Jelentős emlékeim fűződnek ahhoz a két előadáshoz, amelyeket nem sokkal Weimarba kerülésem után tartottam, az egyiket magában Weimarban a következő címmel „A fantázia, mint kultúra-teremtő tényező”. Ez még azelőtt a beszélgetés előtt volt, amelyet Hermann Grimmel folytattam a fantázia történetére vonatkozó nézeteiről. Az előadás előtt összefoglaltam magamban mindazt, amit szellemi tapasztalataim alapján mondani tudtam arról, hogy a szellemi világ hogyan áramlik bele nem tudatosan az emberi fantáziába. Úgy láttam, hogy ami a fantáziában él, azt csak tárgya szerint keltik életre a külső élmények. A tulajdonképpeni teremtő elemet a fantáziában a szellemi világ visszfényének láttam. Meg akartam mutatni, hogy a fantázia az a kapu, amelyen át a szellemi világ az emberen keresztül teremtőn hat a kultúra fejlődésére.

Mivel előadásommal kapcsolatban ilyen gondolatok foglalkoztattak, Hermann Grimm fejtegetései erősen hatottak rám. Grimmnek egyáltalán nem volt igénye, hogy a. fantázia szellemi forrásait kutassa; ami az emberi lelkekben mint fantázia nyilatkozott meg, azt adottként fogadta el és ezt akarta fejlődésében vizsgálni.

Először az egyik pólusát írtam le annak, hogyan jön létre a fantázia. Ez az álomélet. Rámutattam, hogy a külső dolgokat nem úgy észleljük az álombéli letompult tudatban, mint nappali életünkben, hanem szimbolikusan, képekbe öltözötten; hogy a belső testi folyamatokat ugyanilyen szimbolikus formában éljük át; hogy az élmények nem egyszerűen csak felmerülnek az emlékezésben, hanem olyan formában merülnek fel, amely arra utal, hogy amit az ember átélt, az intenzíven dolgozik a lelki élet mélyeiben.

Alomállapotban a tudat letompul; alámerül az érzékelhető fizikai világba és nézi, ahogy a szellem működik a fizikai létben. Ez a működése a fizikai észlelés előtt rejtve marad, de a letompult tudat előtt is csak mintegy a fizikaiság mélyeiből felcsillanóan jelenik meg.

A fantáziában a lélek annyival emelkedik a mindennapi tudat fölé, mint amennyivel az áloméletben az alá merül. Nem a fizikai világban rejtetten élő szellemiség jelenik meg a fantáziában, hanem a szellemiség hat az emberre; de azt az ember nem tudja a maga eredeti alakjában megragadni, hanem öntudatlanul képszerűvé formálja a fizikai világból vett lelki tartalom segítségével. A tudat nem ér el a szellemi világ meglátásához; de képekben átéli, amelyek tartalmát a fizikai világból veszi. Így a fantázia igazi alkotásai a szellemi világ szülöttei a nélkül, hogy maga a szellemi világ hatolna az emberi tudatba.

Előadásommal be akartam mutatni azoknak az utaknak egyikét, amelyeken keresztül a szellemi világ az emberiség fejlődésén dolgozik.

Ezzel igyekeztem megtalálni annak a módját, hogy az átélt szellemi világot ábrázoljam és mégis kapcsolódjam valamiképpen ahhoz, ami a mindennapi tudat körében van. Az volt a nézetem, hogy a szellemiségről beszélni kell, de figyelembe kell venni az ebben a mi tudományos korunkban szokásos beszédformákat.

A másik előadást Bécsben tartottam. A „Tudományok klubja” hívott meg. Előadásom arról szólt, hogy lehetséges-e valamilyen monista világfelfogás a szellemi világ megismerésének elfogadása mellett is. Kifejtettem, hogy az ember a valóság fizikai oldalát kívülről, érzékei révén, szellemi oldalát pedig szellemi észleléssel belülről ragadja meg, ügy hogy mindaz, amit átél, egységes világként jelenik meg, amelyben a fizikai dolgok a szellemiség képmását hozzák létre a szellem pedig teremtőn nyilatkozik meg a fizikai dolgokban.

