Miközben az antropozófiai ismereteket úgy vittem be a Társaságba, ahogy az - legalább részben - a magánkiadványokból kitűnik, Marie von Siversszel közösen ápoltuk a művészi elemet, amelyet a sors arra rendelt, hogy az antropozófiai mozgalom éltetője legyen.

Egyrészt a drámai művészet egyik ágának mondható recitáló-művészetet kellett kialakítanunk ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom megkapja igazi tartalmát.

Másrészt lehetőségem nyílt arra, hogy azoknak az utazásoknak a során, amelyeket az antropozófia szolgálatában tettem, elmélyedjek az építőművészet, a szobrászat és a festészet világában.

Az előbbiekben beszéltem már arról, milyen jelentősége van a művészetnek annak a számára, akinek szellemi világbeli élményei vannak.

Az emberiség legtöbb nagy műalkotását azonban még antropozófiai működésem idején is, csak másolatokban láttam. Eredetiben csak azokhoz a műalkotásokhoz jutottam, amelyek Bécsben, Berlinben, és Németország egyes helyein vannak.

Amikor azután az antropozófia ügyében Marie von Siversszel együtt utaztunk, megismertem az európai múzeumok legcsodálatosabb kincseit. És így a század elejétől, tehát életem ötödik évtizedében magas színvonalú művészeti tanulmányokat folytattam és ezzel összefüggésben vizsgáltam az emberiség szellemi fejlődését. Mindig ott volt mellettem Marie von Sivers, aki a maga finom és kedves módján részt vett mindabban, amit a művészeti- és kultúrélet szemlélése során átéltem, és mindezt ő maga is mélyen és mintegy kiegészítve velem együtt élte át. Értett ahhoz, hogyan lehet ezeket az élményeket beleárasztani az antropozófiai eszmékbe, hogy azokat megtermékenyítsék. Mert a művészeti benyomások áthatották azt, amit előadásaimban kifejezésre kellett juttatnom.

A nagy műalkotások közvetlen szemlélése feltárta előttem azt a világot, amelyből még valamilyen más lelki konfiguráció csendül át a régi időkből. El tudtunk mélyedni annak a művészetnek a szellemiségében, amely még Cimabue-ban nyilatkozott meg. De a művészet szemlélése révén el tudtunk mélyedni abban a kérlelhetetlen szellemi harcban is, amelyet Aquinói Tamás vívott a skolasztika virágkorában az arabizmus ellen.

Számomra különösen fontos volt az építőművészet tanulmányozása. A stílusfejlődés szemlélése közben alakult ki bennem az, amit azután a Goetheanum formáiba öntöttem.

Hogy ott állhattam Milanóban Leonardo „Utolsó vacsorája” előtt, azután Rómában Raffaello és Michelangelo alkotásai előtt és a látottakhoz kapcsolódva Marie von Sivers-szel beszélgetéseket folytathattam, ezért — úgy érzem - hálásnak kell lennem a sorsnak; és pedig különösen azért, hogy ezeket a műalkotásokat csak érett koromban ismertem meg.

De ha csak röviden is le akarnám írni, amit átéltem, alig tudnám még egy nagyobb terjedelmű könyvbe is beleszorítani.

Ha szellemi látással mélyedünk el az „Athéni iskola” vagy a „Disputa” nézésébe, mélyen belelátunk az emberiség fejlődésének titkaiba.

És ha azután Cimabue-tól Giottón keresztül Raffaellóhoz megyünk, látjuk, hogyan fordul az emberiség a régi szellemi látás fokozatos hanyatlásával a modern, inkább naturalista szemlélet felé. Az emberiség fejlődésének a törvénye, amelyet szellemi látásommal ismertem meg, világosan mutatkozott meg a művészet alakulásában.

Mindig nagy megelégedéssel töltött el, ha láttam, hogy az antropozófiai mozgalom azzal, hogy állandóan áthatja a művészi elem, új életet kap. Ahhoz, hogy az ember az eszmékkel a szellemiség lényszerűségét ragadja meg és azt eszmei formába öntse, az eszmei tevékenység elevensége kell. Ezt a lélek művészettel való áthatása adja.

Mindenképpen meg kellett óvni a társaságot mindattól a belső hazugságtól, amely a szentimentalizmusban rejtőzik. Mert egy szellemi mozgalom ennek mindig ki van téve. Ha az ember az előadást életteljessé teszi azokkal az eleven eszmékkel, amelyek a művészi elemben élnek, akkor nem engedi érvényesülni a hallgató szentimentalizmusából fakadó belső hazugságot. - A művészi elem, amelyet az érzés hordoz ugyan, de amely az alkotásban és a szemlélésben felfelé, az egzakt világosság felé törekszik, a leghatásosabb ellensúlya lehet a szentimentalizmusnak.

Az antropozófiai mozgalom számára különösen jó volt, hogy Marie von Siversben a sors olyan munkatársat adott mellém, aki legbelsőbb adottságai szerint ezt az átérzett művészi, de ugyanakkor minden szentimentalizmustól mentes elemet nagy hozzáértéssel tudta ápolni.

Ez ellen a belső, hazug szentimentalizmus ellen állandóan küzdeni kellett. Mert szellemi mozgalmakba ez mindig betolakszik és nem lehet egyszerűen visszautasítani, vagy nem törődni vele. A szentimentális emberek ugyanis sok esetben a lelkük mélyén mégis csak kereső emberek. Csak nehezen tudnak mélyebb kapcsolatot teremteni a szellemi világból származó tartalmakkal. A szentimentalizmusban öntudatlanul valamiféle narkotikumot keresnek. Különleges ezoterikus igazságokat akarnak megtudni. És ezekkel az igazságokkal aztán szektás csoportokban akarnak foglalkozni.

Azon volt a hangsúly, hogy a helyes magatartás legyen a társaságban az egyedül uralkodó. Úgy hogy az egyik, vagy a másik irányba elhajlók mindig maguk előtt lássák, hogyan működnek a mozgalom szellemi hordozói, mert ők alapították és irányítják azt. Marie von Sivers-szel azt tartottuk lényegesnek, hogy pozitíven dolgozzunk az antropozófiáért, nem pedig, hogy a kinövések ellen harcoljunk. Természetesen akadtak kivételek, amikor a harcra is szükség volt.

Számomra a párizsi előadás-sorozatomig terjedő idő valamilyen a lelkemben lejátszódó belső fejlődési folyamat ideje volt. A párizsi előadásokat 1906-ban a teozófíai kongresszus idején tartottam. A kongresszus egyes résztvevői azt kívánták, hogy a kongresszusi előadások mellett az én előadásaimat is hallhassák. Akkor ismerkedtünk meg Párizsban személyesen Eduard Schurével. Marie von Sivers már régebben levelezésben állt vele és műveit fordította. Schuré a hallgatók között volt. Még az az öröm is osztályrészem volt, hogy Mereskovszkij, Minszkij és más orosz költők is többször ott voltak előadásaimon.

Ebben az előadás-sorozatban azokról az embert vezető spirituális ismeretekről beszéltem, amelyekről úgy éreztem, hogy „megértek” bennem.

A szellemi világ kutatásánál lényeges, hogy az ismereteket így „érettnek” érezzük. Ahhoz, hogy az ember ehhez az érzéshez jusson, előbb át kell élnie a lelkében felvillanó látást. Ezt először csak úgy éli át, hogy az nem világos, kontúrjaiban nem éles. Ezért vissza kell süllyesztenie a lélek mélyére, hogy „érjen”. A tudat ekkor még nem jutott odáig, hogy amit lát, annak a szellemi tartalmát meg is értse. Ehhez a léleknek a saját szellemi mélyeibe leszállva, a tudat révén közvetlenül együtt kell lennie a szellemi világban ezzel a tartalommal.

A természettudományban egy kutatási eredmény érvényességét addig nem állapítják meg, amíg az összes szükséges kísérleteket és megfigyeléseket nem végezték el és amíg az összes számítások azt nem igazolják. - A szellemtudományban is ugyanolyan módszerbeli lelkiismeretességgel és megismerési fegyelemmel kell eljárni; csak itt éppen más úton jár az ember. Itt a tudatnak a megismerendő igazsághoz való viszonyát kell vizsgálni. Türelemmel, kitartással és belső lelkiismeretességgel kell tudni „várni”, míg a tudat megállja a próbát. Eszmevilágát egy területen olyan erőssé kell tennie, hogy a szellemi látást fogalmi világába fel tudja venni.

A párizsi előadássorozatban szellemi látásom egy olyan eredményéről beszéltem, amelynek bennem hosszú érési folyamaton kellett keresztülmennie. Miután kifejtettem, hogy az ember részei: a fizikai test, az étertest - mint az életjelenségek közvetítője - és az „én-hordozó” általánosságban hogyan viszonyulnak egymáshoz, elmondtam, hogy a férfinak női, a nőnek férfi-éterteste van. Ezzel az antropozófia révén fényt derítettem a lét egy olyan kérdésére, amellyel éppen abban az időben sokat foglalkoztak. Csak emlékeznünk kell a szerencsétlen Weininger „Nem és jellem” című könyvére és az akkori irodalomra.

A kérdéssel az ember mivoltának egészen a mélyéig mentem. Fizikai testével az ember egész másképpen áll benne a kozmosz erővilágában, mint étertestével. Fizikai teste révén a Föld erőivel él együtt, éterteste révén a földönkívüli kozmosz erőivel. A férfi és női princípium így áll benne a kozmosz világában.

Ez a felismerés legmegrázóbb lelki élményeim egyike volt. Mert mindig újból éreztem, hogy a szellemi látás hoz türelmesen várakozva kell közeledni és hogy azután, ha a tudat megérett arra, hogy amit lát, azt átélje, akkor eszmékbe kell öltöztetni ahhoz, hogy a szellemi látás eredményét az emberi megismerés világába behozza.