Dr. Steiner. Hölgyeim és uraim, először is van egy gyakorlati kérdés, amellyel különböző elutazási időpontok miatt kívánatos elsőként foglalkoznunk. Ha a jelen kurzusunkban felvetett nevelési kérdések gyakorlati megvalósításáról van szó, akkor szabadjon talán a Waldorf-iskolához kapcsolódnunk. A magam részéről azonban egy még szélesebb körű dologhoz szeretnék kapcsolódni. Úgy gondolom, hogy az itt elmondottak gyakorlati megvalósításához hozzátartozik egy valódi, a mai civilizáció jelenéből következő erő, és egyfajta lelkesedés is.
Nekem úgy tűnik, hogy aki nem látja be előbb, hogy arra van szükség, hogy a nevelési impulzusokat azokra az oldalakra tereljük, amelyekről itt szóltunk, annak aligha sikerülhet átfogó hatású vállalkozásba kezdenie ebben az irányban.
Ha el kell mondanom, hogy mi a legmélyebb meggyőződésem ebben az összefüggésben, akkor az az, hogy annak, aki elfogulatlanul szemléli a civilizált területeken belüli újabb kori emberiség fejlődését, valóban teljesen tisztában kell lennie azzal, hogy kultúránk egy hanyatló korszakában élünk, és hogy minden, amit e hanyatlás ellenében fel tudunk hozni, tulajdonképpen csak látszólagos alapokra épül.
Valóban igen kényelmetlen dolog, és pesszimista látszatot kelt - miközben tulajdonképpen optimista szándékkal történik -, ha úgy beszélünk, mint ahogy én éppen beszéltem; de oly sok, külsőleg is megnyilvánuló tünete látható a hanyatló civilizációnak, hogy alapjában véve maga a hanyatlás látszik. És tulajdonképpen csak ekkor jelenik meg a szív és a lélek előtt megfelelő értelemben a nevelés kérdése. És ha úgymond ehhez a vallomáshoz kapcsolódom, akkor a Waldorf-iskola megalapításáról is mint az itt említett nevelési alapelvek gyakorlati megvalósításának első példájaként beszélhetek.
Miért is van Waldorf-iskola? Látják, a Waldorf-iskola, ez bizony elmondható, ezen nevelési alapelvek, e tisztán emberi nevelési alapelvek érvényre juttatásának köszönheti a létét. Hogyan is alakultak a dolgok? Úgy alakultak, hogy az 1919-es évben egész Közép-Európára abszolút összeomlás volt jellemző, a gazdasági, az állami, a szellemi élet összeomlása. Talán így is mondhatnánk: a gazdasági és az állami élet összeomlása, illetve a szellemi élet abszolút csődje. Ezek a dolgok úgy jelentkeztek 1919-ben, hogy az emberek általánosságban tudatában voltak ennek - egy fél éven át, úgymond, teljesen tudatában voltak -, hogy ez a helyzet. Úgy az 1919-es év közepéig abszolúte tudatában voltak az emberek, hogy ez a helyzet.
Nos, sokat beszélnek a világban arról, hogy megint magához tér majd az emberiség Közép-Európában is, hogy egy idő múlva megint csak felépíti majd magát a régi körülmények közül, és így tovább. Az ilyen szónoklatok a kényelmes gondolkodás- módból születnek. A valóságban minden dolog, amiről e téren beszélnek, puszta frázis. A valóságban folyamatosan zajlik a hanyatlás. Egyszerűen csak az a helyzet Közép-Európában, hogy 1919-ben meredeken mentünk lefelé. Most pedig úgy van Közép-Európa, mint az egyszeri ember, aki jobb körülményekhez volt szokva, és akkor vett magának ruhákat. Ezek a ruhái vannak, ezeket hordja, amíg teljesen tönkre nem mennek. Annak okai, hogy nem tud újakat venni magának, már régóta jelen vannak. De mivel még tudja hordani a régi holmikat, amelyek helyett már nem lesz képes újakat venni magának, mindaddig becsapja magát azzal kapcsolatban, hogy nem tud majd újakat venni, amíg csak egy foszlánya is megvan a régi holmiknak. Az egész világ ámítja magát, hiszen annak okai, hogy a régi körülményekből kifolyólag éppenséggel nem tudunk már új „kultúraruhákat” venni, jelen vannak.
Nos, látják, 1919 első félévében jelen volt az a hangulat, hogy komolyan kell az emberekhez szólni, és akkor nem a Waldorf-iskola megalakulása volt az első, hanem megtartottam a köznevelési előadásaimat54, amelyek először is arról szóltak - még ha akkoriban vázlatos formában is -, amit itt most szintén elmondtam. És ez néhány embernek rávilágított a lényegre. Ebből indult el a Waldorf-iskola.
Azért hangsúlyozom ezt határozottan, mert az e téren való gyakorlati működés alapfeltétele a belátás, az a belátás, amely a nevelési feltételek valódi felismeréséből ered. S a Waldorf- iskola megalapításakor azt mondtam: Bizony szép dolog, hogy végre van egy ilyen példa, de ezzel még nem oldottuk meg a kérdést, hanem az a helyzet, hogy csak akkor lenne megoldva a kérdés, vagy legalábbis ezen a szálon indulhatna el a megoldás, ha egy negyedéven belül legalább egy tucat Waldorf-iskolát alapítanánk.
Ez ugye nem történt meg. Ezért nem szabad sikernek tekintenünk azt, ami eddig történt e téren, hanem csupán egyetlenegy - ahogy azt a németek nevezik - mintaiskolánk van. Egy modellünk van. És bizony ez a modell sem úgy áll még ma előttünk, mint ahogy azt szeretnénk. Hadd mondjak egy példát.
Az euritmia terem mellett, amely most végre megvan, szükségünk lenne egy nagy teremre az általános gimnasztikához. Ilyenünk még nincs. Aki tehát meglátogatja a Waldorf-iskolát és megnézi, mi is történik ott, az még nem tarthatja a meglévőt az ideális Waldorf-iskolának. A Waldorf-iskolának mindenekelőtt nincs pénze, és anyagi vonatkozásban rendkívül gyönge lábakon áll!
Nos, úgy képzelem, hogy két dologra van szükség. Az első a tisztán emberi, a valódi emberismeretre épülő nevelés gondolatának elterjesztése. Ezt a gondolatot alaposan meg kell ragadni. Mindent meg kellene tennünk azért, hogy alaposan megragadjuk ezt a gondolatot.
Látják, az nem használ semmit, ha egy ilyen komoly területen bizonyos értelemben homokot szórunk egymás szemébe, és ezért engedjék meg nekem, hogy teljesen szabadon és nyíltan szóljak e téren. Gyakran mondják nekem, amikor ezekről a dolgokról beszélünk, és akkor is, amikor a gazdasági törekvésekről esik szó: igen, Angliában ezt és ezt kell tenni, hogy ne vágjuk ezzel fejbe az embereket.
Nos, ha éppenséggel megállunk egy ilyen ítéletnél, akkor nem jutunk tovább. Abszolúte nem jutunk tovább, ha nem határozzuk el, hogy túljussunk azon, hogy például azt mondjuk: igen, Angliában mindent a gyakorlat nyelvére kell lefordítani. Ezt tettük öt-hat évszázadon keresztül egyáltalában a civilizált világban: mindent csak feltételeztünk, ha valahogy azonnali elképzelést tudtunk alkotni a dologról. Éppen ezen megyünk tönkre. És ha mindig ezt juttatjuk érvényre, akkor nem kerülünk ki a káoszból.
Nemcsak valamiféle kicsinyes dolgokról van tehát szó, hanem valóban az a lényeg, hogy legyen bátorságunk új impulzust adni. Rendszerint azt gondolják, hogy én nem értem, ha azt mondják nekem: igen, Angliában mindezt másképpen kell csinálni... Bizony jól értem ezt, de ez egyáltalán nem érinti a kérdés magvát! És alapjában véve, ha például nem ért volna bennünket - hogy úgy mondjam - az a szerencsétlenség, amely a Waldorf-iskola gyakorlati megalapítása szempontjából szerencse volt, ha tehát nem ért volna az a szerencsétlenség, hogy 1919-ben szörnyű helyzetben voltunk Közép-Európában és ezáltal komolyabb lelkületre találtunk, akkor - másféle okokat is sorolhatnék - nem lehetne Waldorf-iskolánk Közép-Európában. Hiszen Közép-Európában igazán szükség van egy teljesen új impulzusra, abból az egyszerű okból, hogy Közép-Európának - különösen Németországnak - tulajdonképpen a legcsekélyebb érzéke sincs a szervezéshez illetve a szociális struktúrákban zajló élethez. Amikor Közép-Európán kívül egyfolytában a német szervezettségről beszélnek, az nem más, mint tévedés. Egyáltalán nincs tehetségünk a szervezéshez. Mindenekelőtt nincsen tagolt nép-szerveződésünk, hanem külön individuumokban zajlik a kulturális életünk, amely egyáltalán nem létezik általánosságban. A német egyetemek például a legcsekélyebb mértékben sem fejezik ki a valódi német jelleget. A német egyetemek teljesen absztrakt képződmények, a legcsekélyebb mértékben sem fejezik ki valamiféleképpen a német jelleget. A németség német mivoltként egyáltalában csak külön individuumokban él. Ez természetesen csak utalás, de egyúttal arra is utalunk ezzel, hogy ha Közép-Európában ma még valamiféle általános beállítottságra vagy effélére apellálunk, akkor a semmibe ütközünk, mindenütt csak azt találjuk, hogy az emberek értetlenül állnak szemben az ilyen dolgokkal, akárcsak azokkal, amelyekről itt szó esett. A Waldorf-iskola tehát egy szerencsétlen szerencsének köszönheti a létét.
Nos, arról van még szó azon kívül, hogy először is meg kell lennie a belátásnak, a valódi belátásnak ahhoz, hogy megfelelő értelemben tudjuk a szükséges irányban továbbvinni a dolgot, ahogy arról beszéltünk; ezen kívül annak kell még bekövetkeznie, hogy ahol nem történik ilyen szerencsétlen szerencse, ahol valóban a belátásból következően, a legközvetlenebb emberi kezdeményezésből lehetne olyasvalamit létrehozni, mint a Waldorf-iskola, akkor ez ott történjék is meg.
Ha tehát például Angliában jönne létre olyasvalami, mint a Waldorf-iskola - egyedileg természetesen ugye másképp kellene megalkotni, ilyenkor kiütköznek az ország illetve a nép életterének sajátosságai -, de ha létrejönne, akkor ez valószínűleg ténylegesen hatalmas ugrást jelentene.
Nem úgy volt-e, hogy amikor láttam, hogy nem halad a Waldorf-iskolai mozgalom, mert magára maradt a Waldorf- iskola, akkor megpróbáltam elhinteni a „világ-iskolaszövetség” gondolatát, mert ugye egy dolog mégiscsak elmondható: Látják, az utóbbi években, legalábbis Közép-Európában, igen erősen kiszélesedett az antropozófiai mozgalom. Az antropozófiai mozgalom mára tényezővé vált a közép-európai világban. Szellemi mozgalomként tényezővé vált. Nincsen olyan szervezetünk, amely valamiféleképpen vezetné és irányítaná ezt a mozgalmat. Az Antropozófiai Társaság - ezt ki kell mondanunk, mert jó, ha elismerjük - az Antropozófiai Társaság nem képes arra, hogy az antropozófiai mozgalom hordozója legyen. Hiszen az Antropozófiai Társaságot olyannyira átjárják a szektásodó hajlamok, hogy éppenséggel képtelen hordozni az antropozófiai mozgalmat abban a formájában, amilyenné mára vált. De egy utolsó alkalommal mégiscsak apellálni akartam azokra az erőkre, amelyek talán meglehettek volna az Antropozófiai Társaságban, amikor úgy gondoltam, hogy ezekből az erőkből talán mégis létrejön egy utolsó erőfeszítés, amivel propagálna valami olyasmit, mint a „világ-iskolaszövetség”. Ez nem történt meg. A „világ-iskolaszövetség” eltemetett gondolat. Hiszen, nem lehet csak beszélni egy ilyen dologról, hanem gyakorlatilag kell kézbe venni azt. Ehhez adott létszámú emberre van szükség. A „világ-iskolaszövetség” tehát, mint olyan, eltemetett gondolat.
A stuttgarti Waldorf-iskola a német forradalomból nőtt ki, nem forradalmi iskolaként, de a forradalmi hangulatból jött létre. Ha azonban ott, ahol átlátják a világ helyzetét, ahol teljes tudatossággal hoznának létre olyasvalamit, mint a Waldorf- iskola, mint Angliában, akkor valamivel előbbre lépnénk.
Később talán, miután beszélgettünk egy darabig, még mondhatok erről néhány dolgot.
Mackenzie professzor asszony (Mr. Kaufmann rövidített fordításában) kifejti, hogy mégiscsak jelen vannak bizonyos személyek Angliából, akik bizony képesek arra, hogy tegyenek valamit ebben az irányban, akiknek befolyásuk van, akik az emberiség fejlődési szükségleteinek átérzéséből, a világ szükségszerűségeiből következően szintén tenni akarnak valamit ezen nevelési impulzusok terén. És első lépésként reméli, hogy sikerülni fog Dr. Steiner urat még ez évben meghívni Angliába, és hogy sikerülni fog az is, hogy e meghívás előkészületei során valóban létrejöjjön az a lelkület illetve a belátás, amelyből következően nevelők egy csoportja a megfelelő módon lesz majd képes köszöntem Dr. Steiner urat.
Dr. Steiner: Szeretném hozzáfűzni, hogy természetesen gyakorlatilag kell az ilyen dolgokat kézbe venni, és káros volna, ha sokat beszélnénk erről. Arról van szó, hogy akik képesek arra, hogy előre lépjenek ebben az irányban, azok végezzék el az előmunkálatokat, azután pedig, ha elérkezett a megfelelő pillanat, megfelelő módon lépjünk előre.
Biztos vagyok abban, hogy Mackenzie asszony és a többiek szívesen veszik, ha a más országokból érkezett barátaink javaslatokat és ösztönzést akarnak adni, ha megkeresnek egyikünket-másikunkat és szóba hozzák a dolgot.
K. asszony Hágából: Nagyon sok szó esett ma Angliáról, és nagyon örülünk ennek, hasznosnak tartjuk ezt. Mi azonban, a mi kis holland hazánkból, sok dolgot hordunk a szívünkben, s tulajdonképpen igen nagy bűntudattal jöttünk. Első alkalommal Hollandiában hangzott el a „világ-iskolaszövetség” gondolata, és tulajdonképpen nem tettük meg, amit megtehettünk volna; részben félreértésből, részben pedig erőhiány miatt nem történt meg ez. De nem voltunk olyan tétlenek, mint ahogy azt talán gondolják, és biztosítom önöket, hogy minden vonatkozásban nagyon is szívesen készek vagyunk arra, hogy amennyire csak lehet, megint jóvátegyük ezt a hibánkat. És mindenek ellenére szeretném megkérni Dr. Steiner urat, hogy mondja meg nekünk, hogy az az út, amelyet Anglia számára javasolt, Hollandia számára is lehetséges-e. És mivel Dr. Steiner úr megígérte, hogy áprilisban ellátogat hozzánk, azt szeretném kérdezni, hogy esetleg lehetséges volna-e, hogy egy nagyobb pedagóguskörben beszéljen erről a dologról.
Dr. Steiner: Hollandiában ugye létezik egy tervezet, amely - ismereteim szerint - tulajdonképpen már a megvalósulás útjára lépett, először is az idei év április 5. és 12. között egy főiskolai kurzust fognak tartani, amely a másutt tartott főiskolai kurzusokhoz hasonlóan Hollandiában is első sorban az antropozófiát hivatott érvényre juttatni.
Mindazonáltal biztos, hogy igen deprimáló volt, hogy miután hosszú időn át rámutattunk annak szükségességére, hogy Hollandiában történjék valami az antropozófia érdekében, az után, hogy előadások, bemutatók hangzottak el ott múlt év februárjában illetve március elején, hogy azután mégis - nos, valószínűleg nem az antropozófia megértésének hiányossága miatt, hiszen ezt nem mondhatom, de bizony az Antropozófiai Társaság belső állapota miatt - igen erősen érezhető visszaesés volt tapasztalható Hollandiában. És ezért úgy tűnik nekem, hogy mindenféleképpen nagyon is szükséges volna, hogy éppen Hollandiában újonnan és frissen kézbe vegyük az antropozófiai mozgalmat. Hogy milyen megközelítésből is történjék ez, az azután természetesen a meglévő feltételektől függ majd, természetesen a pedagógiai mozgalom részéről is megtörténhet. Éppen erre vonatkozik itt egy kérdés:
X: A holland törvénykezés komoly próbálkozás esetén lehetőséget ad szabad iskola megalapítására. Ha másképpen nem tudnánk pénzhez jutni Hollandiában, lehetséges volna-e, hogy állami finanszírozással létesítsünk egy szabad iskolát, azzal a feltétellel, hogy az oktatást teljesen szabadon saját kézben tarthatjuk?
Dr. Steiner. Nos, ebben a kérdésben egyvalami nem teljesen világos számomra, egy másik dolog pedig kétséges. Nem teljesen értem, hogy Hollandiában egy valóban szabad iskola céljára ne juthatna az ember pénzhez! Nézzék el nekem, ha ez talán naivitás, de számomra ez érthetetlen. Hiszen legalábbis úgy gondolom, hogy ha elég nagy a lelkesedés, akkor lehetséges először is legalább hozzákezdeni. Ahhoz ugye egyáltalán nem kell olyan sok pénz, hogy hozzákezdjünk.
A másik dolog, ami kétséges számomra, az, hogy sikerül-e ezt állami finanszírozással megcsinálni. Hiszen hogy hagyja-e elvenni magától az állam az iskola felügyeletét, ha finanszírozza azt, ez bizony meglehetősen kétségesnek tűnik számomra. Nem hiszem tehát, hogy állami finanszírozással, vagyis az állam felügyelete alatt valóban szabad iskolát lehetne alapítani.
Stuttgartban is ugye, hogy úgy mondjam, szerencse volt, hogy még éppen azelőtt megalapítottuk a Waldorf-iskolát, hogy a republikánus nemzetgyűlés olyan oktatási törvényt hozott, amelynek égisze alatt nem lehet ilyen iskolát alapítani; hiszen, egyre több szabadságot veszítünk, minél inkább kiszélesedik a liberalizmus. És valószínűleg éppen ma, amikor a haladás uralkodik Németországban, már nem volna lehetséges megalapítani a Waldorf-iskolát Stuttgartban. De korábban megalapítot- tűk. És hát - ma a Waldorf-iskolán a világ szeme, és hagyni fogják mindaddig, amíg éppenséggel olyan erőssé nem válik az a mozgalom, amely megalkotta az úgynevezett általános iskolát [az akkori német oktatási rendszer Gmndschule nevű alapozó évfolyamai - a ford. megj.], hogy valamiféle fanatizmusból következően el nem veszi tőlünk az első négy osztályt. Remélem, hogy ezt majd meg lehet akadályozni, de ugye ebben a vonatkozásban is egészen ijesztő célok felé haladunk. És bizony ezért hangsúlyozom olyan gyakran, hogy aminek meg kell történnie, azt gyorsan szükséges megtennünk; hiszen olyan hullám terjed végig a világban, amely bizony a kényszer-állam felé vezet. És tényleg az a helyzet, hogy a nyugati civilizáció kiteszi magát a veszélynek, hogy valamilyen kiművelt ázsiai kultúra, amelyben aztán van valami spirituális, egyszer szimplán elárasztja majd. Ezt nem akarják meglátni az emberek, de ide fogunk eljutni.
Úgy vélem, hogy az tulajdonképpen többé-kevésbé csak a dolog egyfajta lassítása, ha úgy hisszük, hogy előbb állami forrásokra kell igényt támasztanunk. Ettől nemigen várnék semmit. De más talán más véleményen van. Kérem, hogy ma nagyon szabadon adjunk hangot mindenféle véleménynek.
X. kifejti, hogy jelen pillanatban nem lehetséges Hollandiában az állam beavatkozása nélkül iskolát alapítani, anélkül, hogy például megkövetelnék egy adott penzum teljesítését és így tovább.
Dk Steiner. Ha nem volnának ezek a dolgok, akkor ugye tulajdonképpen sohasem találtam volna ki annak idején olyasvalamit, ami mégiscsak egy bizonyos fajta elmélet felé vezet el, mint amilyen a „világ-iskolaszövetség”. De éppen, mert léteznek ezek a dolgok, azért gondoltam úgy, hogy a „világ-iskolaszövetség” praktikus dolog volna. így áll a dolog:
Vegyük tehát például azt a kis iskolát, amely itt volt Dornachban. Ezt is ugye ugyanabból az okból, amelyet ezekben a napokban már sokszor említetem, a pénzhiány túlságosan nagy volta miatt kellett éppenséggel csak egy kicsiny iskolává kialakítanunk. Ebben a kis iskolában együtt voltak a tíz éven aluli és a tíz éven felüli gyerekek. Nos, Solothurn államnak - itt kantonnak nevezik - nagyon szigorú oktatási törvénye van, amely azonban nem különösebben tér el a többi szigorú svájci oktatási törvénytől, olyan szigorú ez az oktatási törvény, hogy amint Solothurn állam megtudta, hogy itt tizennégy év alatti gyerekeket tanítunk együtt, egyszerűen lehetetlen helyzetnek nyilvánította ezt. Ilyen nincs. És tehettünk volna itt, amit csak akartunk
- sohasem juthattunk volna el oda, hogy megvalósítsunk valamit a Waldorf-iskola gondolatából a tizennégy év alatti gyerekek számára. És legalábbis a kontinensen természetesen szinte mindenütt akadályokba ütközik ez a dolog. Hogy mi a helyzet Angliában, azt jelen pillanatban nem merem teljességében megítélni; de ha ott lehetséges volna egy valóban teljesen szabad iskolát alapítani, akkor ez egy egészen nagyszerű dolog volna. És mert éppenséggel tulajdonképpen mindenütt, ahol gyakorlatilag szeretnének iskolákat megvalósítani, ez ellenállásba ütközik, úgy gondoltam, hogy a „világ-iskolaszövetség” kezdetben mégiscsak praktikus dolog volna, hiszen egészen nagyban gondoltam el, mert a világnak megfelelő lelkületet adott volna éppen ahhoz a lehetőséghez, hogy szabad iskolákat hozzunk létre. Ez azt jelenti, hogy azzal az áramlattal szemben
- a csúcspontját éppen a bolsevizmusban éri el Oroszországban -, amelynek tehát az abszolút állami kényszer alatt álló iskola a csúcspontja, de ami máskülönben mindenütt jelen van - éppenséggel nem látjuk, hogy Lunacsarszkij55 csak az utolsó konzekvenciája annak, ami mindenütt jelen van Európában a hajlam szintjén; amíg így jó az embernek, addig nem látja, hogy ez jelen van -, tehát úgy gondolom, hogy be kellene indítani egy olyan áramlatot, amely ezzel ellentétes irányban halad:
Lunacsarszkij az államot abszolúte egy nagy gépezetté teszi, és az ember ennek egy tagjává válik. A másik áramlatnak afelé kellene tartania, hogy embereket neveljünk.
Ez az, amire szükség van. Látják, e téren valóban a legfájdalmasabb dolgokat éljük meg az antropozófiai mozgalmon belül. Az antropozófiai mozgalom alapvetéséből ma ugye egy valódi orvosi mozgalmat is életre tudunk hívni. Minden előzmény megvan ehhez. Amire azonban szükség volna, az itt is egy olyan mozgalom, amely a világ elé tárná a dolgot. De mindenütt egy másik fajta törekvés él az emberekben, nevezetesen hogy aki képviselni tud valamit egy tisztán emberi orvoslásból, azt „kuruzslóvá” tegyék, vagyis hogy arra kényszerítsék, hogy a törvénnyel szemben cselekedjék. Tudnék például - ezt csak példaként mondom, egyáltalán nem az antropozófia orvosi mozgalmára vonatkozik -, de meg tudnék nevezni önöknek egy minisztert, aki a német parlamentben egy szigorú törvényt képviselt azzal szemben, ami ugye még megvan Németországban: az orvoslás szabadságával szemben, a saját családtagjait pedig nem-diplomás gyógyítókhoz vitte, hogy kezeltesse őket. Vagyis nem hitt a hivatalos gyógyászatban a saját családtagjai esetében, hanem azokban hitt, akiket most a törvény által „kuruzslónak” akart nyilvánítani.
Ez a szektásodó törekvések egyik szimptómája. Nem szektásodó hajlamú az a mozgalom, amely arra törekszik, hogy szabadon kiálljon a világ elé, mégpedig teljesen jogszerűen, hogy ne lehessen kétség a jogszerűsége felől.
Ez az, amire gondoltam, hogy a „világ-iskolaszövetségnek” meg kellene tennie: támogató lelkületet előhívni a világban az olyan törvények mellett, amelyek szabadon lehetővé teszik, hogy a pedagógiai szükségszerűségekből következően alapítsunk iskolákat. Sohasem szabadna többségi döntésekből következően iskolákat alapítani. Ezért nem is lehetnének állami iskolák.
Ez az tehát, amit úgy gondoltam, hogy el kell mondanom a számomra egyébként egyáltalán nem szimpatikus „világ-iskolaszövetség” gondolata mellett. Nem szimpatikus nekem, mert ez egy egyesület, egy propaganda; a teljesen tárgyilagosságból következő működés a legkedvesebb számomra, nem az agitálás, nem a propaganda. Számomra ezek szörnyűséges dolgok. De ha meg van kötve a kezünk, ha éppenséggel semmiképp sem lehet szabad iskolákat alapítani, akkor előbb azt a hangulatot, lelkületet kell létrehozni, amely lehetővé teszi ezeket a szabad iskolákat. Kompromisszumoknak természetesen akár ezen, akár azon a téren is van létjogosultságuk, de olyan korban élünk manapság, amikor minden kompromisszum még inkább romlásba visz bennünket.
Kérdés: Hogyan dolgozhatunk legjobban a politikai életben?
Dr. Steiner: ... Nos, úgy gondolom, hogy túlságosan messzire kerülünk attól, ami a lényeg, ha az itt tárgyalt mély jelentőségű kérdéseket az aktuál-politika területére visszük, mert aligha várhatunk valamit a mai aktuál-politikától, amíg nem regeneráljuk teljesen más alapvetésből, mint amilyenek azok, amelyek a fizikai téren általam ismert országokban adottak. Úgy vélem, hogy olyan határozottan észlelhető éppen e téren a döntő hanyatlás, hogy be lehetne látni, miért is van szükség, hogy úgy mondjam: az antropozófiai mozgalom egy mellék-mozgalma- ként, a szociális organizmus hármas tagozódására törekvő mozgalomra56.
Hová is jutott el - ha most röviden és ezért talán félreérthetően kell utalnom erre -, hová is jutott el a tagolatlan szociális organizmus? Oda jutott el, hogy tulajdonképpen olyan pártok határozzák meg a népek sorsát, amelyek gondolati tartalma alapjában véve a legtisztább frázis. Egyáltalán nem állíthatjuk, hogy amivel manapság ez vagy az a párt frázisként él, hogy az valami reális dolog volna.
Az elmúlt napokban egyszer felhívtam a figyelmet arra57, hogy Bismarck58, aki kései életkorában bizony ultramonarchista volt - fiatal korában (egészen szégyellnivaló módon) magát republikánusnak álcázó ember volt, ahogy maga állította, de azután merev monarchistává vált -, hogy Bismarck ugyanazt mondta, amit Robespieire59 mondott. Mondani ugye a legkülönfélébb dolgokat lehet. De itt pártról van szó, arról, hogy valójában mi is kerül napvilágra akkor, ha - hogy úgy mondjam - lelepleződik a pártok bensője.
Nézzék, évekig tanítottam a Berlini Munkásképző Iskolában60, amely tisztán szociáldemokrata intézmény volt. Én mindig szívesen kimondtam az igazságot ott, ahol azt hallani akarták. Ezért sohasem akadtam fenn azon, hogy itt vagy ott kimondjam az igazságot, még ha az egyesületek, amelyekben tevékenykedtem, programjuk vagy pártvéleményük szerint ilyen vagy olyan jellegűek voltak is. Nos, ezek között az emberek között is, akik pártjuk iránya szerint merev marxisták voltak, abszolút antropozófiai szemléletet tanítottam mind a természettudományokban, mind a történelemben; sőt, még abban az oktatásban is, amit beszédgyakorlatok formájában adtam az embereknek, még itt is érvényesíteni tudtam a saját meggyőződésemet. Az iskola pedig egyre nőtt. És láss csodát, a szociáldemokrata pártvezetők azután felfigyeltek erre, és elég volt, hogy három vagy négy emberük jelen volt egy döntő gyűlésen, ahol minden hallgatóm szintén jelen volt, és mindnyájan egyhangúlag amellett foglaltak állást, hogy továbbra is tanítsam őket; de jelen volt néhány szigorú pártvezető, akik kinyilvánították: nem szabad így tanítani, ez a fajta tanítás alapjaiban ássa alá a szociáldemokrata párt lényegét. Azt mondtam: lehet, de a szociáldemokrata párt is bizonyára a jövőért akar dolgozni, az emberiség pedig a szabadság felé halad, és ha a jövő iskoláját akarjuk megteremteni, akkor valóban a szabad iskola talaján kell állnunk. Ekkor szóra emelkedett egy olyan igazi pártember mondván: „Szabadság az oktatásban..? Ezt nem ismerjük, csak az értelmes kényszert ismerjük...” Innen indult ki minden további dolog, ami aztán oda vezetett, hogy ellehetetlenült a tanításom folytatása.
Az a meggyőződésem, ez talán igen ostobának és fennhéjázónak tűnik, de mégiscsak ez a meggyőződésem - mivel én tanítottam ott, és az osztályok évről évre egyre nagyobb létszámúak lettek a XIX. század végén illetve a XX. század elején -, az a szilárd meggyőződésem: ha sikerült volna annak idején továbbvinni ezt a mozgalmat, akkor mások lettek volna a körülmények Közép-Európában a XX. század második évtizedében. Nos, amint mondtam, lehet, hogy ez együgyűen hangzik, de mégiscsak ki akarom mondani.
Nos tehát nem vagyok nagy véleménnyel arról, hogy mit érhetnénk el pártpolitikai szinten. Valamilyen szocialista párttal leszünk a legkevésbé képesek bármit is megalapozni a szabad oktatás ügyében. A szocialista pártok a leghihetetlenebb módon éppenséggel mindenféle iskolai szabadság elnyomására törekszenek. A keresztény pártok pedig ugye olyanok, hogy a mai állam mellett rá vannak utalva arra, hogy szabad iskolákért kiáltsanak. De abban a pillanatban, hogy az evező mellé kerülnének, természetesen csak a maguk számára tartanának igényt erre a szabadságra. így hát bizony az a helyzet, hogy ebben a közéletben azt kell mondanunk: nem jutunk előbbre anélkül, hogy alapot vetnénk előbb a szociális organizmus hármas tagozódásában, ahol éppenséggel szintén csak a középső egységben van meg a demokratikus elem, a jog területén. Ezután pedig gyakorlatilag teljesen magától adott a szabad oktatásügy lehetősége. A választások útján viszont nem fogjuk elérni ezt.
Z. azt kérdezi, hogy ha a mai generáció gyermekeit az antropozófiai felismerések elvei szerint nevelnénk, mennyiben lenne ez elegendő ahhoz, hogy elfordítsuk magunktól a hanyatlás és a dekadencia erőit - illetve feltéve, hogy e generáció gyermekeit nagyjából az antropozófiai felismerések ezen elvei szerint neveljük, nem volna-e mégis ekkor is szükség arra, hogy azzal a tudatos küldetéssel próbáljuk meg kiküldeni őket a világba, hogy alakítsák át a mai szociális rendet és egy új szociális organizmust hozzanak létre?
Dr. Steiner: Alig látják át egészében az emberek, hogy éppenséggel min is alapszik az, amit „A szociális kérdés fő pontjai...” („Die Kernpunkte dér sozialen Frage in den Lebensnotwendigkeiten dér Gegenwart und Zukunft”) című könyvemben megpróbáltam kifejteni a szociális organizmus hármas tagozódásáról; az okok, amelyek e könyv megírásához vezettek, több évtizedre nyúlnak vissza... Úgy alakult, hogy az emberiség mára egy olyan pontra érkezett el a fejlődésében, amikor a szociális élet vonatkozásában, szociális vélekedések vonatkozásában a leghelyesebb nézetekkel állhatna elő valaki - nem adódna számára lehetőség, hogy azoknak az eszközöknek a valamelyikével, amelyek ugye az elképzelések megvalósításához ma adottak, egy helyes elképzelést is megvalósíthasson. Az ma a lényeg, hogy előbb olyan helyzetbe hozzuk az embereket, hogy a szociális együttműködésben először is valóban lehetővé tegyék az elképzelések, nézetek megvalósítását.
Ezért nem hiszem, hogy jó azt kérdezni, hogy ha úgy nevelnénk egy generációt, ahogy itt arról szó volt, akkor bekövetkeznének-e a megfelelő szociális állapotok, vagy hogy szükséges volna-e akkor még a szociális rend ilyen vagy olyan irányú átalakítása, hanem azt mondanám, hogy így áll a dolog: tisztában kell lennünk azzal, hogy már azáltal elérnénk a legjobb részét annak, amit elérhetünk, ha sikerülne egy generáció minél több tagját egy általános emberi nevelés értelmében előbbre vinni. És akkor a második kérdés tulajdonképpen gyakorlati nézőpontból feleslegessé válna. Hiszen amit ekkor ki kellene gondolni az átszervezésről, azt éppenséggel az így nevelt emberek gondolnák ki. Mivel más emberi körülmények közé kerülnének, mint amelyek ma lehetségesek, más feltételei volnának az elképzeléseik megvalósításának.
Úgy gondolom tehát, hogy valóban az a lényeg, hogy ha gyakorlatias emberekké akarunk válni, akkor valóban gyakorlatiasan, és nem elméletileg kell gondolkodnunk. A gyakorlatias gondolkodás pedig azt jelenti, hogy a lehetséges dolgokat valósítjuk meg, nem egy ideált, hanem azt, amit lehetséges. A legjobb kilátást nyújtó dolog az, hogy egy generáció minél több tagját neveljük abban a szellemben, ahogy az az emberismeretből következően lehetséges, és bízzunk abban, hogy ezek a lehetőség szerint helyesen nevelt emberek azután egy olyan szociális rendet is kialakítanak, amilyen kívánatos lenne.
A második kérdést csak az iránta megnyert emberekkel együtt, gyakorlatilag lehet megválaszolni, elméletileg nem. Ezt gondolom.
Szabadjon most talán egy olyan kérdésre válaszolnom, amelyet írásban kaptam:
Kérdés: Hogyan vihetjük bele legjobban azt, amit itt hallottunk, az igen gyenge elméjű gyerekek tanításába?
Dr. Steiner. Egy gyakorlati példához szeretnék kapcsolódni. Amikor jómagam huszonhárom-huszonnégy éves voltam, nevelőnek hívtak egy családhoz61, ahol négy fiúgyerek volt. Három fiú aránylag könnyen nevelhető volt; az egyikük tizenegy évesen a következő helyzetben volt: úgy hétéves korában népiskolai formában - még ha magántanulóként is - kellett volna tanítani őt. Nos - Ausztriában történt az eset -, Ausztriában ugye lehetőség volt arra, hogy bárki szabadon taníthatott, mert semmi mást nem követeltek meg, mint a tanítás megtörténtét, bármi módon történt is az, csak azzal kellett bizonyítani, hogy a gyerekeket azután az év végén vizsgára kellett vinni. Év végén valahol egy iskolában levizsgázhattak; de taníthatták őket akár angyalok, akár ördögök, ez nem számított, ha csak képesek voltak levizsgázni.
Nos tehát, volt egy a négy fiú között, akinek már négy-ötévnyi népiskolai oktatás volt a háta mögött. Odaadták nekem az utolsó rajzfüzetét - tizenegy éves volt ekkor -, amit hazahozott a vizsgáról. A többi tantárgyban vagy teljesen csendben maradt, vagy pedig butaságot beszélt, semmit sem írt a papírra. De a rajzfüzetét legalább egyetlen dokumentumként beadta ezen a vizsgán, ez a műve pedig abból állt, hogy az első oldalon volt egy nagy lyuk. Semmi mást nem csinált ugyanis, mint hogy odamázolt valamit, majd megint kiradírozta azt, mindaddig, amíg egy nagy lyuk keletkezett. Ez volt tehát a vizsgája eredménye. Máskülönben néha hetekig nem lehetett rábírni arra, hogy egy szót is szóljon valakihez. Azt a szokást is felvette, hogy egy időben nem akart az asztalnál enni, hanem kiment a konyhába és azokból az edényekből evett, amelyekben a maradékokat gyűjtötték össze, tehát nem a rendes ételeket, hanem az ételmaradékot.
Azért írom le önöknek ezeket a tüneteket, hogy lássák, hogy egy olyan gyerekről van szó, aki azoknak a kategóriájába tartozott, akik már „igen gyenge elméjűnek” nevezhetők.
Nos, azt mondták nekem: ezzel a gyerekkel természetesen semmit sem lehet kezdeni, hiszen már mindent megpróbáltak; és a háziorvos is, aki egyébként az illető város egyik legjobb orvosa volt, egy valóban tisztelt ember, lemondott róla, és a család nagyon boldogtalan volt. Nem tudták, hogy mit is kezdjenek vele.
Azt mondtam, bízzák csak rám a fiút, ugyanúgy, mint a többit, csak abszolúte ígérjék meg nekem, hogy a következő három évben azt tehetem vele, amit helyesnek látok. A családban sehol sem sikerült keresztülvinnem ezt, csupán az anyánál. Az anyáknak bizonyos alapokból következően néha helyes érzékük van az ilyen dolgokhoz. Rám bízták a kisfiút. Úgy rendeztem el a tanítást, hogy mindenekelőtt azon alapult, hogy azt, amit gyengeelméjűségnek nevezünk, teljesen a testiség oldaláról kell kezelni, hogy tehát mindennek, amit meg kell tenni, olyan szempontok szerint kell történnie, ahogy azokat éppenséggel az egészséges gyerekek esetében is elmagyaráztam. Csak az a lényeg, hogy lehetőséget találjunk arra, hogy betekintést nyerjünk az adott ember bensőjébe. Erős vízfejűség állt fenn. Nagyon nehéz volt tehát bánni a gyerekkel. De nagyon határozottan végig kellett vinni az alapelvet: a nevelésnek gyógyításnak kell lennie, gyógyászati alapra kell helyezni.
Két és fél év múlva odáig jutott a fiú, hogy el lehetett vele kezdeni a gimnáziumi tananyagot, mert valóban sikerült gazdaságos módon nevelni őt. Az iskolai tananyagot egyébként is napi negyed-, de legfeljebb félórára korlátoztam a fiúnál, mindazonáltal ahhoz, hogy ebbe a félórába a megfelelő dolgot vigyem bele, néha négy órán át kellett készülnöm egy ilyen félórára, hogy mindent gazdaságos módon alakítsak ki, hogy abszolút ne erőltessem meg a fiút. Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy jónak tartottam. Ez volt ugyebár a feltételem, annyi zenei tanítást adtam hozzá tehát, amennyit éppen helyesnek tartottam, egyre többet, úgymond hétről hétre, és akkor is kitartottam emellett, ahogy éppenséggel fokozatosan átalakult a test állapota. És bizony semmibe sem engedtem beleszólást. A család többi tagjának, az anya kivételével, volt néhány kifogása, ha a fiú újra és újra elsápadt. Elmagyaráztam: Most az én gondjaimra van bízva, és jogomban áll elsápasztani őt, egészen elsápasztani, majd megint kipirosodik, ha eljön az ideje.
Nos tehát, az volt a lényeg, hogy a testi fejlődésére tekintve neveltem a fiút, hogy minden szellemi-lelki síkú tennivalóról ebben az irányban döntöttem.
Az egyes dolgok ugyebár, úgy hiszem, minden egyes gyerek esetében teljesen individuálisan állnak be. Pontosan ismernünk kell az adott embert. Ezért mondom, hogy a valódi emberismeret számít. És ha meg akartam válaszolni magamnak a kérdést: Mennyi idős is a fiú valójában? Hogyan kell bánnom vele? - úgy azt kellett mondanom, hogy a fiú valójában - ahogy hozzám került - egy kettő és negyed éves gyermek, és így is kellett bánnom vele, annak ellenére, hogy látszólag, vagyis a polgári születési anyakönyv szerint, betöltötte a tizenegyedik életévét; aszerint kellett bánnom vele, amilyen a valóságban volt. Egy lelkileg gazdaságos tanítás által azonban, amely kezdetben éppenséggel abszolúte az utánzás elvére épült fel, kezdetben tehát szisztematikusan az utánzáson dolgoztam, és azután tértem rá arra, amit ma formaképzésnek neveztem - de mindent folytonosan az egészségi viszonyok figyelembe vételével -, két és fél év alatt el lehetett juttatni odáig a fiút, hogy elkezdhette a gimnáziumi tanulmányait. Továbbra is segítettem aztán, abban az időszakban is, amikor a gimnáziumi tanulmányait végezte. Később mentesült minden további irányítástól, a két utolsó osztályt önállóan el tudta végezni, majd orvos lett belőle, sokáig praktizált, aztán pedig, úgy negyvenévesen, a világháború alatt egy a háborúban szerzett fertőzéstől meghalt, Lengyelországban.
Ez egy olyan eset - még néhány további esetet is bemutathatnék -, amely ugye megmutatja, hogy milyen fontos is éppen a gyengeelméjű gyerekek esetében, hogy azon alapelv szerint dolgozzunk, amelyet épp ma reggel hangsúlyoztam ki az egészséges gyerekek számára is. A Waldorf-iskolában van egy sor enyhén, illetve, ahogy itt neveztük, igen gyengeelméjű gyerekünk is. Az erősen gyengeelméjűek természetesen zavarják a többi gyereket az osztályban. Ezért Di: Schubert62 irányításával berendeztünk egy külön osztályt a gyengeelméjűek számára, mégpedig minden osztályfok gyengeelméjű tanulói együtt vannak itt. De minden alkalommal, amikor arról van szó, hogy valamely gyermeket a kisegítő osztályba irányítsunk, minden alkalommal úgymond az az öröm ér, hogy harcot kell vívnom az illető osztálytanítóval. Tulajdonképpen egyik tanár sem akarja szívesen átadni egy gyermekét, és mindenki harcol az adott gyerekért; az utolsó pillanatig azon dolgozik, hogy a többiek között tudja tartani ezt a gyereket, és ez gyakran sikerül is. Mert, még ha nem is kis létszámúak az osztályaink, azáltal, hogy individuálisan tanítunk, az ilyen gyerekeket is sikerül a többiekkel együtt tartanunk. Az igen gyenge elméjű gyerekek vannak tehát valójában együtt a kisegítő osztályunkban. De arra van szükség, hogy abszolúte egyénre szabottan tanítsuk őket. így Dr. Schubert minden egyes gyerekkel a maga saját követelményei szerint foglalkozik, és mindenekelőtt nincsenek külső tanítási céljai ezeknél a gyerekeknél, hanem teljesen a gyerekek sajátosságaihoz igazodik, és adott körülmények között teljesen mást csinál velük, mint amit az iskolában szokás. Az itt a lényeg, hogy valóban megtaláljuk, úgymond, a megfelelő segítséget az egyes gyereknek.
Vannak például olyan gyerekek, akik igen gyenge elméjűek, és ha fokozatosan elsajátítjuk a megfelelő rálátást, akkor rájövünk, hogy egyszerűen olyan lassan dolgozik a képzetalkotó képességük, hogy elveszítik a képzeteiket. Elveszítik a képzeteiket, nem jutnak el a képzetalkotáshoz. Ez csak egyféle eset. El lehet érni valamit ezeknél a gyerekeknél, a gyerekek egy adott csoportjánál, ha ugye egyáltalán nem valami szokványos iskolai dolgot végzünk velük, hanem például csak azt, hogy - ha felfogja a szavakat, mert vannak olyanok is, akik a szavakat sem értik, velük másképp kell csinálni - azt mondjuk a gyereknek: fogd csak meg gyorsan a jobb kezed hüvelyk- és mutatóujjával a bal fülcimpádat! A bal kezeddel gyorsan nyúlj a jobb felkarodhoz..! Ha ily módon tájékozódtatjuk őket saját magukon, azután pedig a külvilágban is tájékozódnak, akkor ezeknél a gyerekeknél is elérünk néhány dolgot, ha hirtelen ismertetünk fel velük valamit: Mi ez? (Lerajzolunk egy fület.) Valóban nem olyan könnyű elérni, hogy a gyerek rávágja: fül. De a felismerésen és hasonlókon múlik a dolog: tehát a legkülönfélébb olyan dolgokon múlik, amiket végig kell gondolnunk, és amiken keresztül először is felébresztjük a gyermeket. Nagyon sok gyereknél ezen a felébredésen, ezen az aktívvá váláson múlik a dolog, természetesen nem a tomboló típusú gyerekeknél, náluk aztán más eszközöket kell alkalmaznunk. De ez az irányultság a lényeg. Az egyéni bánásmód a lényeg, ennek pedig valódi emberismereten kell alapulnia.