"Az ember feladata, hogy a szellemi világ követeként belevigye a szellemet a fizikai világba. "
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA gyógyítás művészetének elmélyítése (7)6. -- [Megismerés a gondolatok útján: csontrendszer; imagináció útján: folyadékember-izomrendszer. Megismerés az inspiráció útján: belső szervek. Megismerés az intuíció útján: hőember, illetve a szervek tevékenysége. A hő két fajtája. Levegő- és fényállapot. A fény átalakulása. A víz kapcsolata a kemizmussal. Földszerűség és élet. Az orvosi tudás gondolatai és a terápiás elem.] Dornach, 1924. január 7. Olyan okokból, amiket most nem akarok részletezni, az ezoterikusabb órát, amit ma akartam tartani, a tanfolyam végén fogom megtartani. Ma valami másról szeretnék beszélni Önöknek. Ha visszaemlékeznek arra, amit tegnap mondtam, talán kicsit csodálkozhatnak azon, hogy ha el akarnak jutni a realitásokhoz, akkor a szilárd, földszerű gondolatszerűségek mögé kell látni, például a levegőszerű bátorság mögé kell látni. Nos, tényleg van bizonyos, mondhatnám orvosi-történelmi jelentősége annak, hogy kellő figyelmet fordítsunk arra, hogyan kell összekapcsolni a gondolatszerűséget a szilárddal, a földszerűvel, tehát azzal, ami az észlelésünkben körvonalazottan jelenik meg. Mert ezzel közvetlenül oda jutunk, hogy azt mondhatjuk magunknak: a gondolatot nem lehet összekapcsolni a folyékonnyal, tehát azzal is, ami a nedvkeringéssel vagy más keringéssel megvan az emberi szervezetben, nem lehet a gondolatot kötni, nem lehet a gondolatot a mögöttes erőként látni. Éppoly kevéssé lehet a levegőszerűben, éppoly kevéssé a hőszerűben. Azt már láttuk, hogy mit tartsunk a kozmoszban levő levegő- és vízszerűségről. Ám az emberben mindazonáltal minden speciális módon van jelen. Az emberben valóban csak az kerülhet be a gondolatokba, ami körvonalazódva jelenik meg, ami tehát még akkor is ha lágy, durván vagy triviálisan megfogalmazva, a körvonalazottsága miatt mégis szilárd jellegű. És hogy a folyékony, melyről már szó volt úgy, hogy ha egyszerűen a szokásos fizikai sík van előttünk, és meg akarjuk ragadni a mögötte levő szellemit, akkor először is azzal kell tisztában lenni, hogy a folyékony mögött az érzésjellegűt kell látni. Így az emberi szervezetben az érzésjellegűt még különlegesebbnek kell tekinteni. Mert ha az érzésjellegűről beszélünk, akkor a szokásos életben az emberben lelki-testi alkata által meglevő szubjektív érzés hat. De az emberben az érzés nem csak az, amit közvetlenül átél, hanem az érzés az emberben építő. És amikor az egyetemes kozmikus folyadék alkotásaként a folyadéktest lényegeként már benne van az érzésjellegű, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt, ami a folyadéktestben hat, ezt az éteri impulzust is meg kell ragadni a megismeréssel, de nem lehet a megismeréssel úgy megragadni, ahogy bármilyen, emberen kívüli dolgot ragadunk meg, mert magában az emberi szervezetben minden, ami szubsztanciaként vagy folyamatként jelenik meg, másmilyen lesz, mint az ember környezetében. És így arról van szó, hogy felismerjük, abban a pillanatban, amikor a folyadékszervezet kezdődik, amikor az emberi szervezet folyékony keringésben levő részével van dolgunk, még ha ennek a keringésnek az útjába keringési szervek vagy valami más be is kapcsolódik - az emberen kívüli fizikai világra érvényes megismerési erők többé