Ma azt szeretném, ha valóban kimondanák azt, ami a barátok lelkében él, hogy erre irányulhasson a beszélgetésünk.

Egy hallgató: Az egyik kérdés, amit mindannyian a szívünkön viselünk, az, hogy az összes meditációnk között hogyan igazodjunk el. Mikor kell csinálni, kell-e megfelelő ritmust belevinni, hogyan csináljuk? Úgy tegyünk-e, hogy amit Karácsonyra kaptunk, azt mindnyájan ugyanabban az időben csináljuk? Eddig úgy tűnik, hogy a legtöbbünk legalábbis úgyszólván nyomasztónak érzi az egész meditációról szóló anyagot, és még nem tud helyesen élni vele.

Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban ugyebár valóban az a fontos, hogy ne legyenek ily módon szigorú utasítások, mert ez túl erős beavatkozás lenne az emberi szabadságba. Ha helyesen látjuk a dolgokat, akkor nemigen jöhet ki belőlük az, hogy nyomasztják a lelket. Az itt Karácsonyra kapott meditációkat tulajdonképpen mindig is úgy adtam, hogy hozzájuk megmondtam Önöknek, milyen irányba mozdítják a lelküket. Ezt minden olyan meditációhoz megmondtam, mint amilyenek ezek. Ezek olyan meditációk, mint amelyek most az első Klasse-ban is átadásra kerülnek. Mindezek a meditációk mások, mint amikor valaki jön, és egy személyesen ható meditációt szeretne kapni. Ha valaki személyesen ható meditációt szeretne, akkor az értésére kell adni, hogy az adott meditációt reggel vagy este kell-e végeznie, hogyan kell egyébként is viselkednie e meditáció szellemében és hasonlók. Ezek olyan meditációk, amelyeknek az egyén képességei és karmája szerint kell beavatkozniuk ezoterikus életébe. Aztán maguktól vezetnek oda, hogy az egyes ember nem marad egyedül, hanem kifejleszti magában a vágyat, hogy felismerje azokat, akik hasonlóra törekszenek. Az ilyen meditációt személyes meditációnak kell tekintenünk. Mindazt, amit egyébként kapnak - eddig nem fordult elő, de ha esetleg nem mondanám, jó lenne, ha az ilyen meditációt egy bizonyos időpontban, vagy különleges körülmények között, vagy különleges kísérőjelenségekkel végeznék -, mindazokat a meditációkat, amelyeket adok, mint az ezoterikus útmutatás karácsonyi meditációját, úgy adom, hogy az ember egészen pontosan szem előtt tartja, milyen hatást kíván elérni a meditációval. És akkor az a fontos, hogy az ember az életkörülményeit, tehát a különleges helyzeteket az életében arra használja, hogy így meditáljon. Ugye akkor meditál ilyeneket az ember, ha megvan hozzá az ihlete. Minél gyakrabban, annál jobb. Mindig meglesz a megfelelő hatásuk. Az ilyen meditációknál éppen az a fontos, hogy a személyes fejlődésre törekedjünk. Ami a szellem számára belőle adódik, azzal aztán az ember az összekapcsolódást keresse, és meg is találja. Így tulajdonképpen a legnyomasztóbb az kellene legyen, ha egész bizonyos módon rendszabályokat hoznánk, hogy ahogy Ön is mondja, akár egyénileg vagy egész csoportban egyidejűleg végeztetnénk ezeket a meditációkat. Mindez oda is vezet, hogy a meditáció elveszít valamit, amivel tulajdonképpen rendelkeznie kell. Látják, minden meditáció csorbát szenved, ha az ember abból indul ki, hogy kötelességből végzi. Ezt nagyon pontosan látniuk kell. Minden meditáció csorbát szenved, ha az ember abból indul ki, hogy kötelességből végzi. Ezért a személyes meditációknál mindazonáltal szükséges, hogy a személyes meditáció lassanként olyasvalamivé alakuljon át az emberben, amit lelkileg egyfajta szomjú- hozásként él meg a meditációra. És tulajdonképpen azok az emberek végzik a reggeli és esti meditációt a leghelyesebben, akik azért meditálnak, mert szomjúhozzák a meditációt, mint ahogy az ember eszik, ha éhes. Akkor helyes érzés a meditáció, ha olyanná válik, hogy nem létezhet nélküle az ember, hogy a lelkével kapcsolatban úgy érzi, mintha hozzátartozna a lélek egész életéhez.

