"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Emberismereten alapuló nevelés és oktatás (4)

3. A szellemi emberismeret a pedagógia művészetének gyújtólángja

[A pedagógia mint tudomány és mint művészet. A hangzó és a képi elemek együtt hatása a tanításban. Érzékelés. Megértés. Emlékezés. A lelki elemek bevésődése a testbe, a szellemi érzékelésen túli elemek megragadása. A tanár meditációja és ennek teremtő erőkké alakítása.]

Stuttgart, 1920. szeptember 21.

Az életben alapvetően fontos, hogy az ember megfelelő módon szabályozott viszonyban álljon környezetével. A külvilágban rendelkezésünkre álló táplálék megfelelő módon a szervezetbe bevihető és megemészthető; de nem táplálnánk magunkat jól, ha olyan táplálékot vennénk magunkhoz, amelyet egy másik ember bizonyos mértékig már megemésztett. Ezzel azt szeretném önöknek megvilágítani, hogy az életben fontos, hogy bizonyos dolgokat egy bizonyos formában vegyünk fel a külvilágból, s ezek azáltal nyerik el jelentőségüket az élet számára, hogy azután az ember saját maga dolgozza fel azokat.

Így van ez magasabb szinteken is, például a pedagógia, a nevelés művészetének terén. A nevelésművészetben az számít, hogy mit kell megtanulni, s mi az, amit a megtanulta- kon keresztül a tanítás folyamatában tulajdonképp egyénileg kell felfedezni. Ha a pedagógiát tudományként tanuljuk, amely mindenféle princípiumokból és megfogalmazott tételekből áll, az a nevelésművészetre nézve körülbelül ugyanazt jelenti, mintha a táplálkozás viszonylatában az ember olyan élelmiszert választana táplálékul, amelyet mások bizonyos mértékig már megemésztettek. Ha ezzel szemben embertant, az ember lényének felismerését sajátítjuk el a tanulás során, s így megtanuljuk megérteni az embert, úgy azt vesszük fel, ami annak felel meg, amit a természet ad táplálékul. És a tanítás folyamatában azután majd ebből az emberismeretből mindig teljesen individuálisan ébred azután fel bennünk maga a pedagógiai művészet. Ezt alapjában véve minden pillanatban a tanárnak kell felfedeznie. Ez az, amit szerettem volna előrebocsátani a mai gondolatmenetünkhöz.

A tanításban és a nevelésben különös módon szövődik egymásba az, amit az egyik oldalon zeneiségnek, a világ hangzó elemének neveznék, a hallás által, illetve a másik oldalon, ami úgy határozható meg, mint a világ képi eleme, amelyet a látáson keresztül érzékelünk. Amit egyfelől a hallás, másfelől a látás közvetít az emberhez, abba természetesen belekeverednek más érzékelési minőségek is, amelyeknek azután a tanításban adott körülmények között másodlagos jelentőségük lehet, de soha sincs ugyanolyan nagy jelentőségük, mint a látásnak és a hallásnak.

A lényeg tehát az, hogy ezeket a folyamatokat a testiségig hatolóan valóban megértsük. Tudjuk, hogy a mai külső tudomány megkülönböztet az embernél úgynevezett érzőidegeket, melyek az érzékszervektől az agyba, vagyis a központi idegrendszerünkbe kellene hogy fussanak és közvetíteniük kellene mindazt, ami érzéklet és elképzelés, valamint megkülönböztet ezektől az érzőidegektől úgynevezett mozgatóidegeket, melyeknek központi idegrendszerünkből a mozgásszervekhez kellene futniuk és a mozgásszerveket mozgásba hozniuk. Önök tudják, hogy a beavatási tudomány szemszögéből meg kell támadnunk ezt a tagolást. Egyáltalán nem létezik ilyen különbség az úgynevezett érzőidegek és mozgatóidegek között. Mindkettő egy és ugyanazon lényegű, lényű, s a mozgatóidegek lényegében semmi másra nem szolgálnak, mint arra, hogy az adott pillanatban, amikor mozdulnunk kell, a mozgásszervet és magát a mozgásfolyamatot érzékeljék; semmi közük az akarati ösztönzéshez mint olyanhoz. Ezért mondhatjuk tehát: vannak idegeink, amelyek a perifériánkról inkább a centrum felé vezetnek, s azután vannak idegeink, amelyek a centrumból kiindulva a mozgásszervek végeihez futnak. De ezek alapjában véve egységes idegkötegek, és csupán az a lényeges, hogy ezek az egységes idegkötegek meg vannak szakítva. Tehát a beidegződött lelki áram, amely például az egyik érzőidegen a centrum felé fut, bizonyos módon a centrumban megszakad és így át kell ugrania az úgynevezett mozgatóidegre, ami által azonban a beidegzett lelki áram nem lesz mássá - mint ahogy az elektromos szikra vagy az elektromos áram sem, amikor átugrik egy átkapcsolási ponton, ahol az átvitel meg van szakítva. Ezáltal azonban a mozgatóideg semmilyen viszonylatban sem lesz mássá, sokkal inkább pontosan ugyanaz, mint az érzőideg. Mindössze megvan az az adottsága, hogy érzékelje a mozgásfolyamatot és magát a mozgásszervet. Viszont van valami, ami különösen intim betekintést enged számunkra ebbe a teljes organikus folyamatba, amelyben egymásba hatnak a lelki áramlatok és a testi folyamatok.

Tegyük fel, mondjuk, kiindulási pontunknak, hogy egy kép érzékelésében élünk, tehát olyasvalaminek az érzékelésében, amelyet elsősorban a látószerv közvetít, egy rajz, bármely tetszőleges forma, amely a környezetünkben él, röviden bármi, ami azáltal válik lelki tulajdonunkká, hogy szemeink vannak. Nos, ekkor különbséget kell tennünk három egymástól nagyon élesen elkülönülő belső tevékenység között. Vegyük először is magát az érzékelést! Esetünkben ez az érzékelés tulajdonképpen a látószervben játszódik le.

Azután meg kell ettől különböztetnünk a megértést. És itt egyvalamivel tisztában kell lennünk: minden megértést az ember ritmikus rendszere közvetít, nem az idegi-érzékszervi rendszer. Az idegi-érzékszervi rendszer csupán az érzékelést közvetíti; és például bármely képi folyamatot is csak azáltal értünk meg, hogy a ritmikus folyamat, amelyet a szív és a tüdő irányít, az agyvizen keresztül az agyba továbbítódik. Azok a vibrációk az agyban, amelyek ott bekövetkeznek, s amelyeket az ember ritmikus rendszere kelt, valójában ezek közvetítik testileg a megértést. Azáltal vagyunk képesek a megértésre, hogy lélegzünk.

Láthatják, milyen többszörösen hibásan szemléli ezeket a dolgokat a mai fiziológia! A megértésnek, így hisszük, az ember idegrendszeréhez volna köze. A valóságban azonban azon alapszik, hogy a ritmikus rendszer mindazt felveszi, amit érzékelünk és elképzelünk, és tovább dolgozik rajta. Azáltal viszont, hogy a ritmikus rendszer a megértéssel összefügg, a megértés szoros kapcsolatba kerül az ember érzésével. Aki intim önmegfigyelést végez, az meglátja, milyen kapcsolatok is állnak fenn a megértés és a tulajdonképpeni érzés között. Alapjában véve minden megértett dolognak éreznünk kell az igazságát, ha ki akarunk állni mellette. Ilyenkor az, ami a megértő felismerésből jön, a ritmikus rendszer által összetalálkozik bennünk az érzés lelki minőségével.

