Ha a papok és az orvosok közös dolgáról beszélünk, akkor először az emberi élet olyan jelenségeire esik a pillantásunk, amelyek tényleg könnyen a patológia területére vezetnek, ezért orvosi szakértelmet igényelnek, de másrészt ezek az ember bensőjét, mondhatnám, magának a vallásos életnek az ezotériáját rendkívüli módon befolyásolják. Teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy tulajdonképpen az emberi megismerés minden ágának ki kell jutnia abból a durvaságból, amelybe a materialista korszakban belekerült. Jusson eszünkbe, milyen durván kezelték azoknak a jelenségeknek a felfogását, amelyeket egy ideig Lángész és őrültség címen foglaltak össze, durván kezelte Lombroso^[1] és iskolája, de sokan mások is. Ugyanígy felhívhatjuk a figyelmet nem annyira magukra a vizsgálatokra - hiszen azoknak megvan az érdeme -, hanem az ezáltal napvilágra került szemléletmódra, felhívhatjuk a figyelmet arra, ami kriminál-antropológiaként jelentkezett, és bűnöző vizsgálta a koponyákat. Az ekkor napvilágra került érzületek egyáltalán nem csak durvák voltak, hanem magukon viselték a rendkívül erős nyárspolgáriasság bélyegét is. Azt mondhatjuk - és itt csakis ilyen kategóriákat használhatunk, mivel a lelkipásztori orvoslás határterületéről van szó -, azt mondhatjuk, alapjában a nyárspolgárok összeálltak kutatóként és gondolkodóként, kialakították a normál ember típusát, aki lehetőleg egy nyárspolgár volt. És ami eltért, az patologikus volt. Mivel az egyik oldalra a zseni, a másik oldalra az őrület tért el, valamilyen módon mindkettő patologikus volt. És mivel annak, aki belátó, egészen magától értetődő, hogy minden patológiai sajátosság testileg is kifejeződik, teljesen magától értetődő, hogy a testi jellemzőkben megtalálhatók az egyik vagy a másik irányba mutató jelek. Az a lényeg, hogy ezeket a jeleket a megfelelő módon ismerjük fel. Adott esetben egy fülcimpa rendkívül jellegzetes lehet, mivel az ilyen fiziológiai sajátosságok összefüggenek a karmával, ami azonban a korábbi inkarnációkból hat a mostanira.

A fizikai szervezetet felépítő erők, különösen az első hét életévben, ugyanazok az erők, amelyek később napvilágra kerülnek. Az első hét életévünkben ugyanis ugyanazokkal az erőkkel növekszünk, mint amelyekkel később gondolkodunk; és így nagy fontossága és jelentősége van, hogy először valóban szakszerű, de nem a megszokott, nemrégen megszokott módon közeledjünk bizonyos jelenségekhez. Ezeket a jelenségeket legkevésbé sem patológiai szempontból kell tekinteni - ezek a jelenségek úgyis a patológiába vezetnek -, hiszen ezekből az emberi életet tudjuk megérteni.

Kedves barátaim, helyezkedjünk egészen komolyan arra az álláspontra, amit az antropozófia az emberrel kapcsolatban foglal el. Az ember abban a fizikai testében áll előttünk, amely, ahogyan A szellemtudomány körvonalaiban^[2] leírtam, hosszú fejlődési folyamat eredménye, fizikai testként három előkészítő szakaszon ment keresztül, mielőtt földi testté lett, és akinek a saját megértéséhez valóban többre van szüksége, mint arra, amit ma az anatómia és a fiziológia kínál. Itt is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az embernek ez a fizikai teste, mai állapotában a harmadik korszakában levő étertest és a második korszakában levő asztráltest pontos tükörképe, és bizonyos fokig az én-organizációé is, amelyet az ember először a Földön vett fel, tehát az első korszakában van. Az ember fizikai testére mindez rányomja a bélyegét. Ez teszi a fizikai testet olyan rendkívül bonyolulttá, ahogyan ma látjuk. Csak a tisztán ásványi-fizikai természete látható át a mai megismerési erőkkel. Az, amit az étertest vés bele, nem látható át ezekkel a megismerési erőkkel. A plasztikus művész szemével kell látni. Ezt úgy kell érteni, hogy a világmindenség erőiből felfogott nézeteket, képkialakításokat szerzünk, és amelyeket megismerünk az egész ember formájában, újra megismerünk az egyes szervek formájában.