Ezt az előadást abban az időben tartottam, amikor Haeckel a maga monista világszemléletét „A monizmus mint összekötő kapocs a vallás és tudomány között” c. beszédében fogalmazta meg. Haeckel, aki tudott arról, hogy Weimarban vagyok, elküldte nekem beszédének lenyomatát. Azzal viszonoztam irántam tanúsított figyelmességét, hogy elküldtem neki a folyóiratot, amelyben bécsi előadásom megjelent. Aki ezt az előadást elolvasta, annak látnia kellett, hogy milyen elutasítóan álltam a Haeckel féle monizmussal szemben. Akkor az volt a fontos számomra, hogy kifejezésre juttassam, mit mond egy olyan valaki erről a monizmusról, aki be tud látni a szellemi világba.

Volt azonban még más is, ami szükségessé tette, hogy a Haeckel-féle monizmussal foglalkozzam. Haeckel úgy állt előttem, mint a természettudományos korszak egy jelensége. A filozófusok dilettáns filozófusnak tartották, aki semmi mást nem ismer, csak az élőlények kialakulását; ezekre a darwini eszméket alkalmazza olyan formában, ahogy ezt magának elképzeli és merészen kijelenti, hogy semmi mást nem szabad egy világnézet kialakítására felhasználni, csak azt, amit egy képzett darwinista szemléletű természeti megfigyelő el tud képzelni. A természettudósok Haeckelt fantasztának tartották, aki önkényes következtetéseket von le a természettudományos megfigyelésekből.

Mivel munkámból adódóan foglalkoznom kellett a világra és emberre, a természetre és szellemiségre vonatkozó, egy századdal korábban Jénában uralkodó gondolkodással, Haeckelt látva világossá vált előttem mindaz, amit abban az időben ilyen vonatkozásban gondoltak. Ebben az időben dobta mintegy bele a tudományos világba Goethe a maga természettudományos eszméit. Munkám közben a legkisebb részletekbe menően lelki szemeim elé kellett állítanom Goethe viszonyát kora természetszemléletével. Jénában, ott ahol Goethe a természeti jelenségekre és lényekre vonatkozó eszméi számára jelentős ösztönzést kapott, száz évvel később Haeckel működött, azzal az igénnyel, hogy a természettudomány alapján irányadó dolgokat mondjon egy világnézet számára.

Ehhez jött, hogy a Goethe-társaság egyik gyűlésén, amelyen weimari munkám idején részt vettem, Helmholtz egy előadást tartott „Goethének az eljövendő természettudományos eszmékre vonatkozó előérzetei” címmel. Ez több olyan dologra hívta fel a figyelmet, amelyeket Goethe valamilyen jó sugallat alapján, a későbbi természettudományos eszmékből „előre megsejtett”. De utalt az előadás arra is, hogy volt, amiben Goethe ezen a területen tévedett és pedig a színtanában.

Amikor Haeckelre néztem, mindig Goethe ítéletét szerettem volna hallani azokról a természettudományos nézetekről, amelyek egy századdal az ő nézetei után uralkodtak. Amikor viszont Helmholtzot hallgattam ezeknek a nézeteknek a Goethére vonatkozó ítélete érdekelt.

Nem tehettem mást, mint hogy azt mondjam magamnak: ha az akkori idők uralkodó szellemi beállítottsága szerint gondolkodnak a természetről, akkor annak kell következnie, amit Haeckel gondol a maga filozófiai naivitásával. Akik őt támadják, csak azt bizonyítják, hogy megállnak a puszta érzékszervi szemléletnél és ezt a szemléletüket nem akarják gondolkodással továbbfejleszteni.

