Minden jelenkori szemlélődésnél, amelyek azután a megismerés területén és a gyakorlati életben is, az intellektualista-naturalista világmagyarázat által jutnak kifejeződésre, tulajdonképpen annak megfigyelését veszik alapul, ami a jelen pillanatban az ember elé tárul. Külsőségekből más kép alakulhatna ki. Csakhogy e fejtegetések további menetéből kiviláglik majd, hogy itt mégiscsak külsőségekről van szó. A biológia, a fiziológia, az anatómia hagyományos módszereivel szervezeti felépülése szerint vizsgáljuk az embert, így pedig tulajdonképpen mindig azzal foglalkozunk, amit az adott pillanat jelent a számunkra. Mindazonáltal eleinte másként néz ki a dolog. Például megvizsgáljuk egy gyermek tüdejét, egy érett ember tüdejét és egy agg tüdejét, és megállapítjuk a pillanatnyi tényállást. Azután levonjuk a következtetésünket az emberi élet fejlődésére vonatkozóan. A tüdő gyermekkortól aggastyánkorig mutatkozó változásaiból következtetünk valamit az emberi fejlődésmenetről. Azonban az, amit így a tulajdonképpeni fejlődésmenetre nézve teszünk, nem az időbeli fejlődésmenetbe való belehe- lyezkedés, hanem mégiscsak megrekedünk a térbeli dimenziónál, és az időbeli fejlődésmenetre csupán a térbeli változásokból következtetünk. Úgy járunk el, mint ahogyan például az óra megfigyelésekor. Megfigyeljük az órát, mondjuk reggel megnézzük a mutatóinak állását, és ebből a térbeli információból kiindulva tájékozódunk az időbeliségről. Megnézzük azután az órát délben, és megint csak a térbeli információból tájékozódunk az idő múlásáról. A térbeli helyzetből az időbeliségre következtetünk. Az életben való eligazodásnak ez a módja általában szokásunkká vált. A pillanatra figyelünk, amelyet épp megélünk. Azt pedig a térbeliben éljük meg. Nem ilyen módon élhetjük meg azonban az idő belső kibontakozását. Csakis akkor ítélhetjük meg helyesen az emberi életfejlődés menetét a születés és a halál között, ha éppoly élettel teli módon tudunk belehelyezkedni az időbe, ahogy megszoktuk, hogy a térbe belehelyezkedünk. Amit az imént elméletben szemléltettem, most néhány példán keresztül szeretném megmagyarázni, éppen az emberi életre vonatkoztatva. Hiszen épp annak számára, aki a nevelés és a tanítás művészetét szeretné gyakorolni, egészen különös jelentőséggel bír, hogy ily módon beleélje magát az idő folyamatába. Ezt megláthatjuk a következő példákból.

Tegyük fel, hogy egy gyermek egészen különleges tiszteletet alakít ki a felnőttek iránt. Az egészséges megérzés a gyermeknél ezt egészséges dolognak tekinti, ha ilyen magától értetődő tisztelet alakul ki benne a felnőtt iránt, amennyiben a felnőtt saját tulajdonságaival jogossá teszi ezt a tiszteletet, ennek pedig ugyebár így kell lennie. Erről majd beszélnünk kell a további előadásokban, épp a nevelés és a tanítás művészetének értelmében. Most csupán egy példaként szeretném ezt megemlíteni.

Nos, szokás szerint arra korlátozzuk magunkat, hogy megállapítsuk: Vannak olyan gyerekek, akik kialakítanak egy ilyesfajta tiszteletet. Bizonyos gyermeki lények bizonyos sajátos tulajdonságainak számlájára írjuk ezt, és megelégszünk a pillanattal. Sohasem jutunk el e tisztelet teljes jelentőségének megismeréséhez, ha nem a teljes emberéletet vizsgáljuk. Eljutunk egyszer azután abba a helyzetbe, hogy ezt vagy azt az embert egy késői, talán egészen késői életkorban figyelhessük meg, és azt fogjuk találni, hogy vannak emberek, akik azzal a sajátos tulajdonsággal rendelkeznek, hogy magától étetődő módon képesek vigaszt nyújtani másoknak, akiknek vigasztalásra van szükségük; másoknak pedig, akiknek támaszra van szükségük, hogy kilábaljanak az élet valamilyen nehézségéből, meg tudják adni ezt a támaszt. Gyakran tényleg nem is az a tartalom számít, amit az ilyen vigasztaló, támaszt nyújtó emberek elmondanak; a hangszínükben, hangjuk csengésében van a lényeg, annak módjában, ahogyan beszélnek. Ha azután visszanézünk ezeknek az embereknek az élettörténetében a gyermekkorukra, akkor azt találjuk: olyan emberek ők, akiket gyermekkorukban egészen különösen áthatott a tisztelet, a nagyrabecsülés a felnőttek iránt. Ez a felnőttekkel szembeni tiszteletteljes gyermeki viselkedés azután eltűnik az idő előrehaladásával, az életpálya alaprétegeiben él tovább, majd érett korban megint csak megjelenik a vigasznyújtás, támaszadás képességének ajándékában.

Az imént egy bizonyos módon ábrázoltakat a következőképpen is elmondhatjuk. Azt mondhatjuk: ha egy gyermek megtanult úgy igazán a lelke mélyéből imádkozni, megtanulta kialakítani magában az ima rendeltetését, úgy ez a rendeltetés az ábrázolt módon az élet középső stádiumában leszáll az élet alaprétegeibe, majd egészen késői életkorban megint előjön, és ekkor az áldás egy bizonyos ajándékaként nyilvánul meg, amelyet a többi ember érez. Viszont éppen az ilyen embereknél, akik jelenléte a kései életkorukban áldásosán hat embertársaikra, megint csak azt fogjuk találni: gyermekkorukban elsajátították az imádkozás hangulatát... Ilyen dolgokat csak akkor tudunk felfedezni, ha megtanulunk éppúgy együtt élni az idővel, ahogy hozzászoktunk, hogy a térben éljünk. És léteznie kell egy olyan tudásnak, amely éppúgy él az időben, mint amaz a térben, nevezetesen közvetlenül, nem a térbeli információkból való következtetés által, ahogy az óra értelmezésekor járunk el.

Azt, amit így - hogy úgy mondjam - a belső-erkölcsi élet számára néhány példával szemléltettem, ezt mindazonáltal, ha valódi nevelés- és tanítás-művészethez szeretnénk eljutni, már az általános ember-szemlélet kezdeteinél is mindenképpen alkalmazni kell. Ez pedig a következőképpen történhet.

Ha az embert, ahogy előttünk áll az életben, összehasonlítjuk az állatokkal, akkor azt találjuk, hogy az állatok, különösen a magasabb rendű állatok, mindjárt úgy jönnek világra, hogy rendelkeznek a számukra az életben szükséges gyakorlati ügyességgel. A kikelő csibe már teljesen alkalmazkodott a környezetéhez, nem kell azt külön tanulnia; szervei olyan megszilárdult plaszticitással bírnak, amilyenre az adott állatnak saját fajtajellegzetességei szerint szüksége van. Az embernél ugye nem ez a helyzet. Az ember gyámoltalannak születik, neki a külvilág által kell megszereznie a rá jellemző gyakorlati ügyességet bizonyos területeken. Ezt annak a körülménynek köszönheti, hogy földi életpályájának legfontosabb része tágabb értelemben egyfajta középső szakasz a gyermekkor és az aggkor között. Ez a középső életszakasz, az érettség kora a legeslegfontosabb az ember életében itt a Földön. Ekkor szervezetét a gyakorlati ügyesség megszerzése útján a külső élethez igazítja. Ekkor tapasztalati kapcsolatba kerül a külvilággal. Ez a középső életszakasz, amelyben még megvan a szervek labilis plaszti- citása, tulajdonképpen teljességében hiányzik az állatoknál. Az állatok már úgy születnek bele az életbe, amilyenné mi emberek alapjában véve csak aggastyánként válunk, amikor megszilárdulnak a formáink, amikor a megszilárdult plaszticitás lesz jellemző a formáinkra. Ha az animális létet a világhoz való viszonyában akarjuk megérteni, akkor tulajdonképpen csakis úgy érthetjük meg helyesen, ha összehasonlítjuk az emberi aggastyánkor jellegével.

Ekkor azonban felmerülhet a kérdés: vajon az állatok lelki tulajdonságaikban nem ugyanilyen aggastyán-jelleggel nyilvánulnak-e meg? Ez azért nincs így, mert az állatokban megvan még egy másik pólus is, amely ezzel az aggastyán-jelleggel szemben működik, ez pedig a szaporodási képesség. A szaporodási képesség az emberre nézve, aki rendelkezik vele, csakúgy, mint minden lény számára, aki ezzel rendelkezik, fiatalító hatású. S amidőn az állatok egyfelől kialakítják magukban az aggastyán-jelleget, másfelől azonban belefolyik ebbe az aggas- tyán-jellegbe a szaporodási képesség, ez bizonyos módon mégiscsak megóvja őket a túl korai elöregedéstől, amíg elérik az ivarérettséget.

Ha viszont képesek vagyunk egy állatot vagy egy állatfajt elfogulatlanul szemlélni, akkor azt fogjuk mondani: abban a pillanatban, amikor az állat eléri annak képességét, hogy utódokat nemzzen, tulajdonképpen már bele is került az aggastyánszerűségbe. Éppen ez a sajátos dolog az embernél, hogy mind az aggastyánszerűség, mind a gyermekiesség - hiszen a gyermekiesség állapotában alakul ki fokozatosan a szaporodási képesség - az élet végső-szakaszaira húzódik, középen pedig ott van ez az organikus-plasztikus szakasz, amely a külvilággal való kapcsolata által képes alkalmazkodni ehhez a külvilághoz. És ugye bizonyos értelemben az ember-lét normális állapotának nevezhetjük azt, hogy ez a középső életszakasz a megfelelő módon jelen van az embernél. Akkor úgymond a megfelelő időben lesznek az emberek gyermekek, a megfelelő időben fejezik be a gyermek-létet, belépnek az érettség korába, és a megfelelő időben fognak majd az érett korból az aggastyán-korba belépni.

Ha az embernek ezt a teljes életútját az időbeliségbe belehelyezkedve szemléljük, akkor éppen innen juthatunk el az abnormitások szemléletéhez is. Némely ember-egyednél láthatjuk ugyanis, hogy nem bírják - ha szabad így mondanom - elég sokáig feltartóztatni az aggastyán-jelleg előtörését. Most egyáltalán nem arra az aggastyán-jellegre gondolok, amely hamar ősz hajat vagy korai kopaszodást eredményez, nem erre az aggastyán-jellegre gondolok, hiszen ha valaki megkopaszodott, azután még sokáig gyermeki maradhat a fejét tekintve; hanem arra a bizonyos aggastyán-jellegre gondolok, amely inkább belsőleg, szervesen nyilvánul meg, s amely bizony csak egy belső élet- szemlélet, egy bensőséges életszemlélet nyomán válik láthatóvá: a - ha szabad így neveznem - lelki aggastyán-jelleg ez, amely már akkor belejátszik az életbe, amikor az adott élet külsőleg még a plasztikus szakaszban van.

Mindazonáltal ennek az ellenkezője is bekövetkezhet: ha az ember nem képes az életútjában a megfelelő időben kilépni a gyermekiességből. Ekkor a gyermekiesség belejátszik a középső életszakaszba; s ekkor beleviszi a középső életszakaszba azt a jelleget, amelyet tulajdonképpen csak gyermekként kellene bensőjében, lelkében viselnie. Ezáltal pedig valami egészen különös dolog jön létre az emberi életpályában, amit vázlatosan át kell ma tekintenünk.

Ha az időbelisége szempontjából tekintünk az ember-életre, akkor eljuthatunk az úgynevezett normál ember-élettől ennek az ember-életnek a különböző abnormitásaihoz. Amidőn mi emberek aggastyán-jelleget öltünk, leginkább a fejünk, a fejrendszerünk veszíti el belső mozgékonyságát, a mozgékony plaszticitást. Merevebbé válunk, kevésbé plasztikussá a fejrendszerünk vonatkozásában, amint közeledünk az életpálya vége felé. Mindazok a képességeink pedig, amelyeket az életben megszereztünk, az agg-korban lelkibbé, szellemibbé válnak. Ez azonban fej-rendszerünk animalizálódásába kerül. Fizikailag olyanná leszünk, amilyenek az állatok már kezdettől fogva. Bizonyos értelemben animalizálódunk. Ezzel váltjuk meg azt, amit - ha helyes a nevelés - talán még egész életünkben élvezhetünk az élettel való szellemi-lelki kapcsolat terén; azt váltjuk meg ezzel a magunk számára, hogy bizonyos értelemben ebben a késői életkorban mindaz, amit szellemi-lelki téren megélünk a világban, már nem hatol bele úgy igazán a szervezetünkbe. A koponya túl merevvé, plasztikusan túl szilárddá vált. Ezért az agg-korban inkább azzal foglalkozunk, ami lelki-szellemi téren kapcsol össze bennünket a külvilággal. Már nem fogadjuk be a bensőnkbe ugyanolyan mértékben, mint korábban, azt amit a külvilágban megtapasztalunk. Bekövetkezik felső szervezetünk egyfajta animalizálódása.

Nos, a felső szervezetünk efféle animalizálódása időben eltolódva ténylegesen bekövetkezhet már a korai érett korban, azon a belső módon, ahogy azt felvázoltam. S mert viszont az ember természetesen továbbra is ember marad, tehát akkor is, ha fej-rendszerében bizonyos értelemben animalizálódott, mégiscsak ember, ezért az, amiről itt szó van, nem külső jegyekben nyilvánul meg számunkra, hanem belső-lelki sajátosságokban. így történik a dolog: ha a külvilággal való kapcsolat- felvétel e sajátos módja, mely az agg emberre jellemző, túl korán megjelenik - akár már gyermekkorban is megjelenhet -, akkor ez - mivel azért természetesen ekkor még egyébként túlnyomórészt megvan a plasztikusság az emberben - visszalép a fizikai szervezetbe, és azt éljük meg bensőséges módon korábban, amit az ember a külvilággal való egészséges viszonyában megél, ha képes volt a megfelelő időben aggá válni. A fizikaiságunkhoz kapcsoljuk ezt. Felvesszük fizikai szervezetünkbe, és ezáltal olyan tulajdonságok alakulnak ki, amelyek hasonlóbbak az animálishoz, az állatihoz, mint egyébként a normális emberek esetében.

Az állatnak - mondhatjuk így, ha akarjuk - van egy bizonyos ösztöne, amellyel az ember előtt jár, amely nagyobb mértékben kapcsolja össze a környezetével, mint amennyire az ember normális körülmények között a környezetéhez kapcsolódik. Semmiképpen sem legenda, hanem teljes mértékben megfelel az állati lét sajátosságainak, hogy bizonyos állatok, ha olyan természeti események közelednek, amelyek veszélyessé válhatnak az életükre, odébb költöznek azokról a helyekről, ahol lecsaphatna a veszély. Az állatoknak van egy bizonyos ösztönös, profetikus adottságuk, ha az életük megmentéséről van szó. Az is teljességgel helyénvaló leírás, ha azt mondják, hogy az állatok az embernél sokkal nagyobb mértékben élik meg az évszakok váltakozását. Az állatok megérzik annak az időnek a közeledtét, amikor tova kell repülniük, amennyiben vándormadarak, hogy más helyre vonuljanak. Az állatok tehát bensőséges ösztönös kapcsolatban vannak a környezettel. És ha beleláthatnánk abba, ami ilyenkor az állati lelki-életben lejátszódik, akkor - bár teljesen a tudatalattiba burkolva - de mégiscsak látnánk, milyen ösztönös élet-bölcsességgel rendelkeznek az állatok, amely a teljes természeti jelenségvilággal való együttélésben nyilvánul meg.

Ha az ember életében az említett módon idő előtt megjelenik az agg jelleg, akkor bekövetkezik - csak hát nem azonnal, mint az állatoknál, mert az embernél minden felemelkedik az emberi szintre -, de mégiscsak bekövetkezik a környezet ilyenformán való ösztönös megélése. Az pedig, amit manapság ismerünk, sokhelyütt helyesen, sokhelyütt helytelenül is leírunk, mint alacsony rendű látnoki képességet, telepátiát, teleplasztiát, telekinézist - tehát az olyan dolgok, amelyek abnormálisán jelentkeznek az emberéletben ez nem más, mint az agg-jelleg belejátszása az ember korábbi életszakaszának élmény-világába. Az agg-jelleget meg lehet élni a megfelelő időben, s akkor egészséges ember módjára éljük meg. Ha az ember már húszévesen megéli az agg-jelleget, akkor - alacsony rendű értelemben - látnokká válik. Azok a dolgok, amelyek az idő előtt bekövetkező agg-jelleg megnyilvánulásaként jelentkeznek és az élet abnormitásait jelenítik meg, éppenséggel nem annyira külső, mint inkább belső jegyekben jelennek meg. Abba, ami alacsonyrendű látnoki képességként, telepátiaként, telekinézisként, teleplasztiaként jelentkezik, s amit ugye bizonyos mértékben már igen jól ki is kutattak, sokkal mélyebb betekintést nyerhetnénk, ha megfelelő módon tudnánk értékelni azt a szempontot, hogy itt egy idejekorán bekövetkező belső elaggásról van szó.

Ekkor azonban előre kell lépnünk egy valódi élet-szemlélet- hez. Az adott pillanatban nem csak azt kell meglátnunk, ami a térben előttünk van, hanem képesnek kell lennünk azt úgy interpretálni, hogy tudjuk: ha az adott pillanatban szemléljük az embert, és akkor ezeket és ezeket a sajátosságokat mutatja, úgy ez onnan ered, hogy aminek tulajdonképpen később kellene bekövetkeznie, az belejátszik egy korábbi állapotba.

Az elkövetkező napokban látni fogjuk, miként jöhetnek létre egzakt módon éppen egyes gyógyító folyamatok az emberi természetbe való efféle betekintés által. Lehetséges tehát az ember egyfajta animalizálódása, amely azután viszont nem egy külsőleges elaggásban nyilvánul meg, hanem abban, hogy az egyébként az állati ösztönökben, állati módon fellépő környezethez fűződő viszonyok áttételeződnek az emberi, de az alacsony rendű emberi szintre.

Az elfogulatlan világ-szemlélet számára a telepátia, telekinézis, teleplasztia sajátosságai természetesen nem veszítik el a fontosságukat, ha ily módon nem az érzéken túli világ megnyilvánulásaiként tekintünk rájuk, hanem akként, ami egy későbbi jelleg belejátszásából adódik a korábbi ember-életbe. Azzal, hogy így az időbe helyezve szemléljük, éppenséggel meg is tanuljuk az emberi lényt alap-jellegzetességében megismerni; hiszen időbe helyezve szemlélni épp azt jelenti, hogy: nem az élet különböző pillanat-felvételeiből vonunk le következtetéseket az élet folyamatairól, hanem bensőleg együtt élünk az idővel és képesek vagyunk azt is látni, miként éli ki magát idő előtt egy későbbi elem, ahelyett, hogy csak később jelentkezne. Időbe helyezkedve szemlélni azt jelenti: szemléletünkben átlátjuk az idő-folyamatot, és egy jelenben adott pillanatban képesek vagyunk látni az ahhoz tartozó múltat és jövőt.

Saját maguk is érezni fogják, hogy a jelenkori szemlélettől tulajdonképpen - még ha külsőleg másképp is néz ki a dolog - bizony nagyon is távol áll ez a bensőséges, az időnek és haladásának megfelelő szemléletmód. Innen erednek azután az élet jelenségeinek nem kielégítő interpretációi. És ugyebár manapság tele van ezekkel a nem kielégítő interpretációkkal az úgynevezett tudományos megismerés, illetve a tudományos megismerésnek az életre gyakorolt hatása.

Mindazonáltal fordított eset is fennállhat: a gyermekiesség belejátszhat az ember későbbi, érett életébe. A gyermekiesség abban rejlik, hogy az ember nemcsak hogy a fej-rendszerén keresztül ösztönös módon megéli a környezet viszonyait, hanem a fej-rendszer az anyagcserében maga intenzíven megéli a külvilághoz fűződő viszonyát. Amikor a gyermek színeket lát, akkor élénk anyagcsere-folyamatok játszódnak le benne. A gyermek a külső benyomásokat bizonyos értelemben egészen az anyagcseréjéig hatolóan fogadja be. Bizony azt mondhatjuk, nem képszerűen, hanem teljesen reálisan szólva: a gyermek gyomorfunkciói nemcsak az ízük és az emészthetőségük alapján igazodnak az ételekhez, hanem a környezet szín-benyomásai alapján is. Azután igazodnak, amit a gyermek a környezetből érkezően megél. így azt mondhatjuk: Az aggastyánnál az élet animalizálódásával állunk szemben fizikai viszonylatban; a gyermeknél a teljes életet betölti a vegetatív-organikus folyamatok érzékenysége.

A vegetatív-organikus folyamatok - nem az animális-organikus, hanem a vegetatív-organikus folyamatok - a gyermeknél mindazon keresztül felvesznek benyomásokat, amit a gyermek a külvilágban megél. Ez bizony egészen a lelki tulajdonságokig hatol. Ezért hát sohasem juthatunk el a gyermeknél a teljes megismeréshez, ha nem tesszük fel magunknak ezt a kérdést is: hogyan fogadja be a gyermek egészen az anyagcseréjéig hatolóan a benyomásait? Abban rejlik az úgynevezett normális ember-lét, hogy az ember azután a későbbi, érett korában az anyagcseréjét inkább magára hagyja, hogy a külvilággal való együttélést megint csak egy önállóbb módon éli meg, hogy az ember azt, amit lelki-szellemi téren a külvilágból megél, nem engedi lehatolni az anyagcserébe, mint a gyermek, hogy nem kíséri mindig oly élénk belső mirigy-elválasztás a külvilággal való összes kapcsolatfelvételt, mint a gyermeknél.

A gyermek azt, amit a külvilágban megél, hogy úgy mondjam, táplálékként fogadja be. A későbbi, érett ember pedig magára hagyja az anyagcseréjét. Éppen azáltal lesz csak érett emberré a normális életben, hogy a dolgok nem hatolnak bele olyan mélyen a vegetatív-organikus folyamataiba. Ez azonban bizonyos egyéneknél továbbra is megmaradhat. Bizonyos egyének képesek ezt a gyermekiességet továbbvinni a későbbi életbe. Akkor megtartják ezt a tulajdonságot, hogy a külső benyomás-szerzést összekapcsolják a saját organikus folyamataikkal, hogy még a lelki dolgokat is összekapcsolják az organikus-vegetatív folyamataikkal.

Vegyünk egy példát: Valaki, aki már elért egy bizonyos érett kort, különös szeretetet bontakoztat ki, nos, mondjuk egy kutya iránt. Vannak ugye ilyen intenzív kutya-szeretetek. És éppen az ilyen szeretet-kötődések járnak gyakran együtt az élmények erős intenzitásával. Ha azután egy ilyen embernél fennáll, hogy továbbvitt valamit a gyermekiességből a későbbi érett életkorba, vagy pedig, hogy gyermekkorában a gyermekiességet fokozott mértékben éli meg, akkor ennél a szeretet-kötődésnél nem marad meg egyedül a külvilághoz való lelki kapcsolódásban, hanem ez a szeretet organikus, vegetatív folyamatokat indít be. A szervezet a lélekkel együtt megéli ezt a szeretetet. Amikor ezt a szeretetet élénken átérzik, mindig történik valami az anyagcsere-folyamatokban is. Az anyagcsere-folyamatok aztán hozzászoknak, hogy ne csak a normál emésztést, a világban való normális elbarangolást, az egyéb normál életkörülményeket szolgálják, hanem egy bizonyos terület, az anyagcsere egy bizonyos provinciája ahhoz is hozzászokik, hogy olyan kiválasztási és megint csak regenerálódási folyamatokkal reagáljon, ahogy az ebben az adott esetben a kutya-szeretet élénk megélésének megfelel. A szervezet egy bizonyos területe képes erre a különös változásra, amely bensőleg tisztán organikus-vegetatív úton megy végbe a kutya-szeretet következtében.

Most pedig tegyük fel, hogy a kutya meghal. A külső életkapcsolat már nem fejlődhet tovább, már nincs jelen. A kutya elpusztult; viszont a vegetatív-organikus rendszer egy belső területe hozzászokott, hogy efféle folyamatokat alakítson ki. Az történik az embernél, hogy ezek a szervi folyamatok, melyek most már nem teljesülnek be, melyekhez hiányzik a külső szemlélet, tovább működnek, csakhogy éppenséggel nem teljesülnek be, mert már nincs meg hozzájuk a külső viszonyulási pont. Az ilyen organikus folyamatoknak megvan a maguk tehetetlensége: továbbra is folytatódnak. Ez zajlik az ember bensőjében. És a legkülönösebb zavarok maradhatnak vissza, ha például egy kutya-szeretet ily módon beépült a szervi-vegetatív folyamatokba, s azután a kutya meghal.

Ha van a közelben egy értelmes ember, aki rendelkezik némi élet-gyakorlattal is, mit fog tenni ebben a helyzetben? Nos, valószínűleg arra fog törekedni, hogy beszerezzen egy másik kutyát, s aztán gondoskodni fog arról, hogy az illető volt kutya- tulajdonos ezt az új kutyát is éppúgy megszerethesse. Ha ezt elérte, akkor tulajdonképpen egy gyógyító cselekedetet hajtott végre: hiszen a belső szervi folyamatok most megint beteljesülhetnek a külső élményben. Mindazonáltal látni fogjuk a további előadások során, hogy vannak még ennél okosabb kezelési módok is, azonban most arra gondoltam, hogy egy átlagosan értelmes ember körülbelül a felvázolt módon fog eljárni.

Nos, mindazonáltal vannak olyan külvilágból származó benyomások is, amelyek nem oly drasztikusak, mint éppen a kutya-szeretet. Számtalan dolgot élhetünk meg a külvilághoz való kapcsolatunkban. Ha azután az átélő, tapasztaló individuum elevenen megőrizte a gyermekiességét - vagyis a külvilág mélyreható, bekebelező befogadását -, akkor az ilyen individuumnál visszamarad valami utózengés, moraj a vegetatív rendszerben, ha megvonják tőle az élményszerzés lehetőségét, ha tehát nem tudja továbbra is külsőleg megélni azt, amihez kapcsolódva belső folyamatai alakultak ki. Vannak ilyen dolgok az emberi életben, amikor meg kell találni, honnan is ered egy efféle belső állapot, amely egyszer csak megmagyarázhatatlanul felszínre tör az emberi mélységekből. Az ember ezáltal elégedetlenné válik, morózussá, hipochondriássá, részesül az ennek következtében előálló összes lehetséges állapotban. Ha utánajárunk, azt találjuk, hogy az élet vagy valamilyen körülmény megvont tőle valamit, ami tulajdonképpen már kölcsönhatásba került a vegetatív-organikus folyamatokkal. Ha egy ilyen ember a tudatán keresztül tekint a külvilágra, akkor nem lesz többé képes azt az utóhatást kielégíteni, ami szervezetében jelentkezik. Olyasvalami zajlik a szervezetében, ami tulajdonképpen külső rátekintéssel vagy legalábbis rágondolással elérhető kielégülést akar szerezni, s amire az illető nem tud gondolni, mert nincs meg benne hozzá a késztetés.

Vannak azután megint csak az élethez olyan gyakorlatiasan viszonyuló emberek, akik azzal a sajátos tulajdonsággal bírnak, hogy ösztönösen kiszedik a másik emberből az ilyen dolgokat, ha effélék nyomasztják, és azután megtalálják a módját, hogy úgy beszéljenek hozzá, hogy azzal a vegetatív-organikus folyamatok ismeretlen mélységeiből felszínre hozzák ezeket a dolgokat, és a gondolati élet, a képzeti élet szintjére emelik, hogy így az illető képes legyen arra gondolni, azt elképzelni, aminek az elgondolására, elképzelésére tulajdonképpen vágyakozik. Aki képes megfigyelni az életet, az számtalan olyan megszólítás-módot talál majd az életben, amelyben egy olyan vegetatív-organikus tartalom, mely egy korábbi csalódásból, az élet egy tartalmi elemének a korábbi megvonásából ered, azáltal válik gyógyíthatóvá, levezethetővé, hogy legalábbis az emberi megszólítás behatoló eszközével közelítjük meg a másik embert, és a tudati életébe is bevezetjük azt, amire szüksége van.

Mivel a jelenkorban a civilizációnk sajátos jellegénél fogva valóban igen sok olyan egyén van, akinek a gyermekiessége belejátszik az érett korába, ezért könnyebb vagy súlyosabb formában sokszor észrevették már azt, amit az imént felvázoltam. Miközben a mindennapi életben ez nem kelt nagy feltűnést, egyszerűen olyan megszólításról beszélünk, amely az egyik személynek a másik iránti szeretetteljes odaadásából következően bizonyos gyógyító hatással bírhat, beszivárogtatták ezt a dolgot - többféle vonatkozásban joggal szivárogtatták be - a tudományos-pszichológiai szemléletmódba is. Olyan emberekkel állunk szemben, akikben efféle belső morajlás zajlik. Tudjuk már, hogy ez a belső utózengés, zaj egyes visszamaradt, az élet csalódásaiból és effélékből visszamaradt vegetatív-organikus folyamatokból ered. Ilyen emberekkel állunk szemben. Ha azután átvezetjük a dolgot a tudományos területre, természetesen tudományosan is kell kifejeznünk magunkat. Nos, megvizsgálják az illető embert. S az eddigi életpályájából, amelyet kikérdezéssel, vagy az illető álmain keresztül, vagy valami más módon megtudakolnak, megtalálják azt, ami ahhoz szükséges, hogy az illető tudatába idézzük, amire éppenséggel a tudat alatti vegetatív-organikus folyamatai vágyakoznak. Ezt azután analitikus pszichológiának vagy pszichoanalízisnek nevezik. S ekkor - természetesen tudományos kifejezésmóddal élve - a lélek rejtett területeiről beszélnek. Csakhogy nem „rejtett lélekterületek- ről” van szó, hanem vegetatív-organikus folyamatokról, amelyek az ábrázolt módon visszamaradnak, s amelyek kívülről érkező beteljesedés után vágyakoznak. Azután olyasvalami után kutakodnak, amit efféle beteljesedésként tudnak nyújtani az illetőnek. Azt mondják: „Gondoskodunk az ilyen megszorult folyamatok lereagálásáról...” Látják, amit az imént felvázoltam, abban rejlik az úgynevezett analitikus pszichológia vagy pszichoanalízis létjogosultsága.

Az antropozófia mindig különös helyzetben van az ilyen dolgokhoz való viszonyulásában, amelyek saját területükön minden bizonnyal jogosan szerepelnek. Az antropozófia önmagában véve tulajdonképpen egyáltalán nem kötekedő. Szívesen elismeri mindazt, ami azon a horizonton belül jut szerephez, amelyen belül létjogosultsága van. így azon a horizonton belül, ahol létjogosultsága van, természetesen a pszichoanalízist is el fogja ismerni. Az antropozófiának azonban az emberi természet teljességéből és egy totális világ-magyarázatból kiindulva kell vizsgálnia a dolgokat, bizonyos értelemben tehát nagyobb körbe kell bevonnia azokat a kisebb köröket, amelyekkel egyes tudósok ma is kissé dilettáns, laikus módon foglalkoznak. Ezért nem áll szándékában vitatkozni. Csupán belefoglalja a nagy körbe azt, amit egyoldalúan magyaráznak. Az antropozófia ezért magától rendszerint nem kezdeményez vitát. A többiek azonban kötekednek, mert ők meg akarnak maradni a kis köreiknél. Saját szemléletükkel csak azt látják, ami ezeken a kis körökön belül van. És mivel egyáltalán nem is vonzza őket különösebben az, ami szélesebb horizonttal bír, s alapjában véve tulajdonképpen előmozdítja őket, ezért bőszen elutasítják azt. így hát az antropozófia rendszerint arra kényszerül, hogy védekezzék az őt támadó egyoldalúságokkal szemben. Ez az, amit el kell mondanunk különösen az olyan kor-áramlatokkal kapcsolatosan, mint a pszichoanalízis.

