Kérdés: Mi az olyan művészet fogalma, amely valójában egyáltalán nem művészet? Mi a művészet lényege, és hogyan különböztethető meg a művészettudománytól?

Ez rendkívül absztrakt módon feltett kérdés, és érzésem szerint rendkívül művészietlenül is van megfogalmazva, annál az egyszerű oknál fogva, mivel egy kapcsolat meghatározását a művészethez és a művészettudományhoz, amely kapcsolat egy megkülönböztetésből indul ki, szellemtudományosán egyáltalán nem lehet helyesen átérezni.

Látják, ha meg akarjuk érteni azt, ahogy a szellemtudomány felvetette a művésziség fogalmát, akkor érzékelnünk kell a különbséget aközött, ahogy egyes esztéták írtak az építőművészetről, a szobrászatról, a zenéről és hasonlókról. Végül is, Moriz Carriére-1 sokan, nemcsak Münchenben nagy esztétának tartották, az Önök értelmezése szerint talán nem művészettudósnak, de ez nem tesz semmit, erről a területről is hozhatnánk példákat. De abban a korban, amikor Carrieré, az esztéta Münchenben élt, élt ott egy festő is. Én még egy ilyet ismertem, és egy bizonyos alkalommal, amikor mindenfélét meg kellett néznem nála, beszélgettünk Carrieré-ről is. S ott azt mondta: Ó, igen, még egész jól emlékszem, hogy amikor fiatal festők voltunk, fiatal tacskók, teljesen beleszédülve a művészetbe, beszélgettünk Carrieré-ről, és olyannak tartottuk, aki „röfög az esztétikai gyönyöröktől”.

Nos, az ember nagy tisztelettel viseltethet az olyan gondolatok absztrakt formába öntése iránt, amelyek a művésziségről szólnak; de egyenesen ezt akarni - miután már beszéltünk a művészet művészi felfogásáról, amelyet éppen át kell éreznünk -, azt követelni, hogy ismét meghatározzuk a művészet lényegét, ezt mégiscsak olyasminek tartom, ami nem vezet jóra. Természetesen rettentően könnyű lenne meghatározni a művészet lényegét, mivel a 19. század folyamán és a 2o. század elején tucatnyi alkalommal meghatározták. S már szükségből is el tudjuk képzelni, mit ért művészettudomány alatt az, aki nem gondolja úgy, hogy a művészit a szellemtudomány szemléletmódján keresztül érti meg az ember. De arról van szó, hogy egyáltalán nem maradunk meg bizonyos előítéleteknél, hanem hogy a szellemi élet eleven mozgásába helyezzük magunkat, és képesek vagyunk együtt haladni azzal, ami ma valóban az emberiség mélységeiből kiinduló követelés: hogy a tudományt, a művészetet és a vallást egymás mellé helyezzük, ne pedig tovább bomlasszuk az ember szellemi életének ezt a három irányzatát.

Itt ma még természetesen megütközést keltünk, ha a művészet szemléletét egészen más formában kell elfogadnunk, mint bizonyos szabályszerű művészettudományos szemléletmód teszi, amelynek hagyománya van. De ma olyan ponton állunk, hogy előre kell lépnünk ebben az irányban, amelyet itt hangsúlyoztunk. S itt arról van szó, hogy az olyan kérdésekkel, mint mi a művészet lényege? Mi az ember lényege? - amelyek kiesnek a meghatározásból, mindenképpen fel kell hagynunk. Arról van szó, hogy egyre jobban meg kell értenünk, amit az olyan emberek gondoltak, mint Goethe, aki a színtanába való bevezetésben azt mondja: valójában nem beszélhetünk a fény lényéről; a színek a fény tettei. S aki a színek történéseiről teljes leírást ad, az a fény lényegről is mond valamit. - Aki tehát egy bizonyos terület, művészeti terület tényszerűségeibe olyan formában mélyed bele, amellyel közeledik e művészi terület átéléséhez, az fokozatosan egyfajta szemléletet nyújt az érintett művészeti terület lényegéről. De azt mindenképpen le kell győzni, hogy az élre állítva, vagy különben valamiképp összefüggés nélküli meghatározásokat tegyünk, hogy olyan kérdéseket vessünk fel, hogy mi az ember lényege, mi a művészet lényege, és hasonlók.

Tegnap itt egy igen figyelemreméltó eset történt; valaki azt mondta: Wagner - tézis, Bruckner - antitézis, és a szellemtudománynak kellene most a szintézisnek lennie. Igen, látják, valami ilyesmi egy meghatározott helyre állítva olyan, mint amikor én például Wagnerről valami okosat mondtam, majd Brucknerről valami okosat, majd még valami hagyományosan okosat tudnék mondani, ezután ezt a sok mindent mintegy összefoglalva, absztrakt, vértelen fogalmakat használnék: tézis, antitézis, szintézis, egészen az összefoglalásig. Ennek volna értelme. De egyedüli kijelentésként ez lehetetlen. Tehát kell, hogy valami érzést tápláljunk az iránt, ha valami mintegy organizmusként működik.

Szeretnék egy másik területről egy példát mondani: Hegel enciklopédiája a filozófiatudományokról. Ott az utolsó fejezet magáról a filozófiáról szól. Igen, amit ott magáról a filozófiáról mondanak, azt mindahhoz mondják, ami megelőzte. így az ember mindazt, ami előzmény volt, már felvette magába. Ez egy nagyszerű, óriási architektonikus befejezés. Kérem, vonják ki ezt az utolsó fejezetet, és vegyék úgy, mint a filozófia egyfajta meghatározását - akkor a legtisztább badarság. Ez akkor a legnagyobb badarság! Olyasmi ez, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyediség felfogásától el kell jutnunk az egész átéléséig, hogy lehetőség szerint fokozatosan fel kell emelkednünk a belénk nevelt fogalomcsomóktól, az egyes jellemzőktől az egész felfogásáig, áttekintéséig.

S ebben az értelemben gondolom, hogy mindenképpen már egyfajta megértéshez vezet, ha azt, ami külsőleg, zenei tényként lejátszódik, másik pólusában belső átélésként mutatkozik; s ha akkor átérezzük azt, ami ott az emberben történik, akkor, úgy vélem, ez mindenképp művészibb felfogás, mint egyes zenetudósok felfogása! S szeretném hozzáfűzni, hogy könnyen érthető okokból ma még nem mehetünk elég messzire ezen a téren. Ha már olyan messzire jutottunk volna, hogy egészen az imaginációkig és az imaginációk ábrázolásáig vihetnénk, akkor ideállíthatnánk valami hasonlót is, mint amit a görögök, miközben Apolló lantjáról beszéltek, és valójában az embernek, mint eleven hangszernek a bensőjét értették ezen, amely visszaadja a kozmosz harmóniáit és dallamvezetését. Ez a szó nem egy mai természettudós valamilyen absztrakciójával, a világűr bizonyos leírásával függ össze, hanem a világmindenség szépségével, a kozmosz szépségének harmonikus összecsengésével, ami összefügg a világmindenség szépségével.

Az emberiség egykor annak egyfajta egymásra hatásából indult ki, ami ma differenciált. Mindenképpen át kell élnünk ezt a megkülönböztetettséget, de ismét alkalmat kell találnunk arra, hogy ezt a differenciáltságot együtt szemléljük, együtt felcsendülni halljuk, hogy egy eleven egészbe dolgozzuk bele magunkat, hogy a megismerés élménye ugyanakkor ismét művészi tartalommá és vallási megnyilatkozássá váljék.

Ez az, amire ismét törekednünk kell. A bölcsesség teljes egészében úgy tud fellépni, hogy a szépség formájában mutatkozik, és vallási impulzusok formájában nyilatkozik meg. Ekkor olyasmit fogunk átélni, ami mindenképpen még egy távolabbi jövőhöz tartozik: hogy mi magunk bizonyos szintézist találunk egy oltár és egy laboratóriumi asztal között. Ha olyan mély tisztelettel tudunk állni a természet előtt, ahogy valójában kellene, akkor a tudomány istentiszteletté válik számunkra. S ha bennünket, embereket teljesen áthat az a képesség, az a lehetőség, amely a természet és a szellem ilyenfajta felfogásának felel meg, akkor a tudomány mindenfajta szolgálata ismét szép formák szerint történik majd.

Ma még ez fantasztikumnak tűnik. Ez azonban realitás! Mert ez olyasmi, amire törekednünk kell és meg kell valósítanunk, hogy az emberiség ne kerüljön egyre jobban és jobban dekadenciába.

Egy résztvevő a brémai muzsikusokról szóló mese mélyebb értelméről kérdez, hogy vajon ennek van-e valami köze az emberi lénytagok összefüggéséhez. „De természetesen kész vagyok lemondani a válaszról, ha dr. Steiner túlságosan fáradt”.

Ez nem ok erre, kedves Büttner úr, de erről a következőt szeretném mondani: Berlinben egyszer mondtam néhány dolgot és néhány példát is említettem arról, hogyan kerülhet közel az ember a szellemtudománnyal a mesék megértéséhez, és ténylegesen sok-sok kutatást végeztem, hogy a mesék jelentése mögé jussak. Mert, látja, valóban nem szeretnék azok közé az emberek közé tartozni, akikről ez a mondás szól:

Az értelmezésben frissek és elevenek legyetek;
Mert csak ráfogjátok, ha meg nem fejtitek.

Ez sohasem volt az alapelvem, hanem mindig sok fáradságomba került, hogy eljussak ahhoz, amit fel kell kutatni, néha a kutatás minden lehetséges területén, ha éppen egy mesével akar boldogulni az ember. S ezért itt már azt kell mondanom: hiszen ha még fáradtabb is lennék, mint amilyen ma vagyok, a legnagyobb öröm lenne számomra, hogy megörvendeztessem Önt a brémai muzsikusok meséjének egyfajta megfejtésével, értelmezésével. De sohasem foglalkoztam ezzel, s ezért nincs mit mondanom róla. Ezért kérem Önt, hogy várjon, hogy ebben az életben, vagy egy következőben egyszer adódjon egy alkalom, hogy kikutassák ezt a dolgot.

Kérdés: Hogyan látja a szellemtudomány az ösztönös, ún. abszolút hallás jelenségét?

Dr. Steiner asszony igen megkönnyítette számunkra, hogy deklarációjában átéljük a szellemi elevenséget. Ezen fellelkesülve, szeretném megkérdezni, körülbelül milyen módon kell eljárnia annak, aki énekelni tanul? Meg vagyok győződve róla, hogy a szívünkhöz közel álló új művészeti tevékenység terén, egyfajta új énekművészet megalapozásához valóban egyetlen férfi pedagógus sem jöhet számításba segítőként a képzésre váró férfihangokhoz. Ezért szeretném megkérdezni, vajon női oktató működhet-e.

Úgy tűnik, ma nem sok homeopatikus dolog jelenik meg a kérdésfeltevésben! Először, nemde, ehhez végül is nem sokat lehet hozzáfűzni, csak azt, ami más emberi képességnél is megvan. Teljesen elfogadható, bár én itt erről is csak elővigyázattal nyilatkozhatok, mivel ez olyan kérdés, amellyel még nem foglalkoztam igazán kutató jelleggel, de teljesen elfogadható, hogy a hanggal kapcsolatos abszolút tudat megléte számos embernél - úgy vélem, kevesebbnél, mint ma általában gondolják - az éter-, vagy asztráltest valamely sajátosságán alapul, amely a fizikai testben valahogyan visszatükröződik. De szükséges lenne, hogy itt meghatározott kutatásokat végezzünk. Nagyon valószínű számomra, hogy ez az abszolút hang-tudat azon alapul, hogy a három félkör alakú csatorna egészen meghatározott minősége ebben az esetben is fennáll. így valószínű - de amint mondtam, csak egészen óvatosan szeretnék erről véleményt nyilvánítani -, hogy ez a szerv, amelynek ugye, sok funkciója van, többek között egyensúly-szerv is bizonyos egyensúly-viszonyok között, hogy ennek a szervnek valószínűleg az abszolút halláshoz is van valami köze.

Most azzal kapcsolatban, amit végül dr. Steiner asszony deklarációjáról mondtak. Biztosíthatom Önöket, a kérdést csakugyan feltették, de valójában mégsem úgy, hogy valamit kipuhatoljunk belőle, amit a kérdésfeltevő tulajdonképpen akar, amikor azt kérdi: mit kell tanítani az éneklésben, hogyan kell tanítani, hogy lehetőleg gyorsan elérjük azt, amit szellemtudományos értelemben egy jó énekművésznek fel kell mutatnia? - Igen, meg kell mondanom, hogy érzésem szerint igen sok filiszterség keveredett ebbe a kérdésfeltevésbe. Mivel, nemde, már komolyan kell vennünk azt, hogy a szellemtudománynak van bizonyos befolyása az emberekre, bizonyos hatása, és az emberek a szellemtudomány által ugyan nem alakulnak át - kívülről nem dolgozzák meg őket -, de olyan helyzetbe kerülnek, hogy bizonyos erőket, amelyek mostanáig rejtve maradtak az emberiségfejlődésben, előhozzanak magukból, és ezáltal megnyilatkoztassák mélyebb emberi természetüket.

Ezáltal az ember szellemi életének különböző területei is tovább fejlődnek. És sok minden között, amelyeket természetesen egyenként elmondhatnánk ehhez a kérdéshez, van valami, amit elmondhatunk, ha arra utalunk, hogy mindenekelőtt attól kellene megszabadulnunk, hogy az énektanítás sokféle módszeréről beszéljünk. Ezt egyáltalán nem mondom szívesen, mivel a helyiségek, ahol ezeket a módszereket kitalálták, olyan rettentő sűrűn lakottak, hogy az ember egyáltalán nem tudja, hová ütközik, ha a jelenlegi énektanítási módszerekről véleményt nyilvánít! Ebbe már nem szeretnék belebocsátkozni, de szeretném felhívni valamire a figyelmet.

Úgy vélem, el kell kezdenünk megérteni, mit jelent az, hogy ne egyfajta módszer szerint dolgozzunk, ne azt kérdezzük: hogyan kell ezt vagy azt beállítani, hogyan kell a lélegzetvételt igazítani, hogyan kell azt a sok előkészületet megtenni, mielőtt az ember egyáltalán odajut, hogy énekeljen valamit? - A legtöbb mai módszer valójában előkészületi módszer, a beállítás, a lélegzetvétel módszerei, és így tovább. Mindegyiktől el kell tekintenünk, amelyik valójában éppen arra megy ki, hogy az emberi organizmust egy kissé úgy tekintse, mint egy gépet, és helyes módon olajozza, a kerekeket a helyes tengelymagasságba hozza és hasonlók. Ez természetesen egy kissé túlzott, de Önök megértik, hogyan gondolom. Ehelyett azt kellene látnunk, hogy éppenséggel a művészeti oktatásban rendkívül sok függ a tanár és a növendék személyes, nem mérhetően finom kapcsolatától. El kell jutnunk oda, hogy össze tudjunk kötni ezzel egy fogalmat, vagyis valójában énekléskor a tudatot kiemelni a gégefőből és mindabból, ami létrehozza a hangot, és inkább - mondhatnám - tudatosan a környező levegővel kapcsolatban állni, inkább a gégefő környezetével énekelni, mint magával a gégefővel.

Tudom, hogy manapság sokan ahhoz, amit így mondok, még semmiféle fogalmat sem tudnak kapcsolni, de éppen ezeket a fogalmakat kell megszereznie az embernek. Nagy fontosságot kell tulajdonítanunk annak, hogyan jön létre az, amit az ember - mondhatnám - a visszahallgatásnál átél, mialatt az ember énekel, de hallja, mialatt az ember megtanulja önmagát hallgatni, de nem úgy, hogy az ennél az odafigyelésnél tesz valamit, mint amikor megy és folytonosan a saját lábára lép; ez természetesen ismét csak zavarná az éneklést. Ha tehát eljut oda, hogy kevésbé a fiziológiaiban és inkább a művésziben, mint olyanban éljen, és ha az oktatás is inkább a művészi megragadásáért folyik, akkor jut el arra az útra, amelyre talán a kérdésfeltevő utalhatott.

Mindenképpen úgy vélem, hogy az olyan pedagógia, amelyet a Waldorf-iskolákban művelünk, a művészeti oktatás és az énektanítás számára is fokozatosan sikereket ér majd el, ha a külső eszközök is adottak lesznek számunkra.

Az, amit Baumann úr gondolt tegnap a Waldorf-iskolákra vonatkozóan, már az euritmiában és az éneklésben, a zeneiségben is ott van. Ha a zeneiséggel és az énekléssel még nem úgy mennek a dolgok, ahogy ideálisan kellene menniük, ez valóban nem pedagógiánkon, egyáltalán nem a mi pedagógiánkon, legkevésbé sem pedagógusaink pedagógiáján múlik, hanem inkább azoknak a pedagógiáján, akik egészen más háttérből kiindulva mintegy gondoskodni tudnának megfelelően nagy termekről, amelyekben tisztességes hangszereket is el lehet helyezni, és jól szellőztetett termekről az euritmiához, és hasonlók. Kifejezetten erre szeretnék utalni. S úgy gondolom, hogy az, amit ma a Waldorf-iskolákban teljesíteni lehetne, a zenei és eritmia-oktatás terén is, egészen másnak mutatkozna, ha csak pedagógusaink pedagógiájával kellene számolnunk, és nem még egyéb dolgok pedagógiájával, amelyek csak akkor szükségesek, ha iskolát kell alapítani.

Ma megkérdeztek engem - nem tudom, hogy az úr itt van-e -, hogy ő úgy érzi, más helyeken is kellene iskolákat alapítanunk. Azt mondtam, ezt az elejénél kell elkezdenie az embernek. Ha van pénzetek, akkor beszélhetünk tovább!

Nos, ez talán mégis olyasmi, mint amikor fején találjuk a szöget. Vagy másként gondolják? Egyáltalán nem szeretném valahogy azt tulajdonítani Önnek, Baumann úr, hogy ezt másképp érthette.

Nos, még a férfihangokkal kapcsolatos kérdés: talán mégsem lenne csalódás, ha teljesen figyelmen kívül hagynám azt, hogy egy nő is képezhet-e férfihangot? Mivel már mondtam, hogy ennek lényegében a személyes, nem érzékelhető dolgokhoz van köze, így szeretném ezt természetesen kiterjeszteni ennek a kérdésnek a megválaszolására is. Mindenképpen úgy vélem, hogy még bizonyos körülmények között ez igen kedvező kapcsolat is lehet, sőt ez a férfi igen sokat tanulhat itt, sokkal többet, mintha egy férfi tanítaná, főleg ha a hölgy még szép, sőt érintetlen is!