Ez a fizikai ember továbbá annak a tükörképe, ami a légzés-vérkeringésben van. Csak az értheti meg a vérkeringésben és légzéscirkulációban ható egész dinamikát, mely azonban zeneileg orientált, aki zenei formákban gondolkodik. Csak akkor érthetjük meg ezeket, ha például úgy gondolkodunk, hogy mondjuk a csontrendszerben azt látjuk, hogy olyan képzőerők áramlottak be, amelyek azután finomítva a légzésben és a keringésben működnek, de zenei alakítóerők szerint. Megfigyelhetjük, hogy a lapockától hátrafelé hogyan indul az oktáv, végigmegy a csontokon, és a kar csontformációja a mechanikus dinamika alapján nem érthető meg, csak zenei érzékkel megközelítve. A prímet a lapockától a felkarcsont kezdetéig találjuk, a szekundot a felkarcsontban találjuk, a tercet a könyöktől a csuklóig. Itt két csont található, mivel két terc van, egy nagy és egy kicsi és így tovább. Röviden, zenei érzékkel kell a fizikai test lenyomatában megkeresnünk azt, amit a légzésben és a vérkeringésben az asztráltest ural.

Az én-organizáció megértése még nehezebb. Azt kell felfogni, mire utal a János-evangélium első verse: „Kezdetben volt az Ige...” Amit az Ige megértése konkrétan, nem elvontan jelent, ahogyan általában az evangélium-magyarázók értik, az, ismét konkrétan a valódi emberre alkalmazva, annak megértését adja, hogyan avatkozik be az én-organizáció a fizikai-emberi testbe.

Láthatják, hogy még sok mindent fel kellene vennünk a tanulmányainkba, ha ezeknek a tanulmányoknak valóban az ember megértését kellene szolgálniuk. De mivel meggyőződésem, hogy mind az orvosi, mind a teológiai tanulmányokból rendkívül sok mindent ki lehetne hagyni, úgy gondolom, hogy ha minden értékeset kiveszünk, akkor például a medikusnak szükséges tanulmányi évek száma nem hogy növekedne, de csökkenhetne. A mai materialista gondolkodás szerint azonban úgy gondolják: ha valami újat veszünk fel, a már úgyis meglevő tanfolyamhoz hozzácsapunk még fél évet.

Ha komolyan az antropozófiában elfoglalandó álláspontra helyezkedünk, akkor az ember a maga fizikai, éter- és asztráltestében, valamint én-organizációjában áll előttünk. Az emberi szervezetnek ez a négy tagja az ébrenlét alatt bensőséges kapcsolatban van. Az alvás alatt a fizikai test és az étertest az egyik oldalon helyezkedik el, és ezzel szemben, a másik oldalon az én-organizáció és az asztráltest. Ha komolyan ez az álláspontunk, akkor azt mondhatjuk, hogy sokféle rendellenesség léphet fel az én-organizációnak, az asztráltestnek az étertesttel és a fizikai testtel és így tovább fennálló kapcsolatában. Látják, például ez történhet, itt - természetesen sematikusan - a fizikai testet rajzolom fel, az étertestet, az asztráltestet, az én-organizációt (2. tábla, balra): éber állapotban így mindig az úgynevezett normál kapcsolat uralkodik az emberi szervezet e négy tagja között.

De az is megtörténhet, hogy a fizikai test először normál kapcsolatban van az étertesttel, és még az asztráltest is aránylag ezen belül van, az én-organizáció azonban bizonyos módon nincs rendesen az asztráltestben (2. tábla középen). Ekkor olyan rendellenességgel van dolgunk, amely először az éber szervezetben jelentkezhet. Az ember az én-organizációjával nem jól kerül bele az asztráltestébe. Ezért az érzelmi élete igencsak zavart. Akár nagyon élénk gondolatai lehetnek, hiszen a gondolatok az asztráltest és a többi test normális kapcsolatától függenek. De az, hogy ezekkel a gondolatokkal a fizikai érzékelést a megfelelő módon lehet-e felfogni, attól függ, hogy az én-organizáció normálisan kapcsolódik-e az emberi lény többi tagjához. Ha nem ez történik, ha az én-organizáció úgymond nem normálisan kapcsolódik az emberi lény más részeihez, akkor a fizikai érzékelés elhalványul. Ugyanolyan mértékben, ahogyan a fizikai érzékelés elhalványul, ugyanolyan mértékben válnak intenzívebbé a gondolatok. Majdnem kísértetiesen jelentkeznek, nem olyan tisztán, mint egyébként. Az ilyen ember lelki élete úgy zajlik, hogy a fizikai érzékelésében valami tünékeny, ködös van, a gondolataiban viszont valami élénk, intenzifikált, színezett, amitől majdnem a gyenge fizikai érzékelés benyomását kelti.

Ha egy ilyen ember alszik, akkor az alvás alatt is úgy áll a dolog, hogy az én-organizáció nincs rendesen az asztráltestben. Ennek az a következménye, hogy ilyenkor rendkívül erős élmények jelentkeznek a külvilág részleteivel. Az ilyen ember a világnak abban a részében, ahol éppen tartózkodik, a növények részleteit, a háza körüli gyümölcsöskert részleteit éli meg az énjével és az asztráltestével, ha az a fizikai és az étertesten kívül van. Nem azt, ami nappal látható, hanem az alma ízének részleteit és hasonlókat. Ez úgy van, hogy ezt megéli. És ehhez az asztráltestben továbbható elhalványult gondolatok az éber életből továbbható erőket képeznek.

Látják, nehéz dolog, ha ilyen embert látunk, és az életben sokféle helyzet bármilyen változatában láthatjuk magunk előtt, láthatjuk orvosként, láthatjuk papként, sőt egész egyházként. Valamilyen alakban, akár egy faluban is találkozhatunk vele. Az orvos ma azt mondja, különösen, ha az élet valamely korai szakaszában van: Pszichopatológiai alacsonyabbrendűség. - A pap, főleg, ha jól képzett, mondjuk, jól képzett bencés - a katolikus egyház világi papjai némelykor nem annyira jól képzettek -, de ha jól képzett bencés, jezsuita vagy barnabita vagy hasonló, akkor ezoterikusan tudja, hogy azokból a dolgokból, amiket egy ilyen emberről mesélnek - a modern orvos számára ez pszichopatológiai alacsonyabbrendűség -, hogy azokból a dolgokból, amiket mesélnek, ha helyesen interpretálják - annak ellenére, hogy olyan embert látunk, aki igencsak az egészség és a betegség határán van, akinek idegrendszerét például nagyon is patológiai értelemben kell tekinteni -, ha egy ilyen embert látunk, akinek a napvilágra kerülő lelki erői különösen labilis egyensúlyúak, és egészen másként működnek, mint az úgynevezett normális embernél, akkor tudjuk, hogy ezekből a dolgokból, ha helyesen interpretálják, ahogy végül is maga az őrült teszi, a szellemi világ valódi megnyilatkozásaival találkozhatunk - csak éppen az őrült nem hivatott arra, hogy ezeket interpretálja, hanem csak az, aki az egész dolgot átlátja. Találkozhatunk tehát ilyennel orvosként, és látni fogjuk, hogyan kell antropozófiai értelemben orvosilag tekinteni. Papként találkozhatunk vele, egyházként is találkozhatunk vele.

Előfordulhat, hogy ez az ember akár továbbfejlődik, és akkor valami egészen különös dolog keletkezik. Tegyük fel, továbbfejlődik ez az ember. Bizonyos életkorban olyan lesz, mint ahogyan leírtam. Tegyük fel, továbbfejlődik, a többi résszel nem egészen normális kapcsolatban levő én erősebb vonzása alakul ki, úgy hogy később ez jön létre (2. tábla, jobbra). A fizikai és étertest úgymond normál kapcsolatban van, az én-organizáció azonban magához vonzza az asztráltestet, és az most nem akar egészen benne lenni. Ilyenkor az én-organizáció és az asztráltest sokkal inkább kapcsolódnak egymáshoz, és egyik sem kerül rendesen a fizikai és az étertestbe. Az ilyen embernél a következő történhet. Felismerjük, hogy nem képes az asztráltestéből és énjéből rendesen uralni a fizikai testét és az étertestét. Nem tudja az asztráltestét és az én-organizációját a külső érzékeibe helyesen előretolni. Így minden pillanatban, amikor az érzékei elhagyják, a fizikai érzékelése elhalványul, és kábult-álom-állapotba kerül. De akkor éppen az erkölcsi impulzusok a legkülönbözőbb módon, rendkívüli erősséggel léphetnek fel. Megjelenhetnek zavarosan, de megjelenhetnek rendkívül kazuisztikusan nagyszerű módon is, ha a szervezet olyan.

És az orvos ebben az esetben ismét úgy találja, hogy tulajdonképpen az érzékszervek és az idegállomány állagában jelentős szervi elváltozások vannak. Ezekre kevésbé figyel; de elsősorban a finomabb mirigyek és a hormonképződés erős abnormitását fogja észlelni azokban a mirigyekben, amelyeket mellékvesének nevezünk, és azokban a mirigyekben, amelyek itt, a nyakban, a pajzsmirigyben kis mirigyekként rejtőznek. Ilyen esetben különösen a hypophysis cerebri és az epiphysis cerebri (agyalapi mirigy és tobozmirigy - a ford.) elváltozásai láthatók. Ezt sokkal inkább észreveszik, mint az idegrendszerben és az egész érzékszervi rendszerben meglevő elváltozásokat.

Ha a pap találkozik egy ilyen emberrel; ez az ember arról mesél neki, amit ilyen testalkattal él meg. Az ilyen testalkattal különösen erős bűntudatot él meg, erősebb bűntudatot, mint az emberek egyébként. A pap sok mindent megtanulhat, és a katolikus papok tanulnak is. Éppen az ilyen emberektől tanulják a másoknál gyenge bűntudat extrém kialakulását. Az ilyen embernél a felebaráti szeretet roppant intenzitást érhet el, úgy hogy az ilyen ember éppen a felebaráti szeretete miatt kerül sokféle bajba, amit aztán meggyón a papnak.

De még tovább is van. A dolog odáig juthat, hogy a fizikai test viszonylag magára marad, hogy az étertest tartósan vagy időlegesen nem megy be egészen a fizikai testbe, hogy akkor az asztráltest, az étertest és az én-organizáció szorosan összekapcsolódnak egymással, és a fizikai szervezet kívül marad (3. tábla). Ilyenkor, mai, materialista kifejezéssel élve - de az óra folyamán ezt el fogjuk hagyni -, a legtöbb esetben nagyfokú gyengeelméjűként érzékeljük az ilyen embert, aki semmilyen irányban nem tudja uralni a fizikai tagjait, a szellemi-lelki akarat irányában sem. Az ilyen ember bizonyos fokig a fizikai szervezetét követi. Ha az ember már elejétől fogva így van felépítve, akkor valóban gyengeelméjűnek érzékelik, mert az ember a földfejlődés jelenlegi szakaszában, amikor minden, az én-organizáció, az asztrálszervezet és az étertest úgy elszigetelődött, és a magányos fizikai testet vonszolja maga után, akkor nem képes érzékelni, nem képes tevékenykedni, nem képes megvilágítani az én-organizációját, asztráltestét és étertestét; így sötét marad, amit átél, és kábultan járkál a fizikai testében. Nagyfokú gyengeelméjűség áll fenn, és gondoljuk meg, hogyan lehet ebben az állapotban a fizikai szervezetbe bevinni a többi testet. Itt pedagógiai intézkedésekről, de főleg külső terápiás intézkedésekről lehet szó. A pap azonban könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy egészen meglepődik azon, amit egy ilyen ember meggyón neki. Nagyon okosnak érezheti magát a pap, de a kiművelt papok - valóban vannak ilyenek a katolicizmusban; nem szabad lebecsülni a katolicizmust - ügyelnek arra, hogy ha egy ilyen, úgynevezett beteg megy hozzájuk, és azt mondja: Amit a szószékről mondasz, nem sokat jelent. Az mind semmi, az tulajdonképpen nem ér el Isten házáig, annak csupán külső értéke van. Istenben az embernek egész lényével kell léteznie. - Ezt mondják az ilyen emberek. Az élet minden egyéb területén úgy viselkednek, hogy nagyon gyengeelméjűnek tarthatják őket, a papokkal való beszélgetés során néha ilyen dolgokkal hozakodnak elő. Úgy tesznek, mintha bensőségesebben ismernék a belső vallásos életet, mint azok, akik hivatásszerűen beszélnek róla. Lenézik azt, aki hivatásszerűen beszél erről, és amit átélnek, azt „Istenben való létezés”-nek nevezik. És látják, a papoknál megint csak arról van szó, hogy megtalálják a kapcsolódás útját-módját ahhoz, amit egy ilyen, mondhatjuk páciens, de másképp is mondhatjuk, amit egy ilyen ember tulajdonképpen átél.

