"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (9)

7. --

[A Nap-régió hierarchiája. - Krisztus belehalása a Napszférába. - Az emberi lélek felemelkedése a Mars -, Jupiter - és Szaturnusz-létbe. -- Az új földi élet karmájának kialakulása, ezeknek a régióknak legmagasabb Hierarchiáit szemlélve. A karma individuális megformálása e három szféra révén, három példán bemutatva: Voltaire (Mars) Victor Hugo (Szaturnusz) Eliphas Levi (Jupiter).]

Párizs, 1924. május 25.

A halál és az újabb születés közti életről beszéltünk, és azt láttuk, hogy az embert halála után olyan Földön túli világ fogadja be, amelynek a Földön csak a jelei jelennek meg, mert a csillagok egy másik világ jelei. Ha rámutatunk ezekre a jelekre, akkor egyúttal olyan szellemi világokra mutatunk rá, amelyeket halálunk és újabb születésünk közti életünkben mi magunk is láttunk. Láttuk, hogy a Hold, a Merkúr és a Vénusz szférájába lépünk be, és tegnap eljutottunk a Nap szférájának a megbeszéléséhez. Ennek során kifejtettem, hogy a beavatási megismerés révén hogyan szerezhetünk ismereteket a megfelelő világokról. Ha a könyveimben leírt módszerek révén megkapják annak a lehetőségét, hogy betekintsenek a szellemi világba, akkor egész földi életükre visszapillanthatnak. A visszapillantás során ez mindig egy nagy tablóban kiterítve tárul elénk, és nagyjából hétéves időszakokban tekintjük át. Látjuk a fogváltásig terjedő gyermekkorunkat, és ha ezt áttekintjük, akkor a Hold-szféra titka sugárzik felénk. Ha ezután azt tekintjük át, ami a fogváltás, vagyis a hetedik év és a nemi érés között van, akkor a Merkúr- szféra titka sugárzik felénk. A tizennegyedik vagy tizenötödik évtől a húszas évek kezdetéig, amikor az ember nemileg éretté vált, az a korszak jön el, amelyből a visszapillantás során a Vénusz-szféra titka sugárzik felénk. És ha már kissé megöregedtünk, és visszatekintünk a huszonegyedik és negyvenkettedik év közötti időre, arra a korra, amikor emberi életünk teljében vagyunk és hanyatlásunk még nem kezdődött el, akkor erre az időre visszatekintve a Nap-szféra titkai jelennek meg előttünk.

Ezek a titkok abban állnak, hogy ebben a szférában - ahogy tegnap már utaltam rá - nincsenek természeti hatások. A Nap szférájában nem léteznek természeti hatások. Amikor túljutottunk a Hold-, a Merkúr- és a Vénusz-szférán és belépünk a Nap szférájába, akkor ebben az időszakban nincsenek körülöttünk természeti hatások, csak morális lelki hatások. Ami jó, annak megvannak a megfelelő jó eredményei, ami rossz volt, azt mind otthagytuk a Hold szférájában A Nap-szférában tiszta, sugárzó ragyogó jóság van, a gonoszságnak nincs helye benne. A Naplétet az embernek sokszor századokon át kell átélnie, mert a halál és az újabb születés közötti életben az idő úgyszólván kiterjedtebb, mint itt a Földön. A Nap szférájának átélése közben nemcsak azokkal a lelkekkel kerülünk össze, akik szintén áthaladtak a halál kapuján a földi élet után, és velünk együtt beléptek a szellemi világba, és akikkel a karma révén kapcsolatban voltunk, hanem egyúttal az exuziák, dünamiszok és küriotészek területére is belépünk. Ezek a lények teljesen a szellemi hatásokban élnek, tisztán szellemi lények. Amit a Napszférában morális környezetként észlelünk, az úgy hozzátartozik ezekhez a lényekhez, mint ahogy a Föld lényéhez hozzátartozik az ásvány- növény- és állatvilág.

Ha meg akarjuk érteni az emberi lélek életét a Nap szférájában, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy itt a Földön az ember mintegy a bőrébe zártan él a térben. Ami a bőrünkön belül van, azt önmagunknak nevezzük, és világnak nevezzük azt, ami rajta kívül helyezkedik el. Ami a bőrünkön belül van, abból tekintünk ki a világba. A Nap szférájában éppen ellenkező a helyzet. Ott benne vagyunk mindabban, amit itt világnak nevezünk, bennünk van a Hold, bennünk van a Merkúr, sőt a Nap szférájának egész területe is bennünk van, nem rajtunk kívül. Ahogyan itt a földi életben különbséget teszünk a testünk és a fejünk között, és tisztában vagyunk azzal, hogy a fejnek megismerő szervként kell elkülönülnie a test többi részétől, hogy dolgozni tudjon, és ahogyan tudjuk, hogy a fejnek más jelleget kell öltenie, mint a test többi részének, a Nap-szférában ugyanígy tudjuk, hogy rendelkezésünkre áll a világ-organizmus, a Hold, a Merkúr, a Vénusz és a Nap lénye. Van azonban rajtunk még valami különleges is, ahogy itt a földi életben fejünk van. Ez az a sajátosság, hogy a Nap-lét folyamán a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz bizonyos mértékben a fejünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Nap-lét folyamán a Hold, a Merkúr és a Vénusz a végtagjaink, és maga a Nap a teljes ritmikus rendszerünk, a Nap-szféra a szívünk és a tüdőnk az összes lényeivel együtt. Ami viszont itt az értelmünk, a felfogásunk szerve, vagyis a fejünk, azt a Marsban, a Jupiterben és a Szaturnuszban találjuk meg. Ahogyan itt a Földön a fejünk legalsó részén lévő szájunkkal beszélünk, úgy élünk a kozmikus Ige révén azáltal, hogy a Marsot kozmikus testünkben hordjuk Ez áthangzik az egész téren keresztül. És ahogy itt a fejünkben gondolatokat hordozunk, apró, jelentéktelen kis gondolatokat, úgy a Jupiter révén kozmikus bölcsességet hordozunk magunkban. Ahogy itt emlékezetünk van, és átéljük az emlékeinket, úgy a Nap-létben a Szaturnusz-létet hordozzuk magunkban, ez ad számunkra kozmikus emlékezést. Itt a bőrünkben élünk, és kifelé tekintünk, Nap-létünkben, ahogy leírtam, a külső világra úgy tekintünk, mint az emberre. Az ember benne van a világunkban. Természetesen nem az az ember, akiről a földi anatómia beszél, hanem aki olyan nagy és hatalmas, olyan fenséges, mint a világ- egyetem az összes csillagaival.

Ha földi nézőpontból szemléljük a dolgot, kedves barátaim, akkor voltaképpen csak nagyon csekély elképzelésünk lehet arról, hogy mi mindent foglal magában az ember. Ez a földi ember számára jó is, nehogy nagyzási hóbortba essen. Alapjában véve ha az összes földi embert együttesen nézzük, azt mondhatjuk, hogy valamennyi hierarchiát magában hordozza; a hierarchiák lényüket az emberben bontakoztatják ki. A Nap-létben az a külvilágunk, ami az emberben van, és ez sokkal nagyszerűbb, mint a csillagok teljes világa, járása és megjelenése. A következő földi életünket az emberi test szemlélete alapján mindazokkal a lényekkel együtt dolgozzuk ki, akiket említettem, az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel, a Holdon élő lényekkel, az angyali hierarchia lényeivel, a Vénuszon élő lényekkel, az archék hierarciájával, és azokkal az emberi lelkekkel, akikkel karmikus kapcsolatban állunk. Az a munka, amely a Nap-létben létrehozza a következő földi embert, a következő földi életet, sokkal nagyszerűbb, mint mindaz, amit az ember a földi kultúra és civilizáció érdekében végezhet. A földi civilizáció végső soron az ember műve. Az ember viszont nemcsak az ember műve, mert a Nap-létben együtt munkálkodik másokkal a későbbi földi életen. Szánalmas eredményre vezetne, ha az embernek csak a többi emberi lélekkel együtt kellene dolgoznia azon a csodálatos építményen, amelyet földi élete során megjelenít. Valamennyi hierarchiával együtt kell, hogy működjön. Mert ami az anya révén megszületik, az nem a Földön jön létre, a Föld úgyszólván csak a helyet adja ehhez. A fizikai átöröklés olyasmit nyújt, amiben csodálatos kozmikus alkotás testesül meg, ez az érzékfeletti világokban a Nap-lét folyamán formálódik ki.

Ha ezeket a dolgokat a megfelelő módon ismerjük meg, akkor a Napra feltekintve azt kell mondanunk, hogy már fizikai sugárzása, a Földre áramló melege is szép. Ha azonban hatni engedjük magunkra azt, ami a Nap valójában, akkor megérezzük, hogy odafent, ahol a Napkorong áthalad a világon, ott alakulnak ki az eljövendő emberi nemzedékek szellemi mintái. Itt dolgoznak a magasabb hierarchiák az eljövendő emberek kialakításán, azokkal az emberi lelkekkel együtt, akik előző életükben a Földön tartózkodtak. Ez a Napkorong voltaképpen annak a szellemi embriója, amiről úgy sejtjük, hogy a jövendő földi életet tartalmazza. Alapjában véve a Nap-lét első felét azzal töltjük, hogy az emberekkel együtt megformáljuk belőle eljövendő földi emberi lényünket.

Amikor átéltük a halál és az újabb születés közti élet felét, és elértünk oda, amit misztériumdrámáimban „éjféli órának” neveztem, akkor másfajta munka kezdődik el. Hiszen hallottuk, hogy a Nap léte tisztán csak jóság. Ha a magasabb kozmikus bölcsességből csak az dolgozna, amit leírtam, akkor nem emberek érkeznének a Földre, hanem angyalszerű, isteni jellegű, jóságos lények. De ezek az isteni, jóságos lények nem volnának szabadok, semmi szabadságuk nem lenne. Mert mivel a Nap-létből származnak, az felelne meg a természetüknek, hogy ennek megfelelően csak jót tegyenek. Nem tudnának választani jó és rossz között.

A Nap-lét második felében annak egy része, ami az itteni munka következtében emberi realitássá vált, átformálódik, úgyhogy bizonyos mértékben képszerűvé lazul. Először úgy alakul az ember, hogy szervezete szerint pusztán jóságos lénnyé kellene válnia. Azután, a Nap-lét második felében annak egy része, amivé az ember formálódik, nem válik realitássá, hanem csak képpé. Így a Nap-létben további utunk részben szellemi realitásként, részben képszerűen folytatódik. A szellemi realitás testünk alapját fogja képezni az eljövendő földi életben. Ami csak kép, az fejünk alapozását hozza létre. Mivel csak kép, ezért sokkal sűrűbb anyaggal, a csont anyagával tölthető ki. Ez a rész nem szellemi realitás, hanem kép, így beletagozódhat az, amit itt a Földön ennek a képnek az utócsengésében élünk át. Amit a gyomrunk, a májunk és a többi szervünk akar, azt természeti szükségszerűségként éljük át. A bennünk lévő morális impulzust szellemileg éljük át itt a Földön, és amit itt szellemileg átélünk, ami morális impulzusként csendül ki a lelkiismeretünkből, annak előzménye az ember Nap-csírájában alakul ki, itt pedig képpé válik.

Kedves barátaim, a Föld fejlődésének, az emberiség fejlődésének megvan a történelme. A kultúra, a civilizáció a történelem során fejlődik. Halálunk és újabb születésünk között hosszú időn át a Nap-léten haladunk keresztül, és ennek megvan a történelme. A Föld történelmének legfontosabb eredménye a Golgotái Misztérium, és ebben a történelemben megkülönböztetjük a Golgotái Misztérium előtt történt eseményeket és tényeket az utána történtektől. A Nap-létben, amelyet az ember halála és újabb születése között él át, hasonlóképpen különbséget kell tennünk a között, ami a Földön a golgotái esemény előtt történt, és ami utána jött létre. De a helyzet az, hogy ha a földi életet a golgotái eseményig nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Krisztus-lény nincs jelen a Földön. Krisztust várják a Földön, de még nincs itt, a Nap-létben tartózkodik. A misztériumok beavatottjainak megvoltak az eszközeik és módjaik, hogy a misztériumhelyekről részt vegyenek a Nap életében. Ha ezek a beavatottak testen kívüli megismeréshez emelkednek fel, akkor azon kívül, amit a Földön átéltek, beavatásuk révén eljutottak Krisztushoz, mert Krisztust a Napban találhatták meg. A Golgotái Misztérium révén végbement földi történés után Krisztus nincs már a Napon, összekapcsolódott a Föld létével. Krisztus először a Nap életében volt jelen, később nincs már ott. A földi életben ez fordítva van, mert Krisztus először nem volt itt jelen, csak később jelent meg a Földön. A Krisztus-impulzus azonban ugyanolyan radikálisan hat a Nap életére, mint a földi életre.

Ahogy a Földön küzdelmet jelent, hogy lelki életünket any- nyira elmélyítsük, hogy átélhessük Krisztust, hogy belsőleg betöltsön és áthasson bennünket, úgy a Nap-létben nehéz áttekinteni, meglátni az ember teljes lényét. Különösen az emberiség fejlődésének régi korszakaiban volt nehéz az embert a halál után a Nap-létben meglátni, amikor a Földön teljesen ösztönös szellemi látás uralkodott. Az ember számára éppen az tette nehézzé, hogy a Nap-létben meglássa az embernek, mint külső világnak a titkát, hogy a Földön szelleminek látta önmagát. A Golgotái Misztérium előtt Krisztus adott erőt az embernek a Nap-létben ahhoz, hogy valóban maradéktalanul meglássa az ember lényét. A Golgotái Misztérium óta, mint földi embereknek, nekünk kell átélnünk azt a belső elmélyedést, amelyet a Golgotái Misztérium szemlélése, a Golgotái Misztérium átélése, a Krisztus életében való részvételünk adhat meg. Így gyűjthetünk földi életünk során szabadon és tudatosan olyan erőket, amelyeket halálunk után magunkkal vihetünk, és ezek adhatnak erőt ahhoz, hogy a Nap-létben meglássuk az ember lényét. A Golgotái Misztérium előtt Krisztus adott erőt az embereknek a halál és az újabb születés közötti életben ahhoz, hogy meglássák az embert a Nap-létben, a Golgotái Misztérium után pedig földi élete során készíti elő az embert arra, hogy a Nap-létben megláthassa az ember teljes lényét. Így a kereszténység lényegét is csak akkor ismerjük meg teljesen, ha kitekintünk földi létünkből a Nap létére. Ahogy láttuk, a Nap-lét első felét ismerjük meg, ahol az embert először realitásában alakítják ki az ottani lények, és ahol az ember tisztán jóság. Ezután alakítják ki képszerű mivoltát, amely belenyúlik a későbbi ember életébe és szabaddá teszi. Ez tartalmazza a morális átélés csíráját.

Ha most beavatási tudománnyal közeledünk az emberben létrejövő morális hajlamokhoz, egészséges erőkhöz, akkor azt tapasztaljuk, hogy ha azok a szférák, ahová az ember a Nap-lét- ből mintegy lassanként behatol - tehát a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférája - nem hatnak át bennünket, akkor imaginációnkkal, inspirációnkkal és intuíciónkkal nem látunk helyesen. Ha az ember halála és újabb születése közti életének második felét összefüggően akarjuk megítélni, akkor visszapillantásunk során ismét bizonyos hét évig tartó korszakokra kell tekintenünk. Ennek összefüggéseit akkor tudjuk áttekinteni, ha - ahogy már említettem - átléptük a hatvanharmadik évünket. Ha visszatekintünk a negyvenkettedik életévünktől a negyvenkilencedikig terjedő időszakra, akkor ebből az életszakaszból a

Mars titkai ragyognak felénk. A negyvenkilencediktől a ötven- hatodikig terjedő életévekből a Jupiter titkai ragyognak felénk. A Szaturnusz titkai pedig az ötvenhatodiktól a hatvanharmadikig terjedő időszakból sugároznak felénk. Ez a visszapillantás egyszerűen ennek a sugárzásnak a révén érteti meg velünk, hogy a Marsban, a Jupiterben és a Szaturnuszban mi történik az ember új földi életre való előkészítésekor. Mert miután az ember áthaladt a Nap-léten, és előbb a Mars, aztán a Jupiter, majd a Szaturnusz létébe lép át. Ezekben nyilvánvalóan a magasabb hierarchiák lényei működnek az ember érdekében, a trónok, a kerubok és a szeráfok, mégpedig úgy, hogy a trónok a Mars-szférában, a kerubok a Jupiter-szférában és a szeráfok a Szaturnusz-szférában jelennek meg.

Amikor a halál és az újabb születés közti élet másik felén haladunk át, akkor ez bizonyos vonatkozásban megint ellentétes a földi élettel. Itt a földi életben a földön állunk, kitekintünk a csillagvilág messzeségeibe, látjuk a csillagok világának nagyszerűségét, magasztosságának a hatása alá kerülünk. Amikor a Nap-létből tovább haladunk a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szféráján át, és jövendő földi életünkre készülünk, akkor a vallásos életet látjuk. Amikor letekintünk a Földre, nem olyan fizikai módon jelenik meg előttünk, ahogy itt körülöttünk látjuk, hanem a Föld irányában hatalmas szellemi élet jelenik meg, amit a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz történéseiből szőnek meg a szeráfok, a kerubok és a trónok tettei. Alattunk az érzékfeletti eget látjuk, betekintünk a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférájába, és látjuk, amint a trónok, a kerubok és a szeráfok a maguk módján élnek, tevékenykednek és dolgoznak. De milyen látvány tárul elénk, amikor ezt a munkát látjuk? Az a látvány, hogy érzékfeletti módon látjuk meg e lények között következő földi éltünk karmájának a beteljesedését, amit emberként fogunk a többi ember révén átélni. Minthogy bizonyos módon karmát alakítottunk ki velük, ezt először az istenek tettei révén éljük át, a szeráfok, a kerubok és a trónok között, ők döntik el egymás között, hogy következő földi életünkben mit fogunk átélni, hogy karmánkat beteljesítsük. Az istenek valóban az ember teremtői, de karmánkat is ők teremtik meg. Először égi kép formájában élik át a karmikus beteljesedést, és ez a benyomás belénk vésődik, amikor életünket tovább folytatjuk. Magunkra vállaljuk karmánk beteljesítését, mert először a szeráfok, a kerubok és a trónok isteni tetteiben látjuk meg azt. Ebben a látványban azt éljük át, ami az istenek működése nyomán következő földi életünkben ér bennünket.

Látják ebből, hogy a beavatási tudomány révén megismerhetjük a karmát, ha követjük az emberi életet a haláltól az újabb születésig vezető út második felében, és képesek vagyunk arra, hogy megfejtsük a trónok, kerubok és szeráfok cselekvéseit a Mars a Jupiter és a Szaturnusz szférájában. Aki megtanulta, hogy szellemileg visszatekintsen életének negyvenkettedik évétől a negyvenkilencedikig, az lehetőséget kap arra is, hogy behatoljon a Mars titkaiba és történéseibe, és mintegy meglássa azt, ami főként a trónok, de egészében véve a trónok, kerubok és szeráfok között megy végbe, amikor az ember áthalad ezen a szférán. Csak itt a földi életben nem lehet egy ember karmájának a hatásait megítélni. Igénybe kell vennünk az érzékfeletti világ segítségét. Ha tanulmányozni akarjuk a karmát, akkor a világnak éppen arra a részére kell tekintenünk, amelyet az ember halála és újabb születése között a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférájában él át. Egyes emberek számára éppen az válik mérvadóvá következő földi életükben, ami a Mars-szférában játszódik le.

Ezt akkor látjuk meg, ha a halál és az újabb születés között a Mars-szférára tekintünk. Itt elsősorban azzal találkozunk, amit „Világigének” nevezünk. Itt minden Ige. A Mars lényei az Ige lényei, ha használhatom ezt a kifejezést. Ha elképzeljük, hogy az ember húsból és vérből van, akkor ha beszél, mozgásba hozza a levegőt. Amikor a levegő hullámai a fülünknek ütköznek, akkor hallunk, a hangok a levegő hullámaiban testesülnek meg. A Mars lényei ilyen hullámokból alakultak ki, egész lényük szavakból áll. Amikor szellemünkkel hallunk, átéljük ezeket a lényeket. Ha az ember későbbi életében a negyvenkettedik életévétől a negyvenkilencedikig terjedő szakaszra pillant vissza, tehát arra az időszakra, amikor ez a szféra halála és újabb születése között a legintenzívebben hat az emberre, akkor az, amit a Földön átélt, nagyon szorosan fog kapcsolódni a Mars-léthez. Amikor innen letekint, olyan életet alakít ki, amely nagyon intenzíven összefügg a Mars életével.

Nézzünk erre egy példát. Gondoljunk el egy olyan embert, aki abban a korban élt, amikor az arabok Mohamed impulzusára Ázsiából Észak-Afrikán át harciasan Európába nyomultak, a spanyol birodalmakat fenyegették, és megalapították a mór és az arab uralmat. Nézzünk meg valakit, aki az arab uralom kiterjedésének kora előtt az akkori kor szokásai szerint Afrikában tanulta a megismerés tudományát. Volt egy ilyen ember, aki Észak-Afrikában sajátította el az ottani tudományt, nem egészen ugyanúgy, de hasonlóan ahhoz, ahogy történelmileg Szent Ágostonról tudjuk. Most nem Szent Ágostonra gondolok, hanem egy másik személyiségre, aki az észak-afrikai tudományt később kissé eltérő módon sajátította el, bizonyos mór-arab színezettel. Ez a személyiség aztán átment a mai Spanyolországba, hitvallásában bizonyos változás következett be, keresztényibb szemlélet felé fordult, és a régebben felvett arab szemléletet összekeverte evvel a keresztény szemlélettel. Ezután egyfajta kabbalisztikus tudománnyal kezdett foglalkozni, nem azzal, amit általában kabbalisztikának neveznek, de valami ahhoz hasonlóval. Ez a személyiség így sok belső kéltséget és bizonytalanságot élt át, és ilyen bizonytalanságban is halt meg. Ekkor férfi volt, később pedig, aránylag rövid idő múlva a középkorban, annak közepe előtt, nőként született meg újra. Ekkor az életében felhalmozódott valamennyi kétség mélyen beleivódott a természetébe. Ez a személyiség aztán később újra megjelent, és női életéből úgy haladt át ismét egy férfi életbe, hogy egyrészt már előbb, másrészt a halál és az újabb születés közti életében elsősorban a Mars-szféra révén alakította ki következő földi életének sorsát. Ezáltal következő földi élete azzal került rokonságba, ami éles értelmi ítéletként él és működik a Földön, és ennek az ítéletnek sokszor harcias fogalmi jellege lett. Ez a személyiség lett aztán Voltaire, akit most két inkarnációjában jellemeztem.

Látják, hogy a halál és az újabb születés közötti életben az embernek a csillagokhoz kapcsolódó jelenségekkel való összefüggése alakítja ki földi életét. A földi életet a maga történelmi folyamatában egyáltalán csak úgy ismerhetjük meg, ha megvizsgáljuk, hogy egy ember élete hogyan függ össze a korábbi életeivel.

Hogyan kerülnek át a történelmi fejlődés régebbi korszakainak hatásai az újabb korba? Maguk az emberek hozzák át ezeket a hatásokat. Akik itt ülnek, valamennyien egy régebbi korszakból hozták át azt, amit a civilizáció jelenlegi korszakában élnek át. A történelmet maguk az emberek alkotják. A történelem alakulását azonban csak akkor értjük meg, ha nemcsak elvontan fecsegünk, hanem konkrétan rá tudunk tekinteni arra, ami az emberekkel haláluk és újabb születésük között történik.

Az ember földi életének megértéséhez különösen jelentős annak a karmikus fejlődésnek a vizsgálata, amely akkor játszódik le, ha az ember régebbi földi életeiből magával hozza azt a sajátos feltételt, hogy karmájának legfőbb impulzusait a Szaturnusz- létben teremti meg. Az olyan emberek, akik a Mars-létben teremtik meg karmájuk legfőbb impulzusait, olyanok lesznek, mint Voltaire. Minden gondolatukkal erősen kapcsolódnak a földi élethez, bírálják, harcolnak ellene, és tételekbe foglalják, hogy milyennek találják. Ez Voltaire-nél zseniális. Másképpen áll a dolog, ha a karmát főképpen a Szaturnusz impulzusai hozzák létre. A Szaturnusz impulzusai egészen sajátosan hatnak az emberre. Ha visszatekintünk földi életünknek arra a szakaszára, amely ötvenhatodik és hatvanharmadik életévünk között zajlott le, akkor sok tekintetben erősen nyomasztó és megrendítő a Szaturnusz titkainak a látványa, ami bizonyos módon idegen a földi élet számára. Aki a beavatási tudomány révén lassanként átéli a Szaturnusz titkait életének ötvenhatodik és hatvanharmadik éve közötti szakaszára vonatkozóan, az drámai fokozódással, egyre megrendítőbben éli át ezt az időszakot, mindenesetre olyasmit is, aminek az átélése növekvő mértékben egyre nehezebbé válik, minthogy az életét támadja. Azt lehet mondani, hogy az ember jelentőségének egészen csodálatos összefüggéseit fedezhetjük fel, ha betekintünk abba, ahogyan a karma létrejön ebben a szférában. Erre is mondok egy példát, de valamit mindenekelőtt előre kell bocsátanom.

Kedves barátaim, valamennyiükben felmerülhetne az a teljesen jogos kérdés, amely könyveim és előadásaim gyakori megállapítására támaszkodhat, hogy ugyanis a régi korokban voltak nagy beavatottak, akik itt éltek az emberek között. Azt lehetne kérdezni, hogy ezek hol vannak korunkban? Ha most körülnézünk, sok jelenleg köztünk élő emberről valószínűleg nem fogják azt állítani, hogy beavatottnak tűnnek. Végül is már régóta ez a helyzet. Így ezt a kérdést kell felvetnünk: hol vannak a beavatottak a későbbi inkarnációkban?

Aki egy régebbi inkarnációjában kifelé is teljesen tudatosan beavatottként volt jelen, nem lesz feltétlenül ismét beavatott egy következő inkarnációjában. Beavatása tudat alatt maradhat. Az embernek olyan testet kell használnia, amilyet a korszak nyújtani tud neki. A mai testek nem nagyon alkalmasak a spirituális tudomány számára, állandó akadályt jelentenek, mert materialista hajlamú korszakból származnak, és a gyermekkortól kezdődő nevelés is különösképpen akadályoz. Ha ebbe növekszünk bele, és korábban beavatásunk volt, nem tudjuk kifelé újra megélni azt, ami a beavatásból mostani inkarnációnk számára megmaradt. Megtanulunk írni, de a jelenlegi írással nem fejezhető ki az egykori beavatási tudomány. Ez így van az élet egyéb területein is. Ezért a régebbi korok beavatottai lehetnek jelentékeny emberek, de más módon jelennek meg az életben, nem mint beavatottak. Korunkban és a közelmúltban néhány életút beavatásra utal. Mondanék egy példát egy olyan személyiséggel kapcsolatban, aki régebbi földi életeiben valóban beavatott volt. Ez a személyiség a régi hiberniai misztériumok, az írországi misztériumok beavatottja volt az első keresztény évszázad idején, amikor Írország régi nagy misztériumai már hanyatlóban voltak, de még őrizték tudásukat. Élt ekkor egy személyiség, aki magas fokon beavatott volt. Az ír misztériumok különösen mélyre hatóak voltak, nem intellektuálisan, hanem általános emberi mértékkel mérve. Az egyik kultikus benyomás például ez volt: miután a tanítványt hosszasan előkészítették a földi igazság csalfaságára, a kétségek lehetőségére, képben kellett átélnie azt, ami csak ezen keresztül fejthet ki erőteljes benyomást. Ezután a tanítványt két szobor elé vezették. Az egyik egészen rugalmas volt, de belül üres. Egyébként fenségesen nagy volt, és hatása mély benyomást keltett. A tanítványnak meg kellett érintenie. Ez a tapintás megborzongatta, mert a szobor olyan volt, mintha élne, ezért amikor belenyomta az ujját, visszahőkölt, és a forma mindjárt helyre is állt. Egy olyanfajta létről szerzett benyomást, amely rögtön helyreáll, ha csak egy kicsit is szétrombolják. Ez arra utalt, ami az emberben Nap-szerű.

A másik szobor plasztikusabb volt. Ezt is megtapintották. Az így keletkezett benyomódás megmaradt. Csakhogy amikor a következő napon a tanítványt újra odavezették, éjszaka mindent rendbe hoztak. Az ilyen kultikus cselekmények megváltoztatták a tanítvány belső életét. Így ezt az akkor férfiként élő személyiséget mély benyomások érték ezekben az ír misztériumokban. Megértik, kedves barátaim, hogy ha ma példákat hozunk fel az inkarnációkra, akkor könnyen bukkanunk férfiakra, mert a régebbi korszakokban csaknem kizárólag a férfiak játszottak szerepet. A női inkarnációk ezek között foglalnak helyet. Ma a történelmi fejlődésben a nő nagyobb szerepet kezd játszani, és az a kor következik, amelyben intenzíven beszélhetünk a női inkarnációkról.

Most találtunk valakit, akire a hiberniai misztériumok kultikus szertartásai rendkívül nagy benyomást gyakoroltak, nagy mértékben érintették belső lényét, és azt mondhatjuk, hogy amit átélt, az olyan benyomásokkal töltötte el, hogy voltaképpen egész lelkével teljesen elfeledkezett a Földről. Miután női életet is átélt, amelyben a régebbi beavatási impulzusokból csak általános lelki alkatában mutatkozott meg valami, a XIX. században újra visszatért a Földre, mint annak jelentékeny személyisége, de mint olyan személyiség, aki a Szaturnusz- szférában élte át karmájának következményeit, abban a szférában, ahol olyan lények között élünk, akiknek alapjában véve nincs jelenidejük. Ha a Szaturnusz szféráját szellemi látással szemléljük, akkor a már említett értelemben az a rendkívül megrendítő, hogy ott olyan lények élnek, akiknek voltaképpen nincs jelenük, csak a múltjukra tekintenek vissza. Amit tesznek, az öntudatlanul történik, és az elvégzett cselekvés csak annak megtörténte után jut a tudatukra, miután belevésődött a kozmikus karmába. Megrendítő ezeknek a lényeknek a megismerése, akik múltjukat szellemi üstökös csóvaként húzzák maguk után. Ezekhez a lényekhez vitte el a lelkét ez a személyiség, aki egykor beavatott volt és túlnőtt földi létén, olyan lényekhez került, akik nem vesznek részt a jelenben. Itt alakította ki a karmáját.

Ez valóban olyan, mintha egy beavatás folyamán átélt nagyszerű magasztosság beragyogta volna földi emberi életének egész múltját. Amit a hiberniai beavatás révén élt át, az úgy él, mint ennek a múltnak a megtermékenyítése. Amikor ez a személyiség megjelent a Földön, akkor ezek most a jövő impulzusai lettek, annak az ellentétnek a révén, amelyben lelkének most fejlődnie kellett a Földön. Ez a lélek akkor alakította ki ezt az ellentétet, amikor közvetlenül a Szaturnusz- szférából való Földre szállásánál olyan módon vetette pillantását a múltra, hogy azt a beavatás fényével ragyogta be. Ezután szállt le a Földre, ahol szilárdan állt, de a jövőbe tekintve súlyos, egymást átívelő eszméket, impulzusokat és érzelmeket élt át. Ebből a hiberniai beavatottból lett Victor Hugó. Egy embert voltaképpen csak akkor látunk helyesen, ha fejlődését a halál és az újabb születés összefüggésében is megnézzük. Így morális, vallásos és erkölcsi kvalitásaival együtt láthatjuk. Egy személyiség nem szegényebbé, hanem gazdagabbá válik, ha a szellem fényével világítjuk át.

Hogyan érthetjük meg az ember életét és az embernek a világgal való kölcsönhatását ilyen példák révén, amelyeket valóban teljes egzaktsággal a szellemtudomány útján merítettünk az emberiség fejlődéséből? Hogyan értünk meg például egy harmadik példából olyasmit, ami különben rejtélyes lehetne annak, aki elfogulatlanul szemléli a dolgot? Hogyan értünk meg ilyen esetekben egy karmikus összefüggés révén olyasmit, ami egyébként egészen különösnek, megfoghatatlannak tűnik?

Itt is bizonyos misztériumokra tekintünk, de teljesen elavult misztériumokra. Ezek a misztériumok Amerikában egykor nagy szerepet játszottak, de hanyatlásnak indultak, így a kultuszról alkotott elképzeléseik és kultikus cselekményeik is, mondhatnánk, teljesen gyermeteggé váltak régi nagyságukhoz képest. Még Amerika felfedezése előtt, tehát nem is olyan régen, volt ezeknek a régi misztériumoknak némi szuggesztív ereje, még babonás, varázsló, mágikus jellegükben is. Ezekben élt az a személyiség, akiről beszélni akarok, és nemcsak képzeteket, hanem benyomásokat is kapott ezektől az erőktől, amelyeket Taotel-nek, Quetzalkoatl-nak, Tetzquatlipoká-nak neveznek. Ezek a lények intenzív, de azt lehet mondani, tisztátalan hatást gyakorolnak az emberre. A lehanyatlott misztériumoknak sokszor az a sajátosságuk, hogy erkölcsi vonatkozásban tisztátalan benyomást keltenek. Ez a személyiség később férfiként született meg újra, és tudat alatt erősen áthatotta ezeknek a misztériumoknak a szuggesztív ereje. Mint Eliphas Levi született meg újra, és egyszerűen elvont, racionalista, tisztán külsőséges fogalmakkal éledt benne újjá a voltaképpeni lehanyatlott misztériumi jelleg. Azonnal világos lesz egy egyébként rejtélyes jelenség, amely némileg nagyszabású az írásaiban, de valami mégis teljesen összefüggéstelenné, sőt bizonyos vonatkozásban ostobává és tompává teszi az emberi lelket.

Bárhová tekintünk, azok az összefüggések tisztázzák az életet, amelyekre az antropozófiának nem elvontan, hanem konkrétan kell utalnia. El tudják azonban képzelni, kedves barátaim, hogy a földi életen kívüli dolgokról anélkül kapnának valóságos leírásokat, hogy ezekből a leírásokból belső megin- dultságot, belső lelki áthevülést és megvilágosodást merítenének? Nem látjuk, sőt nem érezzük másnak az ember születését és halálát, ha az érzékfeletti élet leírásai valóban teljes belső erejükkel hatnak lelkűkre? Ha ezekre tekintünk, tudjuk, hogy olyan világból szálltunk le, amelyet le kell írni; azt visszük bele a fizikai világba, ami az istenek között élt. Nem az a lényeges, hogy ezt csak elméletileg fogjuk fel, hanem hogy mint emberek úgy érezzük: az így leírt szférából való leszállásunk azt jelenti, hogy mint emberek felelősséget érzünk érzéki-fizikai testünkben a Földön azért, hogy méltóvá váljunk ahhoz, ami velünk együtt jött le. Ha a megismerés annak lesz a belső akarati impulzusa, hogy méltók legyünk Földre szállásunk előtti lelki életünkhöz, akkor az antropozófia tanítása közvetlenül moralitássá alakul. Az antropozófia lényeges szempontja, hogy a morális impulzusokat erővel hatja át. Azt hiszem hogy ez ennek a három előadásnak a jellegéből is kiderült.

Nézzük meg a másik szempontot, a halál nézőpontját, amely lezárja a fizikai földi életet. A semmit helyezi oda, ahol az ember élt. Ha azonban leírjuk azt, amit az érzékfeletti világból írtunk le, akkor e mögött a semmi mögött felemelkedik az isteni szellemi világ, és az ember tudatára ébred annak, hogy lesz ereje ahhoz, hogy ott kezdjen fizikai testén dolgozni, ahol annak semmi volta van. Ez erős vallásos impulzust ad, reális vallásos impulzust. Így jön létre az antropozófiából a világ életének, az ember életének a képe. Így merítenek erőt az antropozófiából morális és vallásos eszményeink. Az antropozófiának erről a tartalmáról akartam néhány dolgot elmondani ebben a három rövid előadásban.

Előadásaimat azzal szeretném lezárni, hogy felhívom a figyelmüket arra, aminek köreinkben is eleven, lényszerű antropozófiaként kell élnie, hogy szellemileg együtt maradhassunk, még ha térben el is válunk egymástól. Gondolataink egymásra találnak, és így voltaképpen nem válunk el. Mivel az antropozófia, vagyis az érzékfelettiség szemlélése révén értjük meg a dolgokat, ezért tudjuk, hogy akiket az antropozófia hozott össze, azok szellemileg és lelkileg mindig együtt lehetnek. Fejezzük be ezért ezeket az előadásokat azzal, hogy egy ideig együtt voltunk a térben, szellemileg pedig nagyon erősen együtt akarunk maradni. Ezzel szeretném lezárni ezeket a fejtegetéseket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként