Az élet céljának és rendeltetésének kérdése mellett felmerül az élet értékének a kérdése is. Erre vonatkozólag két ellentétes nézet áll szemben egymással, és a kettő között az összes elképzelhető árnyalatok. Az egyik szerint a világ az elképzelhető legjobb világ, amely csak létezhetik, benne élni és cselekedni felmérhetetlen értéket jelent. Minden harmonikus és célszerű összműködésben van és csak csodálatot érdemel. Magasabb szempontból a látszólag rosszban is felfedezhető a jó; mert a rossz csak hasznos ellentéte a jónak, a jót annál inkább értékelhetjük, minél inkább különbözik a rossztól. Azonkívül a rossz nem is igazán rossz; a rossz csak a csökkent mértékű jó. A rossz a jó hiánya; önmagában nincs jelentősége.

A másik nézet szerint az élet tele van gyötrelemmel és nyomorúsággal, mindenütt több a szenvedés mint az élvezet, több a fájdalom mint az öröm. A lét csak teher és a nemlétet mindenképpen többre kell becsülnünk, mint a létet.

Az előbbi nézetnek, az optimizmusnak a fő képviselői Shaftesbury és Leibniz, az utóbbinak, a pesszimizmusnak Schopenhauer és Eduard von Hartmann.

Leibniz szerint a világ az elképzelhető legjobb világ. Jobb nem is létezhetik. Mert Isten jó és bölcs. Egy jó Isten a legjobb világot akarja megteremteni: egy bölcs Isten ismeri a világot; és az összes lehetséges rosszabb világoktól meg tudja különböztetni. Csak egy gonosz vagy ostoba Isten teremthetne a lehető legjobbnál rosszabb világot.

Aki ebből a nézőpontból indul ki, könnyen jelölheti meg az emberi cselekvésnek az irányt, amelyet követnie kell, ha a világban lévő legfőbb jóhoz maga is hozzá akar járulni. Az embernek csak ki kell fürkésznie Isten rendelkezéseit és azok szerint viselkednie. Ha tudja, hogy Istennek mi a szándéka a világgal és az emberi nemmel, akkor helyesen is fog cselekedni. És boldognak érzi majd magát, ha a többi jóhoz a sajátját is hozzáadhatja. Az optimista álláspont szerint tehát az életet érdemes élni. Arra ösztönöz, hogy közreműködően vegyünk részt benne.

Schopenhauer másképp látja a dolgot. Szerinte a világ alapja nem egy végtelenül bölcs és jóságos lény, hanem a vak ösztön vagy akarat. Minden akarat alapvonása az örökös törekvés, szakadatlan sóvárgás a soha el nem érhető kielégülésre. Mert alighogy elérjük a kívánt célt, máris új igényünk jelentkezik. A kielégülés mindig csak egészen rövid ideig tarthat. Életünknek az ezeken a rövid időkön kívüli része kielégítetlen hajsza, vagyis elégedetlenség, szenvedés. Ha azután a vak ösztön végre eltompul, minden tartalom nélkül maradunk; végtelen unalom tölti el létünket. Ezért viszonylag a legjobb, ha kívánságainkat és szükségleteinket elnyomjuk, az akaratot kiöljük magunkban. A schopenhaueri pesszimizmus tétlenséghez vezet, erkölcsi célja pedig egyetemes lustaság.

Egész más módon akarja Hartmann a pesszimizmust megindokolni és az etika számára hasznosítani. Hartmann, korunk egyik kedvenc törekvését követve, világnézetét a tapasztalatra akarja építeni. Az élet megfigyeléséből akar választ kapni arra, hogy a világban az öröm vagy a szenvedés van-e túlsúlyban. Felvonultatja az értelem előtt mindazt, ami az ember számára jónak, boldogítónak tűnik, hogy azután kimutassa, hogy minden vélt kielégülés közelebbről nézve illúziónak bizonyul. Illúzió, ha azt hisszük, hogy az egészség, fiatalság, szabadság, megfelelő egzisztencia, szerelem (nemi élvezet), részvét, barátság, családi élet, becsvágy, tisztesség, hírnév, hatalom, vallásos élet, tudományos vagy művészi tevékenység, a túlvilági élet reménysége vagy a kulturális haladásban való részvétel adja nekünk a boldogságot és kielégülést. A józan szemlélet azt mutatja, hogy minden élvezet sokkal több bajt és nyomorúságot hoz a világba, mint örömet. A mámor jó érzését mindig felülmúlja a másnapi csömör rossz érzése. A világban messze több a szenvedés, mint az öröm. Még ha a viszonylag legboldogabb embert kérdeznénk is meg, ő sem akarná még egyszer végigélni nyomorúságos életét. Mivel azonban Hartmann nem tagadja, hogy van eszmeiség (bölcsesség) a világban, sőt ugyanolyan jogosultságot tulajdonít neki mint a vak ösztönnek (akaratnak), ezért feltételezi, hogy az általa elképzelt isteni lény csak azért teremtette a világot, hogy a világban lévő fájdalom valamilyen bölcs világcélban oldódjék fel. A világban élő lények fájdalma azonban nem más, mint magának Istennek a fájdalma, mert a világnak mint egésznek az élete, azonos Isten életével. Egy mindentudó lénynek azonban csak a szenvedéstől való megváltás lehet a célja és mert minden lét szenvedés, tehát a léttől való megváltás. A világ teremtésének a célja tehát a létet a messze jobb nemlétbe átvezetni. A világfolyamat szakadatlan küzdelem Isten fájdalma ellen és ez a küllem végül minden lét megsemmisítésével végződik. Az ember erkölcsi élete tehát abból áll, hogy résztvesz a lét megsemmisítésében. Isten azért teremtette a világot, hogy általa megszabadítsa magát végtelen fájdalmától. A világot, „mintegy az abszolút lény olyan viszkető kiütésének kell tekintenünk”, amelynek segítségével az abszolút lény nem tudatos gyógyító ereje révén megszabadítja magát valamilyen belső betegségtől, „vagy fájdalmas hólyaghúzó tapasznak, amelyet az abszolút lény maga helyez magára, hogy belső fájdalmát előbb kifelé vezesse le, azután pedig megszüntesse”. Az emberek a világ részei. Bennük szenved az Isten. Azért teremtette őket, hogy végtelen fájdalmát szétossza közöttük. Az egyes ember fájdalma csak egy csepp az Isten-fájdalom végtelen tengerében. (Hartmann: Pbänomenologie des sittlichen Bewusstseins. 866. old.)

Az embert át kell hogy hassa annak a felismerése, hogy az individuális kielégülés hajhászása (az egoizmus) ostobaság és csakis az a feladat vezérelheti, hogy önzetlen odaadással az Istenmegváltás világfolyamatának szentelje magát. Schopenhauer pesszimizmusával szemben (ellentétben) Hartmann pesszimizmusa egy magasztos feladatra irányuló odaadó tevékenységhez vezet.

De hogyan áll a dolog a tapasztalásra alapított indokolással?