Finom érzékkel kell rendelkezni aziránt, hogy a patológia hogyan játszik közre minden olyan területen, ami az embert képtelenné teszi arra, hogy a fizikai-érzéki világban megtalálja a helyes utat, ami képtelenné teszi arra, hogy olyan legyen, mint amit a külső élet mindnyájunktól megkövetel; és a külső életben mindannyian - ennek így kell lennie - bizonyos fokig filiszterek vagyunk. Az ilyen emberek azonban alkalmatlanok arra, hogy filiszter módjára fejlődjenek, mindig más úton járnak. Papként össze kell tudni kapcsolni azt, amit mi magunk adni tudunk, azzal, amit a másik átél; nagyon gyakran itt vannak „azok”. Itt már a beteg jelenségtől a szellemibe való finom átmenet megértésére van szükség.

De a dolog még sokkal tovább mehet. Gondoljuk meg a következőket: az ember végigmegy a különböző életkorok fejlődési folyamatán. Bizonyos életkorban abban az állapotban van (2. tábla, középen), ahol az én-organizáció elszakadt a többitől. Egy további életkorban ebbe az állapotba (2. tábla, jobbra) lép, és egy továbbiban ebbe (3. tábla). Ilyesmi csak akkor történik meg vele, ha már az első állapotban, amelyik még normális, talán a gyermekkorban, olyan adottságokat mutat, hogy a részei stabil egyensúly helyett labilis egyensúlyba kerüljenek. Ha az orvos egy ilyen emberrel találkozik, aki arra hivatott, hogy ezen a négy állapoton végigmenjen - az első némileg abnormális, a többi azonban abban az értelemben, ahogyan itt sematikusan lerajzoltam -, ha az orvos ilyen emberrel találkozik, úgy találja: itt rendkívül labilis egyensúly van, itt valamit rögzíteni kell. Általában nincs mit rögzíteni. Az út néha nagyon intenzíven ki van jelölve; nincs mit rögzíteni. Talán, ha az orvos később ugyanezzel az emberrel találkozik, azt látja, hogy az első labilis állapot a másikká alakult, amit a fizikai érzékelés ködössé válásával, az erősen színezett gondolatokkal jellemeztem. Később rendkívül erős bűntudatot talál, amiről az orvos természetesen nem szívesen vesz tudomást, mert a dolog most kezd erősen átlendülni a lelkiekbe. Általában ilyenkor kezd igazán a papra tartozni egy ilyen személy élete, és különösen, ha a negyedik állapotba kerül.

