Valóban a legmélyebb elégedettséggel tölt el, hogy önök itt Angliában eljutottak odáig, hogy egy antropozófiai szellemben működő iskola megalapítására gondolhatnak. Ennek valóban rendkívüli jelentősége van a nevelésügy történetében. Ha az ember kimond egy ilyen mondatot, akkor könnyen előfordulhat, hogy ezért a szerénytelenség vádjával illetik. Mindennek, aminek az antropozófía talajából a nevelés és a tanítás művészete számára ki kell bontakoznia, korunkban valóban sajátságos alapja van. A legnagyobb örömmel szeretném üdvözölni, hogy a tanári kollégium magja felkészült, hogy lelke legmélyéből elismerje, az, amit antropozófiai pedagógiának nevezünk, különleges alapokon nyugszik. Amikor az antropozófiai pedagógiáról beszélünk, akkor nem egy fanatikus reformgondolattól vezérelve szólunk a nevelésügy megújításának szükségességéről, hanem az emberiség kulturális fejlődésének megérzéséből és megéléséből.

Tudatában vagyunk annak, hogy kiváló emberek kezdeményezésében sok, nagyon sok minden történt a XIX. század folyamán, s legfőképp a legutóbbi évtizedekben, a nevelés művészetének terén. Csakhogy ami a legjobb, a legeslegjobb szándékokból eredt, arról azt kell mondanunk: az emberek mindenfélét megpróbáltak a nevelésügy területén, de valós emberismeret nélkül. Az emberi nevelésről való gondolkodás olyan korszakra esett, amelyben egyszerűen - a materializmus miatt, ami minden területet uralt, s tulajdonképpen a XV. század óta uralkodott - nem volt valódi emberismeret. És így, amikor nevelési reform-gondolatokat hangoztattak, mindenféle érzelmekből, arról alkotott ítéletekből kiindulva, hogy milyennek is kell lennie az életnek, mindig homokra vagy valami még inkább ingatag talajra építkezve arról alkotott ítéletekből kiindulva, állítottak fel nevelési alapelveket. Azonban egyáltalán nem volt meg az a lehetőségük, hogy teljességében is- meijék az embert és így tegyék fel a kérdést: Hogyan is kell azt, ami az ember-lényben Isteni adományként rejlik - miután az ember a földi lét előtti életéből szállt alá a földi létbe - megnyilatkozáshoz juttatni az emberben? Alapjában véve ez az a kérdés, amit először absztrakt módon tehetünk fel, s amelyet csak akkor válaszolhatunk meg konkrétan, ha test, lélek és szellem szerinti valódi emberismeretet alapozunk meg.

Nos, a jelenkori emberiség estében az a helyzet, hogy a test ismerete rendkívüli mértékben kiművelt. A biológiából, fiziológiából, anatómiából eredően rendkívül sok testismeretünk van az emberről. Amikor azonban a lélek ismeretéhez akarunk eljutni, akkor már a jelenkori nézetek birtokában teljes lehetetlenség előtt állunk; mert mindaz, ami a lélekre vonatkozik, ma csupán elnevezés, szó. Már ezeknél a dolgoknál is, mint gondolkodás, érzés, akarat - ha a jelenkor szokványos pszichológiáját tekintjük - nem a valóságot ragadjuk meg. A szavak maradtak: gondolkodás, érzés, akarat; de nincs rálátásunk arra, mi is működik a lélekben, mit is nevezünk gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak. Hiszen, nézzék csak, amit a mai úgynevezett pszichológusok mondanak a gondolkodásról, érzésről, és akaratról az valójában mind dilettáns beszéd. Úgy beszélnek, mintha egy fiziológus csak úgy általában szólna az emberről, az emberi tüdőről, az emberi májról, és sohasem tenne különbséget a gyermek mája és az idős ember mája között. A testi tudományokban igen előrehaladottak vagyunk e téren. Egyetlen fiziológus sem vétené el, hogy megkülönböztesse a gyermeki májat és az idős ember máját, vagy akár a gyermeki hajszálat és az idős ember hajszálát. Ezt mind megkülönböztetik. A gondolkodás, érzés, és akarat terén azonban csak szavakkal élnek, nem ragadják meg a valóságot. Nem tudják például, hogy az akarat fiatal, ahogy a lélekben megjelenik, a gondolkodás pedig öreg; így tehát a gondolkodás öreg akarat, az akarat fiatal gondolkodás a lélekben, s így mindabban, ami a lélekben él, fiatalság és öregség egyidejűleg jelen van az emberben.

