Amit az ember-lény tagozódásaként mutattam be önöknek, s ami szolgálatunkra lehet abban, hogy teljes emberismeretre tegyünk szert, azt a legkülönfélébb szempontok szerint lehet bemutatni, és éppen akkor, ha a legkülönfélébb szempontok szerint mutatjuk be, akkor fogja az ember fokozatosan valóban megismerni azt, ami tulajdonképpen ebben rejlik. Beszéltem önöknek az asztráltestről, tehát az emberlény azon tagjáról, amely bizonyos értelemben kivonja magát mind a térbeli mind az időbeli összefüggések alól, amely szabadon él a térbeli és az időbeli összefüggésekkel. Megpróbáltam bemutatni, hogyan jut ez kifejezésre az álom képeiben, amikor rámutattam, hogy az álom ugye lényegében az asztráltestből ered, s hogy az időben egymástól független dolgokat a saját képeiben egymásba szövi.

Sokféle szempontot választhatunk az ember asztráltestének jellemzéséhez. Például megpróbálhatunk rálátni mindazokra a tulajdonságokra illetve állapotokra is, amelyeket a nemi éréssel alakít ki magában az ember, és ha ezekre az állapotokra, ezekre az erőkre tekintünk, akkor is képet kapunk az asztráltestről; hiszen a nemi éréssel éppen az születik meg az ember szabad rendelkezésére, ami az asztráltest.

Augustinus43, a középkori író, másféle módon próbál közel kerülni az asztráltesthez. Ki kell hangsúlyoznom, hogy Augustinusnál abban az értelemben találjuk meg az ember tagozódását, ahogy azt itt én is bemutatom, de még nem a tudatos antropozófiai kutatásból következően, hanem nála abból az ösztönös látnoki képességből rajzolódik ki ez, amivel az emberiség egykor rendelkezett. És annak módja, ahogy Augustinus az asztráltestnek ezt az oldalát leírja, amely a nemi éréssel bontakozik ki szabadon az emberben, nagyon jellemző az emberi életre. Augustinus ugyanis tulajdonképpen azt mondja: Az asztráltest alaptulajdonságai által ismerkedik meg az ember mindazzal, amit az emberiség művileg belevisz fejlődésébe. Ha egy házat építünk, egy ekét gyártunk, egy szövőgépet szerkesztünk, akkor az a helyzet, hogy azok az erők, amelyek az embernél ekkor számításba jönnek, az asztráltesthez kötődnek. Az ember az asztrálteste által valóban azt ismeri meg, ami a külvilágban maga az ember által alkotott dolgokként körülveszi.

Ezért valódi emberismereten alapszik az, ha a nevelés és a tanítás során arra törekszünk, hogy az embert attól az időponttól kezdve, amikor áthalad a nemi érés folyamatán, gyakorlatilag bevezessük az élet azon területeire, amelyeket maga az ember hozott létre. Ez manapság mindenesetre bonyolultabb dolog, mint Szent Ágoston korában. Akkoriban az ember körüli élet lényegesen egyszerűbb volt. Mára bonyolulttá vált. De éppen annak, amit az előző napokban a tanítás és a nevelés terén lelki gazdaságosságnak neveztem, annak sikerülnie kell ma is, hogy úgy tekintsen a nemileg érett emberre, hogy a tizenötödik és úgy a huszadik életéve között, vagy még a huszadik életévén túl is, olyan legyen a nevelés, hogy az embert fokozatosan bevezesse az őt körülvevő művi emberlétbe.

Gondoljanak csak bele, hogy mennyi minden hiányzik is tulajdonképp e téren a teljes mai civilizációnkból. Tegyék csak fel maguknak a kérdést, hogy nincs-e számos olyan ember, aki manapság használja a telefont, a villamost, sőt, mondhatjuk, hogy a gőzhajót is használja anélkül, hogy elképzelése volna arról, hogy mi is történik tulajdonképpen a gőzhajóban, a telefonban vagy a villamoskocsi mozgása során. Az embert a mai civilizációnkban ugyebár teljesen körülveszik olyan dolgok, amelyek értelme idegen marad a számára. Ez jelentéktelen dolognak tűnhet azok számára, akik azt hiszik, hogy az emberi életben csak annak van jelentősége, ami a tudatos életben játszódik le. Bizonyára, a tudat számára egész jól megélhető, ha az ember pusztán vásárol egy villamosjegyet és addig a megállóig utazik, ahová el akar jutni, vagy ha táviratot vesz át anélkül, hogy fogalma volna arról, hogyan is jött az létre, vagy hogy valaha is látott volna morzekészüléket. A hétköznapi tudat számára, azt mondhatjuk ugye, hogy ez közömbös dolog; de annak számára, ami az emberi lélek mélységeiben zajlik, éppenséggel nem közömbös - az ember egy olyan világban, amelyet a maga javára használ, s amelynek értelmét nem látja, olyan, mint az ablaktalan börtönbe zárt ember, aki nem tud kitekinteni a szabad természetbe.

