Visszatekintve életemre, az első három évtized önmagában lezárt szakasznak mutatkozik. Ennek az életszakasznak a végén költöztem át Weimarba, hogy ott csaknem hét éven át a Goethe- és Schiller Archívumban dolgozzam. A korábbi weimari utazásom és a Goethe városába költözésem között Bécsben eltöltött időre úgy tekintek vissza, mint amelyben bizonyos mértékig sikerült befejeznem, amire addig törekedtem. Ez abból állt, hogy a Philosophie der Freiheit-tel nagyjából elkészültem.

Annak az eszmevilágnak, amelyben akkoriban éltem, lényeges eleme volt, hogy a fizikai világ nem jelentett számomra igazi valóságot. Ebben az időben publikált írásaimban és tanulmányaimban mindig azt hangsúlyoztam, hogy az emberi lélek igazából abban a gondolkodásban nyilatkozik meg, amelyet nem a fizikai világra épít, hanem szabad, fizikai észlelésen túli tevékenységként alakít ki. Állítottam, hogy az ember ennek az ”érzékletmentes„ gondolkodásnak a révén benne él a világ szellemiségében.

Élesen hangsúlyoztam azt is, hogy amennyiben az ember ebben az ”érzékletmentes„ gondolkodásban él, tudatával a lét ősokainak világában van. Értelmetlenségnek tartottam a megismerés határairól beszélni. A megismerés számomra azt jelentette, hogy a lélek az átélt szellemi tartalmakat újra megtalálja az észleleti világban. Ha valaki megismerési határokról beszél, szerintem ezzel elismeri, hogy az igazi valóságot nem tudja szellemileg átélni és ezért nem tudja megtalálni az észleleti világban sem.

A megismerés határairól szóló nézet megcáfolásánál elsősorban azt tartottam fontosnak, hogy saját meglátásaimat fejtsem ki. Elutasítottam azt a megismerési utat, amely a fizikai világ felé fordul és a fizikai világon keresztül akar a valósághoz eljutni. Arra akartam rámutatni, hogy nem ilyen kifelé, a fizikai világ felé fordulással kell az igazi valóságot keresnünk, hanem a belső világunkba való leszállással. Csak az beszél a megismerés határairól, aki kifelé fordulva akarja ezeket a határokat áttörni és azután látja, hogy ez lehetetlen. De nem azért lehetetlen, mert az emberi megismerő képességnek határai vannak, hanem azért, mert az ember olyasmit keres, amiről, ha megfelelőén elmélyülne magában, nem is beszélhetne. Az ember, amikor mélyebbre akar hatolni a fizikai világba, ott az észleletek mögött mintegy a fizikai világ folytatását keresi. Olyan ez, mintha az illúziókban élő ember további illúziókban keresné illúziói okait.

Fejtegetésem lényege akkor a következő volt: amikor az ember a földi létben születése után fejlődni kezd, megismerőn áll szemben a világgal. Először fizikailag szemléli; de ez még csak a megismerés kezdete. Ebben a szemlélésben még nem nyilatkozik meg minden, ami a világban van. A világ lényszerű; de az ember eleinte még nem jut el ehhez a lényszerűséghez. Még lezárja magát előle. Mivel saját lényét nem állítja szembe a világgal, lényszerűség nélküli világképet alkot. Ez a világkép azonban illúzió. A fizikailag észlelő ember a világgal mint illúzióval áll szemben. Ha azonban a fizikai észleléshez hozzákapcsolja az ember belső világából az érzékletmentes gondolkodást, akkor az illúziót átitatja a valóság; megszűnik illúzió lenni. Akkor az önmagát saját belső világában átélő emberi szellem megtalálja a világ szellemiségét, amely az ember számára nincs rejtetten a fizikai világ mögött, hanem ebben a fizikai világban él és működik.

Úgy láttam, hogy nem a logikus következtetésnek, vagy a fizikai észlelés továbbvitelének a dolga megtalálni a világban a szellemet; hanem, hogy az ember továbbfejlődve az észleléstől az érzékletmentes gondolkodás átéléséhez jusson.

Ilyen gondolatok hatották át azt, amit az általam kiadott goethei természettudományos írások második kötetében (1888) írtam: „aki elismeri a gondolkodás fizikai érzékelésen túlmenő észlelőképességét, annak szükségképpen el kell ismernie, hogy ennek az észlelésnek a pusztán fizikai valóságon túli objektumai is vannak. A gondolkodásnak ezek az objektumai az ideák, az eszmék. Amennyiben a gondolkodás megragadja az eszmét, egybeolvad a világ létének ősokával; ami kinn a világban működik, bejut az ember szellemiségébe: az ember egy lesz a legmagasabb potenciájú objektív valósággal. Az idea valóságban való észlelése az ember igazi kommuniója. - A gondolkodásnak az ideákkal szemben ugyanaz a jelentősége, mint a szemnek a fénnyel, a fülnek a hanggal szemben. A felfogás, a megértés szerve.” (Einleitung zu Goethes naturwissenschaftlichen Schriften in Kürschners National-Literatur, S.IV.)