Bizony, az idő síkján ott van a lélekben az öreg gondolkodás mellett a fiatal akarat, már a gyermekben. Itt egyidejűek. Igen, ezek a dolgok realitások. De senki sem tud manapság a lélek eme realitásáról ugyanabban az értelemben beszélni, mint a test realitásairól. Ezért nevelőként teljesen tehetetlenül állunk szemben a gyermekkel. Képzeljék csak el, hogy ha orvosként nem tudnának megkülönböztetni egy gyermeket egy öregembertől, akkor természetesen tehetetlenek volnának. A tanár pedig, mert egyáltalán nincs valódi tudomása a lélekről, nincs abban a helyzetben, hogy úgy beszéljen az ember lelkéről, ahogy egy orvos manapság az ember testéről tud beszélni. És a szellem - nos, itt semmi nincs, erről nem tudunk beszélni, ehhez még csak szavaink sincsenek. Egyetlen szó, szellem, ez azonban nem jelent már sokat; több szavunk tulajdonképpen nincs erre.

Emberismeretről tehát, a jelenkor szellemében, egyáltalán nem is beszélhetünk. Könnyen megérezhetjük ebből: nem megy minden rendben a nevelésügy terén. Ki kell javítanunk néhány dolgot. Igen ám, de hogy javítsunk ki valamit, ha semmit sem tudunk az emberről? így a felmerült nevelési reform-gondolatok mind a legjobb szándéktól fűtöttek, viszont nincs emberismeretünk.

Ezt a saját köreinkben is tapasztalhatjuk. Hiszen mi segítheti hozzá ma az embert az emberismerethez? Az antropozófia! Ez egyáltalán nem valamilyen szektás, fanatikus állítás. Ha ma valaki emberismerethez akar jutni, akkor bizony az antropozófiát kell tanulmányoznia. Ha pedig emberismeretből kiindulva akarunk tanítani - ami nekünk természetes -, akkor meg kell szereznünk ezt az emberismeretet. Mi a természetes? Hogy az antropozófia által teszünk szert erre. Ha tehát ma valaki egy új pedagógia alapjaira kérdez, mit kell neki mondanunk? Az antropozófia az új pedagógia alapja! Persze, csakhogy a saját köreinkben is sokan igyekeznek lehetőleg elhallgatni az antropozófiát, s az antropozófia nélkül akarják propagálni a pedagógiát; nem akarják, hogy bárki észrevegye, az antropozófia áll a hátterében.

Van egy német közmondás, ami így hangzik: mosd meg a bundám, de ne legyek vizes. Így működik sok törekvés ezen a téren. Mindenekelőtt igazat kell mondanunk és gondolnunk. Ezért, ha ma valaki azt kérdezi, hogyan válhatok jó pedagógussá, akkor azt kellene mondanunk neki: az antropozófiából kell kiindulnod. Nem szabad megtagadnod, hogy az antropozófia által kell emberismeretet szerezned.

Emberismeretünk nincs a mai civilizált életben. Vannak elméleteink, de nincs eleven rálátásunk sem a világra, sem az életre, sem az emberre. A valódi rálátás vezet a gyakorlatias élethez. De manapság az életben nem vagyunk gyakorlatiasak. Tudják-e, kik ma a legkevésbé gyakorlatias emberek? A legkevésbé gyakorlatias emberek nem a tudósok, ők ügyetlenek és élet-idegenek, s náluk ezt észre is vesszük; azoknál azonban, akik a legerősebb teoretikusok, akik a legkevésbé gyakorlatiasabbak, náluk még csak észre sem vesszük ezt. Ezek az úgynevezett gyakorlati foglalkozásúak, a kereskedelemben és az iparban dolgozók, a bankárok; ezek azok az emberek, akik a ma gyakorlati életének összefüggéseit uralják, teoretikus gondolatokból kiindulva. Egy bank ma teljesen teoretikus gondolatokra épül. Nincs benne semmi praktikus. Csakhogy, ezt az emberek nem veszik észre, mert azt mondják: így kell lennie a dolgoknak, a gyakorlatias emberek így csinálják. És ezt egyszerűen elfogadjuk. Nem vesszük észre, micsoda kár keletkezik az életben, mert a praktikusságot teljesen mellőzve működnek. A mai gyakorlatias életből teljesen hiányzik a gyakorlatiasság; minden téren épp a gyakorlati élet az, amiben egyáltalán nincs gyakorlatiasság.

És ezt csak akkor veszik majd észre az emberek, ha egyre több és több romboló elem kerül bele a civilizációba, s ezek azt megszüntetik. Ha ez így marad, a világháború csak a kezdetnek tekinthető. A világháború ebből a gyakorlatiatlanságból született, de csupán a bevezetés volt. Arról van szó, hogy nem szabad tovább szunnyadnunk. A legkevésbé az oktatás- és nevelésügy terén. E téren az a lényeg, hogy olyan nevelést tegyünk magunkévá, amely test, lélek és szellem szerint a teljes emberre vonatkozik, és hogy ezért legelőször is valóban megismerjük a testet, lelket és szellemet.

Nos, egy ilyen rövid kurzusban, mint amilyet itt fogunk tartani, csak arról lehet szó, hogy a legfontosabb dolgokat, amelyek a testre, lélekre és szellemre vonatkoznak, úgy mutassuk be, hogy éppen az oktatás és a nevelés ügyére irányuljanak. Ezt tegyük tehát. Az első követelmény, amit mindjárt a kezdettől be kell látnunk, arra kell törekednünk, hogy külsőleg szemlélődve is a teljes emberre irányítsuk a tekintetünket.

Hogyan alkotunk ma nevelési alapelveket? A gyermekre tekintünk, azt mondjuk magunknak: ilyen és ilyen a gyermek, s valamit tanulnia kell. Végiggondoljuk, hogyan tudjuk leginkább úgy tanítani, hogy hamar megtanuljon valamit. Nos, milyen is egy gyermek? Egy gyermek legföljebb tizenkét évig gyermek, vagy felőlem mondjunk húsz évet, most nem ez a lényeg, de egyszer majd valami mássá lesz, egyszer majd egy idősebb emberré válik. A teljes élet egy egység, és nekünk nem csak a gyermeket kell figyelembe vennünk, hanem a teljes életet; a teljes emberre kell tekintenünk.

Tegyük fel, hogy egy sápadt gyermek ül előttem az iskolában. Egy sápadt gyermek számomra egy rejtély, amit meg kell fejteni. Sok oka lehet, de lehet, hogy így áll a helyzet: a gyermek még valamelyest rózsás orcával érkezett az iskolába, s mialatt vele foglalkoztam, sápadt lett. Ezt elismerem. Bizony, most meg kell tudnom ítélni, hogy miért lett sápadt a gyermek. Talán arra jutok, hogy túl sok tanulni valót adtam ennek a gyereknek. Túlerőltettem a gyermek emlékezetét. Ha nem lépek, akkor pedagógiai rövidlátó vagyok, s azt képzelem be magamnak, hogy egy adott módszert végig kell vinnem, teljesen mindegy, hogy közben elsápad vagy kipirul-e a gyermek, és akkor ez a gyerek sápadt marad.

Ha azonban most megtehetném, hogy megfigyeljem ezt a gyermeket, ötvenéves korában, valószínűleg azt látnám, hogy szörnyű szklerózisban szenved, érelmeszesedése lesz, amiről nem tudni, honnan ered. Onnan ered, hogy túlterheltem a nyolc-kilencéves gyermek emlékezetét. Látják tehát, hogy az ötvenéves, és a nyolc, kilenc éves ember összetartoznak, ez bizony egy ember. Tudnunk kell, hogy mi is lesz abból, amit a gyermekkel teszünk, majd ötven vagy negyven év múlva, hiszen az élet egy egység, az élet egységet alkot. Nem elég csupán a gyermeket ismerni; az embert kell ismernünk.

Vagy, mondjuk, képzeljék el: azzal kínlódom, hogy minél jobb definíciókat tanítsak az osztálynak, hogy egészen szilárdan üljenek a fogalmak, hogy a gyerek tudja, ez az oroszlán, ez a macska, stb. Nos, kell-e, hogy meg tudja tartani a gyermek ezeket a fogalmakat egészen a halála napjáig? Ma fogalmunk sincs arról, hogy a lelkinek is növekednie kell. Ha egy olyan fogalmat tanítok a gyermeknek, amelynek egyszer s mindenkorra helyesnek kell lennie - mit is jelent az, hogy helyes? -, s ezt az egész élete során meg kell tudnia tartani, az éppen olyan, mintha hároméves korában cipőt vennék neki, és a továbbiakban is mindig éppen akkora cipőt kapna, mint három éves korában. A gyerek ezt kinövi. Az ember észreveszi a dolgot, és barbarizmusnak tekintenék, ha olyan kicsi cipőt akarnék neki vásárolni, s olyan kicsinek akarnám megtartani a lábát, hogy mindig beleféljen a hároméves kori cipőjébe! A lélekkel azonban pont így teszünk. Olyan fogalmakat adunk a gyereknek, amelyek nem nőnek együtt a gyermekkel. Azt akarjuk, hogy maradjanak a neki adott fogalmak, miközben olyan fogalmakat kellene adnunk a gyermeknek, melyek képesek vele nőni. Folyton a fogalmakba préseljük a lelket, amiket a gyermeknek adtunk.

Ezek mind olyan dolgok, amelyek - amúgy futólag tekintve - összefüggenek azzal a követelménnyel, hogy a pedagógiában a teljes emberre, a növekvő, eleven emberre kell tekintenünk, nem pedig az emberről alkotott valamiféle absztrakt fogalomra.

Ha a megfelelő látásmóddal bírunk, hogy ti. a teljes emberélet egy összefüggő egység, csak akkor ismerjük fel, hogy milyen különbözőek is az egyes életszakaszok. A fogváltás előtti gyermek bizony teljesen másféle lény, mint a fogváltás utáni. Természetesen nem szabad durva megítélésre, és látásmódra alapozni. Ha csak egy két lábon járó lényt képzelünk el embernek, akinek felül van a feje, s annak közepén az orra, akkor azt fogjuk mondani, hogy a gyereknek a fogváltás előtt is két lába van, és orra az arca közepén, stb. De ha képesek vagyunk finomabb különbségeket megfigyelni az életben, akkor a fogváltás előtt illetve után egy teljesen másféle lényt találunk a gyermekben.

A fogváltás előtt még valóban határozottan megfigyelhető a gyermeken, hogyan működik, valóságosan működik, ami a gyermek születése, illetve a fogantatása előtti megszokott életéhez tartozott a földi lét előtti életben, a szellemi világban. A gyermek teste ekkor majdnem úgy viselkedik, mintha szellem volna; mert a szellem, amely alászállt a szellemi világból, még teljes mivoltában tevékeny a gyermekben az első hét életév során. Azt fogják mondani: szép kis szellem! Hiszen teljesen őijöngővé vált, hiszen a gyermek tombol, ügyetlenül viselkedik, hisz semmit sem tud. Ez volna hát a szellem a földi lét előtti életből? Igen, gondoljanak csak bele, ha önök teljesen kiforrott, ügyes emberek volnának, és hirtelen arra lennének ítélve, hogy folytonosan egy, mondjuk, 62 °C helyiségben éljenek, nem volnának rá képesek. Még kevésbé volnának rá képesek, mint a gyermek szelleme, amely alászállt a szellemi világokból, s most földi körülmények között kell viselkednie, és tud is így viselkedni. Mert egy teljesen másmilyen világba kerül át, s mert a szellemnek hirtelen egy testet kell magán viselnie, amije a földi lét előtt nem volt, ezért viselkedik úgy, ahogy a gyermek viselkedik. És mégis, aki meg tudja figyelni, hogyan bújik elő a gyermek határozatlan arcfiziognómiájából fokozatosan, naponta, hetente, havonta az egyre határozottabb forma, hogyan lesznek az ügyetlen mozdulatokból fokozatosan ügyes mozdulatok, hogyan éli bele magát a gyermek teljesen a környezetébe, az tudja, hogy a földi lét előtti világból alászállott szellem az, aki fokozatosan magához hasonlatossá próbálja alakítani a testet. Meg fogjuk érteni, hogy miért ilyen a gyermek, ha ily módon figyeljük meg. És azt is meg fogjuk érteni, hogy valóban az alászállott szellem az, aki így működik a gyermek testében, ahogy azt a gyermekben működni látjuk.

Ezért annak, aki beavatott a szellemi titkokba, semmi sem hívogatóbb, mint a gyermek megfigyelése. Hiszen amikor megfigyelünk egy gyermeket, nem a Földet, hanem az Eget ismerjük meg. És nem csak az úgynevezett jól nevelt gyerekek által. A jó gyerekeknél legtöbbször az a helyzet, hogy nehéz lesz számukra a test. Már gyermekkorukban nehézzé válik számukra a testük. A szellem nem tudja rendesen birtokba venni; ezek a gyerekek csendesek, nem ordítoznak. Sokat ücsörögnek, nem tombolnak. Nem tevékeny bennük a szellem, mert oly erős ellenállást mutat a test. Az úgynevezett jó gyerekeknél gyakran van úgy, hogy a test ellenállást mutat a szellemnek.

A nem annyira jó gyerekeknél, akik rendesen kitombolják magukat, rendesen kiordítozzák magukat, akik gondot okoznak nekünk, bennük megmozdul a szellem, természetesen ügyetlenül, hiszen az égből átkerült a földre, de mindenesetre megmozdul. Szüksége van a testre. Néha tényleg rendkívül tetszetősnek érezhetjük a gyermek nyers ordítását, abból az egyszerű okból, hogy általa megtapasztaljuk, micsoda mártírságon megy keresztül kezdetben a szellem, amikor alászáll egy gyermeki testbe.

Igen, felnőttnek lenni könnyű, mármint a szellem számára. Akkorra már alaposan magunkra igazítottuk a testünket. Ekkor már nem mutat a test akkora ellenállást. Felnőttnek lenni egészen könnyű. Gyermeknek lenni rendkívül nehéz. A gyermek viszont nem veszi ezt észre, mert nem ébredt még fel a tudat, az még alszik. A tudat által, ami a fölre való alászállás előtt jelen volt, bizony már észrevenné ezt a gyermek. Ha ebben a tudatállapotban volna a gyermek, akkor szörnyű tragédia volna a gyermeki lét, egészen szörnyű tragédia. Hiszen nézzék csak, alászállunk a földre; a szellemi anyaghoz vagyunk szokva, amiből a földre szállás előtti szellemi életünk állt. Ahhoz vagyunk szokva, hogy ezzel a szellemi anyaggal dolgozzunk. Ezt teljesen mi magunk állítottuk elő a karmánk szerint, előző földi életek eredményeképp. Itt úgymond a saját szellemi öltözékünket viseljük. S most alá kell szállnunk a földre... Egészen hétköznapian szeretnék beszélni ezekről a dolgokról, és el kell nézniük nekem, ha úgy mutatom be őket, a- hogy annak mutatkoznak, aki úgy szól róluk, mint a szokványos földi dolgokról; azért beszélhetünk így róluk, mert ilyenek... Most alá kell tehát szállnunk, a földön kell kiválasztanunk magunknak egy testet.

Bizony, ezt a testet generációk készítették elő a számunkra. Egy apához és anyához egy fiú- vagy leánygyermek érkezett, akinek azután szintén lett egy fia vagy lánya, és így tovább. Így aztán kialakul egy öröklött test. Ebbe kell beleköltöznünk. Ide kell betérnünk. Ekkor hirtelen teljesen másféle körülmények közé kerülünk. Magunkra öltünk egy ilyen testet, amelyet generációk sora készített elő a számunkra.

Nos, már a szellemi világból hatunk valamelyest lefelé, hogy ne egy teljesen hozzánk nem illő testet kapjunk, de többnyire mégis hozzánk nem illőt kapunk. Legtöbbször egyáltalán nem passzolunk bele egy ilyen testbe. Ha egy kesztyű csak egy kicsit is oly kevéssé illene a kézre, ahogy rendszerint egy test illik a lélekre, akkor a világ végéig hajítanánk el azt a kesztyűt. Eszünkbe se jutna felhúzni azt. De, ha alá akarunk szállni a szellemi világból, s magunkra akarunk ölteni egy testet, akkor bizony ki kell egyet választanunk. És ez a test lesz a miénk a fogváltásig. Hiszen az a helyzet, hogy tulajdonképpen minden hét-nyolc évben teljesen kicserélődik a külső fizikai anyagunk, legalábbis lényegében, de nem mindenütt. Azok a fogak, amelyeket legelőször kapunk, lecserélődnek, azután velünk maradnak. Nem így van ez az emberi szervezet minden részével. A fogaknál még fontosabb tagok is kicserélődnek minden hét évben, amíg az ember a földön él. Ha a fogak is ugyanígy viselkednének, akkor, ahogyan 7 évesen, úgy 14, 21 évesen, és így tovább, megint új fogakat kapnánk, nem lenne szükség fogorvosokra a földön.

Bizonyos szervek - amelyek kemények - velünk maradnak. Lágy szerveink azonban állandóan megújulnak. Az első hét életévben olyan testünk van, amit a szülők külső természete stb. ad nekünk. Ez egy modell. A lelkünk e testtel szemben olyan, mint a művész a modellel szemben, amit le kell másolnia. A második testet, amit a fogváltáskor húzunk elő az elsőből - természetesen fokozatosan, mind a hét évre kiterjedően ezt magunk készítettük magunknak, a modell alapján, az alapján, amit a szüléink adtak. Magunk által készített testünk csak hét év után lesz. Mindaz, amit a mai külső tudomány, pl. az öröklődésről állít, dilettáns a valósághoz képest. A valóságban egy modelltestet kapunk, amelyet hét évig viselünk. Természetesen már az első életévekben elkezd elhalni és kilökődni. Ez egy folyamat, és mire elérünk a fogváltáshoz, kialakul a második testünk.

Vannak ugyebár individualitások; ők gyengén szállnak alá, és a második testüket, amit a fogváltás után viselnek, pontosan az első mintájára alakítják. Azt mondjuk, hogy pontosan a szüleikre ütnek. De ez nem igaz. A második testet a modell alapján alakítjuk. Csak az első hét életévben van bennünk öröklött. Természetesen mindnyájan gyenge individualitások vagyunk, és sok mindent csak lemásolunk. De vannak erős individualitások, ők is alászállnak, és az első hét életévben sok bennük az öröklött. Ez látszik a fogakon. Az első fogsor még olyan, hogy látszik rajta az öröklődésben rejlő szelídség. A második fogsoruk már rendesen csattog, a fogaknak megvannak a megfelelő barázdáik. Ezek erős egyéniségek, akik határozottan kialakítják magukat. Vannak olyan gyerekek, akik tízévesen olyanok, mint mások négyévesen: másolatok. Más gyerekek tízéves korukra teljesen megváltoznak. Az erős egyéniség mozgásban van. Használja a modellt, de később önálló testet alakít ki magának.

Észre kell vennünk ezeket a dolgokat. Az öröklődés semmilyen vonatkozásában sem jutunk előbbre, ha nem látunk bele, hogyan is működnek a dolgok. A tulajdonképpeni értelemben vett öröklődés, ahogy azt a mai tudomány képviseli, csak az ember első hét életévére vonatkozik. Ha ez után látunk valamilyen öröklött elemet a gyermeken, azt úgymond szabadon választva örökölte; vagyis a modell alapján alakította ki. A valóságban az öröklött elemeket az első testtel, a fogváltáskor, levetjük magunkról.

Rendkívül erős a lélek, amely alászállott a szellemi világból, s amely ügyetlen, mert előbb bele kell találnia a külső természetbe. De valójában minden dolog, s épp a legneveletlenebb, oly csodálatos a gyermekben. Természetesen egy kicsit filiszter módjára kell viselkednünk, hogy ne hagyjunk rá mindenféle neveletlenséget. Hogy hogyan kínozzák a szellemet a világ elfajult démonjai, azt leginkább a gyermeken lehet megfigyelni. A gyermeknek egy olyan világba kell beilleszkednie, amelybe gyakran egyáltalán nem illik bele. Szörnyű tragédia ez, ha tudatosan csináljuk végig. Ha tudatosan kellene véghezvinnünk, ha tudunk valamit a beavatottságból és tudatosan látjuk, mi is ragadja meg ezt a testet a gyermekben, azt kell mondanunk: hisz ez alapjában véve nagyon szörnyű dolog, beletalálni mindezekbe a csontszövevényekbe és az inak szövevényébe, amit előbb meg kell formálnunk; ez egy szörnyű tragédia. Csakhogy a gyermek mit sem tud erről, és ez jól van így, mert a küszöb őrzője megóvja őt attól, hogy tudjon ezekről a dolgokról.

A tanárnak azonban tudnia kell erről. Rendkívüli tisztelettel kell a gyermek előtt állnia, és tudnia kell: a gyermekben isteni-szellemi lény szállt alá a földre. Az a lényeg, hogy tudjunk erről, áthassuk vele a szívünket, s ebből kiindulva legyünk nevelők...

Nagy különbségek vannak abban, hogy milyen is az ember a szellemi-lelki, e földi lét előtti életben, mielőtt alászáll a földre, s hogy hogyan kell azután mindig tovább alakulnia. A tanárnak meg kell tudnia ítélni ezt, mert a gyermekben a szellemi világ utóhatásaival áll szemben. Van valami, amit nehezen tud elsajátítani a gyermek, mert a szellemi életben ez egyáltalán nincs meg a lélekben.

Látják, a földön az ember igen kevéssé jut ahhoz, hogy testének belseje felé fordítsa a figyelmét. Ezt csak a természettudósok és az orvosok teszik. Ők tudják, hogy pontosan milyen is az ember belül, a bőre alatt. A legtöbb embernél azt találjuk, hogy még azt sem tudják rendesen, hol a szívük. Rendszerint nem a megfelelő helyre mutatnak. És ha azt kérnénk valamelyik embertől itt a földön a szociális életben, mondja meg, miben különbözik a jobbtüdő a baltüdőtől, vagy hogy írja le a bélrendszert, akkor különös válaszokat kapnánk. Ezzel szemben mielőtt alászáll az ember a földi létbe, rendkívül kevéssé érdeklődik a külvilág iránt; de annál inkább érdeklődik az iránt, amit a szellemi bensőjének nevezhetünk. A halál és egy újabb születés közötti létben az ember szinte kizárólag csak a belső szellemi élet iránt érdeklődik. Az ember a megelőző földi életek tapasztalatai alapján kialakítja a karmáját. Ezt pedig a belső szellemi élet szerint alakítjuk ki. Ez a fajta érdeklődés, amivel itt találkozunk, rendkívül távol áll egy földi tulajdonságtól, a tudásszomjtól, amit egyoldalú formájában kíváncsiságnak nevezhetünk. Tudásszomj, kíváncsiság, a külső élet megismerésének vágya nincs bennünk a születés, a földre szállás előtt; egyáltalán nem ismerjük ezt. Ezért ez igen nehéz is még a gyermeknek.

Ezzel szemben megvan a gyermekben a környezetbe való beleélés képessége. A földre való alászállásunk előtt, teljesen a külvilágban élünk. Az egész világ a bensőnk. Nincs akkora különbség külső és belső között. Ezért is nem vagyunk kíváncsiak a külvilágra. Minden a bensőnk. Erre viszont nem vagyunk kíváncsiak. Ezt magunkban hordozzuk, magától értetődik, ebben élünk.

Alapjában véve még egészen úgy tanul a gyermek az első hét életéve során járni, beszélni és gondolkodni, ahogy akkor viselkedett az ember, mielőtt alászállott a földre. És ha arra hegyezzük ki a dolgot, hogy a gyermek kíváncsi legyen valamely szóra, akkor látni fogják, hogy ezzel teljesen kiirtjuk a gyermekből a kedvet, hogy megtanulja ezt a szót. Ha a tudásszomjra, a kíváncsiságra számítunk, pont azt irtjuk ki a gyermekből, amit tennie kellene. Nem szabad a kíváncsisággal számolnunk, sokkal inkább valami egész mással: hogy a gyermek természetszerűleg belénk oldódik, hogy mi benne élünk a gyermekben. Mindennek, amit a gyermek élvez, megél, olyannak kell lennie, mintha az a saját bensője volna. Teljesen olyan benyomást kell tennünk a gyerekre, mint amilyen benyomást a saját karja tesz rá. Az ő saját testének a folytatása kell, hogy legyünk. Azután oda kell figyelnünk, amikor a gyermek keresztülmegy a fogváltáson, lassacskán belép a 7-14. életév közötti életszakaszba, hogyan bújik elő fokozatosan a kíváncsiság, a tudásszomj, és tapintatosnak és óvatosnak kell lennünk, oda kell figyelnünk, hogy hogyan mozdul meg fokozatosan a kíváncsiság.

A kicsi gyermek még olyan, mint egy liszteszsák, ami nem kíváncsi arra, hogy milyen benyomást gyakorolunk rá azáltal, hogy mi magunk vagyunk valamik. Épp oly kevéssé, ahogy egy liszteszsák kíváncsi a környezetére, olyan kevéssé kíváncsi a kicsi gyermek a környezetére. De amint minden benyomás, ami a liszteszsákot éri, lenyomatot hagy rajta, különösen, hajói meg van őrölve a liszt, úgy a kicsi gyermekben is minden lenyomatot hagy; nem azért, mert kíváncsi, hanem úgy, ahogy a liszteszsákon lenyomatot tudunk hagyni az ujjunkkal, mert egységet alkotunk vele.

Ez csak a fogváltással változik meg. Ekkor oda kell figyelnünk, ahogy a gyermek kérdez: Ez meg mi? Hogy néznek ránk a csillagok? Miért vannak a csillagok az égen? Miért görbe az orrod, nagyi? Mindenre rákérdez ekkor a gyerek. Kíváncsi lesz a környezetére. Finom érzékkel kell rendelkeznünk az iránt, ahogy fokozatosan előbújik a kíváncsiság és a figyelem. És ezek a fogakkal együtt bújnak elő. Ezek azok az életévek, amikor előbújnak. S nekünk reagálnunk kell rájuk. Hagynunk kell, hogy a gyermek ítéletet alkosson arról, amit végeznünk kell vele; vagyis a legelevenebb érdeklődést kell tanúsítanunk az iránt, ami most a fogváltással felébred a gyermekben.

És rendkívül sok minden ébred fel ekkor. Nem az értelméből kiindulva kíváncsi ekkor a gyermek - hétévesen még nem értelmes a gyerek. Az, aki az értelmével akar számolni, teljesen rossz úton jár, a hétéves gyermeknél -, fantáziája van, és ezzel kell számolnunk. Valóban az itt a lényeg, hogy megszülessen bennünk a fogalom: „lelki tej”. Mert, látják, a születés után testi tejet kell adnunk a gyermeknek. Ez egy olyan táplálék, amely keverékként minden szükségest magában foglal a gyermek számára. A gyerek befogadja a tejet, s ezzel teljes értékű tápláléka van. Most sem különálló dolgokat kell adnunk a gyermeknek; mindennek lelki tejet kell alkotnia.

Amikor a gyermek átment a fogváltáson és az iskolába kerül, minden, amit elé tárunk, annak egységnek kell lennie: lelki tejnek kell lennie. Ha egyszer olvasni tanítjuk a gyereket, másszor írni tanítjuk, az épp olyan, mintha a tejet előbb kémiailag két részre bontanánk, s egyszer az egyik részt, másszor a másik részt adnánk neki. Olvasásnak, írásnak, egységet kell alkotnia. Lelki tej meg kell találnunk a fogalmat a gyereknek, mire iskolába kerül.

Ez csak akkor történhet, ha a fogváltás korától művészileg alakítjuk a tanítást és a nevelést. Mindent át kell hatnia a művészinek. Művészi írástanítás, amit a festésre alapozunk - holnap majd részletesebben is foglalkozom ezzel -, a festésből eredő írás művészi átvezetése az olvasásba, az olvasás és írás művészi összekapcsolása azzal, amit a gyereknek egyszerű formában ki kell számolnia - mindezeknek egységet kell alkotniuk. Ezeket a dolgokat előbb „lelki tejként” ki kell dolgoznunk. Erre van szükségünk a gyermek számára, amikor az iskolába kerül.

És amikor nemileg éretté válik a gyermek, akkor „szellemi tejre” van szüksége. Ezt rendkívül nehéz átadnunk a mai emberiségnek, hiszen a szellem már egyáltalán nem része a materialista kornak. Ha tehát még tejet is kell alkotnunk, szellemi tejet, az bizony igen-igen nehéz, s akkor az úgynevezett kamaszévekben magukra kellene hagynunk a fiúkat és lányokat, hiszen nincs szellemi tejünk.

Mindezzel csupán bevezetést akartam ma adni, hogy elinduljanak az úton. Holnap tovább szemlélődünk, és részletekbe is bocsátkozunk.