Kielégülésre törekedni annyi, mint tevékenységünket kiterjeszteni életünk adott tartalmán túlra. Valamely lény akkor éhes vagyis törekszik jóllakottságra, ha organikus funkciói továbbműködésükhöz táplálék formájában új élettartalmat követelnek. Ha valaki megbecsülésre törekszik, személyes tevékenységét csak akkor értékeli, ha azt kívülről elismerik. A megismerésre való törekvés úgy keletkezik, hogy az embernek az általa látott, hallott stb. világból mindaddig hiányzik valami, amíg azt meg nem értette. Ha az individuum eléri azt amire törekszik, ez örömet kelt benne, a kielégítetlenség pedig szenvedést. Fontos ezzel kapcsolatban megfigyelnünk, hogy az öröm vagy a szenvedés attól függ, hogy elérjük-e azt amire törekszünk, vagy nem. A törekvés maga semmi esetre sem tekinthető szenvedésnek. Ha tehát kiderül, hogy a törekvés céljának elérésekor rögtön egy új törekvés keletkezik, nem mondhatom, hogy azért, mert az élvezet mindig felkelti a maga ismétlésének vagy egy újabb örömnek a vágyát, az öröm szenvedést szül. Csak ha ennek a vágynak a teljesülése lehetetlen, beszélhetek szenvedésről. Még ha az élvezet egy még nagyobb vagy rafináltabb örömélmény utáni vágyat kelt is bennem, csak akkor beszélhetek az első öröm által okozott szenvedésről, ha hiányoznak a lehetőségeim ennek a még nagyobb vagy rafináltabb örömnek az átélésére. Csak akkor állíthatom, hogy az élvezet a szenvedés okozója, ha az élvezet természeti törvényekből eredő következménye a szenvedés, mint például a nők nemi élvezete után következő gyermekágyi szenvedés és a gyermekápolással járó vesződség. Ha a törekvés mint olyan, szenvedést eredményezne, a törekvésről való minden lemondás örömet kellene hogy okozzon. Ennek azonban az ellenkezője igaz. Ha életünkből hiányzik a törekvés, az unalmat eredményez, az unalom pedig szenvedést. Mivel azonban a törekvés természetszerűen hosszú ideig is eltarthat amíg célját eléri és ez alatt egyelőre a cél elérésének a reményével is megelégszik, el kell ismerni, hogy a szenvedésnek a törekvéshez mint olyanhoz, semmi köze sincs, hanem csakis annak az eredménytelenségéhez. Schopenhauernak tehát semmiképpen sincs igaza, amikor a vágyat vagy a törekvést (akaratot) mint olyant tartja a fájdalom forrásának.

Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. A törekvés (vágy) ugyanis már maga is örömet szerez. Ki ne ismerné azt az élvezetet, amelyet valamely távoli, de erősen kívánt cél reménye nyújt. Ez az öröm annak a tevékenységnek a kísérője, amelynek a gyümölcseit majd csak a jövőben élvezzük és ez teljesen független a cél elérésétől. Ha azután elértük a célt, akkor a törekvés öröméhez, mint valami új, a teljesülés öröme is járul. Ha valaki azt mondaná, hogy a cél el nem érése miatt érzett szenvedéshez hozzájön még a meghiúsult remény miatt érzett szenvedés is és a nemteljesülés miatt érzett szenvedést a végén még nagyobbra növeli, mint amekkora a teljesülés öröme egyáltalán lehetne, erre azt válaszolhatjuk, hogy ennek az ellenkezője is lehetséges; ha visszanézünk a még nem teljesült vágy idején átélt élvezetre, ez éppoly gyakran enyhítheti is a nemteljesülés miatt érzett szenvedést. Aki meghiúsult reményei láttán így kiált fel: én megtettem a magamét!, az éppen ezt az állítást igazolja. Akik minden nem teljesült vággyal kapcsolatban azt állítják, hogy nemcsak a teljesülésen érzett öröm marad el, hanem maga a vágyódás gyönyörűsége is semmivé lesz, azok elfelejtik, milyen örömteli maga az az érzés, hogy az ember amennyire csak erejétől tellett, a legjobbat akarta.

A vágy teljesülése örömet, nem teljesülése szenvedést okoz. Ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy az öröm a vágy kielégülése, a szenvedés a ki nem elégülése. Öröm és szenvedés egyaránt lehetséges anélkül, hogy valamilyen vágy következménye lenne. A betegség olyan szenvedés, amelyet nem előz meg semmilyen vágy. Aki azt állítja, hogy a betegség az egészség utáni kielégítetlen vágy, azt a hibát követi el, hogy pozitív vágynak tartja azt a magától értetődő és a tudatunkig nem is jutó kívánságot, hogy ne legyünk betegek. Ha valaki egy gazdag rokonától, akinek a létezéséről eddig sejtelme sem volt, váratlan örökséghez jut, ez a körülmény minden előzetes vágy nélkül örömmel tölti el.

Aki tehát meg akarja állapítani, hogy az öröm vagy a szenvedés oldalán van-e a többlet, annak számításba kell venni: 1. a vágyakozás örömét, 2. a teljesülésből származó örömet és végül 3. azt az örömet, amelyben minden előzetes törekvés nélkül van részünk. A mérleg másik oldalán pedig: 1. az unalomból származó szenvedést, 2. a teljesületlen törekvésből származó szenvedést és végül 3. azt a szenvedést, amely minden előzetes vágy nélkül következik be. Az utóbbiakhoz tartozik az a szenvedés is, amelyet a nem általunk választott, ránk kényszerített munka okoz.

Felmerül már most a kérdés: mi a helyes eszköz ahhoz, hogy ennek a tartozik és követelnek az alapján a mérleget megállapíthassuk? Eduard von Hartmann szerint ez az eszköz a mérlegelő ész (értelem). Azt mondja (Philosophie des Unbewussten, 7. kiadás, II. kötet, 290. old.): „Fájdalom és öröm csak annyiban vannak, amennyiben érezzük őket.” Ebből következik, hogy az öröm vonatkozásában nincs más mérőeszközünk, mint a szubjektív érzés. Éreznem kell, hogy szenvedéseim összességét összevetve örömeim összességével, az öröm vagy fájdalom van-e túlsúlyban. Ezt figyelmen kívül hagyva állítja Hartmann: „Ha minden lény életének értéke csak saját szubjektív mérőeszköze szerint vehető is számításba, ezzel még egyáltalán nem mondjuk azt, hogy minden lény élete összes érzéseiből a helyes algebrai végösszeget nyeri, vagy más szavakkal, hogy ítélete végeredményében élete szubjektív élményeire vonatkozóan helyes lesz.” Ezzel azonban megint az értelemre alapított ítélet lesz az érzés értékmérője* .

Aki többé vagy kevésbé csatlakozik az olyan gondolati irányhoz, mint amilyen a Hartmanné, azt hiheti, hogy az élet helyes értékeléséhez ki kell zárnia mindazokat a tényezőket, amelyek az öröm és szenvedés mérlegére vonatkozó ítéletünket meghamisítják. Ezt kétféleképpen próbálhatja meg. Először úgy, hogy megkísérli kimutatni, hogy vágyaink (ösztöneink, akaratunk) zavaróan hatnak bele az érzés-értékek józan megítélésébe. A szexuális élvezetet például egy sereg baj forrásának kellene tartanunk, de megtéveszt bennünket a nemi ösztön nagyon erős volta és ezért e helyen olyan mértékű gyönyör káprázatát varázsoljuk magunk elé, amilyet az egyáltalán nem is rejt magában. Élvezni akarunk; ezért nem valljuk be magunknak, hogy az élvezet szenvedést okoz nekünk. Másodszor úgy, hogy kritikának veti alá az érzéseket és megpróbálja kimutatni, hogy minden amihez az érzések kapcsolódnak, az értelmi megismerés előtt illúziónak bizonyul és hogy ezek az illúziók abban a pillanatban semmivé válnak mihelyt egyre növekvő intelligenciánk illúzió voltukra rájön.

A Hartmann-i módon gondolkodó, a dolgot a következőképpen képzelheti el. Ha egy becsvágyó ember tudni akarja, hogy vizsgálódása időpontjáig az öröm vagy a szenvedés volt-e túlsúlyban az életében, akkor ítéleténél két hibaforrást kell kiküszöbölnie. Mivel becsvágyó, jellemének ez az alapvonása munkájának ismerése fölötti örömét nagyítólencsén, a mellőztetéséből eredő sérelmeket pedig kicsinyítő lencsén keresztül fogja mutatni. Amikor a mellőzéseket elszenvedte, éppen azért érezte a sérelmet, mert becsvágyó; emlékezetében a sérelmek elhomályosodnak, az elismerés fölötti örömök pedig, amelyeket annyira vágyott, annál mélyebben vésődnek bele. Mármost a becsvágyó ember számára valóságos jótétemény, hogy ez így van. Mert tévedése a megfigyelés pillanatában csökkenti szenvedését. Ítélete azonban téves. A szenvedéseket, amelyeket most fátyol takar el, a maguk teljes erősségében ténylegesen át kellett élnie, ezeket tehát életének mérlegébe tévesen állította be. Hogy helyes ítélethez juthasson, szemlélődése időpontjában meg kellene szabadulnia becsvágyától. Eddigi életét minden torzító lencse nélkül kellene szemlélnie. Különben ahhoz a kereskedőhöz hasonlít, aki könyvei lezárásakor kereskedői buzgalmát is a bevétel oldalára írja.

De ennek a gondolati iránynak a képviselője még tovább is mehet és azt mondhatja: a becsvágyó ember el fog jutni annak a felismeréséhez is, hogy az elismerés, amelyet hajszol, értéktelen valami. Be fogja látni vagy mások fogják beláttatni vele, hogy értelmes ember számára a mások elismerése nem számít semmit, mert hiszen „mindazokban a dolgokban, amelyek nem a fejlődés életfontosságú kérdéseire vonatkoznak vagy amelyeket a tudomány éppenséggel már véglegesen megoldott”, mindig esküdni lehet arra, hogy „a kisebbségnek van igaza, nem pedig a többségnek”. „Ilyen ítéletre az az ember építi élete boldogságát, aki a becsvágyat teszi meg vezércsillagának.” (Phil. des Unbew. II. kötet, 332. old.) Ha a becsvágyó ember mindezt végiggondolja, illúziónak kell tekintenie, amit becsvágya valóságnak tartott, következésképpen azokat az érzéseket is, amelyek becsvágyának illúzióihoz fűznek. Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az élet értékeinek a kontójából törölni kell még az illúziókból adódó örömérzéseket is; ami ezek után marad, az az élet illúziómentes örömeinek a mennyisége, ez pedig a szenvedés mennyiségével szemben olyan csekély, hogy az életet nem tekinthetjük élvezetnek és a nemlétet többre kell becsülnünk a létnél.

Az nyilvánvaló, hogy a becsvágyó hajlam belekerülésével okozott tévedés az öröm mérlegének a felállításánál hamis eredményhez vezet, az öröm tárgyának illuzórikus jellegére vonatkozó felismerésről mondottakat viszont kétségbe kell vonnunk. Mert az összes valóságos vagy vélt illúzióhoz kapcsolódó örömérzésnek az élet örömmérlegéből való kiiktatása egyenesen meghamisítaná ezt a mérleget. A becsvágyó embernek ugyanis a tömeg elismerése valóban örömet szerzett függetlenül attól, hogy később ő maga vagy valaki más felismeri az elismerés illuzórikus voltát. Ez a legkevésbé sem csökkenti az élvezett örömérzést. Az ilyen „illuzórikus” érzések kiiktatása az élet mérlegéből nemcsak hogy nem helyesbíti az érzésekre vonatkozó ítéletünket, hanem valóban meglévő érzéseket küszöböl ki az életből.

De miért kellene ezeket az érzéseket kiiktatnunk? Aki élvezi őket, annak örömet szereznek, aki felülemelkedett rajtuk, annál a felülemelkedés élménye (nem a tetszelgő érzés, hogy milyen remek ember is vagyok!, hanem a felülemelkedésben rejlő objektív örömforrás) egy mindenesetre szellemibb, de nem kevésbé jelentős örömet idéz elő. Ha a mérlegből azért húzunk ki bizonyos örömérzéseket mert olyan tárgyakhoz tapadnak, amelyek illúzióknak bizonyulnak, akkor az élet értékét nem az öröm mennyiségétől, hanem minőségétől tesszük függővé, ez utóbbit pedig az örömet előidéző dolgok értékétől. De ha az élet értékét a nekem okozott öröm vagy szenvedés mennyiségéből akarom meghatározni, akkor nem szabad valami mást is feltételeznem, amivel azután az öröm értékét vagy értéktelenségét másképpen határozom meg. Ha azt mondom: össze akarom hasonlítani az öröm mennyiségét a szenvedés mennyiségével, hogy lássam melyik a nagyobb, akkor minden örömet és szenvedést számításba is kell vennem a maga valódi nagyságában, függetlenül attól, hogy illúzión alapszik-e vagy sem. Aki szerint az illúzión alapuló öröm kisebb értéket jelent az élet számára mint az az öröm, amelyet az értelem is igazol, az az élet értékét az örömön kívül még más tényezőktől is függővé teszi.

Aki kevesebbre becsüli az örömet, mert az hiábavaló dolgokhoz fűződik, az hasonló az olyan üzletemberhez, aki játékárugyára jelentős hasznának csak a negyedrészét könyveli el, mert abban csak gyermekek szórakoztatására szolgáló tárgyakat gyártanak.

Ha tehát csak arról van szó, hogy az öröm és szenvedés mennyiségét mérjük össze, akkor bizonyos örömérzések tárgyainak illuzórikus jellegétől teljesen el kell tekintenünk.

A Hartmann által ajánlott úton, vagyis az élet által produkált öröm- és szenvedésmennyiség józan szemlélete révén tehát eljutottunk odáig, hogy tudjuk, hogyan kell felállítanunk a mérleget, mit kell könyvünk egyik és mit a másik oldalára írnunk. De hogyan végezzük el a számítást? Alkalmas-e vajon az értelem a mérleg felállítására?

A kereskedő hibásan számolt, ha a kiszámított nyereség nem egyezik az üzletben kimutathatóan bevett vagy még beveendő javak mennyiségével. Ugyanígy feltétlenül hibás lesz a filozófus ítélete is, ha az öröm, illetve a szenvedés mintegy kiokoskodott többletét nem tudja az érzés síkján kimutatni.

Egyelőre nem akarom az ésszerű világszemléletre támaszkodó pesszimisták számítását ellenőrizni, aki azonban az előtt a döntés előtt áll, hogy tovább folytassa-e az életet vagy sem, az előbb szeretné tudni, hogyan is áll a dolog a szenvedés kiszámított többletével.

És ez az a pont, ahol az értelem nem tudja egyedül, önmagára támaszkodva meghatározni az öröm vagy szenvedés túlsúlyát, hanem ezt a túlsúlyt az életben, mint észleletet ki is kell mutatnia. Az ember ugyanis a valóságot nem találhatja meg magában a fogalomban, hanem a fogalomnak és észleletnek (és az érzés is észlelet) a gondolkodás által közvetített egymásba kapcsolódásában. A kereskedő is csak akkor fogja feladni üzletét, ha a könyvelője által kiszámított veszteségét a tények is igazolják. Ha nem igazolják, könyvelőjével újra elvégezteti a számítást. Ugyanígy jár el az életben álló ember is. Ha a filozófus be akarja neki bizonyítani, hogy sokkal több a szenvedés mint az öröm, ő azonban ezt nem érzi, azt fogja mondani: tévesen okoskodsz, gondold át még egyszer a dolgot. De ha egy üzletnek bizonyos időpontban ténylegesen olyan veszteségei vannak, hogy a hitelezők kielégítésére már semmilyen hitel sem elegendő, akkor a csőd bekövetkezik, még ha a kereskedő nem is hajlandó a könyveléssel fényt deríteni az ügyeire. Ugyanígy, ha valakinél bizonyos időpontban a szenvedés mennyisége olyan nagy, hogy az eljövendő öröm semmilyen reménye (hitel) sem segítheti már át a fájdalmakon, akkor ez életének csődjéhez vezet.

Az öngyilkosok száma azonban mégis viszonylag elenyésző azok számához képest, akik vidáman tovább élnek. A legkevesebben adják fel életüket a meglévő szenvedések miatt. Mi következik ebből? Vagy az, hogy tévedés azt állítanunk, mintha a szenvedés mennyisége nagyobb lenne az öröménél, vagy pedig hogy továbbélésünket egyáltalán nem az átélt öröm vagy szenvedés mennyiségétől tesszük függővé.

Egész sajátos módon jut el E. von Hartmann pesszimizmusa ahhoz, hogy az életet értéktelennek mondja, mert túlsúlyban van benne a fájdalom, ugyanakkor annak a szükségességét állítsa, hogy az életet mégis végig kell élni. Ez a szükségesség abból adódik, hogy a fentebb (98-99 old.) tárgyalt világcél csak az emberek szakadatlan, odaadó munkájával érhető el. Amíg azonban az emberek még önző vágyaikat követik, alkalmatlanok az ilyen önzetlen munkára. Csak ha a tapasztalat és az értelem meggyőzte őket arról, hogy az egoizmus által hajszolt életörömök nem elérhetők, szentelik magukat tulajdonképpeni feladatuknak. Így akar a pesszimista meggyőződés az önzetlenség forrása lenni. A pesszimizmusra épülő nevelés azzal akarja az önzést kiirtani, hogy eléje tárja kilátástalanságát. E szerint a nézet szerint tehát az örömre való törekvés eredetileg benne gyökerezik az emberi természetben; és csak ha belátja, hogy a teljesülés lehetetlen, mond le róla magasabb emberi feladatok javára.

Arról az erkölcsi világnézetről, amely a pesszimizmustól reméli az önzetlen életcélok felé fordulást, nem mondható, hogy a szó igazi értelmében legyőzi az egoizmust. Szerinte az erkölcsi ideálok csak akkor elég erősek ahhoz, hogy uralkodjanak az akaraton, ha az ember belátta, hogy az örömök önző hajszolása nem vezethet kielégüléshez. Akinek az önzése az öröm szőlőfürtjére vágyik, savanyúnak találja azt, ha nem tudja elérni; elfordul tehát tőle és az önzetlen életnek szenteli magát! A pesszimisták szerint az erkölcsi ideálok nem elég erősek ahhoz, hogy az egoizmust legyőzzék, de uralomra juthatnak azon a területen, amelyet előzőleg szabaddá tett számukra az önzés kilátástalanságának a felismerése.

Ha az ember természeti adottságainál fogva az örömre törekednék, de azt lehetetlen lenne elérnie, akkor az egyetlen értelmes cél a lét megsemmisítése, a megváltást hozó nemlét lenne. És ha az a nézete, hogy a világ fájdalmának tulajdonképpen hordozója Isten, akkor feladatává kellene tennie Isten megváltásának előmozdítását. Az egyes ember öngyilkossága azonban ezt a célt nem mozdítja elő, hanem hátráltatja. Isten nyilván csak azért teremtette az embereket, hogy cselekedeteikkel az Ő megváltását előmozdítsák. Különben a teremtés céltalan lenne. És itt az ilyen világnézet emberen kívüli célokra gondol. Az általános megváltás művében mindenkinek el kell végeznie a maga meghatározott munkáját. Ha ez alól az öngyilkossággal kivonja magát, a neki szánt munkát más valakinek kell elvégeznie. Másnak kell helyette elviselni a lét gyötrelmeit. És mert minden lényben benne van Isten, mint a fájdalom tulajdonképpeni hordozója, az öngyilkos a legkevésbé sem csökkentette Isten fájdalmának a mennyiségét, sőt inkább nehézség elé állította Istent azzal, hogy helyettesről kell gondoskodnia.

Mindez feltételezi tehát, hogy az öröm az élet értékmérője. Az életösztönök (szükségletek) útján nyilatkozik meg. Ha az élet érték attól függene, hogy az öröm több-e benne vagy a szenvedés, akkor az ösztönt, amely hordozójának a szenvedés többletét okozza, értéktelen valaminek kellene tekintenünk. Vizsgáljuk meg mármost az ösztönt és az örömet abból a szempontból, hogy az előbbi az utóbbival mérhető-e. És nehogy abba a gyanúba kerüljünk, hogy az életet a „szellemi arisztokrácia” szférájában kezdődőnek tekintjük, egy „tisztán állati” szükséglettel, az éhséggel kezdjük.

Éhség akkor keletkezik, ha szerveink új tápanyag hiánya miatt nem tudnak rendeltetésüknek megfelelően tovább működni. Az éhes ember elsősorban jóllakottságra törekszik. Mihelyt a táplálék felvétele olyan mértékben megtörtént, hogy az éhség megszűnik, a táplálkozási ösztön elérte, amire törekedett. Az élvezet, amely a jóllakottsághoz kapcsolódik, elsősorban az éhség okozta szenvedés megszüntetéséből áll. A puszta táplálkozási ösztönhöz azonban még más igény is járul. Az ember a táplálék felvételével nemcsak szervei megzavart működését akarja ismét rendbehozni, nevezetesen az éhség okozta szenvedést megszüntetni, hanem ezt kellemes ízérzetek kíséretében igyekszik megvalósítani. Sőt megteheti azt is, hogy ha éhes és fél óra múlva élvezetes étkezés várja, nem rontja el a jobb étellel szerzendő örömét a kevésbé jó étellel, amely pedig hamarabb kielégítené. Szüksége van az éhségre, hogy étkezését egészen élvezze. Így az éhség egyúttal az öröm előidézőjévé is válik. Ha mármost a világban lévő minden éhség csillapítható lenne, akkor kapnánk meg a táplálékigénynek köszönhető teljes élvezetmennyiséget. Ehhez hozzá kellene még számítanunk azt a különleges élvezetet, amelyre az ínyencek törekszenek ízlelő idegeik mindennapi mértéket meghaladó kultúrájával.

