Ha tegnap azt fejtettem ki, hogy az emberi intellektusnak, az emberi intelligenciának milyen lesz az útja a jövőben, úgy ez a fejtegetés egészen meghatározott tényeken alapul, amelyeket szellemtudományos megismeréssel hozhatunk napvilágra, és amelyek közül ma szeretnék még néhányat megemlíteni. Önöknek, úgyszólván gyakorlatilag, tudatában kell lenniük annak, hogy ha előttük áll egy ember, akkor ez az ember teljesen ugyanaz a lény, akiről az antropozófiai szellemtudományban beszélünk. Vagyis - önök ismerik ezeket a dolgokat „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemből - annak kell mindig tudatában lenniük, hogy az ember négyes tagolódású lény. Előttünk van az én, az úgynevezett asztráltest, az étertest és a fizikai test. Hogy mindenkor az emberi lénynek ezzel a négy részével van dolgunk, amikor az ember előttünk áll, ennek a körülménynek köszönhető, hogy a szokásos mai emberi szemléletben az emberek tulajdonképpen nem tudják, hogy mi is áll előttük. Mert tényleg nem tudják. Azt gondolják: ami előttünk áll, az a fizikai test. Csakhogy, ami abban fizikai, azt a szokásos szemekkel nem is ilyennek látnák, ha valóban puszta fizikai testként állna előttük. Ami fizikai testként előttünk van, azt a szokásos szemekkel csak azért látjuk olyannak, amilyennek, mert áthatja az étertest, asztráltest és az én. Ami fizikai test bennünk - ha mégoly különösen is hangzik - bármilyen sokáig is élünk a születés és a halál között: az egy holttest. Tulajdonképpen ahogy egy emberi holttest van előttünk, valójában úgy van előttük az ember fizikai teste is. Ha ránéznek egy holttestre, akkor a fizikai embert látják úgy, amikor azt már nem hatja át az étertest, az asztráltest és az én. Ezek elhagyták őt, és most megmutatja a maga igazi mivoltát. Ezért önmagukat nem helyesen képzelik el, ha amit az ember fizikai testeként látnak, arról hiszik, hogy azt hordozzák magukkal a térben. Sokkal helyesebben képzelnék, ha magukat úgy tekintenék, mint holttestet, és úgy fognák fel, hogy az önök énje, asztrálteste, éterteste hordozza a térben ezt a holttestet.

Korunk számára e tudat az emberi lény igazi természetéről egyre fontosabb lesz. Mert amit ma és már régtől fogva megfigyelhetünk az emberiség jelenlegi fejlődési szakaszában, az nem mindig volt így. Természetesen mindaz, amit most elmondok, nem állapítható meg a külső fizikai tudománnyal, de a szellemtudományos megismerés éppen ezeket a tényeket nyújtja. Ha a Krisztus előtti VIII. századot megelőző időbe megyünk vissza - amivel, mint tudják, az Atlantisz utáni negyedik időszak kezdődik -, akkor eljutunk, mint szintén tudják, az egyiptomi-káldeus korszakba. Ekkor az emberi testek más jellegűek voltak, mint amilyenek manapság. Azok az emberi testek, amelyeket a múzeumokban, mint múmiát mutogatnak nekünk, a maguk finom felépítésében valóban nem olyan természetűek voltak, mint a mai emberi test. Sokkal jobban átjárta őket a növényiség, nem voltak annyira teljesen holttestszerűek, mint ahogyan a mai emberi test holttestszerű. A fizikai test bizonyos fokig hasonlított a növényi természethez, míg az ember mai fizikai teste - már a görög-latin korszak óta - az ásványi világhoz hasonlít inkább. De ha ma valamilyen kozmikus csoda folytán megkapnánk azokat a testeket, amelyekkel az egyiptomi-káldeus népesség rendelkezett, akkor mindannyian megbetegednénk. Ez számunkra betegséget jelentene. Burjánzó szöveteket hordoznánk a testünkben. Ma néhány betegség egyszerűen abból áll, hogy az emberi test atavisztikus módon részben visszamegy olyan állapotokba, amelyek az egyiptomi-káldeus kor folyamán voltak normálisak. Előfordulnak ma az emberi test fekélyes képződményei, amelyek egyszerűen abból származnak, hogy ennél vagy annál az embernél a test egy darabjának az a hajlama, hogy olyanná váljon, mint amilyen az egész test volt az egyiptomi-káldeus emberek esetében.

Amit most mondtam, az alapvetően összefügg az emberiség fejlődésével. Mi mint jelenlegi emberek tehát egy holttestet hordozunk magunkban. Az egyiptomi még nem; az egyiptomi valami növényszerűt hordozott magában. De éppen ennek volt az a következménye, hogy megismerése is más fajtájú volt, mint a mi megismerésünk, az intelligenciája másképpen működött, mint ahogyan a mi intelligenciánk működik! Gondoljanak bele most egészen pontosan: az ember tulajdonképpen mit ismer meg azzal, amit ma tudományának nevez, és amire olyannyira büszke? Csak a halottat! A tudományban mindig hangsúlyozzák: az életet a szokásos intellektussal nem tudják megragadni. Egyik-másik kutató ugyan hisz abban, hogy ha kémiailag egyre tovább jutnak a kísérletezésben, akkor be fog következni az a helyzet, hogy az atomok, molekulák és ezek kölcsönös erőinek bonyolult kombinációi segítségével az élet kölcsönhatásait megismeri az ember. De ez a helyzet sohasem fog bekövetkezni! Kémiai-fizikai úton csak az holt ásványisá- got fogjuk megragadni, azaz, csak annyit fogunk megismerni az élőből, amennyi az élőben ma holttest.

De ami az emberben intelligens és megismer, az mégis ez a fizikai test, vagyis a holttest! Mit csinál tulajdonképpen ez a holttest, amit magunkban hordozunk? A legmesszebbre jut a matematikai, geometriai megismerésben. Itt minden átlátható. De annál rejtélyesebb lesz számunkra minden, minél messzebbre távolodunk a matematikai-geometriai jellegtől. Ez abból ered, hogy ma számunkra a tényleges megismerő az emberi „holttest”, és hogy a halottszerű csak a halottszerűt tudja megismerni. Hogy mi az étertest, az asztráltest, az én, azt ma az emberben semmi nem ismeri meg, ez úgyszólván a sötétben marad. Ha az étertest ugyanúgy megismerhetne, ahogy a fizikai test a halottszerűt ismeri meg, akkor az étertest mindenekelőtt a növényvilág élőszerűségét ismerné meg. Az volt azonban a sajátságos, hogy az egyiptomiak a maguk eleven növényi testében egészen más módon ismerték meg a növényi világot, mint a mai ember. Néhány ösztönösen szerzett mai ismeret a növényvilágról még visszavezethető arra az egyiptomi tudásra, amit egy ösztönös megismerő tudat alapján az egyiptomi kultúra elsajátított. Ami ma az orvostudomány számára ismert a botanikában, az sokféleképpen még a régi egyiptomi bölcsesség hagyományain alapul. Ezért fordul elő olyan gyakran a laikusoknál dilettáns módon az a nézet, hogy előszeretettel hivatkoznak valami egyiptomira, amikor ma már nem is túlságosan értékes ismeretet akarnak közvetíteni az embereknek. Hiszen tudják, hogy néhány, egyáltalán nem helyes alapokon álló úgynevezett páholy „egyiptomi páholynak” nevezi magát.

De ez csak onnan ered, hogy ezekben a körökben még élnek hagyományok arról a bölcsességről, amihez az egyiptomi testen keresztül lehetett hozzájutni. Azt mondhatjuk: azzal, hogy az ember fokozatosan belépett a görög-latin korba, elhalt az élő emberi növénytest, mert a görögségben már elsorvadt az élő növénytest, vagy legalábbis fokozatosan sorvadt. Mi már egy nagyon erősen halott testet hordozunk magunkban, és ez a halott-lét különösen az emberi fejre igaz, amiként egy másik nézőpontból már kifejtettem önöknek, hogy a beavatottak tudománya az emberi fejet általában holttestnek, halottnak, folyamatosan elhalónak észleli. Egyre inkább tudatosodni fog az emberiségben, hogy tulajdonképpen csak holttesttel ismer meg, ezért pusztán a halottszerűt ismeri meg.

De minél jobban előrehaladunk a jövőbe, annál erősebben fog megjelenni az a vágy, hogy ismét az élőt ismerjük meg. Csakhogy az élőt nem a szokásos intelligenciával, intellektussal fogjuk megismerni, amely a holttesthez kötődik. Ez sokféleképpen szükséges lesz ahhoz, hogy az ember, aki elveszítette annak lehetőségét, hogy élő módon hatoljon be a világba, ismét ilyen módon közelítsen a világhoz.

Ma már tudnunk kell arról, hogy az ember tulajdonképpen mennyi mindent elveszített. De amikor az ember átjött az atlantiszi korból az Atlantisz utáni korba, akkor néhány dologra még nem volt képes, amire ma képes. Minden egyes személy, ha önmagára tekint, gyermekkorának bizonyos idejétől kezdve képes arra, hogy önmagát énnek mondja. Önök ezt az ént teljesen megszokottan mondják ki. Az emberiség fejlődésében nem mindig mondták ki az ént ilyen megszokottan. Az emberiség fejlődésének voltak régebbi korszakai - jóllehet részben már elhamvadtak az egyiptomi kor idejére -, amikor annak számára, ami az ént fejezte ki, egy nevet használtak, amit ha kimondtak, az ember teljesen megbénult. Ezért kerülték, hogy ezt a nevet kimondják. Ha rögtön az atlantiszi katasztrófa utáni első népességgel megtörtént volna az, hogy az én náluk használt és csak a beavatottak számára ismert nevét kimondják előttük, akkor az egész gyülekezet megbénult volna, összerogyott volna, annyira erős hatása volt annak a névnek, amit az énre használtak. E tény utócsengése még létezett a régi héber időkben is, ahol Isten „kimondhatatlan nevéről” beszélnek a lélek számára, amit csak a beavatottaknak volt szabad kimondaniuk, vagy pedig euritmizálták a közösség előtt. Isten „kimondhatatlan nevének” eredete azonban abban van, amire az imént utaltam önöknek. De ez fokozatosan egyre inkább megszűnt. Visszahúzódtak a mélyebb hatások, amelyek efféle dolgokból fakadtak.

Az Atlantisz utáni első korszakban: mély hatás az énből; az Atlantisz utáni második korszakban: mély hatás az asztráltest- ből; az Atlantisz utáni harmadik korszakban: mély hatás az étertestből, de ez már elviselhető hatás, olyan hatás, ami - mint tegnap kifejtettem - az embert összefüggésbe hozta, rokonságba hozta a kozmosszal. Most képesek vagyunk az ént kimondani, képesek vagyunk minden lehetségeset kimondani, mivel a dolgok többé már nem úgy hatnak ránk; és azért nem, mert amit a világról felfogunk, azt a „holttestünkkel” fogjuk fel. Azaz, a világból a halottat, az ásványit ragadjuk meg. De ismét el kell szánnunk magunkat arra, hogy visszatérjünk azokba a régiókba, amelyekben az élőt ismerjük meg. És miközben a görög-latin korszak a Krisztus előtti VIII. századtól a Krisztus utáni XV század közepéig kiváltképpen arra irányult, hogy egyre inkább halott megismerést hozzon létre a „holttest” számára, most az intelligencia nálunk arra az útra tért, amiről tegnap beszéltem. Ezért kell ellenszegülnünk a puszta intelligenciának. Az intelligenciához másképp kell kapcsolódnunk.

És itt az a jellegzetes, hogy az utat valóban vissza kell fordítanunk: most, az Atlantisz utáni ötödik korszakban bizonyos vonatkozásban a növényit ismerjük meg, a hatodikban az állatit, és majd csak a hetedikben a valódi emberit. Az emberiség feladata tehát az lesz, hogy lépjen túl a puszta ásványiság megismerésén és a növényit ismerje meg.

És most, miután ezt egy mélyebb összefüggés alapján beláttuk, gondoljuk meg, kire volt jellemző e növénymegismerés keresése? - Goethére. Mert amikor a halottszerűre irányuló külső tudománnyal szemben a növény élőszerűsége, metamorfózisa, alakulása felé fordult, akkor ő az Atlantisz utáni ötödik korszak embereként lépett fel e korszak legelső kezdeteiben. Ha elolvassák Goethe kis értekezését 1790-ből, a Kísérlet a növények metamorfózisának megmagyarázására címűt, akkor ebben az értekezésben éppen azt találják, hogy Goethe fokozatosan kísérletet tesz arra, hogy a növényt alakulásában fogja fel, ne mint halottat, lezártat, hanem úgy, ahogy levélről levélre kialakul. Itt annak a megismerésnek születését látjuk, amire ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban kell rátalálnunk.

A goetheánizmusban tehát megtalálható az alaphangja annak, amit az Atlantisz utáni ötödik korszakban kell keresnünk. Bizonyos fokig a tudománynak a goethei értelemben fel kell ébrednie, hogy a halottól az élőhöz forduljon. Ezen ugyanazt értem, mint amikor újra és újra azt mondom, hogy magunk mögött kell hagynunk a halott, absztrakt fogalmakat, és eleven, konkrét fogalmakat kell elsajátítanunk. Amiről tegnapelőtt és tegnap beszéltem, az alapjában véve az utat mutatja ezek felé az eleven, konkrét fogalmak felé.

Mármost ilyen fogalmakhoz, ilyen képzetekhez nem tudunk eljutni, ha nem vagyunk hajlandók a világszemléletünket, az életfelfogásunkat, mint egységet kialakítani. Ma kultúránk sajátos berendezkedése rákényszerít arra, hogy bizonyos értelemben szervetlenül egymás mellett engedjük haladni világszemléletünk különböző oldalait. Gondoljanak arra, gyakran mennyire szervetlenül egymás mellett fut egy ember vallási világszemlélete és a természettudományos világszemlélet. Néhány embernél mind a kettő megvan, de nem épít semmilyen hidat közöttük. Sőt, bizonyos undoruk van attól, félnek attól, hogy hidat teremtsen közöttük. De már világossá kell tennünk, hogy ez így nem maradhat.

Felhívtam a figyelmüket valamire e mostani itt tartózkodásom során, arra, hogy az ember manapság tulajdonképpen egoistán alakítja ki világszemléletét. Utaltam önöknek arra a tényre, hogy az embert ma kiváltképpen a lélek halál utáni élete érdekli. De tiszta egoizmusból érdekli őt a lélek halál utáni élete. Mondtam önöknek, hogy át kell térnünk a lélek születés előtti élete iránti érdeklődésre, amennyiben az folytatása az életnek a születés vagy fogamzás előtt. Ha a gyermek fejlődését ugyanilyen érdeklődéssel, ugyanilyen vonzódással, ugyanilyen hajlandósággal néznénk, ahogy belenövekszik a világba, mint a születés előtti szellemi-lelki létezés folytatásába, akkor a világmegismerésünk sokkal kevésbé öltene egoista jelleget, mint ami ma jellemzi.

De világszemléletünknek ez az egoista jellege összefügg más dolgokkal. És itt olyan ponthoz érkezem, ahol a jelenkor emberének egyre világosabban kell látnia a valóságos helyzetet, amely alapul szolgál. A korunkig tartó korszakban mindenekelőtt az egoista oldal fejlődött ki az emberben. Az egó hatotta át a világszemléletet, az egó hatotta át az akaratot. Ezzel kapcsolatban ne áltassuk magunkat. És mindenekelőtt egoistává lett a vallásos hit is. Hogy a vallásos hit egoistává vált, már a külsőségeken is felismerhető. Gondoljunk csak arra, hogy a mai igehirdetőket arra tanítják, hogy számoljanak az ember egoizmusával. Minél inkább figyelembe veszik az ember egoizmusát, és mindenfélét ígérgetnek az embereknek a lélek halál utáni életével kapcsolatban, annál inkább elérik céljukat. A mai emberiségben sok érdeklődés egyéb dolgok iránt alapjában véve alig létezik. És kevéssé érdeklődnek az emberek az iránt a szellemi szövődés és élet iránt, amely olyan csodálatos módon ad hírt magáról a születés, illetve a fogamzás után a lélekben, amely előzőleg a szellemi világban tartózkodott.

