Azokban a vitákban, amelyeket legutóbb tartottunk, utalhattam arra, hogyan alakulnak át az ember dolgai, amelyek legkorábbi gyermekkorától megjelennek, azokból, amelyeket a halál és egy újabb születés között, tehát a földi lét előtt visz végbe. Látjuk, hogy a gyermek, miután születése után még nem teljesen illeszkedik hozzá a Föld nehézségi erejéhez, a földi egyensúlyhoz, fokozatosan áttér erre, valóban hozzáidomul ehhez az egyensúlyhoz, ahogy megtanul állni és járni. A testnek ez a hozzáidomulása a földi lét egyensúlyához olyasmi, amit az ember először csak a földi lét alatt szerez meg. Tudjuk, hogy az ember fizikai teste a maga formájában egy óriási szellemi tevékenység eredménye, amelyet az ember a magasabb világok lényeivel együtt valósított meg a halál és egy új születés között. De amit ott az ember kialakított, és bizonyos mértékig éppen jövőbeni fizikai földi szervezetének szellemi magja, azt nem úgy formázták meg, hogy már benne legyen a felegyenesedett járás képessége. Ez a képesség csak azáltal tagozódott bele az emberbe, hogy miután megszületett, beilleszkedett a földi lét egyensúlyi és erőviszonyaiba. Mert a Föld előtti létben a tájékozódás, az orientáció nem azt jelentette, amit itt a Földön a járásnál és az állásnál jelent, hanem azt a kapcsolatot, amelyben az ember az angyal-, az arkangyal-lényekkel, a magasabb hierarchiák lényeivel volt, aszerint, hogy úgy érezte, az egyik lényhez jobban, a másikhoz kevésbé vonzódik. Ez az egyensúlyi helyzet a szellemi világokban. Ezt úgyszólván elveszítette az ember, mikor leereszkedett a Földre. Az anya testében valójában nincs sem szellemi létének, sem még földi létének egyensúlyi viszonyai között. Az elsőt elhagyta, és a másodikba még nem került be.

Hasonló ez a beszéddel is. A beszéd, amelyet itt a Földön használunk, teljesen a földi viszonyokhoz idomul. Ez a beszéd földi gondolataink kifejeződése. Ezek a földi gondolatok földi ismereteket, földi tudást tartalmaznak. Ehhez illeszkedik hozzá a beszéd a földi lét alatt. A földi lét előtt az embernek - ahogy már kifejtettem - olyan beszéde van, amely nem belülről kifelé irányul, nem elsősorban a kilélegzést követi, hanem a szellemi belélegzést, az inspirációt követi, azt, amit a földi lét előtti létezésben annak nevezhetnénk, ami a belélegzésnek felel meg. Ez a világ logoszában, teremtő igéjében zajló élet. Élet a kozmikus szóban, a kozmikus beszédben, amelyből a dolgok teremtődnek.

Ezt az életet a kozmikus szóban ismét elveszítjük, mikor leereszkedünk a Földre, s itt elsajátítjuk azt, ami elsősorban gondolataink kifejezését szolgálja, a földi gondolatokét, és az emberi megértést, vagyis az emberek közötti megértést, akik mind a Földön élnek. S ugyanígy van ez a gondolatokkal is, amelyekkel itt rendelkezünk, a gondolkodással. A gondolkodás a földi viszonyokhoz alkalmazkodik. A földi lét előtt a kozmikus gondolatok szövődésében zajlik az élet.

Ha elsősorban a középső elemet, a beszédet vesszük szemügyre, akkor azt mondhatjuk: a beszédben a földi kultúra, a földi civilizáció lényeges eleme rejlik. A beszéd által vannak együtt itt a Földön az emberek, hidat talál az egyik a másikhoz. A lélek összekötődik a lélekkel. Érezzük, hogy a beszédben egy lényeges dologgal rendelkezünk itt a Földön, s ez a logoszban, a kozmikus szóban történő élet földi visszfénye is. Ezért különösen érdekes annak az összefüggésnek a megértése, amit az ember itt földi beszédként kiküzdött magának, azzal a metamorfózissal, amellyel ez a beszéd a földi lét előttiből átalakult. S ha ezt a kapcsolatot szemléljük, akkor ez a hangból, a hangtaniból odavezet bennünket az ember belső szervezetéhez.

