Hogy mai előadásunk témáját jellemezzük, egy olyan tényből akarunk kiindulni, amelyet az előző előadásban már említettünk. Kifejtettük, hogy a falon lévő árnyképe ugyanolyan kapcsolatban van az emberrel, mint ahogy a zeneiség, különösen a fizikai síkon lévő hangok a devacháni élet árnyképei számunkra. Említettük, hogy a Bach-családban kétszázötven év alatt huszonkilenc többé-kevésbé nagy tehetségű muzsikus született, hogy tehát a zenei tehetség generációkon át öröklődött, mint ahogy a Bernoulli- családban a matematikai tehetség. Ma ezeket a tényeket okkult álláspontból is meg akarjuk világítani, és ebből az álláspontból sokoldalú válaszokat kapunk majd fontos karmikus kérdésekre. Egyesek lelkét a következő kérdés nyomja: hogyan viszonyul a fizikai öröklés ahhoz, amit folyamatos karmának nevezünk?

A Bach-családban az ük-ükapa egy olyan meghatározott individuum volt, aki ezerötszáz, vagy ezerhatszáz évvel ezelőtt élt a Földön, és másféle külseje volt. A nagyapában ismét más individuum testesült meg. A nagyapával szemben az apa ismét egy más egyéniség; a fiában pedig újra egy másik egyéniség testesült meg. Ennek a három egyéniségnek a zenei tehetség öröklődéséhez közvetlenül egyáltalán nem volt köze. A zenei tehetség átvitele pusztán fizikai öröklődés. A fizikai öröklődés e kérdését felületesen válaszoljuk meg, ha világossá tesszük, hogy az ember zene iránti tehetsége a fül berendezésétől függ. Semmiféle zenei tehetség sem jelentene semmit, ha az érintettnek nem lenne zenei füle; a fülnek különösen be kell rendezkednie erre a tehetségre. S ez a zenei tehetség tisztán testi alapja az, ami nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Így van egy muzikális fiú, apa és nagyapa, akiknek mind muzikális fülük van. Ahogy a test fizikai formái, például az orré, egyik generációról a másikra öröklődnek, ugyanúgy a fül szerkezeti viszonyai is.

Tegyük fel, hogy egy sor olyan egyéniséggel van dolgunk, akik éppen a szellemi világban vannak, és előző inkarnációjukból magukkal hozzák a zene iránti hajlamot, amit most ki akarnak élni a fizikai síkon. Mit jelentene ez a hajlam, ha az individualitások nem tudnának olyan testekben inkarnálódni, amelyek muzikális füllel rendelkeznek? Ezek az egyéniségek végigélnék az életet, s ennek a képességnek némának, képzetlennek kellene maradnia. Magától értetődő, hogy ezek az individuumok egy muzikális füllel rendelkező családhoz fognak vonzódni, amelynek olyan testi adottságai vannak, amelyek lehetővé teszik ennek az egyéniségnek, hogy kiélje magát. Lent, a fizikai síkon lévő család vonzóerőt gyakorol fent, a devachánban lévő individuumra. Ez talán még kétszáz évig, vagy hosszabb ideig maradna a devachánban; talán az ott töltendő ideje még nem egészen telt le. De mivel a fizikai síkon van egy alkalmas fizikai test, ez az individuum most meg fog testesülni, bár a devachánban még kétszáz évig maradhatott volna, és a következő devacháni idején talán be fogja pótolni ezt az időt, és akkor sokkal tovább időzik majd a szellemi világban. Ilyen szabályok szolgálnak a megtestesülés alapjául. Nemcsak attól függnek ezek, hogy az individuum ott fent sürgeti-e a megtestesülést, hanem attól is, hogy lentről milyen vonzóerőt gyakorolnak rá. Amikor a német földnek egy Bismarckra volt szüksége, egy megfelelő individuumnak kellett megtestesülnie, mivel a fizikai síkon lévő viszonyok lefelé vonzották őt.

Ilyen módon a fent, a szellemi világban az idő megrövidülhet, vagy meghosszabbodhat, azok szerint a viszonyok szerint, amelyek lent, a Földön vannak, és sürgetik az újratestesülést, vagy sem.

Meg kell világítanunk azt, hogyan tagozódik az ember, s ezért intimebben akarunk behatolni az emberi természetbe. Az embernek fizikai, éter- és asztrálteste van. A fizikai test számára közös minden lénnyel, amelyeket élettelennek nevezünk, az étertest közös minden növénnyel. Majd jön az asztráltest, amely már magában is igen bonyolult lény; majd az én.

Ha az asztráltestet pontosabban megnézzük, először az ún. érzőtestet találjuk. Ez az embernél közös az egész állatvilággal, így minden magasabb rendű állatnak, éppen úgy, mint az embernek van fizikai teste, éterteste és érzőteste itt lent, a fizikai síkon.

Az embernek ezzel szemben itt lent individuális lelke van, az állatnak azonban csoportlelke. Sok állatnak együtt van egy csoportlelke, így, ha az állatok lelkét akarjuk szemlélni, az asztrális síkra kell emelkednünk. Az embernél azonban a lélek itt lent van a fizikai síkon. Az embernél az érzőtest csak egy része az asztráltestnek. Az ember negyedik része, az én az, amely belülről kifelé működik.

Nos, képzeljük vissza magunkat egy hosszabb időszakkal, a lemúriai korba. Akkor egy igen jelentős dolog jelent meg. Azok az ősök, akik millió és millió évvel ezelőtt léteztek a Földön, egészen mások voltak, mint a mostani ember. Akkoriban a fizikai Föld síkján egyfajta magasabb rendű állatok éltek, olyanok, amelyek már régóta kihaltak. Egészen sajátos alakjuk volt. A ma itt lévő magasabb rendű állatok ezeknek az egészen más formájú lényeknek az utódai, de tönkrement utódai. Ezek a lények a mai fizikai emberi jelleg ősei. Csak fizikai testük, étertestük és érzőtestük volt. Egykor az én fokozatosan összekötötte magát ezekkel a lényekkel; leereszkedett a magasabb világokból. Az állatiság tehát az ember lelkével szemben növekedett, a lélek felülről lefelé szállt alá. Az állatvilág alulról felfelé fejlődött, felülről lefelé ereszkedett le hozzá a lélek.

Mint ahogy egy porfelhő lent a földön felfelé örvénylik, és felülről egy gőzfelhő jön vele szemben, úgy kötődik össze az állati test és az emberi lélek. A lent a földön élő állatnak, az ember ezen ősének érzőteste olyan mértékben fejlődött, hogy fel tudta venni magába az ént.

Ez az én is különböző tagokból állt, mégpedig érzőlélekből, értelmi lélekből és tudati lélekből. Ez a külső érzékszervek által nem érzékelhető test, az én-test szállt alá. Vele szemben a fizikai, az étertest és az érzőtest felfelé alakult ki.

Ha egy millió évvel korábban is lettek volna lények, amelyeknek van fizikai testük, étertestük és érzőtestük, érezhették volna ezt a felül lebegő ént. De azt kellett volna mondaniuk, hogy lehetetlen egyfajta összeköttetés, mivel ezek a fent lebegő érzőlelkek még nem olyan finoman szellemiek, hogy ezek a durva testekkel nem tudnak egyesülni. De a lelkek fent eldurvultak, az érzőtest lent pedig kifinomult. Ezáltal most egyfajta rokonság lépett fel közöttük, s a lélek alászállt. Ahogy ténylegesen a kardot a hüvelyébe lehet dugni, úgy rejlik az érzőlélek az érzőtestben. Ilyen értelemben érthető a Biblia szava: „Isten belélehelte a leheletet az emberbe, s ez eleven lélek volt”.

Ha ezt a szót azonban egészen meg akarjuk érteni, tisztában kell lennünk azokkal a különböző anyagi minőségekkel, amelyek a Földön léteznek. Először is itt van a szilárd minőség. Okkult módon ezt „föld”-nek nevezzük. Amit azonban az okkultista megjelöl ezzel, az nem szántóföld, hanem egyáltalán a szilárd állapot. A fizikai test minden szilárd alkatrészét is földnek nevezik, például a csontokat, az izmokat és így tovább. Másodiként jön a folyékony; okkult módon ezt „víz”-nek nevezik. Víznek neveznek minden olyat, ami folyékony, például a vért is. Harmadik a levegőszerű állapot, okkult módon „levegő’-nek nevezik.

Majd az okkultista felfelé megy magasabb rendű, finomabb testekhez; a levegő fölé emelkedik, felfelé a finomabb halmazállapotokhoz. Ha ezt világossá akarjuk tenni, meg kell szemlélnünk például valamilyen ércet, mondjuk az ólmot. Ez okkult föld. Ha erősen felhevítik, tehát megolvad, akkor okkult néven vízzé válik; ha elpárolog, akkor okkult értelemben levegő lesz belőle. A levegő végül is ilyen módon minden testből keletkezhet. Ha a levegő mindjobban megritkul, mindig finomabbá válik, akkor egy új halmazállapot lép fel. Ezt az okkultista „tűz”-nek nevezi. Ez az első éteri állapot. A tűz az, amit úgy viszonylik a levegőhöz, mint a víz a szilárdhoz. Ami még finomabb, mint a tűz, az okkultista „levegőéter”- nek nevezi. Még magasabban felfelé jutunk ahhoz, amit az okkultizmusban „kémiai éter”-nek neveznek. Az az erő, amely azt okozza, hogy például az oxigén a hidrogénnel kapcsolatba tud lépni, a kémiai éter. A kémiai éternél még finomabb az „életéter”.

Ilyen módon az okkultizmusban hét különböző halmazállapot van. Hogy valamely szubsztanciában, anyagban élet van, az életéterre vezethető vissza. Ami a fizikai testben él, földből, vízből és levegőből áll az okkult nyelvben. Ami az étertestben él, tűzből, levegőéterből, kémiai éterből és életéterből áll. Így egyidejűleg egyesítettük és szétválasztottuk a fizikai és étertestet. Az egész étertest áthatja a fizikai testet; éppen így áthatja az asztráltest az étertestet. Az asztrális éppen a tűzig tud leszállni, a víz, a föld, a levegő már nem tud érvényre jutni benne. A fizikai ezzel szemben csak a tűzig tud feljutni. Magyarázzuk ezt azzal, ahogy a fizikaiság felfelé megy a tűz-állapotig a gőzben, tehát az okkult levegőben. A gőzben érezzük az egymást szétkergető tűz-részecskéket. A fizikaiság felfelé megy a tűzhez, az asztralitás lefelé a tűzhez, az étertest pedig középen van.

A lemúriai időben, hosszú idővel azelőtt, hogy az ember hét tagja egyesült, voltak olyan lények, amelyek lent voltak, és fizikai testüket még nem hozták fel a tűz-állapotig. Még nem voltak képesek arra, hogy meleg vért fejlesszenek ki magukban. Csak egy olyan fizikai test kapcsolódik a lélekhez, amely képes meleg vért kifejleszteni magában. Amikor minden lény annyira jutott, hogy fel, a tűz-éterig fejlődött, akkor volt kész az én- lélek arra, hogy összekösse magát a fizikai testtel. Mindazok az állatok, amelyek visszamaradtak, a kétéltűek, váltakozóan melegvérűek.

Rögzítenünk kell ezt az időpontot a lemúriai korban. A legfontosabb pillanat volt ez, amikor az a lény, amely fizikai testből, étertestből és érzőtestből állt, a meleg vér által megtermékenyült az emberi lélekkel.

A lemúriai korból az atlantiszi koron át haladt tovább a fejlődés. A lemuriai korban csak a hő elemében találkozott a lélek és a test. Az atlantiszi kor kezdetéig valami új lépett fel. A lelki elem most mélyebben hatolt be a fizikai testbe, mégpedig lefelé, a levegőig. A lemúriai korban a tűz-elemig jutott el; most a levegő eleméig tudott hatolni. Ez az emberfejlődés számára igen fontos, mert ez a kezdete annak a képességnek, hogy a levegő elemében tudjon élni. Éppen úgy, mint ahogy a lemúriai korban először csak a hidegvérnek léteztek, mostanáig csak néma, hangtalan teremtmények voltak. Hatalmukba kellett keríteniük a levegőt, mielőtt hangot adhattak volna. Az ének és a beszéd első, legelemibb kezdetei ekkor történtek.

A következő fokozat azt hozza magával, hogy a lélek alászáll a folyékony elembe. Ekkor például már tudatosan képes a vért vezetni az erekben. A fejlődésnek ez a foka egy még távolabbi korban áll előttünk.

Megjegyezhetjük, hogy a hidegvérű rovar is ad hangot; viszont ez mégsem úgy adódik, abban az ételemben, ahogy itt belülről, a lélek hangjából szólal meg a beszéd kifelé. A hangok, amelyeket a rovar hoz létre, fizikai természetűek. A tücsök ciripelése, a madarak trillázása külső hangok, nem a lélek az, amely hangzik. Számunkra a lélek hangzó kifejeződéséről van szó.

Az ember a fent leírt időpontban kész volt arra, hogy hangzó formában öntse ki lelkét. Most már belülről kifelé tudta küldeni azt, ami kívülről került belé. Az ember kívülről, a fülén keresztül fogadja a hangot, és a környezet visszaadja számára. A fül az egyik legrégebbi szerv, és a gégefő az egyik legújabb. A fül és a gégefő egészen másként állnak egymással, mint minden más szerv. A fül maga együtt rezonál, olyan, mint egyfajta zongora. Számos szálacska van benne, amelyek mindegyike egy bizonyos hangra van hangolva. Nem módosítja azt, ami kívülről történik, ami kívülről jön be hozzá, vagy igen kevéssé. Minden más érzékszerv, például a szem, módosítja a környezet benyomásait. S minden más érzékszervnek csak a jövőben kell odáig fejlődnie, mint a fülnek, mivel a fül olyan fizikai szervünk, amely a fejlődés legmagasabb fokán áll.

A fül összhangban van egy olyan érzékszervvel, amely még régebbi. Ez a térorientáció érzékszerve, vagyis az a képesség, amely arra szolgál, hogy a tér három irányát érzékeljük. Az embernek már nincs tudomása arról, hogy ez az érzékszerv benne rejlik. Ez az érzékszerv benső összeköttetésben áll a füllel. Mélyen a fül belsejében figyelemreméltó hajlatokat találunk, három félkörív-formájú csatornát, amelyek merőlegesen állnak egymásra. A tudomány nem tud mit kezdeni velük. Mégis, ha ezek megsérülnek, az ember tájékozódó képessége megszűnik. Ez a térérzékszerv csökevénye, amely sokkal régebbi, mint a hallóérzék. Korábban az ember úgy érzékelte a teret, mint ma a hangot. Ma a tér-érzékszerv egészen beléköltözött és nem tudatossá vált. A tér-érzékszerv érzékelte a teret, a fül érzékeli a hangot, vagyis azt, ami a térből az időbe megy át.

Most meg fogjuk érteni, hogy bizonyos rokonság állhat fenn a zenei és a matematikai érzék között. Az utóbbi ehhez a három félkörívhez kötődik. A muzikális család ismertetőjegye a muzikális fül, a matematikus családé pedig a fül három félkörívének sajátos kiképzése, amelyhez a térérzékkel kapcsolatos tehetség kötődik. S ezek a Bernoulli-családban különösen fejlettek voltak, és egyik családtagtól a másikig öröklődtek, mint a muzikális fül a Bach-családban. S a megtestesüléshez leszálló individuumoknak olyan családot kellett keresniük, hogy adottságukat kiélhessék, ahol ez az örökség létezett.

Ezek az intim összefüggések a fizikai öröklődés és a lélek között, amelyek évszázadok után bukkannak fel, s látjuk, hogyan függ össze ily módon az emberi külső a bensővel.