"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA lelki élet átalakulásai - a lelki élmények fajtái I. (1)1. A szellemtudomány egykori és mai küldetése (részlet) Berlin, 1909. október 14. ... itt kb. 16 bekezdés hiányzik... Ha az embert külső magatartása szerint jellemezzük, ha lelkünk elé idézzük mozdulatait, ösztöneit, és így tovább, a természetre tekintve, az alacsonyabb rendű lényeken egy tökéletlenebb állapotban látjuk meg az ember mozdulatait, ösztöneit és erőit. Úgy fogjuk majd fel az ember külső megjelenését, hogy összefoglalja mindazt, amit mint ösztönöket, stb. rajta kívül különféle lényekre, alacsonyabb rendű lényekre elosztva találunk meg. Azért foghatjuk fel így, mert amit az emberen látunk, rajta kívül olyasvalaminek látjuk, amelyről azt gondoljuk, hogy az ember belőle alakult ki. Nem tekinthetnénk-e ilyen kifejlesztett erőkkel hasonló módon bele egy szellemi külvilágba is? Nem láthatnánk-e ott lényeket, erőket, dolgokat, ahogyan az érzékelhető világban köveket, növényeket, állatokat látunk? Nem láthatnánk- e szellemi folyamatokat, amelyek ugyanúgy felvilágosítással szolgálnak mindarról, ami az ember belső világában láthatatlanul él, ahogyan az emberrel kapcsolatos érzékelhető dolgok megmagyarázhatók? De ez egy olyan korszak volt, amely mintegy a szellemtudomány közlésének régi és újabb módja közé eső időszak. Az emberiség nagyon nagy része számára a pihenés korszaka volt. Nem találtak semmi újat, mindig a régi iratok és hagyományok tartalmát vették fel újból és újból. Ez volt a korszaknak megfelelő, mert minden egyes korszak azt követeli meg, ami őseredeti igényeire jellemző. Van egyszer ilyen közbülső időszakunk és tisztában kell vele lennünk, hogy ebben az időközben ez emberek más helyzetben voltak, mint előtte és utána. Bizonyos értelemben leszoktak róla, hogy egyáltalán odafigyeljenek az emberek lelkében lévő rejtett erőkre, amelyek fejlődésük következtében a szellemi világ meglátásához vezethetnek. Ezért volt az, hogy eljött az ideje, amikor mintegy elvesztették hitüket és érzéküket a rejtett erők érzékfeletti megismeréshez vezető belső fejlődés létezése iránt. Egyvalamit ugyan nem lehetett tagadni sohasem, - azt, hogy van az emberben valami, ami érzékekkel nem látható. Mert ki az, aki elfogulatlanul gondolkodva azt mondaná, hogy pl. az emberi értelmet már külső érzékekkel látta volna? Ki az, akinek elfogulatlanul gondolkodva legalább annyit el ne kellene ismernie, hogy az ember megismerő erőinek érzékfeletti természetük van? Ez, mint ismeret, úgyszólván sohasem tűnt el, még abban a korszakban sem, amikor az emberek mintegy leszoktak arról, hogy a lélek érzékfeletti erőinek érzékfeletti látássá fejlődésében higgyenek. Az a gondolkodó, aki igen csekély mértékben hozta le ide, hogy feltekintsünk az érzékfeletti világra, azt mondja most, hogy az embernek nem áll módjában egyfajta érzékfeletti szemlélettel abba a világba hatolnia, amely mint szellemi világ úgy tárul elénk, mint az állatok, a növények, az ásványok és a fizikai ember tárul elénk az érzékelhető világban. - Ez a gondolkodó, akinek azonban elfogulatlan gondolkodása következtében mindenképpen el kellett ismernie, hogy az érzékfelettiség létezik és sohasem tagadhatja, ez a gondolkodó Kant volt, aki ennek következtében az őt megelőző fejlődés egyik végpontján áll. Ő az a gondolkodó, aki bizonyos módon végleg lezárta az emberiség fejlődésének egyik régi folyamatát. Mert mit gondol Kant az ember viszonyáról egy érzékfeletti, szellemi világhoz? Nem tagadja, hogy érzékfelettiséget lát meg az ember, ha önmagába tekint, és hogy a megismerés olyan erőit kell ehhez alkalmaznia, amelyek még akkor sem érzékelhetők, ha érzékszerveit és érzékelő eszközeit bármennyire rafinált módon fel is erősíti. Kant tehát az érzékfölötti világ egyik területére utal, a megismerés emberi erőire, amelyekre akkor van szüksége a léleknek, ha fel akarja vázolni magának a külvilág tükörképét. Odáig jutott azonban, hogy azt mondja, hogy az érzékfeletti világról ez az egyetlen, amit az ember megtudhat, az érzékfeletti világnak csak azt a részét ismerheti meg, amely az érzéki világról való véleményalkotás lehetőségeiből áll. Kantnak az a véleménye, hogy az ember bármerre irányítja is a tekintetét, egyet láthat csak meg, amit érzékfelettinek nevezhet, azt, amit az érzékfelettiségből saját érzékei tartalmaznak, hogy észleljen, felfogjon, és megértsen egy érzékelhető tényt. Így tehát Kant világnézete értelmében nincsen a szellemi világot szemléletessé, élménnyé tevő út, arra van csak lehetőség, hogy belássuk, nem ismerhetjük meg érzékeinkkel a külső, az érzékelhető világot, hanem érzékfeletti eszközökkel ismerhetjük meg csupán. Az érzékfeletti világról ez az egy élménye lehet csak az embernek, de a szellemi világ különben nem hozzáférhető, nem szemlélhető, nem élhető át! Ez