Beszédgyakorlatok:

Schlinge Schlange geschwinde
Gewundene Fundewecken weg
Gewundene Fundewecken
Geschwinde schlinge Schlange weg

Marsch schmachtender
Klappriger Racker
Krackle plappernd linkisch
Flink von vorne fort

Krackle plappernd linkisch
Flink von vorne fort
Marsch schmachtender
Klappriger Racker

Rudolf Steiner: Ez jó folytatásos gyakorlatnak. Mutassunk arra, akinek folytatnia kell a sort; azután a mellette lévő vagy valaki más folytatja.

Harmadik tantervi előadás

Már délelőtt utaltunk erre: ahhoz hasonlóan, ahogy a képzőművészeti dolgoknál csak általános irányvonalakat adhatunk meg, úgy a zenei részhez is csak általános irányvonalak adhatók. Az egyes részleteknek magától értetődően a pedagógiai szabadság hatáskörében kell maradniuk. És itt most azt kérném, hogy úgy tekintsünk ezekre az általános irányvonalakra, hogy ezek alapjában véve mindennek a beillesztését megengedik, amit csak ésszerűnek tarthatunk a zenei oktatásban.

Az első, a második és a harmadik iskolaévben ugye lényegében egyszerű zenei viszonyokkal lesz dolgunk. És ezeket az egyszerű zenei viszonyokat úgy kell használnunk, hogy ez legyen a szempontunk: mindazzal, amit zenei téren pedagógiailag végzünk, neveljük ki az ember, a kialakuló ember hangképzését és hallását. Tehát az a szempontunk, hogy úgy alakítsuk a zenei részt, hogy alkalmas legyen arra, hogy az embert a beszédhangok illetve a zenei hangok helyes képzésére, és a helyes „odahallgatásra” szólítsa fel. Ebben bizonyára egyetértünk.

Azután jön a negyedik, az ötödik és a hatodik iskolaév. Ekkor már ugye benne leszünk a jelmagyarázatban, a kotta elmagyarázásában is. Összefoglaló gyakorlatokat végeztetünk már a skálával kapcsolatban. Különösen az ötödik és a hatodik iskolaévben tudunk majd elmélyedni a hangnemekben. Akkor már foglalkozhatunk a D-dúrral és egyebekkel. A mollal lehetőleg sokáig kell várnunk, de azért már ebben az időszakban is megismertethetjük ezzel a gyermeket.

Viszont mindabban, amiről itt szó van, bizonyos értelemben immár az ellentétes irányban kell dolgozni: a gyermeket kell hozzáigazítani a zeneiség követelményeihez, vagyis a tanítást inkább az esztétikai oldal felé kell mozdítani. Először a gyermek kell, hogy a lényeg legyen. Mindent úgy kell elrendezni, hogy a gyermek megtanuljon hallani és énekelni. Azután viszont, hogy az első három iskolaévben a gyermeknek kedveztünk, neki kell alkalmazkodnia a zeneművészet művészi követelményeihez. Ez lenne az a pedagógiai dolog, amit itt tekintetbe kell vennünk.

A két utolsó iskolaévben pedig, a hetedik és a nyolcadik évben, kérem, legyenek arra tekintettel, hogy a gyermeknek már egyáltalán ne az legyen az érzése, hogy „idomítjuk” valamire, hanem az legyen az érzése, hogy azért zenél, mert ez szórakoztatja, mert szeretné élvezni, öncélúan, az örömért. Ezt kell elérnie az úgynevezett zenetanításnak. Ezért ebben a két évben felébreszthető és kiformálható a zenei ítélet. Felhívhatjuk már a figyelmet arra, hogy milyen karaktere van ennek a zenei műalkotásnak, és milyen amannak. Milyen karaktere van egy beethoveni zeneműnek, és milyen egy brahmsi műalkotásnak. Egyszerű formában tehát el kellene juttatnunk a gyermeket a zenei ítélethez. Ez előtt vissza kell tartanunk a zenei ítéletet, most viszont ápolnunk kell.

Nos, igen nagy fontossággal bír, hogy egy bizonyos megegyezés alakuljon ki. Tudják, délelőtt pontosan ugyanezt mondtam el a képzőművészeti alkotásokról. Azt mondtam: először úgy alkalmazzuk a rajzolást, hogy kialakulhasson belőle az írás. Azután öncélúan végezzük a rajzolást. Tehát ekkor maga a művészet az, ami számít. Abban a pillanatban, amikor a gyermek áttér a hasznossági formákról arra, hogy a rajzolásban és festésben szabad, művészi formákat alakítson ki, abban a pillanatban - tehát a harmadik és a negyedik iskolaév között - a zenei részben is át kell térni erre, ahogy azt felvázoltam. Először is úgy dolgozunk, hogy a gyermek fiziológiájára hatunk, majd úgy kell dolgoznunk, hogy a gyermeknek alkalmazkodnia kell a zeneművészethez. Vagyis ezeknek az átmeneteknek a rajzolásban-festésben és a zenében tulajdonképpen meg kellene felelniük egymásnak.

Nos, van egy dolog, ami szembeötlik a hivatalos tantervben: itt az első három iskolaévben egyáltalán nincs torna. Ekkor tehát az euritmiával kezdünk. És bizony nagyon szép volna, ha nevezetesen az első iskolaévben az euritmiát a zenei résszel összhangban művelnénk, hogy így valóban különös gondot fordítsunk az euritmiában a geometriához és a zenéhez igazodásra.

A második iskolaévben kezdenénk csak a betűk kialakítását, amit aztán tovább folytatunk a harmadik évben; mindig úgy, hogy újra és újra a zenéhez, a geometriához és a rajzhoz kapcsolódunk.

És azután a negyedik, az ötödik és a hatodik iskolaévben hozzájönnek a formák, tehát a konkrét illetve absztrakt dolgok leképezése és így tovább, mikor is ugyebár azért válnak lehetségessé az ilyen dolgok a gyerekek számára, mert időközben olyannyira előrehaladtak a nyelvtanban.

Azután folytatjuk ezt a hetedik és a nyolcadik iskolaévben, bonyolultabb formákkal.

A negyedik iskolaévtől kezdve megosztjuk az euritmia művészetét a tornával, mégpedig úgy, hogy a negyedik, az ötödik és a hatodik iskolaévben „végtagmozgásokat” végzünk a tornában, azután mindazt, ami futással, ugrással, mászással függ össze, és csupán egyszerű szergyakorlatokat.

Bonyolultabb szergyakorlatok csak a hetedik és a nyolcadik iskolaévben végzendők, amikor a szabad gyakorlatokat is folytatjuk. De a szabad gyakorlatoknak mind futással, mászással, ugrással kell összefüggeniük.

Ha átgondolják mindazt, amit önmagukban végig tudtak gondolni, akkor ezt mind összhangban fogják találni azzal, amit most ily módon próbáltunk bemutatni.

A szemináriumi beszélgetés folytatása

K. beszél az ellipszisről, a hiperboláról, a körről, a lemniszkátáról és a geometriai hely fogalmáról. Megemlíti eközben, hogyan vehet fel a lemniszkáta (Cassin-féle görbe) egy harmadik formát, amelynél a görbe egyik ága kilép a térből, majd a másik ágként újra belép abba.

Rudolf Steiner: Ennek van egy belső szerves kapcsolata. A két rész úgy viszonyul egymáshoz, mint a tobozmirigy és a szív. Az egyik ág a fejben helyezkedik el, ez a tobozmirigy, a másik ág a mellkasban található, ez a szív. Egyikük, a tobozmirigy, gyengébben fejlett csupán, a szív erősebben fejlett.

D. egy történelmi témáról beszél, a népvándorlásról.

Rudolf Steiner több köztes megjegyzést fűz hozzá: Amit a népvándorlás okaiként megneveznek, az nagyon gyakran történelmi konstrukciókon alapszik. Ha jól kivesézzük a dolgokat, az a lényeg a tulajdonképpeni népvándorlásnál, amikor a gótok stb. előrenyomulnak, hogy a rómaiaknál van a pénz, és a germánoknak nincs pénzük, és hogy az a tendencia áll fenn, hogy mindenhol, ahol határ húzódik, a germánok valamilyen módon meg akarják szerezni maguknak a római pénzt. Ezért lesznek zsoldosokká és mindenfélévé. Germánok egész légiói léptek be ugyebár a római zsoldosságba. A népvándorlás egy gazdasági-financiális kérdés. Ezen a talajon mehetett azután végbe csupán a kereszténység elterjedése. A népvándorlás, mint olyan, azonban a germánok kapzsiságából ered, akik meg akarták szerezni a rómaiak pénzét. A rómaiak el is szegényedtek ennek során! Már a kimber-hadjáratnál is így volt. Azt mondták a kimbereknek: „A rómaiaknak van aranyuk!” Miközben ők maguk szegények voltak. Ez nagyon erősen hatott a kimberekre. Aranyat akarnak szerezni. Római aranyat!

Többféle népréteg van jelen, még kelta maradványok is. Még ma is találkozunk világos nyelvi utalásokkal a kelták nyelvére, például a Duna forrásvizeinek nevében, Brig és Breg, Brigach és Brege. Azután mindenütt, ahol a helységnevekben ,,-ach” végződés fordul elő, például Unterach, Dornach és így tovább. „Ach” azt jelenti: vizecske, az aqua szóból ered, a keltákra utal vissza. Így van ez az „ill” szóval is, mely szintén kelta eredetű. A kelta nyelvre rétegződik rá azután a germánoké. Nem úgy, mint az ariánusok és Athanasziosz követőié.

Nagyon fontos, hogy világossá kell tenniük a gyerekek számára, hogy nagy különbség származik abból - ez éppen a népvándorlásban látható -, hogy, mint például Spanyolországban és Itáliában, a germán népek, mint a gótok, a földművelés szempontjából már teljesen igénybe vett területekre vonulnak-e be. Itt mindent birtokba vettek. Ide vonulnak be a gótok és más népek. Ezek eltűnnek. Felszívódnak tehát a többi népben, amelyek már ott voltak. - Nyugat felé a frankok vonulnak. Ők olyan vidékekre érnek, amelyek még nincsenek tejesen lefoglalva mezőgazda- sági szempontból. Ők fennmaradnak. Ezért nem maradt meg semmi a gótokból, akik ugye olyan területekre vonultak be, ahol már teljesen tulajdonba volt véve a föld. A frankok teljes egészében fennmaradtak, mert ők még parlagon heverő területekre vonultak be. Ez egy történelmi törvény, amely nagyon fontos. Később megismételhetjük ezt az utalást Észak-Amerika helyzeténél, ahol ugyan kiirtották az indiánokat, de mégis érvényes volt, hogy a parlagon heverő területekre lehetett bevonulni.

Az is fontos, hogy azután világossá tegyék, mi is a különbség egy olyan dolog, mint például ami Nagy Károly Frank Birodalma volt, illetve egy későbbi állam között. Ha nem ismerik ezt a különbséget, nem fogják tudni átlépni a 15. század rubikonját. Nagy Károly birodalma még nem állam. Mi a helyzet a Merovingokkal? Ők kezdetben tulajdonképpen nem mások, mint nagybirtokosok. És náluk csupán csak a magánjog érvényes. S azután az, ami a régi germán földbirtokviszonyokból ered, mindinkább áthajlik a római jogba, ahol is egyre inkább az kapja meg a hatalmat, aki ugye a hivatalokat irányítja. Így a birtoklás fokozatosan átmegy a közigazgatás, a hivatalnokok kezébe, és csak amidőn később a közigazgatás válik a tulajdonképpeni uralkodó hatalommá, akkor jön létre az állam. Az állam tehát a közigazgatás igénybevételével jön létre. Kialakul a grófi nemesség a fejedelmi nemességgel szemben. A „gróf” szó ugyanonnan ered, mint a „grafológus”: az írást jelentő görög szóból származik, „gróf” azt jelenti: írnok. A gróf a római írnok, az intéző, miközben a fejedelmi nemesség a régi harcos nemességként még vitézséghez, hősies bátorsághoz és ilyenekhez kapcsolódik. A fejedelem (németül: „Fürst”) az első (first), az elöljáró. Így tehát a fejedelemtől a grófhoz vezető átmenettel jött lét- re az állam elve. Ezt természetesen igen szemléletessé tehetjük ezeken a dolgokon keresztül.

L. kifejti, hogyan mutatná be a gyerekeknek a kereszténység elterjedését a germánoknál.

Rudolf Steiner: Az ariánus kereszténység[1] gyakorlati megélésében igen nagyon hasonlít a későbbi protestantizmushoz, viszont kevésbé volt absztrakt, még konkrétabb volt.

Az I. és II. században a Rajna és a Duna mentén a római katonák között igen elterjedt volt a Mithras-kultusz, főleg a tisztek között. A mai Elzászban és mindenütt a 6-8. századig terjedően Thort, Wotant, Saxnotot a régi germán népistenekként, a három lényeges főistenként tisztelték a germán vallási szokások szerint.

Számtalan jelenetet írhatunk le arról, hogyan építenek Elzászban, a Fekete Erdőben kis templomocskákat a római klerikusok. „Ezt és ezt akarjuk tenni Wotanért”, énekelték a férfiak. Az asszonyok azt énekelték: „Krisztus azokhoz jött, akik semmit sem tesznek önmagukból kiindulva.” Ezt a fogást bizony használták a kereszténység elterjesztésénél, miszerint semmit sem kell tenni ahhoz, hogy üdvözöljön az ember.

„Eiche” (tölgyfa) az ó-germán kultikus nyelvben Donar papjának megnevezése. Bonifác működésének idejében még erősen számított, hogy tudta-e még az ember a formulákat. Bonifác értett hozzá, hogyan jusson bizonyos formulák birtokába. Ő tudta a varázsigét, Donar papja már nem tudta. Bonifác a nagyobb hatalma által, az „Axt” (fejsze), a varázsszó által Donar papját, a „Donar-tölgyet” kidöntötte. A pap belehalt a búbánatba (starb von Gram); megsemmisült „az ég tüze által”. Ezek imaginációs képek! Néhány generációval később átalakították ezeket az ismert képekké.

Meg kell tanulniuk olvasni az ilyen imaginatív képekben. És így tanulva tanítani, tanítva tanulni.

Bonifác rómaivá tette a germán kereszténységet.

Nagy Károly életét Eginhard írta le. Eginhard egy talpnyaló.

U. a zenetanításról beszél.

Rudolf Steiner: A zenetanulásban kevésbé jól haladókat legalábbis be kellene vonni a haladók gyakorlataiba, még ha tétlenek is eközben, és csak hallgatják amazokat. Ha semmi sem használ, még mindig elkülöníthetjük őket. Egyébiránt sok tantárgy lesz még, ahol hasonló állapotok következhetnek be, hogy tehát a haladók és a lemaradók nem hozhatók összhangba. Ez kevésbé fordul elő, ha megfelelő tanítási módszerekről gondoskodunk. Manapság csupán mindenféle körülmények elfedik ezt a jelenséget. Ha a mi szempontjaink szerint fognak a gyakorlatban tanítani, akkor ezekkel a nehézségekkel, amelyeket máskülönben észre sem vesznek, más tantárgyakban is szembesülni fognak, nem csak a zenében. Például a rajzolásnál és a festésnél is. Lesznek olyan gyermekeik, akiket nagyon nehezen tudnak majd előbbre juttatni a művészeti tárgyakban, mind a szobrászat jellegű, mind a festészet jellegű művészetek terén. Itt is meg kell próbálnunk nem nyúlni túl korán a gyermekek megosztásának eszközéhez, hanem csupán akkor, ha már egyáltalán nem megy másképp.

N. a költészet alkalmazásáról beszél a francia, illetve az angol nyelv tanításában.

Rudolf Steiner: Mindenképp kitartunk amellett, hogy az angol és a francia nyelvvel való foglalkozást a kezdetektől mértékletesen űzzük a gyerekekkel. Ne úgy tanítsuk őket, mint a házi nevelőnők, hanem úgy, hogy megtanulják rendesen megbecsülni a két nyelvet, és hogy érzéket nyerjenek a helyes kifejezésmód iránt mindkét nyelvben.

Ha egy második - negyedik osztályos diák megakad a versmondásban, akkor jóindulatúan és a lehető legszelídebben kell segítenünk neki, hogy önbizalma legyen, és ne veszítse el a bátorságát. Itt a jóakaratot is munkába kell állítanunk.

A tizenkettő-tizenöt éves gyerekek számára a lírai-epikus elem a megfelelő, a balladák; markáns történelmi ábrázolások is, jó műpróza illetve egyes drámai jelenetek.

És azután a negyedik iskolaévben elkezdünk a latin nyelvvel foglalkozni;[2] a hatodik évben pedig a görög nyelvvel, mégpedig azokkal a gyermekekkel, akik tovább szeretnék vinni, hogy három éven keresztül folytathassuk. Ha mi alakíthatnánk ki az iskolát, akkor egyszerre kezdenénk a latin és a görög nyelvvel foglalkozni. Meg kell azután tanácskoznunk, hogy azokat a gyerekeket, akik latint és görögöt is tanulnak, a németben valamelyest tehermentesítsük. Ez igen jól megoldható, hiszen sok nyelvtani dologgal akkor a görögben és a latinban foglalkozunk, amivel egyébként a németben kell foglalkoznunk. És még néhány más dolgot is megspórolhatunk.

A C-t K-nak ejtették a régi latinban; a középkori latinban, amely szóbeli latin volt, C-t ejtettek. A régi Római Birodalomban sok nyelvjárást beszéltek. Kimondhatjuk így, hogy „Cicero”, mert a középkorban még így ejtették. A nyelvek esetében nem beszélhetünk „helyes” alkalmazásokról, hiszen a nyelv konvencionális dolog.

A régi nyelvek tanításának metodikáját egyazon vonal mentén kell felépíteni, csupán azt kell fontolóra vennünk, hogy a régi nyelvek tanításánál, annak kivételével, amit ma reggel elmondtam, lényegében használhatjuk a tantervet. Hiszen az még a középkor legjobb pedagógiai korszakaiból származik. Sok minden van még, ami pedagógiailag valamennyiben még alkalmazható, ami a görög és a latin metodikájáról fellelhető. A tantervek még mindig azt írják le, amit korábban volt szokás tenni, és ez nem teljesen ésszerűtlen dolog. A tankönyvek szerkesztése olyan, hogy az manapság már nem használható, hisz a kissé göröngyös memorizálási szabályokat ma ugye tulajdonképpen el kellene hagynunk. A mai ember szemében ezek kissé gyerekesnek tűnnek, és ugye ha németre fordítjuk őket, akkor is igencsak döcögősek. Ezeket megpróbáljuk elkerülni, máskülönben viszont nem is olyan rossz ez a metodika.

A plasztikát a kilencedik életév előtt kell elkezdeni, gömbölyű, azután más formákkal és így tovább. A térplasztikánál is teljesen a formákból kiindulva kell dolgozni.

R. megkérdezi, hogy kell-e bizonyítványokat kiállítani.

Rudolf Steiner: Amíg a gyermek ugyanabba az iskolába jár, miért is kellene bizonyítványokat kiállítanunk? Akkor állítsunk ki bizonyítványt, ha elmennek a gyerekek. Hiszen nincs mélyenszántó pedagógiai jelentősége annak, hogy újfajta osztályozást találjunk ki. Az egyes dolgozatokat teljesen szabadon kellene osztályozni, adott sémák nélkül.

A szülők informálása bizonyos körülmények között ugye szintén olyasmi, mint az osztályozás, de ezt nem kerülhetjük el teljesen. Ahogyan például az is szükségesnek bizonyulhat - amit persze természetesen másféle jelleggel kezelnénk, mint ahogy azt általában kezelni szokták -, hogy egy diáknak hosszabban kell egy adott osztályfokon maradnia. Akkor ezt természetesen szintén el kell intéznünk. Ezt tevőlegesen el tudjuk kerülni ugyebár a módszereinken keresztül. Hiszen ha azt a gyakorlati alapelvet követjük, miszerint lehetőleg úgy javítjuk ki a diákot, hogy kapjon valamit a javítástól - vagyis ha számolást végeztetünk vele, kevésbé fektetünk hangsúlyt arra, hogy valamire nem képes a számolásban, hanem inkább arra, hogy eljuttassuk oda, hogy később majd tudja azt a dolgot. Ha tehát ezt az eddigiekkel teljesen ellentétes elvet követjük, akkor a nem tudás nem játszik majd olyan fontos szerepet, mint mostanság. Tehát az értékelési kényszert, amelyre azáltal neveli rá magát a tanár, hogy mindennap osztályzatokat jegyez be a noteszébe, az egész oktatásban abba a próbálkozásba fordítanánk át, hogy minden pillanatban újra és megint csak segítsünk a diáknak, és egyáltalán ne ítélkezzünk ehelyett. A tanár önmagának ugyanolyan rossz osztályzatot kellene, hogy adjon, mint amilyet a diáknak adott, ha a diák nem tud valamit, mert akkor csupán nem sikerült még neki, hogy megtanítsa az adott dolgot.

A szülőknek szánt információként illetve a külvilág követelésének eleget téve, ahogy mondtam, szerepeltethetünk bizonyítványokat. Ekkor ugyebár tartanunk kell magunkat ahhoz, ami a szokás. Az iskolában azonban mindenképpen azt a légkört kell érvényre juttatnunk, hogy ennek ugye számunkra - erről nem kell hát különösebben értekeznünk - nincs elsődleges jelentősége. Ezt a légkört kell morális atmoszféraként elterjesztenünk.

Nos, mindenre sort kerítettünk, hogy elképzelésük legyen a dolgokról, kivéve egyvalamit, amiről még az iskola rendjébe való technikai beillesztésének tekintetében valamilyen formában szót kell majd ejtenünk, ameddig még nem jutottunk el, mert egyszerűen nem volt meg hozzá a személyi háttér: ezek a női kézimunkák. Ez olyan dolog, amit valamilyen módon be kell még illesztenünk. Erre oda kell figyelnünk, viszont senki sem állt a rendelkezésünkre, aki számításba jött volna ehhez.

Nos, természetesen arra is szükség lesz majd, hogy megbeszéljük az iskola gyakorlati berendezkedését is. Hogy megbeszéljük önökkel, mely osztályokban kell tanítaniuk és így tovább, hogyan osztjuk el a dolgainkat délelőttre ill. délutánra és így tovább. Ezeket meg kell beszélnünk, még mielőtt megkezdjük a tanítást. Holnap lesz ugye az ünnepélyes megnyitó,[3] és azután majd kerítünk rá alkalmat, holnap vagy holnapután, hogy megbeszéljük, ami még szükséges a technikai beosztáshoz. Lesz még erről a legszűkebb körben egy döntő konferenciánk. Azután kell majd még néhány szót szólnom az iskolaavatásról is.

Zárszó

Nos, ma le szeretném zárni ezeket a vizsgálódásokat, midőn még egyszer felhívom a figyelmüket arra, amit szeretnék a lelkükre kötni. Arról van szó, hogy négy dologhoz valóban tartsák magukat.

Először is ahhoz, hogy a tanár általában és az egyes estekben is, hivatásának teljes átszellemítésével, és annak módjával, ahogyan az egyes szavakat kimondja, az egyes fogalmakat kialakítja, minden egyes érzületet előhív, hasson a diákjaira! Hogy a tanár a kezdeményezések embere legyen, hogy legyenek kezdeményezései! Hogy sohase váljon hanyaggá, vagyis hogy ne lenne teljesen benne abban, amit az iskolában tesz, abban, ahogyan a gyerekekkel szemben viselkedik. Ez az első dolog: a tanár legyen egészen a kezdeményezés embere nagyban és kicsiben egyaránt.

A második dolog, kedves barátaim, az, hogy tanárként érdeklődnünk kell minden iránt, ami a világban van, és amihez az embereknek közük van. Minden világi és minden emberi dolog iránt érdeklődéssel kell viseltetnünk tanárként. Ha valahogyan elzárkóznánk valami elől, ami érdekes lehet az ember számára, ez, ha bekövetkezne a tanárnál, igen sajnálatos volna. Érdeklődnünk kell az emberiség nagy ügyei iránt. Kell, hogy tudjunk érdeklődni az egyes gyermekek nagy és legkisebb ügyletei iránt. Ez a második dolog: a tanár olyan ember legyen, aki érdeklődik mindenféle világi és emberi létforma iránt.

És a harmadik dolog: a tanárnak olyan embernek kell lennie, aki bensőjében sohasem köt kompromisszumot az igaztalan dolgokkal. A tanárnak belül mélységesen igazsághű embernek kell lennie. Sohasem szabad kompromisszumot kötnie az igaztalan dolgokkal, máskülönben meglátjuk, hogyan kerülnek be sok csatornán keresztül igaztalanságok, különösen a módszereinkben, a tanítási munkánkba. Tanítási munkánk akkor válik csak az igazság letéteményévé, ha gondosan ügyelünk arra, hogy önmagunkban az igazságra törekedjünk.

És azután valami, amit könnyebb kimondani, mint elérni, ami azonban szintén aranyszabálya a tanári hivatásnak: a tanárnak nem szabad kiszáradnia és nem szabad megsavanyodnia. Töretlen friss lelkiállapot! Nem kiszáradni és nem megsavanyodni! Ez az, amire törekednie kell a tanárnak.

És tudom, kedves barátaim, hogy ha jól vették fel a lelkükbe azokat a dolgokat, amelyeket ez alatt a tizennégy nap alatt a legkülönfélébb irányokból megvilágítottunk, akkor éppen ezen érzések világán illetve az akarat világán át vezető kerülő úton haladva a látszólag távoli dolgok igen közel kerülnek majd önökhöz, miközben a tanítást gyakorolják. Ez alatt a tizennégy nap alatt éppenséggel semmi másról nem beszéltem, mint olyan dolgokról, amelyek a tanítás során közvetlenül hasznosak lehetnek, ha működni hagyják azokat a lelkükben. Waldorf-iskolánk azonban rá lesz utalva arra, kedves barátaim, hogy úgy járjanak el saját bensőjükben, hogy lelkükben valóban hatni engedjék azokat a dolgokat, amelyeket most átvettünk.

Gondoljanak vissza néhány olyan dologra, amit megpróbáltam világossá tenni, hogy pszichológiailag elérjem az ember, és különösen a kialakuló, létesülő ember megértését. Gondoljanak vissza néhány ilyen dologra! És ha nem tudják, hogyan is kellene tenniük bizonyos dolgokat a tanítás során, vagy hogy mikor kellene megtenniük az adott dolgot, mely ponton, akkor mindenütt eszükbe juthat majd egy gondolat a tanítás efféle intézményeiről, ha jól emlékeznek arra, amiről ebben a tizennégy napban szó esett. Sok mindent sokszor el kellene mondani még, viszont tanító gépekké sem szeretném tenni önöket, hanem szabad, önálló tanárszemélyiségekké. Ezt is tekintetbe véve adtam elő azokat a dolgokat, amelyeket az elmúlt tizennégy napban önök elé tártam. Az idő oly rövid volt ugye, hogy a továbbiakat illetően az önök odaadó, együtt érző tevékenységére kellett apellálnom.

Gondoljanak azonban újra és újra arra, ami az ember, és különösen a gyermek megértésének érdekében most elhangzott. Ezek a dolgok minden egyes felmerülő módszertani kérdés esetében jó-szolgálatot tehetnek majd önöknek.

Látják, ha visszatekintenek, akkor bizony ennek a tizennégy napnak a különféle impulzusaiban össze fognak találkozni a gondolataink. Mert én magam is, erről biztosíthatom önöket, vissza fogok tekinteni! Hiszen ugye ez a Waldorf-iskola bizony nagyon is nyomasztja manapság azoknak a kedélyét, akik beindításának és berendezésének részesei. Ennek a Waldorf- iskolának sikerülnie kell! Ha sikerülne, attól sok minden függ majd! A sikerével a szellemi fejlődésében, amit képviselnünk kell, egyes dolgok egyfajta bizonyítást nyernek majd.

Ha szabad most a végén néhány személyes szót szólnom, azt szeretném mondani: a magam számára ez a Waldorf-iskola igazi problémás gyerek lesz. És újra meg újra aggódva vissza kell majd térnem a „gondos” gondolataimban ehhez a Waldorf-iskolához. Azonban, ha a helyzet teljes komolyságát tekintjük, tényleg jól együtt tudunk dolgozni. Tartsuk magunkat kiváltképp ahhoz a gondolathoz, amely ugyebár eltölti a szívünket és elménket: hogy a jelenkor szellemi mozgalmával bizony ugyanúgy kapcsolatban vannak a világ folyásának szellemi hatalmai is. Higgyünk ezekben a jó erőkben, akkor inspirálóan benne lesznek a létünkben, és képesek leszünk elvégezni a tanítás feladatát.