Legutóbb említettem, hogy az ember hogyan viszonyul élete során a magasabb világok különböző hierarchiáihoz. Szeretném megjegyezni, hogy az elmondottak mind azt célozzák, hogy egyre jobban megértsük a karmának az emberi életben és fejlődésben kifejtett hatását. Mindez tehát a karma megértését készíti elő.

Az emberhez születésétől kezdve mintegy 21. évéig különösképpen a harmadik hierarchia kapcsolódik. A nemi érettséggel azután a második hierarchia jelenik meg: az exuziák, dünamiszok, küriotészek. Most főleg ezek a hierarchikus rendek hatnak tovább az ember életében: az első szakaszban a nemi érettségtől a 21. életévig, a második szakaszban a 28. évig, majd a harmadik szakaszban a 35. évig. De az embernek már 28. évében megjelenik az első hierarchiához: a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz fűződő belső kapcsolata is. Ők az első szakaszban a 35. évig hatnak - ekkor együttműködnek a második hierarchiával a második szakaszban a 42. évig, a harmadik szakaszban pedig az ember 49. évéig fejtenek ki hatást. (Lásd 169. o.)

A hierarchikus rendnek az emberélet menetére történő hatása mellett ugyanakkor a bolygórendszer szellemi lényeinek tükröződése is megfigyelhető az ember életében.

Minden bolygó fizikai fénye tulajdonképpen csak annak külső jelzése, hogy abban a régióban, ahonnan a bolygó megjelenik számunkra, szellemi lények csoportja található. Ránézünk egy bolygóra; de az, amit a bolygóban csillogni, ragyogni látunk, csak annak külső megnyilatkozása, hogy abban az irányban szellemi lények kozmikus csoportjába ütközik a pillantásunk.

Az emberi lényhez úgy kell viszonyulnunk, hogy a fizikai testében egy étertestet is hordoz. Amikor az ember felemelkedik az érzékfeletti imaginatív megismeréshez, akkor mindazt tudatosan észleli, amit az éterteste révén észlelhet. Többször is szó volt már arról, hogy a halál után az ember visszapillant a születéssel kezdődő földi életének óriási tablójára, és egy hatalmas panorámában, mintha csak térré vált volna az idő, egyidejűen tárul lelke elé mindaz az átélt esemény és erő, amely hatott fejlődésére, egész fizikai, lelki és szellemi organizációjára. Ugyanilyen módon tekinthetünk végig az életünkön még életünkben, ha az imaginatív megismerést elsajátítjuk.

Ha azonban az inspiratív megismeréshez lépünk tovább, akkor már úgy viszonyulunk ehhez a földi életre való képszerű emlékezéshez, ehhez az emlékezettablóhoz, hogy elnyomjuk abban az imaginatív, a képszerű jelleget, így a földi élet látható eseményei még az étertest révén észlelhető formájukban is eltűnnek, és most megpillantunk mögöttük egy magasabb síkot.

Ha tehát az embernek az egészen születéséig terjedő képszerű visszapillantását ezzel a szakaszokra osztott ábrával jelölöm - most persze a szellemi látvány helyett valami fizikait rajzolok -, akkor azt mondhatjuk, hogy az inspiratív megismerésben ez az egész sor, vagyis az életút képszerű látványa eltűnik, hogy helyette mindenféle egyéb lépjen fel. Az életútnak ezen folyama helyén tehát most megjelenik valami, és ha tájékozódni tudunk az inspiráció területén, akkor megértjük, hogy valójában mi jelent meg.

Értsék meg jól a dolgot: először rátekintünk az emlékezettablóra, amely az ember földi életének útját foglalja magában. Ha az inspiratív beavatás után rápillantunk erre a tablóra, az már úgy jelenik meg nekünk, hogy - első lépésként - a születés, vagyis a nulladik év és a 7. év közötti rész képei kioltódtak a tablóban. Az ilyen képszerűen üressé vált rész helyén azonban most láthatóvá válnak mindazok az események, amelyek akkor történnek, amikor a már említett holdlények találkoznak az emberrel a halála után. (A 21. ábrán balról az első szakasz; viola.)

Például annak a személynek, aki misztériumdrámáimban Strader modellje volt, a halál utáni élményeit úgy figyelhetjük meg, hogy először az életének emlékezettablójára pillantunk, majd pedig ennek a tablónak a képeit kioltjuk az inspiratív megismerésünkben. Ha azt a részt oltjuk ki, amely a születéstől a 7. évig terjedő időnek felel meg, akkor megjelennek előttünk azok az események, amelyek akkor történtek, amikor a holdlények együttműködtek vele a halála után.