Az ilyen emberek, akik végigmennek ezeken az állapotokon - ami a karmájukkal, az ismételt földi életükkel függ össze -, tisztán belsőleg, intuitív módon csodálatos terminológiát alakítanak ki. Csodálatosan tudnak beszélni - főleg, ha végigmentek egymás után az állapotokon, úgy hogy az első állapot majdnem normális volt -, csodálatosan tudnak beszélni arról, amit átélnek. Egészen fiatal emberként, ha a labilis állapot tizenhét vagy tizenkilenc éves korban jelentkezik, azt mondják például: Az embernek meg kell ismernie magát. - És minden irányban nagy intenzitással követelik meg saját maguktól az önismeretet. Itt, ahol az én-organizáció kilép, maguktól jutnak el az aktív meditatív élethez. Nagyon gyakran „tevékeny imá”-nak nevezik, ami aktív meditáció, és nagyon hálásak, ha valamilyen képzett paptól az imára vonatkozó előírásokat kapnak. Egészen feloldódnak az imában, ugyanakkor azonban ebben az imában megélik azt, amit csodálatos terminológiával kezdenek alátámasztani. Visszapillantanak az első állapotukra, és amit érzékeltek, így nevezik: Isten első lakhelye, mert azáltal, hogy az énjük nem teljesen merül el a többi részükbe, magukat bizonyos fokig belülről is szemlélik, nem pusztán kívülről. Belülről szemlélve megnagyobbodik, olyan lesz, mint egy tágas terem: Isten első lakhelye.

Egyre gazdagabb lesz az, ami ekkor jelentkezik, amit én egy bizonyos szempontból írtam le, egyre gazdagabb lesz, belsőleg tagolódik; az ember sokkal többet lát a bensőjéből: Isten második lakhelyét. Amikor beáll a harmadik állapot, a belső látás rendkívüli szépségű, és az ilyen emberek azt mondják: Látom Isten harmadik lakását, csodás pompájában és a benne járó-kelő szellemi lényekkel. - Ez belső látás, de egy szellemiekben létező világ hatalmas, grandiózus látványa. Isten harmadik lakhelye vagy háza. Ezek a nyelvben különböznek. Ha eljutnak a negyedik állapotba, akkor nem akarnak több tanácsot kapni az aktív meditációra vonatkozóan, hanem általában arra a nézetre jutnak, hogy kegyelemből megadatik nekik minden. Várniuk kell. Passzív imáról, passzív meditációról beszélnek, amibe nem szabad belekezdeni, ami beáll, ha Isten valakinek meg akarja adni. A papnak finom érzékkel kell rendelkeznie ahhoz, amikor az egyik állapot átmegy a másikba. Akkor ezek az emberek a „nyugalom imájá”-ról beszélnek, amikor semmit sem tesznek, amikor hagyják magukban hatni az Istent. Így élik ezt meg Isten negyedik lakhelyében.

Adott esetben a pap valóban rendkívül sok ezoterikus-teológiai ismeretet kaphat az említett leírásokból, abból, amit egy ilyen, orvosilag szólva páciens beszél. És ha jól értelmezi, akkor a teológiai roppant konkrét lesz, ha odafigyel arra, amit az ilyen „páciensek” mondanak - ezt idézőjelben mondom -, mondani képesek. Sok minden, különösen, amit a katolikus teológia tanít, visszanyúlik a papi teológiában felvilágosult, képzett gyóntatóatyák és ilyen irányban fejlődő gyónóik kapcsolatára.

Az egészségről és betegségről alkotott szokásos fogalmak elveszítik jelentésüket. Ha egy ilyen személyt bedugnak egy irodába, vagy szokásos feleség lesz belőle, akinek a főzésre kell figyelnie, vagy bármi másra a polgári életben, akkor külsőleg úgy viselkedik, hogy semmi másnak nem tekinthető, mint őrültnek. Ha a pap a megfelelő pillanatban felismeri, hogy hova vezet az út, akkor apácaszerűségbe irányítja; ha hagyja élni a megfelelő környezetben, sorban kifejlődik a négy állapot, úgy hogy a pap modern stílusban bele tud tekinteni a szellemi világokba, ahogyan a görög pap a pithiákon^[3] keresztül, akik a föld füstjéből, párájából közöltek mindenfélét a szellemi világból, értesültek a szellemi világról. Mit számít, ha ma valaki a görög pithiák patológiájáról ír disszertációt! Ezt tudjuk, ez igaz lesz, egzakt is lesz, de semmi köze sincs a magasabb érzékhez. Hiszen alapjában véve a pithiák megnyilatkozásaiból keletkezett nagyon sok minden, ami a görög teológiából az egész görög kultúréletbe került. A pithiák olyan személyek voltak általában, akik vagy ebbe a harmadik állapotba jutottak, vagy akár a negyedik állapotba. De gondoljunk egy későbbi korra, amikor valaki éppen a gyóntatóatyák okos vezetésével úgy megy végig ezeken az állapotokon, hogy akadálytalanul átadhatja magát a belső szemlélődésnek, és valami rendkívül csodálatos lesz belőle, ami bizonyos értelemben mégis patologikus marad. Akkor nem csak az orvosnak, nem csak a papnak van köze hozzá, hanem az egész egyháznak, és ezt a személyt a halála után szentté nyilvánítja; és ez nem más, mint Szent Teréz, aki nagyjából ezt az utat járta be.