nem alkalmasak a dolog megismerésére. Látják, ezért történt, hogy az orvostudomány elvesztette az emberi szervezet utolsó tagját, a folyadékembert. Éppenséggel azt mondhatjuk, hogy a XIX. század negyvenes éveinek közepéig az orvostudománynak legalább volt valami fogalma a folyadékemberről. A humorokról, a nedvkeringésről, a nedvek keveredéséről és diszkráziájáról[1] beszéltek. A XIX. században mindez természetesen csak hagyomány volt. De ez a tradíció visszavezetett azokba a XVI., XV. század előtti időkbe, amikor ez nem csupán hagyomány, hanem ismeret volt, olyan ismeret, amilyet ma az antropozófiában vívunk ki, és az imaginációban érjünk újra el. Az akkori kornak illuzionisztikus jellege volt, de az imaginációk ösztönösek voltak. És tudták: az emberi szervezetet nem lehet pusztán érzékszervi vizsgálattal és elgondolkodás által megismerni - a gondolatok és az érzékszervi vizsgálódás csak a szervezet szilárdan körvonalazott részeit eredményezik -, imaginációval kell megismerni mindent, ami a nedvkeringésben, a folyadékemberben van. Így nem csoda, hogy feledésbe merült ez a szemlélet a folyadékemberről, hiszen elveszett az ősi ösztönös imagináció. Ez a szemlélet csak akkor jelenik meg ismét, ha majd teljes tudatossággal újra elsajátítjuk az imaginációkat. Ez azt fogja magában foglalni, amiről beszéltünk, és amire a megismerésnek irányulnia kell. Látják, amint a csontváz az emberi szervezet teljességéből épül fel, mondhatnám, amint az ember a csontvázba - nem jó kifejezést fogok használni, de meg fogják érteni -, amennyiben az ember a csontvázba belekristályosodott, kozmikus gondolatok szőtték. És a szigorúan körülhatárolt szervek is csak annyiban szigorúan körülhatároltak, amennyiben - a tulajdonképpeni erőiket mindjárt megismerjük - ugyanazoknak az erőknek vannak alávetve, mint amelyeknek a csont növekedése van alávetve. Így azt mondhatjuk: fizikai értelemben csak a csontszerkezet gondolatszerű, és a többi, szilárdan körülhatárolt szerv gondolatszerűen épül fel az éteriből. De amennyiben szilárd körvonalaik vannak, gondolatszerűen épülnek fel, és az, amit ma a fiziológiából és a patológiából tudunk az emberi szervezet alakszerűségéről, az a gondolatnak van alávetve. De ez csak az emberi szervezet egyik tagja, és ha nem jutunk fel az imaginációhoz, ki kell zuhannia az emberi szervezetből. Az imagináció aztán felvezet a folyadékemberhez, és ahhoz, ahogyan az izom képződik a folyadékból, és az ember az izomba hatol. A szilárdnak látszó izmoknak, amelyek csak szilárdnak tűnnek, és a vérnek ezen sajátságos összeillesztésénél a csontszerűből már a vérszerűbe jutunk, ahol az ember megismeréséhez már az imaginációt kell alkalmazni. Így tehát azt mondhatjuk: a gondolat, amit természetesen az érzékszervi megfigyelés támogat, tulajdonképpen csak a csontrendszerig jut el, és minden egyéb, amit a gondolatok által a csontrendszeren kívül az emberről elmondhatunk, az fantázia. A gondolkodástól fel kell emelkedni az imaginációhoz. És ha felemelkedünk az imaginációhoz, akkor eljutunk a folyadékemberhez, és ahhoz, ahogyan a folyadékember tulajdonképpen beleárad az izomrendszerbe. És csak az imagináció képes az izmokat a maguk lényszerűségében felfogni. Miért? Igen, látják, ha a gondolatokat használják, akkor alkalmazniuk kell azokat a törvényszerűségeket is, amelyekre a gondolat jut, ez a mechanikus törvényszerűség. A