Kevésbé tartottam fontosnak, hogy a szellemi világot úgy írjam le, ahogy az megjelenik, amikor az érzékletmentes gondolkodás a saját maga átélésén túlemelkedve szellemi megismeréshez jut. Inkább arra akartam rámutatni, hogy a fizikai szemlélet számára adott természet alapja a szellemiség. Kifejezésre akartam juttatni, hogy a természet valójában szellemi.

Ehhez az adott indítékot, hogy sorsom szerint tisztáznom kellett helyzetemet az akkori ismeretelméletekkel. Ezek egy szellem-nélküli természetet tételeztek fel és ennek értelmében feladatuknak tekintették kimutatni, hogy az ember nem jogosult arra, hogy szellemi képet alkosson magának a természetről. Én egészen más ismeretelméletet akartam ezzel szembeállítani. Ki akartam mutatni, hogy az ember, amikor gondolkodik, nem mint egy a természeten kívül álló lény formál képet a természetről, hanem hogy a megismerés átélés, úgy hogy az ember amikor megismer, benne van a dolgokban.

Az is a sorsomban volt, hogy saját nézeteimmel Goethehez kapcsolódjam. És bár a Goethehez kapcsolódás sok alkalmat ad annak a kimutatására, hogy a természet szellemi, mert Goethe maga is szellemi természetszemléletre törekedett, mégsem ad alkalmat arra, hogy az ember a tisztán szellemi világról beszéljen, mert Goethe a szellemi természetszemléletet nem fejlesztette tovább közvetlen szellemi szemléletté.

A továbbiakban az volt fontos számomra, hogy a szabadság eszméjét határozzam meg. Ha az ember ösztönei, szenvedélyei stb. alapján cselekszik, akkor nem szabad; mert azok az impulzusok, amelyek ekkor cselekvését meghatározzák, ugyanolyan tudatosak, mint a fizikai világ benyomásai. Ilyenkor nem is igazi mivolta cselekszik. Olyan fokon cselekszik, amelyen igazi mivolta még meg sem nyilatkozik. Itt önmagát, mint embert, éppoly kevéssé nyilatkoztatja meg, mint a fizikai világ a maga mivoltát a pusztán fizikai megfigyelésben. Mármost a valóságban a fizikai világ nem illúzió, csak az ember teszi azzá. Az ember azonban képes arra, hogy cselekvésében az érzékelhetőséghez hasonló ösztönöket, vágyakat stb. amelyek tulajdonképpen illúziók, valósággá tegye; ilyenkor valamilyen illúziós elem cselekszik rajta keresztül: nem ő maga cselekszik; valami nem-szellemi cselekszik benne. Saját szellemisége csak akkor cselekszik, ha impulzusait az érzékletmentes gondolkodásban találja meg, mint morális intuíciókat. Ekkor cselekszik ö maga, nem pedig más; ekkor szabad, a saját impulzusából cselekvő lény.

Ki akartam mutatni, hogy aki az érzékletmentes gondolkodást, ezt az emberben levő tisztán szellemi képességet elutasítja, sohasem juthat a szabadság megértéséhez; viszont mindjárt megérti, ha az érzékletmentes gondolkodás valóságát felismeri.

Ezen a területen is kevésbé láttam fontosnak akkoriban, hogy a szellemi világot írjam le, amelyben az ember morális intuícióit átéli, mint inkább azt, hogy maguknak az intuícióknak a szellemi jellegét hangsúlyozzam. Ha az előbbi lett volna fontos számomra, akkor a Philosophie der Freiheitben „A morális fantázia” c. fejezetet így kellett volna kezdenem: „A szabad szellem impulzusai alapján cselekszik; ezek az intuíciók, amelyeket a természeti léten kívül, a tisztán szellemi világban él át, anélkül, hogy mindennapi tudatában ezt a szellemi világot tudomásul venné.” Számomra azonban akkor az volt a fontos, hogy csak a morális intuíciók tisztán szellemi jellegét írjam le. Ezért mutattam rá arra, hogy ezek az intuíciók az ember eszmevilágának egészében vannak és ennek megfelelően azt mondtam: „A szabad szellem impulzusai, vagyis intuíciói alapján cselekszik, amelyeket eszmevilága egészéből gondolkodással válogat ki.” — Aki nem fogadja el a tisztán szellemi világot, vagyis nem írhatná le maga is az első mondatot, nem ismerheti el egészen a másodikat sem. A Philosophie der Freiheitben elég sok utalás van az első mondatra; pl. „Az individuális élet legmagasabb foka az észleleti tartalomtól független fogalmi gondolkodás. Valamely fogalom tartalmát az eszmei szférából tiszta intuícióval határozzuk meg. Az ilyen fogalomnak nincs egyáltalán semmilyen észleleti vonatkozása.” (Phil. der Freiheit IX. fej.) Természetesen „fizikai észleletekről” van itt szó. Ha a szellemi világról akartam volna írni és nem csupán a morális intuíciók jellegéről, akkor a fizikai és szellemi észlelés közötti ellentétet kellett volna tekintetbe vennem. Én azonban csak a morális intuíciók nem-fizikai jellegét akartam hangsúlyozni. Ilyen eszmék foglalkoztattak, apukor életem első szakasza harmincadik évemmel lezárult, és elkezdődött weimari korszakom.