Ennek a felismerésnek alaposan át kell hatnia a nevelés és a tanítás művészetét. Amikor az ember, ahogy azt tegnap leírtam, belép a férfi és nő szerinti differenciáltságba, arra is éretté válik, hogy belépjen az élet egyéb differenciáltságaiba is, és a valódi életbe kell bevezetnünk őt. Ezért amikor közeledik a nemi érés kora a Waldorf-iskolás gyermekeinknél, felvesszük a tantervbe az olyan dolgokat, mint a szövés-fonás. Ezzel természetesen nagy feladatot állítunk magunk elé, és nehéz átdolgozni a tantervet, ha azt a tendenciát követjük, hogy a nemi érés korától mindazt bevigyük a tantervűnkbe, ami az élet terén gyakorlatias emberré teszi; vagyis olyan emberré, aki értőn áll benne a világban. A Waldorf-iskolában természetesen a mai élet külső opportunitásaival is harcolunk A diákjainkat el kell juttatnunk oda, hogy alkalomadtán képesek legyenek mai értelemben vett egyetemre, technikai főiskolára és hasonlókra járni. így aztán be kell vinnünk a tantervbe mindazt, amit egyébként talán szükségtelennek tartanánk, aminek azonban az említett okból be kell kerülnie. Különösen nagy gondot okoz a tanterv lehetőleg lelki ökonómiai megszerkesztése éppen azon diákok számára, akik elérik a nemi érettség korát. Sok fáradsággal jár, de meg lehet csinálni. Úgy lehet megcsinálni, hogy éppenséggel mi magunk kialakítunk egy érzéket magunkban az élet lényeges dolgai iránt, és azután ezeket lehetőleg gazdaságos módon adjuk át a diákoknak, hogy így megtanulják a legegyszerűbben felismerni, mit is tesznek tulajdonképp, ha telefonhívást fogadnak vagy kezdeményeznek, hogy működnek a villamos mindenféle berendezései és így tovább. Csupán ki kell alakítanunk magunkban annak képességét, hogy eljussunk ezeknek a dolgoknak a lehető legegyszerűbb formába öntéséhez; s akkor képesek leszünk a megfelelő életkorban értelmesen közvetíteni ezeket a diákoknak. Hiszen ez az, amire törekednünk kell, hogy a diákok igenis megismerkedjenek kultúránk életének értelmével... Csakhogy már a kémia- illetve fizika-tanítás során is úgy kell mindent előkészítenünk, ahogy az átadható a nemi érés előtt álló érintett korosztálynak, hogy azután megint csak lehetőleg gazdaságos módon felépíthessük ezekre az alapokra az élet egészen gyakorlati vonatkozásait, amikor majd nemileg éretté válnak a diákjaink.

Ekkor természetesen már azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a diákok belépnek abba a korba, amikor bizonyos értelemben differenciálnunk kell közöttük - egyeseknél természetesen más irányokban is -, de mindenekelőtt abban a vonatkozásban, hogy inkább szellemi, vagy pedig inkább kézműves jellegű foglalkozást válasszanak. Eközben mindenképpen tekintettel kell lennünk arra, hogy a valódi emberismeretre épülő nevelés-művészet magától értetődő dologként ismeri fel, hogy az emberi természet egyes tagjai teljességre törekszenek. Csupán mindig szükség van annak meglátására, hogy hogyan is kell elérnünk ezt a totalitást. Természetesen azokat a diákokat, akik sajátos tehetségük alapján inkább szellemi foglalkozásokra alkalmasak, ebben a felfogásban kell nevelnünk és tanítanunk. De azt, ami a későbbi életszakaszokban is egyoldalúan fejlődik az emberben, bizonyos értelemben egy más irányú fejlesztés által megint csak egyfajta teljességgé kell emelnünk. Ha az egyik oldalon olyan akarati impulzusokat közvetítünk a diákoknak, amelyek inkább szellemi irányba visznek, akkor az ismereteket - hiszen az asztráltest, ha az akarati impulzusait egy bizonyos irányban alakítja ki, igényli, hogy a benne rejlő ismereti impulzusok szintén kifejlesztésre kerüljenek az élet másik irányában az ismereti impulzusokat úgy kell kialakítanunk, hogy az embernek legalább betekintése legyen, mégpedig szemléletes betekintése az élet gyakorlati területeibe, amelyek révén érzéke lesz a gyakorlati élet összességéhez.

A civilizációnknak például mindenképpen hiányossága, ha - egy extrém esetet szeretnék említeni - olyan statisztikusok akadnak, akik megjegyzik a statisztikáikban, hogy mennyi szappant használnak az emberek egy adott területen, és fogalmuk sincsen arról, hogyan is állítják elő a szappant. Senki sem állapíthatja meg statisztikailag valódi megértéssel a szappanfogyasztást, ha fogalma sincs róla, legalább egészen általánosságban, hogy hogyan is állítják elő a szappant.

Láthatják - mert ugye a mai élet olyannyira bonyolulttá vált -, a dolgok, amikre tekintettel kell lennünk, szinte teljesen fel- mérhetetlenek, ezért különösen a lelki gazdaságosság elvének a lehető legnagyobb szerepet kell játszania. A nevelési probléma, mely e téren jelentkezik, éppen ez: gazdaságos módon rá kell találnunk arra, hogy mit is kell tennünk az ilyen életkorúakkal. Könnyű lehetne a dolgunk, ha nem volna még mindig a testünkben mindenféle nevelési eljárások salakja, amelyek hagyomány útján átkerültek a jelenkorba, s amelyeknek a mai élet szempontjából tulajdonképpen nincs létjogosultságuk.

A görög ember furcsa képet vágott volna ahhoz, ha a fiatalembereket, még mielőtt belehelyezték volna őket a görög életbe, előbb - valahogy úgy, ahogy azt mi tesszük a gimnazistáinkkal - az egyiptomi vagy a kaldeus életbe vezették volna be. De ezekről a dolgokról még csak egyáltalán nem is szólhatunk, mert éppenséggel mindenképpen tekintettel kell lennünk a mai élet opportunitásaira.