statikát és a dinamikát kell alkalmazniuk. Ezt csak a csontrendszernél tehetik meg. De alkalmazzák csak egyszer a statikát és a dinamikát az izomrendszernél, próbálják meg valamiféle statika alapján kiszámítani, miért képesek elharapni egy cseresznyemagot vagy akár egy barackmagot. Próbálják meg kiszámítani. Próbáljanak meg kísérletet végezni, hogy amikor bizonyos súllyal nyomják a cseresznyemagot, mekkora súlynyomás szükséges ennek a cseresznyemagnak az összetöréséhez. Szétharapják, és talán nem mindegyikünk, de vannak néhányan, akik a barackmagot is képesek szétharapni. Számítsák ki, hogy a mechanikai törvények alapján kijön-e, hogy az izom képes a cseresznyemag szétharapására. Nem tudják. Abban a pillanatban, hogy az izmokról van szó, a mechanika értelmetlen lesz, és olyan megismerésre kell tudni áttérni, amely a mechanikai törvényeket is maga mögött hagyja, amelyik tehát az egész izomképet imaginációval fogja fel, amelyben egyáltalán nincs szerepe a szokásos súlynak. Mert abban a pillanatban, hogy a folyékonyba jutnak, csupa felhajtóerővel van dolguk, és azokat a dolgokat, amelyeket az étertestükkel végeznek, egyáltalán nem a súlyviszonyokkal végzik, hanem azzal, ami a súlyviszonyokat nagyrészt legyőzi. Így már ebből is megérthetik: abban a pillanatban, hogy az izomrendszerrel van dolgunk, egészen más megismerési módot kell alkalmazni, és ez az imagináció. Így tehát azt mondhatjuk - csak bemutatásképpen, mindenütt vannak átmenetek -, hogy az izomrendszer az imaginációval érthető meg. És senki sem érti meg az izomrendszert, aki nem a csontrendszertől eltérően létrejött képként fogja fel, mely utóbbi bizonyos fokig a vér megalvadásával képződött. Természetesen ugyanilyen ügyetlen kifejezés, ha azt mondom: a csontrendszerbe kristályosodik, de összehasonlításképp mégis megfelel. Gondolják csak meg, ha az emelő törvényét alkalmazzák valamelyik csontjukra, mondjuk, a singcsontra vagy az orsócsontra vagy a felkarra: igen, ezt a csontok nyugodtan elviselik. De figyeljék meg, hogy míg az emelő és más mechanikai törvényekkel egész jól megérthetik azt, ami az orsócsonttal vagy a felkarral történik, gondolják meg, hogy azt is meg tudják-e érteni, ami valamelyik izommal történik. Ilyenkor a képek lágy szerkezetet kell öltsenek, át kell alakulniuk. Éppen az az imagináció lényege, hogy mindenütt képes engedni, és azt foglalja magában, amit átalakulása által a szubsztanciája jelent. Ez az izom sajátja, az izom az átalakulásában él. A csontok nyugodtan elviselik a mechanikai törvényeket, az izmok nem. Ugyanolyan mozgékonyak, mint azok az átalakuló képek - képek, és nem gondolatok -, amelyek az imaginációnkban vannak, hogy követhessük őket a belső mozgékonyságban. És látják, ezzel a szilárd embernél a csontrendszerben, a szilárd, földszerű embernél vagyunk. Az izmokban a folyékony, vízszerű embernél. Ha most az imaginációtól felemelkedünk az inspirációhoz, akkor már a levegőszerű emberhez jutunk, ahhoz, ami az emberben levegőszerű. És amikor elérünk az inspirációhoz, akkor egy olyan felfogásmódhoz jutunk, amely nagyon hasonló a zenei hangok, harmóniák, melódiák hallásához, nagyon hasonlít a zenei halláshoz. Az inspirációnak már semmi köze a fogalomszerűséghez, hanem olyasmihez, ami felfogásában is zenei jellegű. A zenét nem kell mindig hallani, mivel szellemi, érezni is lehet. De alapjában véve