"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az orvosok és a lelkipásztorok együttműködése (5)

5. --

[A tudat, az emlékezet, a beszéd és az akarat sajátosságai és ezek okai az emberi lény részeinek összjátékában. A patologikussá válás három szakasza. Patologikus: az akarat nem illeszkedik a világba. Gyengeelméjűség, logikátlan emlékezet; hülyeség, paranoia. – A veleszületett gyengeelméjűség további állapota. Az én-organizáció túl korai befogadása ═ korai érettség, öröklött hülyeség, pedagógiai melléfogások veszélye (Fröbel): Fellép a vágy, hogy az ember csak saját magát kövesse.]

Dornach, 1924. szeptember 12.

Olyan megismerésről van szó, amit egyrészt azoknak az embereknek a vizsgálatából nyertünk, akik közvetlen intuíció nélkül belenőnek a szellemi világ észlelésébe, és ezzel egész emberi habitusuk olyannak mutatkozik, ami az orvost könnyen a patologikusra emlékezteti, de ez alapjában véve mégis egészen más, mint csupán patologikus állapot. Már csak azért is, mert ahogyan láttuk, a patologikus állapot in statu nascendi marad, és fennáll a folyamatos, a szellemből kiinduló gyógyulás lehetősége, amint ez Szent Teréz, Magdeburgi Mechthild[1], de férfi látnokok esetében is teljesen így van.

Amikor az ilyen állapotot vizsgáljuk, az én-organizáció teljes emberi szervezetből való kiesésének első stádiumával van dolgunk. Az én-organizáció azután nagymértékben magához vonzza az asztráltestet, és éber állapotban bizonyos értelemben elválasztja az éter- és fizikai szervezettől. Mi keletkezik ezzel? Könnyen megérthetik, kedves barátaim, hogy ezzel az ember egyfajta álomállapotba esik. Ha szellemtudományosan vizsgáljuk azt az emberi habitust, ami azáltal jön létre, hogy az én magához vonzza az asztráltestet, nem engedi be egészen a fizikai és az étertestbe, egyfajta álomállapot keletkezik. De egy különleges karmikus tömörség miatt, ahogyan hangsúlyoztam, az én és az asztráltest erős lesz, belép az álomba a szellemi világ észlelése iránti fogékonyság. Az álom olyan állapottá változik, amely lehetővé teszi a tényleges bepillantást a szellemi világba. Ez az az állapot, amelyben az érintett a szellemi világ lényeinek jelenlétét érzi.

Megkereshetjük az ellentétes állapotot, a polárisan ellentétes állapotot. Ez a polárisan ellentétes állapot akkor lép fel, ha az asztráltest az éppen gyenge én-organizációt túl erősen magához vonzza. Akkor éber állapotban nem megvilágosodás jelentkezik, mint a Szent Terézhez hasonló látnokoknál, hanem ellenkezőleg, a tudat eltompulása, elsötétedése. Eltompulás jelentkezik, egészen az álomig.

Látják, azokat az embereket, akik ilyen állapotban vannak, nem tudjuk olyan módon megismerni, ahogyan a másikaknál megmutattam. Az olyan embereket, akik az állapotnak arra a csúcspontjára jutnak, mint Szent Teréz vagy Magdeburgi Mechthild, de még számos olyat, sokkal többet, mintsem gondolnánk, akik a szellemek jelenlétét érzik, az ilyen embereket leginkább arról ismerni meg, ha a szükséges adottságot vagy megfelelő képességeket kialakítottuk, hogy hagyjuk őket mesélni az állapotukról. Ők - elnézést, hogy ezt mondom - sokkal érdekesebben beszélnek, mint a közönséges nyárspolgár. Az elbeszélésük sokkal érdekesebb, és olyasmit mesélnek mindenről, amit egyébként nem hallunk. Tehát ezek az emberek érdekesek, akkor is, ha az első stádiumban vannak. Úgy lehet őket megismerni, hogy hagyjuk őket mesélni.

A másikaknál, akiknél az asztráltest magához vonzza az ént, szintén érdekes, ha maguktól mesélnek, de az előbbiek megértéséhez inkább a pap lelki elmélyülésére van szükség. Ahhoz, hogy megértsük az utóbbiakat, akik gyakran nem kevésbé érdekesek, sőt gyakran még érdekesebbek, mint a szokásos látnokok, akik nem jutnak idáig, az utóbbiak megértéséhez tulajdonképpen a világot jó érzékkel, meglehetős intuícióval felfogó orvos belső érzés-szférájára szükség. Hiszen itt arról van szó, hogy megértsük, mi az, amit nem mesélnek el, mert amit elmesélnek, az nem sokat ér. Arról van szó, hogy amit mondanak és tesznek, azt az emberi szervezethez képest helyes perspektívába helyezve fogjuk fel. Ha az ilyen személyeket kérdezik valamiről, bizonyos tompaságot mutatnak és vonakodnak a válaszadástól. Másról kezdenek beszélni, mint amiről a kérdés szól. De ha elcsípjük, amit maguktól mondanak - közöttük is vannak, akik szeretnek folyton locsogni -, ha elcsípjük, amit maguktól mondanak, akkor néha az az érzésünk, hogy van egy belső beszédforrásuk, ami olyan különös eszmeasszociációt ad, amely a mindennapi emberben nincs meg. Az ilyen emberek, ha hagyják - nem kérdezni kell őket, hanem elcsípni, amit szinte véletlenül mondanak -, azt mesélik: Igen, tíz éve voltam egy parasztnál. A felesége kávét adott. A felesége kávét adott egy csészében, amire kívül vörös rózsák voltak festve. A feleségétől nem kaptam mindjárt kávét, mert a cukrot a konyhában felejtette, és érte kellett mennie. Aztán elfelejtette a tejet. A pincéből kellett felhoznia, aztán körülbelül nyolcad liter tejet öntött a kávéba, majd azt mondta: A kávém nagyon finom; amire azt mondtam: Én is úgy gondolom, asszonyom. - És így folytatja; rég megtörtént dolgokat aprólékosan mesél el, hihetetlenül részletekbe menően. Ekkor arra gondolunk: Bár nekem lenne ilyen jó emlékezetem. - Egészen elfelejtjük, hogy ha olyan emlékezetünk lenne, mint neki, akkor olyanok lennénk, mint ő. Nos, igen, a tipikus dolgokat mesélem el, tipikusan kidolgozva. Önöknek eszerint kell eligazodniuk a megfelelő egyszerűbb változatokban, amelyekkel az életben találkoznak, főleg az orvosok találkoznak. Azért mondom el különösen kihangsúlyozva, hogy lássák, miről van szó.

Amikor tehát az asztráltest az én-organizációt így magához vonzza, olyasfajta erő jön létre, amely szívesen adja vissza az emlékezetben mintegy automatikusan felfogott részleteket, mindig kész ezeknek a visszaadására, de nem keres bármilyen logikus összefüggést, hanem egymás után felsorolja a részleteket, hogy nem látjuk be, az illetőnek az egyik pillanatban miért ez, a másik pillanatban miért az jut az eszébe. Előfordulhat, hogy az illető ezt meséli: A paraszt felesége kiment, és behozta a tejet; amíg kiment, a szoba sarkába néztem, ott volt egy madonnakép, ugyanaz volt, mint amit harminc éve láttam egy helyen, ahol azonban nem kávét kaptam, hanem nagyon finom levest. - Lehetséges, hogy a másik elbeszéléstől teljesen eltér, lehetséges, hogy visszatér ahhoz. Látjuk tehát, hogy ez nem logikus, de térben-időben rendkívül hű emlékezet, amely automatikusan vágyik a megnyilatkozásra. Ilyen az emlékezete, olyan emlékezet, amelynél még közelebbről megvizsgálva, valami nagyon érdekeset láthatunk: azt pillanthatjuk meg, amin a dolog még mélyebb értelemben alapul. Észrevesszük, hogy örömöt okoz neki bizonyos szavak csengése, amelyeket akkor tett magáévá, amikor a dolgokat átélte. És észrevesszük, hogy örül, amikor ezeket a szavakat ismét kimondhatja. Röviden, azt vesszük észre, hogy itt egy olyan nyelvhez való visszatérésről van szó, amit az emlékezet rögzít a gondolkodás kikapcsolásával - nem a gondolkodás teljes kikapcsolásával, de mégis a gondolkodás kikapcsolásával.