Nos, arról van szó, hogy azt, aki egy inkább szellemi foglalkozás felé fordul, lehetőleg átfogó módon megismertessük a külső kézműves élet dolgaival; és megfordítva: azt, aki a kézműves élet felé fordul, ameddig ítélőképessége engedi, bizonyos határok között megismertessük azzal, amit a szellemi foglalkozások adnak az embernek. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy eközben legalábbis mindenképpen törekednünk kell arra, hogy maga az iskola ápolja az életnek ezt a gyakorlati oldalát. Tulajdonképpen a kézműves dolgokat sem úgy kellene gyakoroltatni, hogy a fiatal embereket mindjárt beállítjuk a felnőttek közé a gyárba, hanem magán az iskolai kereteken belül kellene rendelkezésünkre állnia a lehetőségnek, hogy tekintettel lehessünk az élet gyakorlati oldalára, hogy így aztán a fiatal ember lefordíthassa a gyakorlati élet nyelvére azt, amit egy rövid idő alatt - képletesen szólva - úgymond a modellen elsajátított. A modell alapján való elsajátítás ugyanis olyannyira praktikus lehet, hogy az illető dolgot bele lehet vezetni a gyakorlati életbe. Azt sem látom be - hiszen a börtöneinkben mégiscsak sikerült elérni, hogy úgy dolgoztassuk az elítéltjeinket, hogy olyan dolgokat állítsanak elő, amelyek azután valamilyen szerepet játszanak a kinti életben -, hogy miért ne kellene az iskolai műhelyekben is olyan dolgokat készítenünk, amelyeket azután egyszerűen el lehetne adni a külső életben.

De arra oda kell figyelnünk, hogy ha a fiatal ember lehetőleg sokáig az iskolai miliőben marad, akkor annak mindenképpen egészségesnek kell lennie; hiszen éppenséggel egyszerűen az felel meg az ember belső lényének, hogy fokozatosan helyezkedjék bele az életbe, és ne egyetlen lökéssel vezessük be az életbe. Mivel az idősek oly kevéssé értették meg, hogy mit is kezdjenek a fiatalokkal, ezért létezik manapság a már valóban nemzetközi méretű ifjúsági mozgalom, egy olyan mozgalom, amelyet az idősek a legkevésbé értenek meg mély létjogosultságában. Mély létjogosultsága van, és mindenképpen ebben a mély létjogosultságában kellene azt megérteni. De a helyes útra is rá kellene terelni ezt a mozgalmat. És ez alapjában véve csak azáltal történhet, hogy a helyes útra tereljük a nevelésügyet.

Ez az, amire első sorban törekszünk a Waldorf-iskola alapelvében: a lehető legközelebb vinni az embert az élethez, hogy így a húszas életévei kezdetén, amikor a tulajdonképpeni „én” szabadon kezelhetően belehelyezkedik a világba, valóban ki tudja alakítani a megfelelő ráérzést a világra, hogy ez által aztán valóban olyan világban érezhesse benne magát, amelyről képes az alábbi érzést megélni. Vannak embertársaim, akik idősebbek nálam, ők alkották az előttem járó generációt. Ezek a korábbi generációk hozták létre mindazt, amit én most használok; közösségben vagyok ezekkel a korábbi generációkkal. Értem, amit ők a világba helyeztek. Nemcsak pusztán ráülök a székre, amelyet az apám elém tett, hanem megtanulom megérteni, hogyan is jött létre ez a szék.

Természetesen manapság valamelyest előítélettel tekintenek arra, hogy a fiatalokat ily módon vezessék be a gyakorlati életbe. Itt azonban valóban gyakorlati értelemben beszélek erről a dologról. Hiszen az ugyebár igaz: minden korszak közül, amelyen az emberiség a fejlődése során keresztülment, a materialista kor, amelybe belenőttünk, a legszellemibb, a legspirituálisabb maga az ember számára. Nézzék, talán a következőképpen magyarázhatom meg ezt az álláspontomat. Megismertem teozófusokat, akik a szellemi világba törekszenek; mégis ők a legtisztább materialisták, hiszen a fizikai testről beszélnek: annak bizonyos sűrűsége van; aztán az étertestről beszélnek: ez vékonyabb, de még mindig rendelkezik bizonyos sűrűséggel és testiséggel; azután az asztráltestről beszélnek: ez már nagyon sokkal vékonyabb, de még mindig van bizonyos sűrűsége az elképzelés szerint. Aztán beszélnek mindenféle más szép dologról is: egyre magasabb és magasabb régiókba kerülünk, és ott már annyira elvékonyodik a dolog, hogy már nem is tudjuk, mit kezdjünk ezzel a vékonysággal; de mégis mindent továbbra is a materializmus analógiája szerint gondolunk el, valójában nem emelkedik fel a dolog a spiritualitásba. - Tulajdonképpen a Teozófiai Társaságon belül ismertem meg a legdurvább materializmust. El kellett viselnem például, hogy Párizsban valaki azt mondta nekem, miután elhangzott egy előadás és megkérdeztem, milyen benyomása volt ennek az illetőnek az előadásról: „Igen, az előadás oly jó rezgéseket hagyott hátra a teremben...” Vagyis körülbelül az volt az ember elképzelése, hogy szagolni tudják az előadás hatását. Lassanként mindent átvezettek materiális síkra.