S ebben a pillanatban ez szépen illeszkedik ahhoz, hogy kozmológiai szemlélődésünkbe, amelyet most már hetek óta tartunk, ma beiktathatom ezt a fejeztet az ember megnyilatkozásáról hangban és szóban. Ezekben a napokban nagy örömünkre szolgál, hogy ilyen elsőrangú hang- és énekteljesítményt hallhatunk itt a mi Goetheanumunkban. S engedjék meg ezért ma nekem, hogy kifejezzem belső megelégedettségemet e számunkra oly örvendetes művészi esemény fölött, és elmondjak néhány dolgot az ember hangbeli megnyilatkozásáról itt a Földön, s ennek összefüggéséről azzal, aminek a hang felel meg odaát, a szellemiségben.

Ha az emberi szervezetet szemléljük, ahogy itt áll előttünk a Földön, akkor ez teljesen a szellemiség leképeződése. Itt minden, nemcsak az, amit az ember magán hordoz, hanem az is, ami a külső természetben körülveszi, a szellemiség képmása. Miközben az ember beszédben, énekben megnyilatkozik, egész organizmusát nyilatkoztatja meg teste, lelke és szelleme felé, kifelé, és önmaga felé is, befelé. Az ember úgyszólván teljesen benne van abban, amit hangban és szóban megnyilatkoztat. Hogy mennyire benne van ebben, csak akkor mutatkozik meg, ha pontosabban, egyenként megértjük, mi is az ember, mialatt beszél, vagy énekel.

Induljunk ki a beszédből. Az emberiség történelmi fejlődése folyamán a beszéd az őseredeti énekszerűségből származott. Minél messzebb megyünk vissza a történelem előtti időkbe, annál hasonlóbb a beszéd a recitativóhoz, az énekbeszédhez és végül az énekléshez. S a földi emberiségfejlődés igen régi korában az ember hangbeli megnyilatkozása nem az ének és a beszéd szerint különböztethető meg, hanem mindkettő egy volt. Amit az ember az emberi ősbeszéd által közölni akart, valójában olyan volt, hogy azt is mondhatnánk: ez az emberi ősbeszéd egyfajta ősének. Ha a beszédet jelen állapotában szemléljük, amikor már igen erősen eltávolodott az énekszerűtől, és belemerült a prózai és az intellektuális elembe, akkor a beszédben lényegében két elemmel van dolgunk: a magánhangzói és a mássalhangzói elemmel. Mindaz, amit a beszédben érvényre juttatunk, egy magánhangzói és egy mássalhangzói elemből tevődik össze. A mássalhangzói elem valójában teljesen testünk finomabb plasztikáján alapul. Ha egy B-t vagy egy P-t, vagy egy L-et vagy M-et mondunk, akkor ez azon alapul, hogy testünkben valaminek meghatározott formája van. Nem mindig úgy van, hogy ha ezekből a formákból beszélünk, akkor csak a beszéd-, vagy éneklőapparátusból kell beszélnünk. Ezek csak a legmagasabb kicsúcsosodások. Ha az ember létrehoz egy hangot, abban az egész szervezete részt vesz, s ami az ének-, vagy beszédszervekben történik, csak a legvégső kicsúcsosodása annak, ami az egész emberben történik. így egész emberi szervezetünket valójában úgy is fel lehet fogni, hogy azt mondjuk: a beszéd minden mássalhangzója valójában mindig tizenkét ős-mássalhangzó variációja. Például a finn nyelv lényegében még csaknem tisztán tartalmazza ezt a tizenkét ős-mássalhangzót: tizenegyet egészen tisztán, csak a tizenkettedik vált némileg nem világossá, de ez is még világosan megvan a...(hiány a szövegben). Ez a tizenkét ős-mássalhangzó, ha helyesen fogjuk fel őket - ugyanakkor egy formában is ábrázolhatjuk ezeket -, valójában az emberi szervezet egész plasztikáját ábrázolja, ha összeállítjuk. így ekkor, anélkül, hogy képileg fejeznénk ki magunkat, azt mondhatjuk: az emberi szervezetet plasztikusan kifejezi a tizenkét ősmássalhangzó.