A többi meditációnál arról lesz szó, hogy az ember tényleg akarjon, belsőleg akarjon orvossá válni, hogy azt mondja magának: ez az út; és mostantól olyan gyakran fogok bele a meditálásba, amilyen gyakran csak tudok. Tudatában vagyok, hogy ha valamilyen a meditációt végzek, annak megvan a célja. -Tehát mindig az ember szabad akaratú bensőjéből kell meglennie a késztetésnek az ilyen meditációra, az ilyen meditáció elvégzésére. És tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy hogyan érezheti magát nyomás alatt az ember. Mert miért lenne egyidejűleg nyomasztó az, amire szomjúhozik az ember? Akkor egyfajta kötelességszerű dologba menne át, és tulajdonképpen sohase legyen az, soha se legyen kötelességszerű dolog. Éppen akkor, amikor arról van szó, hogy valaki orvossá váljon, a szó legmélyebb értelmében meg kell gondolni: az orvossá válást nem úgy kell felfogni, ahogyan ma teszik, hogy egy szakmát kapunk. Hanem belső elhivatottsággal, a gyógyítás iránti belső odaadással és így tovább kell orvossá válni. És ha az ember általában érzi ezt a belső késztetést a gyógyításra, akkor fogja útján vezetni ez a meditáció, és eljuttatni a célhoz. Talán kevés szakmánál annyira káros, ha a szakmát külső kötelezettségként fogják fel, mint éppen az orvosi hivatásnál. Különösen az orvos hivatásához tartozik hozzá az emberiség iránti szeretet, és hogy valóban magától értetődően találjon bele az illető az orvosi létbe. Nos, ha már a mai orvostudománynál, a mai orvosi tanulmányoknál a valódi gyógyításhoz nem jelent túl nagy előnyt, ha emberekből azért válik orvos, mert valamivé válniuk kell, és mert valamilyen összefüggésben kívánatosnak tűnik a számukra, hogy orvosokká váljanak, ha ez nem különösen kívánatos, akkor még kevésbé kívánatos, hogy valaki mesterségesen, meditálás útján akarjon orvossá válni, amikor nem érzi azt a szomjúhozást, amiről beszéltem. Mert ha a szándék helyes, akkor az ősi eszközök, az ezoterikus eszközök segítik az előrejutást; sokkal inkább segítik, mint a bármilyen külső döntés, míg ha nem a megfelelő lelki hangulatból csíráznak ki, akkor sokkal többet ártanak, mint a külső életkörülmények. Azt azonban, amit itt lelki hangulatnak nevezek, szintén a helyes értelemben kell felfogniuk. Az emberi életben általában nem nagyon veszik komolyan azt, amit karmának nevezünk. Az embernek természetesen belső elhivatottságot, mondhatjuk, eleve kijelöltet kell kapnia azzal, hogy a karmája egy bizonyos helyre állította, és ilyenkor tisztában kell lenni azzal: egy kötelességet követni káros; a karmát követni azonban nagyon is az emberi fejlődés irányába mutat. Mindnyájukat a karmájuk állította az orvosi tevékenységbe; csak elég mélyen kell magukba nézniük, és meg fogják találni, hogy valóban érzik a szomjat. És megtalálják azokat a pillanatokat, azokat az órákat, amikor így akarnak meditálni.

Látják, ha egy ilyen komoly hivatást komolyan vesznek, akkor éppen az nem történhet meg, ami a Karácsonyi ülés óta többször előfordult. Ez nem közvetlenül az orvoslásra vagy a gyógyításra vonatkozik, hanem nagyon kifejezetten az általános emberire, amennyiben az az általános antropozófiai mozgalomban él, így az Önök számára is fontos. Máshol is meg fogom említeni, de mivel Önökre különösen intenzíven érvényes, itt is el akarom mondani. A Karácsonyi ülésen elhangzott32, hogy egy új vonulatnak kell megjelennie az antropozófiai mozgalomban, melynek belülről kell hatnia. Nos, ebből egyesek különös következtetést vontak le. Vannak emberek, akiknek az antropozófiai mozgalomban megvan a helyük, megvan a hivataluk. És vannak olyanok, akiknek megvan a hivataluk, és ezt írják: Igen, most új vonulat - ezt teljesen értem - kerül az antropozófiai mozgalomba. Teljesen átadom magam ennek az új vonulatnak, nem kívánok a régi hivatalomban maradni, és rendelkezésre állok. - Ez sohasem vezethet valamihez. Csak az vezethet valamihez, ha az illető tudja, hogy azon a helyen, ahol a valóságban áll, kell végbevigye emberi kibontakozását, azoknak az erőknek a tekintetében is, amelyeket alkalmaz. És ez természetesen Önökre különösen vonatkozik, akik megkezdték az orvosi hivatást. Egy karmának kell tekinteniük, és tisztában kell lenniük azzal, hogy a jövőben óriási nagy hatásuk lesz. Másodszor azonban azzal is, hogy a szomjúság, amiről beszéltem, mindig megtalálható lesz az emberi lélekben, hogy a meditáció útján közeledjen a tulajdonképpeni készenlétre, hogy orvossá váljon.

Ezt akartam elmondani a meditációk alkalmazásáról. Úgy hasson, hogy az egyik felvilágosítja és támogatja a másikat, a másik megvilágítja az egyiket. Nagyon is megtörténhet: az egyik meditáció, melyet végeztek, erősen hatott; most egy másik meditációt kell végezzenek, hogy ez a hatás még erősebben megvilágítsa Önöket. Az egyik meditációt egyszer-kétszer végzik, a másikat tizenkétszer. Ez olyasmi, ami akkor történik, ha valóban megszívlelik, ami meditációként adott, belsőleg átélik, és azt is megszívlelik, ami a meditáció céljaként elhangzott. Ki kell használnunk ezt az alkalmat arra, hogy kiépítsünk néhány dolgot, amit Karácsonykor érintettünk.

Ugyanaz a hallgató: Én sem úgy gondoltam, hogy meghatározott időpontokban kellene végezni; azonban bizonyos nyomást éreztem, mert kötelességnek tekintettem, hogy így meditáljak, és néha nem volt meg a kellő frissességem, hogy szükségletnek érezzem. És ez talán azért van, legalábbis nálam, mert eddig nem olyan volt a beállítottságom, amilyennek az orvosnak kell lennie, azaz nem volt meg bennem a gyógyítani akarás. Azt hiszem, jó néhányan így voltunk ezzel. Az ember nem azért lett orvos, legalábbis néhányunk, hogy gyógyítson, hanem mert nagyon érdekelte az ember megismerése - a kóros állapotok és a normális állapotok -, hogy tulajdonképpen egészen a megismerés felől közelítsen az orvosláshoz. Karácsonyig teljesen idegen volt számomra a gyógyítani akarás, és a mostani munkámmal először nem voltam boldog, mert sok dolgom volt, és kezdetben túl fáradt voltam a meditáláshoz. Nos, ezen a munkán keresztül közelebb kerültem a páciensekhez, így most van fogalmam a gyógyítani akarásról; és azt hiszem, most jobban fogok tudni meditálni, mert valódi szükségletből ered, és akkor a meditációt valóban a célhoz vezető útnak tekintem. Éppen az emberiség sorsa iránti odaadás, az együttérzés, amit orvosként mindenki iránt érzünk és a gyógyítani akarás volt az, ami eddig sokunknak nehézséget okozott, mert a tanulmányaink alatt nem utaltak ezekre, sokkal inkább a megismerés oldaláról jutunk el az orvosláshoz.

Itt a következőket kell meggondolnia, ha orvosi területen szétválasztja ezt a két dolgot: a megismerési oldalt és a gyógyítani akarást, akkor alapjában véve ellentmondásba kerül a realitással, a valósággal. Fontos tisztában lenni azzal, hogy mi van ezen a területen. Látják, az ember megismerésének szükségességéről az emberi működés legkülönbözőbb területein kell beszélni. A pedagógiában például nagyon fontos az ember megismerésének kiindulópontjáról beszélni. Ez történik nálunk is. Ha a valóságot figyelembe vesszük, akkor más területeken is fontos beszélni az ember megismeréséről. Mindenkinek szüksége lenne az ember megismerésére, aki puszta napszámosnál több akar lenni. Mindenkinek szüksége van az ember megismerésére. Az, hogy a különböző területeken nem törekednek az ember ilyetén megismerésére, az annak a tévedésnek a következménye, amibe a modern civilizáció esett. Látják, bizonyos értelemben akkor is az ember megismerését keresik, ha az nem jöhet létre, mert ma valójában csak az antropozófia útján érhető el. Keresik a teológusok, úgy értem, a külső teológusok. A külső pedagógusok is keresik. A legkülönbözőbb emberek keresik ezt a megismerést. Csak a jogászok nem keresik, mert a jogtudomány ma olyasmi, amiről semmiképpen sem mondható el, hogy olyasmi lenne, ami egyáltalán valóban beavatkozik a világba.