Ezzel szemben szívesen elmondom azoknak, akik meg akarnak hallgatni, hogy sokkal kedvesebb számomra egy szellemien gondolkodó materialista ember, mint egy a szellemi világba is materialista módon felemelkedő teozófus; abból az egyszerű okból, hogy bár a materialista ember tévedésben van, de amit kigondol, abban van szellem, valódi szellem van benne; csupán csak igen elvékonyodott ez a szellem, egy absztrakt szellem ez, de szellem van ebben, valódi szellem, és a valódi élet az, amire rá kell találnunk. Ezért a materialista embereket gyakran sokkal szellemibbnek találom, mint azokat, akik materialista módon törekszenek kimászni a materializmusból. A mai korunk valóban arra állítódott be, hogy olyan vékonnyá dolgozzuk el magunkban a szellemet, hogy éppenséggel már ne is vegyük azt észre. De mégis a legszellemibb dolgokat fejlesztjük ki a modern technikánkban. Itt tulajdonképpen minden, amin egy tárgy léte alapszik, a szellemből indult ki, magából az emberi szellemből.

Nem kell ahhoz különösen szelleminek lennünk, hogy az asztalra állítsunk egy szép virágcsokrot, hiszen ez a természet alkotása. De ahhoz bizony már működnie kell bennünk a szellemnek, hogy akár csak a legegyszerűbb gépet is megépítsük. A szellem jelen van, csupán nem vesszük észre, hisz nem tekintünk saját magunkra a megfelelő módon. És hogy így legyen bennünk a szellem, ez nevezetesen rendkívül nehezen viselhető a tudat alatti emberi természet számára, ha nem adatik meg neki a szükséges objektív megértés. Ennek a szellemnek - amelyet manapság absztraktumként öntöttünk rá a jelenkorra - az elviselését éppen azáltal tanuljuk meg fokozatosan, hogy magunkra lelünk az életpraxisban.

Biztosíthatom önöket: ha egyszer jelen lesz majd a világban az antropozófiai nevelés-művészet, sokkal gyakorlatiasabb embereket helyez majd bele a világba, mint a mai, inkább materialista nevelés, hiszen alkotóként lesz benne a szellem, nem pedig csupán olyan szellemként, amelyet - miután lehetőleg becsuktuk a szemünket, s egy kissé elemelkedtünk a külső valóságtól - megálmodunk. Eljutni a szellemhez, anélkül, hogy elveszítenénk az életben álló gyakorlatiasságot - ez az, amit éppen az élet gyakorlati oldala számára akar kinyilatkoztatni az a mozgalom, amelyet antropozófiai mozgalomnak nevezek.

Nos, ha a nemi érés korától a fiúkat és a lányokat ily módon gyakorlatiasan is be akarjuk vezetni a gyakorlati életbe, tanárként néha kétségbe eshetünk épp a mai korunk ügyetlensége láttán. És fel kell tennünk a kérdést: van-e mód a fogváltás és a nemi érés közötti tulajdonképpeni tanköteleskor számára, amely alkalmas arra, hogy a teljes emberből ügyes, rátermett lényt neveljünk? És ha a valódi életre tekintünk, nem pedig elméletekre - ha éppenséggel hagyjuk, hogy az élet vezessen bennünket, s nem absztrakt ideák -, akkor, ha éppen azt a tendenciát követjük, hogy gyakorlatiassá tegyük az embert, arra jutunk, hogy a fogváltás és a nemi érés közötti időben lehetőleg sok szépséget, az élet valódi művészi megragadását kell közvetítenünk az embernek. Minél inkább megértetjük az emberrel a szépséget, minél erősebb belső megértésre tesz szert a szépség iránt, annál felkészültebb lesz arra, hogy a nemi érettség korába lépve megragadja a valóban gyakorlatias dolgokat, anélkül, hogy ártanánk neki a teljes későbbi életére nézve. Alapjában véve csupán akkor láthatunk hozzá veszélytelenül egy villamoskocsi, egy mozdony megértetéséhez, ha a gyermek a megfelelő életkorban elsajátította egy festmény vagy egy kisplasztika esztétikai megértését. Ez az, amire mindenek előtt oda kell figyelnünk. De úgy kell szemlélnünk a szépséget, mint ami hozzátartozik az élethez. Minden téren ki kell alakítanunk egy érzéket az iránt, hogy a szépség nem önmagában lezárt, ha nem az életbe belehelyezkedő dolog. És ebben a vonatkozásban a mai civilizációnknak van mit tanulnia éppen a tanítás és a nevelés terén.

Egyes példákon keresztül, amelyeket a lehető legegyszerűbb formájukra fogok redukálni, látni fogják, hogy tulajdonképpen hogyan is gondolom a gyermek bevezetését az életteli, élettel átjárt szépérzékbe. Nézzék, meglátogathatunk valamilyen házimunka, néha akár iskolai kézimunka-foglalkozást; ott ülnek a lányok valamilyen szalaggal a kezükben, és mindenféle mintákkal hímzik ki ezeket a szalagokat, ahogy mondani szokás. Mondjuk tehát, hogy a lányok valami ilyesmit (2. ábra) hímeznek a szalagocskájukra - lehetőleg egyszerűen csinálom, csak a magyarázat kedvéért. Ha aztán megkérdeznénk, hogy mire szolgál ez, a következő választ kaphatjuk. Ezt a mintát varrjuk a nyakkivágás köré, az öv vonalába, és lent a ruha alsó szegélyéhez is. - Ettől menekülni akar az ember, ha ilyet mondanak neki, hiszen ez teljes értetlenséget mutat az élet valósága iránt a szépérzék vonatkozásában. Ha igazán eleven érzékünk van a valóságos élet iránt, és ha bemutatnak nekünk egy fiatal leányt illetve hölgyet, aki egy ilyesféle mintát varrt ki fent, középen és a ruhája alján, akkor körülbelül az lesz az érzésünk, mintha felülről lefelé összenyomták volna az illetőt! Akkor azzal kell kijavítanunk a dolgot, hogy rávilágítunk: háromféle elosztásban kell kivarrni ezt a mintát.