a világtörténelmi dolog, amiről Kantnál szó van. De Kant szellemében nem tagadható, hogy az ember, ha arról gondolkodik, ami cselekvésével, működésével és tetteivel függ össze, újból lehetőséget talál, hogy hasson az érzékelhető világra. Kantnak is azt kellett mondania, hogy ha az ember belefog valamibe, nemcsak ösztönös hajlamait követi, mint az alárendelt szerepet játszó lények, hanem a pusztán csak lelkében meglévő hajlamokat is, amelyek a tisztán külső ösztönzéseknek magasan fölébe emelhetik. Hiszen az elfogulatlan gondolkodás hogyan is tagadhatná az ösztönzéseket a külső cselekvésre? Elegendő csupán egy olyan emberre tekintenünk, akit a külső világ bármennyire csábosan ösztönöz is rá, hogy megtegyen valamit, mégsem a csábítást és az édesgetéseket követi, hanem azt tekinti cselekvése vezérfonalának, amit nem a külső ösztönzésektől kaphat. Kell-e rámutatnunk az élet nagy vértanúira, akik vérüket hullatták, akik mindent, amijük az érzéki világban volt, odaadtak valamiért, ami az érzéki világon túlra vezethette őket? Az ember lelkében lévő élményre kell rámutatnunk csupán, - Kant szellemében véve is, - az ember lelkiismeretére, amely azzal szemben, ami bármennyire csábítón és édesgetve közelít hozzá, azt mondhatja az embernek: ne azt kövesd, ami csábít és édesget, hanem a legyőzhetetlen hangot, amely rejtett szellemi okokból szólal meg lelkedben! Már Kant számára is biztos volt, hogy az ember belső világában létezik egy olyan hang, amely olyasvalamit mond, ami a külső érzéki világ mondanivalójával nem hasonlítható össze. Kant jelentőségteljes szavakba foglalta ezt össze, „kategorikus imperatívusznak” nevezi. Azt mondja azonban, hogy az ember lelkivilágának annál az eszközénél, hogy az érzéki világban érzékfelettiek alapján cselekedjen, nem juthat tovább, mert az érzéki világból nem juthat ki. Érzi ugyan, hogy a kötelesség, a kategorikus imperatívusz, a lelkiismeret szólal meg belőle, de abba a világba, ahonnan a lelkiismeret, a kötelesség, a kategorikus imperatívusz árad, nem hatolhat be. Ismét csak az érzékfeletti világ határáig engedi mintegy eljutni az embert a Kant-féle gondolkodás. Minden más, amely azokban a világokban lakozik, ahonnan a lelkiismeret, a kötelesség, a kategorikus imperatívusz szólal meg, és amely lelki természetünkkel érzékfeletti módon azonos fajtájú, Kant szellemében a megfigyelés alól kivonja magát. Az ember oda nem jut el, csak vissza tud rá következtetni. Azt mondhatja: Szólít a kötelesség, de gyenge ember vagyok, a hétköznapi világban nem tudom keresztülvinni, amit a lelkiismeret és a kötelesség teljes terjedelmében parancsol nekem. Fel kell tehát tételeznem, hogy létem ebben az érzéki világban nem merül ki, hanem van azon túl is jelentősége. Elém tarthatom, mint hitet, de lehetetlen abba a világba hatolnom, el sem juthatok egyáltalán abba a világba, ahonnan az erkölcsi tudat, a kategorikus imperatívusz, a lelkiismeret, a kötelesség és társaik szólalnak meg! Egy másik személyiség erre vonatkozóan szöges ellentétben áll azzal, amit az éppen most kifejtett szempontok alapján Kant mondott ki. Ez a személyiség pedig nem más, mint Goethe, a költő és gondolkodó. Aki valóban összehasonlíthatja a két férfiú lelkét, és tudja, hogy mennyire szöges ellentétben állnak, pont a megismerés legfontosabb kérdéseit illetően. Amikor Goethe megtudta, amit Kant megjegyez éppen erről, belső lelki tapasztalata alapján ezt mondta: Kant megállapítja, hogy visszakövetkeztethetünk ugyan egy szellemi világba vezető útra, de élményeink nem lehetnek. Kant megállapítja, hogy egy értelemhez illő, fogalmi ítélőképesség van csak, de olyan személetes ítélőképesség, amelynek a szellemi világban élményei lennének, nincsen. Kant ezt állapítja meg. Aki azonban végigverekedte magát, mint én, - mondja egész személyiségét közben latba vetve Goethe, - hogy az érzéki világon keresztül egy érzékfeletti világba vergődjön fel, az tudja, hogy nem csupán visszakövetkeztethetünk rá, hanem a szemlélődő ítélőképességgel a szellemi világba valóban fel is emelkedhetünk! - Ez volt Goethe személyes ellenvetése Kanttal szemben. És Goethe különösen hangsúlyozza még, hogy az ész kalandja lenne, ha meg akarná állapítani valaki, hogy egy ilyen szemlélődő ítélőképesség létezik, de azt mondja, hogy bátran kiállotta saját tapasztalata alapján az ész kalandját! Annak azonban, amit igazi szellemtudománynak neveznek, nem más a belső alapelve, az elevenje, mint annak ismerete, mit Goethe „szemlélődő ítélőképességnek” nevez, amelyről tudja, hogy a szellemi világba vezet, hogy kifejleszthető, hogy egyre magasabbra felfokozható és azután közvetlen szemlélethez, élményhez vezethet a szellemi világban. Az ilyen felfokozott szemlélet nyújthatja az igazi szellemtudomány tartalmát azoknak az embereknek, akik azt keresik. ... itt is kb. 16 bekezdés hiányzik... |