A leginkább sajátos dolog ugyebár ez, hogy tehát látjuk: ha az ember oda jut, hogy az életének végső szakaszát túlságosan belevonja a középső életszakaszba, akkor jönnek létre a külvilághoz fűződő viszony abnormitásai, a telepátia, az alacsony rendűként értelmezett látnoki képesség. Az ember ösztönösen kiszélesíti a látókörét az életterén kívülre. Ha az ellenkező irányba tér el, ha kitolja a későbbi életszakaszaiba azt, ami élete kezdetén a gyermekiességhez tartozik, akkor lényével túlságosan mélyre hatol a saját szervezetében, s akkor az organizmus víztükre feltarajosodik, akkor befelé irányuló abnormitások alakulnak ki; az ember bizonyos értelemben túlságosan is közeli kapcsolatba kerül saját organikus bensőjével. Ezek a viszonyok azután éppenséggel úgy nyilvánulnak meg, ahogy az analitikus pszichológia leírja őket, pedig tulajdonképp az organológia, a szervtan szintjére kellene lenyúlni, hogy valóban megragadhassuk őket.

A teljes körű emberismerethez éppenséggel mindenképpen szükség van arra, hogy bevonjuk az életnek a születés és a halál közötti időbeli pályafutását. Az ilyen teljes körű emberismeret pedig épp ezért arra van utalva, hogy minden figyelmét pontosan az élet időbeli haladásmódjára irányítsa, hogy megélje az élet időbeli pályafutását. Éppen ezért kell az antropozófiának képesnek lennie - amidőn sajátos metodikája által be akar hatolni az érzéken túli világba, s ezáltal egy teljes körű emberismeretbe képesnek kell lennie arra, hogy tartsa magát az időbeliségbe való belehelyezkedéshez. Az ember a mai civilizáció körében éppenséggel figyelmen kívül hagyja ezt az időbeliséget. Az imaginációt, az inspirációt és az intuíciót - amelyek az antropozófia sajátos megismerő módszerei - mindenképpen a lét időbeli megélésének alapjára kell felépíteni.

Nos, az imaginációnak, az inspirációnak és az intuíciónak nem olyasvalaminek kell lennie, ami teljesen idegen dologként hatol be az ember életébe, és idegen elemként kell az érzéken túli megismeréshez elvezetnie, hanem olyasvalamivé kell válniuk, ami a hagyományos emberi képességek továbbvitelében rejlik. Az antropozófia tehát nem azt állítja, hogy valamilyen különös kegyelemre volna szükség ahhoz, hogy eljussunk az imaginációhoz, inspirációhoz és intuícióhoz, hanem hogy az ember képes volna tudatára ébredni bizonyos mélyebben benne rejlő képességeknek, amelyeket képes teljesen tárgyilagosan kifejleszteni. Mindenképpen el kell távolodnunk attól a megismeréstől, amelyet a mindennapi életben a mai tudományos megismerésben, illetve a mai gyakorlati életben elsajátítunk.

Hogyan is járunk el itt tulajdonképpen, amidőn megismerő emberré válunk? Megismerő ember alatt most éppenséggel nemcsak tudományos úton megismerő embert értek, hanem csakis abban az értelemben tekintem megismerőnek az embert, amilyenné válnunk kell, hogy gyakorlatiasan vezethessük az életünket. Ott van körülöttünk az, amit érzéklet-szőnyegnek neveznék: a színvilág, a hangok világa, a hő-viszonyok világa és így tovább; mindaz, ami benyomást tesz az érzékszerveinkre. Átadjuk magunkat ezeknek az érzéki benyomásoknak, és átszőjük őket azzal, amit gondolunk, átszőjük őket a gondolatainkkal. Ha átgondolják, hogy mi is teszi ki lelki életük tartalmát, ha az emlékezetükbe merülve átadják magukat saját belső életüknek: ezek gondolatokba beleszőtt érzéki benyomások. Teljes egészében azáltal élünk, hogy a lelkűnkbe beépítünk egy ilyen érzéki benyomásokból és gondolatokból álló szövedéket.

Mi is történik itt tulajdonképpen? Nos, tekintsék ezen a sematikus rajzon az á-tól b-ig húzódó vonalat az érzéklet-szőnyegnek, a bennünket körülvevő színek, hangok, szagok stb. összességének.

Az ember átadja magát a megfigyeléseinek, ennek az érzéklet- szőnyegnek, és átszövi a benyomásait a gondolataival, amelyeket itt piros kígyóvonalként rajzolok. Az ember amikor átadja magát az érzéki világnak, gondolatilag mindent összekapcsol, amit ebben az érzéki világban megél. Gondolatain keresztül interpretálja az érzéki világot. Azáltal, hogy bizonyos értelemben mindazt, amit gondolatilag kialakít, belehelyezi ebbe az érzéki világba, az érzéki világ egyfajta határt, falat jelent a számára, amelyen nem képes áthatolni. Bizonyos értelemben minden gondolatát erre a falra rajzolja fel, de nem hatol át ezen a falon a mai normál tudat-állapotával. A gondolatok megállnak e fal határán és erre a falra rajzolnak.

Azzal lehet túllépni azon, hogy a fal határán megtorpanjunk, ha először is kialakítjuk az imaginatív megismerést azáltal, amit rendezett-rendszeres meditációnak nevezhetünk. Ez a meditáció éppúgy kialakítható belső kutatás-módszerként, mint ahogy a külső kémiai vagy csillagászati kísérletező módszert ki lehet dolgozni. „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt mán Erkentnisse dér hóhérén Welten?”) című könyvemből és „A szellemtudomány körvonalai” („Geheimwissenschaft im Umriss”) című művem második részéből meg is győződhetnek arról, hogy azok a módszerek, amelyekkel ezen a meditáción belül mozoghatunk, semmivel sem egyszerűbbek vagy kevésbé hosszadalmasan elsajátítható- ak, mint azok a módszerek, amelyeket az embernek el kell sajátítania, hogy csillagász vagy kémikus lehessen, ha éppenséggel el akarunk jutni a legvégső konzekvenciákig. Mindazonáltal viszonylag könnyű dolog olyan műveket áttanulmányozni, amelyek útmutatást adnak a megfelelő gyakorlatokhoz, és azután eljutni oda, hogy a józan emberi ész segítségül hívásával benső- leg valóban meg is győződhessünk annak igazságáról, amit az antropozófiai kutatások állítanak. Nem kell, hogy az autoritástól fogadjuk el ezeket a dolgokat. Még ha nem is tudjuk magunk kikutatni azokat, akkor is elvégezhetjük az igazoló próbájukat, ha elmélyedünk a kutatási módszer sajátosságaiban.

Nos, ez az egész gyakorlás azon alapszik, hogy eltekintünk az érzéki benyomásokba való belemélyedéstől. A meditálás során nem adjuk át magunkat az érzéki benyomásoknak, csakis a gondolati életnek. Ezt a gondolati életet azonban - azáltal, hogy bizonyos könnyen áttekinthető gondolatok szilárd alapjára helyezzük - olyan elevenné, olyan intenzívvé kell tenni, mint amilyen egyébként csak a külső érzéki világ lehet. Tudjuk, ugye, hogy teljesen más az, ha a külső érzéki benyomásoknak adjuk át magunkat, mintha a szokott tudat-állapotunkkal csak a saját sápadt, élettelen gondolati világunknak adjuk át magunkat. Az érzéki benyomások elevenen, intenzíven hatnak ránk. Átadjuk magunkat nekik. A gondolatok elfakulnak, absztrakttá válnak, hideggé válnak. De éppen abban rejlik a meditálás lényege, hogy gyakorlás által eljussunk oda, hogy a puszta gondolat-szövedékben olyan intenzitással és elevenséggel éljünk benne, mint egyébként a külső érzéki világban. Ha képesek vagyunk egy meditációs gondolatot olyan belső elevenséggel megragadni, mint ami akkor él bennünk, ha egy színnek adjuk át magunkat, akkor sikerült a megfelelő módon belehelyeznünk az életbe a meditációs gondolatot. Mindennek azonban egy olyan belső szabadsággal kell történnie, mint amilyennel éppenséggel a normál gondolat-szövés és az érzéki észlelés zajlik. Mint ahogy nem adjuk át magunkat ködös hangulatoknak, misztikus álmodozásoknak, amikor a külső világot szemléljük, ahogy nem válunk ábrándozóvá, lelkendezővé, úgy akkor sem szabad ennek bekövetkeznie, ha ily módon helyesen meditálunk. Pontosan annak a hangulatnak kell benne élnie ebben a meditálásban, mint ami egyébként a külső, érzéki észlelésben benne él.

Ez az antropozófiai módszer sajátossága, hogy épp az érzéki észlelést veszi például. Akadnak olyan más ködösítő misztikusok, akik azt mondják: „Érzéki benyomások... Azok nagyon csekély értékűek! El kell felejteni őket! Az álomszerűségbe, misztikumba, az érzékektől elforduló állapotba kell belehelyezkedni!” így természetesen csak egy félálomba merülés jön létre, nem valódi meditálás. Az antropozófia az ezzel ellentétes utat követi: éppen hogy az érzéki észlelést veszi példaként a minősége, intenzitása, elevensége vonatkozásában. így az ember ebben a meditációban olyan szabadon mozog, mint egyébként az érzéki észlelésben. Egyáltalán nem fél közben attól, hogy száraz, józan elmélkedővé válik. Azok a dolgok, amelyeket ily módon teljes objektivitásban megél, távol tartják őt a száraz filiszterségtől, és nem szorul arra, hogy azok a dolgok, amiket a hétköznapiság legyőzése céljából megél, álomszerű ködökbe emeljék.

Azáltal tehát, hogy helyesen meditál, az ember eljut oda, hogy szabadon mozogjon a gondolatok világában. Ezáltal viszont maguk a gondolatok megszabadulnak a korábbi absztrakt jellegüktől, képszerűvé válnak. Ez pedig most teljesen éber tudat-állapotban következik be, a többi egészséges gondolat közé vegyülve. Ezt ugyanis nem szabad elveszíteni. A hallucináló, ábrándozó személy azokban a pillanatokban, amikor hallucinál, ábrándozik, teljességében hallucinálóvá, teljességében ábrándozóvá válik, ilyenkor teljesen félreteszi a józan emberi gondolkodást; ezt pedig nem szabad megtennie annak, aki az itt leírt módszereket követi. Mindig mellette kell, hogy álljon a józan emberi ész. Ezt viszi magával mindenen keresztül, amit ebben a képszerű gondolati világban megél. És mi történik ezáltal? Nos, látják: teljesen éber állapotban az történik, amit egyébként csak a tudatalatti élet formál meg az álom képszerűségében. És éppen ez a különbség az imagináció és az álom között: az álomban minden a tudatunk nélkül születik meg bennünk; azután ismeretlen mélységekből beleszivárog az éber életbe, és csak utólag tudjuk megfigyelni. Az imaginációban, az imagináció előkészítésében, a meditatív tartalom esetében magunk végezzük el mindazt, ami egyébként a tudatunk nélkül születik meg bennünk. Felcsapunk olyan képek teremtőivé, amelyek nem puszta fantáziaképek, hanem intenzitásukban, elevenségükben éppúgy különböznek a fantáziaképektől, mint ahogy az álomképek különböznek a puszta fantázia-képektől. Mindezt pedig magunk tesszük, és ez az, ami számít. És amidőn magunk tesszük meg ezt, megszabadulunk egy alap-illúziótól is, amely nevezetesen azt sugallja, hogy arra, amit így magunk teszünk, úgy tekinthetnénk, mintha az objektív külvilágból érkező kinyilatkoztatás volna. Ezt soha nem tennénk, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy az adott teljes kép-szövedéket magunk állítjuk elő. A hallucináló személy valóságnak tekinti a hallucinációit. Valóságnak tartja a képeket, mert nem ő maga állítja elő őket, mert tudja, hogy a tudata nélkül születnek meg benne. Az téveszti meg, hogy a képeket valóságnak érzi. Aki meditációval felkészül az imaginációra, egyáltalán nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy valóságos képeknek tartsa azt, amit így saját maga alakít ki. Az érzéken túli megismeréshez vezető egyik első lépcső éppen abból áll majd, hogy illúzióktól mentessé válunk azáltal, hogy a teljes szövedéket, azt a belső képességet, hogy olyan eleven képeket idézzünk elő, mint az álomképek, mindezt most teljesen szabadon a saját akaratunkból alakítjuk. És így természetesen bolondnak kellene lennünk, ha ezt a képzetet valóságnak tartanánk!

Nos, a következő szakasz ebben a meditálásban abból áll, hogy elsajátítjuk annak képességét, hogy ezeket a képeket, amelyekben van valami lenyűgöző, és amelyek - ha az ember nem teljes szabadságban hozza létre őket, mint a meditációban - parazita módjára ténylegesen meggyökeresednek, hogy tehát ezeket a képeket megint csak teljesen el tudjuk távolítani a tudatunkból, hogy megtartsuk azt a belső szabad döntést, hogy ha akarjuk, megint csak teljesen el tudjuk tüntetni e képeket. Erre a második szakaszra is éppen annyira szükség van, mint az elsőre. Ahogy az életben az emlékezéssel szemben szükség van a felejtésre is - máskülönben mindig magunkban hordoznánk az emlékeink teljes summáját -, úgy a megismerésnek ezen az első lépcsőfokán az imaginatív képek elvetése éppen annyira szükséges, mint e képek szövése, létrehozása.

Amikor aztán mindezt végigcsináltuk, végiggyakoroltuk, olyasvalamit hajtottunk végre a lelki területen, amit ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor egy adott izmot folyamatosan használunk, folyamatosan edzünk, s akkor megerősödik. Most a lélekkel gyakorlatozunk azáltal, hogy megtanulunk képeket szőni, képeket alkotni, majd megint csak elnyomjuk azokat, és hogy mindez teljességében a szabad akaratunk hatókörében történik. Látják: azáltal, hogy kialakítottuk az imaginációt, megszereztük annak a tudatos képességét, hogy olyan képeket alkossunk, mint amilyeneket egyébként az álom tudat alatti működése hoz létre, odaát abban a világban, amelyet egyébként a normál tudat-állapotunkkal nem látunk át; olyan képeket, amilyenek az elalvás és az ébredés közötti állapotban születnek. Most ugyanezt a tevékenységet átemeljük a tudatosságba. Az imaginatív megismerést célzó meditációban tehát kibontakoztatjuk az akaratot, hogy megszerezzük a tudatos képalkotás képességét, és megint csak azt a képességet, hogy tudatosan kiiktassuk e képeket a tudatunkból. Ezen keresztül egy másik képességhez is eljutunk.

Ez a képesség pedig olyan, amely egyébként nem alvás közben van jelen önkéntelenül, hanem a felébredés illetve az elalvás pillanatában. A felébredés és az elalvás pillanata úgy alakulhat, hogy amit az ember az elalvás és az ébredés között átélt, azt álommaradványok formájában átemeli a másik oldalra, majd innen nézve megítéli azt, ami odaát van. Azonban ami ébredéskor elénk tárul, az mindjárt úgy meg is lephet bennünket, hogy minden álomemlékünk elmerül. Általánosságban azt mondhatjuk: az álmokkal valami kaotikus, kitaláltnak tetsző képződmény nyúlik át egy a megszokott éber életen kívül fekvő világból az éber életbe. Azáltal nyúlik át, hogy az ember kialakítja az alvás közbeni képszerű, imaginációkat alkotó képességét. Ha az éber életben is kialakítja ezt az imaginációkat alkotó, illetve az imaginációkat eltüntető képességet, vagyis képes lesz eljutni az imaginációra való felkészüléséből egyfajta tudati kontrolitól mentes állapotba: akkor az olyan, mint az ébredés pillanata, és akkor az érzéklet-szőnyeg túloldaláról - amit az előbbi rajzunkon egy piros körrel jelöltem - a meditációval kialakított gondolat-pályán át beléhatolnak azok a lényegek, lények az érzéklet-szőnyegen keresztülfurakodva, amelyek ezen az érzéklet-szőnyegen túl léteznek. Keresztülhatolunk az érzéklet-szőnyegen, ha a képalkotást követően kiürített tudattal időzünk; akkor inspiráció által az érzéki világon túlról jönnek át képek. Belépünk abba a világba, amely az érzékek világán túl létezik. Az imaginatív gyakorlatokkal az inspirációra készülünk fel. Az inspiráció pedig abból áll, hogy képesek vagyunk tudatosan úgy megélni egy bizonyos dolgot, mint ahogy egyébként tudati kontroll nélkül megéljük a felébredés pillanatát. Ahogy az ébredés pillanatában éber lelki életünkbe hatol valami az éber lelki életen túlról, úgy hatol belénk valami, ha az imagináció által az ábrázolt módon megedzettük a lelki életünket, az érzéklet-szőnyeggel behatárolt tudatállapoton túlról.

Ily módon megéljük a szellemi világot, mely az érzéki világ mögött van. Amit így az érzéken túli megismeréshez vezető képességként elsajátítunk, az annak a továbbfejlesztése, amivel az ember már a megszokott életben képességként rendelkezik. Az antropozófia ténykedése pedig abban rejlik, hogy ezeket a képességeinket továbbfejlesszük. Eközben azonban teljességében arra kell támaszkodnia, amit az ember az élet illetve a lét folyamatainak időbeli megragadása által sajátít el.

Ha tehát átolvassák, és elfogulatlanul tekintenek arra, amit az imaginációhoz, az inspirációhoz és az intuícióhoz előkészítő gyakorlatokként leírok a „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt mán Erkentnisse dér höheren Wel- ten?”) című könyvemben vagy „A szellemtudomány körvonalai” („Geheimwissenschaft im Umriss”) című művemben, akkor látni fogják, hogy minden egy dolog felé halad, minden arra irányul, hogy képesek legyünk megélni az időbeli folyamatokat. Az ember élete folyamán az egymásutániságot követi a világ gyermekies megragadásában, a világ érett megragadásában, a világ aggastyán-jellegű megragadásában; vagy pedig megéli az egyik vagy másik szakasz abnormális átnyúlását. Nem az imaginációnak magának, hanem annak, ami rendszerint arra felkészíti az embert, annak kell arra irányulnia, hogy mindenféle élet a teljes emberből szülessék; hogy az ember a teljes életpályájából adódóan adja át magát a világnak; hogy tehát harmonizáljuk azt, ami a gyermekben, ami az érett korban, és ami agg-korban különösen alkalmas a világhoz való kapcsolódásra; mindezeknek össze kell futniuk abban a világnézetben, amely eljut az érzéken túlihoz, és mindezeket harmonizálnunk kell. A teljes embernek időbeli rendszerként is működnie kell a világban. Az embernek bizonyos értelemben magával kell vinnie az érzéken túli megfigyelésbe a gyermekkor frissességét és vidámságát; magával kell vinnie az érett korból a gondolatok világosságát, és magával kell vinnie azt, amihez rendesen az agg-korban jut el életében: hogy agg-módjára adja át, szeretetteljesen adja át magát az életnek. És mindezt: a felfogás frissességét és vidámságát, a megítélésbeli tisztánlátást és a jelenségek iránti szeretetteljes odaadást, mindezt magával kell hoznia az embernek előkészületként, hogy megfelelő módon fejlődhessék ki az imagináció, az inspiráció és az intuíció.