Az utóbbi időben többször felhívtam a figyelmet arra, hogy éppen annyira meg tudnánk írni az ember életrajzát arra az időre, amelyet mindig az elalvás és a felébredés között tölt el, mint ahogy arra az időre is, amelyet a felébredés és az elalvás között eltölt. Mindaz, amit az ember a felébredés és az elalvás között él át, fizikai és éterteste által éli át. Azáltal, hogy fizikai és étertestének megfelelően kialakult érzékszervekkel rendelkezik, azáltal tudatos ez a világ számára, és környezeteként összeköttetésben van fizikai és étertestével, úgyszólván egyé válik vele. Mivel jelenlegi fejlődési állapotában, énjében és asztráltestében nem alakított ki hasonló módon szellemi-lelki szerveket, amelyek bizonyos mértékig - ha szabad ezt a paradox kifejezést használnom - érzékfeletti érzékszervek lennének, azt, amit az elalvás és a felébredés között átél, nem tudja tudatába hozni. így csak egy szellemi szemlélet tudná áttekinteni azt, amely úgyszólván az énnek és az asztráltestnek a biográfiáját tartalmazná, párhuzamosan azzal a biográfiával, amely a fizikai és étertest segítségével jön létre.

Ha az embernek azokról az élményeiről beszélünk, amelyeket a felébredés és az elalvás között él át, akkor ezekhez az élményekhez szükségszerűen hozzátartozik az, amit vele együtt, általa él át, és rajta keresztül hat, ami fizikai-éteri környezetében történik. Ezért egyfajta fizikai-éteri környezetről, fizikai-éteri világról kell beszélnünk, amelyben az ember a felébredés és az elalvás között van. Éppen úgy van azonban egy világban az elalvás és a felébredés között is, csak ez olyan világ, amely egészen más jellegű, mint a fizikai-éteri világ. S a szellemi szemléletnek megvan a lehetősége arra, hogy erről a világról beszéljen, amely éppen úgy a mi környezetünk, ha alszunk, mint a fizikai világ, amely ébrenlétünk alatti környezetünk. Ezekben az előadásokban néhány dolgot akarunk lelkünk elé idézni, amelyek megvilágíthatják ezt a világot. Ehhez az elemek adottak például abban, ami „A szellemtudomány körvonalai” c. művemben található. Ott bizonyos módon, ha vázlatszerűen is megtalálják annak leírását, ahogy a fizikai-éteri birodalom, az ásványi, a növényi, az állati, az emberi világ folytatódik felfelé a magasabb hierarchiák birodalmába. Ezt akarjuk ma egy kissé feltárni.

Elmondhatjuk: ha szemünket vagy más érzékszervünket éber állapotban fizikai-éteri környezetünkre fordítjuk, akkor a természet három birodalmát, illetve négy birodalmat észlelünk: az ásványi, a növényi, az állati és az emberi birodalmat. Menjünk tovább kifelé azokba a régiókba, amelyek csak az érzékfeletti számára hozzáférhetőek, így bizonyos fokig megkapjuk e három birodalom folytatását: az angyalok, az arkangyalok, az exusiák, a dynamiszok, a kyriotészek birodalmát és így tovább (lásd a rajzot a 99. oldalon).

Van tehát három világunk, amelyek kölcsönösen áthatják egymást: a fizikai-éteri világ és az érzékfeletti világ. S már tudjuk, hogy az elalvás és az ébrenlét között valóban benne vagyunk ebben az érzékfeletti világban, és élményeink vannak vele kapcsolatban, bár ezek az élmények a hiányzó szellemi-lelki szervek miatt nem jutnak be a mindennapi tudatba.