minden inspirációban van valami muzikális. Nos, itt az a sajátságos, hogy az emberi belső szervek formája, azoké a szerveké, amelyek tulajdonképpen az élet során a létesülő szervezetet ellátják a táplálkozásban, a légzésben és így tovább, tehát azok a szervek, amelyek ezek alapjául szolgálnak, hogy mindezen szervek formája nem magyarázható meg valamilyen mechanikai törvény alapján. De még csak imaginatívan sem magyarázhatók. Képtelenség, nonszensz, ha a tüdő, a máj formáját csak az elhelyezkedési viszonyok alapján, a sejtek elhelyezkedése alapján, vagy a súlyviszonyok alapján akarnák magyarázni. Próbáljanak meg utánanézni, hogy sikerült-e már valakinek a máj vagy a tüdő formáját formaként megmagyarázni. Senkinek sem sikerült. Mert azok a szervek, amelyek a földi lét során ellátják a létesülő életet, kezdeményként mindazonáltal már nagyon korán megvannak, akkor is, ha még nagyon erősen átalakult formában. Mind a levegőszerű alakító erőiből származnak. A mai tudományos ember azt mondja: a levegő oxigén, nitrogén, még néhány más dolog is van benne, és így többé-kevésbé egyenletes - csak a szélben megnyilvánuló - belső mechanikus mozgás által differenciált, légnemű szubsztancia. De olyan levegő, ahogy azt a fizikus manapság leírja, nem létezik. Hanem csak a Földünket körülvevő konkrét levegő létezik. Azonban, kedves barátaim, a Földünket körülvevő levegőt mindenütt áthatják alakító erők. Ezeket az alakító erőket a levegő fizikai anyagával belélegezzük. Ha a szerveink készek, ha kész tüdőnk van, akkor az történik, hogy a levegő anyagával belélegzett alakító erők úgymond egybeesnek a tüdő formájával, hogy akkor, amikor megszületünk, már nincs nagy jelentőségük, csak a növekedéshez. De az embrionális időszak alatt, a külső levegőtől való fizikai elválasztottság alatt, a levegő alakító erői először az anya testén keresztül hatnak. Ezek építik fel a tüdőt, mint ahogy az ember minden szerve abból építtetik fel, kivéve az izmokat és a csontokat. Minden belső szerv, amely a létesülő életet fenntartja, a levegő alakító erői által épül fel. Ami történik, azt durva hasonlattal élve, a Chladni-féle rezgő formák keletkezéséhez hasonlíthatjuk. Olyan lemezekhez tehát, amelyeket porral szórnak be, egy ponthoz rögzítik, a hegedűvonót bizonyos módon végighúzzák rajta, és akkor a vonótól függően ez a por bizonyos formákba rendeződik. Ilyenkor a levegőből előhívott alakító erők által keletkeznek a por-alakzatok. Így képződnek az ember belső szervei a levegő egyetemes alkotó erőiből. A levegő alkotó erőiből alakulnak ki. A tüdő ténylegesen a légzési erőkből képződik, de ugyanígy a többi szerv is. Csak a többi szerv többé-kevésbé kerülő úton, míg a tüdő közvetlenül képződik. De ezt, ami itt látható, hogy az ember szervei a levegőben kialakuló rezgésekből képződnek, csak inspirációval lehet felfogni. Az, ami a levegőszerűből alakul ki, a kialakított forma, a felfogásban ugyanolyan, mint a zene, ahogyan a rezgőábrák alapja is a zene. Annyi minden alapjában elhibázott a mai fiziológiánkban, hogy néha már kínos megmondani az igazat, ha az annyira groteszkül eltér attól, amit állítanak. Amikor az ember hall, akkor minden szerve együtt rezeg a levegővel, nem csak a belső hallószervek. Az egész ember rezeg, még ha halkan is, és a fül nem azért hallószerv, mert rezeg, hanem mert a belső szervezetével eljuttatja a tudathoz azt, ami