A helyesen felfogott és korunk civilizációjába megfelelő módon beilleszkedett antropozófiai szellemtudomány egyik eredménye az lesz, hogy minden művészi tevékenységre termékenyítőleg fog hatni. Éppen mai korunkban kell erősen hangsúlyozni, hogy a művészet iránti emberi hajlamok nagymértékben csökkentek. Sőt, talán még azt is mondhatjuk, hogy antropozófiai körökben nem mindig értik meg teljesen, ha arra törekszünk, hogy az antropozófiai mozgalomba lehetőleg messzemenően beáramoltassuk a művészetet. Ez természetesen összefügg a mai emberiség említett idegenkedésétől a művészettel szemben. Elmondhatjuk, hogy Goethe volt talán az utolsó, aki az egész szellemi életet és ezen belül a művészetet még egységesnek érezte, és hogy azóta az ember egyre inkább olyasmit lát a művészetben, ami valójában nem tartozik szükségszerűen az élethez, hanem mintegy - mondhatnánk - luxusként járul hozzá. Nem csoda, ha ilyen előfeltételek mellett a művészet is sokszor luxusjelleget ölt.

Nos, éppen a régi korok, amelyeknek még - ahogyan gyakran említettem - a régi tisztánlátás maradványa révén eleven kapcsolatuk volt a szellemi világgal, olyasvalamit kerestek a művészetben, ami nélkül az általános civilizáció nem létezhet. Lehet, hogy mai nézőpontból antipátiát érzünk a néha merev keleti vagy afrikai művészi formákkal szemben, de nem ez a lényeges. E pillanatban nem az a fontos, hogy miként viszonyulunk egyes művészi formákhoz, hanem az, ahogyan az emberi szellem a művészetet belehelyezte az általános civilizációba. Erről akarunk ma néhány dolgot elmondani azoknak a fejtegetéseknek alapjául, amelyeket most és a következő előadásokon kívánunk megadni. A mai szellemi élet egész jellege és a művészi érzés között kell egy bizonyos összefüggést látnunk, amelyet néhány szóval jellemeztem.

Ha az a törekvésünk, hogy az embert - ahogyan ma ez szokás - mindenestől a természet legmagasabb rendű produktumának tekintsük, mint olyan lényt, amely más lények fejlődési sorában a földfejlődés egy bizonyos időpontján jelent meg, akkor meghamisítjuk az ember egész viszonyát a világgal szemben. Mert a valóságban az embernek nem lehet kielégítő kapcsolata a külvilággal, ha átadja magát a lelkében élő elementáris impulzusoknak, amelyekkel rendelkeznie kellene, ha igaz volna, hogy ő bizonyos mértékig csak a természeti teremtmények végpontja. Ha az állatvilág egyszerűen csak úgy fejlődött volna, ahogy azt ma az iskolai oktatásban szemlélteti a tudomány, akkor valójában az embert, aki semmi más sem lenne, mint a természet legfejlettebb produktuma, maradéktalanul ki kellene elégítse a világmindenségben, a kozmoszban betöltött helye. Nem kellene különös módon arra törekednie, hogy létrehozzon valamit a természeten túl. Ha például az ember a művészetben alkotni akar valamit, ahogyan a görögök alkották meg idealizált embereiket, akkor bizonyos értelemben elégedetlennek kell lennie azzal, amit a természet nyújt. Mert különben, ha elégedett lenne, akkor semmit sem helyezne bele a természetbe, ami túlmutat rajta. Ha az ember zeneileg teljesen elégedett lenne a csalogány vagy a pacsirta énekével, akkor nem komponálna szonátákat és szimfóniákat, mert valótlannak, hazugnak érezné ezeket. Az igaznak, a természetesnek a csalogány és a pacsirta dalában kellene kimerülnie. Tulajdonképpen a jelenlegi világszemlélet azt igényli, hogy az ember elégedjen meg a természet utánzásával, ha egyáltalán alkotni akar valamit, mert abban a pillanatban, amikor a természeten túlmenően alkot valamit, akkor ezt hazugnak kell éreznie, ha nem tételez fel még egy másik világot is a természet világán túl. Ezt teljességgel be kellene látnunk.

Nos, természetesen a jelenkor embere nem vonja le a naturalizmus művészi következményeit. Mert mi lenne abból, ha levonnánk a naturalizmusból eredő művészi következményeket? Legfeljebb azt a követelményt támasztanánk, hogy csak azt szabad utánozni, ami a természetben van. Igen, egy régi civilizációhoz tartozó ember, mondjuk egy Aiszkhülosz idejéből való görög, azt mondta volna, ha valamit meg akartak volna mutatni neki, ami csupán a természetet utánozza: mire jó ez? Minek beszéltessék úgy az embereket a színpadon, ahogyan az életben beszélnek? Ehhez elég kimenni az utcára, ott sokkal jobban hallhatjuk azt, amit az emberek a mindennapi földi életben mondanak. - Egyáltalán nem értette volna meg, hogy az embernek egyszerűen utánoznia kell a természetet. Mert az embernek, ha nem vesz részt valamifajta szellemi életben, aligha van belső késztetése valami olyannak a megformálására, ami túlmutat a tisztán naturálison. Honnan merítené ezt, ha nem vesz részt a szellemi életben? Akkor az embernek ezt egyszerűen abból kell vennie, amit egyedüliként ismer el, éspedig a természetből. Mindazok a korok, amelyek művészi szempontból valóban eredendően teremtők voltak, az emberi lélekből kiindulva egészen határozott kapcsolatban álltak a szellemi világgal. S ebből a szellemire hangolt, a szellemi világgal való kapcsolatból született a művészet. Valójában soha semmi másból nem jöhetett létre a művészet, mint az embereknek a szellemi világgal való kapcsolatából. Az a kor, amely csak naturalista akar lenni, ha belsőleg őszinte lenne, teljesen művészietlen, vagyis nyárspolgári kellene legyen. S korunk valóban a legváltozatosabb hajlamokkal rendelkezik a nyárspolgárságra.

Nézzük most magukat az egyes művészeteket! A tiszta naturalizmusból, a tisztán naturalista-nyárspolgáriból művészi építészetet - az építészet ma gyakran igen távol áll a művészettől, még ha annak is nevezik - igencsak ritkán lehet teremteni. Mert ha az embereknek nincs szükségük arra, hogy olyan helyeken gyűljenek össze, ahol szellemi dolgokkal foglalkoznak, és ezekre a helyekre házakat építsenek, akkor nem fognak házakat építeni a szellemi impulzusok számára. Tehát tisztán hasznossági szempontok szerinti építményeket fognak felhúzni. Mit mondanak majd ezekről az épületekről? Nos, azt mondják majd: az ember azért épít, hogy megvédje magát, megvédje az embert, hogy ne a szabadban kelljen táboroznia, egyfajta burkot épít a családnak vagy az egyes embernek. - Mindig inkább a testi természet megvédésének gondolatát állítják előtérbe, ha naturalista szempontból beszélnek az építőművészetről. Még ha talán nem is mindig ismerik el általában, mivel restellnék beismerni ezt az emberek, a részletekben már elismerik. Számtalan ember van ma, aki rossz néven veszi, ha egy házat, aminek lakhelynek kell lennie, olyasminek csupán, amit célszerűnek tartanak, a szépség, a művészi elvének szentelik. Sőt, ma gyakran halljuk azt a szólamot, hogy művészien építeni túl drága. Nem mindig gondolták így, mindenekelőtt azokban a korokban nem gondolták így, amelyekben az emberek lelkükben érezték a kapcsolatot a szellemi világgal. Mert ezekben az időkben az emberről és kapcsolatáról a világgal így éreztek: én itt állok a világban, de ahogy itt állok emberi alakommal, amelyben lélek és szellem lakik, hordok valamit magamban, ami a tisztán természeti környezetben nincs meg. - Ha a lélek és a szellem elhagyja ezt a fizikai testi alakot, akkor mutatkozik meg, hogyan viszonyul a fizikai környezet ehhez a fizikai testi formához. Akkor a fizikai környezet holttest gyanánt felemészti ezt a fizikai testet. Csak akkor lépnek működésbe a természeti törvények, ha az ember holttestté lesz. Ameddig nem válik holttestté, és a fizikai Földön él, addig azokat az anyagokat és erőket, amelyek majd a holttestben maradnak vissza, kivonja a fizikai világ hatásai alól azáltal, amit a szellemi világból hozott, az ember lelke és szelleme által.

Gyakran mondtam, hogy az evés nem olyan egyszerű dolog, ahogyan azt az ember általában elképzeli. Eszünk, de ha a táplálék szervezetünkbe jut, akkor az a természet produktuma, annak anyagát és erőit hordozza. Számunkra ezek teljesen idegenek. Szervezetünkben nem lehetnek jelen, valami egészen más dologgá alakítjuk ezeket. S azok az erők és törvények, amelyekkel a táplálékot valami egészen mássá alakítjuk, nem a fizikai földi környezet törvényei, hanem azok a törvények, amelyeket egy másik világból hozunk a fizikai földi világba. Így gondolkozott az ember erről és sok egyébről is, amikor még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Ma ezt gondolják az emberek: nos, igen, a természeti törvények, azok működnek a marhasültben, amikor a tányéron van, amikor a nyelvemre kerül, amikor a gyomromban, a beleimben van, amikor a vérembe jut, mindig a természeti törvények! - Hogy a marhasültre szellemi-lelki törvények hatnak, amelyeket az ember egy másik világból hozott ebbe a világba, és ezek egészen mássá alakítják, az egyáltalán nincs a pusztán naturalista civilizációnknak a tudatában, így ez paradoxul cseng, mivel ilyen groteszk módon kimondva, természetesen zavarja a materialista érzelmű embereket. De valójában úgy élnek, hogy ilyen gondolkodásmóddal rendelkeznek. Majd ez átmegy a művészi érzületbe, mert végül is - miért építünk ma házakat? Hogy az embert a legjobban megvédjük a marhasültevéshez! Nos, igen, ez természetesen csak egy kiragadott részlet, de minden, amit így gondolunk, ebbe az irányba mutat.

Ezzel ellentétben azokban a korokban, amelyekben az embereknek eleven tudatuk volt a szellemi világmindenséggel való kapcsolatról, legértékesebb épületeiknél az emberi lélek földi környezettől való megvédésére törekedtek. Természetesen, ha ezt mai szavakkal fejezem ki, paradoxul hangzik. A régebbi korokban nem olyan módon fejezték ki a dolgokat, mint ma, nem voltak ugyanolyan értelemben elvontak. A dolgokat inkább érezték, öntudatlanul érezték. Ám ezek az érzések, ezek az öntudatlan érzések spirituálisak voltak. Ma világosan érthető szavakba öltöztetjük ezeket. De azért egészen jól kifejezik azt, amit a régi időkben a lelkében élt át az ember. Akkor azt mondta volna: ha az ember végighaladt földi életén, le kell vetnie fizikai testét. Majd, ha levetette ezt a fizikai testet, meg kell találnia lelki-szellemi testét a Földről a szellemi világmindenségbe vezető úton. - Látják, hajdan jelentős érzés volt az emberek számára: hogyan igazodik el a lélek, ha teste révén már nincs a földi környezetben? - A halál után meg kell találnia az utat a Földről vissza a szellemi világba.

Ma természetesen nem törődnek ilyen dolgokkal az emberek, de voltak olyan idők, amelyekben az ember legfőbb gondja az volt, hogyan találja meg a lélek az utat visszafelé a szellemi világba. Mert azt mondták: ott kinn kövek, növények, állatok vannak. Mindazt, amit az ember a kövektől, a növényektől, az állatoktól kaphat, ha felveszi, befogadja őket magába, fizikai teste feldolgozza. Fizikai testének megvannak a szellemi erői, hogy leküzdje az ásványit, ha például sószerűt vesz magához. Vannak lelki-szellemi erői, hogy leküzdje a tisztán növényi anyagot, ha növényi táplálékot fogyaszt. Vannak szellemi-lelki erői, hogy az állati eredetű anyagot emberivé alakítsa, ha állati eledelt eszik. S a fizikai test a közvetítő ahhoz, ami a tulajdonképpeni embernek, aki a szellemi világból száll alá, teljesen idegen a Földből. Fizikai testével az ember képes a Földön állni. Fizikai testével földi ásványok, növények, állatok között élhet. De amikor leveti fizikai testét, akkor a lélek mintegy meztelen marad, úgy, ahogy csak a szellemi világban lehet. Akkor a léleknek, mivel levetette a fizikai testet, azt kellene mondania: Hogyan jutok át az állatok tisztátalanságán, hogy kijussak a földi régióból? Hogyan jutok azon keresztül, ami a növényekben feldolgozza, vonzza, sűríti a fényt. Hogyan kerülök ki ebből a növényi világból, hiszen mégis a fény messzeségeibe kell eljutnom, és hozzászoktam, hogy a Földön a növények által összesűrített fényben éljek? Hogyan jutok át az ásványiságon, amely mindenütt lelkemet taszítja, ha testnedveimmel nem tudom feloldani őket?

Ezek a régi időkben az emberiségfejlődés vallási-kulturális gondjai voltak. Akkoriban az emberek elgondolkoztak azon, mit kell tenniük a lelkekért, elsősorban azokért, akik értékesek voltak számukra, hogy megtalálhassák azokat a vonalakat, felületeket, formákat, amelyek mentén a szellemi világba juthatnak. Kifejlődött a sírboltok, a síremlékek, a sírépületek építésének művészete, amelyeknek lényegében elsősorban formájukban kellett ábrázolniuk, hogy a léleknek mire van szüksége, hogy ha levetette fizikai testét, ne ütközzék bele az állat-, a növény- és az ásványi világba, hanem az építészeti vonalak mentén megtalálja a szellemi világba visszavezető utat. Ezért látjuk, hogyan fejlődött ez ki jellegzetes módon közvetlenül a halotti kultuszból a régi kultúrákban. Ha meg akarjuk érteni, hogyan alakították ki a régi építészeti formákat, mindenütt arra kell tekintettel lennünk, hogy a testétől megfosztott lélek hogyan találja meg útját a szellemi világba. Az ásványokon, a növényeken, az állatokon keresztül nem találhatja meg. Úgy hitte az ember, hogy az építészetileg föléje boltozódó formákon keresztül a lélek bizonyos kapcsolatban áll elhagyott testével, s meg tudja találni ezt az utat kifelé, a szellemi világba. Ebben az érzésben rejlik a régi építészeti formák keletkezésének egyik alapvető impulzusa. Ezek a sírépítményekből jöttek létre, amennyiben az építészeti formák művésziek voltak, nem csupán használati célt szolgáló formák. Az építészet művészi jellege bensőségesen összefügg a halotti kultusszal, valamint azzal is, ahogyan - például Görögországban - Athénének, Apollónak templomot építettek. Éppen úgy, ahogy az emberi lélekről úgy vélték, hogy nem tudna kibontakozni, ha a külső, környező természettel, az ásványokkal, a növényekkel, az állatokkal szemben kellene kibontakoznia, éppen úgy Apolló, Zeusz, Athéné isteni-szellemi lénye sem tudna kibontakozni, ha a puszta természet venné körül őket, ha az ember nem teremti meg szellemiségéből számukra azokat a formákat, amelyeken keresztül a lélek kibontakozhat a szellemi kozmoszba. Azt kell tanulmányoznunk, hogyan viszonylik a lélek a kozmoszhoz, s akkor megértjük az ókori Kelet bonyolult építési formáinak arányait. Ugyanakkor ezek az építészeti formák eleven bizonyítékai annak, hogy az emberek, akiknek fantáziája létrehozta ezeket, azt mondták: az ember bensőjében nem abból a világból való, amely itt a Földön körülveszi. Ő egy másik világból való. Ezért olyan formákra van szüksége, amelyek hozzá tartoznak, amennyiben egy másik világból való. - A pusztán naturalista elvből kiindulva egyetlen igazi történelmi művészi formát sem lehet megérteni. Így megkérdezhetjük: mi rejlik az építészeti formákban? - Nos, mondjuk itt van sematikusan az emberi test, itt az emberi lélek. Az emberi lélek minden irányban ki akar bontakozni. Ahogyan ki akar bontakozni, eltekintve a testtől, ahogyan lényét ki akarja vinni a kozmoszba, az válik építészeti formává.

Lélek, ha el akarod hagyni fizikai testedet, hogy kapcsolatba lépj a külső kozmosszal, milyennek akarsz akkor látszani? - Ez volt a kérdés. Az építészeti formák testet öltött válaszok voltak erre a kérdésre.

Az ember már láthatja az emberiség fejlődésében, hogyan hatott tovább ez az érzés. Az absztrakciók korában minden más jelleget ölt. De mi nem akarjuk visszakívánni a régi korokat, hanem meg akarjuk érteni ezeket. Ám mégis meg akarjuk érteni azt is, ha elmegyünk olyan helyekre, ahol még fennmaradt egy nem is olyan régi szokás, hogy például a templomokba belépve, körben sírokat látunk. Nem mindenkinek lehetett sírboltja, de a templom közös sírbolt volt mindenki számára. S a templom a válasz arra a kérdésre, amelyet a lélek tett fel magának: hogyan szeretnék én kibontakozni, hogy testemtől, amely egyedül köt össze a fizikai világgal, a Földdel, megfelelő módon szabadulhassak meg? - A templomformában bizonyos mértékig a lélek vágyakozása jelenik meg formája iránt, ha elhagyta a testet.

A kultúra olyan elemeit, amelyek még a régebbi korokból erednek, egyedül csak úgy lehet megérteni, hogy azokkal az érzésekkel, intuíciókkal összefüggésben értjük meg, amelyeket az ember a szellemi világból kapott. Az embernek valóban meg kell éreznie azt, amit egykor azok éreztek, akik valaha a templomot és körülötte a temetőt építették. Meg kell éreznünk azt, amit azok így éreztek: Kedves lelkek, akik eltávoztok tőlünk, mit kívántok, milyen formákat építsünk nektek, ha még testetek körül lebegtek, ha még közel vagytok testetekhez, hogy olyan formát öltsetek, amilyet a halál után akartok felvenni? - S a felelet, amelyet az ember a kérdő lelkek számára egyszer s mindenkorra nyújtani akart, a templom formája, a templom architektúrája volt. Ilyen módon, ha az építőművészetről beszélünk, a földi élet végére utalunk. Bizonyos, hogy mindez idővel változik. Ami a halotti kultuszból ered, az élet legmagasabb kifejeződése lehet, ahogyan azzá is vált, ahogyan a Goetheanumban próbálkoztunk ezzel. De meg kell értenünk a dolgokat, meg kell értenünk, hogy az építészet lényegében abból az elvből bontakozik ki, hogy a lélek elhagyja a fizikai testet, abból, hogy a lélek túlnő a testen, ahogyan ez ténylegesen megtörténik a földi életben, amikor az ember átlépi a halál kapuját.

Tekintsünk most az élet másik oldala, a születés felé, ahogyan az ember leérkezik a fizikai világba, mivel mindenképpen szükséges, hogy valami olyat mondjak el Önöknek, amin talán egy kissé mulatni fognak magukban - de az is lehet, hogy nem ezt teszik, és akkor azt mondom: hála istennek. De mégis ez egy igazság. Látják, ha a lélek a Földre jön, hogy - ha szabad így kifejeznem magam - testében időzzék, akkor szellemi-lelki világokból száll alá. Ezekben a szellemi-lelki világokban először is nincsenek térbeli formák. Térbeli formákat csak akkor ismer a lélek, ha elhagyja testét, ahol a térbeliség még tovább hat. Amikor a lélek lejön, hogy először beköltözzék a testébe, olyan világból jön, ahol a térbeli formák nem ismertek, ahol fizikai világunkból a színek intenzitása, minősége ismert, de térbeli vonalak, formák nem ismertek. Abban a világban, amelyet Önöknek az utóbbi időben gyakran leírtam, amelyet az ember a halál és egy új születés között él át, egyfajta lélekkel áthatott, átszellemült fény-, szín- és hangvilágban él, a minőségek, az intenzitások világában, nem a mennyiségek, a kiterjedések világában. S lejön, belemerül fizikai testébe, érzi - most azt az érzést ábrázolom, ahogyan az ember bizonyos, a történelem által csaknem elfeledett, primitív civilizációkban érzett -, hogy belemerül fizikai testébe. A fizikai testen keresztül egyúttal kapcsolatba kerül a környezetével: mivel itt a térbe növekszem bele. - Ez a fizikai test már teljesen a térre van hangolva: ez idegen nekem. Ez nem volt így a szellemi-lelki világban. Itt rögtön három dimenzióba vagyok belekényszerítve. - Ennek a három dimenziónak nincs semmilyen értelme, mielőtt az ember a szellemi-lelki világból alászáll a fizikai világba. De a színességnek, a színek, a hangok harmóniájának, a hangok dallamának megvan a maguk értelme a szellemi világban. Ezekben a régi időkben, amelyekben az ember még átélte az ilyen dolgokat, alapvető szükségletét érezte annak, hogy ne viseljen magán olyasmit, ami valójában idegen a számára. Legfeljebb a fejét érezte úgy, hogy a szellemi világból kapta; mivelhogy az, ami a korábbi földi életekben testének többi része volt - ezt már sokszor kifejtettem - a fejévé alakult át. A test többi része csak a következő földi életben válik majd fejjé. A testnek a többi részét azokban a régi korokban a nehézségi erőhöz idomulva érezte az ember, azokhoz az erőkhöz, amelyek a Földet övezik. Mint mondtam, úgy érzi ezt a testet, mintha bele lenne kényszerítve a térbe. S érzi azt, ami a környezetből beáramlik fizikai testébe, amivel emberként, aki a szellemi világokból hoz le valamit, egyáltalán nem illik össze. Kell valamit tennie, hogy ezzel összeillő legyen.

Látják, így hozza le az ember a szellemi világokból a fizikai világba ruházatának színeit. Ahogyan az építészet az emberi élet végéhez, a halálhoz vezet bennünket, úgy az öltözködés művészete a régi korok felfogásában, midőn az ember a színek frissességében, öltözékének művészi voltában örömét, kedvét lelte, és meg is értette ezeket, a születéshez vezet minket. A régi öltözékekben megvolt az, amit az ember a földi életet megelőző létből hozott be a színek, az összhang iránti vonzódásával. S egyáltalán nem csoda, hogy abban a korban, amikor már megszűnt a tudás a földi élet előtti létezésről, az öltözködés művészete dilettantizmusba süppedt. Mert ugye, a mai ruházatokon már alig érzünk valami olyat, amit az ember látni szeretne magán úgy, ahogyan a földi életet megelőző létben átélte. De tanulmányozzák csak az igazán magasrendű primitív kultúrákat, ahogyan a színeket kedvelik az öltözékekben, s akkor látni fogják, hogy az öltözködés művészetét joggal tekinthetjük nagy művészetnek. Ezáltal akarja az ember a földi életet megelőző létet behozni a földi létbe, mint ahogyan az építőművészetben a földi életet követő létezést szeretné befogadni, azt a létet, ahol kiszabadul a térből, ami még megvan számára, de el akar oldódni a tértől, és ezt építészeti formákban fejezi ki. Ma, ha népviselettel rendelkező népcsoportokat látnak, Önök még meg tudják válaszolni ezt a kérdést: hogyan találkozott össze számos lélek, hogy azt a rokonságot, amelyben a földi életet megelőző létben álltak és amelyből egy népközösségben egymásra találtak, a ruházatukkal juttassák kifejezésre? - Az emberek öltözködésükkel arra akartak emlékezni, amilyenek az égben voltak. Ezért gyakran régebbi korokba kell visszamenniük, ha mély értelmű öltözékeket akarnak találni.

De másfelől ismét láthatják, hogy abban a korban, amikor az ember egész lényét megragadta a művészet, és a sajátos viszonyok révén, amelyekből származott vagy amelyekbe belenőtt az ember, festő lett vagy valami más, megvolt a maga mély értelme, ha például Raffaellónál egy Magdolnát vagy Máriát látnak. Egészen másként vannak öltözve. De látni fogják, Raffaello a Magdolna-öltözéket minden Magdolnájánál megtartja, lényegében a Mária-öltözéket is minden Máriájánál, mivel számára ez még eleven, élő hagyomány volt, hogy a szellemi-lelkit, amit az ember az égből hoz a Földre, kifejezésre juttassa az öltözékben. Ezáltal az öltözék értelmet kapott. A mai ember azt fogja mondani, hogy azáltal is értelmet kap, hogy melegíti az embert. Nos, igen, bizonyára, ez a materialista értelem, de ebből nem születnek művészi formák. Művészi formák mindig a szellemivel való kapcsolatból keletkeznek. Ezt a kapcsolatot a szellemihez ismét meg kell találnia az embernek, ha újból el akar jutni a valóban művészihez.

Mivel az antropozófia a maga közvetlenségében akarja megragadni a szellemit, egyúttal termékenyítőleg tud hatni a művészetre is. Mert azok a dolgok, amelyeket nagy kozmikus és élettitkokként az antropozófiai kutatásból kiindulva kell feltárnia az embernek, végül is magában a művészi alkotásban végződnek. Ezt megfelelő módon kell szemlélnünk. Ami az előző földi életben nem fej volt, az erőviszonyaiban átformálódik, fejjé válik a rákövetkező földi életben. Hogy ez ekkor fizikai, földi anyaggal lesz kitöltve, az természetes. Már többször rávilágítottam, hogy természetesen nem tehet az ember olyan ostoba ellenvetést, hogy ha a fizikai test teljesen elpusztult, hogyan válhat abból egy fej. Nos, rendszerint a többi ellenvetés se sokkal bölcsebb, amit az antropozófia ellen hoznak fel. Természetesen ez az ellenvetés jogos. Ámde nem a fizikai kitöltődésről van szó, hanem erőösszefüggésről, ami a szellemi világon átmegy.

Az az erőösszefüggés, ami ma teljes fizikai organizmusunkban, csontrendszerünkben stb. jelen van, függetlenül attól, hogy az erők vertikálisak vagy horizontálisak, összetartanak, avagy széttartanak, a következő földi életben fejünk erőösszefüggéseit adja majd. Ám ezen minden magasabb hierarchia együttműködik, amidőn a csontok, lábak stb. metamorfózisa, emberi fejjé való átváltozása végbemegy. Ezen az összes égi szellemek együtt dolgoznak. Nem csoda, hogy elsősorban a fej hordozza azt a formát, ami által a távoli tér képmásának tűnik, amely kereken boltozódik fölöttünk, hogy azután a legközelebbi, a Földet övező légkör és a légköri erők képmásaként jelenjen meg. Azt mondhatnánk, a fej felső részében az égbolt hű képmásával van dolgunk, a középső részében a fejnek a mellkashoz való kapcsolata látható, mindahhoz, ami körülveszi a Földet. A mellkasunkban szükségünk van a Földet körülvevő levegőre, a Föld körül sugárzó fényre és így tovább. Amint azonban egész szervezetünk semmiféle formai összhangban sem áll - csupán anyagi összhangban - fejünk felső boltozatával, úgy mellkasunk már orrunk alakjával áll kapcsolatban, tehát mindazzal, ami a fej középső részén található.

S ha lejjebb megyünk és a szájat nézzük, úgy ez már a harmadik tagja az emberi hármas tagozódásnak, az emésztéshez, a táplálkozáshoz és a mozgásrendszerhez kapcsolódva. Látjuk, ahogyan az, ami az égi léten áthaladva leszállt, hogy a Földön a korábbi fej nélküli testképződményből fejjé váljék, a maga fenséges boltozatában fönt még az égbolthoz idomul, de középső részében már ahhoz illeszkedik, amivé az ember földi környezete révén vált, és a száj alakjában ahhoz idomul, ami az embert teljesen földi emberré teszi a nehézségi erő, a földi anyag által.

Ily módon mondhatni, hogy az ember feje, ha a régi európai mitológia kifejezéseivel akarunk szólni: odafent Asgard, az istenek palotája, a középső rész Midgard, az ember tényleges otthona a Földön. Ami a Földhöz tartozik, Jotunheim, az óriások, a földi szellemek hazája:

Asgard - Midgard - Jotunheim

Mindez azonban nem lesz érthető számunkra, ha csupán absztrakt fogalmakban tekintjük át, de világos lesz, ha az emberi fejet művészi módon, szellemi eredetével összefüggésben szemléljük, ha benne bizonyos értelemben látjuk az eget, a Földet és a poklot, ahol a pokol természetesen nem az ördögök lakhelye, hanem csupán Jotunheim, az óriások hazája. S ekkor az emberi fejben ismét mindenestül az egész ember van előttünk.

Azt mondhatjuk, hogy akkor látjuk helyesen az emberi fejet, ha a fej felső boltozatában látjuk a legtisztább emlékezést az ember korábbi földi inkarnációjára, a középső részben - ami a szem alsó részét, valamint az orr- és fül-tájékot jelenti - pedig már a Föld légköre által homályossá tett emlékezést látjuk, és a száj alakjában már a Földhöz bilincselt korábbi emberi képződményt, már a Földhöz kötött emberi képződményt látjuk. A homlok alakjában az ember bizonyos módon magával hozza azt, ami korábbi földi életéből számára karmikus módon hagyományozódott. Állának formálódását már a jelen földi élet szabta meg, sajátos állformájában már a jelenlegi életében tanúsított szelídsége vagy makacssága fejeződik ki. Nem lenne álla, ha a korábbi fej nélküli vagy fejen kívüli szervezete nem alakult volna át a jelenlegi fejorganizációvá. De a száj és az áll formája esetében a jelenlegi földi impulzusok összessége oly erős, hogy itt már a korábbi impulzus beleolvad a jelenlegibe. Ezért aki művészi érzékkel bír, nem fogja azt mondani, hogy az ember különösen előreugró homloka miatt szembetűnő. Ezt nem mondja az, aki művészileg érzékel. Az ember elsősorban mindig a homlok boltozatát, felületének formáját nézi, illetve a fejboltozat előreugrását vagy hátrahúzódását veszi tekintetbe. Az állról azt mondja majd, hogy a formája dacosan előreugró vagy szelíden hátrahúzódó. Ekkor az egész világmindenségből kiindulva kezdjük az emberi formát megérteni, éspedig nem csupán a jelenlegi világmindenségből - ott kevéssé találjuk meg -, hanem a világmindenség időbeliségéből, végül pedig abból is, ami kívül van az időn.

Látjuk, ahogyan a művészibe átmenő antropozófiai szemlélet egész egyszerűen ahhoz a belátáshoz vezet, hogy a mű- vészietlen nyárspolgárság valóban nem egyeztethető össze az igazi, eleven antropozófiai felfogással. Ezért a nem művészi természetű emberek számára bizonyos nyomasztó érzést jelent, hogy összhangba kerüljenek az antropozófia egészével. Ezek természetesen elvont módon szívesen látnák korábbi földi életeik beteljesedését jelen életükben, de nem képesek arra, hogy valóban elmélyedjenek azokba a formákba, amelyek teremtő módon, átalakult képződmények gyanánt, közvetlenül művészien nyilatkoznak meg a szellemi szemlélet számára. Az embernek kell, hogy ehhez is legyen érzéke, ha a valódi, eleven antropozófiában mélyed el.

Ez mintegy az első fejezete annak, amit el akartam mondani, hogy megmutassam, hogyan jelenik meg korunk szellemtelensége minden lehetséges területen. Többek között abban a szellemtelen hozzáállásban is megmutatkozik ez, ahogyan az ember a művészihez viszonyul. S ha egyáltalán meg akarja menteni magát az emberiség a szellemtelenségtől, megmenekülésének egyik tényezője az lesz, hogy a művészi felé fordul. Igazi élet ismét a művészetben: ehhez vezethet el az antropozófia.