Erre a szemléletre azáltal tehetünk szert, hogy az inspiratív megismerésben valamely ember életútját átlátszóvá tesszük a születésétől a 7. évéig, ezáltal pedig kirajzolódnak előttünk a holdlények tettei az illetővel kapcsolatban. Ami ekkor láthatóvá válik, ami ekkor tapasztalható, azt láthatja meg minden beavatott a legkönnyebben.

Hiszen érthetőnek találhatják, hogy az ember minden életkorban eljuthat a beavatáshoz, csak éppen egészen kisgyermekkorában nem; hétéves kor előtt nem avatnak be gyermekeket. Ha a most leírt dolgokat át akarjuk látni, akkor földi életünkben már túl kellett jutnunk ezen az életkoron. Természetesen minden beavatásra kerülő személy elhagyta a hetedik életévét. Ezért ragadható meg viszonylag könnyen az, amit a 7. évig láthatunk, és ezzel együtt az, amit az ember a földi életének harmadrészét kitevő visszafelé haladáskor a halál és újabb születés közötti életében átél a Hold-szférában.

A második lépés az, amikor az inspiratív beavatásban a képszerűen már kioltódott tablónak azt a részét vizsgáljuk meg, amely a 7.-től a 14. életévig terjedő időszaknak felel meg, a nemi érés idejéig. Ekkor az inspiratív megismerés számára mindaz láthatóvá válik, amit az ember azáltal élt át halála után, hogy a Hold-szférából már felemelkedett a Merkúr-szférába. (Az ábrán fehér.)

Az ember a Merkúr-szférába emelkedik fel, miután végigélte a Hold-szférát. Ha a Merkúr-szférában tartózkodó emberekhez akarunk kapcsolatot találni, akkor életútjuk tablójának azt az időszakát kell kioltanunk, amely a 7. életévtől, vagyis a fogváltástól a nemi érésig terjedt.

Ha azután az inspiratív megismerés segítségével a következő, a 14. évtől a 21. évig tartó életszakasz képeit oltjuk ki, és láthatóvá tesszük azt, ami ennek a résznek a kioltásával jelenik meg, akkor azokat az élményeket és tényeket figyelhetjük meg, amelyeket az ember a Vénusz-szférában él át a halála után. (Az ábrán narancsszín.)

Ha tehát inspiratív beavatással visszatekintünk az ember első életszakaszaira, akkor azt látjuk, ami a makrokozmoszban, mégpedig a szellemi makrokozmoszban történik az úgynevezett “halottakkal”.

Az elmondottakból az is kiviláglik, hogy a régi bölcsesség milyen végtelenül mély elnevezéseket használt. Mert a Vénusznál már az elnevezésben is érezzük a szeretet elemét. De a Vénuszra való tekintés éppen annak az emberi életkornak felel meg, amelyben a nemi érettség kifejlődik.

A most következő szakasz a 21. évtől egészen a 42. életévig tart! (Az ábrán sárga.) Ha inspiratív beavatással tekintünk bele, akkor azt az élményt figyeljük meg - legalább is akkor, ha erre képesek vagyunk -, amit az ember a halál és újabb születés közötti életében a leghosszabb ideig él át. Ekkor kapcsolatba kerül a Nap lényeivel. A halál és újabb születés közötti Nap-létet ez a háromszor hét éves életszakasz jeleníti meg.

A Nap-szféra olyan jelentőségteljes, olyan sok szellemi erőt és lényt foglal magában, hogy háromszor akkora időtartam kioltását kell elvégeznünk - vagyis a 21.-től a 42. életévig -, mint a többi szféra esetében, hogy mindazt áttekinthessük, ami a szellemi Naplétből kiindulva hat az emberre a halál és újabb születés között. Azonban azt is beláthatjuk, hogy a beavatottak csak akkor pillanthatnak rá az embernek a Nap-lényekhez fűződő egész kapcsolatára a halál és az újabb születés között, ha ők maguk már túljutottak a 42. életévükön. Ezt az összefüggést tulajdonképpen nem lehet ennél korábban átlátni. A szellemi szemlélés számára is sokat jelent az, ha idősebbek vagyunk. De bizonyos dolgokat nemcsak megfelelő beavatással láthatunk meg, hanem egyszerűen a saját életbölcsességünk érettsége révén is.

Az emberi élet ez utáni időszakasza a 42. évtől a 49.-ig terjed. (Az ábrán vörös.) Témánkban most közeledünk ahhoz, amire a legutóbbi előadáson utaltam, mert a 49. évvel megszűnik annak a lehetősége, hogy közvetlen kapcsolatban álljunk a szellemi hierarchiákkal! Ez kiderült fejtegetéseimből.

A következőkben megnézzük, hogy mit csinálnak a 49 éven felüliek. Ha visszapillantunk a 42.-től a 49. életévig terjedő időszakaszra - ehhez természetesen már ötvenévesnek vagy ennél többnek kell lennünk -, akkor a Marson lakó lények felől szemlélhetjük mindazt, amit az ember a halál után átél.

Itt azonban már az a régió kezdődik, ahol a szellemi világ az emberi lény individualizálódása tekintetében veszi szemügyre a földi karmát. Láttuk, hogy a karma már abban a szakaszban kezd előkészülni, amikor az ember a halál után, tehát közvetlenül a földi létét követően, életének egyharmadát kitevő idő alatt újraéli élete eseményeit a többi ember szemszögéből. De a karma teljes kidolgozása csak fokozatosan megy végbe, és már utaltam arra, hogy ez a magasabb lényekkel együttmunkálkodva történik.

Vannak olyan emberek, akik karmájukat főleg a Merkúr-, a Vénusz-, vagy a Nap-szférában dolgozzák ki, de olyanokat is találunk, akik ezt a Mars-szférában végzik el. Egyesek ugyanis előző földi életükből olyasmit hoznak a szellemi világba, amin különösen a Mars-szférában kell munkálkodni. Majd pedig következő földi életükbe beleviszik mindannak eredményét, amit a Mars-szférában kidolgoztak magukban. Hadd mondjak erre egy példát!

Abban a korban, amikor már kialakult a mohamedánizmus és szétsugározta kultúráját Elő-Ázsián és Észak-Afrikán át egészen Spanyolországig, élt valaki, aki szellemi fejlődését ahhoz hasonló észak-afrikai iskolában élte át - bár ez akkor már hanyatlóban volt -, mint amilyenben jóval régebben Szent Ágoston tanult. Ez a személyiség egészen ilyen értelemben és stílusban végezte tanulmányait itt Észak-Afrikában. Tudnunk kell, hogy a tanulnivalók abban a korban egészen mások voltak, mint ma. Manapság már nemigen hallunk a Szent Ágoston idején tanított dolgokról, azokról a tanulmányokról, amelyek annyi évszázaddal megelőzték a szóban forgó észak-afrikai személy életét is. Akkoriban ugyanis még lehetségesek voltak a misztériumtanulmányok, különösen Észak-Afrikában, még ha már hanyatló formában is. Az illető személyiség is ilyen misztériumtanulmányokat folytatott arról, ami ilyen tudás révén megtudható a lélek önálló létezéséről és azokról a szférákról, amelyeket az ember átél, amikor a fizikai testétől függetlenül érzékel, és így tovább. Ez a személy azután átvándorolt az arab csapatokkal Spanyolországba, itt sokat tanulmányozta az ott már átalakult arab tudományokat, ezenkívül a kabbala egy régebbi formáját is, amelyet a zsidók terjesztettek el mindenfelé, de ez nem az a kabbala volt, amelyet később a középkorban műveltek. Így olyan személyiséggé vált az arab hadjáratokat követő első időkben, aki erősen beleilleszkedett az arab áramlat szellemi életébe, de speciális módon: mindent kiszámolva, sokat kalkulálva, kabbalista módon.

Azután később már női inkarnációban hasonlókat élt át, de most bensőleg elmélyítve, és ezúttal nem annyira a fejével, mint inkább a szívével közeledett a dolgokhoz. Majd a XVIII. században ez a lélek került abba a személyiségbe, akit mint világhírű franciát jól ismerünk. Ezt a lelket Voltaire-ben látjuk újra megjelenni!

Ha megnézzük, hogy Voltaire, mielőtt még Voltaire lett volna, mit élt át a halál és újabb születés közötti életben régebbi földi inkarnációi alapján, akkor azt találjuk, hogy ez a lélek a halál és újabb születés közötti életének második felében és már a Mars-szférában különösképpen tovább dolgozott mindazon, amit a kabbalisztikával átitatott észak-afrikai tanulmányai révén elsajátított. Ez a lélek éppen ezzel a Mars-szférából származó átdolgozással érkezett azután Voltaire-ként a XVIII. századba.