Látják, kedves barátaim, ezeken a dolgokon kell iskolázni magunkat, ha abban akarunk működni, ami az orvostudomány és a teológia megegyezésében az emberi lénybe való bepillantáshoz vezet. Akkor arra kell jutnunk, hogy elhagyjuk a szokásos fogalmi kategóriákat, amelyek itt elveszítik az értelmüket, mert különben többé nem tudjuk a szentet a bolondtól, az őrültet a zsenitől megkülönböztetni, és egyáltalán semmit semmitől sem, mint a normál átlagpolgár.

Így szemléljük az emberi lényt, és ezt a szemléletet mindenekelőtt megértéssel kell gyakorolni, ez vezethet el az alapos ezotériába, és ez óriási mértékben felvilágosító, nem csak a pszichológiai abnormitásokról, de felvilágosítóan hathat a fizikai abnormitásokról, fizikai betegségről is. Mert ahhoz, kedves barátaim, hogy ilyen állapotok keletkezzenek, bizonyos előfeltételek szükségesek, olyan előfeltételek, amelyek egy ilyen asztráltest és az abba nem teljesen illeszkedő én bizonyos konzisztenciájában vannak meg. Ha ez a konzisztencia nem olyan finom, mint Szent Teréznél, hanem durva, akkor a következő történik. Az én-organizációja és az asztrálteste finomsága miatt Szent Teréznél az én-organizáción és az asztráltesten alakultak ki plasztikusan bizonyos fizikai szervek, különösen az altest szervei.

De az is megtörténhet, hogy az én-organizáció és asztráltest elég durva, mégis ilyenek a sajátosságai. Ilyenkor még mindig megvan a lehetősége annak, hogy egy ilyen személy elég normális legyen, mert az én-organizáció és az asztráltest durva. De aztán fizikai megfelelések léphetnek fel, és megjelenik a fizikai megbetegedés. Azt mondhatjuk: lehetséges egyrészt Szent Teréz^[4] felépítése, minden költői kinyilatkoztatásával, és a beteg altesti szervekben megjelenő ellenkép, amelyek az én-organizációban és az asztrál-szervezetben kiélve nem mutatkoznak meg.

Mindezekről beszélni kell. Mindezeket át kell látni, hiszen akinek orvosi feladatai vannak, de az is, akinek papi feladatai vannak, találkozhat ezekkel, és boldogulnia kell velük. A teológiai-vallásosság csak akkor lesz hatékony, ha a teológia boldogul az ilyen jelenségekkel. Az orvos csak akkor lesz az ember gyógyítója, ha ő is boldogul ezekkel a jelenségekkel.

[1] Cesare Lombroso, 1836-1909, olasz antropológus. Művei: Genio e folla - Lángész és őrültség (1864) és L´Uomo delinquente - A bűnöző ember (1876).

[2] a Geheimwissenschaft im Umriss - A szellemtudomány körvonalai c. könyvemben (1910), GA 13.

[3] Pithiák: A delphoi jósda jövendőmondónői

[4] Szent Teréz: Avilai Nagy Szent Teréz, 1515-1582, szentté avatott karmelita apáca, 1535-től volt az avilai karmelita kolostorban, a rendet 1567-től reformálta meg szoros kapcsolatban Keresztes Szent Jánossal.