A felső szalagot másképpen kell hímezni, s az alsó szalagot megint csak másként. Erre a szalagra (a felsőre) talán ezt a mintát kell hímezni (1. ábra) - mondtam, most csak vázlatosan mutatom -, erre a szalagra pedig (az alsóra) ezt a mintát kell hímezni (3. ábra). Akkor azután a tisztelt illető személy felvarrhatja ezt (2. ábra) felülre a ruha nyakához, hiszen ez azt mutatja, hogy a nyak fölött ott a fej. Ezt azután (2. ábra) az övhöz lehet varrni, emezt pedig (3. ábra) a ruha alsó szegélyéhez; hiszen ez azt mutatja, hogy ez az alsó rész, ez pedig a felső. Hisz az embernek van alsó és felső része, és ennek meg kell jelennie, ha a művészileg átérzett dolgot hozzá akarjuk kapcsolni az élőhöz. Egyszer például azt a felfedezést tettem, hogy a fejpárnákat ilyen mintákkal díszítették (4. ábra), valahogy így. Bizony, erre mégsem fek- hetünk rá a fejünkkel, hiszen ez a középső elem megszúr bennünket! Erre ugye nem lehet ráfeküdni! Lehetetlen, hogy ez a minta azt fejezze ki, amire valóban szolgálnia kellene a tárgynak.

Természetesen így kell díszíteni a fejpárnát (5. ábra); és most, most is csak úgy lehet ráfeküdni, hogy arccal jobbra nézve fekszünk, és tulajdonképp minden ilyen párnánál más-más oldalunkon kell feküdnünk, és ugyanezt a mintát meg kell csinálnunk balra néző állásban is, ha valóban művészien akarjuk kialakítani a díszítést (5. és 6. ábra).

Nos, a valóságban nem tesszük meg ezt. A művészet azonban tartalmazza a látszatot is. És ezért érzékünknek kell lennie az iránt, hogy egy fejpárnát tulajdonképpen úgy kellene megcsinálni, hogy valóban alkalmazkodjék az ember jobbra vagy balra néző fekvéséhez, hogy azt a fikciót láttassuk vele, mintha megfordítottuk volna a párna állását.

Ezek a dolgok éppenséggel bevezetnek bennünket - úgymond - a művészi látszatvilág valóságába. És csak ha megfelelő módon beléptünk ebbe a valóságba, akkor alakul ki bennünk az az érzék, amely - hogy úgy mondjam - ellen-érzéke a pusztán gyakorlatias szempontoknak, amelyet akkor élünk át valóban helyes módon, ha bensőleg belehelyezkedünk a szépérzékbe, mégpedig az életteli szépérzékbe.

Mostanság ugyebár különösen kedvelt dolog a Pompadour- táskákat44 mindenféle ilyen jellegű mintákkal kivarrni. Egy csomó ilyen Pompadour-táskánál meg kell kérdeznem: Hát hol is van itt a fent és lent? - Külsőleg mégiscsak látnunk kell a díszítésről, hogy hová lehet betenni valamit, hol a táska teteje és alja. Szokás szerint erre egyáltalán nincsenek tekintettel, mint ahogy a könyveinknél is igen ritkán járunk el úgy, hogy látszód- jék a könyvön, hol is kell felütni. Ráteszünk valamiféle motívumot, amely tulajdonképpen arra indít, hogy becsukva hagyjuk a könyvet, nem pedig arra, hogy kinyissuk.

Ezeken a példákon keresztül, amint mondtam, éppen csak utalni akarok arra, hogy a szépérzéknek valóban bele kell helyezkednie az életbe, elevenen kell megragadnunk azt. Hiszen csak ha ily módon élettelivé alakítottuk a szépséget, akkor lehet bennünket továbbra is úgy nevelni, hogy tudjuk, hogyan kell a ma megkövetelt módon belehelyezkednünk a világba.

Nos, mindenesetre tekintettel kell lennünk arra, hogy a gyermeket valóban rá kell vezetnünk egy realitás-érzékre. Megint csak egy általam szerkesztett példával, a lehető legegyszerűbb módon szeretném bemutatni, hogyan lehet megtanítani a gyermeknek ezt a realitás-érzéket a szépségen belül. így segíthetünk magunknak: Tegyük fel, hogy felrajzolom a gyermeknek ezt a formát (bal oldal).

Tanító-művészként most képesnek kell lennem arra, hogy előidézzem a gyerekben azt az érzést - és ezt egy csoport mégiscsak egészséges érzésű gyereknél hamar el fogjuk érni hogy a dolog így elviselhetetlen, mert közvetlen ránézésre nincsen benne semmi valószerű, és ezt nem lehet elviselni. És ezt odáig tudjuk majd fokozni a gyermeknél, hogy megtanítjuk neki - de mindent a gyermekből előhozva, nem pedig kívülről belészuggerálva: „Ha ilyet látsz, az ugye éppen olyan, mintha egy olyan embert látnál magad előtt, akinek csak a bal arcfele van meg, vagy csak a bal karja, vagy csak a bal lába. Azt nem tudod elviselni, ami a valóságban nem tud valóságosként működni.” Ezt be kell építenünk a szépérzékbe - röviden: el kell juttatnunk a gyermeket oda, hogy szükségszerűségnek tekintse, hogy megrajzolja ehhez a kép másik felét, és hogy ne tartsa késznek a dolgot, ha nincs meg ez a másik fele. Ezzel kialakítjuk a közvetlen eleven szépérzéket. A ’szép’ szó ['sehőn’] a német nyelvben rokon a ’látszat’ szóval \’Sebein], Elő fogjuk hozni a gyermekből azt, ami valóban önmagában mozgékonnyá teszi az asztráltestet, ami képessé teszi arra, hogy az ember működő tagja legyen.

Fontos, hogy éppen nevelő- és tanító-művészként mi is ápoljuk magunkban ezt az érzéket; hiszen látni fogjuk, mennyire felélénkítjük a gyerekeket, ha ily módon közelítünk hozzájuk. És akkor azzal a másik művészi elemmel is helyesen bánunk majd, amelyről ugye már szóltam az előadások során. Azt mondtam, hogy amikor a gyermek a fogváltáskor bekerül az iskolába, bizonyos értelemben mindennel művészien kell foglalkoznunk. Azt is, amit a környezetéről mesélünk a gyereknek, művészi érzékkel kell elmesélnünk, máskülönben beleesünk az úgynevezett antropomorfizmusok csapdájába, vagyis mindenütt csak az emberi vonásokat visszük bele a természetbe. Amikor mindent mesévé, legendává alakítunk, belevisszük a dolgokba az emberi vonásokat, és akkor valóban abba a veszélybe kerülünk, hogy bebeszéljük a gyerekeknek, hogy bizonyos fák azért nőttek ki a földből, hogy az ember parafa dugókhoz juthasson. Ennek a színezetnek semmiképp sem szabad áthatnia a képi nevelést. Ezért a képeket, amelyeket e korosztály számára alkotunk, szépségben kell megalkotnunk. A szépség szemléletességet, közvetlen érzést szül. És amit közvetlenül szépségként érezhetünk át a természetben, az nem emberi megszemélyesítéshez, antropomorfizmusokhoz és effélékhez vezet, hanem valóban szemléletességet szül.

Ha a nemi érésig rávezetjük a gyermeket, hogy minden tárgy kapcsán ezt a szépérzéket alakítsa ki, akkor éppen úgy lép be a gyakorlati életbe, hogy emberként áll hozzá a gyakorlati élethez, hogy harmónia jön létre az emberi szemlélet és aközött, amit életszerű, gyakorlatias dolgokként a nemi szempontból érett gyermeknek megtanítunk.

Ennek azonban egy rendkívüli jelentőségű szociális oldala is van. A szociális kérdést sok szempontból olyan megközelítésekből kell ostrom alá venni, amelyekre manapság egyáltalán nem is gondolunk. Nézzék, minden további nélkül lehetséges, hogy mindazok a szörnyűségek, amelyek manapság körülvesznek bennünket a civilizált életben - és ugye aligha fognak meghazudtolni, hogy egészen nemzetközi érvényű igazság, hogy abban a pillanatban, ahogy csak közeledünk egy nagyvároshoz, esztétikai vonatkozásban legalábbis nagyrészt csupa szörnyűség vesz körül bennünket -, hogy mindezek a szörnyűségek valami teljesen mássá válnának, ha egyszer néhány generáció úgy nevelkedne, hogy valóban jelen van a szépérzék!

Ott van ma előttünk az ember, ahogy fizikai testének vonatkozásában megmutatkozik nekünk; erre az emberre kívülről tekintünk. És ott van a másik ember, akire belülről tekintünk, az „én”-je szerint. Az „én” és a fizikai test között ott van az asztráltest és az étertest. Ezek tulajdonképpen elcsökevényesednek a mai embernél. Manapság tulajdonképpen csak a keleti embernél fejlődtek ki megfelelően. Minden nyugati embernél elcsökevényesednek. Nem tudnak szabadon kifejlődni. Elősegíthetjük a szabad kifejlődésüket, ha lehetőleg átfogó szépérzéket közvetítünk az embernek. Erre az iskolás korban a legfogékonyabb. Ezért tulajdonképpen arra kellene összpontosítanunk, hogy éppen a fogváltás és a nemi érés között bevezessük az embert a szépség átérzésébe, a szépség megélésébe. Akkor meg fogja őrizni ezt a későbbi életszakaszokra.

Különösen fontos lesz a művészi elem közvetítése az embernek a nyelvi elem feldolgozásánál. A nyelvek ugye mind közvetlenül megélt élményből indultak ki. A hangzók elemében - ha az érzésünkkel megint csak rátalálunk, hogyan fejlődött érzésszinten a nyelvi elem - mindenütt kihallható még a szavakból ez az átélt illetve átélhető jelentésük. Az absztrakt életünkben ezt majdnem teljesen elveszítettük, és ma egyoldalúan a nyelv logikai oldalához ragaszkodunk, nem pedig a művészihez. A logikai oldal minden bizonnyal benne van a nyelvekben, de ez a nyelvek csontvázát adja, az pedig halott dolog. A nyelvek életében, amit csak egy adott nyelv géniuszával összefüggésben érezhetünk át, még sokkal több minden van benne, mint ez a puszta logikusság.

Próbálják meg egyszer ebből a szemszögből megérezni a szavakon, hogyan akarnak kimenni az életbe. Mindenképpen azt mondhatjuk, hogy jellegzetes dolog - egy példát szeretnék mondani, de úgy gondolom, meg fogják érteni, még ha a német nyelv egy régebbi formájából való is -, ha például azt mondjuk: ’Sucht’ [itt: ’kór’], ez a szó, amelynek ugyebár az angol nyelvben is megtaláljuk a megfelelőjét, e szó a német nyelv egy korábbi fejlődésbeli szintjén olyasvalamit jelentett, ami összefügg a kereséssel [’suchen’]. A testben ott volt egy kór, egy betegség; olyasvalamit keresett, amit máskülönben nem keres. A külső szóalakokon pedig, a specializált kifejezésben aztán felismerhető volt, hogy mit is keres: a ’Gelbsucht’ ['sárgaság’], ’Fallsucht’ ['epilepszia’, rég.: ’eskór’] bizonyos kórformák nevei voltak. A ’Sucht’ szóalakjaiban rá lehetett érezni, hogy mit is képzeltek el tulajdonképpen az emberek az életben.

