Ma azzal szeretném ezeket a tagok számára tartott előadásokat kezdeni, hogy amit az antropozófia megtapasztal, azt úgy adja át az embereknek, hogy már ezáltal kiemeli az egész emberi tudatot a földi nehézkedésből. Hiszen a mai általános civilizációban élő ember alig gondolhat egyebet, mint hogy születése és halála közti földi életében hozzátartozik a Földhöz. Minden más, amivel a szellemi világhoz tartozik, többnyire csak hit, sejtés és ehhez hasonló. A mai embernek nevelését és egész műveltségét a mostani civilizációból kell merítenie, így hát voltaképpen alig értheti meg, hogy nem csak a földi dolgokhoz tartozik. Pedig egész nyugati és középső világunkban civilizációnk és egész kortárs szellemi életünk nagy tévedése éppen az a hit, hogy amikor az emberről beszélünk, csakis földi viszonyokkal van dolgunk. Csak keleten őriztek meg némi dekadens tudatot arról, hogy az ember összetartozik a Földet körülvevő érzékfeletti világok hatalmaival és erőivel. A régi korban az ember érezte, hogy lénye ugyanúgy függ a csillagoktól, mint a Földön növekedő növényektől és a rajta járkáló állatoktól. A régi korokban tudták, hogy a Hold nem csupán a Föld terében lebegő égitest. Hiszen ma nem is törődnek ezzel sokkal többet ennél, legfeljebb azt vizsgálják, hogy vannak-e ott magaslatok, és van-e rajta víz, és hipotéziseiket ezekből állítják fel. Már a Holddal kapcsolatban sem törődnek egyébbel, pedig ez van a legközelebb hozzánk, nem is szólva a többi égitestről, amelyeknek már csakis a fizikai viszonyait vizsgálják. Ez a régi korokban egészen másképpen volt. Az ember akkor ugyanúgy tisztában volt azzal, hogy az égitestektől függ, mint ahogyan ma tudatában van a Földtől való függésének.

Egyfajta tudományos jelentőségű dologból akarok kiindulni, ami némelyeknek talán nem lesz rokonszenves, de nem is lesz nehéz. Antropozófiai előadásaimban sokszor hangsúlyoztam, hogy az ember tisztán természettudományos vizsgálatok alapján is azt bizonyítja földi életével, hogy annak kialakításában földön kívüli elem is részt vesz. A természettudomány úgy véli, hogy az első petesejt a lehető legbonyolultabb test, ami csak a Földön létezik. A petesejt bonyolult szerkezetére gondolnak. Azt mondják, hogy az atom az utóbbi időben egészen csodálatossá vált, hát még a molekula! Akkor hát milyen bonyolult lehet egy petesejt! A petesejtnél azonban nem ez a helyzet, a petesejt egyáltalán nem jelenik meg bonyolult test alakjában, hanem kaotikus állapotban. Minden kémiai-fizikai struktúrája szétesik, és mielőtt élőlény jöhetne létre belőle, kaotikus porrá kell széthullania. A megtermékenyítés értelme éppen az, hogy kaotizálja a csírát, így az anyai organizmusban teljesen széthasogatott anyag van. Az anya testében lezajló folyamatok értelme éppen a teljes káosz. Egy szilárd élekkel rendelkező kristály esetében a kozmosz nem tud hatást kifejteni; a növénynek is határozott alakja van, erre sem tud a kozmosz hatni, és ugyanez a helyzet az állatnál is. A megtermékenyítés értelme az, hogy a petesejt kaotizálódik. Csak ekkor tud hatni erre a csírára az egész kozmosz a maga környezetével. Az embert így valóban a kozmosz alakítja ki, így költözhet bele az igazi szellemi-lelkiség, amely az elmúlt földi életekből származik.

Ez a mai szemlélet szerint ostobaság, pedig ez az igazság. Ez a borzasztó a mi korunkban, hogy ha igazságot mondunk ki, akkor a szokásos nézetekkel szemben ostobaságot kell, hogy mondjunk. Azt mondhatják: az okkult szemléletből az adódik, amit te állítasz. De meg lehet erről győződni? - Meg lehet győződni róla; ezt többen meg tudják tenni, mint általában hiszik. De ezeknek a tényeknek külső bizonyítékuk is létezik. Stuttgarti biológiai kutatóintézetünkben érdekes külső bizonyítékot találtak. Itt a lép működését kutatták. Tudják talán, hogy a lépet mindig is egészen problematikus szervnek tekintették. Meséltek egy szigorlatról, ahol a professzor azt kérte a jelölttől, hogy mondjon valamit a lépről. A jelölt tűnődik, majd keserves képpel ezt dadogja: „Elfelejtettem”. Mire a professzor azt mondja: „Milyen kár! Soha senki nem tudta, Ön volt az egyetlen és most elfelejtette!”

Megadtam bizonyos módszert a szellemtudomány alapján, Kolisko doktornő eszerint vizsgálta meg a lép működését. Még támadják ugyan, de érvényre fog jutni, mert valóban egzakt. Kiderült azonban egy érdekes dolog. Van valami, amit szívünk szerint nem végeznénk el, de kénytelenek vagyunk rá, mert ez a többiek módszere. Így rászántuk magunkat, hogy kiiktassuk a házinyulak lépét. Ez nem viviszekció, hanem egyszerű műtét, és minden lehetőt megtettünk, hogy az állatok ne szenvedjenek. Az egyik házinyúl azonban elpusztult, mert meghűlt, mivel a műtét után nem vitték be a meleg helyiségbe.

Mi volt várható? A lépet eltávolítottuk, ezáltal olyasmi történt a lép helyén, ami a házinyúl szervezetében volt, és most ki lett téve a kozmosznak. Amíg a lép a helyén volt, addig a kozmosz semmit sem tehetett. Ha a lépet eltávolítjuk, akkor csak az éteri lép marad ott. Az éterikus lép ezáltal úgy rendeződik, ahogy a kozmosz hatásának megfelel. Mit várhattunk? Hogy a lép alakjának helyére kozmikus alakban olyasvalami jön létre, ami a kozmikus jelleget utánozza, tehát gömbalak formálódik. És valóban! Amikor a házinyulat felboncoltuk, egészen apró, szerves gömb alakú testet találtunk, ami utólag képződött kozmikus behatásra - egészen annak a szemléletnek megfelelően, hogy a petesejt kaotikus testként jelenik meg -, miután eltávolítottuk annak feltételét, hogy csak a Föld hasson. Így a karma rendelése szerint külső bizonyítékhoz jutottunk arra nézve, amit egy teljesen különálló területen kellett állítanunk.

A dolog tehát valóban úgy áll, hogy az ember ma, amikor érzelmeit korának, civilizációjának megfelelően kibontakoztatja, sokszor nem is tehet egyebet, minthogy erre a földi civilizációra korlátozódik, és tekintetét nem is irányítja a világ messzeségeire.

Most emlékeztetnem kell önöket arra, hogy a „A szellem- tudomány körvonalai” című könyvemben kifejtettem, hogy a Hold levált a Földről, miután egykor egy testet alkotott vele. Ezzel kapjuk meg további fejtegetéseink alapját. Ez a tény a szellemi látás számára nyilvánul meg, de már a mai természettudomány is elismeri. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg egy olyan írói mozgalom, amely ha téves módon is, de számol a Holdnak a Földhöz fűződő ilyen viszonyával. Tudatában kell lennünk annak, hogy az égen a ma megjelenő Hold egykor egységet alkotott a Földdel. A Föld aztán kivetette magából - ha szabad így mondanom -, és bizonyos idő óta a Föld körül kering.

Most még egy további tényre kell utalnom. Ez az embereknek a földi életben történő lelki-szellemi fejlődésére vonatkozik. Ha tisztán csak külsőleg szemléljük az emberek földi tevékenységét, ebből is kiderül, hogy létezett egykor valamilyen földi bölcsesség. Ez persze nem a ma megkívánt intellektuális alakban nyilvánult meg, nem ilyen elvont gondolatokban, és nem a mai igényeknek megfelelő, érzékszervekhez kötött módon. Inkább képszerű, költői formában. A valódi ősi bölcsességből semmi sem maradt fenn, hiszen olyan korban jelent meg a Földön, amikor az írás még nem létezett. Megmaradtak azonban a mondák, mítoszok, a csodálatos Véda-irodalom, a keleti írások. Aki valóban elmerül ezekben, az mélységesen tisztelni fogja a bennük rejlő végtelen bölcsességet, amely csupán költői, képszerű alakban jelenik meg. Deussen csak a legkülsőségesebbet látja meg ezekben, bár híres fordítónak tartják. Pedig az az érzésünk támadhat, hogy ezek mögött valami olyasmi élt, amit ki sem mondtak, és le sem írtak, és talán még nagyobb és jelentősebb volt: az ősi bölcsesség.

Hogyan élt ez az ősi bölcsesség? Akkoriban nem úgy végeztek tanulmányokat, mint ahogy mi véssük emlékezetünkbe a könyveinket, hogy lassanként valamilyen tudáshoz jussunk. Aki abban a korban bizonyos megértéshez jutott, az ismerte az inspirációt, és a világot tudta olvasni - nem a könyveket - ha megfelelő lelki állapotba került. Tudta, hogy ez megérinti, és belső megvilágosodásban részesül. Ezt a belső megvilágosodást olyan reálisnak tekintették, mint mi a könyvolvasást. Az ember azáltal jutott kapcsolatba a világ szellemiségével, hogy a régi misztériumokban beavató papok segítségével élhette át magában ezt a belső megvilágosodást. Nem vélekedett úgy, hogy valamilyen ködös elképzelés szerint világítják meg. Hiszen ez olyasmi volna, mintha egy spanyolfal mögött álló embert hallgatnánk, és azt képzelnénk, hogy nem ember szól hozzánk, hanem valamilyen meghatározatlan dolog susog mögötte. Ahogy ma nem képzelnénk ilyesmit, hanem egy lényt feltételeznénk, amikor ezt észleljük, úgy a megvilágosodáshoz jutott ember is tudta, hogy élnek a Földön olyan lények, akik nem öltenek fizikai testet, hanem az emberiség megvilágosodott tanítói. Az ember tudatában volt annak, hogy ő húsból és vérből van, de olyan emberi lények között jár, akik nincsenek húsból és vérből, hanem étertestben élő éterikus lények, akik megvilágítják számára az ősi bölcsesség tartalmát. Így tudták, hogy a Földet nemcsak húsból és vérből álló emberek népesítik be, hanem más, étertestben élő lények is.

Ha az ilyen tényeket nézzük, természetesen meg kell szabadulnunk attól az előítélettől, hogy a mai emberiség azóta él így a Földön, amikortól ezt okiratok tanúsítják, a korábbiakat illetően bizonytalanságban vagyunk, még régebben pedig emberszabású majmokhoz vagy majomemberekhez jutunk el. Ez voltaképpen igen furcsa szemlélet! Amit a történész elmondhat, az néhány századra érvényes: ezekben az emberek a maiakhoz hasonlítottak, ha nem is voltak persze ilyen okosak, de mégis hasonlítottak a maiakhoz. Az emberek csak a legutóbbi századokban lettek olyan okosak, mint mi vagyunk, de ettől eltekintve, olyanok voltak, mint a mai emberek. Az egyiptomiak babonásak voltak, múmiákat készítettek, de egyébként - az okosságtól eltekintve - nagyjából a mai emberhez hasonlónak képzelték őket. Ezt megelőzően pedig olyan periódus volt, amelyről mit sem tudunk. Ez előtt a hosszú ismeretlen periódus előtt pedig emberszabású majmok éltek.

Látják, ettől a szemlélettől meg kell szabadulnunk. Az ember előbb népesítette be a Földet, mint az állatok, még ha más alakban is, de ő a régebbi lény. Erről bővebben „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben olvashatnak. Az emberek együtt éltek azokkal a régi ősi tanítókkal, akik nem öltöttek emberi testet, hanem szellemi testben éltek, így az emberek - vagyis mi magunk -, átélték, hogy a Hold kiválásával a velük élő ősi tanítók is kiköltöztek a kozmoszba, és azóta nem a Földön, hanem a Holdon laknak. Voltaképpen úgy kell ezt tehát felfognunk, hogy a Holdnak nemcsak a fizikai szubsztanciája vált el a Földtől, hanem azok a lények is, akik addig szellemi módon laktak rajta. Még természettudományosán is az a helyzet, hogy ezekről a lényekről azt mondhatjuk, hogy egykor kiköltöztek, és a Holdon laknak - nincsenek az emberhez hasonló módon születésnek és halálnak alávetve -, míg a Hold már régen elvesztette és átalakította szubsztanciáit.

Itt hasonló folyamat megy végbe, mint az embernél. Gondolják meg, hogy az ember hét-nyolc év alatt teljesen kicseréli fizikai szubsztanciáit. Tévedés volna azt képzelni, hogy most ugyanaz a test van itt, mint néhány évvel ezelőtt. A fizikai anyag kicserélődött, a szellemi lelki megmaradt. Ilyen vonatkozásban a természettudomány is ismeri ezt a tényt, ha nem is törődik vele. Egyik előadásomon kérdezték, igaz-e, hogy a méhkas méhei kapcsolatban vannak a méhészükkel? Előfordul, hogy annak halála esetén ezt az egész kas észreveszi, és sokszor el is pusztul, ha ő nagyon ragaszkodott a méheihez. Hogyan történhet ez? Hiszen a méhek nem képesek az ember felismerésére, a méhkas pedig csak a méhek összessége! Ez azonban nem igaz, a méhkas nem a méhek összessége. A következő példát hoztam fel. Volt két ember, akik két évtizeddel ezelőtt együtt voltak. Az egyik kiment Amerikába, a másik itt maradt. Az előbbi tizenöt év múlva visszajön Amerikából, és felismeri a barátját. Nem az egyes részei alapján ismeri fel, hiszen eredeti anyagából már semmi sem maradt. Így a dolog nem az egyes méheken múlik, hanem a méhkas intelligenciáján, ez nem is tér el túlságosan az emberétől. Mi sem vagyunk azonosak a sejtjeinkkel vagy az egyes szerveinkkel. Ha barátaink tíz évvel ezelőtt hallgatták meg az előadásomat, akkor ma már fizikailag kicserélődtek, csak lelkileg-szellemileg azonosak. A Holddal is ez a helyzet, régen nincs már meg az a szubsztanciája, amellyel egykor a Földből távozott, az már azóta régen többször is kicserélődött a kozmoszban. A lényei viszont megvannak. Az igazi beavatási szemlélet egészen világosan megmutatja, hogy ezeknek a lényeknek a hatása mégis megmaradt a földi emberiség számára. Ez akkor derül ki, ha valamivel pontosabban foglalkozunk az úgynevezett karmával. Ma ezzel akarom kezdeni, a következő előadásokban pedig folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.

Amikor találkozunk valakivel, rendszerint nem figyelünk eléggé arra, hogy voltaképpen egész földi életünket elvezettük ehhez a találkozáshoz. Egy ember megismerésénél kétféle dolog történhet. Ha figyelnek erre, észre vehetik, hogy amit most elmondok, az előfordulhat akár intenzívebb, akár gyengébb formában. Megismerkednek valakivel. Gyakran bensőséges kapcsolatba kerülnek vele, akár szép, akár csúnya, akár okos akár buta, bármilyen lehet. Ez a kapcsolat benső lényünkből merül fel. Nem törődünk a külsejével, kötődést érzünk. Ez az egyik szélsőséges eset. A másik esetben nem érzünk ilyen belső kapcsolatot azzal, akivel megismerkedünk, bár keressük az alkalmat, hogy intellektuális vagy morális benyomást szerezzünk róla. Jól le tudjuk írni. Az előbbi esetben kellemetlen volna, ha az illetőről olyan társaságban kellene beszélnünk, ahol ismerik. Ezt kellemetlennek éreznénk, mert kapcsolatunkban van valami bensőséges. A másik embert jól tudjuk jellemezni: okos vagy ostoba, még az orrát is le tudjuk írni, de belső együttérzésünk nincs vele kapcsolatban. Vannak olyan ismeretségek, amelyeknél azonnal álmodunk az alig megismert emberről, meg sem tudunk szabadulni ezektől az álmoktól. Másnál a legcsekélyebb álom sem jelenik meg, bármilyen jól ismerjük, és naponta együtt vagyunk vele. Belső életünket nem ragadja meg olyan intenzíven, hogy álmodnánk felőle. Ritkán, de előfordul olyan eset, mint Garibaldinál, aki akkor is érzett benső kapcsolatot, ha semmilyen közvetlen személyes érintkezés nem állt fenn. Mert Garibaldi nagyon érdekes módon találta meg első feleségét. A külső világba olyan kevéssé illeszkedett bele, hogy hölgyek iránt nem is érdeklődött. A brazíliai part mentén hajózva a szárazföld felé irányította távcsövét, és meglátott egy fiatal lányt. Abban a pillanatban tudta, hogy őt akarja feleségül venni. Hajóját azonnal a part felé kormányozta, ott egy férfi barátságosan fogadta, és meghívta ebédre. Garibaldi elfogadta a meghívást. Ez a férfi a parton látott lány apja volt. Még ebéd előtt megmondta a lánynak, szeretné, ha élete párja lenne, ő csak olaszul tudott, a lány csak portugálul, de mégis megértette, és szívbéli kapcsolat alakult ki közöttük. Itt a karmikus kapcsolat egy extrém esete jelenik meg. Az asszony hősiesen viselkedett. Elkísérte dél-amerikai harcainak színterére, és a csatatéren kereste, amikor elterjedt az a hír, hogy férje elesett. Ilyen körülmények között hozta világra gyermekét, akit nyakába kellett kötnie, hogy melegen tartsa.

Garibaldi ilyen élmények révén kezdett belenőni az életbe. Első feleségét elvesztette, második házasságát viszont teljesen polgári módon kötötte, ez azonban csak egy napig tartott.

Ezeknél a dolgoknál orrunkkal ütközünk a karmába. Ha megfigyeljük ezeket, akkor kiderül, hogy az ember karmikus vonatkozásban kétféle módon viszonyulhat másokhoz. Egészen más karmikus viszonyok állnak fenn, amikor az ember belső összetartozást érez, mint amikor csak külsőleg tudja leírni a másikat.

Ha olyan karmikus élményekre tekintünk, amelyek során megismerkedünk egy másik emberrel, akinél nem számít sem a szépsége, sem a csúnyasága, mivel összetartozásunk impulzusa belülről fakad, akkor ez éppen azoknak a lényeknek a befolyására utal, akiket mint ősi tanítókat írtam le ők ma is tevékenykednek, de kívülről, a kozmoszból hatnak. Ezeket a Hold-lényeket mindenekelőtt ezek a viszonyok érdeklik, és ilyen viszonyok révén, ezek útján vesznek részt bensőséges módon a földi emberiség fejlődésében.

Ahogy vannak Hold-lények, úgy léteznek a Nappal összefüggő lények is. Így van ez azoknál a viszonyoknál is, amelyeknél a másik embert csak külsőségesen írjuk le. Ekkor a Nap lényei érdeklődnek az iránt, ami az emberi lelkek között szövődik.

Ha tisztán csak az emberi viszonyokat nézzük, ez elvezet bennünket először is a Naphoz és Holdhoz. Azt mondhatjuk, hogy vannak olyan emberi viszonyok, amelyekben a Hold működését látjuk, és vannak olyanok, amelyekben a Nap működése jut érvényre. Így vezetnek ki bennünket fokozatosan a Földről a kozmoszba.

Ma csak elkezdtem ezt a fejtegetést, holnap és a következő előadásokon majd folytatom.