Amikor a karma működését vizsgáljuk, tekintetbe kell vennünk, hogy az emberi énnek - amely az ember tulajdonképpeni lényege, az ember legbenső lénye - három eszköze van a világban való részvételre: a fizikai test, az étertest és az asztráltest. Az ember fizikai testet, étertestet és asztráltestet visel magán. Nem azonos egyik ilyen testtel sem, mert az ember valójában az én. Ez az én éli meg a karmát és ő formálja meg.

De meg kell értenünk az embernek mint én-lénynek ehhez a három, mondhatnám, eszközéhez, a fizikai testhez, az étertesthez és az asztráltesthez fűződő viszonyát, hogy éppen ezzel közelebb kerüljünk a karma alapelveihez. A karmát illetően az ember fizikai, éteri, asztrális mivoltának megértéséhez úgy kapunk szempontokat, ha figyelembe vesszük a következőket.

Az ember földi környezetében a fizikaiságot megtaláljuk az ásványvilágban, az éteriséget a növényvilágban és az asztralitást az állatvilágban. A Földet körülvevő létben ott találjuk a világmindenséget, amely felé a Föld minden irányban folytatódik. Érzünk bizonyos rokonságot a földi történések és a kozmikus környezet történései között. A szellemtudományban azonban felmerül az a kérdés, hogy ez a rokonság olyan triviális-e, mint ahogyan azt a mai természettudományos szemléletmód elképzeli?

A mai természettudomány megvizsgálja a Földön az élő és az élettelen dolgok fizikai tulajdonságait. Azután vizsgálja a csillagokat, a Napot, a Holdat és a többit, és úgy találja, hogy ezek a kozmikus égitestek alapjában véve ugyanolyanok, mint a Föld. Erre a felfedezésére különösen büszke.

Ehhez a megállapításhoz egy olyan szemlélet alapján jut, amely a kozmoszban sehol sem számol magával az emberrel, hanem csakis a nem emberszerűt keresi, azt, amiben nincs benne az ember. Ha viszont az embert éppen hogy a világmindenségbe illeszkedő lénynek tekintjük, akkor azonnal megtaláljuk az egyes eszközül szolgáló részeinek, azaz a fizikai testnek, étertestnek, asztráltestnek a kozmoszban létező entitásokkal, lényekkel való kapcsolatát.

Így felfedezzük az emberi étertest kapcsolatát a kint a kozmoszban található világ-éteriséggel. Az ember étertestének van bizonyos emberi jellemzője, vannak bizonyos mozgásformái, ezek eltérnek a kozmikus éteriségtől. De a kozmosz éterisége lényegében azonos jellegű azzal, amit az emberi étertestben találunk. Ugyanígy az az asztralitás, ami kint a kozmoszban áthat minden dolgot és lényt, hasonló ahhoz, amit az emberi asztráltestben találunk. Itt valami rendkívül fontos ismerethez érkeztünk, aminek lényege tulajdonképpen egészen idegen a mai ember számára.

Induljunk ki egy vázlatos elképzelésből: képzeljük el a Földön az embert az étertestével (lásd a rajz közepét), a Föld környezetében pedig a világ éteriségét (sárga), ez azonos jellegű az ember étertestével. Az emberben ott van az asztrálteste is (sötét vonalkák a sárgában). A kozmikus környezetünkben van asztralitás is, de hol keressük? Hol van? Megtalálhatjuk, csak rá kell jönnünk, hogy a kozmoszban mi árulja el, mi nyilatkoztatja meg. Tudjuk, hogy valahol benne van az asztralitás. De teljesen láthatatlan, észrevehetetlen a kozmoszban. Vagy mégiscsak észlelhető lenne valamilyen módon? Önmagában véve természetesen az éteriség sem észlelhető a fizikai érzékszervek számára.

Ha az éteriséget közvetlenül keressük, akkor fizikai érzékszerveinkkel nem látunk belőle semmit, egyszerűen átlátunk rajta, olyan mint a semmi. Ha azonban az éteriség “szélére” tekintünk, akkor meglátjuk magunk előtt a kék eget (lásd a rajzot, kék), ami önmagában nincs is, hanem csak az éteriség végét látjuk benne. Az ég kékjének észlelése valójában az éteriség észlelése. Azt mondhatjuk tehát: amikor az ég kékségét észleljük, akkor abban a körülöttünk levő éteriséget észleljük.

Először tehát átlátunk az éteriségen. Az éteriség maga nem látható, de mégis észlelhetővé teszi magát az ég kékjében. Az ég kékségének mibenlétét az emberi észlelés szempontjából akkor fejezzük ki helyesen, ha azt mondjuk: bár az éteriség közvetlenül nem észlelhető, de belép az észlelhetőség határai közé, amikor grandiózusan ott áll előttünk a világmindenségben és hírül adja magát az ég kékségében.

A fizikai tudományban materialista módon gondolkodnak az ég kék színéről. A fizikai tudománynak azért nehéz értelmes módon gondolkodnia az ég kékjéről, mert tisztában kellene lennie azzal, hogy nincs semmi fizikai abban, ami az ég kékségét adja. Mégis nagyon erőlködnek, hogy megmagyarázzák a fénysugarak speciális törését és visszaverődését, amellyel létrejöhetne az ég kék színe. Itt azonban már az érzékfeletti uralma kezdődik! A kozmoszban ész- lelhetővé válik az érzékfeletti, csak tudni kell, hogy hol válik ész- lelhetővé.

Az éteriséget tehát az ég kékjében észleljük. De ott van a kozmoszban az asztralitás is. Az éteriség az ég kékségén át pillant be az érzékelhetőség tartományába. De vajon hol pillant be a kozmosz asztralitása?

Valójában az égen látható valamennyi fénylő csillag az asztralitás kapuja! Mindenütt az asztralitás ragyog be hozzánk, ahol a csillagok tündökölnek. Nézzék meg a csillagos ég változatosságát, egy helyütt csoportokba tömörülnek a csillagok, máshol szétszórtabbak, elkülönülnek. Erről azt kell mondanunk, hogy a kozmosz láthatatlan érzékfeletti asztrálteste ebben a csodálatos fényalakzatban válik láthatóvá. Ezért nem helyes szellemnélkülinek tekintenünk a csillagok világát. Amikor a csillagok világába feltekintve valami égő gázvilágról beszélnek, az éppen olyan, mintha valaki széttárt ujjakkal szeretettel megsimogatná az arcunkat, és erre azt mondanánk, hogy kis szalagokat helyeztek az arcunkra, azt érezzük. Ahogyan félreértjük a dolgot, ha szalagokat képzelünk el az arcunkon a simogató kéz helyett, éppolyan tévedésben van a fizika, amikor a kozmoszt magyarázza.

A világmindenség asztralitása állandóan hatással van a kozmosz éterorganizációjára. De ez nagyon hosszú időegységekben történik. Ezért tart tovább egy csillag léte, mint a simogatás érzése az arcunkon. A csillag kifejezi az asztrális világ hatását a világéterre. A simogatást az ember nem viselné el olyan sokáig, de a világmindenségben minden tovább tart, mert abban minden nagyobb léptékű. A csillagos égben tehát a világ-asztralitás lelki-szellemi megnyilvánulását látjuk.

Ezzel egyúttal mérhetetlen lelki élet, igazi lelki élet jut be a kozmoszba. Gondolják csak el, milyen halott lenne ez a kozmosz, ha kitekintve rá csak égő, világító gáztesteket láthatnánk benne! De mindez mennyire elevenné válik számunkra, ha tudjuk, hogy ezek a csillagok annak a szeretetnek a kifejeződései, amellyel az asztrális kozmosz hat az éteri kozmoszra! Ez teljesen helytálló kifejezés.

De gondoljanak most azokra a rejtélyes folyamatokra, amikor bizonyos csillagok meghatározott időben felvillannak. Ezeket fizikailag magyarázzák, de valójában egyáltalán nem értik őket. Egyes helyeken, ahol az előbb még nem volt semmi, hirtelen egy csillag villan fel, azután újra eltűnik. Tehát rövid “simogatás” is létezik a világmindenségben. Akkor látunk ilyen felvillanó, majd rögtön elhomályosuló csillagokat, amikor az istenek az asztrális világból az éteri világra akarnak hatni.

Asztráltestünk révén a legkülönfélébb módon van jó közérzetünk. De a kozmoszban a csillagos ég elrendeződése is az asztralitás hatására jelenik meg. Nem véletlen, hogy a régi ösztönös szellemi látó tudomány asztráltestnek nevezte ezt a harmadik emberi részünket, mert azonos jellegű azzal, ami a csillagokban megnyilatkozik.

Csak az én megnyilatkozását nem találjuk meg ebben a környezetben! Miért nem? Erre éppen akkor jövünk rá, ha tudjuk, hogy a Földön - vagyis a kozmosznak ebben a hármasan tagolt, fizikai, éteri, és asztrális világában - megjelenő emberi én mindig a korábbi földi életeinek folytatója, de aki mindig újra megmerítkezik a halál és az újabb születés közötti életben is.

Mint megfigyeljük, énünk számára nincs jelentősége a Földet körülfogó éteri világnak, hiszen halálunk után hamarosan levetjük étertestünket. A halál és újabb születés közötti életében az én számára csak a csillagokon keresztül betekintő asztrális világnak van jelentősége. És ebben a világban, amely beragyog a csillagokon át, ott élnek a magasabb hierarchiák lényei, akikkel az ember kialakítja karmáját a halála és újabb születése között. -

Ha fejlődésében nézzük ezt az ént a születés és halál és a halál és újabb születés közötti egymást követő életeiben, akkor egyúttal túllépünk a téren is. Két egymást követő földi élet nem lehet ugyanabban a térben, tehát az egyidejűségre és a térbeliségre utalt világmindenségben sem. Itt kijutunk a térből és bejutunk az időbe. Ha az ént az egymást követő földi életekben szemléljük, akkor valóban kijutunk a térből az idő tiszta folyamába.

Gondoljunk azonban arra, hogy a térben természetesen jelen van az idő is, de nincs rá módunk, hogy átéljük benne az idő mivoltát. Teljesen lehetetlen. A Földön az időt mindig csak a tér és annak folyamatai révén élhetjük át. Ha át akarjuk élni, akkor ránézünk például az órára, vagy megnézzük a Nap járását, hiszen az óra a Nap járásának földi utánzása. De mit látunk? A mutató állását, vagy a Nap helyzetét, tehát valami térbeliséget látunk. Az időről azáltal van valami sejtelmük, hogy a mutatók vagy a Nap helyzete mindig változik, vagyis egy térbeli változást figyelünk meg. De a térben magában tulajdonképpen nincsen semmi az időből. A térben csak a dolgok különböző térbeli elrendeződései módosulnak: a mutatók arrébb mennek, a Nap halad az égen. Az időt ezért valójában csak lelkileg élhetjük át. Lelkileg azonban valóban átéljük az időt, de olyankor ki is lépünk a térből. Csak ilyenkor válik számunkra az idő valami realitássá. Az időt a földi létben egyáltalán nem tapasztaljuk realitásként.

Mit kell tennünk ahhoz, ha a térből, tehát onnan, ahol születésünk és halálunk között vagyunk, valóban be akarunk lépni abba a tér nélküli létbe, amelyben a halál és az újabb születés között tartózkodunk? Ahhoz meg kell halnunk, kedves barátaim! Értsék egész intenzitásában, mélységében, hogy a Földön csak a tér révén élhetjük át az időt, a térbeli helyzetek, a térbeli dolgok mozgásai révén, és hogy a földi világban az idő nem is élhető át a maga valóságában. Hogy az időbe mint valóságba bejussunk, ahhoz a térből ki kell lépnünk, minden térbeliségtől meg kell szabadulnunk, de ez azt jelenti, hogy a tér világában meg kell halnunk!

Pillantásunkat most irányítsuk a Föld körül található kozmikus világra, amelyre étertestünk, asztráltestünk révén hasonlítunk, de most ennek a kozmikus világnak a szellemiségére kell tekintünk. Voltak olyan népek és embercsoportok, amelyek csak a térbeli kozmikus világ szellemiségére tekintettek. Ez azonban megfosztotta őket annak lehetőségétől, hogy gondolataik támadjanak az ismétlődő földi életekről. Az ismétlődő földi életekre csak olyan emberek és embercsoportok gondolhattak, akik az időt a maga tisztaságában, a tértől való függetlenségében tudták elképzelni. Ha elkülönítjük földi világunkat és környezetét, tehát a kozmoszunkat, univerzumunkat, és a szellemire tekintünk, akkor azt mondhatjuk: ennek léteznie kell ahhoz, hogy mint földi emberek beléphessünk földi létünkbe.

Roppant sok minden rejlik abban a képzetben, hogy mindannak, amit most jellemeztem, léteznie kell ahhoz, hogy földi emberekként beléphessünk a földi életbe. Különösen akkor, amikor mindezeknek a szellemiségét képzeljük el. Ha pedig elképzeljük ezt a szellemiséget ebben a - mondhatnám - lezártságában, magában való tisztaságában, akkor ez nagyjából az, amit a tér szemléletére szorítkozó népek Istennek neveztek.

Ezek a népek bölcsességük tanításaiban általában átérezték, hogy a kozmoszon valami isteni hullámzik át és működik, és ettől megkülönböztethető az, ami a Földön a környezetükben a fizikai világban van. Ebben a kozmikusban, isteniben, szellemiben azután megkülönböztethető az éteriség, a ránk tekintő ég kéksége; és éppúgy megkülönböztethető ebben az isteniben az asztralitás, amely a csillagos ég elrendeződésén át pillant ránk.

Emberként a Földön állva azt mondjuk: nekünk van fizikai testünk - de hol van a fizikaiság a világmindenségben? Itt utalnék arra, amit az előbb mondtam. A fizikai tudomány szeretné megkeresni mindazt a világmindenségben, ami a Földön is megvan. De a világmindenségben a tulajdonképpeni fizikaiság hiányzik! Az ember legalsó szintje a fizikai organizáció, van azután még éteri és asztrális organizációja. A világmindenség legalsó szintje azonban mindjárt az éteri organizáció. Odakint nincs sehol semmi fizikai! Fizikaiság csak a Földön van, és egyszerűen képzelődés, amikor fizikairól beszélnek a világmindenségben. A világmindenségben van éteriség és van asztralitás. A világmindenség harmadik szintjéről pedig mindjárt beszélni fogunk. De a Földön kívül található kozmosz hármas tagoltsága más, mint annak a kozmosznak a hármas tagoltsága, amelyhez a Földet hozzászámítjuk.

Ha ilyen érzülettel állunk a Földön, ha átérezzük közvetlen földi hazánk fizikai mivoltát, a földi és a kozmikus éteriséget és ezek éteri együttműködését, valamint a csillagok révén a Földre fénylő asztralitást, amely legintenzívebben a Napról ragyog felénk, akkor minderre rátekintve és a kozmikus gondolat fenségét lelkünk elé tárva teljesen érthetőnek találhatjuk, hogy azokban a korokban, amikor az emberek ösztönös szellemi látásuk révén nemcsak absztrakciókat gondoltak, hanem át tudták érezni az ilyen képzetek magasztosságát, egyúttal megértették azt is, hogy egy ilyen fenséges gondolatot nem lehet állandóan a maga teljességében elgondolni. Egyszer kell megragadnunk, hogy egész mérhetetlen nagyságában hasson a lelkünkre, és azután az ember belső lényébe engedjük le, anélkül, hogy tudatunkkal rontanánk rajta és elsekélyesítenénk. Ha megnézzük, hogy a régi ösztönös szellemi látás mi által teremtett meg egy ilyen érzületet, akkor mindabból, ami itt egybeáramlott, hogy ez a gondolat az emberiségben realizálódhasson, jelen korunkban a karácsony ünnepére kell tekintenünk.

Ha az ember elképzeli karácsony éjszakáján, hogy hogyan áll a Földön fizikai, éter- és asztráltestével, mint a hármas tagoltságú kozmosz rokona, amely éteriségében oly fenségesen, de éppúgy varázslatosan-mágikusan jelenik meg az ég kékségében, és amint rápillantunk éjszaka a világmindenség asztralitására a felénk ragyogó csillagokat nézve: akkor a földiséggel kapcsolatban az ember átérzi környezetének magasztosságában, ahogyan tulajdonképpeni én-lényével beleilleszkedik a térbeliségbe. Ekkor megláthatja a karácsonyi misztériumot, a megszületett gyermeket, a Föld emberiségének reprezentánsát, aki gyermekkorának kezdetén beleszületett a térbeliségbe. Amikor az ember felfogja a karácsonyi gondolatot a maga teljességében és a karácsonykor megszületett gyermek magasztos látványát, akkor így szól: ex deo nascimur- az istenségből születtem, aki áthullámzik a téren, aki átszövi a teret.

De amikor az ember ezt átérzi és bensőleg áthatja magát vele, akkor visszaemlékezhet arra az igazságra, amelyet a Föld értelméről mond az antropozófia. Ez a gyermek, akire rátekintünk, annak a külső burka, ami beleszületik a térbe. És miből születik meg, hogy beleszülessen a térbe? Mai fejtegetéseink alapján ez csak az idő lehet. Az időből születik meg!

Ha követjük ennek a gyermeknek az életét, akit a Krisztuslény hatott át a maga szellemiségével, akkor ráébredünk arra, hogy a Krisztuslény a Napról érkezett ide. A Napra feltekintve most azt mondhatjuk: meg kell pillantanunk a Nap fényében a térbeliség elől elrejtőző időt. A Nap belsejében idő van! Krisztus a Nap belsejében szövődő időből lépett be a térbe, a Föld szférájába. Mit jelent számunkra a Földön Krisztus? Azt, ami a téren túlról kapcsolódik a Földhöz, ami kívülről érkezik ide.

Gondolják el, mennyire megváltozik a világmindenség fogalma a számunkra megszokott fogalommal szemben, ha elfogadjuk azt, amiről most beszéltem. Itt van a világmindenségben a Nap és ami vele együtt jelenik meg előttünk az univerzumban, a kozmoszban: az ég kékségébe belefoglalt csillagvilág. Itt van a Föld is az emberiséggel. De amikor feltekintünk a Földről a Napra, akkor egyúttal az idő folyamát is magunk előtt látjuk.

Ebből egy igen jelentős dolog következik. Mégpedig az, hogy az ember csak akkor néz helyesen a Napra - és éppen ha szellemileg szemléli -, ha elfelejti a teret, és csak az időt veszi tekintetbe. Így a Nap nemcsak fényt bocsát ki, hanem magát a teret is. Amikor belenézünk a Napba, akkor a térből kitekintünk. Ezért kitüntetett jellegű csillag a Nap, mert rajta keresztül tekintünk ki a térből. Krisztus éppen a téren túlról jött el az emberekhez. Amikor a Földön Krisztus megalapította a kereszténységet, akkor az ember már nagyon régóta élt pusztán csak az ex deo nascimurban. Ezért rokonságba került vele, az időt pedig teljesen elveszítette. Teljességgel térbeli lénnyé vált.

Mai civilizált tudatunkkal azért értjük meg olyan nehezen a régi hagyományokat, mert ezek voltaképpen mindenütt a térrel számoltak és nem az időbeliséggel, az időbelit mintegy csak a térbeliség függelékének tekintették.

De eljött Krisztus és ismét elhozta az embereknek az időbeliséget. Krisztushoz kapcsolódva az ember szíve, lelke, szelleme visszanyeri az idő örökkön örökké tartó áramlását. Mi mást csinálunk, amikor meghalunk, vagyis amikor elhagyjuk a tér világát, hogy visszatagozódunk az időbe. Mert az emberiség annyira térbeli lénnyé vált a Golgotai Misztérium idejére, hogy elveszítette az időt. De Krisztus újra elhozta az embereknek az időt.

Ha a térből kilépve nem akarunk a lelkünkkel is meghalni, akkor Krisztusban kell meghalnunk. Lehetünk azért a tér emberei és akkor azt mondhatjuk: ex deo nascimur. - Azután rápillanthatunk a gyermekre, aki az időből behatol a térbe, hogy egyesítse az embert Krisztussal.

De a Golgotai Misztérium óta nem gondolhatunk a földi élet határára, a halálra úgy, hogy az idő elveszítése ne Krisztus elveszítését jelentse számunkra, és ezzel a térbe igéződve kísérletként a térben maradjunk. Ezért Krisztusban kell meghalnunk. Ezért kell áthatnunk magunkat a Golgotai Misztériummal. Az ex deo nascimurhoz hozzá kell illesztenünk az in Christo morimurt, vagyis a karácsonyi gondolathoz hozzá kell fűznünk a húsvéti gondolatot.

Így az ex deo nascimur a karácsonyi gondolatot tárja elénk, az in Christo morimur pedig a húsvéti gondolatot.

A Földön az embernek fizikai, éteri, asztrális mivolta van. Éteriség, asztralitás kint a kozmoszban is létezik, de fizikaiság csakis a Földön van, kint a kozmoszban semmilyen fizikai nincs. Így azt kell mondanunk, hogy a Föld: fizikai, éteri, asztrális; a kozmosz: éteri és asztrális.

Azonban a kozmosz is hármasán tagolódik. Ami “lefelé” hiányzik belőle, azt “felfelé” pótolja. A kozmoszban az éteriség a legalsó, a Földön pedig a fizikaiság a legalsó szint. A Földön a legmagasabb az asztralitás, a kozmoszban pedig az a legmagasabb, ami az embernél ma még csak csökevényesen van meg, ebből szövődik majd egykor a szelleme, a szellem-énje (Geistselbst). Azt mondhatjuk, hogy a kozmoszban a harmadik: a szellemiség (Geistselbstigkeit).

Most a csillagok már úgy jelennek meg számunkra, mint amelyek valaminek a megnyilvánulásai. Ezt a simogatáshoz hasonlítottam. A szellemiség, ami mögöttük van, a simogató lény. De ez a simogató lény nem egyvalami, hanem a hierarchiák egész világa. Ha látom egy ember alakját, felém ragyogó szemét, hallom a hangját, akkor ez az ember megnyilvánulása. Ha kitekintek a világ messzeségeibe, a csillagokra, akkor azok a hierarchiák megnyilvánulásai, a hierarchiák érzelmet fakasztó életmegnyilvánulásai. Ha pedig belenézek a kék égbolt végtelenségébe, akkor a világ étertestének külső megnyilatkozását látom, ami ennek az egész hierarchikus világnak a legalsó szintje.

Amikor kinézünk a kozmoszba és annak messzeségeibe, akkor megsejtünk benne valamit, ami túllép a földiségen, amiként a Földet a saját fizikai anyagaival és erőivel e kozmikusság alatt érezzük. A Földnek a fizikaiban kozmoszalatti jellege van, a kozmosznak a szellemiben (Geistselbstigkeit) földfeletti jellege van.

A fizikai tudomány a Nap mozgásáról beszél. Ezt meg is teheti. Hiszen a bennünket kozmoszként körülvevő térben észlelhető, hogy a Nap mozgásban van. De ez a Nap mozgásának csak a térbe belenyúló képmása. A valóságos Napról szólva egyszerűen esztelenség azt állítani, hogy mozog a térben. Mert a teret éppen a Nap sugározza ki! A Nap nemcsak fényt bocsát ki, hanem a teret is a Nap hozza létre. A Nap mozgása csak a térben térbeli, a téren kívül időbeli. Ami a Napból úgy jelenik meg, hogy a Herkules csillagkép felé tart, az csak a Nap időbeli fejlődésének egy térbeli képmása.

Krisztus azt mondta legközelebbi tanítványainak: Tekintsetek a Föld életére: rokonságban van a kozmosz életével. Ha a Földre és a körülötte levő kozmoszra néztek: az az Atya, aki ezt a világmindenséget élteti. Az Atyaisten a tér istene. Hírül kell adnom azonban nektek, hogy én a Napról érkeztem, az idő világából, amely az embert csak akkor fogadja be, ha meghal. Eljöttem közétek az idő világából. Ha befogadtok, mondta Krisztus, akkor befogadjátok az időt és nem estek a tér áldozatául. De ehhez meg kell találnotok az átmenetet az egyik hármasságtól a másikba: a fizikai-éteri- asztrálistól az éteri-asztrális- szellemihez. A szellemi (Geistselbstigkeit) éppoly kevéssé található meg a földiségben, mint ahogyan a fizikai-földi nem található meg a kozmoszban. De hírt hoztam róla, mert én a Napból jöttem.

A Napnak hármas nézőpontja van. Ha a Napban élünk és a Napról tekintünk a Föld felé (lásd 220. o., vörös), akkor a fizikait, éterit, asztrálisat látjuk. De ha azt nézzük meg, ami magában a Napban van, akkor ott a szellemit találjuk. Amikor a Földre emlékezünk, vagy ránézünk, akkor a fizikait látjuk. Ha elfordulunk tőle, akkor a másik oldalon a szellemit látjuk. A fizikai és a szellemi között lengünk ide-oda. Eközben csak az éteri és az asztrális marad stabilan. Ha azonban kijutunk a világmindenségbe, akkor abban a földi-fizikai teljesen eltűnik. Ott csak éteriség, asztralitás és szellemiség van. Ezt látják majd önök, amikor a halál és újabb születés között eljutnak a Nap-időbe.

Képzeljük el tehát, hogy az ember lelkiségével teljesen beletagolódik a földi jellegbe: ekkor az istenit érezheti, mert az isteniből született. Ex deo nascimur.

Most képzeljük el azt, hogy nem tagolódik be pusztán a térbeli világba, hanem befogadja Krisztust, aki az idő világából jött a tér világába, és magát az időt elhozta a földi térbe. Ezzel legyőzi a halálban a halált. In Christo morimur.

De Krisztus hírül adja: amikor legyőzzük a teret és megismerjük a Napot mint a tér megteremtőjét, és Krisztus révén a Napban érezzük magunkat, az eleven Napba helyezve érezzük magunkat, akkor eltűnik a fizikai földiség. Most éteriség és asztralitás van jelen. Megelevenedik az éteriség, most nem az ég kékségeként mutatkozik, hanem mint a kozmosz világos piros ragyogása. Ebből a világos pirosságból nem leragyognak ránk a csillagok, hanem a csillagok szeretetükkel érintenek meg bennünket. Ha az ember valóban belehelyezkedik mindebbe, akkor a Földön állva úgy érezheti, hogy levetette a fízikaiságot, átsugárzik rajta az éteriség, amely ibolyás pirosságot sugároz ki; a csillagokat nem fénylő pontoknak, hanem az ember szeretetteljes simogatásához hasonló szeretetsugárzásnak érzi.

Ha érezzük magunkban az istenit, az isteni világtüzet, amint saját lényünkből lángol ki, és az éteri univerzumban érezzük magunkat, átélve a világ asztrális ragyogásában a szellem megnyilatkozásait: ez felkelti az emberben a szellemi sugárzás belső átélését, és ez az ember hivatása a világmindenségben.

Ezt adta hírül Krisztus, és akik elég mélyen áthatották magukat ezzel a gondolattal, azok ezt a pünkösdünnep lángnyelveiben érezték át. Ekkor a halált a Föld fizikaiságának lehullásaként, szétfoszlásaként élték meg. De azt érezték, hogy ez nem halál, hanem az univerzum szellemiségének megjelenése a Föld fizikaisága számára: per spiritum sanctum reviviscimus.

Így tekinthetünk az év egyik felének hármas tagoltságára: karácsonyi gondolat - ex deo nascimur; húsvéti gondolat - in Christo morimur; pünkösdi gondolat - per spiritum sanctum reviviscimus.

Hátra van még az év másik fele. Ha azt ugyanígy megértjük, akkor az ember számára megnyílik élete másik oldala is. Ha megértjük a fizikaiság kapcsolatát az ember lelkiségével és a fizikain túlival, amely magában foglalja azt a szabadságot, amelyben a földi embernek része van a Földön, akkor a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi ünnep összefüggésében megpillantjuk a szabad embert a Földön. Ha pedig megértjük lényét ebből a három aspektusból, a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatból, és ebből ösztönzést kapunk az év többi részének megértéséhez, akkor kirajzolódik az emberi élet másik oldala: ha rátekintünk az ember sorsára, akkor mögötte a hierarchiák jelennek meg, a hierarchiák működése, tevékenysége. Ezért olyan magasztos, amikor beletekintünk egy ember sorsába, mert olyankor azt látjuk, hogy ott áll mögötte valamennyi hierarchia.

A karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatból alapjában véve a csillagok beszéde hangzik felénk: a karácsonyi gondolatból annyiban, amennyiben a Föld az univerzum egyik csillaga; a húsvéti gondolatból, amennyiben a legfényesebb csillag, a Nap, nekünk adja kegyelmének ajándékait; a pünkösdi gondolatból pedig annyiban, amennyiben beleragyog a lelkünkbe az, ami a csillagokon túl rejtőzik, és azután lángnyelvek alakjában tör elő a lelkünkből.

Érzelmi alapot kapunk a karma megértéséhez, ha meditálunk azon, valóban átgondoljuk azt, hogy az Atya a karácsonyi gondolat hordozója, de elküldi a Fiút, hogy beteljesedjék a húsvéti gondolat, és a Fiú azután hírül adja a Szellemet, hogy a pünkösdi gondolattal kiteljesedjék az ember földi életének hármassága.

Engedjék a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatot olyan értelemben hatni érzéseikre, érzelmeikre, ahogyan ezt ma itt felvázoltam. Próbálják meg elmélyíteni magukban ezt az érzést. Pünkösdkor el kell utaznom, hogy egy mezőgazdasági tanfolyamot tartsak, utána ismét összejövök, és akkor majd hozzák magukkal ezt a most kialakított érzést, amelynek meleg, tüzes pünkösdi gondolatként kell továbbélnie bennünk. Akkor majd folytatjuk a karma témáját is.

A pünkösdi gondolat valóban megtermékenyítheti megértésünket. A pünkösdi gondolatnak úgy kellene ismét elevenné válnia az antropozófiai megismerésben, ahogyan annak idején az első pünkösd alkalmával ragyogott fel minden tanítványban.

Lelkünkből nekünk is fel kellene ragyognia valaminek. A karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatról mondottakat pünkösdhöz illő érzelemként nyújtom át önöknek a karmikus összefüggések további elemzéséhez, amit majd az év második felében folytatunk.