De azután van még egy harmadik dolog is, mégpedig az, hogy úgy kell a dolgot felvennünk, hogy az emlékezet meg tudja tartani. Tehát minden ilyen folyamatnál meg kell különböztetnünk az érzékelést, a megértést, és a megértettek oly mértékben bensőséges feldolgozását és megértését, hogy az emlékezet meg tudja azt tartani. Ez a harmadik dolog pedig az anyagcsererendszerrel van kapcsolatban. Azok a legfinomabb belső anyagcsere-folyamatok, amelyek a szervezetben lezajlanak, amelyekre bizony oda kell figyelnünk, és amelyeket tanárként különösen ismernünk kell, összefüggésben vannak az emlékezettel, az emlékezőképességgel. Figyeljék csak meg egyszer, mennyire különböző az emlékezete az olyan gyerekeknek, akik sápadtak, az olyan gyerekekétől, akik pirosak, jó az arcszínük; vagy hogy milyen különbözőek emlékezőképesség terén a különböző emberfajták. Ezek mind olyan dolgok, amelyek az anyagcsere legfinomabb tagozódásán és folyamatain alapszanak. S ha például nevelőként meg tudjuk tenni, hogy egy sápadtabb gyermeket oly módon támogassunk, hogy hozzásegítjük egy kis egészséges alváshoz, s így egy bizonyos nagyobb belső ingerlést érhetnénk el az anyagcsere finomabb folyamataiban, úgy ezzel jól megsegíthetjük emlékezetét. De azzal is serkenthetjük az emlékezetét, ha tanárként igyekszünk fenntartani a helyes ritmust a gyermek hallgatva figyelése és önálló munkája között. Tegyük fel például, hogy túl sok hallgató helyzetbe hozzuk a gyermeket; akkor ugyan végbemegy az érzékelés, nagy nehezen a megértés is, hiszen a gyerek folyamatosan lélegzik és ezáltal mozgásban tartja az agyvizét, de a gyermek akarata túl kevéssé van igénybe véve. Az akarat, mint tudják, összefügg az anyagcserével. Ha tehát a gyermeket túlságosan hozzászoktatják a nézve és hallgatva figyeléshez, s túl keveset dolgoztatják önállóan, miáltal - mert a belső feldolgozás összefügg az anyagcserével és az akarattal - az akarat túl keveset dolgozik, akkor nem fogják tudni jól nevelni és tanítani a gyermeket. Meg kell tehát találnunk a helyes ritmust a gyermek hallgatva, illetve nézve figyelése és önálló munkája között. Mert azt nem lehet jól megőrizni az emlékezetben, amit nem úgy dolgoz fel az ember, hogy az akarat beledolgozik az anyagcserébe, s ezáltal feltüzeli az emlékezőképességet. Ezek olyan finomságok a fiziológiában, amelyeket a szellemtudomány által fokozatosan haladva nagyon pontosan át kell majd tudnunk tekinteni.

Mindez a képi, a látáson keresztül közvetített élményre vonatkozik. Más a helyzet minden olyan esetben, ahol hangzó, többé-kevésbé zenei elemek jönnek számításba; s itt nemcsak a zenében élő zeneiségre gondolok, amely csupán különösen jól láthatóvá teszi ezeket a dolgokat, és amire ez elsősorban vonatkozik, hanem mindenre, ami a hallhatósággal összefügg, ami inkább a nyelvben él. Minden ilyesmire gondolok most, amikor a hangzó elemről beszélek. Nos, itt a folyamat pont a fordítottja annak, amiről éppen beszéltem - bármennyire paradoxonként hangzik is. Az, ami a fülben a hallásérzékelés érdekében történő berendezkedés, belsőleg nagyon finom összeköttetésben áll mindazokkal az idegekkel, amelyeket a mai fiziológia mozgatóidegnek nevez, de amelyek valójában ugyanazok, mint az érzőidegek; mindazt, amit hangélményként élünk meg, a végtagok szerveződésébe épült idegpályákon keresztül érzékeljük. Minden zeneiségnek először mélyen be kell hatolnia a szervezetünkbe - és hát ugye erre szerveződtek a fül idegei -, először mélyen be kell hatolnia az egész szervezetbe, s meg kell ragadnia azt a területet, ahol egyébként csak az akarat hat az idegekben, hogy a megfelelő módon tudjuk érzékelni. Ugyanis az emberi szervezet azon területei, amelyek a képszerű élmények esetében az emlékezetben közvetítenek, ezek egyúttal azok a területek is, amelyek a zeneiségnél, a hallható elemeknél az érzékelésben közvetítenek. Tehát, ha megkeresik a szervezetnek azokat a részeit, amelyek a látásérzékelés számára az emlékezetet alakítják ki, úgy ugyanazokban a részekben megtalálják azokat az idegeket, amelyek a hallásérzékelés számára magát az érzékelést közvetítik. Ebben rejlik például annak az oka is, miért hozták Schopenhauer és mások a zenét oly szoros kapcsolatba az akarattal.[1]

Ahol a látási képzetekre emlékezünk az akarati területeken, ott történik az érzékelés a hallási képzetek esetében. A megértés a hallási képzetek esetében is a ritmikus rendszer közvetítésével jön létre. És pont ez olyan nagy jelentőségű az emberi szervezetben, hogy a dolgok ily különös módon fonódnak egymásba. Képi képzeteink találkoznak hallási képzeteinkkel, és egy közös belső lelki életté fonódnak össze azáltal, hogy mind a képi képzetek, mind a hallási képzetek megértése a ritmikus rendszeren keresztül történik. Mindennek a megértése, amit érzékelünk, a ritmikus rendszeren keresztül történik. A látási képzeteket az elkülönült fejszervezeten keresztül érzékeljük, a hallási képzetek érzékelése az egész végtagszervezeten keresztül történik. A látási képzetek a szervezet belseje felé áramlanak; a hallási képzetek áramlása fölfelé irányul a szervezetből. Ezt most össze kell kapcsolniuk azzal, amit az első összejövetelünkkor mondtam. Nagyon könnyű az összekapcsolás, ha érezni tudjuk. Azáltal, hogy a két világ találkozik a ritmikus rendszerben, olyan lelki élményeink születnek, amelyek mindkettőt, a hallási élményeket és a látási élményeket is magukba foglalják. A zeneiségre, s minden hallhatóra ugyanazon a területen emlékezünk, ahol a látható élmények idegi-érzékszervi rendszerének szervei vannak. Ezek ugyanakkor olyan szervek - idegi-érzékszervek, mindenesetre így nevezi őket a külső fiziológia -, amelyek kapcsolatban vannak az anyagcserével, s amelyek a fejterület finomabb anyagcseréjében közvetítenek, ami által a zenei emlékek létrejönnek. Ugyanazokon a területeken, ahol a látási képzetek érzékelése történik, ott jön létre a zenei emlékezés, s egyáltalán minden hallhatónak az emlékezete. Ugyanazokon a területeken, ahol a láthatót érzékeljük, ott emlékezünk a hallhatóra. Ugyanazokon a területeken, ahol a láthatóra emlékezünk, ott érzékeljük a hallhatót.[2] S a kettő lemniszkáta módjára keresztezi egymást a ritmikus rendszerben, ahol egymásba, egymás fölé nyúlnak.

Aki valaha is tanulmányozta az ember által oly természetesnek vett, de mégoly csodálatos és titokzatos zenei emlékezést, a zenei emlékezetet, az rájön, mennyire alapvetően más ez a zenei emlékezet, amely a fej anyagcseréjének bizonyos finom szerveződésén nyugszik, s amely bár általános karakterisztikája alapján az akarattal rokon, s ezáltal az anyagcserével is, mégis a testnek mennyire más területén lokalizált, mint a látási képzetek emlékezete, ami megint csak összefügg az akarattal.

Látják, ha mérlegelik ezeket a dolgokat, akkor képesek lesznek arra, hogy hagyják a beszédfolyamat teljes bonyolult rendszerét a lelkükre hatni. Van valami a beszédfolyamatban, ami belülről kifelé hat, s amiben azáltal, hogy a ritmikus rendszer oly szoros összeköttetésben van a beszédszervvel, kiéli magát a megértés. De sajátos módon éli ki magát, és itt most, hogy a dolgot teljes egészében megérthessék, emlékeztetnem kell önöket a goethei színtanra.[3]

Gondoljanak csak arra, ahogy Goethe - attól eltekintve, hogy a színvilág piros-sárga oldalát melegnek, a kék-viola oldalt pedig hidegnek nevezi - egymáshoz közel helyezi a színérzékelést és a hangérzékelést; ahogy a spektrum piros-sárga oldalában bizonyos módon más „tonalitást” lát, mint a kék-viola oldalon, és ahogy ezt a dúrral és mollal, tehát a hangélményeknek már bizonyos intimebb oldalaival hozza kapcsolatba. Ezt leginkább azokban a részekben találjuk meg, amelyek természettudományos írásainak anyagai alapján a weimari kiadásban (Weimarer Ausgabe) jelentek meg, s amit jómagam a Kürschner-féle kiadás (Kürschnersche Ausgabe) utolsó kötetében pótoltam. S azt mondhatjuk: ha azt, amit Goethe a színtanában, különösen a leírás módjában ad, ha ezt most a belső emberre vonatkoztatjuk, akkor valami különleges eredményt kapunk.

Bizonyos módon úgy van az ember bensőjében, hogy a beszédben legelőször is a színezet él. Igen, a beszédben a színezet él, de a hangzó színezet, ugye, bizonyos összefüggésben megváltozik. Úgy mondanám, hogy a beszédben ezt a színezetet áthatja valami, ami „letompítja”. Ez tényleg nem csupán egy képszerű összehasonlítás, hanem olyasvalami, ami valós folyamatokhoz kapcsolódik, amikor azt mondjuk: a tulajdonképpeni hangzást a beszédben „színezzük”. Ugyanaz, ami a külső színekkel történik, amikor a színt „tónusban”, hangszerűen érzékeljük - a külső színen nem hangzást érzékelünk, de bizonyos értelemben minden színből hallunk valamit kicsengeni -, ugyanaz történik belül: nem színeket látunk, amikor i vagy u hangot ejtünk, ahogy nem hallunk hangokat sem, amikor sárga vagy kék színt látunk. De ugyanannak az élményét, amikor a színeket hangszerűen éljük meg, megéljük akkor is, amikor a nyelv színezetét hangzásként éljük meg. Itt egymásba csúszik a látás világa és a hangzatvilág. Amit a külső térben színként látunk, az egészen nyilvánvaló látványkaraktert hordoz, és egy intim hangzatkaraktert is, amely azután úgy hatol belénk, ahogy azt az egyik korábbi előadás alkalmával leírtam. Ami belülről nyelvként, beszédként az emberből felszínre kerül, az nyilvánvaló hangzatkaraktert hordoz, de egy intim színezetkaraktert is a hangzásban, amely megint csak úgy küzdi felszínre magát, ahogyan azt részletesebben leírtam, amikor a hetedik életév előtti folyamatokról beszéltünk. Láthatják ebből, hogy a külvilágban inkább a szín a nyilvánvaló, az ember belső világában pedig inkább a hangzás, és hogy a külvilágban a felszín alatt a szférák zenéje patakzik; az ember bensőjében a hangzatok felszíne alatt úszva áramlik és mozog a titokzatosan színes asztralitás.

S ha a tulajdonképpeni nyelvet, a beszédet, ezt a csodálatos, az embertől elkülönülő rendszert jól értik meg, akkor ahogy az emberből a beszéd felcsendül, érzik egyúttal az asztráltest minden vibrációját, amelyek odabenn rejlenek a színes rezgésekben, és közvetlenül beszéddé alakulnak. Máskor is működnek az emberben, de ilyenkor különleges izgalomba jönnek, a gégefő felé koncentrálódnak, a Naptól és a Holdtól kapnak indíttatást, s ez valamiféle játékká lesz az asztráltestben, ami külsőleg a gégefő mozdulataiban nyilvánul meg. Most lehetőségük van arra - legalábbis a képben megragadhatják -, hogy hallgatnak valamilyen nyelvet, meglátják az asztráltestet, amely vibrációit egyúttal az étertestre is átviszi, miáltal az egész még intimebben hat; most az egészet lerajzolják, így csak olyan mozdulatokat kapnak, amelyek az emberi szervezetben gyökereznek, s megkapják azt az euritmiát,[4] amelyet az asztráltest és az étertest mindig közösen kivitelez, amikor az ember beszél. Nem lehetséges semmilyen önkényes irányítás, hanem csupán azt hozhatjuk le így a látható tartományba, ami egyébként láthatatlanul folyamatosan zajlik.

Miért tesszük ezt manapság? Igen, azért tesszük, mert bennünk van az a késztetés, hogy ma azokat a dolgokat tudatosan kell megcsinálnunk, amelyeket korábban tudat alatt tettünk, hiszen minden emberi fejlődés abban áll, hogy az eleinte csak szellemileg létező érzékelésen túli elemek fokozatosan lekerülnek az érzéki tartományba. A görögök például még tulajdonképpen a lélekkel gondolkodtak, gondolkodásuk még egészen lelki volt. A modern ember, különösen a XV. század közepe óta, az agyával gondolkodik. A materializmus valójában egészen helyénvaló teória a modern ember számára. Mert amit a görögök még lélekben éltek meg, az fokozatosan lenyomatot képzett az agyban, az agyban generációról generációra továbböröklődik, s a modern ember már az agybéli lenyomatokkal gondolkodik, már materiális folyamatok által gondolkodik. Ennek így kellett történnie. Csak megint fel kell emelkednünk; csupán hozzá kell fűznünk ezekhez a folyamatokhoz az ember fölemelkedését azokhoz az eredményekhez, amelyek az érzékelésen túli világból származnak. Ezért most a korábbi lelki elemek testbe vésődésének folyamatával ennek ellenpólusát kell szembeállítanunk, a szellemi, érzékelésen túli elemek szabad megragadását a szellemtudomány útján. De hogy az emberiség fejlődése tovább haladhasson, az érzékelésen túlinak az érzéki tartományba való leszállítását tudatosan kézbe kell vennünk. Az emberi testet, ezt az érzéki testet, úgy kell tudatosan az érzékelhető-látható mozgékonyság állapotába hozni, ahogy az ez idáig láthatatlan módon, tudatunk ellenőrzése nélkül történt. Ezzel azután tudatosan folytatjuk az istenek útját, midőn még át is vettük az istenek feladatát: a gondolkodás bevésését az agyba, miközben az euritmia érzékelésen túli világából, az érzékelésen túli euritmiából megalkotjuk az érzékelhetőt.[5] Ha ezt nem tennénk, úgy az emberiség fokozatosan egyfajta lelki álmodásba merülne, alvóvá válna. Az történne, hogy bár a szellemi világokból mindenféle beáramolna az emberi „én”-be és az asztráltestbe, ez azonban mindig az alvás állapotában történne, s ébredéskor sohasem terjedne át a fizikai testre.

Amikor az ember euritmiázik, akkor arról van szó, hogy az mind az euritmista, mind a néző életének szolgálatot tesz; mindkettő lényeges dolgot kap belőle. Az euritmistáknál a fizikai szervezet az euritmia mozdulatai által alkalmas szervvé válik arra, hogy a szellemi világ befogadja, mert a mozdulatok a szellemi világból akarnak alászállni. Az euritmisták bizonyos módon a szellemi világból származó folyamatok befogadószerveivé válnak, midőn testüket erre felkészítik. Azok esetében, akik nézői az euritmiának, ami bennük asztráltestükre és „én”-jükre vonatkozó mozdulatként él, azok intenzitását az euritmia mozdulatai erősítik. Ha egy euritmia-előadás után hirtelen felébrednének éjjel, úgy láthatnák, hogy még annál is több van az előadásból önökben, mint egy szonáta után, ha este koncertet hallgattak, és éjjel ugyanúgy felébrednek - ez az effektus az euritmia esetében még nagyobb mértékben lép fel. Ez erősíti a lelket, midőn azt élettel telve a szellemiben kitárulkoztatja. Csupán itt is egyfajta higiéniára van szükség. Mert ha túl sok lesz a hatásból, akkor a lélek, amikor aludnia kellene, csak hánykolódik az éjszaka szellemi világában, és ez a lélek belsejében zajló hánykolódás lelki szintű képe a testi idegfeszültségnek.

Láthatják, hogyan vezetnek rá minket ezek a dolgok, hogy mindig reálisabban és reálisabban érzékelhessük az emberi szervezetnek ezt a csodálatos felépítését. Egyik oldalon a fizikai világba vezetnek le bennünket, ahol minden arra utal, hogy testünkben semmi sem létezik, amit ne járna át a szellem, és a másik oldalon a szellemi-lelki világot látjuk, ami arra törekszik, hogy az emberben ne maradjon semmi szellemi-lelki, amit ne dolgozna fel a fizikai érzékelés.[6] Különösen érdekes, ha olyan dolgokat, mint amelyekről ma is szóltam, hagyunk magunkra hatni és engedjük, hogy további elmélkedésre serkentsenek. Ha most például életszerű meditációs képzetet alkotnak maguknak a zeneiség teljes életéről az emberben, a látás akarati területeiben, azután a zeneiség emlékezetbeli megéléséről, a zenei emlékek életéről a látás képzeti területeiben - és megfordítva: ha azt, ami a hallás képzeti területein található, kapcsolatba hozzák azzal, ami a látás emlékezeti területein helyezkedik el -, ha mindezeket a dolgokat összekapcsolják és belőlük meditációs képzeteket alkotnak, akkor biztosak lehetnek abban, hogy felserken önökben egy mély felfedező-feltaláló erő, amelyre szükségük van, ha nevelőként állnak szemben a gyermekkel.

Azok a gondolatmenetek, amelyek a szellemtudományos pedagógiát úgy állítják be, ahogy azt mi bemutattuk, mind egy célt szolgálnak: az ember intimebb megismerését. S ha azután meditálva elgondolkoznak ezekről a dolgokról, nem is lehetne másképp, mint hogy elérik, hogy ezek a dolgok tovább hassanak önökben. Látják, ha például egy szelet vajas kenyeret esznek, akkor először egy tudatos folyamattal van dolguk, de ami azután a továbbiakban történik, ahogy a vajas kenyér átmegy a bonyolult emésztési folyamaton, az már olyan dolog, amit nemigen tudnak befolyásolni, ám a folyamat lezajlik, és általánosan nézve az önök élete szorosan összefügg azzal. Nos, ha embertant tanulnak, ahogy most is teszik, úgy először azt is tudatosan élik meg, ha utána meditálnak róla, úgy egy belső szellemi-lelki emésztési folyamat játszódik le önökben és nevelővé, tanítóvá teszi önöket. Ugyanúgy, ahogy egyébként az anyagcsere élő emberré teszi önöket, úgy teszi önöket az igazi embertan ilyen emésztő hatású meditációja nevelővé. Nevelőként ugyanis egyszerűen teljesen másképp állnak szemben a gyermekkel, ha mindezt végigcsinálták, ami ugye épp az igazi antropozófiai embertanból következik. Mert ami lesz belőlünk, ami működik bennünk, ami által nevelővé válunk, az történik meg az ilyen embertan meditációban való feldolgozása során. És az olyan gondolatmenetek, mint a maiak, ha önmagunkban újra és újra felébresztjük őket, ha a napnak csak öt percében is visszatérünk rájuk, az egész belső lelki életet mozgásba hozzák. Bensőleg olyan gondolat- és érzelem-gazdag emberré válunk, hogy minden egyszerűen kibugyog, kiárad belőlünk. Esténként meditáljanak az embertanról, és reggelre feltör a forrásból: „Igen, Kovács Jancsival most ezt vagy azt kell csinálnod!”, vagy: „Ennél a kislánynál ez és ez hiányzik.” és így tovább. Röviden: tudni fogják, mit kell tenniük az egyedi esetekben.

Az emberi életben alapvetően fontos, hogy ily módon hagyjuk összedolgozni a belsőt a külsővel. Egyáltalán nem is kell ehhez olyan sok idő. Ha egyszer megérett hozzá önökben az erő, akkor bensőleg röpke három másodperc alatt kidolgozhatják, ami azután a beszédben gyakran, ha a nevelésre vonatkoztatunk, egy teljes napra ellátja önöket. Itt megszűnik az idő jelentősége, ha arról van szó, hogy az érzékelésen túlit életre hívjuk. A szellemnek egyszerűen más törvényei vannak. Éppúgy, ahogy ébredéskor lehet olyan gondolatuk, amelynek időbeli tartalma például heteket vehet igénybe - de olyan röpke idő alatt került a fejükbe, amit alig lehetne megadni -, megfordítva éppúgy lehet, hogy ami szellemükből születik, azután hosszabb ideig hat. Ahogy az álomban minden összesűrűsödik, úgy meghosszabbodik az, ami szellemünkből fakad. Így hát az antropozófiai embertanba való ily módú meditáló beleéléssel eljuthatnak oda, hogy ha például negyvenedik vagy negyvenötödik életévükben járnak, öt perc alatt megélhetik a belső ember teljes átváltozását, amelyre a tanításhoz szükségük van, és ami azután a külső életben valami egészen mássá teszi önöket, mint korábban voltak.

Efféle dolgokról azok az írások beszélnek, amelyek olyan emberektől származnak, akik átéltek ilyet. Ezt meg kell érteni. De azt is meg kell érteni, hogy annak, amit egyes egyéniségek egészen rendkívüli mértékben élnek meg, s ennek fénye azután az egész életutat beragyoghatja, a nevelő esetében kicsiben le kell játszódnia.

A nevelőnek fel kell vennie magába az embertant, meg kell értenie az embertant meditációs úton, s emlékeznie kell az embertanra: így az emlékezés eleven életté válik. Ez nem csupán olyan emlékezés, mint általában, hanem olyan emlékezés, amely új belső impulzusokat indít ki magából. Így az emlékezés a szellemi életből bugyog fel, és ily módon külső munkákba átfolyik az, ami a harmadik lépés lényege: a meditáló megértés után következik az alkotó, a teremtő emlékezés, ami egyúttal egyfajta töltekezés a szellemi világból. Így ez a sorrend: Elsőként az embertan felvétele vagy érzékelése, azután egyfajta megértés, ennek az embertannak a meditáló megértése, midőn egyre inkább önmagunkba szállunk, bensőnkbe hatolunk, ahol az embertant befogadjuk az egész ritmikus rendszerünk által, s végül a szellemiből kiindulva emlékezünk az embertanra. Ez azt jelenti, hogy a szellemiből kiindulva pedagógiailag alkotunk, a pedagógia művészévé válunk. Ennek beállítottsággá, lelkiállapottá kell válnia.

Úgy kell az emberekre nézniük, hogy ekkor is folytonosan érezzék önmagukban ezt a három lépést. És minél inkább eljutnak oda, hogy azt mondhatják maguknak: „Ez a külső testem, ez a bőröm, ez veszi körül a bensőmben élő embertant felvevőt, az embertant meditálva megértőt,[7] az Istentől az embertanra emlékezés által megtermékenyítettet." Minél inkább hordozzák magukban ezt az érzést, annál inkább nevelők önök, tanítva nevelők.



fejezetben, § 52 (108. old.) többek között ez szerepel: „A zene ugyanis oly közvetlen objektivációja és leképeződése az egész akaratnak, mint ahogy maga a világ az, igen, ahogy az ideák azok, amelyeknek sokszorosított megjelenése az egyes dolgok világát kiadja. A zene tehát semmiképp sem az ideák leképeződése, mint a többi művészet; hanem magának az akaratnak a leképeződése, amelynek az ideák is objektivitásai: épp ezért oly nagyon sokkal hatalmasabb és behatóbb a zene hatása, mint a többi művészeté: mert amazok csak az árnyékról beszélnek, a zene viszont a lényről. ”

[2]   „Ugyanazokon a területeken, ahol a láthatót érzékeljük. Ugyanazokon a területeken, ahol a láthatóra emlékezünk.” - A kurzívan szedett részeket a kiadó a megelőző mondatok analógiájára egészítette ki.

[3]   Kürschner: „Deutsche National-Literatur” („Német nemzeti irodalomtörténet”), 1883-1897, Goethe természettudományos írásai III-V. kötetei, kiadta és kommentárokkal ellátta Rudolf Steiner. Utánnyomásként öt kötetben jelent meg (GA 1a-e).

[4]   Rudolf Steiner: Euritmia mint látható énekszó. Zeneeuritmia-kurzus (GA 278); Euritmia mint látható beszéd. Hangeuritmia-kurzus (GA 279).

[5]   „...az érzékelésen túli euritmiából megalkotjuk az érzékelhetőt.”: Kiegészítés a Schubert-féle feljegyzésből.

[6]   „.hogy az emberben ne maradjon semmi szellemi-lelki, amit ne dolgozna fel a fizikai érzékelés.”: A Schubert-féle feljegyzésből. A Lehofer-féle feljegyzésben ez áll: „.hogy az emberben ne történjen semmi szellemilelki, amit a fizikai érzékelés ne dolgozna fel. ”

[7]   „az embertant meditálva megértőt": a kiadó megfogalmazása a megelőző részek megfogalmazásainak analógiájára. A Lehofer-féle feljegyzésben csupán ez áll: „azt, aki az embertanról meditál"; a másikban pedig (Schubert): „az embertant megértőt".

 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként