"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések és tantervi előadások (2)2. szemináriumi beszélgetés [R. Steiner megjegyzései a kurzus-résztvevők temperamentumokkal kapcsolatos megszólalásaihoz. Rajzolás. Temperamentumok kölcsönhatása. Temperamentumok és hangszerek. A flegmatikusak. Táplálkozás. A melankolikusok. Testfelépítés. A kolerikusak. Temperamentumok, életkor és szociális szerveződés.] Stuttgart, 1919. augusztus 22.
Rudolf Steiner: Itt kezdődnek ugye az egyénre szabások. Azt mondtuk, hogy csoportosíthatunk a temperamentumok szerint. A tömeges oktatásban foglalkoztatni kell a gyerekeket az általános rajztanítás keretében is, s ilyenkor az egyes csoportoknál individualizálhatunk egy kicsit. Ekkor az volna a kérdés, milyen szempontból akarnánk a rajztanítást individualizálni. Utánzásra egyébként is kevésbé bátorítanánk. A rajzolásnál a belső formaérzéket próbáljuk meg felébreszteni. Csak ebben tudunk majd individualizálni. Különbséget tehetünk, hogy inkább egyenes formákat vagy inkább mozgásban lévőket, inkább egyszerű, áttekinthető formákat veszünk-e vagy olyanokat, amelyek több részletből állnak. Komplikáltabb, több részlettel rendelkező formákat a szangvinikus temperamentumú gyermekeknél alkalmazhatnánk. A temperamentum alapján inkább azt a módot határozzuk meg, ahogyan az egyik vagy másik gyereket tanítjuk.
Rudolf Steiner: Az ilyen dolgokban mindig tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, hogy a bánásmódnak nem kell feltétlenül egyértelműnek lennie. Természetesen, egyikük tehet valamit, ami egészen jónak bizonyul az adott esetben, másikuk pedig valami mást tesz, ami szintén jó. Tehát nem kell pedáns egyértelműségre törekedni, azonban bizonyos nagybani irányelveket azért be kell tartani, azokat keresztül kell vinni. A kérdés, hogy egy szangvinikus gyermek nehezen, avagy könnyen kezelhető-e, nagyon is jelentős. Erről bizony ki kellene alakítanunk egy álláspontot, s például a következőket tisztáznunk önmagunkban: megtörténhet, hogy egy szangvinikus gyermeknek valamit be kell mutatnunk, el kell magyaráznunk. A gyermek bizonyára befogadta a dolgot, de egy idő után észre vesszük, hogy már egyáltalán nem foglalkozik azzal, hanem egy másik dolog felé fordult. Ez hátráltatja a gyermeket az előrehaladásban. Mit tennének önök, ha azt vennék észre, amint az iskolában a lóról beszélnek, hogy egy idő után a szangvinikus gyermek nagyon eltávolodott a tárgytól, figyelmét egy egészen másféle tárgy felé fordította, s így minden, amiről beszélnek, elszállhat a füle mellett? Mit tennének egy ilyen gyermekkel? Sok múlik ugye azon, hogy az adott esetben mennyire lehet vagy nem lehet individualizálni. Ha sok gyermekünk van, akkor sok eljárásmód nem lesz könnyen kivitelezhető. Hiszen ha sok gyermekünk van, akkor a szangvinikus gyerekek együtt vannak egy csoportban. Ilyenkor a melankolikus gyerekeken keresztül kell példával hatni a szangvinikus gyermekekre. Ha valami nem stimmel a szangvinikus csoportban, a melankolikus csoporthoz kell fordulni, s ezt a temperamentumot hagyjuk érvényesülni, hogy kiegyenlítően hathasson! Épp a nagycsoportos, frontális oktatásnál kell erre nagyon is tekintettel lenni. Fontos ilyenkor, hogy ne csupán mi magunk őrizzük meg komolyságunkat és nyugalmunkat, hanem a melankolikus gyerekek komolyságát és nyugalmát kölcsönhatásba léptessük a szangvinikus csoporttal. Tegyük fel, hogy a lóról beszélnek. Azt látják, hogy az egyik gyermek a szangvinikus csoportból már régen máshol jár. Most megpróbálják konstatálni ezt. Ha kérdeznek valamit a gyermektől, elérik, hogy valóban kiderül, hogy a gyermek már nem a témánál jár. Ez után megpróbálják a melankolikus csoportban konstatálni a tényt, hogy az egyik gyermeknek, miközben önök korábban a ruhásszekrényről beszéltek, most pedig már régen a lóról, ő még mindig a ruhásszekrényről gondolkodik. Konstatálják tehát: „Látod, te már rég elfelejtetted a lovat, a barátod pedig még nem szakadt el a ruhásszekrénytől!” Az ilyen tények erősen hatnak. Ilyenkor a gyerekek mintegy egymást csiszolják le. A gyermek effajta önmagában állásának erős hatása van. A tudatalatti lélek erősen megérzi, hogy az ilyen „egymással nem haladáskor” a szociális élet nem megy tovább. A léleknek ezt a tudatalatti elemét erősen használnunk kell, így még a nagycsoportos, frontális osztálymunka is rendkívül jó eszköze lehet az előrehaladásnak, ha a gyerekek tulajdonságait egymásra hatásukban pallérozzuk. Hogy a kontrasztot megmutassuk, tényleges könnyedséggel kell rendelkeznünk, valamint humorral, hogy a gyerekek lássák: sohasem bosszankodunk, nem is neheztelünk rájuk, csupán úgy kezeljük a dolgokat, hogy azok maguktól megmutatkozzanak.
Rudolf Steiner: Mit tennének, ha egy flegmatikus gyermek egyáltalán nem akarna bekapcsolódni, s kétségbeesésbe kergeti önöket?
Rudolf Steiner: Sok minden nagyon is helyénvaló, nevezetesen a hangszerek és a zenetanítás fajtájának kiválasztására nézve is. S ugyancsak jók a szembeállítások, a szólóének a melankolikusoknál - a teljes zenekar a szangvinikusaknál - és a kórusének a flegmatikusaknál. Nagyon jók ezek a dolgok, és az evangélisták is nagyon jók. A négyféle művészeti ágat viszont azért kevésbé szerencsés egyes temperamentumokhoz sorolni, mert éppen a művészetek sokféleségén keresztül lehetséges mindegyik temperamentumra kiegyenlítően hatni. Az egyes művészeti ágon belül nagyon helyes az elv, de nem sorolnám be magukat a művészeti ágakat. A zenén belül értelmezve helyénvaló a dolog. Ha például flegmatikus gyermekkel van dolguk, adott körülmények között nagyon jól hathatnak rá olyasvalamivel, ami megragadja őt a táncban, vagy megragadja őt a festésben. Nem mondanék le semmiről, ami a különféle művészetekben hatással lehet erre. Az egyes művészeti ágon belül ismét lehetséges az irányokat és tevékenységformákat az egyes temperamentumokhoz sorolni. Nem volna jó, ha túlságosan engednénk a temperamentumoknak, miközben mégiscsak szükséges, hogy mindent úgy rendezzünk el, ahogy az megfelelő az egyéneknek.
Rudolf Steiner: Ön tévedésben van. A flegmatikus gyermek nem tátott szájjal fog ücsörögni, hanem csukott szájjal, viszont lebiggyesztett ajkakkal. Néha bizony egy ilyen utalással fején lehet találni a szöget. Nagyon jó, hogy érintette ezt a kérdést. Rendszerint azonban nem úgy van a dolog. A flegmatikus gyermek nem tátott szájjal fog ücsörögni, hanem pont ellenkezőleg. Ez visszavezet ahhoz a kérdéshez: Hogyan viselkedhetünk a flegmatikus gyermekkel szemben, ha kétségbeesésbe kerget bennünket? A legideálisabb dolog, amit tehetnénk, az az volna, hogy megkérjük a gyermek édesanyját, hogy legalább egy órával korábban ébressze fel őt, mint ahogy fel szokott ébredni, s ez alatt az idő alatt, amit tulajdonképp elveszünk tőle - nem fogjuk megterhelni ezzel, hisz rendszerint a szükségesnél mindig sokkal tovább alszik -, mindenfélével foglalkoztassa a gyermekét. Attól az időtől kezdve, amikor felébresztették, addig az időpontig, amikor egyébként fel szokott kelni, foglalkoztassák; ez ideális kezelés lenne. Ily módon sokat elvennénk flegmájából. Rendszerint nem tehetjük meg ezt, mert a szülők nem fognak ráállni, de nagyon sokat tehetnénk így. A következőt tehetjük, ami pótlék ugyan, de sokat segíthet: ha a csoport csak úgy ücsörög, - nem tátott szájjal fognak ücsörögni - és önök elsétálnak mellettük, s járjanak csak gyakrabban arrafelé, valami ilyesmit csinálhatnának (Dr. Steiner egy kulcscsomóval az asztalra üt), amivel sokkot idéznek elő, hogy a gyerekeket felébresszék, miáltal a gyerekek aztán a csukottról tátott szájra váltanak. Ebben a pillanatban, miután sokkolták őket, megpróbálják őket öt percig foglalkoztatni. Valamilyen külső indíttatással kell őket a letargiájukból kihozni, felrázni. Azáltal, hogy a tudatalattira hatunk, le kell küzdenünk az étertestnek a fizikai testtel való szabálytalan összekapcsolódását. Újra és újra más eszközt kell találnunk, ami sokkolja, s ezáltal a lebiggyesztett ajkaktól a tátott szájhoz juttatja őket. Ami tehát éppen azt váltja ki, amit nem szívesen tesznek. Így kellene ezt a kérdést kezelni, ha kétségbeesésbe kergetnek ezek a gyerekek. Ha türelemmel folytatjuk a dolgot, s a flegmatikus csoportot ily módon valóban mindig felrázzuk, úgy sokat fogunk elérni pontosa ezen a téren.
Rudolf Steiner: Igen, ha így tennénk és elérhetnénk, hogy a gyerekeket valamiféle zajjal ébresszék fel, az természetesen nagyon jó volna. Az is jó lenne, ha a flegmatikus csoportot a legkorábban iskolába jövők közé sorolnánk. Fontos a flegmatikus gyermeknél, hogy egy megváltoztatott lélekállapotból kiindulva vegyük igénybe a figyelmét.
Rudolf Steiner: Oda kell figyelnünk arra, hogy ne essen éppen a fő emésztési időszak egyúttal tanítási időre, de kisebb étkezések nem jelentenek oly nagy problémát. Épp ellenkezőleg, ha a gyerekek reggeliztek, jobban oda tudnak figyelni, mintha éhgyomorral érkeznének. Persze ha túletetik őket, ami a flegmatikus gyerekeknél bizony fontos szempont, akkor semmit sem tudnak majd tanítani nekik. A szangvinikus gyerekeknek nem kellene túl sok húst, a flegmatikusaknak nem kéne túl sok tojást adni. Ezzel szemben a melankolikus gyerekek minden esetre jó vegyes táplálékot kaphatnak, de ne túl sok gyökérféleséget és káposztát. A melankolikus gyermekek esetében a táplálkozás igen individuális, meg kell figyelnünk őket. A szangvinikus és a flegmatikus gyerekeknél inkább általánosíthatunk.
Rudolf Steiner: Igen, ez nagyon szép volt. A tanítás szempontjából azonban meg kell még jegyeznünk, hogy a melankolikus gyerekek könnyen lemaradnak, hogy nem könnyen haladnak a többiekkel. Kérem, erre is legyenek tekintettel.
Rudolf Steiner: Ez a megjegyzés nagyon jó, hogy a melankolikus gyerekek esetében nagyon sok múlik azon, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ők az étertest megszületésében is elmaradnak, amely egyébként a fogváltáskor szabadul fel. Ezért ezek a gyerekek sokkal nyitottabbak az utánzásra. Amit bemutatnak nekik, azt szilárdan megőrzik, ha megkedvelték az illetőt. Ezt ki kell használnunk náluk, hogy tovább működik bennük az utánzás princípiuma.
Rudolf Steiner: Kérem, legyenek különös tekintettel arra, hogy a melankolikus temperamentummal nagyon nehezen fognak tudni báni, ha nem vesznek figyelembe egy bizonyos dolgot, ami majdnem mindig megjelenik: a melankolikus egyén egyfajta különös önámításban él; azt gondolja, hogy az élménye csupán a sajátja, csak őt érinti. Abban a pillanatban, amint megértetjük vele, hogy másoknak is vannak ilyen és hasonló élményei, mindig egyfajta kúrában részesítjük, mert észreveszi, hogy nem ó az egyedüli ilyen érdekes individualitás, amint hitte. Ennek az illúziónak a rabja, hogy ő rendkívül finom érzékenységgel rendelkező személy, mint ahogy valójában az is. Ha erősen átéreztetjük vele: „Nem vagy te olyan rendkívüli fickó, sok olyan egyén van, aki ezt és azt megéli”, akkor ezzel igen erősen akadályoztatjuk azokat az impulzusokat, amelyek pont a melankóliához vezetnek. Ezért különösen jó, ha nagy személyiségek életrajzával kezeljük őt. Kevésbé fog érdeklődni a külső természet, de annál inkább egyes személyiségek iránt. Az ilyen életrajzokat különösen ki kellene használnunk, hogy átlendítsük őt a melankóliáján.
Mi ez? Ez is a négy temperamentum egyfajta jellemzése. A melankolikus gyermekek rendszerint nyúlánkak és vékonyak; a szangvinikus ok a legnormálisabb alkatúak; azok, akiknek jobban kiállnak a vállai, a flegmatikus gyerekek; s a besüllyesztett testfelépítésűek, akiknél a fej majdhogynem alámerül a testben, a kolerikus gyermekek. Michelangelo és Beethoven esetében a melankolikus illetve kolerikus temperamentum elegyével állunk szemben. Nos, arra kérem önöket, különösen figyeljenek arra, hogy ha a gyermek temperamentumáról van szó, tanárként egyáltalán nem az a mi küldetésünk, hogy az adott temperamentumokat kezdettől „hibának” tekintsük, és le akarjuk küzdeni. Fel kell ismernünk a temperamentumot, és fel kell tennünk önmagunknak a kérdést: Hogyan kell kezelnünk azt, hogy kívánatos életcél legyen elérhető általa, hogy a temperamentumból a legtöbbet hozzuk ki, s a gyerekek a temperamentum segítségével elérjék az adott életcélt? A kolerikus temperamentumnál ugyebár igencsak keveset segítene, ha ki akarnánk irtani, és valami mást tennénk a helyébe. Tény, hogy a kolerikusak életéből és szenvedélyéből nagyon sok minden születik, s különösen a világtörténelemben sok minden másképp alakult volna, ha nem lettek volna a kolerikusak. Azonban éppen a gyerekeknél kell odafigyelnünk, hogy temperamentumuk ellenére megfelelő életcélokhoz juthassanak el. A kolerikusaknál lehetőleg alkalmazzunk kitalált szituációkat, mesterségesen kialakított helyzeteket, amelyeket a gyermek figyelmének mezőjébe hozunk. Például a tomboló gyermek esetében a figyelmét kitalált szituációkra kellene irányítanunk, s magukat a kitalált szituációkat kolerikusan kezelnünk, hogy például a fiatal kolerikusnak egy vad fickóról mesélek, akivel találkoztam, akit valóságosként festek le neki. Azután extázisba jönnék, leírnám, hogy bánok vele, hogyan ítélem meg, hogy a gyermek a kolerikusságot másik személyen lássa, egy kitalált személyen, hogy lássa a tényeket. Ezáltal erő gyűlik benne ahhoz, hogy mást is jól megértsen.
Rudolf Steiner: Ehhez előbb ki kellene kérni az építési osztály engedélyét! - Ezt a szóban előadott jelenetet az elbeszélőnek úgy kellene kezelnie, hogy kolerikus minőség jöjjön ki belőle. Ez mindig erőt fog felhalmozni a kolerikus gyermekben, s így azután tovább tudunk lépni a vele való foglalkozásban. Ideális volna: a kolerikus csoportnak lefesteni egy helyzetet, hogy ily mollon ismét erő gyűljék bennük. Akkor az mindig kitart egy pár napig. A gyerekeket akkor néhány napon át semmi sem fogja akadályozni abban, hogy felvegyék a tananyagot. Máskülönben bensőleg tombolnak azokkal a dolgokkal szemben, amelyeket meg kellene érteniük. Most azt szeretném, ha megpróbálnák a következőt: A temperamentumokkal való foglalkozásunkból meg kellene maradnia valaminek, ezért szeretném megkérni B. kisasszonyt, hogy készítsen egy legfeljebb hat oldalas összefoglaló szemléltetést a temperamentumok sajátosságairól és a kezelésükről, mindazok alapján, amit itt megbeszéltünk. Nem kell már holnapra elkészülnie. E. asszonyt ezzel szemben arra szeretném kérni, hogy képzeljen el maga előtt két csoportot: szangvinikus gyerekeket és melankolikus gyerekeket, s tartson így egyfajta váltakozó rajzórát, egyszerű rajzmotívumokkal, hogy egyszer a szangvinikus gyermekeknek szolgáljon, másszor a melankolikus gyerekeknek. Most ezenkívül még azt szeretném kérni: T. úr megcsinálhatja ugyanezt a dolgot a rajzolással flegmatikus és kolerikus gyerekek számára, hogy azután holnap bemutathassák ezt nekünk, úgy, ahogy magukban eltervezték. Aztán mondjuk A. kisasszonyt, D. kisasszonyt és R. urat arra kérném, hogy a következő feladatokkal foglalkozzanak: Gondolják azt, hogy egy és ugyanazt a mesét kell elmesélniük, kétszer egymás után, úgy, hogy nem egészen ugyanúgy mesélik el, hanem különböző mondatokba öltöztetik és így tovább. Az első alkalommal inkább legyenek tekintettel a szangvinikus, másodjára pedig a melankolikus gyerekekre, hogy mindkét csoport kapjon belőle valamit. Azután azt kérném, hogy M. úr és L. úr azzal a nehéz feladattal foglalkozzanak, hogy egy állat vagy állatrend individuális leírását adják, s igazítsák az egyik alkalommal a kolerikus, másik alkalommal a flegmatikus gyermekekhez. O. urat, N. urat, s talán U. úr is segíthet, őket arra kérném, oldják meg azt a feladatot, hogyan lehetnénk tekintettel a számolásnál a négy temperamentumra, épp a számolásnál tehát. Nos, ha olyan dolgokra irányítják most a figyelmüket, mint a temperamentumok ugyebár, hogy eszerint osszák be az osztályt a tanításhoz, mindenek előtt arra kell tekintettel lenniük, hogy az ember, mint olyan, folyamatosan létesülő, alakuló lény. És ez olyan dolog, amelyet folytonosan nevelői tudatunk sajátjává kell tennünk, hogy az ember folyamatosan alakuló lény, és élete során átalakulásokon megy keresztül. És ugyanúgy, ahogy erősen reflektálunk az egyes gyermekek egyes temperamentumjellegére, reflektálhatunk az alakuló lényre is, s azt mondhatjuk: lényegében minden gyermek szangvinikus, még ha egyenként flegmatikusak vagy kolerikusak is. Minden kamasz fiú és kamaszlány tulajdonképpen kolerikus, s ha nem így van, ha hiányzik ez a jelleg ebben az időszakban, akkor a fejlődés nem egészséges. Felnőtt férfiként és nőként az ember melankolikus. Idős korában pedig flegmatikus. Ez megint csak megvilágítja egy kicsit a helyzetet a temperamentumok vonatkozásában, hiszen olyasvalamit látnak meg benne, amire igen nagyon szükséges, hogy tekintettel legyünk a mai időkben. A mai korunkban szeretünk merev, szilárdan definiált fogalmakat gyártani. A valóságban minden egymásba folyik, így hát abban a pillanatban, amikor kijelentjük, hogy az ember fej-, mellkas- és végtagemberből áll, azt is tudatosítanunk kell, hogy éppenséggel minden egymásba folyik. Így egy kolerikus gyermek csupán a lényege szerint kolerikus, egy szangvinikus pedig csupán a lényege szerint szangvinikus, és így tovább. Hogy teljesen kolerikus legyen az ember, arra tulajdonképpen csak a kamaszkorban nyílik lehetőség. Egyesek egész életükön át kamaszok maradnak, mert a kamaszkort egész életükön át megőrzik. Néró és Napóleon egyáltalán nem léptek túl a kamaszkoron. Láthatjuk ebből, hogy a dolgok, amelyek tulajdonképpen váltják egymást a fejlődés során, a váltásokban megint csak egymásba folynak. Min alapszik a költők szellemi produktivitása, s általában a szellemi produktivitás? Min alapszik az, hogy az emberből költő lehet? Azon, hogy az ember a kamasz- és a gyermekkor bizonyos tulajdonságait egész életén át megőrzi. Annál nagyobb adottsága van valakinek a költészet művészetéhez, minél fiatalabb maradt. Bizonyos értelemben balszerencse az ember számára, ha nem őrzi meg a lehetőségét, hogy bizonyos kamasztulajdonságokat, s egy kis szangvinikusságot egész életében megtartson. Nagyon fontos a nevelőnek, hogy elhatározásból szangvinikussá tudjon válni. Rendkívül fontos, hogy erre nevelőként tekintettel legyünk, s így ezt a szerencsés gyermeki adottságot valami egészen különlegesként ápoljuk. Minden produktív tulajdonság, minden, amin a szociális szerveződés szellemi-kulturális elemének léte alapszik majd, az ember kamasz-tulajdonságaivá válik. Olyan emberek fogják létrehozni, akik megőrizték kamasz-temperamentumukat. A gazdasági életben minden azon alapszik, hogy az emberben az időskor tulajdonságai megjelennek, amikor fiatalok vagyunk is. Hiszen miden gazdasági döntés alapja a tapasztalat. A tapasztalat működésére semmi sem hat jobban, mint az, hogy az emberben az időskor bizonyos tulajdonságai megjelennek, s az idős ember ugye flegmatikus. Az üzletember akkor boldogul a legjobban, ha az egyéb emberi jellemzőket és tulajdonságokat valamennyi flegmával vegyítette, ami tulajdonképpen az idős korra jellemző. Ez nagyon sok üzletember titka, hogy egyébként nagyon is jó üzletemberek, s szert tettek valami időskori minőségre, nevezetesen diszpozíciók formájában és így tovább. Az, aki a gazdasági életben csak a szangvinikus temperamentumot fejlesztené ki magában, csupán gyermeki projektekig jutna, amelyek sohasem készülnek el. A kolerikus egyén, aki kamaszos maradt, bizonyos elkésett intézkedések által korán tönkremenne. A melankolikus emberből ugyebár amúgy sem lehet üzletember. Ezzel szemben a harmonikus üzletfejlesztés egy olyan öreges minőséghez kapcsolódik, amely képessé teszi az egyént arra, hogy tapasztalatokat szerezzen az üzleti életből. Aki hajlamos a tapasztalatszerzésre, az mindig is egy flegmatikus agg. Harmonikus temperamentum valamennyi flegmával, ez adja ki a legjobb gazdasági konstellációt. Látják, hogy ha az emberiség jövőjéről gondolkodunk, az ilyen dolgokra oda kell figyelnünk, tekintettel kell lennünk rájuk. A harmincéves költő vagy festőművész nem csupán egy harmincéves ember, hanem esetében egyúttal gyermeki, ifjúi tulajdonságok is az emberlénybe hatoltak. Ha valaki produktív, láthatjuk, hogyan él benne egy másik lény, amelyben az illető többé-kevésbé gyermekes maradt, miáltal a gyermekiesség lényébe hatolt. Mindezeknek az érintett dolgoknak egy újszerű pszichológia tárgyává kell lenniük. [1] „Rudolf Steiner a következő figurákat rajzolja a táblára”: Ezekből a szemináriumi beszélgetések során született eredeti rajzokból sajnos semmi sem maradt fenn. Az ebbe a könyvbe beillesztett ábrák hallgatói vázlatokon alapulnak. |