Ha megfigyelem, hogy egy meglökött biliárdgolyó hogyan adja át mozgását egy másik golyónak, a megfigyelt folyamat menetét nem befolyásolom. A második golyó mozgási irányát és sebességét az első mozgási iránya és sebessége határozza meg. Amíg csak megfigyelő vagyok, a második golyó mozgásáról csak akkor tudok valamit mondani, ha ez a mozgás már bekövetkezett. Más a helyzet, ha megfigyelésem tartalmáról gondolkodni kezdek. Gondolkodásom célja, hagy a folyamatról fogalmakat alkossak. A rugalmas golyó fogalmát kapcsolatba hozom a mechanika más fogalmaival, egyben mérlegelésem körébe vonom az esettel kapcsolatban jelentkező speciális körülményeket. A közreműködésem nélkül lejátszódó folyamathoz tehát egy másik folyamatot fűzök, amely a fogalmi szférában játszódik le. Ez az utóbbi tőlem függ. Ez kitűnik abból, hogy megelégedhetem a megfigyeléssel és lemondhatok a fogalmak megkereséséről, ha ezt nem tartom szükségesnek. De ha szükségesnek tartom, akkor nem nyugszom addig, amíg a golyó, a rugalmasság, a mozgás, a lökés, a sebesség stb. fogalmát olyan kapcsolatba nem hozom egymással, amely a megfigyelt folyamattal bizonyos meghatározott viszonyban van. Amilyen biztos tehát, hogy a folyamat tőlem függetlenül megy végbe, éppoly biztos az is, hogy a fogalmi folyamat nem játszódhatik le közreműködésem nélkül.

Hogy ez a tevékenységem önálló mivoltomból fakad-e vagy igazuk van a modern fiziológusoknak, akik azt mondják, hogy nem gondolkodhatunk úgy ahogy akarunk, hanem úgy kell gondolkodnunk, ahogy azt a tudatunkba éppen jelenlévő gondolatok és gondolatkapcsolások megszabják (Ziehen „Leitfaden der physiologischen Psychologie”, Jena, 1893. 171. old.), későbbi fejtegetésünk tárgya lesz. Egyelőre csak azt a tényt szögezzük le, hogy kényszerítve érezzük magunkat arra, hogy a közreműködésünk nélkül adott dolgokhoz és folyamatokhoz olyan fogalmakat és fogalmi kapcsolásokat keressünk, amelyek azokkal bizonyos vonatkozásban vannak. Azt a kérdést, hogy ez a tevékenység valójában a mi tevékenységünk-e vagy pedig valamilyen változhatatlan szükségszerűségnek engedve hajtjuk végre, tegyük egyelőre félre. Kétségtelen, hogy első ránézésre saját tevékenységünknek látszik. Pontosan tudjuk, hogy a dolgokkal együtt nem kapjuk meg azok fogalmát is. Hogy én magam vagyok-e, aki itt cselekszik, az lehet látszat; a közvetlen megfigyelés mindenesetre így látja. A kérdés már most az, mit nyerünk azzal, hogy egy folyamathoz hozzákapcsoljuk annak fogalmi korrelátumát?

Alapvetően másképp látom valamely folyamat részeinek egymáshoz való viszonyát mielőtt, és miután megtaláltam a megfelelő fogalmakat. A puszta megfigyeléssel követhetem a folyamat egyes részeinek egymásutánját; azok összefüggését azonban nem érthetem meg a fogalmak segítsége nélkül. Látom az első biliárdgolyót bizonyos irányban és bizonyos sebességgel mozogni a másik felé; meg kell várnom a golyók összeütközését, és ezt megint csak a szememmel követhetem. Tegyük fel, hogy valaki az ütközés pillanatában eltakarja előlem azt a területet, amelyen a folyamat lejátszódik, akkor ha csak megfigyelem a dolgot - nem tudom meg, mi történik azután. Más a helyzet, ha még az eltakarás előtt megtaláltam a körülmények konstellációjának megfelelő fogalmakat. Ebben az esetben akkor is meg tudom mondani mi történik, ha a megfigyelés lehetősége megszűnik. Valamely folyamat vagy dolog, amelyet csak megfigyelünk, önmagában semmit sem közöl a más folyamatokkal vagy dolgokkal való összefüggéséről. Ez az összefüggés csak akkor lesz világos, ha a megfigyeléshez a gondolkodás is társul.

Megfigyelésből és gondolkodásból indulunk ki minden tudatos szellemi törekvésünknél. Szellemünknek ezen a két pillérén alapul a közönséges emberi értelem tevékenysége, csakúgy, mint a legbonyolultabb tudományos kutatás. A filozófusok különböző alapvető ellentétekből indulnak ki: eszme és valóság, szubjektum és objektum, jelenség és magánvaló, (Ding an sich), én és nem-én, eszme és akarat, fogalom és matéria, erő és anyag, tudatos és nem-tudatos. Könnyen kimutatható azonban, hogy mindezeket az ellentéteket meg kell hogy előzze a megfigyelés és gondolkodás ellentéte, amely az ember számára a legfontosabb.

Bármilyen elvet akarunk is felállítani: vagy megfigyelésünkre kell hivatkoznunk, vagy a bárki által követhető világos gondolat formájában kell azt közölnünk. Ha a filozófus beszélni akar princípiumairól, a fogalmi formát, tehát a gondolkodást kell használnia. Ezzel közvetve elismeri, hogy tevékenységénél már feltételezi a gondolkodást. Hogy a gondolkodás a főeleme-e a világfejlődésnek vagy valami más, arról itt még nem beszélünk. Egy azonban biztos, hogy a filozófus semmilyen tudást sem szerezhet a világról, gondolkodás nélkül. Elképzelhető éppen, hogy a világ jelenségeinek a létrejöttében a gondolkodásnak mellékes szerepe van; de hogy az azokról alkotott bármilyen nézet létrejöttében főszerepet játszik, az biztos.

Ami mármost a megfigyelést illeti, organizációnk olyan, hogy szükségünk van a megfigyelésre. A lóról alkotott gondolatunk és a ló mint objektum két különböző valami, ami számunkra külön-külön jelenik meg. És ezt az objektumot csak a megfigyeléssel közelíthetjük meg. Ha a lóra csak rábámulunk, ezzel még nem szerezhetünk fogalmat róla; ugyanúgy puszta gondolkodással sem tudunk megfelelő észleleti tárgyat létrehozni.

A megfigyelés időben meg is előzi a gondolkodást. Mert hiszen a gondolkodásról is előbb megfigyeléssel kell tudomást szereznünk. Lényegében a megfigyelés leírása volt az is, amit e fejezet elején elmondtunk, hogy miként gyullad fel a gondolkodás egy folyamaton és terjed túl a közreműködése nélkül adottakon. Megfigyelésünkkel vesszük észre mindazt, ami élményeink körébe lép. Az érzetek, észleletek, szemléletek, érzések, akarati aktusok, álom- és fantáziaképek, képzetek, fogalmak, eszmék, illúziók, hallucinációk tartalmához egyaránt megfigyelés útján jutunk.

A gondolkodás azonban, mint megfigyelési objektum, lényegesen különbözik minden mástól. Egy asztal vagy fa megfigyelése megtörténik, mihelyt ezek a dolgok élményeim látókörében megjelennek. De amit ezekről a dolgokról gondolok, azt nem figyelem meg egyidejűleg. Megfigyelem az asztalt, gondolkodom az asztalról, de gondolatomat nem figyelem meg ugyanabban a pillanatban. Saját tevékenységemen kívüli pontra kell előbb helyezkednem, ha az asztal megfigyelése mellett a róla való gondolkodásomat is meg akarom figyelni. Mert a dolgok és folyamatok megfigyelése és a róluk való gondolkodás mindennapos életem menetéhez tartozó állapotok, a gondolkodás megfigyelése viszont kivételes állapot. Ezt a körülményt megfelelőképpen tekintetbe kell vennünk, ha arról van szó, hogy a gondolkodásnak minden más megfigyelési tartalomhoz való viszonyát meghatározzuk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodásra irányított megfigyelésben olyan eljárást alkalmazunk, amely a világ minden más jelenségének a szemlélésénél természetes állapot, amely azonban ennek a természetes állapot folyamán a gondolkodásra nézve nem következik be.

Valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy amit a gondolkodásról mondtam, érvényes az érzésre és a többi szellemi tevékenységre is. Ha például örömöt érzek, az is egy tárgyon gyullad fel és bár megfigyelem a tárgyat, az öröm érzését azonban nem. Ez az ellenvetés azonban tévedésen alapszik. Az öröm egyáltalán nem viszonylik úgy a tárgyához, mint a gondolkodás alkotta fogalom. A leghatározottabban tudom, hogy valaminek a fogalmát saját tevékenységemmel alkotom meg, míg az örömöt valamely tárgy hasonló módon hozza létre bennem, mint például a leeső kő azt a változást, amelyet előidéz azon a tárgyon, amelyre esik. A megfigyelés számára az öröm ugyanolyan módon adott, mint az azt előidéző folyamat. A fogalomra vonatkozólag ez nem így van. Feltehetem a kérdést, miért hozza létre bennem egy bizonyos folyamat az öröm érzését? Viszont egyáltalán nem kérdezhetem, miért hozza létre bennem valamely folyamat a fogalmak bizonyos együttesét? Ennek egyszerűen nem lenne értelme. Ha gondolkodom egy folyamatról, egyáltalán nem egy engem érő hatásról van szó. Semmit sem tudhatok meg magamról abból a tényből, hogy ismerem az ablaktáblába dobott kő által előidézett és megfigyelt változásnak megfelelő fogalmakat. De igenis megtudhatok valamit magamról, ha ismerem azt az érzést, amelyet bizonyos folyamat ébreszt bennem. Ha megfigyelésem tárgyáról azt mondom: ez egy rózsa, ezzel magamról semmit sem mondtam. Ha azonban ugyanerről a rózsáról azt mondom: örömet érzek a láttára, akkor nemcsak a rózsát jellemeztem, hanem magamat is a rózsához való viszonyomban.

Nem lehet tehát szó arról, hogy a gondolkodás ugyanúgy viszonylik a megfigyeléshez, mint az érzés. És ugyanez könnyen kimutatható az emberi szellem többi tevékenységével kapcsolatban is. A gondolkodással ellentétben ezek mind az egyéb megfigyelt tárgyak és folyamatok sorába tartoznak. A gondolkodás sajátos természete éppen az, hogy olyan tevékenység, amely csakis a megfigyelt tárgyra irányul és nem a gondolkodó személyre. Ez már abból is látszik, hogy valamilyen tárgyra vonatkozó gondolatainkat másképpen juttatjuk kifejezésre, mint érzéseinket vagy akaratunkat. Ha látok egy tárgyat és felismerem, hogy az egy asztal, általában nem azt mondom: gondolkodom egy asztalról, hanem: ez egy asztal. Ezzel szemben azt mondom: örülök az asztalnak. Az első esetben egyáltalán nem tartom fontosnak kifejezni, hogy kapcsolatba kerültem az asztallal. A második esetben viszont éppen erről a kapcsolatról van szó. Ha azt mondom: gondolkodom az asztalról, már a fent jellemzett kivételes állapotba helyezkedem, amikor is megfigyelésem tárgyává teszek valamit, ami szellemi tevékenységünkben mindig bennfoglaltatik ugyan, de nem mint megfigyelési objektum.

A gondolkodás sajátos természetéhez tartozik, hogy a gondolkodó megfeledkezik a gondolkodásról, miközben végzi. Nem a gondolkodás folyamata foglalkoztatja, hanem a gondolkodás tárgya, amelyet megfigyel.

A gondolkodásra vonatkozó első megfigyelési eredményünk tehát az, hogy mindennapi szellemi életünk nem megfigyelt eleme.

Annak, hogy a gondolkodást mindennapi szellemi életünkben nem figyeljük meg, az az oka, hogy saját tevékenységünkön alapszik. Amit nem én magam hozok létre, az mint tárgy jelenik meg megfigyelésem területén. Szemben találom magamat vele, mint valamivel, ami nélkülem jött létre. Egyszerűen elém kerül; gondolkodásom folyamatának előfeltételeként kell vennem. Miközben a tárgyról gondolkodom, azzal foglalkozom, tekintetem arra irányul. Ez a tevékenység éppen a gondolkodó szemlélődés. Nem tevékenységemre, hanem annak objektumára irányul a figyelmem. Más szavakkal: gondolkodásom közben nem gondolkodásomra figyelek, amelyet én hozok létre, hanem a gondolkodás objektumára, amelyet nem én hozok létre.

Ugyanebben a helyzetben vagyok, ha a kivételes állapotot hozom létre és magáról a gondolkodásomról gondolkodom. Jelenbeli gondolkodásomat sohasem tudom megfigyelni, csak a gondolatmenetemről szerzett tapasztalataimat tehetem utólag gondolkodásom objektumává. Ha jelenbeli gondolkodásomat akarnám megfigyelni, ketté kellene szakítanom magamat: egy valakire aki gondolkodik, és egy másikra, aki ezt a gondolkodást megfigyeli. Ezt nem tudom megtenni. Csak két különálló aktusban hajthatom ezt végre. A megfigyelendő gondolkodás sohasem azonos azzal, amely megfigyelés közben tevékenykedik. Hogy e célból saját korábbi gondolkodásomat figyelem-e meg, vagy más gondolatmenetét követem, vagy valamely elképzelt gondolatmenetet tételezek fel, mint a fenti esetben a biliárdgolyók mozgásával kapcsolatban, az nem lényeges.

Két dolog nem fér össze egymással: a tevékeny létrehozás és a szemlélődő szembenállás vele. Ez már Mózes első könyvéből is kitűnt. A hat teremtési napon Isten megteremti a világot és csak amikor az már itt van, van meg a lehetősége arra, hogy megszemlélje: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, imé igen jó.” Így van ez gondolkodásunkkal is. Már meg kell lennie ahhoz, hogy megfigyelhessük.

Annak, hogy folyamatban lévő gondolkodásunkat lehetetlen megfigyelnünk, ugyanaz az oka, mint annak, hogy a gondolkodási folyamatot minden más folyamatnál közvetlenebbül és intimebben ismerhetjük meg. Éppen mert mi magunk hozzuk létre, ismerjük lefolyásának jellegzetességét, és a módot, ahogy maga a történés lejátszódik. Amit az egyéb megfigyelési területeken csak közvetve találhatunk meg, nevezetesen az egyes tárgyak objektív, megfelelő összefüggését és egymáshoz való viszonyát, azt a gondolkodásban egészen közvetlenül „tudjuk”. Nem tudom minden további nélkül, miért követi megfigyelésemben a mennydörgés a villámlást de hogy gondolkodásom a mennydörgés fogalmát miért köti össze a villámláséval, ezt a két fogalom tartalmából közvetlenül tudom. Az természetesen most nem érdekes, hogy helyes fogalmaim vannak-e a villámlásról és mennydörgésről. De fogalmaim összefüggése világos és ezt maguk a fogalmak teszik azzá.

A gondolkodás folyamatának ez az áttekinthető világossága független a gondolkodás fiziológiai alapjaira vonatkozó ismeretünktől. A gondolkodásról itt abban az értelemben beszélek, amilyennek azt szellemi tevékenységünk megfigyelésének eredményeképpen látjuk. Ebből a szempontból egyáltalán nem jön számításba, hogy agyam materiális folyamata hogyan indít meg vagy befolyásol egy másik folyamatot, miközben egy gondolkodási műveletet végzek. Gondolkodásomban nem azt figyelem meg, hogy agyamnak melyik folyamata köti össze a villámlás fogalmát a mennydörgésével hanem azt, ami arra késztet, hogy a két fogalmat bizonyos kapcsolatba hozzam. Megfigyelésem azt mutatja, hogy gondolataim kapcsolódására vonatkozóan semmi máshoz nem igazodhatom, mint gondolataim tartalmához, nem pedig agyam materiális folyamataihoz. Egy, a miénknél kevésbé materiális kor számára ez a megjegyzés teljesen felesleges volna. Jelenleg azonban, amikor vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy ha tudják mi az anyag, azt is tudni fogják, hogy az anyag hogyan gondolkodik, mégis ki kell jelentenünk, hogy beszélhetünk a gondolkodásról anélkül, hogy mindjárt összeütközésbe kerülnénk az agyfiziológiával. Ma nagyon sok embernek nehéz a gondolkodás fogalmát a maga tisztaságában felfogni. Ha valaki Cabanis tételét állítja szembe azzal, amit itt a gondolkodásról kifejtettem és azt mondja: „Az agy gondolatokat választ ki, mint ahogy a máj epét, a nyálmirigy nyálat stb.”, az egyszerűen nem tudja miről beszélek. Szeretné a gondolkodást ugyanúgy pusztán a megfigyelés segítségével megtalálni, mint ahogy azt a világ más dolgainál tesszük. Így azonban nem találhatja meg, mert a gondolkodás - ahogy kimutattam - éppen ezen a területen kivonja magát a szokványos megfigyelés alól. Aki nem tudja legyőzni a materializmust, annak nincs meg a képessége ahhoz, hogy előidézze magában az említett kivételes állapotot, amely tudatossá teszi számára azt, ami minden más szellemi tevékenység közben tudattalan marad. Aki jóakarat hiányában nem helyezkedik erre az álláspontra, annak éppúgy nem beszélhetünk a gondolkodásról, mint a vaknak a színekről. Csak ne higgye, hogy mi a fiziológiai folyamatokat tartjuk gondolkodásnak. Az ilyen ember nem a gondolkodást magyarázza meg, mivel azt egyáltalán nem látja a maga mivoltában.

Minden normális organizáltságú embernek azonban, ha van benne jóakarat, megvan a képessége a gondolkodás megfigyelésére és ez összes megfigyelései közül a legfontosabb. Mert olyasmit figyel meg, amit ő maga hoz létre; nem valamilyen idegen tárggyal áll szemben, hanem saját tevékenységével. Tudja, hogyan keletkezik az, amit megfigyel. Átlátja a viszonylatokat és vonatkozásokat. Ezzel biztos pontot talál, amelyből kiindulva jogos reménnyel keresheti a világ többi jelenségének a magyarázatát.

Ilyen biztos ponthoz gondolt jutni az újabb filozófia megalapítója Renatus Cartesius (Descartes), amikor az egész emberi tudás alaptételévé tette, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”. Minden más jelenség vagy esemény megvan nélkülem is. De nem tudom róla, hogy valóság, káprázat vagy álom-e? Csak egyről tudok feltétlen biztossággal, mert én magam hozom létre, és ez a gondolkodásom. lehet, hogy gondolkodásomnak még más eredete is van, lehet, hogy Istentől ered vagy máshonnan; de abban biztos vagyok, hogy itt azáltal van, hogy én magam hozom létre. Cartesius nem volt jogosult más értelmezést adni tételének. Csak azt állíthatta, hogy a világtartalmon belül gondolkodásomban, mint legsajátabb tevékenységemben ragadom meg magamat. Hogy a hozzáfüggesztett „tehát vagyok” mit jelent, afölött sok vita folyt. Értelme azonban csak egy feltétel mellett lehet. A legegyszerűbb állítás, amelyet valamiről tehetünk az, hogy van, hogy létezik. Hogy ezt a létet azután közelebbről hogyan határozzuk meg, azt nem tudhatjuk még abban a pillanatban, amikor valami élményeink látókörébe lép. Minden dolgot előbb a többihez való viszonyában kell megvizsgálnunk, hogy meghatározhassuk milyen értelemben beszélhetünk róla, mint létezőről. Valamely átélt folyamat lehet bizonyos számú észlelet összessége, de lehet álom vagy hallucináció stb. is. Röviden: nem tudom megmondani, milyen értelemben létezik. Ezt magából a folyamatból nem tudhatom meg, csak ha más dolgokhoz való viszonyában szemlélem. De ekkor sem tudhatok meg többet, mint hogy milyen viszonyban áll ezekkel a dolgokkal Keresésemmel csak akkor jutok biztos talajra, ha olyan objektumot találok, amelynél létének értelmét belőle magából meríthetem. Ez az objektum azonban én magam vagyok, amikor gondolkodom, mert létemnek a gondolkodó tevékenység meghatározott, önmagán nyugvó tartalmát adom. Innen most már kiindulhatok és feltehetem a kérdést, vajon a többi jelenségek ugyanilyen értelemben léteznek-e, vagy más értelemben léteznek?

Ha az ember a gondolkodást teszi megfigyelése tárgyává, a világ többi megfigyelt tartalmához hozzátesz valamit, ami különben elkerüli a figyelmét; a megfigyelési módon magán azonban nem változtat. Csak a megfigyelési objektumok, de nem a megfigyelési módszerek számát növeli. Miközben az egyéb jelenségeket figyeljük meg, a világ történései közé - amelyekhez most magát a megfigyelést is számítom - egy olyan folyamat kerül, amelyet nem veszünk észre. Van tehát valami, ami minden más történéstől különbözik, és amit a többi mellett nem veszünk figyelembe. Ha azonban gondolkodásomat figyelem meg, akkor nincs ilyen figyelembe nem vett elem. Mert ami most a háttérben lebeg, az maga megint csak a gondolkodás. A megfigyelt dolog qualitative azonos a reá irányuló tevékenységgel. És ez megint egyik jellegzetes tulajdonsága a gondolkodásnak. Ha a gondolkodást tesszük megfigyelésünk tárgyává, nem kényszerülünk arra, hogy valamilyen tőle qualitative különböző elemet vegyünk segítségül, hanem ugyanabban az elemben maradhatunk.

Ha valamely közreműködésem nélkül adott dologról gondolkodni kezdek, túlmegyek a megfigyelésen. Mármost kérdés: mi jogosít fel erre? Miért nem hagyom a dolgot egyszerűen csak hatni magamra? Milyen módon lehetséges, hogy gondolkodásom kapcsolatba kerül a dologgal? Ezeket a kérdéseket fel kell tennie mindenkinek, aki saját gondolkodási folyamatairól gondolkodik. De feleslegesekké válnak ezek a kérdések, mihelyt magáról a gondolkodásról gondolkodunk. Mert ilyenkor a gondolkodáshoz nem fűzünk semmi tőle idegent, tehát nem is kell a hozzáfűzés jogosultságát igazolnunk. Schelling azt mondja: „A természetet megismerni annyit jelent, mint megteremteni.„ Aki a merész természetfilozófus szavait szó szerint veszi, egész életére lemondhat minden természet-megismerésről. Mert a természet megvan és ahhoz, hogy másodszor megteremtsük, meg kell ismernünk keletkezésének princípiumait. A természet számára, amelyet csak most akarnánk megteremteni, a már meglévő természet létének feltételeit kellene ellesnünk. Ez az ellesés azonban - amelynek a teremtést meg kellene előznie - a természet megismerése lenne még akkor is, ha a teremtésre azután már nem is kerülne sor. Csak egy még nem létező természetet teremthetnénk anélkül, hogy előzőleg már ne ismertük volna meg.

Ami a természetre vonatkozóan lehetetlen: teremteni a megismerés előtt, azt a gondolkodásra vonatkozóan megtesszük. Ha gondolkodásunkkal várni akarnánk, amíg előbb megismerjük, akkor sohasem jutnánk a gondolkodáshoz. Először bátran el kell kezdenünk gondolkodni, hogy azután a saját magunk által létrehozott gondolkodást megfigyeljük és így annak megismeréséhez jussunk. A gondolkodás megfigyelésének az objektumát előbb mi magunk teremtjük meg. Minden más objektum létéről a mi közreműködésünk nélkül történik gondoskodás.

Előfordulhat, hogy valaki ezzel a tételemmel: előbb gondolkodnunk kell ahhoz, hogy a gondolkodást megfigyelhessük, szembeállítja és azonos érvényűnek tartja azt, hogy: az emésztéssel sem várhatunk addig, amíg az emésztés folyamatát megfigyeltük. Ez hasonló lenne ahhoz az ellenvetéshez, amelyet Pascal hozott fel Cartesius-szal szemben; Pascal szerint úgy is mondhatná az ember: sétálni megyek, tehát vagyok. Egész biztos, hogy bátran el kell kezdenem emészteni is, mielőtt az emésztés fiziológiai folyamatát tanulmányoznám, de ezt a gondolkodás szemléletével csak akkor lehetne összehasonlítani, ha az emésztést utólag enni és emészteni akarnám, nem gondolkodva szemlélni. Nem ok nélkül van, hogy az emésztés nem lehet az emésztés tárgya, a gondolkodás viszont lehet a gondolkodás tárgya.

Kétségtelen tehát, hogy a gondolkodásban a világtörténés egy csücskét ragadjuk meg, ahol jelen kell lennünk ahhoz, hogy létrejöjjön valami. És éppen ez a lényeges. A dolgok azért olyan rejtélyesek számunkra, mert nem veszünk részt létrejöttükben. Egyszerűen vannak. A gondolkodásról azonban tudom, hogyan jön létre. Ezért nincs biztosabb kiindulópont a világ összes jelenségeinek a szemléléséhez, mint a gondolkodás.

Még egy, a gondolkodás területén uralkodó, nagyon elterjedt tévedésről szeretnék beszélni. Azt szokták mondani: a gondolkodás, mint olyan, sehol sem adott. Az a gondolkodás, amely a tapasztaláson alapuló megfigyeléseinket összekapcsolja és a fogalmak hálójával szövi át, egyáltalán nem ugyanaz a gondolkodás, mint amelyet utólag különválasztunk a megfigyelt tárgyaktól és szemlélődésünk tárgyává teszünk. Amit előbb nem tudatosan szövünk a dolgokba, egészen más, mint amit később tudatosan oldunk ki.

Aki így következtet, nem fogja fel, hogy ilyen módon egyáltalán nem lehet kibújni a gondolkodásból. Egyáltalán nem tudok kijutni a gondolkodásból, ha a gondolkodást szemlélni akarom. A tudatosítás előtti gondolkodás és a tudatosítás utáni gondolkodás megkülönböztetésénél nem szabad elfelejteni, hogy ez a megkülönböztetés egészen külsőséges valami, aminek magához a dologhoz semmi köze. Nem teszek mássá valamit azzal, hogy gondolkodva szemlélem. Elképzelhetem, hogy egy másfajta érzékszervekkel és másképpen működő intelligenciával bíró lénynek egész más képzete lehet a lóról mint nekem, de nem képzelhetem el, hogy saját gondolkodásom megváltozik attól, hogy megfigyelem. Én magam figyelem meg, amit én magam hozok létre. Nem arról van itt szó, hogy milyen az én gondolkodásom egy más intelligencia számára, hanem hogy milyen az én számomra. Mindenesetre az én gondolkodásom képe egy másik intelligenciában nem lehet valóságosabb, mint a magam által alkotott kép. Csak ha nem én magam lennék a gondolkodó lény, hanem úgy kerülne elém a gondolkodás, mint valamilyen másfajta lény tevékenysége, akkor mondhatnám, hogy megvan ugyan a határozott képem a gondolkodásról, de hogy ennek a lénynek a gondolkodása valójában milyen, azt nem tudhatom.

Egyelőre azonban semmi sem késztet arra, hogy saját gondolkodásomat valamilyen más szempontból nézzem. Hiszen az egész világot a gondolkodás segítségével szemlélem. Miért tennék kivételt éppen saját gondolkodásommal?

Ezért jogosultnak látom, hogy világszemléletemben a gondolkodásból induljak ki. Amikor Archimedes az emelőt feltalálta, úgy hitte, hogy ennek segítségével az egész kozmoszt ki tudná emelni a sarkaiból, ha csak egyetlen pontot is találna, ahol készülékét felállíthatná. Olyasmire volt szüksége, ami önmagát hordozza, ami nem másra támaszkodik. A gondolkodás olyan princípium, amely saját maga által létezik. Innen kiindulva kell megkísérelnünk a világ megértését. A gondolkodást magával a gondolkodással tudjuk megérteni. A kérdés csak az, hogy a gondolkodással még mást is meg tudunk-e ragadni.

Eddig a gondolkodásról beszéltem anélkül, hogy ennek a hordozójáról, az emberi tudatról beszéltem volna. Korunk legtöbb filozófusa ellenvetésül azt fogja mondani, hogy a tudatnak meg kell lennie a gondolkodás előtt. Ezért a tudatból kell kiindulni, nem a gondolkodásból. Nincs gondolkodás tudat nélkül. - Erre azt kell válaszolnom, hogy ha a gondolkodás és tudat viszonyát meg akarom ismerni, gondolkodnom kell róla. Ezzel már feltételezem a gondolkodást. Erre megint az lehet a felelet: ha a filozófus akarja megérteni a tudatot, akkor gondolkodnia kell; ennyiben feltételezi a gondolkodást; a mindennapi élet menetében azonban a gondolkodás a tudatban keletkezik, tehát feltételezi a tudatot, a gondolkodást. Ha ezt a választ a világ teremtőjének adnánk, aki a gondolkodást akarja megteremteni, kétségtelenül helyes lenne. Természetes, hogy nem lehet a gondolkodást megteremteni anélkül, hogy előbb ne legyen meg a tudat. A filozófus számára azonban nem a világ teremtése, hanem annak a megértése a fontos. Ezért nem is a világ teremtéséhez, hanem a megértéséhez kell a kiindulópontokat keresnie. Egész különösnek találom, ha a filozófus szemére vetik, hogy elsősorban princípiumai helyességével törődik és nem rögtön a dolgokkal, amelyeket megérteni akar. A világ teremtőjének mindenekelőtt azt kell tudnia, hogyan talál megfelelő hordozót a gondolkodás számára; a filozófusnak azonban biztos alapot kell keresnie, ahonnan kiindulva a már meglévőt megértheti. Mit használ nekünk, ha a tudatból indulunk ki és azt a gondolkodó szemlélettel vizsgáljuk, ha előzőleg semmit sem tudunk arról, hogy lehet-e egyáltalán gondolkodó szemlélettel valamit megtudnunk a dolgokról.

Először a gondolkodást kell egész semlegesen szemlélnünk, tekintet nélkül a gondolkodó szubjektumra, vagy a gondolkodás objektumára. Mert hiszen szubjektum és objektum már a gondolkodás által alkotott fogalmak. Nem tagadható, hogy mielőtt bármi mást megérthetnénk, a gondolkodást kell megértenünk. Aki ezt tagadja, az nem veszi figyelembe, hogy mint ember a teremtésnek nem első, hanem utolsó láncszeme. Ezért, ha a világot fogalmak útján akarjuk megmagyarázni, nem indulhatunk ki létünknek időben első elemeiből, hanem abból, ami hozzánk legközelebb van, ami a legintimebben adott. Nem ugorhatunk egyszerre a világ kezdetére, hogy ott kezdjük el szemlélődésünket, hanem a jelen pillanatból kell kiindulnunk és vizsgálnunk, hogy a későbbiből fel tudunk-e emelkedni a korábbihoz. Amíg a geológia a Föld jelenlegi állapotát költött fejlődési folyamatokkal magyarázta, sötétben tapogatózott. Csak akkor jutott biztos talajra, amikor a Földön jelenleg is még lejátszódó folyamatokat kezdte vizsgálni és ezekből következtetett az elmúltakra. Amíg a filozófia minden lehetséges princípiumot feltételez, mint: atom, mozgás, anyag, akarat, tudattalan, a levegőben lebeg. A filozófus csak akkor érhet célhoz, ha az abszolút végsőt tekinti elsőnek. Ez az abszolút végső azonban, amelyhez a világfejlődés eljutott: a gondolkodás.

Vannak akik azt mondják, hogy azt mégsem tudjuk biztonsággal megállapítani, hogy gondolkodásunk önmagában véve helyes-e vagy sem. Ilyen értelemben tehát a kiindulópont mindenképpen kétséges marad. Ez semmivel sem értelmesebb, mintha az iránt lenne kétsége valakinek, hogy egy fa, mint olyan, helyes-e vagy sem. A gondolkodás: tény. És egy tény helyességéről vagy helytelenségéről beszélni értelmetlenség. Legfeljebb a gondolkodás alkalmazásának helyessége felől lehetnek kétségeim, mint ahogy kételkedhetem abban, hogy valamely fa anyaga alkalmas-e egy szerszám készítésére. Ennek a könyvnek éppen az a feladata, hogy kimutassa, mennyiben helyes vagy helytelen a gondolkodásnak a világra való alkalmazása. Megértem, ha valaki kételkedik abban, hogy a gondolkodással megtudhatunk valamit a világról; de érthetetlen számomra, ha valaki a gondolkodásnak, mint olyannak, a helyességében kételkedik.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az előbbi fejtegetésekben rámutattam arra, hogy a gondolkodás és a többi lelki tevékenység között fennálló jelentős különbség tény, amely a valóban elfogulatlan megfigyelésből következik. Aki nem törekszik erre az elfogulatlan megfigyelésre, az könnyen tehet ilyen ellenvetéseket: ha a rózsáról gondolkodom, ebben is csak „énemnek” a rózsához való viszonya fejeződik ki éppúgy, mint amikor a rózsa szépségét érzem. A gondolkodásnál ugyanúgy valamilyen viszonyba kerül „énem” a tárggyal mint amikor érzek vagy észlelek. Aki ezt az ellenvetést teszi, nem gondolja meg, hogy csak a gondolkodás tevékenységében tudja magát az „én” a cselekvés minden vonatkozásában egynek a cselekvővel. Semmilyen más lelki tevékenységnél nincs ez maradéktalanul így. Az öröm érzésénél például finomabb megfigyeléssel nagyon jól megkülönböztethetjük, mennyiben vesz részt tevékenyen az „én” és mennyiben passzív, amikor is az öröm az „én” számára egyszerűen csak jelentkezik. És így van ez a többi lelki tevékenységgel is. Csak nem szabad összetévesztenünk azt, hogy „gondolati képeink” vannak azzal, hogy gondolatokat gondolkodva dolgozunk fel. Gondolati képek álomszerűen merülhetnek fel a lélekben, mint határozatlan sugallatok. Ez azonban nem gondolkodás. - Természetesen azt mondhatná itt valaki: ha így értelmezzük a gondolkodást, akkor az az akaratot is magában foglalja, és így nemcsak a gondolkodással van dolgunk, hanem a gondolkodás akarásával is. Ez azonban csak arra jogosítana fel, hogy azt mondjuk: az igazi gondolkodást mindig akarni kell. Csakhogy ennek a gondolkodás fentiekben megadott jellemzéséhez semmi köze sincs. Mert ha a gondolkodásnak, mivolta szerint, szükségszerűen akartnak kell is lennie, a lényeges az, hogy semmi se legyen akart, ami ha megtörténik, az „én” számára ne tűnne maradéktalanul a saját, általa áttekinthető tevékenységének. Sőt azt kell mondanunk, hogy éppen a gondolkodás itt leírt mivolta miatt mutatkozik a gondolkodás akarattal teljességgel áthatottnak. Aki nem sajnálja a fáradságot, hogy áttekintse mindazt, ami a gondolkodás megítélésénél számításba jön, annak rá kell jönnie, hogy ennek a lelki tevékenységnek valóban az a sajátsága van, amelyről beszéltünk.

Valaki, akit mint gondolkodót nagyra becsülök, azt az ellenvetést tette, hogy nem lehet a gondolkodásról úgy beszélni ahogy ez a könyv teszi, mert amit mint tevékeny gondolkodást megfigyelni vélünk, az csak látszat. Valójában egy, a gondolkodás alapját képező, nem-tudatos tevékenység eredményeit kellene megfigyelnünk. És csak mert ezt a nem-tudatos tevékenységet nem figyeljük meg, keletkezik az a tévedés, hogy a megfigyelt gondolkodás önmaga által van, mint amikor gyors egymásutánban felvillantott elektromos szikrák fényéről azt hisszük, hogy mozgást látunk. - Ez az ellenvetés is csak a tények pontatlan megfigyelésén alapszik. Aki ezt állítja, nem veszi figyelembe, hogy az „én” maga az, aki a gondolkodásban benne állva saját tevékenységét megfigyeli. Az „én”-nek a gondolkodáson kívül kellene állnia, ha úgy meg lehetne téveszteni, mint a gyors egymásutánban felvillantott elektromos szikráknál. Sőt inkább azt mondhatnánk: aki ilyen összehasonlítást tesz, legalább olyan nagyot téved, mint aki valamilyen mozgásban lévő fényről azt állítaná, hogy azt azon a helyen ahol megjelenik, ismeretlen kéz mindig újból meggyújtja. - Aki a gondolkodásban mást akar látni, mint magában az „én”-ben - annak áttekinthető tevékenységeként - létrehozott valamit, annak előbb ez előtt az egyszerű megfigyelés adta tény előtt be kell hunynia a szemét, hogy azután valamilyen hipotetikus tevékenységet helyezzen a gondolkodás mögé. Aki ezt nem teszi, annak fel kell ismernie, hogy mindaz, amit így „hozzágondol” a gondolkodáshoz, csak elviszi a gondolkodás mivoltától. Az elfogulatlan megfigyelésből következik, hogy semmit sem adhatunk hozzá a gondolkodás mivoltához, ami magában a gondolkodásban nem volna már megtalálható. Semmit sem tudhatunk meg arról, hogy min alapszik a gondolkodás, ha elhagyjuk a gondolkodás területét.