a szervezet többi részében van. Nagy, de ugyanakkor finom különbség is, hogy azt mondjuk, az ember a fülével hall, vagy hogy az ember a hallottakat a fülével juttatja el a tudatába. Ugyanis az ember a hangból épül fel, még ha nem is a hallott hangból, így azt kell mondanunk: az inspiráció megragadja az ember belső szerveit. Az ember belső szerveinek, a levegőszerű embernek a szervezetét inspirációval kell megismerni. Látják, egyáltalán nem csoda, hogy már a sötét középkorban elfelejtették az emberi szervek megértését, mert elveszett az inspiráció, mert az inspiráció, az egyetlen út, amin keresztül meg lehet érteni a belső szerveket; különben csak le lehet rajzolni a holttest alapján, megérteni nem. Nos, látják, hogy az egész emberi szervezet tulajdonképpen a fizikai világ hátterében él. Ha oly módon beszélünk, ahogyan én tettem A magasabb világok megismerésének útja24 című könyvemben, akkor az embereknek mindig az az elképzelése: itt van a fizikai világ, és mögötte fokozatosan a szellemi világ. A legközelebbi szellemi világba imaginációval lehet eljutni, a következőbe inspirációval, egy továbbiba intuícióval. De az embereknek semmi elképzelésük nincs arról, hogy mindabból, ami az emberben van, csak a csontrendszert építik fel elemi lények, míg az izomrendszert egy magasabb hierarchia szellemi lényei építik fel. Ezt kell most felismerni. Ha meg akarjuk érteni az izomrendszert, az imaginációval kell tudni eljutni ezekhez a lényekhez. Ugyanígy inspirációval kell eljutni a még magasabb szellemi lényekhez, ha a belső szerveket akarjuk megérteni. Azzal, hogy felállítanak egy csontvázat, úgy néznek ki, mintha a formákhoz igazodnának. Egy csontváz azonban belső kialakulása szerint csakis inspiratív úton fedezhető fel. Amit mondani akarok, azt így kell érteniük: a mai természettudós, természetkutató ugye a növényt úgy vizsgálja, hogy ami megmutatkozik neki, amit szubsztanciális szinten el tud érni, azt analizálja, a mai szokásos módszerekkel vizsgálja meg. De látják, ez egyáltalán nem a növény. A növény úgy épül fel, ahogy tegnap elmondtam. A kozmoszból épül fel, és csak a gyökér épül fel földi erőkből. A növény egész formája szellemi valóság, érzékfeletti valóság; csakhogy az érzékfelettit anyag tölti ki. És az, aki a növénynél csak ezt az anyagot vizsgálja, olyan, mint az az ember, aki valamilyen nedves írást porral fedett be, majd azt hiszi, hogy a por maga az íráson a lényeg. A növények vizsgálatánál ma úgy járnak el, mint az, aki a még túl nedves írást porral fedi le. A por mindenütt ott van, azt lekaparja, és azt mondja: megvizsgálom a port, a porból olvasom ki azt, ami le van írva. - Nagyjából így akarnak megmagyarázni egy gyökeret, közben az a valóságban szellemi lény, aminek a terét fizikai szubsztancia tölti ki. És az emberi szervrendszerek is ugyanígy fizikai szubsztanciával vannak kitöltve. A valóságban csak a csontrendszer fizikai, az izomrendszer éteri, a szervrendszer asztrális. És ha felemelkedünk a valódi intuícióhoz, akkor eljutunk a hőemberhez, ahhoz a szervezethez, amely belsőleg differenciált hő-tér. Azt mondtam, hogy az ember a hőben valóban megéli magát, hogy a hő nem úgy jelenik meg, mint ahogy a szén, a nitrogén, hanem a hő jelen van, a hő benne van az emberben, és az ember benne van a hőben, amennyiben hőt tapasztal meg. A hő az, amit a legintenzívebben átélünk. Ezért a mai ember nem tagadhatja, hogy átéli a hőt, miközben fogalma sincs arról, hogy átéli a levegőt, vizet, földet. Fogalma sincs róla, mert abból nőtt ki. De a hő átélése az intuíció közvetlen alkalmazása az emberi szervezetre, csakhogy most nem csak durván kell átélni a hőt, ahogy a mindennapokban van rá szükségünk, hanem a hő differenciálódásában, mely maguknak a szerveknek a formájában nagyon finoman kidifferenciálódott. Ha intuícióval sikerül ezt a hőszervezetet az egész testen keresztül megfigyelni, akkor ezzel a megismeréssel nem is a belső szervek megismeréséhez jutunk el, hanem a belső szervek tevékenységének megismeréséhez. A belső szervek egész tevékenységét a hőéterben levő szervezet megértésével kell felfogni. Minden más alkalmatlan a szervek tevékenységének megértetésére. A hő-éter tevékenységének szemléletét, intuitív szemléletét, tehát a hőembert kell az intuíció által megismerni. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy nem elég, ha csak úgy gondoljuk, hogy itt a fizikai világ, elsajátítjuk az imaginációt, inspirációt, intuíciót, hogy eljussunk a többi világba. A többi világ itt van. Itt az éteri világ, mivel az embernek izomrendszere van, itt az asztrális világ, mivel az embernek szervrendszere van, és itt a devaháni világ, a szellemi világ, mivel jelen van a hőember. A szellem folyamatosan közöttünk jár. Itt van. Az ember is szellem, csak ez a szellem fizikai szubsztanciával van megtöltve. Ezért ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy az ember fizikai lény. Sőt, az ember önmagában olyan szellem, amely a hőszervezetével felér az elérhető legmagasabb világba. Ezért olyan nevetséges, amikor nyolc-tíz spiritiszta az asztal körül ülve szellemeket idéz, amelyek sokkal alárendeltebbek, mint az a nyolc-tíz, aki az asztal körül ül, csak fogalma sincs róla, hogy szellem. Ez az, kedves barátaim, amit az embernek mélyen, nagyon mélyen a lelkébe kell vésnie, akkor felemelkedhet.
Nézzék: ha az egész emberi szervezeten belüli tevékenységet, ezt a hőéterben lejátszódó csodálatos tevékenységet, az intuíció segítségével szervről-szervre megértik, akkor tulajdonképpen kétféle hőhöz jutnak. A hőéter ugyanis egy egészen különleges elem. Ha van egy olyan folyamat, amely a hőéterben változást idéz elő, akkor mindig keletkezik ellenhatás is. A hő-áramlatok tulajdonképpen mindig olyanok, hogy egymással szemben áramlanak, akció és reakció. A hőéter önmagában differenciált. Mindig van egy durvább éteri szubsztancia, mellyel szemben egy finomabb éteri szubsztancia áll. De csakis ezáltal lehetséges, hogy olyan jelenségek lépjenek fel, amelyeket először egy durvább jelenség által érthetünk meg. Gondolják el, hogy egy fűtött szobában vannak, ami jó meleg; ez kellemes. Aztán még jobban befűtenek, annyira, hogy már nem bírják. Ez nem csupán fizikai állapot, ez lelki állapot is. Az egyik hőt, a finomabb hőt különösen a lélek éli meg. A hőt tulajdonképpen mindig kétszeresen éljük át: a lelkileg átélt hőt, és azt a hőt, amelyben élünk, amely a lelkünkön kívül van; a hőszervezetünkben levő hőt, és a kívül levő hőt25. Azt mondhatjuk, hogy van egy fizikai hő és egy lelki hő. Térjünk át azonban a belső szervekhez, a levegőszerű emberhez, mely inspirációval ismerhető meg, itt láthatjuk először is a levegőszerűt fő alakjában. Ám ebben a levegőszerűben - nem úgy, mint a hőben, melyben magában még a finomabb hő hat -, a légnemű alakításában a fény hat, így azt mondhatják: a hő a hőben világos az intuíció számára, a hő akkor is hő marad, ha a saját elemében differenciálódik. De a levegőnél nem így van. A valódi levegő nem a fizikusok fantasztikus levegője, ami bőrként veszi körül a Földünket; ez nem létezik. A valódi levegő nem képzelhető el valamilyen fényállapot nélkül - hiszen a sötétség is egy fényállapot. Így a levegő és a fény összetartozó differenciálódás, tehát minden levegő-szervezetben a fény is részt vesz szervezőként. Most még mélyebbre jutnak a lelkiekbe. Nem csak külső fény van, hanem átalakult belső fény is, ami áthatja az egész embert, benne él. A levegővel él benne a fény. És ugyanígy a vízzel, a folyékony elemmel a kemizmus él Önökben. Itt a kémiai erők élnek. A fizikai vízként elképzelt víz, vagyis a fizikusok szerinti víz fantazmagória. Abban a pillanatban, hogy a víz szervezőként jelenik meg valahol, a kemizmussal együtt jelentkezik. Az emberben a folyadékot kemizmus nélkül elképzelni ugyanolyan, mint az emberi szervezetet fej nélkül elképzelni. Akár le is lehet rajzolni, akár minden lelkiséget ki lehet törölni belőle, de akkor az már nem a valóság. Vágják le a testükről a fejüket, és nem tud élni; többé nem szervezet. Az emberben a folyadék ugyanígy nem a fizikus által fantasztikusan ábrázolt víz, hanem amint a szervezet a fejjel együtt teljes szervezetet képez, úgy kapcsolódik ehhez a folyadékhoz mindenütt a kemizmus. És az emberi szervezetben a szilárd vagy földszerű csak in statu nascendi van meg. Ahogyan a víz is csak így van meg az emberben; rögtön átalakul. A földszerű csak úgy van jelen az emberben, hogy ugyanakkor az élethez kapcsolódik.
És látják, most húzzanak itt egy - függőleges - vonalat, akkor itt a fizikai test, és itt a hozzátartozó étertest. De ez a kettő egy egész, tulajdonképpen egyek, két oldalról nézve. Vannak az éteri állapotok: hő, fény, kemizmus, élet, és vannak fizikai állapotok: hő, levegő, víz, föld. Nos, ha elvontan ábrázoltuk az éteri állapotokat, akkor a folyékonyból, szilárdból stb.-ből kiindulva először a hőétert látnánk mint legalacsonyabb étert; a legmagasabb éter az élet-éter volt. Ha azonban az embert ábrázoljuk, akkor úgy kell eljárnunk, hogy a hőember intuíciója ismeri meg a szervek belső tevékenységét. Amikor leszállunk a legdurvábba, a fizikai szervezetben levő hőből a földszerűbe, akkor az étertestben a hőből az életbe emelkedünk fel. Mit jelent ez? Gondolják csak meg, mi van ebben: az ember tulajdonképpen megfordítja az emberi minőségeket. A hőétert csak a hőszervezetre, a fény-étert a levegőszervezetre, a kémiai étert a folyadékszervezetre, az élet-étert a szilárd szervezetére alkalmazza. Ha ezt valóban felfogják, akkor képesek lesznek arra, hogy ne a szokásos módon gondolkodjanak. Ha meg akarnak maradni a szokásos gondolkodásnál, akkor tulajdonképpen csak a csontembert, a föld-embert tudják felfogni. A szokásos gondolkodástól el kell jutniuk a világ olyan felfogásához, amely bensőjükben valóban megragadja Önöket, ahogyan már egyszer elmondtam. És látják, kedves barátaim, ezzel függ össze, hogy az orvosi tudásnak végső fokon van egy bizonyos sajátossága. Az ősi misztériumokban, ahol ugye bizonyos belátásuk volt az ember kezelésébe, az orvosi tudás a misztériumok kiemelkedő része volt. Egyáltalán, az orvosokat a misztériumokban képezték, és nem pusztán orvosok voltak, hanem ugyanakkor bölcsek is, akik ellátták a vallásos kultuszokat. Aránylag természetes volt, hogy az orvos a tudását, ahogy egyáltalán a misztériumi tudást bizonyos értelemben titkosította, titokban tartotta. Mert, látják, ha az ember tudni akar valamit, akkor ezt a tudást gondolatokba kell öltöztetnie, különben a bizonytalanságban lebegne. Tehát az imaginációban is gondolatokba kell öltöztetni a képi tudást, a szellemileg hallottakat, mind az intuitívan látott tudást. Nos, a gondolatok olyanok, mint a mai antropozófia gondolatai, így az emberek azt mondják, rossz stílusban fejezzük ki magunkat. - Ez világos volt az emberek számára: az orvosi tudást gondolatokká kell alakítani. Azzal, hogy az orvosi tudást gondolatokká alakítjuk, ha terápiás tudássá válik, valamit elveszünk a hatékonyságából. Ezzel olyasmit érintek, ami mély dolgokkal függ össze. Nem tagadható, hogy a gyógyszerekről való tudás bizonyos értelemben elveszi a gyógyszerek erejét. A komoly orvosnak saját maga számára többé-kevésbé le kell mondania a pacienseinél alkalmazott szerek hatásosságáról, és saját maga számára a gyógyítás más fajtáit kell megfigyelnie. Kérem, gondolják meg, hogy mit jelent ez a mondat, és rájönnek, hogy az orvosnak még az eddig elmondottaknál is mélyebb értelemben kell a segítségnyújtás személyes hangulatát kialakítania. Azoknál a dolgoknál, amelyeket a pacienseinél alkalmaz, saját maga számára kell lemondani a gyógyító erőről. Ha a gyógyszerek hatékonyságát durván, csak a vegyi erőknek tulajdonítjuk, ha azt gondoljuk, hogy a gyógyszerek úgy működnek, mint a gőz a mozdonyban, akkor nem tartozunk az ilyen szellemi törvények hatálya alá. Ha azonban látjuk, hogyan nyúlik bele az ember a szellemi világba, egy pillanatra sem kételkedünk abban, hogy szellemi törvényeken alapul az, ami a különböző orvosságokban kimondottan az emberre vonatkozik. Ha felfogjuk az orvoslás tulajdonképpeni sajátosságát, akkor ez az önzetlenségre nevelés legcsodálatosabb eszköze lesz. Ezért bizonyos értelemben durva, kolosszálisan durva félreértés, hogy ma azt követelik meg, hogy az egész terápiát úgy tanítsák, mint a mechanikát vagy ilyesmit. Végül is a mechanikát is lehet az emberre alkalmazni, de akkor az egész emberiségre érvényes. Az orvosnál minden individuális, és ha tényleg mélyreható tudással rendelkezik valamilyen gyógyszerről, akkor nagymértékben szükséges, hogy önmagára nézve az orvos lemondjon e szerrel való gyógyításáról. Ez az önzetlenségre való nevelés. Még rá fogok mutatni, hogyan segíthet magán mégis az orvos. De meg kell jelennie a szívükben annak, ami ezeknek a tényeknek az alapja; ha komolyan veszik ezeket a dolgokat, amelyeket ma, legutóbb elmondtam, akkor egyszerűen a kozmikus törvények alapján válik szükségessé, hogy az orvostudományban az egoizmus helyett az altruizmust vezessék be. Már benne van a témában; és az altruizmus, az önzetlenség az orvoslás alapeleme. Az orvosi morál nem csak valami kitalált dolog, hanem az ég legsajátabb törvényeiből fakad, olyan törvényekből, amelyeket a kozmosz alakított ki, hogy törvényszerűségéből gyógyszereket formáljon. Minél igazabb egy ilyen közlés, annál jobban hozzájárulhat a gyógyszerek tulajdonképpeni alapelvének megértéséhez. [1] Diszkrázia (régies): a test nedveinek kóros állapota, „hibás keveréke”. - a lektor megj. |