Mi is valójában akkor ez az emberi szervezet? Ez az emberi szervezet lényegében ebből a szempontból, a zene szempontjából egy hangszer. Igen, a külvilág hangszereit is alapjában véve úgy foghatjuk fel, hogy formájukban, akár hegedűt vagy más hangszert veszünk, mintegy mássalhangzó-szerűen vesszük szemügyre, bizonyos mértékig a mássalhangzókból felépítve szemléljük őket. Ha mássalhangzószerűségről beszélünk, lényegében mindig olyan érzésünk van, ami hangszerre emlékeztet. S az összesség, minden mássalhangzó-szerűség harmóniája jeleníti meg valójában az emberi organizmust.

S a magánhangzó-szerűség - ez a lélek, amely ezen a hangszeren játszik. Ez adja a magánhangzó-jelleget. így valójában, ha Önök a beszédben követik a mássalhangzó- és magánhangzó-jelleget, minden beszédbeli és hangbeli megnyilvánulásában az ember önmegnyilatkozását tapasztalják. Az ember lelke vokálisán játszik a mássalhangzó-jellegű emberi test hangszerén.

Ha a mai civilizációhoz és kultúrához tartozó beszédet szemléljük, akkor lelkünk, miközben a magánhangzókra alapul, igen erősen igénybe veszi az agy-, a fej-, ideg-organizmust. Ez az emberiségfejlődés korábbi idején nem volt meg hasonló mértékben. Engedjék meg, hogy azt, ami történik, egy kissé sematikusan lerajzoljam Önöknek a táblára. Ez teljesen sematikus.

Tegyük fel, hogy a fej-, ideg-organizmus ilyen módon lenne felépítve (vörös). A vörös vonalak ábrázolnák tehát azokat az erőket, amelyek a fej idegszálainak hosszában futnak. Ezzel azonban nagyon egyoldalúan szemléljük a dolgot. Abba a tevékenységbe, amelyet ott az idegszálak fejtenek ki, belekerül még egy tevékenység. Ez azáltal jön létre, hogy a levegőt belélegezzük. Ez a levegő, amelyet belélegzünk - ismét sematikusan ábrázolva - keresztülmegy a gerincvelő-csatornán közvetlenül befelé, és a lélegzetvétel összecseng azokkal a mozgásokkal, amelyek az idegszálak hosszában kifelé vezetnek. Ilyen módon a fejben a lélegzetvétel, amely gerincvelő-csatornán át a fej felé nyomul, találkozik azzal, amit ott az idegek művelnek. Nincs elkülönült idegtevékenységünk és elkülönült lélegzési tevékenységünk, hanem a fejben a lélegzés és az idegi tevékenység egymásba csengése található.

A mai, a mindennapi életben prózaivá vált ember, aki több értéket tulajdonít itt a vörös erőknek (lásd a rajzot); inkább idegrendszerét veszi igénybe, amikor beszél. „Idegekkel hálózza be” - ahogy mondhatnánk - azt a hangszert, amelyet a vokális (magánhangzói) áramlatok mássalhangzói módon alakítanak ki. Az emberiségfejlődés korai szakaszaiban nem ez volt a helyzet. Akkor az ember nem annyira idegrendszerében élt, hanem légző rendszerében, ezért volt az ősnyelv inkább ének.

Ha az ember manapság énekel, akkor azt, ami a beszédnél valójában kifelé vezet az idegrendszerrel történő behálózás segítségével, visszavezeti a lélegzés áramlásába, és ezt a második áramlatot, a lélegzését tudatosan működteti. Ez a lélegzés folytatása a fejben, ahol a lélegzést közvetlenül működésbe hozza, ha a hangok képzéséhez úgy, mint az éneklésnél hozzájön a vokalizálás, a magánhangzó-képzés; de ez nem jelenti azt, hogy kifogy a lélegzetből. Ezzel tehát a prózaivá vált beszédet visszaviszi a költőiségbe, a ritmikus lélegzetvétel művészi jellegébe.

A költő még azon is fáradozik, hogy a lélegzetvétel ritmusát olyan módon hozza létre, ahogy költeménye nyelvét kialakítja. Aki énekléshez komponál, mindezt visszaviszi a lélegzetvételbe, tehát a fejben történő lélegzetvételbe is. így elmondhatjuk: amit az embernek itt véghez kell vinnie a Földön, miközben beszédével a földi viszonyokhoz illeszkedik, azt bizonyos mértékig visszafelé teszi meg, ha a beszédből az énekbe megy át. Az ének ténylegesen reális visszaemlékezés földi eszközökkel arra, amit a földi lét előtt élt át. Mert ritmikus rendszerünkkel sokkal közelebb állunk a szellemi világhoz, mint gondolati rendszerünkkel. S hiszen a gondolati rendszer befolyásolja a prózaivá vált beszédet.

Mialatt magánhangzókat képzünk, valójában azt fejezzük ki, ami a lélekben él, a test ellenében, amely csak a hangszert szolgáltatja, miközben hozzáadja a mássalhangzó-szerűséget. Teljesen úgy érezzük, hogy minden magánhangzóban valami közvetlen lelki elevenség rejlik, és hogy a vokálist önmagáért tudjuk használni; a mássalhangzó-szerűség azonban folytonosan a vokális után vágyódik. A plasztikus test-hangszer valójában halott, ha nem a vokális, a lelki elem szólal meg rajta. Látják ezt a részleteken; ha például Közép-Európa bizonyos dialektusában ezt a szót veszik: mir (nekem) pl. „es geht mir gut” (jól megy nekem, jól vagyok), tehát „mir”. Amikor kis kölyök voltam, egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy ezt a szót így írják; mindig így írtam: „mia”; mivel az r-ben közvetlenül benne rejlik a vágyódás az a után. Úgy van ez, hogy ha az emberi organizmust a mássalhangzók harmóniájának fogjuk fel, akkor mindenhol a magánhangzók, tehát a lelkiség utáni vágyat érezzük benne. Igen, honnan jön ez akkor?

Ennek az emberi szervezetnek plasztikájával itt a Földön be kell illeszkednie, a földi viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. Úgy van kialakítva, ahogy a földi egyensúlyi helyzet, a földi erőviszonyok egyedül lehetségessé teszik. De hiszen a szellemiségből alakult ki. Ami itt valójában előttünk van, csak szellemtudományos kutatással ismerhető meg. Ezt sematikusan szeretném megvilágítani Önöknek.

Tegyük fel, hogy a lelki elem így fejeződik ki vokális megnyilvánulásában (vörös): hozzáütődik a mássalhangzóhoz (sárga), s ez a földi viszonyok szerint plasztikusan van kialakítva.

Ha az ember oly módon emelkedik fel a szellemi világba, ahogy a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvemben ábrázoltam, akkor elsősorban imaginációhoz, imaginatív megismeréshez jut. De időközben úgyszólván elvesztette a mássalhangzókat; a magánhangzók egyelőre megmaradnak számára. Hiszen az ember elveszti fizikai testét az imaginációban. Elvesztette a mássalhangzókat. Az imaginatív világban már nem érti a mássalhangzókat. Ha azt, ami ott az ember bensőjében van, egészen adekvát módon szavakkal akarjuk megnevezni, akkor minden elsősorban hangos magánhangzókból áll. Tehát elsősorban az eszköz, a test hiányzik az embernek, s bejut egy hangzó világba, amely még sokféle módon vokális színezetű, de amelyben a Föld minden mássalhangzója éppen a magánhangzókban is feloldódik.

Ebből rájöhetnek arra, hogy a beszéd szavaiban, amelyek még közel álltak az ősnyelvhez, egyenesen az érzékfeletti világ dolgai vannak lényegében vokálisán megnevezve. A Jahve-szóban például nincs meg a mi J-nk és V-nk, hanem valójában csak magánhangzókból áll, és skandálva, félig-meddig énekelték. így eljutunk egyfajta vokalizáláshoz, amelyet természetesen énekelnek.

Amikor az imaginatív megismerésből eljut az ember az inspirált megismeréshez, tehát közvetlenül veszi magába a szellemiség megnyilatkozásait, akkor minden, a Földön lévő mássalhangzó valami egészen más lesz. A mássalhangzókat elveszti az ember. Tehát ez elvész számára (sárgával színezve, lásd rajzunkon az alsó sárgát); ezért a szellemi érzékelésben, amely inspiráció által kutatható, egy új dolog nyilatkozik meg: a mássalhangzók szellemi ellenképei (lásd a felső sárgát).

De a mássalhangzóknak ezek a szellemi ellenképei most nem a magánhangzók között élnek, hanem a magánhangzókban. Az Önök beszédében itt a Földön a mássalhangzók és a magánhangzók egymás mellett élnek. A mássalhangzókat elveszítik, amikor felemelkednek a szellemi világba. Ekkor egy vokalizálóan éneklő világba jutnak. Már valójában nem Önök énekelnek; minden énekel körülöttük. Maga a világ kozmikus világ-énekké válik. De az, ami vokalizáló, szellemileg-lelkileg úgy színeződik át, hogy a magánhangzókban olyasmi él, ami a mássalhangzók ellenképe. Itt a földi világban van az A hangzó, és akár egy Cisz egy meghatározott oktávon, mint hang. Amikor az ember a szellemi világba jut, nincs A, nincs Cisz egy meghatározott skálán, hanem bensőleg - nemcsak mintegy különböző magasságban - bensőleg minőségileg számtalan A; mivel valami más az, hogy egy lény az angyalok hierarchiájából mond ki egy A-t, vagy az arkangyalokéból, vagy pedig egy más lény mondja ki. Ez külsőleg mindig ugyanaz a megnyilatkozás, de bensőleg lélekkel van áthatva. így azt mondhatjuk: itt a Földön megvan a testünk (rajz balra, fehér); erre ráverődik a vokalizáló hang (vörös). Odaát a szellemi világban található a vokalizáló hang (jobboldali rajz, vörös), ebbe csapódik bele a lélek (fehér), és benne él, s így a hang a lelkiség testévé válik.

Most benne vagyunk a kozmikus zenében, a kozmikus énekben; benne vagyunk a teremtő hangban, a teremtő szóban. S ha Önök itt a Földön elképzelik a hangot, azt a hangot is, amely hangzóként nyilatkozik meg: ez földi módon él a levegőben. De az a fizikai elképzelés, hogy a levegő-formáció a hang, valójában csak naiv elképzelés. Valóban naiv. Mert gondolják csak el, hogy lenne itt egy talaj, s ezen egy ember. A talaj egészen bizonyosan nem az ember; de ott kell lennie, hogy az ember rajta állhasson, különben nem lehetne ott az ember.

De a talajból nem fogják így a levegőnek ott kell lennie, hogy a hangnak legyen támasztéka. Ahogy az ember áll a talajon, úgy a hangnak is, csak bonyolultabb formában, megvan a maga talaja, ellenállása a levegőben. A levegőnek nincs más jelentősége a hang számára, mint a talajnak az ember számára, aki rajta áll. A hang a levegő után nyomul, s ez lehetőséget ad neki, hogy megálljon. De a hang szellemi dolog. Ahogy az ember is valami más, mint a földi talaj, amelyen áll, úgy a hang is valami más, mint a levegő, amelyen a hang felemelkedik. Természetesen bonyolultabb módon emelkedik fel, sokoldalúbb módon.

Azáltal, hogy itt a Földön csak a levegő segítségével tudunk beszélni és énekelni, a hangszerűség levegő-formációjában éppen egyfajta szellemi-lelkiség képmásával van dolgunk. A hang szellemi-lelkisége valójában az érzékfeletti világhoz tartozik. S az, ami a levegőben él, alapjában véve a hang teste. így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a hangot is újra megtaláljuk a szellemi világban. Ott csak leveti azt, amit a földiségtől kap: a földi mássalhangzó-képzést. A vokalizálás, a hang, mint olyan odafent veszi fel szellemi tartalmát, ha az ember felemelkedik a szellemi világba. Csak bensőleg lélekkel lesz áthatva. A hangot ahelyett, hogy a mássalhangzó-képzés alakítaná, bensőleg áthatja a lélek. Ez azonban általában párhuzamosan történik azzal, hogy az ember beleszokik a szellemi világba.

Nos, gondolják el, az ember átmegy a halál kapuján; a mássalhangzókat hamarosan maga mögött hagyja, de a magánhangzókat és nevezetesen a magánhangzók intonálását fokozott mértékben éli át: csak úgy, hogy már nem érzi, hogy az éneklés a gégefőjéből indul ki, hanem ez körülötte van, s ő minden hangban benne él. így van ez már a legelső napon, miután az ember átment a halál kapuján. Ténylegesen a zenei elemben él, amely ugyanakkor beszéd-elem is. Ebben a zenei elemben a szellemi világból egyre inkább egyfajta lélekkel áthatottság nyilatkozik meg.

Nos, ahogy mondtam, az ember eltávozik ebbe a világba, miközben átlépi a halál kapuját, s ez ugyanakkor átmenet a földi világból a csillagvilágba.

Ha így elképzelünk valamit, akkor látszólag képileg beszélünk, de a képszerűség a teljes valóság. Képzeljék el tehát a Földet, körülötte elsősorban a planétákat, majd az állócsillagos égboltot, amelyet az ember ősidők óta teljes joggal állatövnek képzel el.

Mikor az ember a Földön áll, a planétákat és az állócsillagokat visszfényükben látja a Földről, tehát mondjuk elölről, hogy megtiszteljük a földi embert - az Ótestamentum, ugyebár másként fejezi ki magát. Mikor azonban az ember a halál után eltávolodik a Földtől, fokozatosan odajut, hogy mind a planétákat, mind az állócsillagokat hátulról látja. Csak akkor nem ezeket a fénypontokat, vagy fényfelületeket látja, amelyek a Földről láthatóak, hanem az ezeknek megfelelő szellemi lényeket. Mindenütt a szellemi lények világa van. Ahol ott visszapillant a Szaturnuszra, a Napra, a Holdra, vagy a Kosra, a Bikára és így tovább, a másik oldalról a szellemi lényeket látja.

Ez a látás valójában ugyanakkor hallás is, és éppen úgy, ahogy azt mondjuk: az ember a másik oldalról, tehát hátulról látja a Holdat, a Vénuszt és így tovább, a Kost, a Bikát és így tovább, éppen úgy mondhatjuk: az ember hallja a kozmikus messzeségekből hangzani azokat a lényeket, amelyeknek ebben a kozmikus testben van a lakóhelyük.

Nos, képzeljék el az egész szövedéket - ténylegesen úgy van, hogy ez úgy néz ki, mintha képszerűen beszélnénk, de ez nem képszerűen van kifejezve, hanem a teljes valóság -, képzeljék el ott kint a kozmoszt: a planéták világát igen messze, az állatövet tizenkét konstellációjával közelebb Önökhöz. Mindezekből a kozmikus testekből beszélve énekelnek hozzánk, énekelve beszélnek, és valójában a beszélő éneket, az éneklő beszédet halljuk.

Miközben a Kosra néznek, olyan benyomásuk van, mintha ebben egy mássalhangzóval kapcsolatos lelki elem lenne. Ott van talán a Szaturnusz a Kos mögött: benne pedig vokális-lelki elem található. S ebben a vokálislelki elemben, amely ott a Szaturnuszból kifelé ragyog a világűrbe, ott él a Kos vagy a Bika lelki-szellemi, mássalhangzói eleme. Van tehát a planéták szférája számunkra, amely vokálisán énekel a világűrből, s vannak az állócsillagok, amelyek - most elmondhatjuk - a planéták szférájának ezt az énekét a mássalhangzói elem révén lélekkel hatják át.

Képzeljék ezt el élénken: az inkább nyugvó állapotban lévő állócsillagok szférája, mögöttük a vándorló planéták. Mialatt egy vándorló planéta elhalad egy állócsillag-kép előtt, felcsendül - most nem tudom azt mondani, hogy egy hang, hanem egy egész hangzó világ; mialatt továbbhalad a Kostól a Bikáig, egy másik hangvilág csendül fel.

De mögöttük van például, mondjuk a Mars. A Mars, átmenve a Bikán, egy másik hangzást szólaltat meg.

S így van egy csodálatos kozmikus hangszerünk az állócsillagos égbolton, s mögötte planéta-isteneink, amelyek az állatöv állócsillagos égboltjának hangszerén játszanak.

Valóban elmondhatjuk: ha az ember itt lent a Földön ismét visszaveszi a beszédet, amely a földiség számára, mint kimenet a kozmikus-szellemi irányultságból a földiség számára, az ének formájában alakult ki, akkor afelé hajlik, amiből az ember a földi lét előtt megszületett a földiség számára. Ahogy a művészet valójában olyan az ember számára, mintha az ember azt mondaná, miközben művészi módon nyilvánul meg: nos, ez az emberi sors, s helyes, hogy ez így van. Az embernek, miközben földi létében, a földi viszonyok között megjelenik, alkalmazkodnia kell ezekhez; de a művészetben egy lépést tesz visszafelé, engedi, hogy a földiség leperegjen róla, s ezzel a visszafelé tett lépéssel közeledik a szellemi-lelkihez, amiből, mint földi léte előttiből nőtt ki.

Nem értjük a művészetet, ha nem érezzük benne a vágyat, hogy a szellemiséget legalábbis elsősorban a szép látszat megnyilatkozásában átéljük. Fantáziánk, amely a művészi elem kifejeződése, alapjában véve nem más, mint a Föld előtti tisztánlátó erő. Azt mondhatjuk: ahogy a hang a Földön a levegőben él, úgy él a lelkiség számára az, ami valójában szellemi a Föld előtti létben, földi módon a szellemiség képmásában. Ha az
ember beszél, akkor testét használja: a mássalhangzó-szerűség a test plasztikájává válik benne; nem a szilárd plasztikán átmenő lélegzés áramlását használja a lélek, hogy e test-hangszeren játsszon. De így ezt földi módon beszélő emberekként kétszeresen képesek vagyunk az istenihez irányítani.

Vegyük a mássalhangzó-szerű emberi organizmust, oldjuk el bizonyos mértékig a szilárd megformálásból, amelyet a földi nehézségi erő, vagy a táplálékanyagok kémiai ereje által tartalmazott, oldjuk el azt, ami mássalhangzó-szerűen hatja át az embert! - így már lehet beszélnünk. - Ha egy emberi tüdőt a boncasztalra helyezünk, akkor vegyi anyagokat találunk, amelyeket vegyileg vizsgálhatunk. De ez nem a tüdő. Mi a tüdő? Egy mássalhangzó, amely a kozmoszból beszél, és formát öltött. Helyezzük a szívet a boncasztalra: sejtekből áll, amelyet anyaguk szerint kémiailag vizsgálhatunk. Ez azonban nem a szív; ez egy másik mássalhangzó, amely a kozmoszból beszél. S ha lényegében elképzeljük a tizenkét mássalhangzót, amint a kozmoszból megszólal, akkor itt van előttünk az emberi test.

Ez azt jelenti: az ember rátekint a mássalhangzókra, megvan a szükséges tisztánlátó fantáziája, hogy ezeket összefüggésükben lássa, így jön létre számára az emberi test teljes plasztikájában. Ha tehát kivesszük az emberből a mássalhangzókat, akkor a szobrászművészet jön létre; ha a lélegzetvételt, amelyet a lélek vesz igénybe, hogy az éneklésben ezen a hangszeren játsszon, ha másik oldalról elvonjuk az embertől, ami benne a vokális, a magánhangzó-szerű, akkor keletkezik a zeneiség, az énekszerűség.

Vegyük ki tehát a mássalhangzó-szerűséget az emberből, így keletkezik a forma, amelyet plasztikusan ki kell alakítani. Vegyük ki a vokálist az emberből, akkor létrejön az énekszerűség, a zeneiség, amit énekelnünk kell. S így valójában az ember, ahogy itt áll előttünk a Földön, két kozmikus művészet eredménye: egy alakító, formáló kozmikus művészeté az egyik, és egyfajta énekszerű, zenei kozmikus művészeté a másik oldalról. Kétféle szellemi lény fűzi össze tevékenységét. Az egyik adja a hangszert, a másik játszik a hangszeren; az egyik megformálja a hangszert, a másik játszik rajta.

Nem csoda, hogy a régi időkben, amikor az ember még érezte ezeket a dolgokat, a legnagyobb művésznek Orfeuszt tartották, aki ténylegesen úgy uralkodott a lelken, hogy nemcsak a már megformált emberi testet tudta hangszerként használni, hanem hangjaival még a megformálatlan anyagot is olyan formákba tudta önteni, amelyek megfeleltek a hangoknak.

Meg fogják érteni, hogy ha az ember ilyesmit ábrázol, akkor a szavakat némileg másként kell használnia, mint ahogy a mai haszonelvű korban általában használják; de a dolgot mégsem csupán képszerűen, vagy szimbolikusan érti, hanem teljesen reális értelemben. A dolgok már csak olyanok, ahogy ábrázoltam, ennek ellenére néha éppen a beszédet nagyobb áradatban kell használnunk, mint ahogy éppen manapság szokásos. A mai előadást, mint már mondtam, azért is így akartam megformálni, hogy a mi igen tisztelt művésznőink nagyszerű teljesítményéért, amellyel ezekben a napokban megörvendeztettek bennünket, erről a helyről is köszönetét mondjak. S kedves barátaim, holnap reggel, ezzel az érzéssel akarunk belépni arra a számunkra igen megnyugtató koncertre, amelynek szintén, mint itt mindennek, az antropozófiai lelkiállapotból kell nyújtania valamit számunkra.