Egyelőre nem volt igényem arra, hogy Haeckelt, akire sokat kellett gondolnom, személyesen is megismerjem. Ekkor következett hatvanadik születésnapja. Úgy éreztem, hogy a Jénában rendezett ragyogó ünnepségen részt kell vennem. Vonzott az ünnepség emberies volta. Az ünnepi lakomán Haeckel fia, akit Weimarban ismertem meg, ahol festőiskolába járt, hozzám jött azzal, hogy apja szeretné, ha bemutatnának neki. És mindjárt be is mutatott.

Így ismertem meg személyesen Haeckelt. Elbűvölő valaki volt. Szemeivel naivan nézett a világba, olyan szelíden, hogy az embernek az volt az érzése: ez a tekintet megtörik, ha a gondolkodás élessége hatol át rajta; hogy csak külső benyomásokat tud elviselni, a dolgokban és eseményekben megnyilatkozó gondolatokat nem. Minden mozdulata arra irányult, hogy az érvényesüljön bennük, amit az érzékek mondanak és ne a mozdulataiban uralkodó gondolat. Megértettem miért szeretett olyan nagyon festeni. Feloldódott az érzéki világ szemlélésében. Ahol el kellett volna kezdenie gondolkodni, ott abbahagyta a lelki tevékenységet és inkább ecsetjével rögzítette amit látott. Ilyen volt Haeckel. Ha csak ezt az oldalát fejlesztette volna ki, valami rendkívül vonzó emberi tulajdonság nyilatkozott volna meg benne.

De lelkének egyik rejtett zugában dúlt valami, ami mint határozott gondolati tartalom makacsul érvényesülni akart; valami ami a világ egész más irányából jött, mint természeti érzéke. Egyik előző életének fanatizmusa akarta kitombolni magát és ez egész más felé fordult, nem a természet felé. Vallásos politikája tört elő a lelke mélyéből és használta fel a természeti eszméket, hogy kifejezze magát bennük.

Ilyen ellentmondásosan élt két lény Haeckelben. Egy szelíd, szeretetteljes természeti érzékkel bíró ember és mögötte egy árnyékszerű lény végig nem gondolt, szűk határok között mozgó, fanatizmust lehelő eszmékkel. Amikor beszélt szelídsége alig engedte fanatizmusát a szavakban megnyilatkozni. Olyan volt ez, mintha beszédében a természet- akarta szelídség letompította volna a rejtett démoniságot. Emberi rejtély volt ez, amelyet látva csak szeretni lehetett őt; de amely gyakran méregbe is tudta hozni az embert, ha véleményét hallotta. Ilyennek láttam Haeckelt, amikor a múlt század kilencvenes éveiben előkészítette azt, ami azután ahhoz a vad szellemi harchoz vezetett, amely a századfordulón az ő gondolati iránya körül tombolt.

A weimari látogatók között volt Heinrich v. Treitschke is. Megismerkedtem vele, mert Suphan engem is meghívott, amikor Treitschke egyszer ebéden volt nála. Nagy hatással volt rám ez az ember, aki körül olyan sok vita folyt. Teljesen süket volt. Úgy lehetett érintkezni vele, hogy kis cédulákat adott, amelyekre az ember felírta a mondanivalóját. Ebből adódott, hogy az olyan társaságban, ahol jelen volt, az ő személye volt a központ. Ha az ember felírt neki valamit, akkor erről beszélt anélkül, hogy igazi beszélgetés jött volna létre. Sokkal intenzívebben volt jelen a többiek számára, mint azok az ő számára. Ez jellemezte egész lelki magatartását is. Beszélt anélkül, hogy ellenvetésekkel kellett volna számolnia, amelyekkel pedig találkozunk, ha másokkal közöljük gondolatainkat. Világosan lehetett látni, hogy ez mennyire beleivódott öntudatába. Mert nem hallotta az ellenvetéseket, meg volt győződve annak a helyességéről, amit ő maga gondolt.

Az első kérdés, amellyel Treitschke felém fordult az volt, honnan származom. Ráírtam a cédulára, hogy osztrák vagyok. Azt válaszolta, hogy az osztrákok vagy nagyon jó és zseniális népek, vagy gazfickók. Amikor ilyeneket mondott, az ember észrevehette, hogy a magány, amelyben süketsége miatt élt, paradox dolgok felé hajtotta és ezek belső kielégülést okoztak neki. Az ebéd-vendégek Suphannál rendszerint egész délután együtt maradtak. Így volt ez akkor is, amikor Treitschke ott volt. Látni lehetett, hogyan bontakozik ki személyisége. Ennek a széles vállú embernek szellemi habitusában is volt valami, amivel embertársai között „széles vállal” érvényesítette magát. Nem lehet mondani, hogy előadott, mert mindaz amit mondott személyes jellegű volt. Minden szavában benne élt annak a szenvedélyes élvezése, hogy beszélhet. Szinte parancsoló volt a hangja akkor is, ha csak elmondott valamit. Azt akarta, hogy szavai a másik ember érzését is áthassák. Megállapításait a szeméből sugárzó olyan tűzzel kísérte, amilyet ritkán lát az ember.

Szóba került Moltke világnézete, ahogy az az emlékirataiban kifejeződik. Treitschke elutasította azt a személytelen, matematikai gondolkodásra emlékeztető módot, amellyel Moltke a világjelenségeket értékelte. Nem is tudta a dolgokat másképp megítélni, mint erős, személyes szimpátiával és antipátiával. Az olyan emberek, mint Treitschke egészen bennragadnak saját személyiségükben, csak akkor tudnak a másik emberre hatni, ha egyúttal jelentékeny személyiségek is, és erősen átélik azt, amit mondanak. Ez így volt Treitschkenél is. Történelmi dolgokról ügy beszélt, mintha mindaz, amiről beszél, a jelenben lenne és ő személyesen részt venne benne minden örömével és mérgével. Ha az ember őt hallgatta, rendkívül erősen hatott a személyisége; de ahhoz amit mondott nem tudott kapcsolódni.

Egy másik weimari látogatóval jó barátságba kerültem. Ez Ludwig Laistner volt. Finom, szellemi életet élő, önmagában harmonikus ember volt. Akkoriban a Cotta kiadó irodalmi tanácsadója volt és mint ilyen dolgozott a Goethe-Archivumban. Szinte minden szabad időnket együtt töltöttük. Fő műve a „Sphinx rejtélye” akkor már megjelent. Ez egyfajta mítosz-történet volt. A mitikus elemet saját elképzelése szerint magyarázta. Beszélgetéseink sokszor mozogtak azon a területen, amellyel ez a könyv foglalkozott. Laistner elvetette a mitikus elem meseszerű magyarázatát, amely többé vagy kevésbé tudatosan a szimbolizáló fantázián alapul. A nép mitizáló természet-szemléletének az eredetét az álomban és pedig a lidércnyomásos álomban kereste. A nyomasztó lidérc, aki az álmodót kérdéseivel kínozza, kobolddá, kínzó démonná válik; Laistner szerint a szellemek egész serege jön elő az álmodó emberből. A kérdező Sphinx a dél asszonyának metamorfózisa, aki délben a mezőn az alvónak jelenik meg és kérdéseket tesz föl, amelyekre annak válaszolnia kell. - Mindazt, amit az álom paradox, értelmes, bölcs, kínzó vagy örömteli alakban állít az ember elé, Laistner nyomon követte, hogy ugyanezeket a mesékben és mítoszokban is kimutassa. Minden beszélgetésnél az volt az érzésem, hogy ez az ember milyen könnyen meg tudná találni az utat az álomban ható tudatalatti elemből a tudatfeletti elembe, amely eljut a reális szellemi világba. Erre vonatkozó fejtegetéseimet a legnagyobb jóindulattal hallgatta, semmiféle ellenvetést nem tett, de nem vett fel belőlük semmit. Ebben őt is akadályozta a kor gondolkodásmódjában gyökerező attól való félelem, hogy rögtön elveszti a „tudományos” talajt a lába alól, mihelyt a szellemiséghez közelít. Laistner azáltal volt sajátos viszonyban a művészettel és költészettel, hogy a mitikus elemet a reális álomélményekkel és nem az absztrakt módon teremtő fantáziával hozta kapcsolatba. Ezáltal az ember minden teremtő tevékenysége világot érintő jelentőséget kapott. Ritkán tapasztalható belső nyugalom és valami lelki lezártság jellemezte ezt a finom érzékű költői jellegű embert. Minden mondatában volt valami költői. Költőietlen fogalmakat tulajdonképpen nem is ismert. Weimarban, azután egy stuttgarti látogatásom alkalmával, a mikor nála laktam, a legszebb órákat éltem át. Mellette ott volt a férje szellemiségében teljesen osztozó felesége. Számára férje volt tulajdonképpen minden, ami a világhoz kötötte. Laistner weimari látogatása után nemsokára meghalt. Felesége egész rövid időn belül követte. A világ üres lett számára Laistner nélkül. Egész különösen szeretetreméltó és szeretetreméltóságában nagyszerű valaki volt ez az asszony. Mindig tudta, mikor nem kell ott lennie és mindig ott volt, amikor kellett. Anyai gondoskodással állt Laistner mellett, aki finom szellemiségével nagyon törékeny testben élt.

Nagyon kevés emberrel tudtam ügy beszélni a német filozófusok, Fichte, Hegel és Schelling idealizmusáról, mint Laistnerrel. Finom érzéke volt az eszmei világ realitása iránt, amely ezekben a filozófusokban élt. Amikor egyszer a természettudományos világ- szemlélet egyoldalúságával kapcsolatos aggodalmamról beszéltem, azt mondta: Ezeknek az embereknek sejtelmük sincs arról, milyen jelentősége van a teremtő princípiumnak az emberi lélekben. Nem tudják, hogy ebben ugyanúgy a világ szellemisége él, mint a természeti jelenségekben.

Laistner az irodalom és művészet területén sem vesztette el kapcsolatát a közvetlen emberivel. Megjelenése, egész magatartása szerény volt; de akinek volt ehhez érzéke, az miután megismerte, rövidesen megérezte, hogy jelentős emberrel áll szemben. A hivatalos mítoszkutatók ellenségesen álltak az ő felfogásával szemben; alig vették azt figyelembe. Így a szellemi életben észrevétlen maradt az az ember, akinek belső értéke szerint az elsők között lett volna a helye, „Rätsel des Sphinx” c. könyvéből a mítosszal foglalkozó tudomány egészen új impulzusokat kaphatott volna; így szinte hatástalan maradt.

Laistnernek abban az időben a Cotta kiadónál megjelenő „Bibliothek der Weltliteratur” számára egy teljes Schopenhauer kiadást és Jean Paul válogatott műveinek a kiadását kellett volna sajtó alá rendeznie. Mind a kettőt átadta nekem. Így a pesszimista filozófus és a zseniálisan paradox Jean Paul gondos áttanulmányozását is be kellett iktatnom akkori weimari feladataim közé. A legnagyobb érdeklődéssel vállaltam mind a két munkát, mert szívesen foglalkoztam olyan szellemi irányokkal, amelyek teljes ellentétben álltak az enyémmel. Laistnert nem külső motívumok késztették ezeknek a munkáknak az átadására. Ez a kettőjükről folytatott beszélgetéseinkből adódott. Éppen egy beszélgetésünk közben jutott arra a gondolatra is, hogy ezt a feladatot nekem átadja.

