Miután megpróbáltam általánosságban fejtegetni tegnap a beszéd, mint olyan és az euritmia, mint a különleges, a látható beszéd jellegzetességét, ma elsősorban az egyes hangzók jellegzetességét kívánom önök elé tárni, mert az euritmia alkotóelemeit valóban akkor érthetjük csak meg, ha már előttünk áll az egyes hangzók belső lényege. Amellett felhívom a figyelmüket arra, hogy erről mindig is létezett egy többé-kevésbé világos tudatosság az emberiség élete, fejlődése során, annyira összeaszalódva a beszéd lehetőségeivel kapcsolatban, mint ahogyan tegnap mondtam, csak korunkban vagyunk. Mindig is tudták, többé-kevésbé világosan, hogy átfutunk ugyan a szavakban benne lévő hangzókon, de a mássalhangzókban jelen vannak mégis a külső formák, vagy történések képmásai, a magánhangzókban pedig egy-egy belső élmény.

Ez a tudatosság ment át többé-kevésbé a betűformákba, így már a betűk alakjában, a betűk eredeti, ősi formájában, különösen pedig a héber betűk, mégpedig a mássalhangzók formáiban is a levegő alakjában, formálódásában történő mozgások egyfajta utánzását láthatjuk voltaképpen. Az újabb keletű nyelvek megfelelő írásjeleiben azután ez veszendőbe ment, - és természetesen mindent ide sorolok, ami, mondjuk, a latinnal kezdődik. - De abból, amire most gondolok, a görögben még van valami, néhány dolog még mindenképpen arra emlékeztet, hogy a betűk alakjaiban azt próbálták utánozni, ami benne rejlik tulajdonképpen a szavak formálásában, formába öntésében, amikor mássalhangzókból - a külső dolgok utánzásából - és abból formálják meg a szavakat, ami eközben belülről érkezik oda, amit lelkükből fakadónak érezve élnek meg. Elmondhatjuk, hogy az ilyesmi valóban ma már csak bizonyos érzelmeket kifejező szavakban, vagy hangzókban található meg világosan. Tanulmányozzunk egy példát ezúttal, hiszen éppen egy ilyen példa vezethet minket az euritmia lényegének mélyére talán.

Nézzék kérem, az a hangzó, amit h-nak hívunk, egy olyasmi, ha nem csupán leheljük, hanem ki is ejtjük, ami se nem mássalhangzó, se nem magánhangzó. Ez a helyzet mindennel, ami bizonyos vonatkozásban a légzéssel kapcsolatban van. A légzést mindig olyasvalaminek érezzük, mint amikor részben belsőleg él az ember, részben kifelé halad már.

Nos, az egyszerű réshangot, a h-t az egyszerű ember úgy érezheti és úgy is érzi, hogy a fújást utánozza, formálja meg, vagyis megformálva utánozza a levegőben, ahogyan a lehelet, a lélegzet valahová fúj, tehát ráfújásnak érzi. Azt mondjuk tehát, hogy ráfújásnak érezhetjük a h-t. - Mindent valamilyen h-t tartalmazó szóval fejezünk ki, amit úgy élünk meg, hogy valamerre fúj, rálehel, mert magát a h-t érezzük olyannak, ami valahová fúj, valamire rálehel.

Az u-t - vagyis egy magánhangzót - úgy érezhetjük, hogy lelkileg, belsőleg kihűt, merevvé, keménnyé tesz, fázunk tőle. Az u tehát kihűt, megmerevít.

Az sch (ss) pedig valamit elfúj, minden, ami valamit elfúj, vagy úgy érezzük, mellettünk fúj el, az az sch.

Ha fúj a hideg szél, ha úgy megfúj valakit, hogy valamije megmerevedik, megdermed tőle, azt mondják: „huss-huss”, „huss-huss”. A „huss-huss” indulatszóban, interjekcióban teljesen megvan még a h-u-s-s hangzócsoport, amelyet át is éreznek. Minden szó interjekció, indulatszó volt az ősnyelvben.

Most állítsunk másképpen össze a hangzókat. Mindannyian ismerik ugye azt az r-et, amelyet (ropogós) r-nek hívnak: rrr. Ha az r-et helyesen élik meg, úgy érzik, hogy forog az r, mint a kerék. Az r tehát gördül, forog, mindaz, ami az rrr-elés benyomását kelti. Így kell képzelniük, szemügyre venniük:

Az á-ról beszéltem már tegnap, azt mondtam, hogy az á rácsodálkozás. Már sch-ünk (ss-ünk) is van, fúj, valami mellett elfúj az sch. Most pedig a „rasch” (sebes) szót próbáljuk megérezni. Láthatólag tovagördül, csodálkozást kelt és úgy távozik, mintha fújnák, ha valami „rasch”, (sebes). Látják tehát, hogy szó lehet már arról is, hogy mindenütt megérezzük, ahol mássalhangzók vannak, hogy valamit utánoznak. Az r-ben azt, hogy gördül, gurul, forog valami, a magánhangzóban, az á-ban a rácsodálkozást, belülről, az sch-ben (ss-ben) azt, hogy eltávozik, valami valami mellett elhalad.

Most majd megérzik, hogy ősnyelvről bizonyos fokig jogosan beszélünk, hiszen érzik, hogyha megfelelőképpen éreznék át az emberek a hangzókat, egyformán is beszélnének mindnyájan, természet adta módon, szervezetük alapján mindent egyformán neveznének meg.

Ténylegesen volt egyszer ilyesmi a Földön, - ezt megmutatja nekünk a szellemtudomány, - nem csupán mítosz, legenda. Mint mítoszt, legendát, ismerik mindannyian, de valóban létezett egy minden nyelv alapjául szolgáló dolog, az épp most leírt módon felépített ősnyelv.

Rendkívül meglepődünk az ember, de általában az egész világ fejlődésében is működő bölcsességen, amikor látjuk az életben, hogy bizonyos tények milyen hallatlanul bölcs formában jelennek meg, amikor párhuzamos neveket adnak nekik. Gondolják meg csak egyszer a következőket, - nem játszadozást mondok most el, hanem az ember ősi megérzésétől eredő dolgot.

Különösen annak lesznek problémái az élettel bensőségesebb kapcsolatban álló bizonyos dolgokkal, az találkozik olyan rejtélyekkel, amelyek mellett érzéketlenül mennek el mások, aki valóban elgondolkodik a megismerés kérdésein. Neki rejtélyt jelenthet már az is, hogy az anyatejet és az anyanyelvet miért párhuzamosan nevezik el. Az még csak érthető, miért nem apatejet mondunk, de az már kevésbé, hogy miért nem apanyelvről beszélünk. Miért nevezik az anyatejet és az anyanyelvet párhuzamban?

Mindenképpen és mindenütt belső okai vannak az efféle dolgoknak, még akkor is, ha külső okaik fényesen bizonyíthatók, a fejlődés intimitásainak belső okai vannak mindenütt az emberiségben. Amikor a gyermek a világra jön, fizikai teste kialakításáról a legjobban az anyatej gondoskodik. Az anyatej gondoskodik a legjobban a fizikai test kialakításáról. Ha lenne időnk, megvizsgálhatnánk - bár az euritmia előadásokhoz tulajdonképpen nem tartozik hozzá - az anyatejet, mégpedig nem élettelen kémiai úton, hanem az élet kémiájával és meg is találnánk, hogy az ember fizikai testét miért éppen az anyatej táplálja a legjobban, - tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy nem csak táplálja, hanem át is alakítja, ha orvosi, természettudományos értelemben helyesen mondanánk. Ez a fizikai test első alakítója, az anyatej. Az anyanyelv viszont az étertestet alakítja tovább, - tegnap már mondtuk, hogy az anyanyelv az étertest. Emiatt van párhuzamos nevük. Előbb a fizikai test és az anyatej van soron, majd az étertest és az anyanyelv kerül sorra.

Már az efféle dolgokban is mély bölcsesség van, valamint korábbi időkre visszanyúló szóalkotásokban, néhány közmondássá vált szemléletben is mélységes bölcsesség található. Nem szabad pusztán csak babonának tekintenünk mindent, ami például népi közmondásokban mint bölcs mondás jelentkezik, néha nagyszerű és lényeges hagyományokat is találhatunk bennük.

Miután ezt elmondtam, szemléltettem önöknek, hogy voltaképpen mire gondolok, térjünk most rá a hangzók lényegének ismertetésére. Ha megértjük, hogy mit képviselnek a hangzók, hogyan képviselnek belső élményeket a magánhangzók és külső dolgokat a mássalhangzók, amelyeket utánoznak, ha megértjük, hogy ez hogyan van az egyes esetekben, egyfelől az egyes hangzók művészi euritmiájához vezet bennünket, másfelől a pedagógiai euritmiához, harmadszor pedig a gyógyeuritmiához. Segítségül hívok most úgyszólván mindent, ami csak van, hogy az egyes hangzókat saját mivoltuk szerint tárjam szemük elé, hogy azután a hangzók számára euritmia formájában keresett alakzatokat teljes megértéssel fogadhassák.

Mondtuk már, hogy az á csodálat, rácsodálkozás. A b-nél - már beszéltem tegnap erről is, - mindig azt utánozzuk, ami burkol, a külső dolgok elől védelmet nyújt, - beburkol a b. Ezt követhetik még a B-betű külső alakján is, csakhogy az új, a modern B kétszeresen beburkol, egyszer itt és itt pedig még egyszer. A b mindig burkolat, védelmet nyújt, durván: a ház, ahol vagyunk. A b a ház.

Most a német betűket szeretném venni, bár vehetném ugyanúgy a régebbi betűket is, de német betűk, német hangzók alapján szeretnénk euritmizálni és ezért úgy kívánjuk jellemezni őket, amint mivoltuk szerint a német betűkben, tulajdonképpen a német hangzókban nyilvánulnak meg.

Amikor most a c következik, természetesen nem akarok a betűk formáival foglalkozni az egyes hangzóknál, mert sokszorosan megromlott formák és nem kell, hogy érdekeljen minket az euritmia szempontjából. Úgy érzik majd, hogy a c-hangzó, a c-c, valamilyen mozgásban lévő dolgot utánoz. Ha nyugalomban van valami, nem érezhetik úgy, hogy c-vel utánozhatják, mert a c egy löket. De érzik belsőleg, hogy mi van a c-ben, feltűnik önöknek majd, hogy elképzelhetetlen, hogy olyan valamijük legyen, ami nehéz, amikor a c-hangzót ejtik ki. Ha beleizzadnak abba, amit valamivel csinálnak, eszükbe sem juthat, hogy a c-hangzóval utánozzák. Ilyesmi nem utánozható ezzel a hangzóval, csak az utánozható, ami nem nehéz, ami könnyű. A c-hangzóval azt a tulajdonságot utánozzuk, hogy valami könnyű. Egyszerűen úgy mondhatom tehát, hogy azt utánozzuk c-vel, ha valami könnyű.

Amikor a hangzók ilyenfajta intimitásaival foglalkoznak, megérezhetik már, hogy mit tennének, ha lenne egy golyójuk, látszólag vasból készült golyó, amelyre rá lenne írva, hogy 1000 kg. - néha a cirkuszban látni ilyet, jön a bohóc és hirtelen felemeli! Képzeljék most el, hogy egy legfeljebb 10 kilós golyóról azt hiszik, hogy 1000 kilót nyom, jönnének, felemelnék és nyögnének is bele egyet, olyasmit nyögnének: c-c. Ezt teszi a természet is, hiszen szinte a c-c-re hasonlít, amikor tüsszentenek. A tüsszentés megkönnyebbülés.

Régen az okkultisták azt mondták, hogy a c az egészség kormányzójának ős-szavában benne van. - Ausztriában ma is azt mondják még, ha tüsszent valaki: Egészségére! - Odakiáltanak: Egészségére! Éppen ilyen érzéseket kell a hangzókhoz fűznünk, mert különben nem értjük meg a lényegüket.

Mikor ejtenek ki természetes módon egy d-hangzót? d-d-d, azt hiszem, érezhetik. Ha megkérdezi önöktől valaki, hogy hol van valami és önök tudják, többnyire egy d-hangzó kíséretében tesznek egy mozdulatot. Ha pedig azt is ki akarják fejezni még, hogy gyors útmutatásukon csodálkozzon, el is csodálkozzon az illető, azt mondják: „Da!” (ott). A csodálkozást elengedve, csupán d. Ekkor odamutatnak csak, nem büszkék annyira, hogy csodálatot is akarnának kelteni. A d-vel iránymutatásokat sugároznak szét mindenfelé és ezt érezhetik is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a d-vel mutatunk, odamutatunk. Az iránymutatást, az odamutatást utánozzuk a d-vel, felkeltjük vele a figyelmet, hogy ott van valami.

Az e az a hangzó, amely voltaképpen mindig is rendkívül érdekelte az embereket. Már tegnap mondtam, hogy az e hangzó tulajdonképpen arra utal, hogy valami valakinek csinált valamit és ő nem törődött vele. Az e: nem törődik valamivel, ami vele történt.

Itt vethetjük közbe, hogy mit jelent a t-hangzó, a Tao, a t. Tudják talán, mennyire mély tisztelet övezi a Tao-t, a t-t, amennyiben értik, ami benne él. Tulajdonképpen úgy kell elképzelniük a Tao-t, a t-t, hogy egy igen fontos, sőt, teremtő és jelentős mértékben ki is sugárzó erőt képvisel, de különösen az égből a Földre lefelé sugárzó erőt. Egy fontos sugárzást. Mondjuk tehát, hogy ez a t: jelentőségteljesen lefelé sugározni fentről.

Természetesen a mindennapi életben is felléphet olyasmi, amit bizonyos összefüggésben méltóságteljesnek, nagynak érzünk. Vegyük a már megismert három hangzót. Az e-t, amely azt képviseli, hogy valamit csináltak nekem, de nem törődöm vele, ilyen az e-élmény. A t-t, a Tao- t: beütött. - Ha az élménynek megfelelően akarjuk kifejezni: valami érintett, de nem törődöm vele, - e. Bekövetkezett egy esemény, - t, - de el is múlik. Elmúlik, mert elfújom, - sch (ss). Így kapjuk az „etsch” hangzócsoportot. Mikor mondják: „etsch” (hess)? Nos, amikor valaki például egy fontos dolgot akar mondani, de téved és önök rájönnek azonnal a tévedésre. Ha tehát azonnal el is tudják fújni, mihelyt önöket megérinti, mintha be akarna vágni egy hatalmas villám, önök azonban széthasítanák, el is fújnák: „etsch!” (hess!). Ekkor rakják össze a hangzókat így. Érezhetik, hogy érintve vannak, benne van az e. Elképzelhetetlen, hogy ilyenkor „itsch”-et, vagy „atsch”-ot (hiss-t, vagy hass-t) mondjanak, magától értetődik, hogy egyszerűen meg kell az „etsch”- nél (a hess-nél) maradniuk, ha az élményük az, hogy ismét elfújhassák, ami önöket érinti.

Nos, az euritmiában teljesen átérzik majd, ahogyan megformáljuk az e-t, azt, amit némely vidéken megcsinálnak még hozzá. A taglejtésből formáljuk meg az e-t: „etsch-etsch” az euritmiában (hess, hess - a megfelelő mozdulatokkal). Az e-t már benne euritmizáljuk. Természetes, magától értetődő érzések ezek.

Az e-ben tehát benne van, hogy érintve vagyok, és nem törődöm vele, megérint valami, de elzárkózom előle. Persze éreznünk kell a dolgot, hiszen ha leírjuk a dolgot, természetes, hogy mindig ügyetlennek néz ki.

Talán a mai, nyelvileg annyira összeaszalódott életben az f nehezen érthető. De egy mindenki által ismert és eléggé általánosan használt szólásmondás segítségünkre lehet. Ha ugyanis nagyon ért valamihez valaki, azt mondják: „Fhű! A kisujjában van!” (Er kennt die Sache aus dem ff.) - Rendkívül érdekes a ráérzés: „Fhű! A kisujjában van!” (Er kennt die Sache aus dem ff.) Ha összevetjük azt, amit az utcán hallunk, hogy „valakinek a kisujjában van valami” (Einer kennt die Sache aus dem ff), - mondtam, hogy mindent felhasználok majd, amit csak összehordhatok, bárhová mehetek is el érte, akár tudományos, akár tanulatlan dolgokat, hogy a hangzók érzésekké válhassanak, - ha tehát az utcán hallottakat összevetjük azzal, amit a régi misztériumokban mondtak az f-ről, ugyancsak furcsa valami kerekedik ki majd belőle. Még élt a misztériumokban, hogy „kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala...”. Élt még, amit tegnap fejtegettem önöknek, hogy a Szó, a Logosz teremtő erejét érezték még valóban, - hiszen a Logosz nem fordítható bölcsességnek, ahogyan a régi dolgok iránti értetlenségét meg szeretné néhány modern ember mutatni, a Logoszt verbum-nak, Igé-nek kell fordítani, utána pedig úgy kell csak vennünk, amint kifejtettük tegnap. Nos, ha ezekben a régi misztériumokban az f-ről beszéltek, különösen az elő-ázsiai, dél-ázsiai misztériumhelyeken nagyjából a következőket mondták róla. Ha f-et mond valaki, akkor a teljes lélegzetét kiadja. De az istenségek a lélegzettel teremtették meg az embert, tehát a lélegzet az, ami a szélben, a levegőben, a leheletben az egész emberi bölcsességet tartalmazza. Így tehát az indiai ember akkor érezte mindazt, amit - mondjuk - a jóga-filozófiában a lélegzetet uralva, magát bölcsességgel ilyen módon töltve el, tanulhatott meg, ha kiejtett egy f-et. A jóga régebbi gyakorlatában is így érezték Indiában. Végezték a maguk gyakorlatait, amelyek abból álltak, hogy megérezték belső úton az ember szervezeti felépítését, a bölcsesség tárházát. Kimondva az f-et, úgy érezték, a szóban tudatossá vált bennük a bölcsesség. Az f-et ezért csak akkor ismerhetjük meg helyesen, ha azután még azt is megérezzük, hogyan hangzott az egyiptomi misztériumokban az a bizonyos formula, amely még egykor létezett, de csak kevéssé vált ismertté a világban: ha rá akarsz mutatni, hogy ki az Ízisz, aki ismeri a múltat, a jelent és a jövendőt, és akit teljesen leleplezni sohasem lehet, az f-hangzóval kell tenned. Az Ízisszel való feltöltődés a lélegzés gyakorlata folyamán, Ízisz átélése a kifelé tartó légzésfolyamatban, ez van az f-ben. Nem egészen pontosan ugyan, de voltaképpen mégis úgy érezhetjük, hogy az f  „tudom”-ot jelent. - De több van benne, mint csak az, hogy „tudom”. - Ha tényleg érezzük, hogy mi az f, ez a „tudom” egy gyatra dolog csupán. Ezért is ment leghamarabb veszendőbe az f-hez tartozó érzés. Tulajdonképpen úgy érezhetjük meg, hogy te, a másik ember, akihez szólok, te „tudd meg”, - azért mondok neki f-et, mert fel akarom hívni arra a figyelmét, hogy valamire meg tudom tanítani, - hogy „tudja meg, hogy valamit tudok”.

Ennél fogva természetesnek, mindenképpen természetesnek fogom tartani, hogy aki tanítani akar valakit, elindul az illető felé és valamilyen formában ráleheli az f-et. Lehet tanulmányozni érdekes szavakat, ahol valamilyen összefüggésben az f előfordul, - de ezt átengedem önöknek. Emlékezhetnek majd arra, hogy most mit mondtam el önöknek az f-ről, mint bensőséges érzésről.

Az előbb már beszéltem a h-ról, - a h ráfúj, rálehel.

Most pedig az i-ről. Az i-t könnyen érezhetjük saját magunk állításának, saját magunkat állítjuk az i-vel. A német nyelvnek van egy igen szerencsés szava, az igenlés, a „ja” (igen), - az i itt persze át van mássalhangzónak (j-nek) értelmezve, utána csodálkozás, rácsodálkozás következik. Az igenlés ki sem fejezhető a csodálkozás fenntartásánál jobban. Mondtuk tegnap, hogy a csodálkozás tulajdonképpen az ember. Ha saját magunk állítását is hozzátesszük, „ja”, világos, hogy helyeslünk. Az i tehát saját magunkat állító hangzó. Meg fogjuk látni, miféle jelentősége van az euritmia előadása számára, hogy az i saját magunk védekező állítását jelenti.

Az l magában véve egy furcsa hangzó, - előtte e van, tehát e nélkül, pusztán csak az 1-ről beszélek. Gondolják csak el, hogy az l kiejtésekor mi mindent csinálnak! Gondoljanak csak a nyelvükre az 1 kiejtésekor. Nagyon művészi módon használják a nyelvüket, amikor kimondják: l-l-l. Amikor kimondják az 1-et, megérzik a teremtő, formáló erőt. Mondhatnám, hogy szinte jóllakik az l-lekkel az ember, ha bár nem nagyon, de azért mégis éhes és hosszú időn át nagyon érthetően 1-leket ejt ki. Így egyfajta realitásnak érzi a 1-leket, mintha egy különösen jóízű gombócot majszolna, mert belsőleg jólesik, de nem kemény, lágy, a nyelven könnyen szétomlik. Ilyen érzésünk lehet, amikor az l-leket világosan kimondjuk. Van benne valamiféle alkotó-, formálókészség. A szobrász pedig a megalkotandó formákat nyelvének az l-hangzó kiejtésekor végzett mozgásához hasonló mozgásaival könnyen kipróbálhatja, - de anélkül, hogy az 1-et kimondaná, - mert a nyelv egy különösen érzékeny valami. Ha valaki a nyelvével egy orrot érzékelni tud, úgy, hogy erősen benne lappang a mozgásban az 1 formálása, ha szobrász az illető, egészen biztosan jól tud orrot mintázni.

Azt mondták a régi misztériumokban, hogy az 1 az összes dolgokban és lényekben meglévő alkotó-, formálókészség, az anyagot legyőző, formáló erő.

Könnyen meg fogják érteni, hogy az ei, ez a kettős magánhangzó olyasvalamit jelent, mint egy szeretetteljes simogatás. Amikor egy gyermekkel van dolgunk, az ei-ei-hangzót használjuk, amikor szeretettel cirógatjuk.

Most még megbeszéljük azonnal az m-et is, látjuk majd, hogy van az m-ben valami, ami befogad mindent, felveszi mindennek a formáját. Ezúttal tegyük fel, hogy van egy olyan szubsztanciánk, amely feltételezhetően formába önti az anyagot, - ez, amit most mondok el önöknek, szintén nem játék, hanem valóban egy régi-régi történet az eredete. Ettől a szubsztanciától azt kívánjuk először is, hogy alakítsa át formává az anyagot. Ilyen természetű legyen. Alakítson át formává anyagot, de úgy, hogy szeretettel simuljon is valami máshoz, mint amikor cirógatunk egy gyermeket: ei, ei. Simuljon hozzá. Közben pedig, míg odasimul hozzá, vegye fel mintegy magába az idegen formát, úgy, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint az, vagyis teljes megértéssel utánozza az idegen formát. Tegyük most fel, hogy hangot kellene ennek adnunk, formává kellene az anyagot alakítanunk. Mit mondunk majd? Azt, hogy 1, hozzásimulni: ei, az idegen formát magára ölteni: m. Van most egy szavunk: „Leim”, a mellék és származékszavaktól, meg egyebektől eltekintve egy különösen a német nyelvben jellegzetes szó. (enyv-et jelent.) A nyelv géniuszának egyenesen azon alapul az élete, hogy az ilyen képződmények egyáltalán hozzátartozhatnak a nyelv működő, fejlődő szellemének titkához. Alkalmasint megtörténhet, hogy még akkor is, ha egy szó már úgy van jelen valamilyen nyelvben, hogy már nincs is értelme, később, egy később kialakult nyelvben mégis átalakul, de újból hozzáhasonulva az eredeti érzülethez, amennyiben az eredeti érzület megvan a befogadó népnél. De egy nyelvet megérteni mindenképpen sokkal bonyolultabb dolog, mint általában gondolnánk. De amit a nyelvek vonatkozásában ma csinálnak, az borzasztó, irtózatos. Használható ugyan a mai, konvenciókra és felszínességre alapozott külső élet számára éppen, de az emberi lélekre óriási, megsemmisítő erejű hatása van. Elővesznek például egy valamilyen nyelven megírt könyvet, vagy verset és ki akarják egy másik nyelven fejezni. Egy szótárban, vagy az emlékezetükben utánanéznek, hogy a szavak mit jelentenek, átveszik őket és azt mondják, lefordították. Ami tekintetbe jön, „le is fordították” tulajdonképpen, ugyanis voltaképpen átsiklottak fölötte. Amikor így térnek át az egyik nyelvről egy másikra, tulajdonképpen el sem lehet borzasztóbbnak képzelni.

Mert vizsgálják csak meg egyszer a dolgot a következő szempontból. Ha azt mondjuk, hogy egy ősnyelv lehetséges, - egyformának kell lennie mindenki számára és valamikor létezett is, - az a sok nyelv akkor honnan van? Honnan van az, hogyha egy német szót veszünk, - mondjuk, „Kopf”, - és olaszra akarjuk fordítani, olaszul azt kell mondanunk: „testa”? Ha a dolgot így érezzük át, honnan van az, hogy az olaszok akkor, amikor a németek a K-o-p-f hangzókat érzik odavalónak, az olaszok hirtelen teljesen más, t-e-s-t-a hangzókat éreznek odaillőnek? Ha helyesen fordítják, mégiscsak ugyanazt kell jelentse. Ha a németek valamiképpen a hangzókat valóban helyesen érzik „Kopf”-nak, „Kopf”-ot kellene mondaniuk az olaszoknak, sőt, még a kínaiaknak is. Honnan van az, hogy különféle nyelvek léteznek?

Olyasvalamit mondok most önöknek, ami még akkor is igaz, ha lehet, hogy majd gurulni fognak a nevetéstől. Amire a német „Kopf”-ot mond, - kedves Barátaim, - az olasz is azt mondaná, hogy „Kopf”, ha egyáltalán ugyanazt akarná nevén nevezni. De nem ugyanazt illeti névvel sohasem. Kívül esik a látókörén. Amit a német nyelv „Kopf”-nak nevez, - legalább is így hívjuk, - nem fordul elő az olaszok nyelvkincsében. Ha előfordulna, ők is „Kopf”-nak neveznék, mint mi, németek. Mire gondol egy német, amikor „Kopf”-ot mond? A fejformára, a kerekded formára. Helyesen érzi meg a „Kopf” szóban, hogy a forma kerek. Ha majd a k-hangzó és mindaz, amire ehhez szükség van, együtt lesz, felhívhatjuk majd erre a figyelmet. A német tehát a fej kerekded formájára gondol. Próbáljuk meglátni ezúttal, hogy a kerekdedség hogyan foglal középen helyet, ha euritmizáljuk a „Kopf” szót (bemutatják). Itt, középütt látják ezt a kerekded valamit. A testen fent helyet foglaló kerekded valamit nevezi „Kopf”-nak a német.

Ha ezt a fent a testen helyet foglaló kerekded valamit érezné meg az olasz, szintén „Kopf”-nak hívná és nem „testa”-t mondana. De mit érez meg az olasz? Egyáltalán nem ezt a kerekded valamit, hanem amit kimond, ami testál valamit, megerősít valamit, ezért mondja „testa”-nak. Egészen másra gondol. Csak úgy néz ki, mintha a „testa” ugyanaz lenne, mint a „Kopf”, a valóságban két teljesen különböző dolog. Az egyik esetben - a németben - azt fejezi ki, ami a testen fönt foglal helyet, mint forma. Amikor ezt teljesen világosan érthetővé akarják tenni, néha még megvető jelentése is van, a kerekded formát különösen ki is emelhetik, „Kohlkopf”-nak (káposztafejnek) mondhatják. Ekkor tudják már, ugye, hogy valamire gondolnak, ami kerek?

De az olasz nem egyfajta kerekded valaminek érzi azt, ami fönt foglal helyet a testen, hanem annak, ami valamit megállapít, kimond, leszögez. Ezért hívja „testa”-nak. Ezt érzi meg ebben a szóban.

Így van ez mindenütt, ahol fordításról van szó. Amikor fordítunk, egyáltalán nem is tudunk róla, hogy előbb át kellene térnünk annak az értelmére, amit meg akarunk találni a másik nyelvben. Gondolják csak meg, hogy mennyire külsődleges dolog, amikor egyszerűen csak lexikografikusan fordítanak valamit le! Éppen a lényeg mellett mennek el. Nem is tudnak róla.

Egészítsük ki még az m-et, azt a hangzót, amely oly nagyszerűen zárja le az „aum”-ot, a szent indiai szótagot, amely mindent megért, mindenhez hozzásimulva, mindent megértve megy a lélegzésbe át. Az m, amit még mélyen érzünk. Nézzék kérem, amikor az én falusi tanítóm azt akarta kifejezni, hogy valamit jól mondtam el, ezt mondta: mhn!, - helyes, érti, - a „hn” csak az e fölött érzett öröm. Az m tehát azt fejezi ki, ami valamivel összhangban van, helyes. Hozzásimul, helyes, mint az m a „Leim” szó végén.

Elsősorban azt láttuk már ezeken a példákon is, hogy voltaképpen egy egész élet rejlik minden egyes hangzóban. Megérezhetjük már, hogy kezdetlegesebb és egyszerűbb lenne ugyan, ha ahelyett, amit szavainkkal fejezünk ki, egyes hangzókat ejtenénk ki csupán, de egyúttal sokkal bensőségesebb kapcsolatot jelentenének a dolgokkal és önmagukkal szemben is.

Ilyen egyszerűen kellene érezniük a hangzókat, ha meg akarnak barátkozni az euritmizálással, mert amikor euritmizálunk, bizonyos értelemben taglejtéseket és mozdulatokat, de nem tovasuhanó, hanem kozmikus, jelentőségteljes mozdulatokat alkotunk meg, amelyek másmilyenek nem lehetnek, nem származhatnak az emberi lények önkényétől.

Leírom majd holnap a ma még nem jellemzett hangzókat is és utána megtaláljuk majd a fokozatos átmenetet azoknak a formáknak a jellemzéséhez, amelyeket az euritmiában használunk és mint taglejtések, lényegüket tekintve valóban egészen pontosan azt fejezik ki, amit a levegőbe maguk a hangzók fújnak formába, formálnak meg a levegőbe.

		á: b: c: d: e: f: t: i: l: m:	csodálat, rácsodálkozás  beburkol  könnyűnek lenni  odamutat, irányt mutat  érintve lenni, nem törődve vele  tudja meg, hogy valamit tudok  jelentőségteljesen fentről lefelé sugározni  saját magunk állítása  az anyagot legyőző formálókészség  összhangban van, helyes
„huss-huss”		h: ú:  sch:	ráfúj, mellette elfúj  belsőleg kihűt, merevvé tesz  elfúj, arrébb fúj
„rasch”		r: a: sch:	gördül, forog  csodálat, rácsodálkozás  elfúj, arrébb fúj
„Leim”		l: ei: m:	az anyagot legyőző formálókészség  hozzásimul, cirógat  összhangban van, helyes.