Ha az emberi testet nézzük, akkor kapcsolatba kell hoznunk a fizikai-érzéki környezetünkkel, hiszen folytonos kölcsönhatásban áll vele, az tartja fenn a létét. Ha kitekintünk fizikai-érzéki környezetünkbe, akkor ebben a fizikai-érzéki környezetben ásványi lényeket, növényi lényeket, állati lényeket észlelünk. Az ásványok, a növények, az állatok lényével fizikai testünk rokonságban áll. E rokonság sajátos módja azonban nem válik minden további nélkül világossá a felszín vizsgálatával, hanem szükség van arra, hogy mélyebben hatoljunk itt be a természeti birodalmak lényegébe, ha meg akarjuk ismerni az ember és fizikai-érzéki környezetének kölcsönhatását.

Az emberen, fizikai teste vonatkozásában, először is a szilárd csontvázát s az izmait észleljük. Majd beljebb hatolva, a vérkeringést észleljük azokkal a szervekkel együtt, amelyek a vérkeringéshez tartoznak. Észleljük a légzést, a táplálkozási folyamatokat, majd azt, hogy hogyan alakulnak ki a legkülönfélébb edényképződményekből - ahogy a tudomány nevezi őket - a szervek. Észleljük az agyat és az idegeket, az érzékszerveket, és az a feladat áll előttünk, hogy az ember e különféle szerveit, és a folyamatokat, amelyekben közvetítenek, beillesszük abba a külső világba, amelyben az ember él.

Induljunk ki abból, ami első látásra a legtökéletesebbnek tűnik az emberen - hogy mi a helyzet ezzel a valóságban, azt ugye már láttuk -, induljunk ki az agy-idegrendszerből, amely összefonódik az érzékszervekkel. Itt az embernek az a szervrendszere áll előttünk, amely a leghosszabb időbeli fejlődést hagyta maga mögött, s így túllépett azon a formán, amelyet az állatvilág kialakított. Az ember fej-rendszere meghaladta az állatvilágot, és túllépett az állati rendszeren az emberihez, amely határozottan a fej kialakításához vezetett.

Nos, tegnap arról beszéltünk, hogy mennyiben is vesz részt a fej-rendszer az individuális emberi fejlődésben, mennyiben indul ki az emberi test formálása, alakítása azokból az erőkből, amelyek, a fejben működnek. És láttuk, hogy a hetedik év körüli fogváltással bizonyos értelemben a fej-tevékenység egyfajta végponthoz jut. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mi történik itt, amikor az emberi fej kölcsönhatásban áll a mellkasi szervekkel illetve a végtagszervekkel. Meg kellene válaszolnunk a kérdést: mit is tesz tulajdonképpen a fej, amikor a dolgát végzi a mellkasi - törzsi-rendszerrel illetve a végtag-rendszerrel együtt? Folytonosan formál, alakít. Az életünk abból áll, hogy az első hét életévben erős alakító hatás indul ki a fejből, amely egészen a fizikai formákig terjed, de azután a fej továbbra is segít nekünk, fenntartja, lélekkel tölti el, átszellemíti a formát.

A fej az ember formaképzésével áll összefüggésben. Igen, de a fej alakítja-e ki a tulajdonképpeni emberi formánkat? Bizony nem. Hozzá kell szokniuk ahhoz a szemlélethez, hogy a fej titokban folyton valami mást akar csinálni önökből, mint amilyenek jelenleg. Vannak pillanatok, amikor úgy szeretné formálni önöket a fej, hogy úgy nézzenek ki, mint egy farkas, és vannak olyan pillanatok, amikor úgy szeretné formálni önöket, hogy báránynak tűnjenek, majd pedig, hogy féregnek; féreggé, sárkánnyá szeretné tenni önöket. Mindazokat az alkatokat, amelyeket a fejük tervez önökkel, széles körben megtalálják odakint a természetben a különféle állati formákban. Ha az állatvilágra tekintenek, akkor azt mondhatják: ez én magam vagyok, csakhogy a törzs-rendszerem és a végtag-rendszerem megteszi nekem azt a szívességet, hogy amikor a fejből kiindul például a farkas-alkat, akkor ezt a farkas-alkatot folytonosan átalakítja emberi formává. Folytonosan legyűrjük önmagunkban az animális formákat. Úgy leszünk úrrá rajtuk, hogy nem hagyjuk őket teljesen kibontakozni magunkban, hanem átformáljuk, metamorfózison visszük keresztül őket. Az ember tehát fej-rendszere útján az állati környezettel áll összefüggésben, de oly módon, hogy testi formaképzése folytonosan túllép ezen az állati környezeten. Végül is, mi marad meg önökben? Rátekinthetnek egy emberre. Képzeljék el magukban az embert. Azt az érdekes megfigyelést tehetik, hogy azt mondják: itt az ember. Ott fent van a feje. Ott egy farkas mozdul meg, de nem válik farkassá; a törzs és a végtagok azonnal feloldják. Ott egy bárány mozdul meg, de a törzs és a végtagok feloldják azt is.

Az állati formák érzékfeletti módon folytonosan létrejönnek az emberben, majd feloldódnak. Mi lenne, ha volna egy érzékfeletti fényképész, aki megörökítené ezt a folyamatot, aki tehát ezt az egész folyamatot fényképlemezre, illetve folytonosan cserélődő fényképlemezekre venné fel? Mit látnánk ezen a fényképlemezen? Az ember gondolatait látnánk. Az ember gondolatai ugyanis érzékfeletti megfelelői annak, ami érzékileg nem jut kifejeződésre. Érzékileg nem jut kifejeződésre ez a folytonos metamorfózis az állatiból, amely a fejtől lefelé áramlik, de érzékfeletti módon a gondolkodás folyamataként működik az emberben. Érzékfeletti reális folyamatként jelen van. A fejük nem csupán ott lustálkodik a vállukon, hanem szívesen megtartaná önöket az állati minőségben. A teljes állatvilág formáit megadja önöknek, azt szeretné, ha folytonosan állat-birodalmak jönnének létre. De a törzsük és a végtagjaik nem hagyják, hogy az életük során egy teljes állatvilág keletkezzék önökből, hanem átalakítják ezt az állatvilágot a gondolataikká. Így állunk kapcsolatban az állatvilággal. Érzékfeletti módon létrehozzuk magunkban ezt az állatvilágot, és azután nem hagyjuk, hogy érzéki valósággá váljék, hanem visszatartjuk az érzékfeletti világban. A törzs és a végtagok nem eresztik be ezeket a keletkező állatokat a saját területükre. Ha a fej túlságosan hajlik arra, hogy létrehozzon valamit ebből az állatiból, akkor a szervezet többi része ellenszegül, hogy befogadja ezt, s akkor a fejnek a migrénhez, illetve a fejben lejátszódó hasonló dolgokhoz kell fordulnia149, hogy újra kiirtsa ezeket.

A törzs-rendszer is kapcsolatban áll a környezettel. De nem a környezet állati minőségével áll kapcsolatban, hanem a növényvilág teljes palettájával150. Titokzatos kapcsolat van az emberi törzs-rendszer, a mellkas-rendszer és a növényvilág között. A törzs-rendszerben, a mellkas-rendszerben, a törzsi-mellkasi rendszerben játszódik le a vérkeringés leglényegesebb része, a légzés és a táplálkozás. Mindezek a folyamatok kölcsönhatásban vannak azzal, ami odakint a fizikai-érzéki természetben, a növényvilágban zajlik; de igen sajátos összefüggésben.

Nézzük elsőként a légzést. Mit tesz az ember, miközben lélegzik? Oxigént vesz fel, s azt életfolyamatai útján összekapcsolja a szénnel, és szénsavvá alakítja. A szén az átalakított tápanyagok által van jelen a szervezetben. Ez a szén felveszi az oxigént. Azáltal, hogy az oxigén összekapcsolódik a szénnel, szénsav keletkezik. Nos, jó alkalom volna most az ember számára, hogy ha ott van benne a szénsav, ne engedje ki azt, hanem tartsa bent. Ha pedig most megint csak el tudná választani a szenet az oxigéntől - nos, mi történne akkor? Ha az ember először is az életfolyamatai által oxigént lélegzik be, s odabent összekapcsolja azt a szénnel szénsavvá, és ha most képes lenne arra, hogy bensőleg kioldja az oxigént, a szenet viszont feldolgozza magában, mi jönne létre akkor bent az emberben? A növényvilág. Hirtelen ott nőne fel benne a teljes vegetáció. Ott nőhetne. Hiszen ha megvizsgálják a növényeket, mit is tesznek azok? Nem lélegzik be az oxigént ugyanolyan szabályos módon, mint az ember, hanem a szénsavat asszimilálják. A növények nappal szénsavra áhítoznak, és oxigént bocsátanak ki. Baj lenne, ha nem tennék; akkor nem állna oxigén a rendelkezésünkre, s az állatoknak sem jutna. A szenet azonban visszatartják. Abból alkotnak maguknak keményítőt és cukrot és mindent, ami bennük van; abból építik fel maguknak a teljes szervezetüket. A növényvilág azáltal jön létre, hogy abból a szénből építi fel magát, amelyet a növények az asszimilációjuk során kiválasztanak a szénsavból. Ha megnézik a növényvilágot, az valójában az asszimilációs folyamat útján átalakult szén. Ez az asszimilációs folyamat az emberi légzés-folyamat megfelelője. A növények is lélegeznek valahogyan, de ez más, mint az embernél. Csak a felszínes szemlélet mondja azt, hogy a növények is lélegeznek. Bár lélegeznek egy kicsit, főképpen éjjel; de ez épp olyan, mintha valaki azt mondaná: Itt egy borotva, most húst fogok vele vágni. A légzés-folyamat más a növényeknél, mint az embernél illetve az állatoknál, mint ahogy a borotva is valami más, mint a konyhai kés. Az emberi légzés-folyamatnak a növényeknél egy fordított folyamat felel meg, az asszimiláció folyamata.

Megérthetik ezek után, hogy ha folytatnák magukban azt a folyamatot, amelynek során szénsav keletkezik, vagyis ha megint csak kiválasztanák az oxigént, és a szénsavat szénné alakítanák át, ahogy azt a természet odakint teszi - az anyagok meg is volnának ehhez önökben -, akkor a teljes vegetációt kifejleszthetnék magukban. Elérhetnék, hogy hirtelen növényvilágként bontakozzanak ki. Eltűnnének, és létrejönne a teljes növényvilág. Megvan ugyanis az emberben az a képesség, hogy folytonosan egy növényvilágot hozzon létre; csak nem hagyja, hogy ez megtörténjék. A törzs-rendszere erősen hajlik arra, hogy folytonosan létrehozza a növényvilágot. A fej és a végtagok nem hagyják, hogy ez megtörténjék; védekeznek ez ellen. Így aztán az ember kiválasztja a szénsavat, és nem hagyja, hogy létrejöjjön magában a növényvilág. Hagyja, hogy odakint jöjjön létre a növényvilág a szénsavból.

Különös kölcsönhatás ez a mellkasi-törzsi rendszer és az érzéki-fizikai környezet között, hogy odakint van a növények birodalma, s hogy az ember folytonos kényszer alatt áll, nehogy növénnyé váljék, hogy ne hagyja kibontakozni magában a vegetációs folyamatot, hanem, ha kialakul, rögtön zárja ki magából. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember képes arra, hogy a mellkasi- törzsi rendszerrel kapcsolatban létrehozza a növények „ellenbirodalmát”. Ha a növényvilágot pozitívként képzelik el, úgy az ember a növényvilág negatívját hozza létre. Bizonyos értelemben egy fordított növényvilágot hoz létre.

És mi van akkor, ha a növényvilág elkezd az emberben rosszul viselkedni, s a fejnek és a végtagoknak nincs erejük, hogy keletkezését mindjárt csírájában elfojtsák, kitoloncolják? Akkor megbetegszik az ember! És alapjában véve a belső megbetegedések, amelyek a mellkasi-törzsi rendszerből erednek, abban rejlenek, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy azonnal elfojtsa a benne keletkező növényiséget. Abban a pillanatban, amikor csak egy kicsi is létrejön bennünk abból, ami a növényvilág felé hajlik, amikor nem vagyunk képesek arra, hogy rögtön gondoskodjunk arról, hogy ami növényvilágként akar bennünk létrejönni, az kikerüljön, és odakint hozza létre a birodalmát, abban a pillanatban megbetegszünk. Így tehát abban kell keresnünk a megbetegedések folyamatának lényegét, hogy növények kezdenek sarjadni az emberben. Természetesen nem válnak növényekké, mert végül is a liliom számára az ember belseje nem kellemes környezet. De az a tendencia, hogy kialakuljon a növényvilág, létrejöhet a többi rendszer gyengesége által, s akkor megbetegszik az ember. Ezért ha emberi környezetünk teljes növényvilágára tekintünk, akkor azt kell mondanunk: bizonyos értelemben a növényi környezetben benne van az összes betegségünk képe is. Ez az ember és a természeti környezet összefüggésének sajátos titka, hogy ti. nem csupán, ahogy azt más alkalmakkor kifejtettük151, a nemi érésig tartó fejlődésének képeit láthatja meg a növényekben, hanem hogy a kinti növényekben, kiváltképp, ha ezek a növények magukban hordozzák a gyümölccsé válás hajlamát, saját megbetegedési folyamatainak képeit is megláthatja. Olyan dolog ez, amit talán egyáltalán nem szívesen hall az ember, mert természetesen esztétikailag szereti a növényvilágot, és mert - ha a növényvilág az emberen kívül bontakoztatja ki a létét - az embernek igaza van ezzel az esztétikával. Abban a pillanatban azonban, amikor a növényvilág az emberen belül akarja kibontakoztatni a létét, abban a pillanatban, amikor az emberben akar burjánzani, abban a pillanatban betegség-okként hat az emberben az, ami odakint a színpompás növényvilágban működik. Az orvoslás akkor válik egyszer tudománnyá, ha minden egyes betegséget párhuzamba állít majd a növényvilág valamely formájával152. Amikor szénsavat lélegez ki az ember, alapjában véve a saját léte érdekében folytonosan kilé- legzi a teljes növényvilágot, amely benne akar létrejönni. Ezért nem kell csodálkozniuk azon, hogy ha a növény elkezd túllépni a szokványos növényi létén, és mérgeket kezd termelni magában, akkor ezek a mérgek szintén összefüggésben vannak az ember egészséges, illetve beteg folyamataival. De ez ugye a normális táplálkozási folyamattal is összefügg.

A táplálkozásra - amely szintén a mellkasi-törzsi rendszerben zajlik, mint a légzési folyamat, legalábbis a kiindulási pontja szerint - igen hasonló módon kell tekintenünk, mint a légzésre153. A táplálkozás során az ember szintén a környezete anyagait veszi magához, de nem hagyja, hogy úgy maradjanak, ahogy vannak; átalakítja őket. Éppen a légzés oxigénjének segítségével alakítja át őket. Az anyagok, amelyeket az ember a táplálkozás során magához vesz, miután átalakította őket, összekapcsolódnak az oxigénnel. Ez olyan, mint egy égési folyamat, mintha az ember belül folytonosan égne. A természettudomány is gyakran hangoztatja, hogy égési folyamat működik az emberben. Ez azonban nem igaz. Nem valódi égési folyamat az, ami az emberben zajlik, hanem egy olyan égési folyamat - jól figyeljenek most -, amelynek hiányzik az eleje és a vége. Az égési folyamatnak ez csupán a középső szakasza; hiányzik az eleje és a vége. Az ember testében sohasem mehet végbe az égési folyamat eleje, illetve vége, hanem csak az égési folyamat középső szakasza. Rombolóan hat az emberre, ha egy égési folyamat legelső szakaszai - ahogy az a gyümölcs kifejlődése során történik - lejátszódnak az emberi szervezetben (például, ha az ember teljesen éretlen gyümölcsöt fogyaszt). Ezt a kezdeti folyamatot, amely az égéshez hasonlatos, az ember nem tudja végigvinni. Ez nincs meg benne, megbetegíti őt. És ha sok éretlen gyümölcsöt meg tud enni, mint például az erős vidéki emberek, akkor igen erős rokonságban kell állnia a környező természettel, hogy az éretlen almákat és körtéket úgy meg tudja emészteni magában, mint ahogy a már a nap által teljesen megérlelt gyümölcsöt emészti. Tehát csak a középső szakaszt képes elvégezni az ember. A táplálkozás folyamán a különféle égési folyamatokból csak a középső szakaszt képes elvégezni. Ha végigvisszük a folyamatot, akkor az oda jut, ahová például az érett gyümölcs jut odakint, hogy megrothad. Ezt már nem szabad elvégeznie az embernek. A végét szintén nem szabad elvégeznie; még ezt megelőzően ki kell választania a tápanyagokat. Az ember tényleg nem úgy végzi el a természeti folyamatokat, ahogy azok a környezetben lejátszódnak, hanem csak a középső szakaszt hajtja végre; az elejét és a végét nem tudja magában elvégezni.

Most pedig valami igen különöset látunk. Tekintsenek a légzésre. Az ellentéte mindannak, ami odakint a növényvilágban zajlik. Bizonyos értelemben ez az anti-növényvilág. Az ember légzése az anti-növényvilág, és belsőleg hozzákapcsolódik a táplálkozási folyamathoz, amely a kinti folyamat középső szakasza. Látják, kétféle dolog él a testi mellkas- törzs-rendszerünkben: ez az anti-növényi folyamat, amely a légzés során játszódik le, mindig belejátszik a kinti egyéb természeti folyamatok középső szakaszába. Ezek együttműködnek. Látják, így függ össze a lélek és a test. Ebben rejlik a lélek és a test titokzatos kapcsolódása. Amikor az, ami a légzési folyamat során játszódik le, összekapcsolódik az egyéb természeti folyamatokkal, amelyeknek csak a középső szakasza megy végbe, akkor a lelki - az „antinövényi” folyamat - összekapcsolódik az emberivé lett testiséggel, amely mindig a természeti folyamatok középső szakasza. A tudomány sokáig gondolkodhat azon, hogy mi is a test és a lélek közötti kölcsönhatás, ha nem a lelkivé vált légzés és a természeti folyamatok középső szakaszának megtestesült léte közti titokzatos összefüggésben keresgél. Ezek a természeti folyamatok nem az emberben indulnak el és nem az emberben fejeződnek be. A keletkezésüket odakint hagyja az ember; s csak akkor múlhatnak el, amikor már kiválasztotta őket. Az ember testileg csak a természeti folyamatok egy középső szakaszához kapcsolódik, és a légzés-folyamatban lélekkel járja át ezeket a természeti folyamatokat.

Így jön létre a folyamatoknak az a finom szövedéke, amelyet a jövő orvoslásának, a jövő higiéniájának különösen alaposan kell majd tanulmányoznia. A jövő higiéniájának fel kell tennie a kérdést: Hogyan hatnak egymásra odakint a világmindenségben a különböző hőfokok? Hogyan hat a hő egy hűvösebb helyről egy melegebbre való átmenet során és fordítva? És hogyan hat a kint működő hőfolyamat az emberi szervezetben, ha belehelyezkedik ebbe a hőfolyamatba? Levegő és víz együttműködését találja az ember a külső növényi folyamatban. Tanulmányoznia kell majd, hogy hogyan is hat az emberre, ha belehelyezkedik ebbe, és így tovább.

Az ilyen dolgok tekintetében a mai orvostudomány már valamennyire elindult, de még nem jutott messzire. Így például sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy ha valamilyen betegségforma megjelenik, akkor a kórokozót bacilus- vagy baktériumformában találja meg154. S ha megtalálta, elégedett. Sokkal inkább számít azonban annak a felismerése, hogy miért is van, hogy az ember képes az élete egy adott pillanatában kisebbfajta növényi folyamatot beindítani önmagában, hogy aztán ebben a bacilusok kellemes tartózkodási helyet szimatoljanak meg. Az a lényeg, hogy olyan állapotban tartsuk a testünket, hogy ne legyen benne kellemes tartózkodási hely mindenféle növényi tenyészetek számára. Ha így járunk el, akkor nem végezhetnek majd rajtunk túl nagy pusztítást ezek a hatalmak.

Nos, az a kérdés marad még: hogyan is viszonyul tulajdonképpen a csontváz és az izomzat a teljes emberi életfolyamathoz, ha testi mivoltában vizsgáljuk az embert a külvilággal való viszonyában?

Látják, olyasvalamire bukkanunk itt, amit feltétlenül meg kell érteniük, ha meg akarják érteni az embert. Erre azonban a mai tudomány szinte egyáltalán nincs tekintettel. Figyeljék meg, hogy mi is történik, miközben behajlítják a karjukat. Az izom összehúzásával, amely behajlítja az alkart, egy teljesen gépies folyamatot érnek el. Most képzeljék el, hogy ez egyszerűen úgy történt volna, hogy előtte ilyen testhelyzetben voltak (lásd az első rajzot):

Most pedig kihúznának egy szalagot (c) és feltekernék; akkor ez a szár ezt a mozdulatot hajtaná végre (lásd a második rajzot). Teljesen gépies mozdulat ez. Ilyen gépies mozdulatokat hajtanak végre, amikor meghajlítják a térdüket, és akkor is, amikor járnak. Hiszen járás közben folytonosan mozgásba jön a testük teljes gépezete, és folytonosan erők hatnak. Elsősorban emelőerők ezek, de az a lényeg, hogy erők hatnak. Képzeljék most el, hogy valamilyen trükkös fotográfiai eljárással el tudnák érni, hogy amikor jár az ember, semmit se fényképeznének le belőle, de lefényképeznének minden erőt, amellyel él. Tehát azokat az erőket, amelyeket felhasznál, hogy felemelje a lábát, hogy megint ráálljon, s hogy utána rakja a másik lábát. Az emberből tehát semmit sem fényképeznének le, csak az erőket. Először is, ha látnák, hogyan fejlődnek ezek az erők, egy árnyat fényképeznének le, sőt, a járás során egy egész árnyéknyalábot. Nagyot tévednek, ha azt hiszik, hogy az „én”-ükkel az izmokban és a húsban élnek. Az „én”-ükkel, amikor ébren vannak is, nem az izmokban és a húsban élnek, hanem elsősorban ebben az árnyékban, amelyet így lefotóznak, azokban az erőkben, amelyek által a testük végrehajtja a mozdulatait. Bármily groteszkül hangozzék is: amikor leülnek, és a hátukat nekitámasztják a széktámlának; akkor „én”-ükkel abban az erőben élnek, amely e nekifeszülésben fejlődik ki. És amikor állnak, akkor abban az erőben élnek, amellyel a lábaik hozzányomódnak a talajhoz. Folytonosan erőkben élnek. Egyáltalán nem igaz, hogy a látható testünkben élünk az „én”-ünkkel. Az „én”-ünkkel erőkben élünk. A látható testünket csak magunkkal hordozzuk; azt csupán magunkkal cipeljük a fizikai földi létünk során a halálig. De tulajdonképpen az éber állapotban is egy erőtestben élünk. És mit tesz valójában ez az erőtest? Folytonosan egy sajátos feladatot állít maga elé.

Amikor táplálkoznak, mindenféle ásványi anyagokat is magukhoz vesznek. Ha nem is sózzák meg erősen a levesüket - a só ugye benne van az ételeinkben -, akkor is felvesznek ásványi anyagokat. Meg is van erre az igényük, hogy ásványi anyagokat vegyenek magukhoz. Mit is tesznek ezekkel az ásványi anyagokkal? Látják, a fej-rendszerük nem sokat tud kezdeni ezekkel az ásványi anyagokkal. A törzsi-mellkasi rendszerük sem. De a végtag-rendszerük megakadályozza, hogy ezek az ásványi anyagok a rájuk jellemző kristály-formát vegyék fel önökben. Ha nem fejlesztenék ki a végtag-rendszerük erőit, akkor, ha sót esznek, só-kockává válnának. A végtag-rendszerük, a csontváz és az izom-rendszer folytonosan arra törekszik, hogy szembeszegüljön a földi ásványképződéssel, vagyis feloldja az ásványokat. Azok az erők, amelyek feloldják az ásványokat az emberben, a végtag-rendszerből erednek.

Ha a megbetegedési folyamat túllép a pusztán növényi minőségen, vagyis ha a test arra hajlik, hogy ne csak a növényiséget bontakoztassa ki magában, hanem az ásványi kristályosodási folyamatot is, akkor a betegség egy magasabb, igen romboló formája alakul ki, például a cukorbetegség155. Akkor az emberi test nem képes arra, hogy amit a külvilágból felvesz, és amit folytonosan fel kell oldania, az ásványokat, a végtagjai erejéből valóban feloldja. És ha manapság az emberek pontosan azokon a betegségeken nem képesek úrrá lenni, amelyek az ember beteg ásványi folyamataiból erednek, úgy ez a leggyakrabban onnan ered, hogy nem vagyunk képesek elegendő mértékben alkalmazni e betegségformák ellenszereit, amelyeket mindnyájunknak elő kellene teremtenünk az érzékszervek, vagy az agy, az idegkötegek összefüggéseiből és hasonlókból. A látszatanyagokat - bizonyos okokból látszat-anyagoknak nevezem őket -, amelyek az érzékszervekben vannak, amelyek az agyban és az idegekben vannak, ezt a szétbomló matériát valamilyen formában fel kellene használnunk, hogy úrrá lehessünk az olyan betegségeken, mint a köszvény156, a cukorbetegség és hasonlók. E téren csak akkor érhetjük el az emberiség valódi gyógyulását, ha egyszer teljesen átlátjuk majd az ember és a természet összefüggését abból a szempontból, amelyet ma megadtam önöknek.

Az ember teste semmilyen más módon nem válik megmagyarázhatóvá, csak ha előbb megismerjük a benne zajló folyamatokat, ha tudjuk, hogy az embernek fel kell oldania magában az ásványokat157, ellentétébe kell fordítania magában a növényvilágot, és túl kell vezetnie saját magán, vagyis át kell szellemítenie az állatvilágot. És mindannak, amit a tanárnak a testi fejlődésről tudnia kell, annak egy olyan antropológiai, antropozófiai szemlélet az alapja, amilyet itt felállítottam önöknek. Hogy mit is építhetünk fel erre pedagógiailag, arról holnap beszélnénk majd tovább.