Nos, látják, fontos, hogy az élet különböző területein némileg specializálódjon az ember megismerése. Az orvosnak az ember másmilyen megismerésére van szüksége, mint a pedagógusnak; csak egy kicsit másmilyenre. Szükséges lenne, hogy amennyire csak lehetséges, a pedagógiát átjárja az orvostudomány, az orvostudományt pedig a pedagógia járja át, amennyire csak lehetséges. Ki kellene alakítani ezeket a szálakat, az ember megismerésén alapuló tevékenységek közötti átjárást. Ha most konkrétan vizsgáljuk az ember megismerését, akkor a következő kérdést kell feltennünk: Látják, Önök azt mondják: az ember kóros állapotainak felismerése. - Ez egy előítélet, mely a materializmusból származik. Ez már egy materialista előítélet. Mert mit jelent egy ember kóros állapotainak konkrét felismerése? Hogyan ismerek fel egy, mondjuk a májban, a lépben, a tüdőben, a szívben lokalizált betegséget? Hogyan ismerem fel? Úgy, ha tudom, melyik gyógyító folyamaton alapulhatna a kóros folyamat legyőzése. Valójában a kóros folyamat a kérdés, és ha csak a kóros állapotokat akarjuk megismerni, akkor nem jutunk tovább a kérdésnél. A válasz maga a gyógyulási folyamat. Semmit sem tudunk egy betegségfolyamatról, ha nem tudjuk, hogyan lehet meggyógyítani. A megismerés abban a tudásban áll, hogy a kóros folyamatot hogyan lehet eltávolítani, így gyógyítani akarás nélkül egyáltalán nem létezhetnek orvosi tanulmányok. A kóros állapotok megismerése: az semmit sem jelent. Ha állítólag az ember megismerése céljából úgy művelnék a patológiát, hogy nem váltanak azonnal a patológiáról terápiára, akkor így írnának le egy beteg szervet is. De az ilyen leírás semmire sem jó, semmit sem ér. Mert a puszta leírásnak, az elvont megismerésnek, annak, amit ma természettudománynak tartanak, teljesen mindegy, hogy egészséges vagy beteg májról van-e szó. Természettudományosan egyáltalán nem különböztethető meg, milyen az egészséges és milyen a beteg máj, legfeljebb azon körülmény által, hogy az egészséges gyakrabban fordul elő, mint a beteg. Ez azonban külső körülmény. Ha meg akarják ismerni a beteg májat, arra kell válaszolniuk, hogy mi gyógyíthatja meg a beteg májat. És akkor látják, a következőkről van szó.

Min alapul a gyógyítás? Hogy tudom, milyen szubsztanciákat, milyen erőket kell alkalmaznom az embernél, hogy a kóros folyamat egészséges folyamattá változzon. Ezzel olyan ismeret átadása történik, hogy például tudom, mondjuk, a zsurló az emberben, az emberi szervezetben átveszi a vese tevékenységét. Ha tehát az asztráltest nem látja el kellőképpen a vese tevékenységét, akkor a zsurlóval gondoskodom erről. Az asztráltes- tet mezei zsurlóval (Equisetum arvense) támogatom. Ám ezzel először csak arra kaptunk választ, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó. Ugyanaz a külső folyamat, mely a zsurlóhoz vezet, az emberi vesében is végbemegy, és a zsurló-folyamatot az emberi vesével összefüggésben kell szemléljem: ekkor azonban már a gyógyítás talaján állok. Ezért tehát soha sem lehet az a fontos, hogy pusztán elvontan műveljük a patológiát, leírjuk a kóros állapotokat, mert a valóságban ez semmi. Az embernek tulajdonképp csakis úgy kell tekintenie a kóros állapotot, hogy tudja, így és így hat egy gyógyító szer. A megismeréssel kapcsolatos érzésünknek mindenütt, az élet minden területén a realitás felé kell törekedjen, nem pedig a formális felfogásra. Így volt ez ugyanis, amikor a tudás mindenütt misztériumi tudás volt. Aki csak a puszta megismerést kereste, az elől vissza kellett tartani a tudást, és csak azoknak adatott meg, akikben megvolt az akarat, hogy ezt a tudást átvigyék a valóságba.

Nos, megfelel ez a válasz a kérdésére?

Ugyanaz a hallgató: Talán egy kissé túlozva fejeztem ki magam, amikor csak az egészségről és betegségről beszéltem. Tulajdonképpen még azt is a megismeréshez tartozónak számítom, hogy az embereket hogyan kell gyógyítani. Valami másra gondoltam. Arra, hogy tudhatjuk ugyan, hogyan lehet az embert gyógyítani, mégis hiányozhat az akarat, hogy meggyógyítsuk. Mindeddig nem volt meg bennem a belső impulzus, hogy csak azért ismerjem meg az embert, azért tudjam meg, hogyan kell gyógyítani, hogy embereket gyógyítsak. Nem volt meg bennem ez az impulzus, hogy az egész munkámat, a tanulmányaimat és minden megszerzett tudásomat engedjem belsőleg átitatni attól, hogy: képesnek kell lennem az emberek gyógyítására.

Ez a megismerés hipertrófiája.

Ugyanaz a hallgató: De nálam ez így van, ez olyan tény, amit el akartam mondani, mivel hogy létezik, és talán nagyon sajátságosnak tűnik -

Látja, még szerencse, hogy - az Ön számára borzasztó triviálisnak és egyszerűnek fog tűnni - még szerencse, hogy az órák nem csinálhatnak így, különben olyan órák készülnének, amelyek az óraművesség legjobbja szerint fel lennének húzva, mégsem akarnának járni. Azzal, hogy az ember az akaratát egyik vagy másik irányban hagyja túltengeni, kialakíthat ezt vagy azt, akkor azonban az olyasmi, ami nem tekinthető az emberi természet egészséges fejlődésének. A gyógyításról szóló tudás tulajdonképpen egyáltalán nem is lehetne meg a gyógyítani akarás nélkül, és Önnek ma igazából valami egészen másról kellene beszélnie. Nem erről kellene beszélnie, hanem azt kellene mondania: Igen, először rövid ideig orvostudományt tanultam, és most féktelen akarat van bennem a gyógyításra. Vissza kell tartanom magam, hogy ez a tudásból jövő akarat ki ne törjön, és nehogy elkezdjek minden egészséges embert gyógyítani. - Nem viccből mondom ezt. A visszafogottság hangjának kellene megszólalnia. Nem is szabadna azt mondani: A gyógyítás tudására törekedtem, de nem a gyógyítani akarásra. - Hiszen az olyan tudás, ami ugye valós, egyáltalán nem válhat el az akarattól, az teljesen lehetetlen.

Egy másik hallgató: Azt hiszem, amit X kisasszony mondott, sokkal inkább valamilyen állapot, amit éppen az egyetemeken folytatott tanulmányok által alakítanak ki. Nekem ez eredménynek tűnik, a tíz-tizenkét szemeszteren keresztül folytatott tanulmányok végeredményének. Az orvostudomány beállítottsága tényleg a megismerésre irányul, anélkül, hogy átvezetne a terápiához. Előadótermekben tanulnak, a klinikai szemesztereken, az előadásokon egész idő alatt csak a diagnózisról hallanak valamit, és egészen a végén, amikor már kigurították a betegágyat, és a professzor nem tudja, mit tegyen az új páciens megérkezéséig, akkor odavet egy pár szót a terápiáról, amivel nem lehet mit kezdeni. Ennek egyszer egy egyetemi magántanár is hangot adott. Egy nőgyógyászati kurzuson történt, és a főorvos a praktizáló orvos tevékenységéről beszélt: „Nem tűnt fel Önöknek, uraim, hogy alapjában véve milyen keveset beszélnek a terápiáról? Akkor fogják érzékelni, ha praktizálni kezdenek. Nálam így történt: A fejem tele volt tudással, és csak akkor jutott eszembe, hogy erről soha sem hallottam..." Elmondta azt is, hogy csak öt percig van szó a terápiáról, és negyvenig a diagnózisról. És egyetlen orvosnak sem tűnt fel, hogy tanulmányaik alatt semmit sem hallottak a terápiáról. Ez egy kérdést is felvet bennem, mivel számomra, fiatal ember számára, aki a tudományos orvoslásban valami mást kerestem, a mai tudománynak ez az alapvető hozzáállása konfliktusokat eredményez. Ez a mindenütt kifejeződő, egészen felületes beállítottság a diagnózisnál gyakran olyan dolgokat okoz, amelyek az ember lelkének ellenszenvesek, és hihetetlennek tűnnek. Egy példával szeretném ezt megvilágítani. Egyszer egy női páciens jött hozzám, és megkérdezte, hogy nem tudnék-e segíteni rajta. Visszatérő homloküreg-gyulladásban szenvedett, és többször felkeresett egy specialistát. Az orra felől megnyitották és így tovább. És azt mondta, nem bírja tovább, úgy érzi, túlságosan fizikailag értelmezik, és nem tudja tovább csinálni, vajon nem tudnék-e máshogy segíteni rajta. Mindenki találkozik ezzel a beállítottsággal, amit a páciens olyan finoman érzett, ami csak a felszínen akar tapogatózni és keresgélni, amivel semmire sem lehet jutni. Ez olyan beállítottság, amit csak cinizmusnak nevezhetünk. Ami ebből adódik, az is csak olyasmi, ami csupán a felszínen maradhat, és nem vezet a valósághoz, és így gyakran kérdeztem magamtól: tényleg jó, vagy egyáltalán szükséges, hogy ennyire elfogadjuk ezeket a módszereket, ahogy ezeket tanítják, ahogy a tanulmányok során el kell végeznünk, amelyek a nőgyógyászati vizsgálatoknál csak szörnyűségekké fokozódnak, és semmilyen arányban sem állnak azzal, amit hoznak. Szükség van-e arra, hogy mindezeket a módszereket végigcsináljuk? Az az érzésem, mintha azzal, hogy mindezt végigcsináljuk, elnyomnánk az emberben meglevő gyógyító ösztönöket. Szeretném elmesélni, amit egy idős kollégám mondott. Nem egy orvosról beszélt, hanem egy népi gyógyászról a bajor hegyekben. Nagy könnyedséggel végzett mindenféle ortopédiai dolgot, így híres lett. A művészete egy müncheni ortopédus tudomására jutott, aki felkereste, és mondta neki, hogy egyszer menjen el hozzá a klinikára. Ez az ember megnézte a klinikai berendezéseket, a professzor azt mondta, mutassa meg neki, hogyan csinálja. A népi gyógyász körülnézett, és attól kezdve nem tudott gyógyítani. - Használjuk-e azokat a módszereket, tudományos módszereket, amelyeket a tudományos orvoslástól kapunk, vagy lehetőleg ne használjuk?

Erről az oldalról nézve rendkívül fontos a kérdés. Igaza van, és nem is akarok X kisasszony személyes tulajdonságairól beszélni, hanem csak a mai tanulmányokból szükségszerűen következő érzületet szeretném leírni. A természetnek megfelelő orvosi tanulmányokból egyáltalán nem arra jutnánk, hogy az embert a kóros állapotai szerint akarjuk ismerni, vagy, hogy a gyógyító folyamatokról anélkül akarunk tudni, hogy meglenne az akarat a gyógyításra. A természetnek megfelelő tanulmányokból egyáltalán nem ez derülne ki, ezt csak a mai orvosi tanulmányok beállítottsága eredményezi. El kell mondani egyfelől, hogy amit az orvostanhallgatónak a szemeszterek alatt tanulnia kell, annak legnagyobb részt semmi köze a gyógyításhoz, ezért alapjában véve csak lehetetlen dolgokkal terheli az emberi lelket. Látják, a mai orvosi tanulmányok körülbelül olyanok, mintha mondjuk, egy szobrászt arra akarnának rávenni, hogy mindenekelőtt elsőként a márvány és a fa természettudományos tulajdonságait ismerje meg. Tulajdonképpen semmi köze hozzá. Ennek és sok mindennek, ami a tankönyvekben áll vagy amit a klinikán tesznek, semmi köze az orvostudományhoz. Abban a pillanatban, hogy a fizikai jellemzésről, amit a hölgy érzett, amikor úgy találta, hogy túlságosan fizikailag értelmezik, abban a pillanatban, amikor áttérnek az étertestre, az orvosi könyvekben található legtöbb dolog elveszti a jelentőségét. Mert abban a pillanatban, hogy áttérnek az étertestre, egészen másképp viszonyulnak a szervekhez. Abban a pillanatban, hogy a fizikai testről áttérnek az étertestre, az intellektuális megismeréssel egyedül nem jutnak tovább. Sokkal többet tanulnak, ha némi szobrászkodást tanulnak, ha megtanulják a fogásokat, a térérzékelést, amire a szobrásznak van szüksége. Az asztráltest megismeréséhez sokkal többet tanulnak, ha tudják alkalmazni a zeneiséget. Borzasztó sokat tanulnak az emberi szervezet formájáról, arról, hogyan alakul ki ez a forma az asztráltestből. Amikor az ember működni kezd, tulajdonképpen úgy épül fel, mint a zenei skála. Az egyik irányban itt, hátul kezdődik a prím, átmegy a szekundba, az alkarban átmegy tercbe; ahol két terc van, ott az embernek is két csontja van, és így egészen más dolgokra jutnak, mint azok, amelyeket ma alkalmaznak az ember valódi megismerésére, és a leendő orvosnak egészen más tanmenetre lenne szüksége, mint a mai. A mai tanmenet úgy keletkezett, ahogy az X kisasszonynál kiderült, hogy a terápia nihilizmusba jutott. Nem csak a bécsi orvosi iskolából, hanem mindenhol belekerült valami nihilisztikus. És azt kell mondjam, hogy legalább a tudományos szakokat képviselő orvosok, professzorok és docensek között voltak komoly emberek, akik a rövidlátásuk miatt tudományosak. Legalább bizonyos komolyság volt jelen. De ha a gyógyszertan előadóit nézzük, eltűnik a komolyság. A docens maga sem hisz már abban, amit előad. Ahol a komolyságnak kellene kezdődnie a tanulmányokban, ahol a terápia kezdődik, ott megszűnik a komolyság. Honnan kellene érkeznie a gyógyítani akarásnak? Az orvos tanulmányaiból, amiről azt kell mondani, hogy az orvosi tanulmányok tulajdonképpen ahhoz hasonlóan következnek egymásra, mint ahogy a karácsonyi tanfolyam kapcsán vázoltam. És ez természetesen valami egészen más, mint amit ma művelnek, ami nem vezet a gyógyszerelés művészetéhez. A gyakorló orvosnak akkor kell jó néhány dolgot gyakran fáradságosan elsajátítania, amikor kikerült az egyetemről. Ez néha nem túl könnyű, mert a dolgok nem csak haszontalanok a számára, hanem gyakran károsak is. Nem láthatja a tulajdonképpeni kóros folyamatot, mert minden lehetséges dologgal tele van a feje, az emlékezete, és nem képes látni a tulajdonképpeni kóros folyamatot. Ez az egyik oldal.