Nos, arról van szó, hogy pontosabban megérthetjük, mit él át az ember ebben az érzékfeletti világban, ha - mondhatnám - egyfajta leírást adunk erről az érzékfeletti világról, ahogy a természettudomány, a történelem segítségével adunk a fizikai-éteri világról. Egy ilyen, mondjuk érzékfeletti tudomány számára, amely a világban zajló tényleges folyamatokat írja le, amelyekben alvó emberként tartózkodunk, elsősorban természetesen csak néhány dolgot ragadhatunk ki. Ma először is egy olyan eseményt ragadok ki, amelynek mélyreható jelentősége van az egész emberiség számára az utóbbi évezredben.

Az egyik oldalról ugyanis, a fizikai-éteri világ és történetének oldaláról már gyakran megbeszéltük ezt az eseményt. Ma bizonyos fokig a másik oldalról kívánjuk ezt megbeszélni, arról az oldalról, amely akkor mutatkozik meg, ha szempontunkat nem a fizikai-éteri világból, hanem az érzékfelettiből vesszük. Arra az eseményre gondolok, amelyet egy szempontból már gyakran ábrázoltam, amely a Krisztus utáni 4. évszázadban történt.

Azt írtam le, hogyan változott meg a nyugati ember lelki alkotottsága a Krisztus utáni 4. évszázadban, hogyan vált ténylegesen olyanná, hogy anélkül, hogy szellemtudományos módon ne mélyednénk bele a dologba, már egyáltalán nem értenénk, és nem éreznénk át azt, ami a Krisztus utáni 4. évszázadot megelőzte. De ezt az érzést, ezt a lelki alkotottságot gyakran ábrázoltuk. Más szavakkal írtuk le, amit az emberek átéltek abban az időszakban, amely ebben a Krisztus utáni 4. évszázadban történt. Ma egy kissé visszapillantunk arra, amit ebben az időben azok a lények éltek át, amelyek ehhez az érzékfeletti birodalomhoz tartoznak. Bizonyos mértékig az élet másik oldalához akarunk fordulni, szempontunkat az érzékfelettiből vesszük.

A jelenlegi, úgynevezett felvilágosodott emberiség előítélete, hogy gondolatait csak a fejébe rejti. Semmit sem tudnánk meg a dolgokról gondolatok segítségével, ha ezek a gondolatok csak az emberek fejében lennének. Az, aki azt gondolja, hogy a gondolatok csak az emberek fejében vannak, az - bármilyen paradox módon is hangzik - olyan előítéletet táplál, mint aki azt hiszi, hogy az a korty víz, amellyel szomját oltja, a nyelvén jött létre, és nem a vizeskancsóból folyt a szájába. Alapjában véve éppen olyan nevetséges feltételeznünk, hogy a gondolatok az emberi fejben keletkeznek, mint ahogy nevetséges azt mondanunk - ha szomjamat egy korty vízzel oltom, amely a korsóban van -, hogy a víz a szájamban jött létre. A gondolatok éppenséggel szétáradnak a világon. A gondolatok a dolgokban működő erők. S gondolkodó szervünk éppen csak olyasmi, ami a gondolkodó erők kozmikus gyűjtőmedencéjéből teremt, ami a gondolatokat magába veszi. A gondolatokról nem kell úgy beszélnünk, mintha csak az emberhez tartoznának. Úgy kell a gondolatokról beszélnünk, hogy tudatában vagyunk: a gondolatok világot uraló erők, amelyek mindenütt elterjednek a kozmoszban. De ezek a gondolatok azért mégsem röpködnek szabadon, hanem mindig valamely lény hordozza őket, foglalkozik velük. S ami a legfontosabb, nem mindig ugyanazok, ugyanolyan lények hordozzák.

Ha az érzékfeletti világ felé fordulunk, akkor az érzékfeletti kutatás révén úgy találjuk, hogy a gondolatokat, amelyekkel az emberek érthetővé teszik a világot, kívül a kozmoszban hordozták - azt is mondhatnám: kiárasztották. Földi kifejezések kevéssé illenek ezekre a magasztos folyamatokra és lényekre -, hogy tehát ezeket a gondolatokat hordozták, kiárasztották egészen a Krisztus utáni 4. évszázadig azoknak a hierarchiáknak a lényei, amelyeket exusiáknak vagy formaszellemeknek nevezünk (lásd a 99. oldalon lévő rajzot).

Ha egy régi görög misztériumainak ismeretéből kiindulva számot akart adni magának arról, hogy valójában honnan jönnek a gondolatai, akkor ezt úgy kellett tennie, hogy azt mondta: szellemi pillantásomat felfelé fordítom azokra a lényekre, amelyektől megnyilatkozik számomra a misztériumtudomány által a forma lénye, mint formáló erők, formáló lények. Ezek a kozmikus intelligencia, bölcsesség, a kozmikus gondolatok hordozói. Ők a világeseményeken átáramoltatják a gondolatokat, s ezeket az emberi gondolatokat olyan lelkeknek adják, akik átélve megjelenítik őket. - Aki mintegy sajátos beavatás által beleélte magát az érzékfeletti világba ebben a régi görög korban, és eljutott e formaszellemek átéléséig, az rájuk tekintett, s hogy helyes képet, imaginációt kapjon róluk, attribútumként melléjük kellett tennie a világon keresztüláramló, fénylő gondolatokat. A régi görög úgy látta ezeket a formaszellemeket, mintha azok tagjaikból fénylő gondolati erőket áramoltatnának ki, amelyek belehatnak a világfolyamatokba, és világteremtő intelligencia-hatalmakként tovább működnek. Ekkor mintegy a következőket mondta:

A formáló erőknek, az exusiáknak, a kozmoszban, a világmindenségben az a feladatuk, hogy a gondolatokat átáramoltassák a világfolyamatokon. - S ahogy az érzéki tudomány leírja az ember tevékenységét, mialatt ezt vagy azt közli, amit az emberek külön vagy egymás között tesznek, úgy kellene egyfajta érzékfeletti tudománynak leírnia, ha a formáló erők tevékenységét a jellemzett korban szemügyre veszi, ahogy ezek az érzékfeletti lények kölcsönösen gondolati erőket áramoltatnak. Ezeket elfogadják egymástól, és ezekben a odaáramoltatásokban és elfogadásokban beletagozódnak azok a világfolyamatok, amelyek kívülről természeti jelenségekként mutatkoznak meg az emberek számára.

Nos, éppen ebben a Krisztus utáni 4. évszázadban jutott előbbre az emberiség a fejlődésben. S ez az érzékfeletti világ számára elhozta azt a rendkívül jelentős eseményt, hogy az exusiák - a forma erői, lényei - átadták gondolati erőiket az archéknak, az őserőknek vagy őskezdeteknek (lásd a rajzot).

Az őskezdetek, az archék annak a feladatnak a szolgálatába álltak, amelyet korábban az exusiák végeztek. Ilyen folyamatok léteznek az érzékfeletti világban. Ez kiemelkedően fontos kozmikus esemény volt. Az exusiák, a formaszellemek ettől az időtől kezdve egyedül annak a feladatnak szentelték magukat, hogy a külső érzékszervi észleléseket szabályozzák, tehát sajátos kozmikus erőkkel mindazt uralják, ami a színek, a hangok világában fordul elő. így aki belelát ezekbe a dolgokba, erre a korra vonatkozóan, amely a Krisztus utáni 4. században következett be, a következőt kell mondania. Látja, hogy a világot uraló gondolatokat átadják az achéknak, az őskezdeteknek, és az, amit a szem lát, a fül hall, a maga sokoldalú kozmikus formájában, állandó metamorfózisában az a szövedék, amelyet az exusiák szőnek, akik korábban a gondolatokat adták az embereknek, de most az érzékelést adják, míg számukra az őskezdetek most a gondolatokat adják át.

Az érzékfeletti világnak ez a ténye úgy tükröződött vissza itt az érzéki világban, hogy éppen ebben a régi korban, amelyben például a görögök éltek, a gondolatokat objektíve a dolgokban érzékelték, ahogy ma úgy véljük, hogy a vöröset vagy kéket a dolgokon észleljük, a görög ember egy gondolatot nem csupán a fejével fogott fel, hanem a dolgokból kisugározva, ahogy a vörös vagy kék éppen kisugárzik.

Ezt „A filozófia rejtélye” c. könyvemben írtam le, ami a dolog másik, emberi oldalát illeti. Ahogy az érzékfeletti világnak ez a fontos folyamata visszatükröződik a fizikai-érzéki világban, azt teljes egészében megtalálják „A filozófia rejtélye” c. könyvemben. Ott az ember filozófiai kifejezéseket használt, mivel a filozófiai nyelv a materiális világ nyelve, míg ha az érzékfeletti világ szempontjából beszélünk, beszélnünk kell az érzékfeletti tényekről is, hogy az exusiák feladata átkerült az archékhoz.

Az ilyen dolgok egész korszakokon át készülődtek az emberiségben. Ezek a dolgok az emberi lélek alapvető változásaival kapcsolódnak össze. Azt mondom, ez az érzékfeletti tény a Krisztus utáni 4. évszázadban történt; mégis ez csak megközelítőleg van így, mert ez úgyszólván csak egy középső időpont, mialatt ez az átadás hosszú időn keresztül játszódott le. Már a Krisztus előtti időkben előkészült, és csak a Krisztus utáni 12., 13., 14. évszázadban fejeződött be. A 4. évszázad úgyszólván csak a középső időpont, amelyet azért adtunk meg, hogy az emberiség történelmi létében valami meghatározottra utaljunk.

Nos, ezzel ugyanakkor az emberiségfejlődésnek abban az időpontjában vagyunk, amelyben az emberek számára voltaképpen elkezdődött az érzékfeletti világra való kitekintés teljes elsötétedése. A lélek tudata felhagyott azzal, hogy érzékfelettien szemléljen, érzékeljen, miközben az emberi lélek átadta magát a világnak. Talán még intenzívebben jelenhet meg ez lelkűk előtt, ha egy másik oldalról világítjuk meg.

Valójában miben áll az, amire olyan intenzíven akarok utalni? Abban áll, hogy az emberek egyre inkább saját individualitásukban érzik magukat. Mialatt a gondolati világ átkerült a formaszellemektől az őskezdetekhez, az exusiáktól az archékhoz, az ember jobban érezte saját lényének gondolatait, mivel az archék egy fokkal közelebb élnek az emberhez, mint az exusiák. S amikor az ember érzékfeletti módon kezdett szemlélni, akkor a következő benyomása volt. Akkor azt mondta: Mondjuk, a sárga (lásd a 67. oldalon lévő rajzot), azon az oldalon van, amely érzékeim felé fordul, a vörös már a rejtett, az érzékeimtől elfordult oldalon.

A mindennapi tudat semmit sem tud az itt figyelembe vett kapcsolatokról. De az érzékfeletti tudatnak teljesen az az érzése van: Ha az ember itt van (lásd a 101. oldalon lévő rajzot), akkor az ember és az érzéki benyomások között angyalok, arkangyalok és archék állnak; ezek valójában az érzéki világ innenső oldalán vannak. Csak földi szemeinkkel semmit sem látunk belőlük, de valójában az ember és az érzéki világ egész szőnyege között rejlenek. S csak az exusiák, dynamisok, kyriotészek vannak csak a túlvilágon; ezeket elfedi az érzéki világ szőnyege. így tehát az ember, akinek érzékfeletti tudata van, úgy érzi, hogy a gondolatok, miután átkerültek az archékhoz, mintegy közelednek hozzá. Úgy érzi, ezek most saját világában vannak, míg korábban a dolgokon lévő színek, a vörös, a kék mögött, belül voltak, bizonyos mértékig a vörösön, a kéken, vagy a Cisz vagy G-hangon keresztül közeledtek hozzá. Mióta ez az átadás megtörtént, úgy érzi, szabadabban érintkezik a gondolati világgal. Hiszen ez is előidézi azt az illúziót, mintha az ember maga hozná létre gondolatait.

Az ember azonban először is odáig fejlődött az idők folyamán, hogy mintegy felveszi magába azt, ami korábban számára objektív, külső világként mutatkozott meg. Ez csak fokozatosan jött el az emberiség fejlődésében. Ha most igazán messzire megyünk vissza az emberiség fejlődésében, ha az atlantiszi katasztrófa utáni időkre nyúlunk vissza, akkor kérem önöket, hogy az atlantiszi idők emberi alakját úgy képzeljék el, ahogy azt „Titkos tudomány” (Geheimnwissenschaft), vagy „Az Akasha- krónikából” (Aus dér Akhasa-Chronik) c. műveimben leírtam. Hiszen ezek az emberek - ahogy önök is tudják - egészen másként voltak megformálva. Testi szubsztanciájuk sokkal finomabb volt, mint amilyenné később, az Atlantisz utáni időkben vált. Ezáltal azonban lelkiségük is - mindezt leírtam ezekben a könyvekben - egészen más kapcsolatban volt a világgal, és ez az atlantiszi ember egészen másként élte át a világot. Csak egyet szeretnék említeni az átélésnek ebből a sajátos módjából. Ezek az atlantisziak például nem tudtak semmiféle tercet átélni, sem a kvintet.

Valójában csak akkor kezdhettek zeneileg átélni valamit, mialatt a szeptimát érezték. S akkor további intervallumokat éreztek, amelyek közül a legkisebb éppen a szeptima volt. A tercet, a kvintet nem hallották meg; ezek semmit sem jelentettek számukra.

Ezáltal azonban a hangkép átélése egészen más volt, a léleknek teljesen más viszonya volt a hangképekhez. Ha az ember a köztes intervallumok nélkül, zeneileg éppen csak a szeptimákban él, mégpedig olyan természetesen, ahogy ezt az atlantisziak tették, akkor általában nem olyannak érzékeli a zeneiséget, mint ami valakivel vagy valakiben történik, hanem úgy, hogy abban a pillanatban, amelyben egyáltalán zeneileg érzékel, akkor kívül van a testén, kívül él a kozmoszban. így volt ez az atlantisziaknál. Náluk ez úgy volt, hogy számukra a zenei élmény egybeesett egy közvetlen vallásos élménnyel. Szeptima-élményük nem úgy adódott számukra, hogy mintegy meg tudták mondani, hogy nekik maguknak van-e valami dolguk a szeptima-intervallumok keletkezésével, hanem érezték, ahogy az istenek, amelyek működtek és tevékenykedtek a világon keresztül, megnyilatkoztak a szeptimákban. Semmilyen értelmet sem kapcsolhattak volna ehhez: zenélek. - Csak annak tudtak értelmet tulajdonítani, ha azt mondták: benne élek a zenében, amit az istenek idéztek elő.

Nos, ez a zenei átélés lényegesen letompított volt még az Atlantisz utáni korban is, abban az időben, amelyben lényegében kvint- intervallumokban éltek. Ezt nem szabad összehasonlítanunk az emberek mai kvint-érzékelésével. Ma mintegy úgy érzi az ember a kvintet, hogy az számára egyfajta meg nem valósult látszat benyomását nyújtja. Van benne valami üres számára, a szó legjobb értelmében, de valami üresség. A kvint üressé vált, mivel az istenek visszahúzódtak az emberektől.

Még az Atlantisz utáni korban is azt élte át az ember a kvint- intervallumokban, hogy ezekben a kvintekben valójában az istenek éltek. S csak később, amikor a zeneiségben megjelent a tere, a kis és a nagy tere, akkor bizonyos mértékig alámerült a zeneiség az emberi lélekbe, és az ember a zenei átélésnél már nem esett révületbe. Az igazi kvint- korszakban az ember a zenei életben teljesen átszellemült. A tere korszakában, amely - mint tudják - viszonylag későn köszöntött be, az ember már önmagában volt a zenei átélésben. A zeneiséget közelítette saját testiségéhez. Átszőtte a zeneiséget saját testiségével. Ezért jelent meg a terc-élménnyel a dúr és a moll közötti különbség, s az ember egyrészt átélte azt, amit a dúrnál át tudott élni, másrészt azt, amit a mollal kapcsolatban átélhetett. Az emelkedett, örömteli és a deprimált, fájdalmas, bánatos hangulatokhoz, amelyeket az ember fizikai és étertestének hordozójaként él át, hozzákapcsolódik a zenei átélés a tere létrejöttével, a dúr és a moll megjelenésével a zeneiségben. Az ember bizonyos fokig a kozmoszból kiindulva éli át a világot, összeköti önmagát a világ átélésével. A régi korokban ilyen módon élte át a világot - és még teljesen így volt ez a kvint-korszakban is, de még nagyobb mértékben a szeptima-korszakban, ha szabad ezeket a kifejezéseket használnom hogy ez közvetlenül elragadta őt, és azt mondhatta: a hangok világa közvetlenül kivonja énemet és asztráltestemet fizikai és étertestemből. Földi létemet átszövöm az isteni-szellemi világgal, és a hangképek úgy hangzanak fel, mintha szárnyaikon az istenek vándorolnának át a világon, s vándorlásukat átélem, miközben érzékelem a hangokat.

Látják tehát ezen a sajátos területen, hogy a kozmikus átélés mintegy közeledik az emberekhez, a kozmosz behatol az emberekbe. Ha visszamegyünk a régi korokba, a legfontosabb emberi átélést az érzékfelettiben kell keresnünk, s majd megjelenik az a kor, amelynek az embert, érzéki-földi jelenségként - mondhatnám - magával kell ragadnia, ha a legfontosabb világeseményeket említem.

Ez történik abban a korszakban, amely akkor jelenik meg, miután a formaszellemek átadják a gondolatokat az őskezdeteknek. Ez azáltal fejeződik ki, hogy a régi kvint-korszak - ez már korábban volt, mint az említett átadás - a te re-korszakba megy át, a dúr és a moll átélésébe.

Nos, rendkívül érdekes, ha éppen ezzel az átéléssel az atlantiszinál még régebbi korba megyünk vissza, tehát az ember földi fejlődésének a legködösebb, legtávolibb múltjába, amely elmosódik a visszapillantás előtt, de szemlélése lehetséges az érzékfeletti látás számára. így egy olyan korhoz jutunk - a „Titkos tudomány” c. művemben lemúriai korként írom le -, amikor az ember a zeneiséget egyáltalán nem tudja már úgy érzékelni, hogy számára egy oktávon belül egy intervallum tudatossá válhat, hanem ez egy olyan kor, amelyben az ember csak érzékel egy intervallumot, miközben az intervallum átfogja az oktávot, tehát mintegy így:

S így az ember csak ezt a c-d intervallumot érzékeli, vagyis a legközelebbi oktáv d-jét.

A lemúriai korban tehát teljes zenei átélés volt, amely egyáltalán nem úgy játszódhat le, hogy egy intervallumot egy oktávon belül hallanak meg, hanem az intervallum kifelé irányul az oktávból, a következő oktáv első hangjáig, majd a rákövetkező oktáv következő hangjáig. S akkor átél az ember valamit, amit nehéz megnevezni; de talán képzetet alkothatunk róla, ha azt mondom: az ember átéli a következő oktáv szekundját, és a második legközelebbi oktáv tercét. Egyfajta objektív tercet él át, és ott ismét a két tercet, mégpedig a nagy és a kis tercet. Csakhogy a tere - az, amit ott átél - természetesen a mi értelmünkben egyáltalán nem tere, csak akkor, ha a prímet ugyanabban az oktávban feltételezem, s akkor az a hang, amelyet a rákövetkező prímnek gondolok, a tere. Mialatt az ember közvetlenül át tudta élni az intervallumot, ahogy számunkra ma léteznek, ahogy azt mondjuk: prím egy oktávban, szekund a következő oktávban, tere a harmadik oktávban -, ez a régi ember azt érzékelte, hogy ami egy objektív dúr és objektív moll, egyfajta, már nem önmagában átélt dúr és moll, hanem olyan, ami az istenek lelki átélésének kifejeződése. A lemúriai kor embere nem azt élte át, amire ma azt mondhatnánk, öröm és szenvedés, felemelkedés vagy deprimáltság, hanem azt kell mondanunk: az emberek e sajátos zenei érzés által a istenek kozmikus örömujjongását és panaszát élték át a lemúriai korban, miközben ezeknek az intervallumoknak az érzékelésével egészen önkívületbe estek. - S visszapillanthatunk egy földi korra, amelyet az ember valóban átélt, amelyben úgyszólván kivetült a kozmoszba az, amit az ember ma átél a dúrban és a mollban. Amit ma bensőleg átél, a kivetítődött a kozmoszba. Ami ma áthullámzik kedélyébe, érzéseibe, azt fizikai testétől való elragadtatásában a rajta kívülálló istenek élményeként fogta fel. Amit ma bensőséges dúr-élménynek kell jellemeznünk, azt a régi ember átszellemültségében az istenek kozmikus örömujjongásának, kozmikus örömzenéjének érzékelte, amikor kifejezik örömüket a világ teremtése fölött. S amit ma bensőséges moll-élménynek tartunk, az ember egykor, a lemúriai időkben az istenek szörnyű panaszának érzékelte azért, hogy az emberek odajuthatnak, amit egykor a bibliai történetben bűnbeesésnek, és az isteni-szellemi hatalmaktól, a jó hatalmaktól való elszakadásnak neveztek.

Ez hangzik át számunkra a régi misztériumoknak ebből a csodálatos, a művészibe hajló megismeréséből, hogy megtudjuk, nemcsak mintegy absztrakt módon ábrázolva, hogy az emberek egykor a luciferi csábítás és kísértés áldozataivá váltak, és tapasztaltak egyet-mást. Hallották, hogy az ősrégi földi korokban az istenek örvendezve muzsikáltak a kozmoszban a világteremtés örömére, és mintegy prófétikusan látták, hogy az emberek elszakadnak az isteni-szellemi hatalmaktól, s ezt kozmikus panaszukban fejezték ki.

Ez a művészi felfogása annak, ami később intellektuálisabb formákat öltött, ez hangzik ki a régi misztériumokból, s ebből arra a mély meggyőződésre juthatunk, hogy ez egy forrás, amelyből a megismerés, a művészet, a vallás eredt. S ebből kiindulva be kell látnunk, hogy ismét vissza kell térnünk az emberi léleknek ahhoz az alkotottságához, amely ismét létrejön, ha a lélek úgy ismer meg, hogy közben áthatja a vallás és a művészet. Ez a lelki alkotottság ismét élettelivé teszi azt, amit Goethe gondolt ezekkel a szavakkal: a szépség titkos természeti törvények manifesztációja, amelyek a szépség megjelenése nélkül örökre rejtettek maradnának. - Az emberiség fejlődésének titka a földi léten, létesülésen belül már maga elárulja számunkra mindannak a belső egységét, amit az embernek megismerő módon, vallásosan és művészileg a kozmosszal együtt kell véghezvinnie, hogy vele együtt bontakoztathassa ki magát.

S most már eljött az az idő, amikor ezeknek a dolgoknak ismét az emberek tudatába kell jutniuk, mert különben az emberi természetnek a maga lelkiségével meg kellene semmisülnie. Az embernek ma és a közeljövőben az intellektuálissá váló, egyoldalú megismeréstől lelkileg ki kellene száradnia, az egyoldalúvá váló művészettől el kellene tompulnia, és az egyoldalúvá vált vallástól lényegében lelketlenné válnia, ha nem tudná megtalálni az utat, amely e három belső egységéhez és harmóniájához vezetheti. Ha nem tudná megtalálni az utat, tudatosabban, mint egykor, hogy meghaladja önmagát, és az érzékfelettit ismét az érzéki világgal együtt szemlélje és együtt hallja.

Ha éppen a szellemtudomány segítségével tekintünk a keletkezőben lévő görög kultúra régebbi, mélyreható személyiségeire, azokra, akiknek utódai Aiszküloszt, Herkleitoszt fejlesztették ki magukból, akkor úgy találjuk, hogy ezeknek a személyiségeknek, amennyiben misztérium-beavatottak voltak, megismerésük és művészi teremtő erejük révén mindnyájuknak azonos érzésük volt. Úgy is éreztek, mint ahogy Homérosz is - „Énekeli, ó, múzsa, a peleai Achillesz haragjáról” - működésükben nem mintegy személyes érzéssel, hanem ahogy vallási érzületükben a szellemi világgal közösen tevékenykedtek, s így a következőt mondhatták. Az emberek az ősi időkben valójában emberként élték át, hogy eltávolodtak önmaguktól és együtt éltek az istenekkel, ahogy ezt a zeneiségre vonatkozóan, de különösen a gondolkodásukban is megmutattam önöknek. Amit akkor átéltek, már elvesztették az emberek.

Az emberiség ősrégi megismerésének, művészetének és vallásának elvesztéséből eredő hangulat igen nyomasztólag hatott a mélyebb görög lelkekre.

Az újabb emberek számára valami másnak kell jönnie. Az újabb kor emberének azt kell örökölnie, hogy lelki átélésének megfelelő erőivel eljusson oda, hogy újra megtalálja azt, ami egykor elveszett. Azt szeretném mondani: az embernek oda kell fejlesztenie tudatát - hiszen a tudati lélek korában élünk -, hogy az, ami most bensőségessé vált, ismét megtalálja az utat kívülre, az isteni-szellemihez. S ez megvalósítható - ezt már hangsúlyoztam egy kérdéssel kapcsolatban, amelyet a Goetheanumban az első főiskolai kurzuson tettek fel. Ezt például egy területen lehet kivívni, ha az érzések belső birodalma, amelyben a dallamot éljük át, egyszer eljut az egyes hangig, ha az ember megismeri majd az egyes hang titkát, ha - más szavakkal - az ember nemcsak intervallumokat fog átélni, hanem az átélés belső birodalmával, sokoldalúságával úgy élheti át az egyes hangot, mint egy dallamot. Ezt ma még elképzelni is alig lehet.

De látják, ahogy a dolgok haladnak előre: a szeptimától a kvintig, a kvinttől a tercig, a terctől a prímig egészen le az egyes hangig, és így tovább. így egykor az istenség elvesztésének át kell alakulnia az emberiség fejlődése számára, ha az emberiség a Földön továbbfejlődni és nem hanyatlani akar, át kell alakulnia, hogy a földi emberiség újból megtalálja az istenséget.

Csak akkor értjük meg helyesen a múltat, ha a jövőben fejlődésünk számára képesek vagyunk helyes képet alkotni róla, ha egészen mélyen, megrázó mélységben érezni tudjuk azt, amit még az ősi görög korban egy mélyebb érzésű ember érzett: elvesztettem az istenek jelenét -, s ha megrendült, de intenzív és bensőleg törekvő lélekkel szembehelyezkedhetünk ezzel. Mi a szellemet, a bennünk lévő csírát, virágba akarjuk borítani, és gyümölcsöztetni akarjuk, hogy ismét megtalálhassuk az isteneket.