adottságok, melyeket előző életeink eredményeként hozunk magunkkal, Az ember materiális megformáltsága egy egész életen keresztül meghatározó a szelleme számára. A szellem viszont, mikor az életet szétrobbantotta, egy új életben juttatja kifejezésre a jellemet, az előző élet gyümölcsét.

Olyan hangulat támadhat bennünk, amely összhangban áll Goethe hangulatával mikor Schiller koponyáját tartotta kezében és a következőket mondta. „Ebben a koponyában azt a szellemet látom materiálisan belevésve - és jellemének megfelelően belevésve - amely Schiller költeményeiből hangzott felém és baráti szavaiból, melyeket oly gyakran hallottam. Igen, itt látom, hogyan munkálkodott a szellem az anyagban. Mikor ezt a darab matériát nézem, nemes formái megmutatják, hogyan készítették elő korábbi életek azt, ami Schiller szellemében olyan hatalmasan fénylett felém.”

Mindezek után most már saját meggyőződésünkből ismételhetjük meg Goethe szavait, melyeket Schiller koponyájának szemlélése közben mondott:

Mit nyerhet többet az életben az ember,
Minthogy az isteni természet kinyilatkoztatja neki,
Hogyan folyatja el szellemé a szilárdat,
S hogy őrzi meg szilárdan a szellem alkotását!