Ám látják, a másik oldal azonban a következő: itt vannak Önök, egy csoport fiatal orvos. Nem csak szellemileg akarnak igazi orvossá válni, amit természetesen úgy lehetne elérni, hogy azt mondanánk: Hagyjátok az egész orvostanhallgatóságot, ma nem találtok olyan orvosi kart, ahol orvoslást tudtok tanulni. Gyertek ide, és tanuljátok meg, amit kell. - Ezt lehetne egészen radikálisan mondani. De mit tenne az ifjú orvos? A világ visz- szaküldené Önöket, mert nem ismerné el orvosnak. Nem marad más hátra, mint hogy a fiatal orvos végigcsinálja az egészet, hogy aztán meggyógyítsa az, ami a Goetheanumban az orvoslásról elsajátítható. De el kell jutniuk oda, hogy még ha ellenérzéssel is, elvégezzék a rendszeres, megfelelő tanulmányokat; másképp nem megy. Erre szükség van. Ez a másik oldal. Ha azután elég sokan vannak, akik megismerték a tanulmányokat, és arról, amit megismertek, tudják, hogy milyennek nem kellene lennie - a magnetizőrök, a laikus orvosok ugye szintén szidják az egyetemeket, de ez nem ér semmit -, az élményeik alapján jutnak a megismeréshez, és ők lesznek az igazi úttörők, hogy egy tisztességes orvosi tanulmány lehessen a világban. Erre kell Önöknek törekedniük, lehetőleg egy általános, nyilvános ítéletet kiváltani arról, ami jelenleg van.

Látják, alapjában véve ez a helyzet: ugye tudják, nem csupán Önök mondják azt, amit elmondtak. Sok orvos van, aki hasonlóan beszél, de éppen azoknak van szükségük még arra, amit itt kaphatnak, akik így beszélnek. Miért? Ha valaki értelmes ember és orvossá lesz, végigjárva az egyetemi tanulmányokat, akkor természetesen bírálhatja a mai orvostudományt. Kijárta és tudja, mire nem tett szert. De ez csak akkor hatásos, ha van mit kínálni helyette. Csak akkor válik hatásossá a dolog. Ez természetesen a másik oldal. Ezért ne úgy fogják fel azt, amit itt elmondok, mintha bármelyik ifjú orvost vissza akarnám tartani attól, hogy befejezze a tanulmányait. Bármennyire rossz is, ma még le kell nyelni a savanyú almát. Csak akkor jelentkezik lassú javulás, ha annak alapján beszélünk, aminek nem kellene lennie.

Látják, még elég sok tennivaló van ebben a vonatkozásban. Azt hiszem, egyszer már elmondtam: egyszer felkértek, hogy Zürichben orvosok egy csoportjának beszéljek az orvoslásról, és oda eljött egy nőgyógyász professzor is. Nos, láttam rajta, hogy azzal a belső véleménnyel érkezett: Na, hallgassuk meg ezt a zöldséget, hogy legalább szidhassuk, és elmondhassuk, hogy ott voltunk. Tényleg egészen vidáman, tréfás hangulatban jött el, hogy meghallgassa ezt a zöldséget. Aztán egyre furcsább lett, és furcsán figyelt. Nagyon kellemetlen volt, hogy ez nem is zöldség, hanem olyasmi volt, amiről nem mondhatni, hogy tiszta bolondság. Ez nagyon tetszett nekem. Megszólítottam: Professzor úr, különös benyomása volt, ugye. - Azt válaszolta: Nos, erről nem lehet beszélni, ez egészen más álláspont. - Az egy előrelépés, ha eljutunk addig, hogy az emberek egyáltalán azt gondolják: ez egy másik álláspont. Mi volt még az orvostudomány mellett, ami toronymagasan kiemelkedik abból, amit a laikus orvoslás elért? Tudom, hogy a laikusok fontos előrelépést tettek; de ez nem számít. A gőzgép vezérlését egy kisfiú találta fel, mert unatkozott. Attól, hogy ezt feltalálta, nem mondhatjuk róla, hogy gépgyártó lett volna. Annak, ami ma van, és ami főleg a tudományos orvoslást támadja, annak valójában nincs joga az orvoslást támadni, és olyasmiről beszélni, amit nem ismer. Először még el kell érni azt, hogy az antropozófiát az orvostudományban ne keverjék össze azzal, ami egyébként megvan. Már azzal is nagyon fontos előrelépést tennénk, ha eljutnánk oda, hogy komolyan veszik az ügyet azáltal, hogy az ezt képviselő emberek megmutatják, hogy komolyan veszik.

Ifjú barátaim, szeretném különösen a lelketekre kötni, hogy mindaz az ezotéria, amit befogadtok, abban csúcsosodjon ki, hogy a világban is tudjatok munkálkodni, hogy tényleg szakszerű gyógyítási akarat keletkezzen. Szó sem lehet arról, hogy valaki önzően bezárkózzon a szívbéli elefántcsonttornyába, hanem küzdeni kell az orvostudomány előrejutásáért, ahogy a pedagógusok küzdenek a pedagógia előrejutásáért.

Nem tudom részleteiben elmagyarázni, hogy a legtöbb dolog a mai orvosi tanulmányokban mennyire szükségtelen az egészséges és a beteg ember kölcsönös viszonyának megértéséhez, de ha elfogadják azt, amit a különböző tanfolyamok és ciklusok során nyújtottam, akkor majd rájönnek. Olyan ez, mintha a gyerek megszületésekor az ember azelőtt a kérdés előtt állna, hogyan kell táplálni, és azt kérdezné: Lehetséges-e a gyereket azelőtt táplálni, mielőtt megtanítjuk az élelmiszerek szemléletére? - Sok mindennel így van ez. Nem fizikailag, hanem szellemileg értem, hogy van intuíciójuk a folyamat felfogására. Ahelyett, hogy a szokásos értelemben vett diagnózisból indulnánk ki, néha a diagnózisnál is sokkal inkább arra van szükség, hogy visszamenjünk a legelső okhoz, ami a páciensnél valahol egy bizonyos időben nagyon messze a múltban lehet. Ma ugye, azt tanítják, arra vannak módszerek, hogyan kell a beteg vagy az egészséges szervezet állapotát felismerni abban a pillanatban, amikor a páciens eljön. De nincs meg az a gondolkodásmód, amivel rájönnénk, és azt mondhatnánk a páciensnek: Ötven éve ezt és ezt élted át, ez a megbetegedés legelső oka - ebben arra hagyatkozunk, amit a páciens mond, az kétségbe vonható. Éppen a legelső ok a kívülről érkező külső ok. Egy krisztiániai orvos megmutatott nekem egy hatvanéves embert. Mindenféle kiütése volt, amit könnyen lehetett diagnosztizálni. De semmi sem használt, amit alkalmaztak. Az orvos elhozta hozzám - a több százból egy példát említek -, és világos volt, hogy ha be akarunk avatkozni, mindenekelőtt azt kell tudni, honnan indul a történet. Nem volt nagyon nehéz. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez az ember harminc vagy harmincöt évvel azelőtt egy erős mérgezési folyamaton esett át. Ez benne volt. Azt mondtam neki, emlékezzen vissza, mit csinált harmincöt éve. Azt felelte: Ezt még senki sem kérdezte tőlem! Az iskolában voltam. Az osztálytermünk mellett volt egy vegyi laboratórium, ott láttam egy folyadékkal teli üveget. Szomjas voltam, és ittam belőle. Akkor borzasztó mérgezést kaptam, mert sósav volt. - Ezt nagyon fontos tudni. Ez kiemel a pillanatnyi létből. Így némelykor fontos, mondjuk valamilyen hisztérikus idegállapotnál tudni, hogy az érintett személy átélte-e a majdnem vízbe- fúlás sokkját. Nagyon is bele kell menni ezekbe a dolgokba. Ám természetesen belemegyünk ezekbe, ha együtt érzünk azzal az emberrel, akit meg akarunk gyógyítani. Minden orvoslásnak az ember iránti együttérzésből kell kiindulnia. Ha nincs meg ez az együttérzés, akkor megfeledkezünk a legfontosabb dolgokról. Ez az, amit ebben az irányban vizsgálni kell.

Mi a tervük, mindnyájan eljönnek holnap is? Akkor holnap folytatjuk e szemléletmóddal. Anélkül, hogy most el lehetne magyarázni - de holnap majd előrebocsátok egy magyarázatot -, szeretnék további szemlélésre megadni néhány sort, amelyek a tegnap itt javasoltak szerint egyfajta központi meditációvá válhatnak. Ha egyre jobban ráirányítják a figyelmüket, akkor rá fognak jönni arra, mi az, ami a kozmoszból, a Föld környezetéből, a földi erőkből beépült az emberbe. Ha a szem alakjánál azt kérdezik: Hogyan alakult ki ez a kozmoszból? - a tüdőnél: Hogyan alakult ki ez a környezet erőiből, abból, ami planetárisan mozog a levegő és a víz elemeiben is? - hogyan keletkeztek az ember anyagcsere-szervei33 a Földdel összefüggésben? - Ha állandóan, mindenütt felteszik ezeket a kérdéseket, és a következő útmutatás szerint meditálnak, akkor megtanulnak belelátni az emberbe.

Lásd, mi kozmikusán illeszkedik:
Érzed az ember kialakítását.

ezt a Holddal összefüggésben -

Lásd, hogyan mozgat a levegő:

például a légzésben vagy a vérkeringésben -

Átéled az ember áthatását a lélekkel.

ezt a Nappal összefüggésben -

Lásd a földi változásokat:

különösen azt, ami a halált is hozza az embernek -

Felfogod az ember áthatását a szellemmel.

ezt a Szaturnusszal összefüggésben.

Lásd, mi kozmikusan illeszkedik: Érzed az ember kialakítását.
Lásd, hogyan mozgat a levegő: Átéled az ember áthatását a lélekkel.
Lásd a földi változásokat: Felfogod az ember áthatását a szellemmel.