Ennek az élvezetmennyiségnek akkor lenne az elképzelhetően legnagyobb értéke, ha a számításba jövő élvezetre irányuló szükségletek közül egy sem maradna kielégítetlenül és ha az élvezet mellett nem kellene egyúttal bizonyos mennyiségű szenvedéssel is számolnunk.

A modern természettudomány szerint a természet több életet produkál, mint amennyit el tud tartani, tehát több éhséget is, mint amennyit ki tud elégíteni. A többlet életeknél a létért való küzdelemben szenvedések között el kell pusztulniuk. Ha el is ismerjük, hogy az életszükségletek a világtörténés minden pillanatában nagyobbak mint a kielégítési lehetőségek és ez korlátozza az élet élvezését, az élet valóban meglévő egyes élvezeteit ez semmivel sem csökkenti. Ahol a vágy kielégítése bekövetkezik, ott a megfelelő élvezetmennyiség megvan, akkor is, ha magában a vágyakozó lényben, vagy más lényekben ugyanakkor nagyszámú kielégítetlen ösztön van. Ami azonban ez által csökken, az az egész élet élvezésének az értéke. Ha valamely élőlény szükségleteinek csak egy része elégítődik ki, akkor élvezete a kielégítés arányának fog megfelelni. Ennek az élvezetnek az értéke annál kisebb lesz, minél kisebb ez az élvezet az életnek a kérdéses vágyak terén mutatkozó összigényéhez viszonyítva. Ezt az értéket egy olyan törtszámmal fejezhetjük ki, amelynek a számlálója a ténylegesen meglévő élvezet, nevezője pedig a szükségletek összessége. A tört értéke egy, ha a számláló és nevező egyenlő, vagyis ha minden szükséglet ki is elégül. Nagyobb az 1-nél, ha valamely lénynek több élvezetben van része, mint amennyit vágyai követelnek, kisebb az 1-nél, ha az élvezet mennyisége a vágyaké mögött marad. De sohasem lehet nulla, amíg a számláló akárcsak a legkisebb értékkel is rendelkezik. Ha valaki halála előtt számadást készít és az egy bizonyos ösztönre (például az éhségre) jutó élvezetmennyiséget elosztja az ennek az ösztönnek az egész élete során jelentkezett összes követelésével, az átélt örömnek talán csak kevés értéke lesz, egész értéktelen azonban sohasem lehet. Változatlan élvezetmennyiség mellett valamely lény szükségleteinek a növekedésével csökken az élet örömértéke. Ugyanez érvényes a természetben lévő minden élet összességére. Minél nagyobb az élőlények száma azok számához viszonyítva amelyek ösztönei teljesen kielégülhetnek, annál kisebb az élet átlagos örömértéke. Az ösztöneink által kiállított, az élet élvezésére szóló váltók értéke esik, ha nincs remény arra hogy teljes értékükben beválthassuk őket. Ha három napra való ennivalóm van, a következő három napon viszont éheznem kell, a három evési napon átélt élvezetem ezáltal nem lesz kisebb. Élvezetemet azonban hat napra elosztva kell gondolnom, minek következtében táplálkozási ösztönömre vonatkozó értéke a felére csökken. Ugyanez a helyzet az öröm nagyságának és szükségletem mértékének a viszonyában. Ha két vajaskenyérre lenne szükségem ahhoz, hogy jóllakjam és csak egyhez juthatok, az egyből származó élvezet fele olyan értékű, mint amilyen lenne, ha ennek az egynek az elfogyasztásával jóllaknék. Ez a módja annak, ahogy az életben valamely öröm értékét meghatározhatjuk. Az öröm értékét az élet szükségleteivel mérjük. Vágyaink a mérőeszköz; az öröm az, amit mérünk. A jóllakás élvezetének csak az ad értéket, hogy éhesek vagyunk. Értékének a nagyságát pedig az adja meg, hogyan viszonylik az élvezet a meglévő éhség nagyságához.

Életünk ki nem elégített vágyai rávetik árnyékukat a kielégített vágyakra is és csökkentik az élvezetteljes órák értékét. Beszélhetünk azonban valamely örömérzés jelenlegi értékéről is. Ez az érték annál kisebb, minél kisebb az öröm vágyaink tartalmához és erősségéhez viszonyítva.

Teljes értéke csak annak az örömmennyiségnek van számunkra, amely tartalmát és mértékét tekintve pontosan egyezik vágyunkkal. A vágyunknál kisebb örömmennyiség csökkenti az öröm értékét; a nagyobb viszont nem kívánt fölösleget jelent, amelyet csak addig érzünk örömnek, amíg az élvezés folyamán vágyunkat fokozni tudjuk. Ha vágyaink fokozása nem tud lépést tartani az öröm fokozódásával, az öröm szenvedéssé válik. Ami egyébként kielégítene bennünket, ránk ront anélkül, hogy akarnánk és szenvedést okoz. Ez azt bizonyítja, hogy az örömnek csak addig van értéke számunkra, amíg vágyunkhoz mérhetjük. A mértéken felüli kellemes érzés fájdalomba csap át. Ezt különösen olyan embereknél figyelhetjük meg, akikben valamely élvezet iránt igen kicsi a vágy. Akiknél a táplálkozási ösztön eltompult, az evés könnyen válthat ki undort. Ebből is látszik, hogy a vagy az öröm értékmérője.

Mármost a pesszimizmus azt mondhatja, hogy a kielégítetlen táplálkozási ösztön nemcsak az élvezet hiánya miatti szenvedést hozza a világba, hanem pozitív fájdalmakat, kínokat és nyomorúságot is. Hivatkozhatok itt arra a kimondhatatlan nyomorúságra, amely a táplálkozási gondokkal küzdő embereket sújtja, annak a szenvedésnek a tömegére, amely ezek számára közvetve a táplálkozás hiányából adódik. És ha állítását az emberen kívüli természetre is alkalmazni akarja, utalhat azoknak az állatoknak a szenvedéseire, amelyek bizonyos évszakokban eleség hiányában éhenpusztulnak. A pesszimista szerint ezek a bajok bőségesen felülmúlják azt az élvezetmennyiséget, amely a táplálkozási ösztön révén kerül a világba.

Kétségtelen, hogy összevethetjük egymással az örömet és szenvedést, és megállapíthatjuk, hogy az egyik vagy a másik van túlsúlyban, mint ahogy azt a nyereség és veszteség kiszámításánál tesszük. Ha azonban a pesszimizmus azt hiszi, hogy a szenvedés oldalán van a többlet és hogy ebből az élet értéktelenségére következtethet, akkor már csak azért is téved, mert olyan számítást végez, amelyet a való életben sohasem végzünk.

Vágyam az egyes esetben valamely meghatározott dologra irányul. A kielégülés örömének az értéke, amint láttuk, annál nagyobb lesz, minél nagyobb az öröm mennyisége vágyam nagyságához viszonyítva* . De vágyam nagyságától függ az is, hogy mennyi szenvedést vagyok hajlandó vállalni az öröm elérése érdekében. A szenvedés mennyiségét nem az öröm mennyiségével mérem össze, hanem vágyam nagyságával. Akinek nagy öröm az evés, az a jobb időkben remélt élvezet kedvéért könnyebben viseli el az éhezés időszakát mint az, akinek nem jelent ilyen örömet a táplálkozási ösztön kielégítése. Ha egy nő gyermeket akar, azt az örömet, amelyet a gyermek jelent a számára, nem a terhesség, a gyermekágy, a gyermekápolás stb. gyötrelmeihez méri, hanem a gyermek utáni vágyához.

Sohasem törekszünk valamilyen meghatározott mértékű absztrakt örömre, hanem egy meghatározott módon történő konkrét kielégülésre. Ha olyan örömre törekszünk, amelyet egy bizonyos dolognak vagy érzésnek kell kielégítenie, nem elégíthet ki valamely más, különben ugyanolyan mértékű örömet jelentő dolog vagy érzés. Aki jóllakottságra törekszik, annál az ezzel járó örömet nem helyettesítheti az ugyanolyan mértékű, de egy séta által előidézett öröm. Csak ha vágyam egész általánosan egy bizonyos örömmennyiség elérésére törekednék, kellene nyomban elnémulnia mihelyt kiderül, hogy ez az öröm nem érhető el az azt mértékben meghaladó szenvedésmennyiség nélkül. Minthogy azonban a kielégülést egy meghatározott módon igyekszünk elérni, a teljesüléssel az öröm akkor is bekövetkezik, ha vele együtt az azt meghaladó szenvedést is el kell viselnünk. Azáltal, hogy az élőlények ösztönei egy meghatározott irányban mozognak és konkrét célra irányulnak, megszűnik annak a lehetősége, hogy az e cél felé való haladást akadályozó szenvedésmennyiséget egyenlő értékű tényezőként vegyük számításba. Ha a vágy elég erős ahhoz, hogy a szenvedés legyőzése után - bármilyen nagy is ez a szenvedés abszolút értelemben - valamilyen mértékben még meglegyen, a kielégülés örömét a szenvedés ellenére is teljes nagyságában élvezhetjük. A vágy tehát a szenvedést nem közvetlenül hozza vonatkozásba az elért örömmel, hanem közvetve, amennyiben saját nagyságát vonatkoztatja (viszonyítja) a szenvedéshez. Nem arról van szó, hogy az elérendő öröm vagy a szenvedés nagyobb-e, hanem arról, hogy a cél elérésének a vágya, vagy a cél elérését akadályozó szenvedés nagyobb-e. Ha az akadály nagyobb mint a vágy, akkor az utóbbi belenyugszik az elkerülhetetlenbe, elhal és nem töri magát tovább. Azáltal, hogy a kielégülésnek egy meghatározott módját kívánjuk, a vele összefüggő öröm olyan jelentőséget nyer, amely lehetővé teszi, hogy a bekövetkezett kielégülés után az elkerülhetetlen szenvedésmennyiséget csak annyiban vegyük számításba, amennyiben az vágyunk mértékét csökkentette. Ha szenvedélyes szerelmese vagyok a szép kilátásnak, sohasem fogom mérlegelni, hogy a kilátás a hegycsúcsról közvetlenül mérve a fáradságos felmászás és lejövés szenvedéséhez mennyi örömet okoz. Azt azonban megfontolom, hogy a szép kilátás utáni vágyam a nehézségek legyőzése után is elég erős lesz-e még. Csak közvetve, a vágy nagyságán keresztül mérve tudják öröm és szenvedés együtt az eredményt kiadni. Tehát egyáltalán nem az a kérdés, hogy az öröm vagy a szenvedés van-e túlsúlyban, hanem hogy az öröm akarása elég erős-e a szenvedés legyőzésére.

Állításunk helyességét bizonyítja az a körülmény is, hogy többre becsüljük az olyan örömet, amelyhez csak nagy szenvedés árán jutunk, mint azt, amely mintegy az ég ajándékaként hull az ölünkbe. Ha szenvedések és gyötrelmek csökkentették is vágyunkat, de azután a célt mégis elérjük, az öröm a vágy még megmaradt mennyiségéhez viszonyítva annál nagyobb. Ez a viszony, az, amely - amint azt a 106. oldalon kimutattam - az öröm értékét adja. - Állításunk helyességének további bizonyítéka, hogy az élőlények (beleértve az embert is) mindaddig érvényesítik ösztöneiket, ameddig csak az útjukban álló fájdalmakat és gyötrelmeket még el tudják viselni. A létért való küzdelem csak ennek a ténynek a következménye. A meglévő életek érvényesülni igyekeznek és csak az a részük adja fel a harcot, amelynek vágyait a feltornyosuló nehézségek kioltják. Minden élőlény addig keresi a táplálékot, amíg a táplálék hiánya nem végez vele. Az ember is csak akkor emel kezet önmagára, ha (joggal vagy anélkül) azt hiszi, hogy azokat az életcélokat, amelyekre törekednie érdemes, nem tudja elérni. Amíg még bízik annak a lehetőségében, hogy elérheti amire szerinte törekednie érdemes, küzd minden gyötrelem és fájdalom ellenére is. A filozófiának előbb el kellene hitetnie az emberrel, hogy akarni csak akkor van értelme, ha az öröm nagyobb mint a szenvedés; az ember természeténél fogva el akarja érni vágyának tárgyait, ha el tudja viselni az ezzel szükségképpen együttjáró szenvedést, legyen az még olyan nagy is. Egy ilyen filozófia azonban téves, mert az emberi akaratot olyan körülménytől teszi függővé (az öröm többlete a szenvedéssel szemben), amely eredendően idegen az embertől. Az akarat eredeti mérőeszköze a vágy, ez pedig érvényre juttatja magát ameddig csak tudja. A számvetést, amelyet valamely vágy kielégítésével kapcsolatban az öröm és szenvedés kérdésében maga az élet végez el, nem pedig valamely értelemre épített filozófia, a következőkkel hasonlíthatjuk össze. Ha bizonyos mennyiségű alma vásárlásánál kénytelen vagyok a jó almákkal együtt kétszer annyi rosszat is elvinni - mert a kereskedőnek szüksége van a helyre - és a kisebb mennyiségű jó almák értékét annyira becsülöm, hogy a vételáron felül még a rossz áru elszállításának a költségeit is vállalom, akkor egy pillanatig sem fogok gondolkodni azon, hogy a rosszakat is elvigyem-e. Ez a példa szemlélteti a valamely ösztönből eredő öröm- és szenvedésmennyiség viszonyát. A jó almák értékét nem úgy állapítom meg, hogy mennyiségüket kivonom a rosszakéból, hanem úgy, hogy eldöntöm, hogy a jók a rosszak mellett is jelentenek-e még értéket számomra.

Ahogy a jó almák élvezése közben nem törődöm a rosszakkal, úgy adom át magam a vágy kielégítésének is, miután a szükséges gyötrelmeket letudtam. Még ha igaza lenne is a pesszimizmusnak, amikor azt állítja, hogy a világon több a szenvedés mint az öröm, ez nem befolyásolná az akaratot, mert az élőlények ennek ellenére törekszenek a megmaradt örömre. Annak a tapasztalati bizonyítása, hogy több a fájdalom a világban mint az öröm - ha egyáltalán sikerülne - alkalmas lehetne ugyan arra, hogy annak a filozófiai iránynak a kilátástalanságát kimutassa, amely az élet értékét az öröm túlsúlyában látja (eudämonizmus, boldogságtan), de arra nem, hogy az akaratot egyáltalán értelmetlennek tüntesse fel; mert az akarat nem az öröm többletére irányul, hanem a szenvedés levonása után még megmaradó örömmennyiségre. És ez még mindig olyan célnak tűnik, amelyre érdemes törekedni.

A pesszimizmust azzal akarták megcáfolni, hogy lehetetlen a világban lévő öröm vagy szenvedés túlsúlyát megállapítani. Bármilyen számítás lehetősége azon alapszik, hogy a kiszámítandó dolgok nagyságát össze lehessen egymással hasonlítani. Már most minden szenvedésnek és örömnek megvan a maga határozott nagysága (erőssége és tartalma). Még különböző jellegű örömérzések nagysága is legalább hozzávetőleg összemérhető egymással. Tudjuk, hogy egy jó szivart vagy egy jó viccet élvezünk-e jobban. Különböző öröm- és szenvedésfajták nagyság szerinti összehasonlíthatósága ellen tehát semmit sem lehet felhozni. És a tudós, aki feladatául tűzi ki, hogy meghatározza: az öröm vagy a szenvedés van-e túlsúlyban a világon, teljesen jogosult feltevésekből indul ki. Lehet állítani, hogy a pesszimizmus eredményei tévesek, de nem lehet kétségbevonni annak a lehetőségét, hogy az öröm és szenvedés mennyisége tudományosan felmérhető és ezzel együtt az örömmérleg is felállítható. Helytelen azonban ha azt állítjuk, hogy ennek a számításnak az eredményéből az emberi akaratra vonatkozóan valami is következnék. Azok az esetek, amikor cselekvésünk értékét valóban attól tesszük függővé, hogy az öröm vagy a szenvedés van-e túlsúlyban, azok amikor cselekvésünk tárgya közömbös számunkra. Csak ha arról van szó, hogy munkám után valamilyen játékkal vagy más szórakozással szerezzek-e magamnak örömet, és teljesen mindegy, hogy ennek érdekében mit teszek, akkor vetem fel a kérdést: mi adja az öröm legnagyobb többletét. És mindenképpen abbahagyom amit teszek, mihelyt a mérleg a szenvedés oldalára billen. Csak ha egy gyermeknek játékot vásárolunk, gondolunk a válogatásnál arra, hogy mi szerezheti neki a legnagyobb örömet. Minden más esetben nem kizárólag az örömmérleg szerint határozunk.

Ha tehát a pesszimista etikusok azon a nézeten vannak, hogy a szenvedés túlsúlyának a bizonyításával nyitnak teret a kulturális munka iránti önzetlen odaadásnak, akkor nem gondolják meg, hogy az emberi akarat ettől a felismeréstől természeténél fogva nem hagyja magát befolyásolni. Az ember törekvése az összes nehézségek leküzdése után még lehetséges kielégülés mértékére irányul. Ennek a kielégülésnek a reménye az emberi tevékenység alapja. Az egyes ember munkája és az emberiség egész kulturális tevékenysége is ebből a reménységből származik. A pesszimista etika azt hiszi, hogy a boldogság hajszolásának a hiábavalóságát kell az ember elé állítania ahhoz, hogy tulajdonképpeni erkölcsi feladatainak szentelje magát. Ezek az erkölcsi feladatok azonban nem mások, mint a konkrét természeti és szellemi ösztönök, amelyek kielégítésére az ember törekszik a közben jelentkező szenvedések ellenére is. A boldogság utáni hajsza tehát, amelyet a pesszimizmus ki akar irtani, egyáltalán nem is létezik. A feladatokat azonban, amelyeket az embernek teljesítenie kell, azért teljesíti, mert ha azok lényegét valóban felismerte, azokat saját mivoltánál fogva teljesíteni akarja. A pesszimista etika azt állítja, hogy az ember csak akkor tudja annak szentelni magát, amit élete feladatának felismert, ha az örömre való törekvését feladta. De semmilyen etika sem tud más életfeladatokat kieszelni, mint az emberi vágyak kielégítésnek és az ember erkölcsi ideáljainak a megvalósítását. Semmilyen etika sem tudja megfosztani az örömtől, amelyet vágyainak ettől a teljesülésétől kap. Ha a pesszimista azt mondja: ne törekedj az örömre, mert úgysem érheted el, törekedj arra, amit feladatodnak ismersz el, akkor erre azt kell válaszolnunk, hogy éppen ez emberi jellegzetesség és csak valamilyen tévúton járó filozófia eszelte ki azt az állítást, hogy az ember kizárólag a boldogságra törekszik. Annak a kielégítésére törekszik, amire vágyódik és ennek a törekvésének a konkrét céljait tartja szem előtt, nem pedig valamilyen absztrakt „boldogságot”; és a beteljesülés az öröm a számára. Ha a pesszimista etika azt követeli: ne az örömre törekedj, hanem annak az elérésére, amit életed feladatának ismertél fel, akkor ezzel éppen azt jelölte meg, amit az ember saját mivoltánál fogva akar. Ahhoz, hogy az ember erkölcsös legyen, nem kell hogy a filozófia előbb kiforgassa őt önmagából, nem kell hogy természetét előbb levesse. Az erkölcsiség abban áll, hogy az ember valamilyen általa helyesnek elismert célra törekszik. Ezt a célt emberi mivoltánál fogva igyekszik megvalósítani mindaddig, amíg valamilyen azzal összefüggő szenvedés az erre irányuló vágyát ki nem oltja. Ez minden igazi akarat lényege. Az etika nem az örömre irányuló minden törekvés kiirtásán alapszik, hogy ezzel vértelen, absztrakt eszmék jussanak uralomra, amelyeknek már nincs útjában az élet élvezésének erős vágya, hanem az eszmei intuíciók által hordozott erős akaraton, amely eléri célját akkor is, ha a hozzá vezető út tövises.

Az erkölcsi ideálok az ember morális fantáziájából születnek. Megvalósításuk attól függ, hogy az ember elég erősen kívánja-e őket ahhoz, hogy fájdalmakat és gyötrelmeket vállaljon értük. Ezek az ő intuíciói, olyan hajtóerők, amelyekben az ő szelleme feszül; akarja őket, mert megvalósításuk az ő legnagyobb öröme. Nincs szüksége arra, hogy az etika előbb megtiltsa neki az örömre való törekvést, azután meg előírja hogy mire kell törekednie. Erkölcsi ideálokra fog törekedni, ha morális fantáziája elég aktív olyan intuíciók sugalmazásához, amelyek erőt adnak neki, hogy akaratát érvényre juttassa az organizációjában lévő ellenhatásokkal szemben, amelyekhez a szükségszerű szenvedés is tartozik.

Aki magasztos ideálokra törekszik, azért teszi ezt, mert ezek lényében rejlenek és megvalósításuk olyan gyönyörűséget jelent számára, amelyhez képest elenyésző valami az a szegényes öröm, amelyet a mindennapi ösztönök kielégítése nyújt. Az idealisták szellemi gyönyörben úsznak, amikor valóra váltják ideáljaikat.

Aki ki akarja irtani a vágy kielégülésének az örömét, annak előbb rabszolgává kell tennie az embert, aki nem azért cselekszik mert cselekedni akar, hanem mert cselekednie kell. Mert annak elérése, amit akarunk, örömet okoz. „Jó” nem az, amit az embernek tennie kell, hanem az, amit akar, amikor igazi emberi mivoltát megvalósítja. Aki ezt nem ismeri el, annak előbb ki kell irtania az emberből azt, amit az akar, azután kívülről előírnia számára, hogy mit tegyen akarata tartalmává.

Az ember azért tulajdonít értéket valamely vágya teljesülésének, mert az saját magából fakad. Amit elértünk, azért értékeljük, mert akartuk. Ha az akarat céljától, mint olyantól elvitatjuk az értékét, akkor az értékkel bíró célokat olyasmiben kell keresnünk, amit az ember nem akar.

A pesszimizmusra épülő etika a morális fantázia lebecsüléséből származik. Csak aki nem tartja képesnek az individuális emberi szellemet arra, hogy saját maga tudjon tartalmat adni törekvésének, az hiheti, hogy minden akarat az öröm utáni vágyban nyilvánul meg. A fantázia nélküli ember nem hoz létre erkölcsi eszméket, hanem kapnia kell azokat. Hogy alacsonyrendű vágyai kielégítésére törekedjék, arról gondoskodik a természet. Az egész ember kibontakozásához azonban hozzá tartoznak a szellemiségből származó vágyak is. Csak ha az a véleményünk, hogy az embernek egyáltalán nincsenek szellemi vágyai, lehet állítanunk, hogy ezeket kívülről kell kapnia. Akkor joggal mondhatjuk, hogy az embernek kötelessége megtenni azt, amit nem akar. Minden etika, amely azt követeli az embertől, hogy akaratát elnyomja olyan feladatok teljesítése érdekében amelyeket nem akar, nem számol az egész emberrel, csak olyannal, akiből hiányzik a szellemi vágy képessége. A harmonikusan fejlett embernél az ún. jónak, mint olyannak az eszméi saját lényének körén belül, nem pedig azon kívül vannak. Az erkölcsi cselekvés nem valamilyen egyoldalúan látott saját akarat kiirtását jelenti, hanem az emberi mivolt teljes kibontakoztatását. Aki azt tartja, hogy az erkölcsi ideálok csak úgy érhetők el, ha az ember saját akaratát elfojtja, az nem tudja, hogy ezeket az ideálokat az ember éppúgy akarja, mint az ún. állati ösztönök kielégítését.

Tagadhatatlan, hogy a fenti nézeteket könnyen félre lehet érteni. Éretlen emberek, akiknek nincs morális fantáziájuk, szívesen tekintik félig fejlett természetük ösztöneit a teljes emberségnek és elutasítanak, minden nem általuk létrehozott erkölcsi eszmét, csak hogy zavartalanul „kiélhessék” magukat. Magától értetődő, hogy ami a teljes fejlettségű emberre áll, az nem alkalmazható a félig fejlett emberre. Akit előbb még neveléssel kell odáig fejleszteni, hogy erkölcsisége áttörje az alacsonyrendű szenvedélyek tojáshéját, attól nem lehet elvárni azt, amit az érett embertől. Itt azonban nem arról van szó, hogy mit kell belepréselni a fejletlen emberbe, hanem arról, hogy mi van a teljes érettségű emberben. Mert a szabadság lehetőségét akartuk kimutatni. Ez pedig nem fizikai vagy lelki kényszerből származó cselekvésekben, hanem olyanokban nyilatkozik meg, amelyeket szellemi intuíciók hordoznak.

Ez a teljes érettségű ember maga adja meg az önmaga értékét. Nem arra az örömre törekszik, amelyet a természet vagy a teremtő kegyes ajándékként ad neki; nem is azt az absztrakt kötelességet teljesíti, amelyet ilyenként elismer miután az örömre való törekvésről lemondott. Akaratát követve, vagyis etikai intuíciói alapján cselekszik és igazán akkor örül az életnek, ha eléri amit akar. Az élet értékét aszerint határozza meg, hogy mit ért el abból, amit elérni törekedett. Az az etika, amely az akarat helyébe a puszta kényszert, a kedvvel végzett cselekvés helyébe a puszta kötelességet helyezi, az ember értékét a teljesítendő és a teljesített kötelesség viszonya szerint határozza meg. Az embert mivoltán kívüli mértékkel méri. - Az itt tárgyalt nézet az embert önmagára utalja vissza. Csak azt ismeri el az élet igazi értékének, amit az egyes ember a maga akarata alapján annak tekint. Nem fogadja el, hogy az életnek van valamilyen, az individuum által el nem ismert értéke, sem valamilyen, nem az individuumtól származó célja. A minden vonatkozásban megismert individuumban a saját maga urát és saját maga értékelőjét látja.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az ebben a fejezetben mondottakat félre lehet érteni, ha valaki megragad annál a látszatellenvetésnél, hogy az ember akarata, mint olyan ésszerűtlen valami, és csak be kell neki bizonyítani azt az ésszerűtlenséget, akkor be fogja látni, hogy az etikai törekvés célja végül is az akarattól való megszabadulás kell hogy legyen. Hivatásos oldalról mindenesetre felmerült ilyen ellenvetés, hogy éppen a filozófus dolga lenne pótolni azt, amit az állatoknak és az emberek túlnyomó részének gondolatnélkülisége elmulasztott: felállítani az élet valóságos mérlegét. Aki azonban ezt az ellenvetést teszi, éppen a legfontosabbat nem látja; hogy ti. a szabadság akkor valósul meg, ha az akaratot az emberben az intuitív gondolkodás hordozza; de egyúttal az is következik, hogy az akaratot más is meghatározhatja, nem csak az intuíció és hogy csak az intuíciónak az ember mivoltából fakadó szabad megvalósításában jelentkezik az erkölcsiség és annak az értéke. Az etikai individualizmus alkalmas arra, hogy az erkölcsiséget a maga teljes méltóságában állítsa elénk, mert nem tartja igazán erkölcsösnek, ami az akaratnak valamely normával való csupán külsőséges egyezését eredményezi, hanem azt, ami az emberben akkor születik meg, ha a morális akaratot, mint a maga egész lényének egyik részét úgy bontakoztatja ki magában, hogy az erkölcstelen tettet a saját mivolta elnyomorításának, megcsonkításának tekinti.