Így őt hozhattam fel egy olyan karmikus fejlődés példájaként, amely a halál és újabb születés között különösen a Mars-szférában formálódik meg.

A Mars mindent erőszakos módon alakít ki, a fizikai, a lelki vagy a szellemi erények területén egyaránt. De nemcsak erőszakosan, hanem még harciasán is. Ez a harciasság megfigyelhető a világban, hiszen egyébként nem lennének háborúk, sem hódító, sem védekező formájukban. Azt hiszem, erre elég példát láttunk a világháború folyamán. De nézzék meg Voltaire életét: olyan élet, amely kialakította ugyan a lelki rátermettséget, de a minduntalan rohamozó harciassága mellett egy minduntalan meghátráló élet is. Olykor szinte vakmerően tőr előre, olykor pedig csaknem gyáván visszahúzódik.

Azért hozom fel ezt a példát is, mert az ilyesmit sokkal jobb az életből tanulmányozni, mint az elmélet síkján.

Ha azután az ember a 49. és az 56. életéve közötti életszakaszon keresztül szemléli életét az inspiratív beavatás segítségével - ehhez már még idősebbnek kell lennie, mint az előzőekben akkor eljut mindazon hatások megismeréséhez, amelyeket a Jupiter-szféra (az ábrán zöld) lényei tesznek az emberre, aki a halál és újabb születés közötti életét éli.

Ha megismerkedünk a Jupiter-szféra lényeivel, különös benyomásunk támad. Először megdöbbenünk azon mint földi emberek - nem mint a halál és újabb születés között élő emberek, hiszen azok hozzászoknak az ilyen élményekhez -, hogy létezhetnek olyan lények, mint amilyenek ezek itt a Jupiter-szférában. Ennek az élménynek a megtapasztalásához természetesen 56 évesnél idősebbnek kell lennünk.

A Jupiter-lények olyanok, akiknek semmit sem kell tanulniuk, mert abban a pillanatban, amint létrejönnek - nem mondhatom, hogy “megszületnek”, mindjárt meglátják miért - máris nagyon bölcs lényekké válnak. Sohasem ostobák vagy tudatlanok, hanem eleve úgy jönnek létre, ami sokszor a földi emberek kívánsága, akik a sok tanulás helyett már mindjárt bölcsen szeretnének megszületni. De ezek a lények a Jupiteren egyáltalán nem születnek, hanem a Jupiter egész organizmusából lépnek elő! Ahogyan nálunk felhők képződnek az atmoszférából, úgy alakulnak ki ezek a lények a Jupiter egészéből, olyanformán, hogy mintegy megtestesült bölcsességnek tekinthetjük őket, amikor megjelennek. Nem is halnak meg a Jupiter-szférában, hanem csak átalakulnak.

A Jupiter ugyanis tulajdonképpen gomolygó bölcsesség! Képzeljék el, hogy letekintenek a svájci Rigi csúcsáról, látják a gomolygó felhőket, de most azt gondolják, hogy azok nem gomolygó víztartalmú felhők, hanem gomolygó bölcsességalakzatok, gondolatformák, amelyek azonban lények. Így alkothatunk magunknak képet a Jupiterről.

Megint egy példán mutatnám meg, hogy a Jupiter-szférában hogyan alakítható a karma.

Volt egy tudni vágyó személy, aki a mexikói kultúra már teljesen dekadenssé vált, babonákkal átitatott misztériumkultuszainak legutolsó korszakában élt, és magába szívott minden tudást, amit ott találhatott.

Néhány évvel ezelőtt én is megismerkedtem egy érdekes emberrel, aki a maga módján még most is tanulmányozta azt, ami megmaradt a mexikói misztériumok babonás, hanyatló képzeteiből. Ezeknek már nincs sok jelentőségük, mert aki ezt jelenkorunkban tanulmányozza, az csak babonát tanulmányoz, hiszen mára mindez már kiüresedett.

De az előbb említett személy mindezt hallatlan buzgalommal megismerte, mégpedig Amerika úgynevezett felfedezése előtt. Ekkor még virágzott a mexikói civilizáció, de maga a misztériumkultúra már hanyatlóban volt. Ma neveknél és néhány képnél alig ismernek egyebet, amikor Taotlról, Quetzalkoatlról, Tetzkatlipokáról, tehát a mexikói misztériumoknak ezekről az alakjairól van szó. Ez a személyiség azonban még jól tudta, hogy például Taotl olyan lény, aki valamilyen egyetemes kozmikus szellemként gomolyog minden felhőben, forrong a vizekben, ott ragyog a szivárványban, benne él a villámlásban és mennydörgésben, és bizonyos feltételek mellett a kultikus cselekvésekben megidézhető a felszentelt vízben. Ez a személy azt is tudta, hogy Quetzalkoatl olyan istenség volt, aki az embert elevenen meg tudta ragadni a vérkeringésében és a légzésében. Ez a személy tehát magába szívta a mexikói civilizáció kultúráját.

Később közbülső női inkarnáció nélkül született meg újra. Mexikóban férfi volt, azután újra férfinak született. De a legutóbbi halál és újabb születés közötti életében úgy haladt át az érzékfeletti világon, hogy karmikus fejlődésében - amit egyéb földi életei is meghatároztak, nemcsak a mexikói - különösen azt vitte át a Jupiter- szférán, amit még Mexikóban élt át mint már babonás képzetvilágot, amelyet azonban akkor még némi életnedvvel hatott át a régebbi kor kultúrája. Amit Mexikóban magába fogadott, az áthaladt a Jupiter-szférán, és bizonyos bölcsességalakot öltött magára, de egy olyat, ami mintegy automatikusan nyomódott bele, és nem egy olyan bölcsesség volt benne, amit az ember a saját individualitása által szerez meg.

Ha tehát a halál és újabb születés között a karma kidolgozásakor a Jupiteren élő gomolygó bölcsesség elárasztja azt, amit az ember a régebbi földi életében átélt, akkor mindebből még a Földön is felragyog valami bölcsesség. De ez a bölcsesség mindig attól függ, amit a földi életünkben átéltünk magunkban.

Arra a személyiségre gondolok, aki az újabb civilizációban mint Eliphas Levi született meg. Eliphas Levi a mexikói kultúrában élte át egyik régebbi földi inkarnációját, majd áthaladt a Jupiter bölcsességszféráján. Ekkor pedig a hanyatlóban levő mexikói kultúra egyes elemeit mintegy még egyszer feldolgozta magában. És ha ma elolvassák Eliphas Levi könyveit, akkor azt találják, hogy intenzív bölcsesség áraszt el valami rendkívül primitív dolgot. Aki be tud hatolni az ilyesmibe, az úgy érzi: teljesen Jupiter-szerű, de csekély értékű.

Ha ezek után az 56. életévtől a 63.-ig tekintjük át az életutat - hiszen beszélhetek ezekről a dolgokról is akkor még tovább lépünk, és betekintünk azokba a hatásokba, amelyek a Szaturnusztól, a Szaturnusz-lényektől érik az embert halála és újabb születése között. (Az ábrán kék.) Ez még meglepőbb, egészen megdöbbentő látványt nyújt, és tulajdonképpen fájdalmas.

A Szaturnuszhoz olyan lények tartoznak, akik saját természetük révén nem tudnak arról, amit a jelenben csinálnak; tetteiket mintegy teljesen öntudatlanul hajtják végre, sokkal magasabb isteni lények hatalmának engedelmeskedve, akiknek önszántukból átengedték a lényüket. De amint véghezvisznek valamit, az egy rendkívül erősen ható emlékezés formájában jelenik meg bennük.

Képzeljék el ezt a helyzetet. Nem részletezem a tetteiket, de képzeljék el: bármit is tesznek, azt cselekvés közben nem is veszik észre, de miután megtették, hallatlanul eleven képként jelenik meg emlékezetükben. Gondoljanak egy énekesre: énekel, de semmit sem tud róla, csak az istenek használják fel arra, hogy énekeljen. Mondjuk, egy nagy hallgatóság figyel rá: észre sem veszi, amíg énekel. Nem tud sem önmagáról, sem az énekről. Abban a pillanatban, amikor a koncertnek vége van, minden egyszeriben megjelenik számára és nem is tűnik el többé, megmarad, az élete tartalmát alkotja. Azután már az ő. A Szaturnuszon minden csak múlt.

Ez olyasmi, mintha mennének előre, semmiről sem tudnának, de amikor tovább haladnak egy lépéssel, mondjuk, egy hóember áll önök mögött, egy lény, aki saját maguk volt a múltban. Azután megint nem vesznek észre semmit, csak továbbmennek: újabb hóember áll önök mögött. Folyton ez történik, és minden hóemberről azt érzik, hogy az saját maguk volt. Ha ezt a szellemibe átültetve képzeljük el, akkor valami ilyesmi a Szaturnusz-lény. Az embernek a halála és újabb születése között ezekkel a lényekkel is dolga akad, akik tehát lényükkel teljesen a múltban élnek. Vannak olyan emberek, akik karmájuk kidolgozásakor különösképpen a Szaturnusz-lényekkel kerülnek kapcsolatba.

Az ilyen emberek sorsát csak úgy deríthetjük ki, ha életüknek az 56. és 63. éve közötti időtartamára tekintünk rá. Itt is mondanék egy példát, hogy lássuk, hogy egy ember életében a karmikusan fellépő dolgok milyen módon utalnak arra, amit a halál és újabb születés között élt át az érzékfelettiségben.

Nemrégiben beszéltem önöknek a bámulatos, de szellemileg nehezen megközelíthető - mert mint mondtam: “visszalökik” a szemlélőt - hyberniai misztériumokról, hogy milyen nagyszerű dolgokat találunk Írország hyberniai misztériumaiban. Ezekben történt például, hogy az embert két szobor elé vezették, miután megismerte az élet minden kétségét és bizonytalanságát. Az egyik szobor egészen ruganyos, lágy anyagból készült, amihez hozzá kellett érni, meg kellett érinteni. Roppant borzongató benyomást keltett, amikor az embernek bele kellett mélyesztenie az ujját ebbe a szoborba: mintha az élő húsba nyúlnánk bele, nem egy halottéba, hanem éppen az élő emberébe. Ez iszonyatos érzés lehet egy érzékeny ember számára. Ilyen volt az egyik szobor. A másik szobor minden alakzatot mereven megtartott, amit belenyomtak. Ezt utóbb mindig újra helyrehozták, kijavították. Ezek is olyan példázatok voltak, amiket a hyberniai misztériumokban a beavatásra kerülő embereknek át kellett élniük a mikrokozmosszal, az emberrel, valamint a nagyvilággal, a makrokozmosszal kapcsolatban. Ezek hatalmas, nagy élmények voltak, leírhatatlanul erős benyomások.

Azok között, akik különleges belső törekvéssel vettek részt ezekben a hyberniai misztériumokban és a beavatás magasabb fokát érték el, volt valaki, aki számára később nagyjelentőségű volt a Szaturnusz-szférán való áthaladás. Még előző földi életei teremtették meg a hyberniai misztériumokban átélt földi élete belső feltételeit. Említettem már, hogy a hyberniai misztériumok részesültek a Golgotai Misztérium szellemi szemlélésében, anélkül, hogy valamilyen fizikai-térbeli kapcsolatban álltak volna vele: ez mérhetetlenül mély átérzéssel történt e misztériumokban. Azok között, akik ezt különösképpen intenzíven élték át érzelemvilágukban, volt valaki, aki a mi korunkban született meg újra.

Gondolják el, hogy ezzel az emberrel mi történt, amikor ezt az utolsó karmáját feldolgozta a Szaturnusz-szférában. Minden megjelent számára a múlt tükrében. Amit a hyberniai misztériumokban átélt, azt abban a megvilágításban látta, ahogyan a Szaturnusz lényei megjelenítik a messzi múltat, és ez életében felébresztette benne a születéselőtti időknek, a Hold- és Nap-szférának hatalmas képeit.

Ami földi inkarnációja előtt még a múlt jellegét, formáját viselte, az születése után hatalmas, jövőbe világító, idealista, de látnoki- an idealista képekké alakult át benne, amit azután a romantika legmagasabb fokán kifejezésre juttatott.

Ez a hyberniai misztériumokba beavatott individualitás Victor Hugoként született meg korunkban! Victor Hugo romanticizmusa, egész belső alkata a Szaturnusz-szférában kidolgozott karmáról tanúskodik.

Ezek most csak kis adalékok voltak a karma keletkezési módjához, kialakulásának mikéntjéhez. Mint mondtam, ez példák által ragadható meg a legjobban. Mert ahogyan Voltaire, Eliphas Levi, Victor Hugó a saját karmáját kidolgozta, az igen érdekesen és szemléletesen vezethet be az ember saját lénye és a makrokozmikus szellemi lények együttműködésének megértésébe, abban a tekintetben, ahogyan a karmánk kiformálódik a halál és az újabb születés között.