(Marie Steiner 1944-es előszava a fordításból hiányzik)
Rudolf Steiner euritmia előadás előtt tartott beszéde
1923. december 23.
Kedves Barátaim!
Az euritmia lényegéről nem kell különösebben szólnom, hiszen a megnyitó euritmia bemutatón ma elsősorban a már megérkezett külföldi vendégeink vannak jelen. Barátaink ismerik is, az összefoglaló írásainkban már megjelent leírásokból. Mivel azonban megint csak antropozófiai kezdeményezéshez jöttünk össze, szeretném ezt az euritmia bemutatót is bevezetni néhány szóval.
Az euritmia először is az a művészet, amely teljesen az antropozófia talajából ered. Mármost a világon minden, a civilizáció számára újat hozó, művészi tevékenység mindenkor érzékfeletti emberi törekvésből fakadt. Ha az építészetet, szobrászatot, festészetet, zenét, költészetet nézzük, mindenütt azt találjuk, hogy az emberiség művészi fejlődésének külső folyamataiban elénk táruló impulzusok valamilyen módon mégiscsak okkult, érzékfeletti alapokra vezethetők vissza, olyan alapokra, amelyeket éppenséggel a misztériumok terén kell keresnünk. A művészet bizony csak akkor áramolhat az emberiség fejlődésébe, ha érzékfeletti erőket, impulzusokat hordoz. A jelenkor művészeti nézetei pedig lényegében azzal a teljesen materialista gondolkozási iránnyal függenek össze, amely a 15. század óta kerítette hatalmába Európát és Amerikát. Ha bizonyos fajta tudományos megismerés meg is terem e materializmusban, művészet, igazi művészet nem terem meg benne. Igazi művészet csak spirituális életből fakadhat.
Ezért, mondhatnám, magától értetődőnek tekinthetjük, hogy az antropozófiai mozgalom spirituális életéből külön művészeti irány is eredt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a művészetnek az ember közvetítésével kell megszületnie a szellemiségből. Ha az érzékfelettitől haladunk lefelé a külső érzéki megjelenésig, akkor odafent, ahol az ember, mondhatnám, összefolyik az érzékfelettiséggel, ott az intuíció. Ha az ember már önállóan áll szemben az érzékfelettivel, észleli, megnyilvánulásra készteti, akkor fellép az inspiráció. Ha pedig ezt az inspirációt olyan intenzíven tudja saját lényével összekapcsolni, hogy megformálására is képes, akkor bekövetkezik az imagináció.
A nyelv olyasmi, ami ugyan külső képként jelentkezik, de e külső képében rendkívül hasonló az inspirációhoz. Azt mondhatjuk: beszéd közben lelkünkben valójában az intuícióhoz hasonlót hordozunk és nyelvünkre, szájpadlásunkra, fogunk közül ajkunkra az inspiráció érzékletes képe tolul.
Honnan származik azonban az, ami a nyelv útján törekszik kifelé belső lelki életünkből? Ez mozgékony testi alkatunkból ered, mondhatnám, mozgékonyságban alkotott testünkből. Az ember egészen kisgyermek korában először lábának, karjának, kezének, ujjainak mozgathatóságában érzi kapcsolatát a külső világgal. A lélek tudatába hatoló első élményünk a kar, kéz, láb fizikai mozgása. A többi mozgás jobban összefügg az emberrel, de a világot éppen azon tagjaival érzi meg, amelyeket mintegy messzire nyújtóztat magától. És ahogyan az ember járáshoz, ugráshoz feszíti a lábát, karját fogásra, ujját tapintásra nyújtja, úgy áramlik hozzá ismét vissza, amit így átélt. Visszaáramláskor pedig megragadja a nyelvet, szájpadlást, gégefőt stb. és beszéddé alakul.
Így az ember organizmusában az egész ember mozgó kifejeződése. Ha ezt érteni kezdjük, akkor megérezzük, hogy hogyan mehet le az imaginációba az, ami a nyelvben inkább az inspirációhoz hasonló. Végtagjaink, nyelvünk, gégefőnk, szájpadlásunktól vissza is vehetjük az ajándékot, visszaáramoltathatjuk a következő kérdéssel: miféle érzelmek, miféle érzetek áradnak ki az organizmusból, hogy valamilyen „A” jöjjön létre? Mindig az találjuk: „A” abból jön létre, ami beszédszerveink speciális mozgása révén fejeződik ki így vagy úgy a levegőben, vagy az egymást keresztező szemtengelyekben stb. Ami ilyen módon kiáramlik és hanggá, nyelvelemmé vált, azt ismét visszaküldhetjük a teljes emberbe, a végtagemberbe és annak fejében, ami a nyelvet inspirációhoz teszi hasonlóvá, olyasmit kapunk, ami látható, megformált, imaginációhoz hasonló.
Az euritmia tehát úgy jött létre, hogy ami az emberben öntudatlanul hatva mozgási készségét nyelvvé alakítja, azt ismét visszavisszük a nyelvből a mozgáskészségbe. Így válik az inspiratív elem imaginatív elemmé.
Ezért kapcsolatos az euritmia megértésével, hogy éppen általa ismerjük fel az intuíció, inspiráció, imagináció összefüggését. Természetesen csak képeket kapunk, de a képek világosan beszélnek.
Nézzék, kedves barátaim a verset, pusztán ahogyan a lélekben él. Ha az ember bensőleg teljesen azonosul a verssel, ha mondjuk, annyira, olyan intenzíven felvette, hogy a szavakat már nem is használja, csak érzelmei vannak és ezeket lelkében éli át, akkor intuícióban él. Tegyük fel, hogy a verset előadhatja vagy elszavalhatja. Megkísérli, hogy a magánhangzók csengésében, a harmóniában, ritmusban, a mássalhangzók mozgásában, a tempóban, ütemezésben, tehát a nyelvben fejezze ki előadásával, vagy szavalásával azt, ami az érzelemben rejlik: így az inspirációt éli át. Ezt az idegrendszerben lokalizált tisztán lelki területről az inspiratív elem szorítja le a gégefőbe, szájpadlásra stb.
Most lesüllyesztjük az emberi végtagokba, így az ember saját mozgó alakjának formálásával fejezi ki a nyelvet, ekkor kapjuk az euritmizált versben a 3. elemet, az imaginációt.
Az emberig leszálló, világfejlődés képében van meg, mondhatnám, a mércénk, amin az embernek ismét vissza kell térnie: az imaginációtól az inspiráción keresztül az intuícióhoz. Az euritmizált versben ott az imagináció, az előadásban és szavalásban képszerűen az inspiráció és a csak bensőleg átélt versben, ahol az ember száját sem nyitja ki, csak bensőleg éli át, azonosul vele, eggyé válik vele: az intuíció.
Euritmizált vers esetében tehát, előadását bensőleg átélve, csakugyan előttünk a három fokozat, még ha külsőleges képben is. Az euritmia olyan művészi elem, amely az antropozófiai mozgalomból egészen belső szükségszerűségből jött létre. Az imaginációtól az inspirációhoz, intuícióhoz való felemelkedéshez juttató megismerés lényegének tudatosításáról van szó.
Eddig jegyezték. A programra vonatkozó néhány szó után következett az euritmia előadás.
* * *
A karácsonyi ülést december 24-én nyitották meg, programját itt közbeiktatjuk. Az év folyamán a svájci Antropozófiai Társaság néhány közgyűlése előzte meg, ezeken a közeljövőben megoldásra váró problémákat beszélték meg; különösen élénken a svájci Zweigek küldöttgyűlésén 1923. december 8-án, de már az április 22. és június 10-i előkészítő gyűléseken is. A Goetheanum társasági közgyűlésén, június 17-én, a külföldi csoportok sok képviselője is megjelent már. Nagy sokaság özönlött a nemzetközi küldöttgyűlésre július 20-22-ig, ez a Goetheanum újjáépítésének problémáival foglalkozott és ennek pénzügyi alapjait kívánta biztosítani.
Dr. Steiner hajlandó volt e megbeszéléseken jelen lenni, de elnökölni nem kívánt, véleményét azonban többször kérték. Elsősorban a morális alapvetés szükségességét hangsúlyozta. Néhány akkori hozzászólását megtaláljuk az „Építő gondolatok és véleményalkotás”-ban. Az április 22-i gyűlés jegyzőkönyvében többek közt a következő nyilatkozatot találjuk:
„Csak néhány szóval csatlakoznék a ma már elmondottakhoz, nem is meghatározottan, csak benyomás szerint. A Stuttgartban nemrég lezajlott és a most itt folyó gyűléstől azt várnánk, hogy bizonyos pozitív módon menjenek végbe, hogy a gyűlés akaratából valóban pozitívum jöjjön létre - remélem más országokban is elkövetkeznek. Utaltak arra, hogy milyen a társaság szervezése. Meg kell mondani, hogy az Antropozófiai Társaság azzal tűnik ki, hogy nem szerveződött semmiféle módon és a tagság többsége még emberi szervezésről sem akart eddig hallani. Ez valameddig még csak elment bizonyos fokig. A mostani viszonyokat tekintve azonban képtelenség, hogy így folytatódjék. Szükségszerű, hogy csakugyan létrejöjjön olyasmi, amiről azt mondhatjuk, hogy legalább a tagság többségében a tagok pozitív módon képviselik a társaság ügyeit, először is érdeklődéssel követik.
Mikor nemrég megkérdezték, hogy részemről mit várok ettől a gyűléstől, arra kellett utalnom, hogy az Antropozófiai Társaságnak valóságos feladatot kell magának kitűznie, hogy társaságként létezzék, hogy az antropozófiai mozgalom mellett még másként is legyen, tehát mint társaság tűzze ki feladatát. Mert amíg ez a feladat nincs meg, addig a ma megbeszélt körülmények sem változnak meg, sőt még egyre romlanak. Az ellenfél organizációja megvan, realitás, az Antropozófiai Társaság azonban a tagság nagy részének nem is realitás, mert nem létezik igazán olyan pozitív feladat, amely pozitív akarati elhatározásból fakadhatna. Ezért történtek tárgyalások Stuttgartban és most itt. Stuttgartban a küldöttek gyűlések nem tudta magát rászánni, hogy a társaságnak ilyen feladatot adjon, így mintegy segédeszközül arra igyekezték indítani a tagságot, hogy a német Antropozófiai Társaság kétfelé tagozódjék, hogy e két társaság kölcsönös viszonyából remélhetőleg kifejlődjék fokozatosan az, amit a küldöttgyűlés nem hozott létre. A mai gyűlésnek az volna a nagy és szép célja, hogy példát nyújtson arra, hogy miként lehet magának az Antropozófiai Társaságnak pozitív hatékony feladatot kitűzni, ami a külső emberekben is tiszteletet ébreszt. Ma tehát történhet itt valami nagyszabású, ha nem csak azt hallgatjuk meg, amit egyes személyiségek olyan szépen elmondanak, mint ma történt, hanem ha csakugyan ered a társaságból, a társaság egészéből közös akarás. Különben ez a gyűlés is eredménytelenül végződik.
Kedves barátaim, kérem, ne széledjenek szét ma eredmény nélkül, hanem jussanak el oda, hogy olyan feladatot tűzzenek ki magának az Antropozófiai Társaságnak, amelyet az emberek bizonyos tiszteletben tarthatnak.”