Manapság - megint csak a keleti emberek kivételével, akik nyelvében még megvan ez az érzés - annál inkább eltávolodtunk a nyelv ilyesfajta művészi átérzésétől, minél nyugatabbra haladunk. És nagyon fontos, hogy megint csak legalább egyfajta alapot találjunk a nyelv géniuszában, a nyelv szervezetében való benne éléshez. Ennek megint csak nagy, mégpedig nemzetközi szociális jelentősége van.

Nézzék el nekem, hogy amit itt kifejezésre szeretnék juttatni, azt egy hozzám közel álló példán magyarázom el. De kérem önöket, hogy ne értsék félre, amit mondani fogok. Nézzék, a „Die Kernpunkte dér sozialen Frage...” (A szociális kérdés fő pontjai a jelenkor és a jövő életének szükségszerűségeiben”) című könyvem angol fordításának („The Threefold State”) 88. oldalán ezt a mondatot találom: „The freedom of one cannot prosper without the fi-eedom of all.” („Az egyes ember szabadsága nem virágozhat mindenki más szabadsága nélkül.”). Ez a mondat, ha mindazokkal az érzésbeli alapokkal érzem át, amelyek az ottani nyelv sajátjai, akkor - amint mondtam, nem szabad félreérteniük - ez a mondat badarság; nem lehet így kimondani, hiszen teljesen mást mond, mint a megfelelő német mondat, amely a könyvemben szerepel: „Die Freiheit des Einen kann nicht ohne die Freiheit des Anderen gedeihen. ” („Az egyik ember szabadsága nem virágozhat a másik ember szabadsága nélkül.”).

Ez a mondat egészen mást mond. És ha úgy akarjuk lefordítani, ahogy az a fordítás ideáljának megfelel, akkor teljesen át kellene írnunk. Valami teljesen mást kellene a helyébe tennünk. Hiszen egy fordításnak tulajdonképpen olyannak kell lennie, hogy az illető lefordított könyv, mint olyan, az adott ország nyelvi géniuszából, nyelvterületéből következően is éppenséggel ugyanúgy megíródhatott volna. Másféle fordítás nem lehetséges. És egészen bizonyosan tudom, hogy Bentham45 még az asztrális világban is úgy reagálna, hogy minden hajszála égnek állna, ha ezt a mondatot látná: „The free- dorn of one cannot prosper without the freedom of all.”. Ez a mondat teljesen elképzelhetetlen. Ez pedig egy sajátos dolgon alapszik.

Ha ezt a mondatot találjuk egy könyvben, akkor természetesen minden további nélkül felhozható ellene - különösen ha a mondat az oktatásügyre vonatkozik: Na igen, nekünk ugye megvan a szabadságunk... Olyan körülményekről beszélsz itt, amelyeket Angliára egyáltalán nem is lehet alkalmazni. Ez nem az eredeti könyv hibája, ott ez bizony alkalmazható. De ebben a fordításban tulajdonképpen egyáltalán nem érthető az a dolog, amire a könyv eredetileg gondol. És min alapszik ez?

Most egyetlen szón fogom megmutatni önöknek, hogy min is alapszik a dolog. Adott az angol ’freedom’ ['szabadság’] szó. Ha érzés-szinten akarnánk megtalálni ennek a szónak a német megfelelőjét, akkor meg kellene alkotnunk a ’Freitum’ [kb: ’szabadlét’] szót. És ha volna ilyen szavunk, hogy ’Freitum’, akkor egyszerűen lexikográfiailag lefordíthatnánk angolra: ’freedom’, akkor a dolog félreérthetetlen volna. Hogy ez nem lehetséges ilyen egyszerűen, ha valóban tekintettel vagyunk a nyelv géniuszára, az például azáltal világosodhat meg önök előtt, hogy a német nyelvben jól használható az ’Irrtum’ ['tévedés’] szó. De az ’Irrtum’ jól körvonalazott tényre utal, amely egyszeri tényként áll előttünk. Ha a ’-heit’ képzővel akarnánk ilyen szót alkotni - ami a német nyelvben ugye lehetséges volna; rendszerint nem használjuk ezt a szót, de a német nyelv géniuszából következően lehetne élni vele -, akkor az ’lrrheit’ [kb:’tévedt- ség’] szót kellene megalkotnunk. * Ez az ’lrrheit’ szó azonban mindjárt az ember bensőjébe vezet bennünket; az ember belső tulajdonságát fejezi ki. A német nyelvben nincsenek olyan ’-heit’ képzővel alkotott szavak, amelyek ne valami olyan dologra utalnának, amit az ember befolyásolni képes, amelyek ne vinnék közel az emberhez az illető dolgot. Sőt, mondhatni kár, hogy nincs ’Freitum’ szavunk, hiszen ha volna, körülírás nélkül is kifejezhetnénk azt, amit a ’freedom’ szó ugye speciálisan éreztet.

Éppen az ilyen dolgok vezetnek el bennünket a nyelv szerkezetének, a nyelv géniuszának mélységeibe. Nos, látják, arra törekszem, amikor a könyveimet írom, akkor is, ha németül írok, hogy lehetőleg úgy írjak, hogy le lehessen fordítani más nyelvekre a dolgokat. Ezt azután a németek rossz stílusnak nevezik nálam! Ez a technika azonban nem mindig kivitelezhető. Amikor arról van szó, hogy a német civilizált életbe küldjünk bele egy könyvet, akkor természetesen némelykor arra is tekintettel kell lennünk, ami specifikusan német dolog. És így a ’Freiheit’ szó szerepel nálam, de ezt sohasem szabadna a ’freedom’ szóval fordítani. A „Philosophie dér Freiheit” („A szabadság filozófiája”) című könyvemnek sohasem szabadna az angolban a „Philosophy of freedom” címet viselnie, hanem bizony ki kellene találni, hogy milyen címet kellene viselnie, ha a megfelelő dologra akar vonatkozni.

Igen érdekes - ne tekintsék ezt szőrszálhasogató pedantériának - statisztikailag tanulmányozni a kérdést. Amit ilyen szempontok alapján mondok, azt tényleg nem lelkiismeretlenségből mondom, hanem valóban alapos vizsgálódások alapján. Ha könyvet írnék a nevelésről, akkor bizonyos fejezetekben mindig szerepelne a ’Freiheit’ szó. Egyszer tisztán a vizsgálódás kedvéért kézbevettem egy angol nyelven írt nevelésről szóló könyvet, és belenéztem azokba a megfelelő fejezetekbe, ahol nálam mindig szerepelne a ’Freiheit’ szó. És láss csodát, ezekben a fejezetekben egyetlen egyszer sem szerepelt a ’Freiheit’ szó, egyetlen egyszer sem! Ez az, amit éppenséggel meg kell éreznünk, amire rá kell éreznünk, mert erre van szükség a nemzetközi kölcsönös megértéshez. Erre valóban tekintettel kell lennünk már az iskolában is. A könyveimben - utaltam rá - tekintettel vagyok erre, és így rendkívül óvatos vagyok bizonyos szavak használatával; hiszen ha valahol egy mondatban a ’Natur’ ('természet’) szót használom, biztos vagyok benne, hogy ha angolra fordítják, akkor a ’nature’ szóval fogják fordítani. Minden kétséget kizáróan a ’nature’ szóval fogják fordítani. És mégis, teljesen összekavarják a dolog értelmét, ha azt, amit a német nyelvben a ’Natur’ szó éreztet, az angolban egyszerűen a ’nature’ szóval adják vissza.

Ezért fognak nálam igen gyakran körülírásokat találni, úgymond, a fordítás előkészítéseként; azokat a dolgokat írom körül, amikről nem szeretném, ha másféle érzést idéznének elő. Természetesen bizonyos célokra a ’Natur’ szót is használnom kell, de azokon a helyeken, ahol az a célom, hogy egy másmilyen adekvát elképzelés jöjjön létre, ott - nevezetesen a nyugati nyelvekre gondolva - nem a ’Natur’ szót illesztem a mondatomba, hanem ezt: 'az érzéki világ’, hiszen körülbelül ez az, amilyen jelentést a ’Natur’ szó mára már magába foglal, ahogy a szót a német nyelvben használjuk.

Azt pedig, amit gyakran ki akarok fejezni a ’Natur’ szóval, úgy mondhatom - a nemzetközi értelmezés előkészítéseként hogy körülírom: ’az érzéki világ'. - Azt vártam, hogy a fordításban akkor a megfelelő szó szerepeljen, de nézd csak, azt látom, hogy megint csak egyszerűen szó szerint lefordították. így hát bizony rendkívül fontos, hogy egyszer szemrevételezzük a nyelv géniuszának életét, éppen a nyelvvel való művészi bánás érdekében.

Attól eltekintve - csupán mellékesen szeretném erre is felhívni a figyelmet -, hogy az említett mondat fordítása során nem ragadták meg a nyelv géniuszát, az áll az angol mondatban, ami lexikográfiailag lefordítva megint csak mást jelentene: „Az egyes ember szabadsága nem gyarapodhat mindenki más szabadsága nélkül.”. Ennek megint csak semmi értelme a németben; és nem is ez áll az eredeti mondatban. „Az egyik ember szabadsága - ez az eredeti szöveg - nem gyarapodhat a másik ember szabadsága nélkül.” - nem „mindenki más”, hanem „a másik ember” szabadsága nélkül, és ez a lényeg.

Amint mondtam, kérem, hogy ne értsék ezt félre. Csupán egy hozzám közelálló példaként említettem meg. És arra akartam rámutatni, hogy mára már eljutottunk odáig, hogy nem átéljük a dolgokat - éppen ezt lehet megtenni a nyelvben -, hanem elmegyünk a dolgok mellett az életünkben. A civilizációnk fokozatosan pongyolává vált. Újra meg kell szereznünk annak lehetőségét, hogy beleéljük magunkat a szavakba, hogy együtt éljünk a szavakkal. Csakis ekkor leszünk képesek megvalósítani azt, amit követelményként állítottam fel: hogy miután előbb valamennyire bevezettük a gyermeket a nyelvtanba, akkor azután a retorikába, vagyis a nyelv szépségébe, művésziségébe is bevezessük. És be is kell vezetnünk a nyelv művésziségébe. Ennek is megvan a nemzetközi jelentősége, és rendkívül fontos, hogy manapság világossá tegyük önmagunk számára, hogy arra, amit a szociális kérdésnek nevezünk, gyakran bizony más megközelítésekből kell rátekintenünk, mint ahogy ma látjuk.