Weimarban lakott abban az időben Hans Olden és felesége, Grete is. Olyan társaságot gyűjtöttek maguk köré, amely a Jelent” akarta élni, ellentétben azzal a körrel, amely mintegy a múltbeli élet folytatásaként, a Goethe-Archivumot és a Goethe-társaságot tekintette a szellemi élet központjának. Ebbe a körbe felvettek engem is; nagy örömmel gondolok vissza mindarra, amit ott átéltem.

Ha az ember az Archívumban még olyan merevvé lett is eszmevilágában, azáltal, hogy együtt élt az ottani „filológiai metódussal”, gondolatai felszabadultak és mozgékonyakká váltak, ha az ember Oldenék házában volt, ahol érdeklődésre talált mindenki, aki a fejébe vette, hogy az emberiségnek új gondolkodás- módra van szüksége. De érdeklődésre talált az is, aki lelkében fájdalmasnak érzett sok régi kultúr-előítéletet és a jövő ideáljaira gondolt.

Hans Oldent a világ könnyű színdarabok szerzője- ként ismerte pl. „Offizielle Frau” c. darabja alapján. Weimari körében egész másképpen élte ki magát. Itt lelke nyitva volt az akkori szellemi életben megnyilatkozó minden magasabb rendű érdeklődéssel szemben. Vég nélküli, de mindig érdekfeszítő viták folytak nála arról, ami Ibsen drámáiban élt, ami Nietzsche szellemét foglalkoztatta.

Gábrielé Reuter, aki abban az időben írta „Aus guter Familie” c. regényét, amely röviddel ezután szinte viharos gyorsasággal szerezte meg számára irodalmi rangját, szintén Oldenék köréhez tartozott; idehozta a nők életére vonatkozó mindazokat a komoly kérdéseket, amelyek abban az időben az emberiséget foglalkoztatták.

Olden elbűvölő tudott lenni, amikor olyan beszélgetéseket, amelyek már-már szentimentalizmusba fulladtak, kissé szkeptikus gondolkodásmódjával hirtelen leállított. 0 maga viszont szentimentálissá tudott válni, ha mások túl „könnyűek” lettek. Oldenék körében a legnagyobb megértést tanúsították mindazzal szemben, ami „emberi”; de kíméletlenül kritizálták azt, ami egyik vagy másik ilyen „emberiben” nem tetszett nekik. Oldenben erősen élt az a felfogás, hogy csak akkor van értelme irodalmi vagy művészi ideálokkal foglalkozni, ha azok azonosak azokkal az ideálokkal, amelyekről az ő körükben olyan sok szó esik; de túlságosan lenézte az embereket ahhoz, hogy műveiben ezeket az ideáljait ábrázolja. Úgy vélte, hogy az ideálok csak kiválasztott emberek kis köréhez szólhatnak; és idétlen dolog azt hinni, hogy az ilyen ideálok a nagy publikum elé vihetők. Éppen abban az időben próbálta „Kluge Kathe” c. művével a szélesebb körű művészi érdeklődést felkelteni. A darabot Weimarban csak az iránta való tiszteletből adták elő. Ez megerősítette Oldent abban a nézetében, hogy a közönségnek azt kell adni, amit az kíván, magasabb érdeklődését pedig tartsa meg az ember az azt megértő kis kör számára.

Grete Olden még nagyobb mértékben vallotta ezt a nézetet. Teljességgel szkeptikus volt abban a vonatkozásban, hogy a világ szellemileg mit tud felvenni. Amit írt, abban egész nyíltan kifejezésre jutott, mennyire lenézi az embereket.

Amit Hans és Grete Olden ebből a lelki beállítottságból ennek a körnek nyújtott, az az esztetizáló világszemlélet atmoszférája volt. És ezt a legnagyobb komolysággal csinálták; de ugyanakkor komoly dolgokat könnyed humorral intéztek el.