Ennek következménye az a mód, ahogyan ma az ember az egyes vallási elképzelésekben általában az isteniről gondolkodik. Hogy mi egy Istent, mint legmagasabbat elképzelünk, ez még nem jelent semmi különösebbet. Ebben a tekintetben jó lenne, ha minden tévedést teljesen elkerülnénk. A legtöbb ember, aki ma „istent” mond, mire gondol tulajdonképpen? Erről is már egyszer beszéltem itt. Milyen jellegű lény az, akire gondolnak, amikor istenről beszélnek? Az egy angelos, egy angyal, az ő saját angyaluk, akit „istennek” neveznek! Semmi egyéb! Az emberek még teljesen úgy vélik, hogy egy oltalmazó szellem kíséri életüket, akire ők felnézhetnek, és azt nevezik az istenüknek. Ha nem is angyalt mondanak, ha istennek is hívják, ilyenkor csupán az angyalra gondolnak. És alapjában véve a vallási hitekben megjelenő egoizmus az, hogy az isten-eszmével az ember nem emelkedik az angyal fölé. Ennek oka az érdeklődés leszűkülése, amit az egoizmus váltott ki. Az érdeklődés e leszűkülését teljesen világosan látjuk ma közéletükben.

Miről kérdeznek ma sokat az emberek? Kérdeznek ma valamit az emberiség általános sorsáról? Bizonyos értelemben nagyon szomorú dolog az emberiség általános sorsáról beszélni az embereknek. Nincs is semmilyen fogalmuk arról, hogy ez ebben a vonatkozásban már viszonylag rövid idő óta megváltozott. Ma már így kell szólnunk az emberekhez: azt a fegyveres háborút, ami az utóbbi négy-öt évben a földet beborította, követni fogja egy még hatalmasabb szellemi harc, ami majd végigsöpör a földön, egy olyan harc, ami ebben a formájában korábban nem létezett, és ami abból ered, hogy a Nyugat majának, vagy ideológiának nevezi azt, amit a Kelet valóságnak nevez, és hogy a Kelet valóságnak nevezi azt, amit a Nyugat ideológiának nevez. Ma az emberiséget figyelmeztetnünk kell erre a súlyos dologra, mert nem is tud arról, hogy ha csak száz évvel ezelőtt is valami hasonlót mondtak volna neki, akkor ez száz évvel ezelőtt a lelkeket annyira hatalmába kerítette volna, hogy nem tudtak volna ismét elszakadni tőle!

A legfeltűnőbb jelenség tehát az emberiségnek ez a megváltozása, ez a közömbössé válása a létezés sorsával kapcsolatban. Ez ma mindent visszaver az emberiségről. A legátfogóbb, leglényegbevágóbb, legintenzívebb tényeket úgy tekintik, mint valami szenzációt. Nem hatnak eléggé megrendítően. Ez abból ered, hogy az egyre erősebbé váló intellektuális egoizmus leszűkíti az emberek érdeklődését. Ezért vannak ma még az embereknek olyan jó demokráciáik, olyan jó parlamentjeik. Amikor összejönnek a parlamentekben, az emberiség sorsa nem járja át ezeket a parlamenteket, mert azokat, akiket többnyire megválasztanak a parlamentbe, nem tölti el az emberiség sorsa. Egoista érdekek érvényesülnek. Mindenkinek megvan a saját egoista érdeke. Külső sematikus hasonlóságok az érdekekben, amelyek gyakran a foglalkozás alapján keletkeznek, ezek szerint csoportosíthatók az emberek. És ha a csoportok eléggé nagyok, többséggé válnak. Akkor pedig nem járja át az emberi sors a parlamenteket vagy érdekképviseleteket, hanem csak az egoizmus járja át, megszorozva ennyi meg annyi személlyel. Mert ami az egoizmust illeti, csak ez él az emberekben, ezért maga a vallási hit is az egoizmus szférájába tolódott át. A vallásos hit a szükséges felfrissülést fogja tapasztalni, ha az emberek érdeklődése tovább lép, ha ez az érdeklődés úgy alakul, hogy az ember a saját személyes sorsa fölött újból feltekint az emberiség sorsára, és ha az ember ismét felfogja, nagyon jól megérti, amikor azt mondják neki: Nyugaton egy másik kultúra virágzik ki, mint Keleten, és a Középen ismét egy másik kultúra, mint a két póluson, Nyugaton és Keleten. És amikor azt mondják neki: Nyugaton az emberiség nagy céljait úgy keresik - ha már keresik -, hogy egy médiumhoz fordulnak, egyfajta transzba hozzák, ezáltal tudatosan bizonyos fokig földalatti kapcsolatba hozzák a szellemi világgal, és azután mediális úton nagy történelmi célokat hallanak tőlük. Ezt Európában mondhatjuk mégoly gyakran is az embereknek, nem fogják elhinni, hogy valóban léteznek társaságok az amerikai-angol országokban, amelyekben azon igyekeznek, hogy médiumitásra hajlamos embereket egyfajta transzba hozzanak, hogy azután ügyesen feltett kérdések által megtudják, mik az emberiség sorsának nagy céljai. És nem hiszik el, hogy a keleti ember ugyancsak tudomást szerez az emberiség sorsának nagy céljairól, de nem médiumi úton, hanem misztikus úton. Ez ma szinte kézzel fogható, mert mindenütt megvannak Rabindranath Tagore szép beszédei, amelyekben olvasható, hogy egy keleti ember az emberiség céljairól hogyan gondolkodik. Bár ezeket a beszédeket úgy olvassák, mint egy firkász cikkét, mert ma kevés különbséget tesznek egy firkász és a spiritualitás olyan nagysága között, mint Rabindranath Tagore. Nem tudatosítják, hogy úgyszólván különböző faji szubsztancialitások élnek egymás mellett. Ami viszont Közép-Európa számára érvényes, arról már évek óta beszélek a nyilvános előadásokban. De ezt nem értették meg úgy, ahogy kellett volna.

Ezzel csak utalni akarok arra, hogy az emberek tudatára ébredhetnek valaminek, ami túlnyúlik az egoista embersorson, ami már embercsoportok sorsával függ össze, mégpedig úgy, hogy konkrét módon áttekintjük a Földet. Ha lelki pillantásunkat felemeljük az embersorsok megragadásához és felfogásához a földi tér léptékeiben, ha intenzíven érdeklődünk a személyes sorson már túlnyúló dolgok iránt, akkor helyes úton vagyunk, hogy valami magasabb valóságot ragadjunk meg, mint a puszta angyal - tudniillik az arkangyalt ragadjuk meg. Egyáltalán nem jutunk olyan gondolatokhoz, amelyek az arkangyalt illetik, ha megmaradunk pusztán olyan régiókban, amelyek az egoista emberre vonatkoznak. Ha a hitszónokok csak az egoista ember régióján belül prédikálnak, akkor beszélhetnek mégoly sokat is az isteniről, csak az angyalról beszélnek. Mert hogy másképp nevezik, az csak egy tévedés, de a dolgot nem teszi azzá, aminek mondják. Csak ha elkezdünk érdeklődni az ember sorsa iránt a térben, akkor kezd a lélek arra hangolódni, hogy az arkangyalhoz emelkedjen fel.

És most térjünk át valami másra. Érezzük át magunkban azt, amit ezekben az előadásokban említettem az emberiség fejlődésének egymásra következő impulzusairól. Érezzük át, hogy vezető embereink nagy részét azokban az életkorukban művelik ki, amikor az emberi lelket bizonyos hajlíthatóság jellemzi, vagyis amikor gimnáziumba járnak. De a gimnáziumok nem jelenkorunk kultúrájából nőttek ki, hanem amilyenek most, még mindig a múlt görög-római, görög-latin kultúrájához kapcsolódnak. Ha ezek a görögök és latinok ugyanazt tették volna, mint mi, akkor egyiptomi-káldeus gimnáziumokat létesítenek maguknak! De nem ezt tették. Tananyagukat a közvetlen életből vették. Mi ezt a megelőző korszakból vesszük, és aszerint műveljük ki az embereket. Ennek pedig nagy jelentősége van az emberek számára, amit nem ismertek fel. Ha felismerték volna, akkor például a nőmozgalomban kijelentenék - amit nem tettek - a következőt: a férfivilágot, hogy kiműveljék az intelligencia sajátos használatára, elavult iskolákba küldik. Ezért az agyuk megkeményedik. A jó sorsnak köszönhetjük mi nők, hogy bennünket nem eresztettek be a gimnáziumokba. Mi az intelligenciánkat eredeti alapra akarjuk helyezni, meg akarjuk mutatni, hogy mit fejleszthet ki az ember a jelenkor számára, ha ifjúságában nem tompul el a görög-latin gimnáziumi képzés során.

De ilyen hangok nem voltak. Ellenkezőleg, az hallatszott: a férfiak részesültek a görög-latin gimnáziumi képzésben; hát mi is részesülünk. Gimnáziumba fogunk járni.

Ilyen kevés megértés van arra vonatkozóan, amire szükségünk lenne. Tudnunk kell, hogy korunkban nem a jelenkor számára nevelnek bennünket, hanem a görög-latin kultúra számára. Ez a kultúra ezért ott lappang az életünkben. Ezt éreznünk kell. Éreznünk kell, hogy korunkban a görög-latin kultúrából mi minden érvényesül éppen a vezető személyiségeknél, az úgynevezett értelmiségben. Ez egyike a nálunk megtalálható társadalmi rétegeknek. Tulajdonképpen ők határozzák meg egész szellemi műveltségünket. És nem olvashatunk el egy újságot anélkül, hogy abban ne a görög-latin műveltséget találnánk, mert valójában görög-latin formában fogalmazunk, még akkor is, ha a saját nyelvünkön írunk.

Jogi szemléletünkben, amint már említettem, a rómaiságban élünk, tehát ismét csak valami idejétmúltban. A jogban a rómaiság érvényesül. Olykor az országos jogok vitába keverednek a római joggal, de nem kerekednek felül. És ismét éreznünk kell, hogy amit az ember jognak és jogtalanságnak nevez a közéletben, abban elhamvadt korok élnek tovább.

Tulajdonképpen csak a gazdasági életben élünk a jelenkorban. Sokat mond az, hogy egyedül a gazdasági élet tartozik a jelenkorhoz. Ezért nagyon meg fog változni valami. Ha zárójelben szabad közbeszúrnom: néhány asszony természetes módon megszerzi a jelenkor fogalmait, - még ha csak a főzéshez is, azaz a gazdasághoz, és ezzel ők a jelenkor tulajdonképpeni lényei; a másik valami idejétmúlt, amit a jelenbe behozunk. És nem mondanám, hogy ezt különösen kívánatos dolognak kell feltüntetni; de az előbbi eset szintén nem a legkívánatosabb, amikor a jelenből visszamennénk elavult kultúrákba, mint a nők teszik. Így ha arra tekintünk, ami kultúrvilágunkban él, arra nem csak az hat, ami a térben működik, hanem hatnak a régi idők is. De ha elsajátítunk mindez iránt egy érzéket, akkor nem csak a múlt fog hatni, hanem már a jövő is. Igen, a mi dolgunk, hogy a jövő hatását befogadjuk! Mert ha a tudatban megbújva nem lenne ott mégiscsak minden emberben egyfajta lázadás a műveltség görög jellegével és a jog római jellegével szemben, és a jövő nem világítana ide, akkor nyomorúságos teremtések, tulajdonképpen igazán szánalmas lények lennénk!

Annak számára tehát, ami kultúránkban él, tekintetbe kell vennünk a tér mellett az időt is: azt, ami a kortörténetben régtől fogva, egyúttal a jövő felől is belenyúlik a jelenünkbe.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy amennyiben a jelenkor embereiként élünk, emberi lelkünkbe belejátszik a múlt és a jövő. Ahogyan európaiként bennünk van - mint már említettem - Amerika, Anglia, Ázsia, Kína, India, a Kelet és a Nyugat, ez a két pólus, úgy van bennünk Görögország, Róma - és a jövő. És amennyiben hajlandók vagyunk az utóbbit szemügyre venni, vagyis amennyiben tudatosítjuk, hogy benne él a lelkünkben az, ami elmúlt, de az alakuló és a keletkező is, akkor ismét egy másik hangoltság ébred a lelkünkben az egoizmuson túl található emberiségsors irányában, egy másik fajta hangoltság, mint amilyen a térszemléletmód szerinti. Ha pedig kialakítjuk ezt a lelki beállítottságot, akkor megteremtjük annak lehetőségét, hogy fogalmakat alkossunk magunknak már a korszellemek, az archék szférájáról is. Vagyis a hierarchiák sorában eljutunk a harmadik isteni szférába. Jó, ha az ember azon a módon, amit az imént említettem, mindenekelőtt ezt a három hierarchiát igyekszik fogalmakban, eszmékben bemutatni. Mert a formaszellemeket, amelyek utánuk következnek, végtelenül nehéz felfogni. De a jelenkori ember számára már elég, ha megkísérli, hogy az önzésen túllépve az önzetlenség e szférájába hatoljon el, ide újra és újra elhatoljon, és hogy azzal foglalkozzon, amit most írtam le. Ismét hangsúlyozom, hogy különösen a tanárképzésben kellene annak megtörténnie, amiről az imént beszéltem. A tanárt nem lenne szabad magára hagyni a tanításban és a nevelésben, úgy, hogy ne legyen fogalma az egoizmusról, amely csak a legközelebbi istenig jut el, vagyis az angyalig, és hogy ne legyen fogalma az önzetlen, sorsmeghatározó hatalmakról, amelyek a Föld felett a térben egymás mellett működnek, azaz az arkangyallényekről; illetve, hogy ne legyen fogalma arról, hogy kultúránkba belenyúlik a múlt és a jövő, a római jog, a görög szellemiség, de a jövő bizonytalan lázadása is, amely megmenthet bennünket.

Ám az emberiség jelenleg kevéssé hajlik arra, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Egy ideje mindig újra és újra kiemelem az előadásokban, hogy hozzátartozik a társadalmi feladatokhoz az is, hogy képzési formáinkat a jelenből vegyük azt az időt illetően, amit ma az ember a gimnáziumban tölt, és úgy tegyünk, ahogy végül is maguk a görögök is tettek: hogy művelődési anyagukat a jelenből merítették.

Szimptomatikus jelentősége van annak, hogy ugyanazon a helyen, ahol erről a kérdésről újra és újra, mint fontos társadalmi kérdésről beszéltem, nem sokkal azt követően, legalábbis idő szerint, bár nem akarok oksági összefüggést konstruálni, de ez mindegy is, az illető hely minden újságjában cikkek tömege jelent meg, amelyekben a jelenkori gimnázium számára csináltak propagandát. Én előadásokat tartok, amelyekben a gimnáziumi képzést úgy jellemzem, ahogy most önöknek bemutattam, az újságokban pedig mindenütt megjelentek cikkek: hogy a németség ifjúsága gimnáziumi nevelésének köszönheti „a nemzeti tudat, a nemzeti erő megerősödését”, és így tovább, - néhány héttel a versailles-i béke előtt! Ezeket aláírták mindenféle ottani helyi nagyságok az iskolákból, a tanügyből. Tehát ez olyan dolog, hogy mindig visszapattan az, amit ma az emberiség fejlődésének valóban tényszerű alapjai szerint kell kifejtenünk. Ez az emberekről visszapattan. De mindez a lélek mélységét mégsem érinti!

Ezen alapul viszont a hatás nehézsége is a társadalmi kérdésben. Mert azzal a felszínességgel, amivel ma rendszerint neki akarnak fogni a társadalmi kérdésnek, soha semmit sem fognak elérni. A társadalmi kérdés egy mélyen jelentőségteljes kérdés, amivel nem boldogulunk, ha nem akarunk belelátni az ember és a világ lényegének mélységeibe. Hogy ez így van, épp e körülménynél fogva vehetné észre az ember, mennyire szükségesek bizonyos megállapítások, amelyek éppen a társadalmi organizmus hármas tagozódására vonatkoznak.

De egy érzékre kell szert tennünk annak számára, ami korunkban szükségessé vált. Ám szellemi területen nehéz lesz ezt az érzéket megszereznünk; mert - azt hiszem ezt egyszer már itt is említettem - az oktatásügyben az állam által fokozatosan kisajátított szellemi képzés valóban elpárologtatta az emberből az aktivitást, a tevékeny törekvést, és az állami struktúra odaadó tagjává tette az embert. Úgy vélem ezt is mondtam itt: tulajdonképpen hogyan is él számtalan ember? A kivételeket természetesen mindig leszámítva. A hatodik életévig az ember akadálytalanul élhet, mivel ekkor az emberi természet még túl terhes az államnak. Az állam nem kívánja átadni magát azoknak a feladatoknak, amelyek ránk hárulnak az első gyermekévek idején; ekkor az állam még átengedi az embert az államon kívüli erőknek. Ezt követően azonban már igényt támaszt az emberre, arra neveli, hogy alkalmassá váljon az állami működés számára, hogy beleidomuljon a sablonokba, hogy megszűnjön ember lenni, és az állam pecsétjét ütik rá. Ekkor ő az államé lesz. Az állam felé fordul, mert erre tanították. És az állam nem csupán azalatt gondoskodik róla, amikor dolgozik, hanem a munka után nyugdíjat kap egészen a haláláig. Hiszen mekkora eszménye ma sokaknak a nyugdíjjogosult állás! Ehhez teszik hozzá azután a vallási tanok a halálon túli „nyugdíjaztatást”. A lélek „nyugdíjjogosult” lesz; anélkül, hogy azért bármit tennie kellene, megkapja az örök üdvösséget az egyház tevékenységének köszönhetően. Az egyház gondoskodik az örök üdvösségről! Mindenesetre kényelmetlen az embereknek ha azt hallják, hogy a boldogulás a szabad szellemi törekvésben rejlik, aminek függetlennek kell lennie az államtól, illetve azt, hogy az állam jogállam legyen. Sőt, a jogállamban nem is lesz nyugdíjjogosultság! Sokaknál ez az oka annak, hogy a jogállamot elutasítják. Ezt figyelhetjük meg úton-útfélen.

A legbensőségesebb szellemi élet, a vallási élet tekintetében pedig legalábbis a jövő világszemlélete az embertől azt igényli, hogy az ember megdolgozzon a saját halhatatlanságáért, vagyis a lelke tevékeny módon vegye fel magába az istenit, a Krisztus-impulzust.

Életemben sok-sok levelet kaptam, nagyon gyakran egyházi emberektől, akik azt mondták: az antropozófia, vagy ahogyan ők akkor éppen nevezték, alapjában véve szép dolog, de ellentmond annak az egyszerű, közismert keresztény hitvallásnak, hogy Krisztus a lelket megváltotta, és hogy az ember Krisztusban üdvözülhet, anélkül, hogy a lélek ezért bármit is tenne. „A Krisztus általi üdvözülés egyszerű hite”, ebből ők nem engedhetnek. Az emberek azt hiszik, hogy ha ilyesmiket mondanak, vagy írnak, akkor különösen jámborak. De valójában egoisták, alapvetően egoisták, akik semmit sem akarnak tenni a lelkükkel, és az isteninek engedik át az arról való gondoskodást, hogy a lelket szépen „nyugdíjazva” átvigye a halál kapuján.

Ez nem ilyen kényelmes abban a világszemléletben, amelyben meg kell találnunk a vallásosságot a jövő irányában. Ebben meg kell értenünk azt, hogy az isteni magunkban hordozásáért meg kell dolgoznunk a lélekben. Ekkor az ember nem adhatja át magát pusztán passzívan az egyháznak, amely megígéri, hogy átjuttatja a lelkeket - pénzért cserébe. Ez persze már nincs így, ami egykor megbotránkozást keltett, bár titokban ez még mindig szerepet játszik az üdvözülés esetében is. De ez az átmenet a belső, tevékeny léthez, ez a világra irányuló élet, amibe - tudniillik a világba - az embernek beletartozónak kell magát éreznie, ez olyan valami, amit az emberiség nem nélkülözhet, de amit még nem nagyon szeret.

Hogy elsajátítsunk egy érzéket aziránt, ami ezen a területen szükséges, olyan dolgokat kell a lelkünk elé idéznünk, amiket például ma említettem: az emberiségnek ezt az átalakulását a régi egyiptomiságból, ahol a testnek még növényszerűbb természete volt, ezért ha ilyesmi jelenik meg a jelenben, a test beteg lesz, részben fekélyesedéseket alakít ki stb.; illetve, hogy mi egy holttestet hordozunk, és tulajdonképpen ez az, ami megismer. E dolgokkal elsajátítunk egy érzéket, egy érzületet arra vonatkozóan, ami az emberiség számára szükséges, hogy valóban abban az irányban haladjon előre, ahogyan a társadalmi kérdést illetően jelenleg előre kell haladnia. Többé nem szabad megengednünk, hogy olyasmit, mint a társadalmi kérdés, végletesen leegyszerűsítve tárgyaljunk.

Látják, éppen az a rendkívüli nehézség a jelenkorban, amit észre kell vennünk, hogy az élet legfontosabb ügyeit az emberek néhány absztrakt tétellel szeretnék elintézni. Amennyiben A társadalmi kérdés lényege című könyvem többet tartalmaz, mint néhány absztrakt tételt, és az élet megfigyelésének eredményeit írja le, akkor az emberek azt mondják, hogy nem értik. Sőt, zavarosnak találják. De ez a jelenkor szerencsétlensége, hogy az emberek nem akarnak belemélyedni abba, amibe éppen hogy bele kellene mélyedniük. Mert hiszen az absztrakt tételek, amelyek teljesen átláthatóak, csak a halottszerűre vonatkoznak. A társadalminak azonban élőszerűnek kell lennie. Itt rugalmas szemléleteket, rugalmas tételeket, hajlékony formákat kell alkalmaznunk. Ezért, mint gyakran mondom, már arra van szükség, hogy ne csak azon gondolkodjunk, hogy egyes intézményeket megváltoztassunk, hanem hajlandóak legyünk arra, hogy gondolkodásunk és érzékelésünk legbelső alkatára vonatkozóan is valóban megváltoztassuk nézeteinket, és újratanuljuk a dolgokat.

Ez az, amit szeretnék önöknek ezekkel az előadásokkal hátrahagyni, mivel pár hétre ismét búcsút veszek, most, amikor antropozófiai és társadalmi mozgalmunk együttműködésének jegyében vagyunk együtt. Szeretném, ha valóban mindinkább megértésre találna az, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak bele kell folynia az emberek lelkébe, ha társadalmi területen el akarunk érni valamit. Ezért az önök szívébe szeretnék helyezni valamit, amit különböző formákban már többször megismételtem: Valóban arról van szó, hogy amit az antropozófiai megismerésben elsajátíthatunk, azt igazi vezérfonalnak tekintsük a jelenkor tevékenységei és törekvései számára, és legyen bátorságunk mindezeket az antropozófiával átitatni. A legrosszabb az, hogy a jelenkor embereinek olyan kevés bátorságuk van ahhoz, hogy mindezt áthassák az antropozófiával, amire pedig nagy szükség lenne. Bizonyos fokig hagyják, hogy a legjobb akarati erőik elsorvadjanak, nem akarják megvalósítani azt, ami szükséges lenne.

Fogadják be bátran azokat az embereket, akik ezt az épületet (az első Goetheanumot - a ford.), szellemi törekvésünk reprezentálóját érdeklődéssel nézik, örüljenek mindenkinek, aki csak egy kis megértést tanúsít, menjenek elébe, de cseppet se féljenek attól, hogy megfelelő módon visszautasítsák azt, aki rosszakaratúan, vagy ami ma még gyakoribb, a dolog iránti értetlenséggel közeledik. Bátorság kell ahhoz, hogy ezeket a dolgokat keresztülvigyük. Tekintsük úgy magunkat, hogy itt vagyunk, mint egy olyan kis csapat, amelyet meghatároz az a sorsa, hogy tudja és közli azt a világgal, ami ma a világ számára a legszükségesebb. Nevessenek csak ki bennünket az emberek, mondják azt, hogy elbizakodottság ilyesmikben hinni - de ez mégis igaz. És ezt a „mégis igaz”-t komolysággal kimondani, úgy, hogy az egész lelket betöltse, ez éppen hogy belső bátorságot igényel, amivel rendelkeznünk kell. Ez kell, hogy áthasson bennünket az antropozófia szubsztanciájaként. Akkor meg fogjuk tenni azt, amit meg kell tennünk, mindenki a maga helyén. Ezt akartam ma még elmondani.

Úgyszólván már vágyódunk arra a napra, amely közelebb hozza azt a hatást - ez egyébként most nagyon megnehezült -, amit majd ez az épület gyakorol a világra. Végül is ez az épület az egyetlen, ami formájában kifejezésre juttatja az emberek mélyről fakadó sorsát. És örvendetes, hogy most már figyelmet szentelnek ennek az épületnek. De a társadalmi kérdést illetően szükséges még valami más is a további hasznos működés érdekében. Ez pedig az, hogy éppen az olyan valami által, mint ez az épület, ennek a mai egyéb építészeti formákhoz képest kifejezőbb formája segítségével hatni tudjunk az emberiség erőinek szellemi felemelésére, és hogy az emberek ismét megnyíljanak mindannak számára, amiről szeretnénk, hogy tudomást szerezzenek, és ezáltal ne csak az angyalszerűhöz emelkedjenek fel, hanem már az arkangyalszerűhöz is, és a korszellemszerűhöz is.

E szavakkal szeretnék búcsút venni önöktől pár hétre. Remélem, pár hét múlva folytathatjuk ezeket a vizsgálódásokat, és hogy ezalatt az idő alatt élénk tevékenység folyik az épületünk körül is. Mert, kedves barátaim, joggal hangsúlyozzák kint a világban mindenhol: munkakedvre, munkakészségre lenne szüksége az embereknek. De ezek nem jönnek létre, ha az emberek nincsenek tudatában a nagy céloknak. Úgy hiszem, hogy ha az emberek meggyőződnek arról, hogy a társadalmi organizmus hármas tagozódásával egy emberhez méltó léthez juthatnak el, akkor ismét elkezdenek dolgozni is. Máskülönben tovább fognak sztrájkolni. A mi időnkben az embereknek szükségük van egy olyanfajta ösztönzésre, amely a lelkük legmélyét ragadja meg. Ez azután kihat a fizikai munka területére is.

Éppen azzal adhatunk ösztönzést az emberiségnek, hogy szellemileg legyőzze azt, ami pusztán halottszerű korunkban, ha megmutatjuk, hogy a munkánk ebben az épületben termékeny lesz, és kisugárzik majd a világba. Gondoljuk hát végig ezeket, kedves barátaim, addig az időpontig, amikor itt ismét együtt beszélgethetünk.