Másrészt észrevehető az akarati szféra változása is. Erre éppen úgy ügyelni kell, mert ezáltal lassanként valódi patologikus állapot keletkezhet, amelyről még beszélnünk kell. A következőket észlelhetjük. Megint csak ügyelni kell; mert azzal, hogy az ilyen emberekhez valahogy odalépünk, rávesszük, hogy kövessenek valakit, hogy ezt vagy azt megtegyék, hogy valamit észrevehessünk rajtuk, nem sokra megyünk, mert nagyon csökönyösek, nem akarnak alkalmazkodni, a nekik feltett kérdésekre válaszolni, nem akarnak semmit elvégezni. De ha valamilyen kívülről megszerzett anamnézissel látunk neki, úgy, hogy a környezettől vagy másként megtudott dolgokat összerakjuk, akkor észrevesszük, hogy az ilyen emberek például az év egy bizonyos szakaszában akarati ösztönzést fogadnak magukba, hogy vándorolniuk kell, hogy egy területet be kell járniuk. Gyakran minden évben ugyanazt a területet akarják bejárni, és a belső akarati impulzus olyan erősen hat, hogy ha csak negatív kéréssel fordulnak hozzájuk, hogy rájöjjenek, mi van velük, például a következőt vehetjük észre. Vegyünk egy ínyencet; ilyenek is vannak azok között, akiknek nagy örömük telik az evésben. Csípjük el a vándorlása alatt, és kínáljuk egészen rendkívül jó ételekkel, amelyekben az úton öröme telik. De legfeljebb odáig juthatunk, hogy az első, a második napon ott marad, ha ez eltér attól, amit a vándorlásával el akart érni. Nyugtalanná válik. Láthatjuk, szeretné a jó ételt, mert tudja, ha tovább megy, ha vándorlása során a következőt felkeresi, attól valami borzasztót kap, ezt nagyon jól tudja. Az emlékezőképessége nagyszerű. Nyugtalan lesz, el akar menni, mert az akarati döntésével nem illeszkedik a közvetlen külső ösztönzéshez. Ahogy nem illeszkedik egyrészt a közvetlen érzékszervi benyomásokhoz, hanem a szókincsből reprodukál mindent, úgy az akarati végtagrendszere nem illeszkedik másrészt az élet külső viszonyaiba. Csak a saját akarati impetusát akarja követni, amely belülről egészen meghatározott módon irányítja. Látjuk, hogy elvesztette mindazt, és csak csekély mértékben van meg, ami az én-organizációtól függ, hogy az embert a külvilággal összekapcsolja. Az érzékei tompák, az akarati impulzusa nem engedi, hogy megfelelően helyezkedjen bele a világba. Ezt akarja követni, annak következtében, hogy az én lehúzódott az asztráltestbe.

Látják, ha orvosi felfogásunk és a teológusok odaadó szeretete együttműködne, az ilyen embereknek rendkívül sokat lehetne segíteni, nemcsak pillanatnyi terápiával, hanem a következő módon is. Az ilyen embereknél ugyanis egy tény egészen bizonyos. Hogy ezt a tényt megismerjük, ezeket az embereket a fogváltás és a nemi érettség között vizsgáljuk. Általában, ha durva érzékkel vizsgáljuk ezeket az embereket, semmi abnormitást nem észlelünk. Talán még örömet is okoz, hogy milyen koravének, milyen eszesek, milyen borzasztó eszesek, milyen okos válaszokat adnak. De éppen ezekre az okos válaszokra kellene figyelni a hetedik és a tizennegyedik életév között. Mivel az ilyen emberek, akik ebben az életkorban túl okosak, abból a fejlődésből, amin a nemi érettség után kell átmenniük, átvesznek valamit a második, a fogváltás és a nemi érettség közötti életszakaszukba. Éppen ezáltal jön létre az, amit az imént elmondtam. Az asztráltest, amelynek csak a nemi érettség után kell az ént magához vonzania, hogy az én a húszas évek elején bontakozzon ki teljesen, már a fogváltástól vagy a kilencedik, tizedik, tizenegyedik évtől kezdve magához vonzza az én-organizációt, és ezt az abnormális okosságot észrevesszük, és először örülünk neki. De ha eljönnek a későbbi évek, a tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik, akkor az én-organizáció túl mélyen van az asztráltestben. Ekkor van az az állapot, amit leírtam, és akkor lépnek fel azok a jelenségek, amelyeket ismertettem. És így arról van szó, hogy az olyan embert, aki a jelzett életkorban a túlzott okosságával aggodalomra ad okot, hogy az ilyet bizonyos módon kezelni kell. Mindenekelőtt olyan helyzet alakul ki - az ismertetőjelek bemutatása után arra is rámutatunk, mit kell tenni -, ahol az orvosnak és papnak tanácsot kell adnia a pedagógusnak, hogy megértse, a maga részéről mit kell tennie a jelzett életkorban. De először az ismertetőjeleket szeretném folytatni. Arról van most szó, hogy az elmúlt napok vizsgálatait összekössük egymással.

Azonban az is megtörténhet, hogy az étertest túl erősen magához vonzza az asztráltest és az én kapcsolódását, hogy az asztráltest és az én éber állapotban irtózatos erősen bezáródik a fizikai és az étertestbe. Akkor olyan állapotok jönnek létre, amelyek belsőleg tekintve úgy néznek ki, hogy az asztralitás túlságosan a szervekben van, nem tud megfelelően összekapcsolódni a szervekkel. Ez olyan állapot, amely éppúgy a látnoki állapot patologikus tükörképe, mint Szent Teréznél, mint az első állapot, amit leírtam, annak az állapotnak a patologikus tükörképe, amelyben a szellemi lények jelenlétét érzékelik. Ez egyrészt az éber alvás bekerülése a világos tudatba. Az ilyen személyeknél, ahogy ábrázoltam, ennek az ellentéte van: az álomélet bekerülése az éber tudatba, azokkal a kísérőjelenségekkel, amelyekről beszéltem. Mivel ez tulajdonképpen ébrenlét, nem jelentkeznek álmok, hanem aktív álomélet jelentkezik, ami abban a beszédben nyilvánul meg, amiről szó volt, valamint az akarat impulzusainak a befelé fordulásában. Ez az álom patologikus tükörképe; aktivitás van benne a passzivitás helyett, ami az álomban él.

Most a második. Az étertest magához vonzza az ént és az asztrálszervezetet. Az ember az énjével és az asztráltestével és az étertestével egészen erősen bezáródik a fizikai szervezetbe, de ez a fizikai szervezet nem képes a dolgokat felvenni az egyes szerveibe. Minden lehetséges szervben ellátatlan asztralitás marad vissza, amely nem kapcsolódik össze rendesen a szervekkel. Annak a patologikus tükörképe lép fel, amit másoknál a második állapotként ismertünk meg, olyan második állapotként, ahol az érzékszervi érzékelést belülről ingerlik, az áramlás belülről tart az érzékek felé. A tükörképnél befelé áramlik, a szervek felé, most megragadja a szervezetet, olyan állapot lép fel, amilyen mindig jelentkezik, ha egy fizikai szerven vagy éterszerven átárad az asztráltest, az én-organizáció, és ezek nem tudnak úgy összekapcsolódni, hogy a fizikai testnek az éter- és asztráltesttel való telített kapcsolatáról beszélhetnénk. A szervekben visszamarad valami a magasabb szervek részeiből. Most befelé árad, a szervet akarja felfogni az, ami egyébként az érzékeléshez hasonló, az érzékelésszerűen színezett látomásba árad be, ami a szellemi világ megnyilatkozása lehet. Ahelyett, hogy inkább külsődlegesen, az érzékszervivel szemben a szellemieket fogná fel, befelé árad, felfogja a szervet, görcsös állapotban nyilvánul meg, mindazokban a formákban, amelyek a tulajdonképpeni vagy rejtett epilepsziában jelennek meg, éppen abban nyilvánul meg, hogy az én- és az asztrálszervezet erősen bezáródnak alul, a fizikai szervezetbe, amely azután az étertestet magához ragadja. Most nagyon is látható annak a lehetősége, hogy az első állapot, amit leírtam, ebbe a másodikba megy át, és az életben gyakran éppen az történik, amit a valódi lelkipásztori orvoslás elterjedésével meg kellene akadályozni. Nem észleljük az első állapotot, érdekesnek találjuk. Csak a második állapotot észleljük, amikor beáll, amikor görcsök, epileptikus jelenségek lépnek fel, amikor azonban nem a részletekre való emlékezés túltengése, nem is a belső akarati impetus jelentkezik, hanem az asztrálszervezet és az én-organizáció befelé lökődik, az asztrálszervezetnek bizonyos szervek kialakulásával való összehangolatlansága miatt emlékezetkiesés lép fel. Ahelyett, hogy az emlékezet, mint a megelőző állapotban, a részletekhez tapadna, és csak a logika nem uralja a részleteket, hanem folyamatos, önkényes asszociációkban lejátszódó emlékezetáramlás van, logikátlan emlékezetáramlás, most az emlékezet megszakadását látjuk (6. tábla); az emlékezet egyes részei kimaradnak. Ez odáig mehet, hogy egy ilyen paciens szinte kétfajta tudatot mutat. Az emlékezet például a felső szervekhez kapcsolódik - hiszen az emlékezetben, az emlékezőképességben az egész ember részt vesz -, a felső szervekhez kapcsolódik, az alsó szerveknél kimarad és fordítva. A ritmikus változás másik részében - az ilyen dolgok ritmikusan változnak - fordítva van, a felső szervek nem vesznek részt az emlékezésben, az alsó szervek tevékenyek, és így, egy ilyen embernél két tudati áramlás fut egymás mellett. Az egyik tudati állapotban mindig arra emlékszik, ami ebben a tudati állapotban történt, a másikban a másikra; de az egyik tudati állapotban nem tudja, mi volt a másik tudati állapot tartalma. Ebbe a régióba süllyed le.

Látják, ez a tükörképe, a patologikus tükörképe annak, ami, nos használjuk azt a kifejezést, hogy a szenteknél, hogy legyen kifejezésünk - a mai orvoslásnak nincs kifejezése erre az állapotra -, ami a szenteknél a második állapotban következett be. Látnoki világot kap maga köré, de ennek szellemi tartalma van, kiéli magát a szellemi világba, belső benyomásokat kap a szellemi világtól. A másik, a patologikus állapotban, mivel a karmájában gyenge individualitás van, olyan, hogy a testiség vonzza, a szellemet hordozó látomások helyett görcsös állapot, megszakadó tudati elképzelések, a folyamatos élet összefüggéstelensége jelentkezik és így tovább.

De még egy harmadik állapot is felléphet. Ez az, ahol a fizikai test a karmikus viszonyok következtében gyengébb, ahogy az összes többi szervezet is gyengébb, úgy, hogy a korábbi karmikus erők nem eléggé hatnak bele a fizikai testbe. Látják, az ilyen embernél nem a fizikai test vonzza magához az én-organizációt, az asztrálszervezetet és az éterszervezetet, hanem valami egészen más lép fel. Az ilyen embernél az lép fel, amit a következőképpen írtam le.

Tegyük fel, az ember a másik oldal, az érzékek oldala, tehát az én-organizáció iránt lesz túlérzékeny; akkor az ember borzasztó érzékeny mindenre, ami az érzékeken keresztül áramlik be, az élénk színekre, élénk hangokra. De az olyan embereknél, akiknek a fizikai teste a karmikus viszonyok miatt gyenge, éppen az ellenkezője jelentkezik. Belülről kifelé nem hiperérzékenyek lesznek, hanem a fizikai testük iránt érzéketlenek, viszont óriási erővel vesznek fel mindent a másik oldalról, az akarati oldalról, ami a fizikai világban kívül van. A nehézségi erő, a hő, a hideg rabjai lesznek. Mindez nem úgy hat, mint a szerves lényekre, hanem mint a szervetlenekre, és ez elnyomja az asztráltest és az én-organizáció megnyilvánulásait. Rajonganak a világért, a gyenge fizikai testük miatt nem a megfelelő intenzitással néznek szembe a külvilággal, olyanok, mint a külvilág egy része, de a fizikai léten belül. Ez világos ellenképe annak, amit a szentek harmadik állapotaként írtunk le. A szent fájdalmon megy keresztül, ami élvezetté változik benne, odáig, hogy a szellemi világot a maga szellemiségében éli meg. Ezt „Istenben való nyugalomnak” vagy „a szellemben nyugalomnak” nevezi. Aki így fejlődik, ahogyan leírtam, a fizikai világ rejtett okkult erőire támaszkodik, amelyeknek azonban nincs tudatában, nem Istenben, nem a szellemben nyugszik meg, hanem a világ okkult erőiben, amelyekkel emberként önállóan kell szemben állnia. Kifejleszti a szent harmadik állapotának ellenképét, patologikus tükörképét, és ez a hülyeség állapota, amelyben kialszik, ami emberi, amelyben az ember a külső természetben, azaz a rejtett erőkben nyugszik, de nem tudja magát emberi módon kifejezni, csak abban, amit az emberben a természet alakított ki, amit az emberben a külső természeti folyamatok, vegetatív folyamatok idéznek elő: a táplálkozás, a táplálék feldolgozása és a mozgás a táplálék belső feldolgozása során adott impulzusok irányába, teljesen éber alvás a testi funkcióknak alárendelve, amelyeket azonban a gyenge test nem győz le, hanem a külvilág folyamataihoz hasonlók maradnak, mert az emberben működnek, emberhez hasonló impulzusokat adnak annak az embernek, aki a világon kívül áll, mert túl erősen helyezkedik el a fizikai világban.

Mindazzal van dolgunk, ami az Istenben való nyugalomnak patologikus tükörképe. A „természetben való nyugvással” van dolgunk. Különböző paranoiás állapotokkal van dolgunk, ahogyan a mindennapi életben a hülyeség állapotait nevezik, míg a megelőző állapotok inkább a gyengeelméjűség állapotai.

Így látjuk a szenteknél a fokozatosságot, a szellemi világ lényei jelenlétének érzésétől egészen a harmadik stádiumig, amelyben a szellemi világban helyezkedik el. Így látjuk a pszichopatologikus alacsonyabbrendűség patologikus ellenképét, amit az első stádiumban követhetünk. Különösen akkor figyelhetünk fel a pszichopatologikus alacsonyabbrendűségre, ha úgy fejeződik ki, ahogyan az előbb leírtam: a logikától idegen emlékezettel összekapcsolt abnormális vándorlási kényszerben. Ezt látjuk átmenni az őrületbe, amely a korai állapotában azonban alkalmassá teheti az embert bizonyos sikerekre a külső életben. Ezt látjuk gyakran átalakulni a harmadik állapotba, amely gyakran már kezdettől fogva fennállhat.

Látjuk, hogy a második állapot lényegében azon alapulhat, hogy bizonyos állapotokat a születés és fogváltás között egyáltalán nem vagyunk képesek megakadályozni. Ha a gyermekek ebben az első életszakaszukban nem túl nagy eszességet, de erős tanulási vágyat tanúsítanak, aminek csak a fogváltás után kellene jelentkeznie, röviden, ha azok a tulajdonságok, amelyek, ahogyan a pedagógiai előadásokban leírtam, a normál életben a fogváltás és a nemi érettség között jelentkeznek, már világosan megvannak az első szakaszban, akkor különösen aggódnunk kell, el kell gondolkodnunk azokon az eszközökön, amelyek kiküszöbölhetik azt, ami most patologikus, fizikai, szellemi, fizikai eszközökön. Még beszélünk erről. De ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban ezt kell tanulmányozni, hogy ugyanis annak, aminek, ahogyan tegnap ábrázoltam, a második életszakaszban kell megjelennie, nem szabad bevilágítania a születés és fogváltás közötti első szakaszt.

A harmadik állapot mindenesetre kétféle módon állhat be. A legtöbb esetben az ember, ahogyan az előadásaimból láthatták, a karmájaként hozza magával. Már azzal abnormális állapotba lépett be, amit végigcsinált az étertest összeállításában, mielőtt a fizikai testébe belépett. Olyan étertestet alkot magának, amely sehova sem akar a megfelelő módon bekerülni, nem akar bekerülni a szívbe és gyomorba, hanem el akarja árasztani, a szervekbe be akarja vinni a túl erős asztráltestet és én-organizációt, és az aggasztó fiziognómiai elváltozások már a születéskor láthatóak, vagy legalábbis a születés után hamar kialakulnak. Ezt veleszületett gyengeelméjűségnek nevezik. Ilyen azonban nincs. Csak karmikus gyengeelméjűség van, ami összefügg az ember egész sorshelyzetével. Ezt is megbeszéljük részletesebben, hogy belássuk, az olyan inkarnáció, amelyet ilyen elborult elmével kell leélni, akár kedvezően is elhelyezkedhet az ember karmájában, még akkor is, ha az egyik inkarnációban nyomorúságot jelent. Itt kezdődik az, hogy a dolgokat nem pusztán a véges élet szempontjából szükséges szemlélni, hanem sub specie aeterni, avagy az ember örök életének szempontjából. Itt jön az, aminek el kell töltenie egy melegszívű és ugyanakkor bölccsé vált Caritast.

Másrészt azonban a második állapot, amit leírtam Önöknek, nagyon is átmehet a harmadikba, és ez akkor mutatkozik meg, ha az ember első életszakaszába, a születés és a fogváltás között, nem csupán a második szakasz világít be, hanem már a harmadik is, az, amelyben az embernek az én-organizációját kell befogadnia. Ha olyan gyermeket látunk, akinek a tulajdonságai négy-, ötéves korban meghökkentik a környezetet, mert az mondják: úgy beszél vagy tesz, mint egy húszéves - elég baj, ha így van. Mert akkor éppen az történik, hogy az én-organizáció túl korán fejlődik ki, a fizikai testet legyőzi és gyengévé teszi. Akkor nem a karmikusan közvetített, hanem az életben szerzett gyengeelméjűség lép fel, ami karmikusan csak később egyenlítődhet ki; a gyengeelméjűség azonban csak a későbbi életben következik be. Ha finom érzékkel, jó lelkipásztori orvoslással tekintünk az életre, úgy tudunk úrrá lenni ezen, hogy az érintett korai állapotában megfelelően alakítjuk a nevelését.

De annak, akit belső elhivatottsága arra késztet, hogy ezeket a dolgokat megfigyelje, nem csak megfigyelnie kell, amennyiben ezek egyes egyéni jelenségek - természetesen különösen nagy szeretettel kell tudnia elfogadni -, ki kell fejlesztenie a megértést is, ha ezek általános jelenségekké válnak. Ki kell kifejlesztenie a megértést ahhoz, hogy ezeket a dolgokat néha hogyan lehet felhasználni.

Láttuk, kedves barátaim, hogy a korábbi évtizedek pedagógiájába bekerültek olyan dolgok, amelyek az embereknek különösen kedvesek, amelyeket az egészséges pedagógia szempontjából, amilyen a Waldorf-iskolai pedagógia, le kell küzdeni. A Waldorf-iskolai pedagógiánkban néha roppant keményen rá kell mutatni erre, mint például, amire már utaltam, az óvodákban a fogváltás előtt alkalmazott, nem az életből, hanem az intellektusból vett Fröbel-munkákra, ahogy ezeket csinálják, nem az életet utánozzák, hanem kigondolt dolgok. Ez az, hogy a születés és fogváltás közötti gyermeki életkorba olyasmit visznek be, aminek csak a fogváltás és nemi érettség közötti második életszakaszban kellene lennie. Sőt olyasmi jelenik meg, ami a patologikus első állapotban jelentkezik, ahogy azt ma leírtam. Aztán egy gyenge formájú betegségi állapotot jelentkezik, amit gyakran még nem neveznek patologikusnak, inkább ne is nevezzük patologikusnak, hogy ne tekintsünk mindent patologikusnak, de tudatában kell lenni és meg kell érteni, hogy ez kultúrjelenség. Nem egyszerűen kritizálni kell, hanem meg kell érteni, hogy megfelelően viszonyuljunk hozzá.

Miről van szó? Téves nevelésről van szó az első gyermekévekben. A második életállapotot beleveszik az elsőbe, támogatják mindazt, ami az automatikus beszédet és a belülről kifelé, a környezethez való igazodás nélkül ingerelt akaratot jelenti. Képzeljék el, hogy van valami abból, amit az első patologikus állapotként írtam le, egy leheletnyi, ami abból ered, hogy a nevelés az általam elmondottak szerint téves volt. Mi következik akkor? Vándormadár-vágy, nem patologikusnak nevezhető, de bizonyos jellegzetességet hordozó vágy, hogy csak saját magát kövesse egy bizonyos életkorban, ne számoljon a világgal: el a külvilágból, vándorolni, vándormadár-vágy! Ez kortünetekkel függ össze, amelyek, ha szabad így mondanom, patologikus nevelésben, de legalábbis patologikus beütésű nevelésben gyökereznek. Ezt figyelhetik meg most. Figyeljenek meg sok fiatalt - nem akarom kritizálni, a dolgok teljesen jogosak -, azért vannak itt, mert összekapcsolódnak azzal, ami a Kali Yugával[2] történt, mert affinitás van az ilyen módon enyhén patologikus és aközött, amit a Kali Yuga hoz létre. A dolgok mind összetartoznak, de ebből a két szempontból kell vizsgálni. Ha így vizsgálják, könnyen megtalálják azokat a beütéseket, amelyeket leírtam. A vándorlási vágyban ez fejeződik ki világosan, de extrém állapotban. Hallgassák meg a beszélgetéseket, kétségbeejtő, milyen kevéssé fogadják be azt, amit mondanak nekik, és hogy örökké a részleteket ismételgetik, amiket „élmény”-nek neveznek, mindig visszatérnek ugyanarra. Ne értsenek félre, a legkevésbé sem úgy akarom beállítani, mint ami nyárspolgári értelemben megítélhető, hanem arra akarok rámutatni, hogy az ilyen jelenségek csak akkor láthatók át helyesen, ha figyelembe veszik azt a viszonyt, amit ezekben a napokban írtam le, ami abban áll, hogy mindig létezik egy lépés a szellemi életbe és annak poláris ellenképe, a lépés a saját testbe. Egy következő lépés a szenteknél a szellemi világba, következő lépés a testbe, egészen a görcsökig és az epilepsziáig annál, aki patologikus és így tovább. Ilyen a rokonság. És ha meggondolják, hogy a külső elektromosságban és a külső mágnesességben az egyik pólus mindig a másiktól függ, akkor megértik azt a labilis állapotot, amely az életben keletkezhet az egyik és a másik között, de amit nem lehet olyan durva manccsal kitapintani, ahogy ma a materiális világnézet olyan gyakran teszi, hanem finom érzékkel kell felfogni, hogy poláris ellentétek állnak fenn, valamint az egyik pólus és a másik pólus vonzása, akkor jövünk rá arra, mi a helyzet az egyik esetben és a másikban. Csak ezzel tudunk az emberi lénybe bepillantani. Itt folytatjuk holnap.



[1] Magdeburgi Mechthild (szül. 1210 körül, meghalt 1282 és 1294 között) Magdeburgban begina (középkori apácarendféle, de világi jellegű női közösség), majd cisztercita apáca az Eisleben melletti helftai kolostorban; főműve: Das fließende Licht der Gottheit - Az istenség áradó fénye.

[2] Kali Yuga: A „sötét korszak”, Kr.e. 3101-től Kr.u. 1899-ig számítják.

 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként