Továbbhaladva a karma tárgyalásában, először is meg kell néznünk, hogy a karma milyen módon hat bele az emberi fejlődésbe, és hogy a szabad emberi tetteinkkel összefonódó sorsunk hogyan alakul ki a szellemi világból eredően, annak fizikai vetületeként.

Ma a Földön élő emberrel kapcsolatban fogok jellemezni néhány összefüggést. Eddigi előadásainkban már áttekintettük a földi ember felépítését. Megkülönböztettük nála a fizikai, éter-, asztráltestet és az Én-organizációt. De az ember tagolódását még más módon is felvethetjük, ha egyszerűen úgy tekintünk rá, ahogyan előttünk áll a fizikai világban.

A mai napon az ember belső tagolódását tehát az eddig mondottaktól eltérően fogjuk megközelíteni, és azután kapcsolatot teremtünk a most érintett dolgok és a korábbi ismereteink között.

Ha a Földön előttünk álló embert fizikai alakjában szemléljük, akkor azt látjuk, hogy ez a fizikai alakzat három világosan megkülönböztethető részből tevődik össze. Általában nem helyeznek hangsúlyt az embernek erre a hármas tagolódására, mert a ma érvényben levő tudomány valójában csak felületesen veszi szemügyre a dolgokat és a tényeket; kevésbé van érzéke a világ azon oldala iránt, amely csak akkor tárulkozik fel előttünk, ha egy belülről kialakított nézőpontból vagyunk képesek rátekinteni.

Az embernek először is itt van a feje. Az emberi fej már a külsőleges szemléléskor is teljesen eltérőnek mutatkozik az emberi alak egyéb részeitől. Vessünk egy pillantást arra, ahogyan az ember létrejön az emberi petesejtből. Az anya testében kialakuló emberi petesejtből először voltaképpen csak a fej organizációja jelenik meg! Az egész emberi szervezet a fejből indul ki, és minden egyéb, ami később kifejlődik az emberben, tulajdonképpen csak az emberi petesejt függelékszerve. Az ember mint fizikai alak alapjában véve először csak egy fej; a többi része majd ehhez fog kapcsolódni. Ezek a kiegészítő szervek a későbbi élet folyamán átveszik a táplálkozás, légzés stb. munkáját. Az első embrionális korban azonban a saját légzéséről vagy vérkeringéséről még nem maga az emberi petesejt gondoskodik, hanem az anya teste, mégpedig olyan szervek révén, amelyek később leválnak és már nem találhatók meg az embernél.

Az ember tehát először teljesen csak fej, semmi egyéb. Minden további szerve csak valami függelékszerű rajta. Ne vegyék túlzásnak, ha kifejezetten azt állítom, hogy az ember maga eleinte pusztán egy fej, a többi része pedig lényegében véve csak függelékszerv. Mivel a kezdeti függelékszervek is idővel magukban kifejlődnek és fontossá válnak az ember számára, azért az emberek a későbbi élet folyamán nem különböztetik meg élesen a fejet a szervezet többi részétől.

Ezzel azonban az embert csak felületesen jellemeztük. Az ember a maga fizikai alakjában hármasan tagolt lény. Valójában a feje a legelső alakja, és ez többé-kevésbé elkülönült rész marad az emberen egész földi élete során. Ezt a tényt ugyan nem veszik kellőképp figyelembe, de mégis nagy jelentőségű.

Azt fogják mondani: az embert talán mégse lenne szabad úgy tekintenünk, hogy mintegy leszűkítjük a fejére, túlhangsúlyozva benne a fejét. De hogy az antropozófia erre törekszik, azt csak az a professzor állította, aki felrótta az antropozófiának azt is, hogy az embert szétszabdalja fejre, törzsre és végtagokra. Ez azonban nem igaz, nem erről van szó. A fej látható alakjában ugyanis a fej-organizációnak csak a legfőbb kifejeződését kell látnunk. Az ember egész élete folyamán ugyanakkor valóban megmarad valami fejszerűnek. A legfontosabb érzékszervek: a szem, a fül, a szaglószerv, az ízlelőszerv természetesen a fejen helyezkednek el. De például a hőérzék, a nyomásérzék, a tapintás már az egész emberen oszlik el. Ez azért van így, mert az ember most tárgyalandó három főrésze térbelileg nem különül el annyira egymástól. Inkább arról van szó, hogy a fej-jelleg főként a külsőleg megformált fejben jelenik meg ugyan, de valójában teljesen át is hatja az ember egészét. Kihat a többi részre is. A fej-jelleg egész földi életünk folyamán éppannyira benne van a nagylábujjunkban is, amennyiben abban a tapintás- vagy hőérzet képessége megtalálható.

Így az érzékelhető módon előttünk álló emberi lény egyik részét jellemeztük. Ezt a fej-organizációt írásaimban idegi-érzékszervi organizációnak is nevezem, hogy közelebbről jellemezzem. Az idegi-érzékszervi organizáció tehát az emberi lény egyik része.

Az emberi lény második része mindaz, ami a belső ritmikus tevékenységben jut kifejezésre. Ilyen ritmikusságot az idegi-érzékszervi organizációról nem állíthatunk, mert különben például a szem érzékelő tevékenysége során egy bizonyos pillanatban az egyik dolgot észlelnénk, de át kellene ugranunk a másodikra, majd a harmadikra, negyedikre, azután ismét vissza kellene térniük az elsőhöz, és így tovább. Ez esetben az érzékszervi észlelésünkben valami ritmikusság lüktetne. De ilyen nincs benne. Ha ezzel szemben a mellkasi organizáció lényegét tekintjük, akkor abban már megtaláljuk a légzés, vérkeringés, emésztés ritmusát. Itt minden ritmikus.

Az emberi lényben megfigyelhető második jellemző tehát a ritmikusság, amelynek megvannak a saját szervei, és amely szintén kiterjed az egész emberre. A külső alaköltése azonban főként a mellkasban, a törzsben található szervekben nyilatkozik meg. Megintcsak tekinthetjük az ember egészét is egy szívnek, egy tüdőnek. De az emberi testnek ez a tüdő és szív jellege mintegy lokalizálódik az így nevezett konkrét szervekben. Hiszen az ember egésze is lélegzik, testének minden pontján levegőt vesz. Beszélnek például bőrlégzésről. Mégis a légzés főképpen a tüdő működésére koncentrálódik.

A harmadik rész az ember végtagrendszere. A végtagok a mellkas, a törzs organizmusában végződnek. Embrionális állapotban függelékszervként jelennek meg. Ezek alakulnak ki rajtunk a legkésőbb. De a végtagok az anyagcserével is szorosan összefüggnek. Az anyagcsere azáltal kapja legfőbb ösztönzését, hogy a végtagjaink mozgásban vannak, lévén a leginkább ezekkel végezzük tevékenységeinket.

Így megadtuk fő vonásaiban az emberi alak három részét. Ezek azonban szorosan összefüggnek az ember lelki életével! Az ember lelki élete gondolkodásból, érzésből és akaratból tevődik össze. A gondolkodás fizikai szerveződése leginkább a fej-organizációban található. De a gondolkodás e fizikai szerveződése ott van az egész emberben is, mert a fej-jelleg, ahogyan az előbb elmondtam, kiterjed az ember egészére.

Érzéseink a ritmikus rendszerünkkel függnek össze. Mai tudományunk előítélete, sőt egyenesen babonája, hogy az idegrendszer lenne az, ami közvetlenül összefügg az érzéssel. Az idegrendszernek azonban közvetlenül nincs semmi köze az érzéshez. Az érzés szerve, kifejezője inkább a légzés és a vérkeringés ritmikus rendszere, és az idegek csak közvetítenek abban, hogy képzeteket formáljunk a bennünk megjelenő érzésekről. Az érzések szerveződése a ritmikus rendszerben van, de persze ezekről az érzésekről semmit sem emelhetnénk a tudatunkba, ha az idegek nem juttatnák el oda őket. Mivel pedig érzéseinkről az idegek révén szerzünk tudomást, ezért eszelte ki a mai intellektualizmus azt a babonát, hogy az érzések szervei az idegek lennének. Nem ez a helyzet.

Ha most a ritmikus rendszerünkből felmerülő érzéseinkre tekintünk, és azokat összehasonlítjuk a feji organizációhoz, az idegi-érzékszervi rendszerünkhöz kötődő gondolatainkkal, akkor gondolataink és érzéseink között pontosan ugyanazt a különbséget fogjuk észlelni - feltéve, ha egyáltalán meg tudjuk figyelni -, mint az ébrenléti, nappali életünk gondolatai és az álmok között. Az érzéseknek ugyanis semmivel sincs nagyobb intenzitása tudatunkban, mint az álmoknak. Csak a formájukban térnek el egymástól, pusztán a megjelenési módjukban különböznek. Amikor képekben álmodunk, akkor a tudatunk ezekben a képekben él. De ezek az álomképek a maguk képszerűségében ugyanolyan természetűek, mint egy másféle formában az érzéseink. Így azt mondhatjuk: a legvilágosabb, legélesebb tudatunk a képzeteinkben, a gondolatainkban van. Érzéseinkkel kapcsolatban már csak valamiféle álomtudatunk van. Azt csak úgy véljük, hogy érzéseinkről világos tudatunk lenne. De nincs róluk világosabb tudatunk, mint az álmainkról. Amikor felébredve visszaemlékezünk álmainkra és tudatos képzetekbe fordítjuk le őket, akkor azzal már el is távolodtunk az álomtól. Az álom sokkal gazdagabb, mint amit róla utólagosan gondolatokban megfogalmazunk. Ugyanígy érzésvilágunk is végtelenül gazdagabb, mint a róla alkotott képzeteink.

Akaratunk azonban még teljességgel „alszik” bennünk. Az akarat a végtag- és anyagcsererendszerhez kötődik, a mozgási organizmusunkba van beágyazódva. Ehhez az akarathoz mi csak a gondolatokon keresztül és nem közvetlenül viszonyulunk. Megalkotom például azt a képzetet, hogy megfogom ezt az órát. Próbálják meg most becsületesen nyomon követni: megalkotják azt a képzetet, hogy „megfogom ezt az órát”, és meg is fogják. Hogy mi is történik a képzettől kiindulva magukban az izmokban, ami végül majd odavezet, hogy ismét jelentkezik egy képzet bennünk, tudniillik az, hogy az óra már itt van a kezünkben, amely második képzetünk most az első képzetünkhöz csatlakozik, vagyis hogy mi történik a szándék képzete és a megvalósulás képzete között, mi ment végbe e két képzet között a szervezetünkben: az olyan öntudatlan marad bennünk, mint a legmélyebb alvás, ahhoz hasonlít, amilyen az álomnélküli tudat. Érzéseinkről legalább álomszerűen értesülünk. Akarati impulzusainkról viszont épp olyan keveset tudunk, amennyit az alvásunkról.

Mondhatják önök, hogy az alvásból nincs is semmi hasznunk. Most nem fizikai szempontból beszélek erről. Ám nagy ostobaság lenne azt vélni, hogy az alvásnak semmi jelentősége nincs az ember számára; lelki értelemben nagyon is sokat jelent mindenkinek az alvás. Ha ugyanis sohasem aludnánk, soha nem jutnánk én-tudathoz sem!

Csak a következőt kell önöknek elképzelniük! Ha régebben történt élményeikre vissza akarnak emlékezni, akkor azt mondják, hogy a „most”-tól elindulnak visszafelé. Úgy véli az ember, hogy ilyenkor zökkenőmentesen halad visszafelé a időben. Ez azonban nem így van. Mert önök először csak addig a pillanatig jutnak vissza, amikor legutoljára reggel felébredtek.

Azt követően - visszafelé haladva - önök aludtak. Ami az alvás közben történt, az kiiktatódik, és az emlékezésünk a legutóbbi elalvástól az utolsóelőtti ébredés pillanatához csatlakozik ismét. Így haladunk tehát szakaszosan visszafelé az emlékezés során. Amennyiben visszatekintenek egy régebbi élményükre, e folyamatban tulajdonképpen mindig közbe kell iktatniuk az öntudatlanságukat. Visszatekintve a múltba számolnunk kell életünk egy harmadára kiterjedően az öntudatlansággal. Ezt ugye nem vesszük figyelembe. De ez ugyanolyan, mint amikor egy fehér felület közepén fekete lyuk van. Látják a fekete lyukat, jóllehet ott az égvilágon semmi nincs. Így a visszaemlékezéskor is érzékelik a „feketét” - az éjszakákat -, bár ott nincsenek emlékeik az életükről, mert átaludták azokat. De ebbe visszaemlékezéskor mindig beleütközik az önök tudata. Ez az „ütközés” is oka annak, hogy önök énnek érzik magukat.

Ha ugyanis valóban megszakítások nélkül történne a visszafelé haladás és semmibe se ütközne a tudatunk, akkor nem is tudhatnánk magunkról, nem lehetne én-tudatunk. Elmondhatjuk tehát, hogy van hasznunk az alvásból. De ahogy általában a földi életben ez a jelentősége is megvan az éjszakai alvásoknak, úgy az az „alvás” is alapvető számunkra, amely az akaratunkban történik.

Az akarati aktus során végbemegy bennünk valami, de azt „átalusszuk”. Ez azonban ismét csak kapcsolatos valamivel: éppenhogy az igazi Énünkkel. Ahogyan én-tudatunk az említett „ütközés” hatására jön létre, úgy magát az Ént éppen az hordozza, ami alszik bennünk az akarati aktus során. Ez maga az az Én, amely az előző földi életeinken vonult végig.

Látják tehát, hogy ezzel a karmához érkeztünk. Mert éppen az akarat szintjén működik, nyilatkozik meg a karma! Az akaratba az előző földi élet összes impulzusai belejátszanak. Csakhogy ezek az impulzusok még az ébren levő ember esetében is „alszanak”, öntudatlanok.

Ha tehát magunk elé képzeljük a földi életben megjelenő embert, akkor benne egy hármas tagolódást figyelhetünk meg: a fejrendszert [az érzékelő rendszert], a ritmikus rendszert és a mozgási rendszert. Ez persze egy sematikus felosztás. Minden egyes ilyen rész ugyanakkor kiterjed az egész emberre is. A fejrendszerhez azonban elsősorban a gondolkodás tartozik, a ritmikus rendszerhez az érzés kapcsolódik, a mozgási rendszerrel pedig az akarat áll összefüggésben. A gondolatok ébrenléti állapotban vannak bennünk. Az érzések álomállapotban. Az akarat, az akarati impulzusok alvó állapotban találhatók bennünk, még olyankor is, amikor ébren vagyunk.

A fejrendszerben, közelebbről a képzetalkotásban mármost meg kell különböztetnünk két tevékenységet. Mondhatnám, a fejrendszert az eddigieknél még árnyaltabban kell tekintenünk. Ez az árnyaltabb tagolás most oda juttat, hogy különbséget tegyünk a világgal való érintkezésünk során jelentkező pillanatnyi képzeteink és az emlékezés folyamata között.

Áthaladunk a világon. A világból érkező benyomások alapján állandóan képzeteket alkotunk. De lehetőségünk van arra, hogy ezeket a benyomásokat később újra felidézzük az emlékezetünkben. A világgal való érintkezés során kialakított képzeteink formailag nem különböznek az emlékezet révén felidézett képzetektől. A különbség abban van, hogy a képzetek az első esetben kívülről erednek, a második esetben belülről. De merőben naiv elképzelés azt vélni, hogy az emlékezés úgy történik, hogy látok egy dolgot, vagy szembetalálkozom egy eseménnyel, képzetet alkotok róla, majd ez a képzet valahogyan lemerül bennem valamilyen fiókos szekrénybe, emlékezéskor pedig újra előszedem ebből a szekrényből. Vannak egész filozófiák, amelyek azt fejtegetik, hogy a képzetek lemerülnek a tudat küszöbe alá, és emlékezéskor onnan csak kihalásszuk őket. Ezek gyerekes elképzelések.

Természetesen nincs semmi efféle fiók bennünk, ahol a képzetek hevernek, és ahonnan kivehetők, amikor visszaemlékezünk rájuk. Arról sincs szó, hogy a képzetek sétálgatnának bennünk, és egyszercsak újra felsétálnak a fejbe, ha az emlékezés szólítja őket. Mindez nem létezik. Hiszen nem is volna minderre semmilyen magyarázat. A helyzet sokkal inkább a következő.

Gondoljanak arra, hogy amikor az emlékezetüket akarják mozgósítani, akkor gyakran nemcsak a gondolkodásukat veszik igénybe, hanem valami egészen mást is segítségül hívnak. Láttam már úgy kívülről tanulni egyeseket, hogy ilyenkor nem annyira a gondolkodásukat erőltették, mint inkább beszéd közben minduntalanul külsőleg vehemens mozdulatokat végeztek, a karjukat mozgatták: „…És sustorog, árad, forr és dübörög.” Sokan memorizálnak így, és eközben náluk nem a gondolkodásra kerül a hangsúly. Még úgy is serkentették magukat, hogy az öklükkel ütögették a homlokukat: „…És sustorog, árad, forr és dübörög.” Van ilyen.

Mert teljesen úgy áll a dolog, hogy amikor a világra tekintünk és képzeteket alkotunk róla, ezek a képzetek rögtön éppúgy tovaszállnak, mint az álmok. Ezzel szemben az emlékképek, amelyek az emlékezetből bukkannak fel, azok nem olyan képzetek, amelyek korábban alámerültek volna bennünk, hanem valami egyebek. Hogy ezt valahogyan érzékeltessem, rajzolnom kell valamit. [Lásd alább.] Ez természetesen csak valamilyen szimbolikus jelölés. Képzeljék el az embert mint látó lényt. Meglát valamit. A folyamatot nem írom le részleteiben, megtehetném ugyan, de erre most nincs szükségünk. Tehát lát valamit. Ez a szemén, a látóidegén keresztül behatol az agyba, amihez a látóideg kapcsolódik.

Az agyunknak két világosan megkülönböztethető része van: az inkább külső agyrész, ez a szürkeállomány, ami alatt helyezkedik el az agy már fehérebb állománya. A fehérállomány összeköttetésben van az érzékszervekkel. A szürkeállomány jóval fejletlenebb, mint a fehérállomány. Persze csak megközelítően szürke, illetve fehér az agymassza. Már így anatómiailag leegyszerűsítve is azt lehet mondanunk, hogy érzékeléskor a tárgyak benyomást gyakorolnak ránk, ami áthalad a szemen, azután ez a benyomás továbbhalad az agy fehérállományába, és rögzül abban.

A külső benyomásokról alkotott, azokat tudatosító képzeteinknek a létrehozása ezzel szemben a szürkeállományunkban történik, amelyben egészen másmilyen esemény figyelhető meg. A szürkeállományban ott csillámlanak a képzetek, de ezek éppoly tünékenyek, mint az álmok. Fel-felcsillámlanak, mert „lent” a fehérállományba beérkeznek a benyomások, de ezek a tudatos képzetek mindjárt el is tűnnek.

Ha arra volnánk utalva, hogy ezeknek a tudatos képzeteinknek kellene lemerülniük és emlékezéskor csupán e képzeteket lehetne újra felhoznunk, akkor bizony semmire sem tudnánk visszaemlékezni, nem is volna emlékezőképességünk. A helyzet a következő. Tegyük fel, hogy ebben a pillanatban meglátok valamit. Az érzékelés által létrejött benyomás most belém kerül, az agy fehérállománya befogadja. A szürkeállomány, mialatt ezt a benyomást nyomon kíséri, képzetet alkot róla. De ez a képzet elmúlik. Ami viszont megmarad - maga a benyomás -, az ebben a pillanatban nem is tudatosul bennünk, hanem alászáll a belső világunkba. És amikor emlékezünk, akkor oda tekintünk bele: ott érzékeljük a korábbi benyomást. Nem a képzet, hanem a benyomás maradt meg bennünk!

Amikor tehát valami kéket látnak, akkor ez a kék egy érzéki benyomást, egy hatást hoz létre önökben [lásd a séma alsó részét]; itt [az ábrán fent] mindeközben képzetet is alkotnak erről a kékről. Ez a képzet azonban mindig tovatűnik. Három nap múlva megfigyelik a benyomást, amely nem illant el, hanem az agyukban maradt. Befelé tekintenek, és most maguk elé idézik azt a látott kéket. Először kint látták a kéket, a kék tárgy kívülről hatott. Másodszor, vagyis az emlékezéskor ellenben belülről jön az inger, mert a kék külső érzékelése nyomot hagyott bennünk.

A folyamat mindkét esetben azonos jellegű: mindig érzékelés, észlelés. Az emlékezés is tehát valami észlelés, belső érzékelés! Úgyhogy nappali tudatunk voltaképpen a tudatos képzetalkotást jelenti, de a képzetalkotás szintje alatt létezik egy olyan tudatfolyamat is, amely szintén elképzelő jellegű, de ez már emlékezésszerű, felidéző képzetalkotás. Ez utóbbi képzetalkotás is magában foglal bizonyos belső észlelést, egyfajta érzékelést. Még mélyebben, e szint alatt található azután az érzések tartománya.

Így a fej-organizációban, a gondolkodás organizációjában már finomabban meg kell különböztetnünk a tudatos képzetalkotást és az emlékezésszerű észlelést. Amit külsőleg érzékeltünk, azt utóbb fel tudjuk idézni. De ez alapjában véve mindaddig tudattalan marad bennünk. Csak az emlékezés során emeljük fel a tudatunkba. Az ember ilyenkor már nem éli át azt, ami történt vele. Amikor kívülről észlelte a tárgyat, akkor még átélte a képzetet is. A külső érzékelés azután nyomot hagy benne. Ebből a hatásból pedig később fel tudja idézni a dolog emlékét. De itt már a tudattalan szférája kezdődik.

Tulajdonképpen csak akkor vagyunk önmagunknál, csak akkor rendelkezünk saját emberi lényünkkel, amikor éber nappali tudattal gondolkodunk. Ahová nappali tudatunkkal nem vagyunk képesek lehatolni - hiszen még emlékezésünk folyamatát sem látjuk át -, ott már nem vagyunk saját lényünk birtokában, ott már beletagolódunk a világegészbe! Ez éppen olyan, mint a fizikai élet területén. Belélegezzünk a levegőt; a most bennünk levő levegő az előbb még kívül volt, a világnak volt egy darabja. Most viszont a mi levegőnk. De nemsokára éppen úgy visszaadjuk a világnak: vagyis egységet képezünk a világgal. A levegő hol kívül van, hol bennünk, állandóan áramlik oda-vissza. Nem lehetnénk emberek, élőlények, ha nem kötődnénk ennyire a világhoz. Ezáltal nemcsak azzal vagyunk kapcsolatban, ami a bőrünkön belül található, hanem az egész atmoszférával is összefüggünk. Éppen úgy, ahogyan a fizikaiság területén összefüggünk a külvilággal, ugyanúgy létezik számunkra egy ilyen kapcsolódás a szellemi területén is!

Abban a pillanatban ugyanis, amikor leereszkedünk közvetlenül a nappali tudat alatt található nem-tudatos régiónkba, abba, ahonnan emlékeinket merítjük: összeérünk, kapcsolatba kerülünk azzal a szellemi szférával, amelyet a harmadik hierarchiának nevezünk - vagyis az angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal. Ahogyan légzésünkkel a levegővel függünk össze, úgy függünk össze fej-organizációnkon keresztül, azaz alsó [lásd az ábrát] fej-organizációnkban a harmadik hierarchiával. Agyunk külső része viszont kizárólag a Földhöz tartozik, azzal áll kapcsolatban. Ami azonban az agyunkban e külső része alatt található, az már a harmadik hierarchiával van összefüggésben, az angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal.

Ha pedig ezek után abba a régióba szállunk alá, amelyhez lelkileg az érzés és testileg a ritmikus rendszer tartozik, ahonnan az érzéseink álomszerű megnyilatkozásai származnak, ott még kevésbé rendelkezünk saját emberi lényünkkel. E régiónkban már a második hierarchiával állunk kapcsolatban, azokkal a szellemi lényekkel, akik semmilyen formában sem öltenek magukra földi testiséget, hanem mindenkor a szellemi világon belül maradnak, de hatásaikat, impulzusaikat, mindazt, ami belőlük mint erő kiárad, szakadatlanul beleárasztják az ember ritmikus rendszerébe. Az exuziák, dünamiszok, küriotészek olyan lények, amelyeknek hatásait a mellkasi rendszerében hordozza az ember.

Ahogyan saját emberi énünket tulajdonképpen csak a külső agyi részünkben hordozzuk és birtokoljuk, úgy hordozzuk közvetlenül e külső agyi rész alatt az angyalokat, arkangyalokat archékat. Fejrendszerünkben itt található e lények működésének színtere. Ez tevékenységük kiindulópontja.

Mellkasi rendszerünkben a második hierarchiát, az exuziákat stb. hordozzuk. Tevékenységük kiindulópontja a mellkasban van. Végül motorikus mozgási rendszerünkben az első hierarchia lényei hatnak, a szeráfok, kerubok, trónok.

Végtagjainkban az átalakított tápanyagok keringenek, amelyeket elfogyasztottunk; ezek ott elégnek. Mert ha akár egyetlen lépést is teszünk, eleven égés keletkezik bennünk. Emlékezzünk: ami kívül van, az belénk kerül, a rajtunk kívül levő világgal összefüggésben állunk. Mint fizikai emberek a végtag- és anyagcsererendszerünk révén a legalacsonyabb rendűvel vagyunk összekötve. De éppen a végtagrendszerünkön keresztül vagyunk kapcsolatban a legmagasabb rendűvel is. Az első hierarchia, a szeráfok, kerubok, trónok szellemmel hatják át az embert.

Most az a nagy kérdés merül fel - földi szavakba foglalva képtelenül hangzik, de nem kerülhetem meg ezt a kérdést -, hogy vajon miféle cselekvéseket végeznek a három hierarchia szellemi lényei, amennyiben az emberre irányulnak?

A harmadik hierarchia, az angyalok, arkangyalok, archék azzal foglalkoznak, aminek fizikai organizációja a fejben helyezkedik el: a gondolkodásunkkal állnak kapcsolatban. Ha nem hatnának a fejünkben végbemenő folyamatokra, akkor szokásos földi életünkben például nem rendelkeznénk emlékezettel. Ennek a hierarchiának a lényei őrzik meg bennünk azokat a hatásokat, amelyeket érzékeléseink útján szerzünk. Ők rejlenek abban a tevékenységben, amely az emlékezésünkben, a memóriánkban nyilvánul meg. Földi életünk során ők vezetnek bennünket lényünk első tudatalatti szintjén, nem-tudatos területén.

Nézzük most a második hierarchia lényeit, ők az exuziák, dünamiszok, küriotészek. Ezekkel a szellemi lényekkel különösképpen a halál és az újabb születés közötti életben vesszük fel a kapcsolatot, miután áthaladtunk a halál kapuján. Ekkor találkozunk azoknak az eltávozott embereknek a lelkeivel is, akikkel a Földön együtt voltunk, de mindenekelőtt a második hierarchia szellemi lényeivel lépünk kapcsolatba. Persze a harmadik hierarchia lényeivel is ilyenkor valamilyen érintkezésben állunk, de a második hierarchiával való kapcsolatunk a lényegesebb. Velük dolgozunk a halál és az újabb születés közötti időben mindazon, amit földi életünkben éreztünk és amit organizációnkba belevittünk. A második hierarchia lényeivel közösen dolgozzuk ki a következő földi életünket.

Amikor itt állunk a Földön, úgy érezzük, hogy az isteni világ szellemi lényei felettünk vannak. Amikor odaát vagyunk a halál és az újabb születés közötti létezés szférájában, akkor az ellenkező érzetünk van. Az angyalokat, arkangyalokat, archékat, akik földi életünkben az említett módon tevékenykednek bennünk, halálunk után mintegy velünk azonos szinten találjuk. Közvetlenül e szint alatt helyezkednek el a második hierarchia lényei. Velük munkálkodunk belső karmánk megformálásán, kialakításán. Amit tegnap mondtam el az egészség és betegség karmájáról, azt a második hierarchia lényeivel dolgozzuk ki.

Ha pedig még mélyebbre tekintünk alá a halál és újabb születés közti időben, tehát mintegy keresztülnézünk a második hierarchia lényein, akkor „lent” az első hierarchia lényeit fedezzük fel, a szeráfokat, kerubokat és trónokat. Mint földi emberek „fent” keressük a legmagasabb rendű isteneket. A halál és újabb születés között az ember „legalul” keresi a számára elérhető legmagasabb rendű isteneket! Amíg halálunk és újabb születésünk között a második hierarchia lényeivel kidolgozzuk belső karmánkat, amely a következő földi életünkben például az egészség és betegség vonatkozásában fejeződik ki, tehát amíg e munka folyamán a következő földi életben megjelenő testünkön dolgozunk a többi emberrel együtt, mindaközben ott „lent” az első hierarchia lényei sajátos módon tevékenyek. Ezt akkor meg is figyeljük. Tevékenységükben - bár annak csak egy kisebbik részében - bizonyos kényszerűség határozza meg őket. Mivel ők befolyásolják az ember földi létének eseményeit, azt kell leképezniük, amit az ember földi életében cselekedett, de egészen meghatározott módon kell e leképezést elvégezniük.

Gondolják el, hogy az ember akaratával - ez tartozik az első hierarchiához - bizonyos tetteket hajt végre földi életében. Ezek a tettek jók vagy rosszak, bölcsek vagy ostobák. Az első hierarchia lényeinek, a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak mármost ki kell alakítaniuk a saját szférájukban ezeknek az emberi tetteknek a szellemi tükörképét.

Az emberek egymás mellett élik életüket. Akár jót vagy rosszat művelünk egymással, az első hierarchia lényeinek minden jó és minden rossz tettünkről létre kell hozniuk azoknak tükörképét... Az első hierarchia nemcsak mindent megítél, de egyúttal meg is alkotja tetteink lenyomatát a szellemi világban! Mialatt a második hierarchiával és az eltávozott emberi lelkekkel a jövőbeli karmánkon dolgozunk: a halálunk és újabb születésünk között azt is látjuk, hogy a szeráfok, kerubok és trónok mit élnek át magukban elmúlt földi tetteink következtében.

Igen, kedves barátaim, itt a Földön a kék ég boltozódik fölénk felhőalakzataival, napfényével, éjszaka mint csillagos égbolt van felettünk. A halál és újabb születés között viszont a szeráfok, kerubok és trónok tevékenysége boltozódik -alattunk! Úgy tekintünk le ezekre a szeráfokra, kerubokra és trónokra, mint ahogyan itt a földi létben tekintünk fel a felhőkre, a kék égre, a csillagokra. Akkor alattunk látjuk az „eget”, amely a szeráf-, kerub- és tróntevékenységből áll és képződik ki.

Milyen jellegű munka az övék? Halálunk és újabb születésünk között egy olyan tevékenységet kísérhetünk figyelemmel a szeráfoknál, keruboknál és trónoknál, amelyet úgy lehetne jellemeznünk, hogy az egyfajta igazságosan kiegyenlítő tevékenység a részükről. E feladatuk a mi saját földi tetteinkhez kapcsolódik, amelyeket más emberek irányában cselekedtünk. Az isteneknek kiegyenlítő tevékenységet kell folytatniuk, és erre a tevékenységre mint alattunk levő mennyboltra tekintünk alá a szellemi világban. Az istenek e tetteiben meglátjuk emberi tetteink értékelését, azt, hogy valami jó vagy rossz, bölcs vagy ostoba volt-e. Tetteink e tükörképének szemlélése éppannyira kikerülhetetlen számunkra a halál és az újabb születés között, amikor letekintünk rájuk, ahogyan itt a földi életünkben a felettünk ívelődő égboltot is mindig látnunk kell.

A saját karmánkat benne hordozzuk a belső organizációnkban. Elhozzuk magunkkal a Földre mint képességeinket, tehetségünket, zsenialitásunkat, ostobaságunkat. Amit viszont az istenek formáltak meg „odalent”, amit földi életünk következtében nekik át kellett élniük: az a következő földi életünkben a felénk közelítő sors különféle eseményeinek alakjában jelenik meg majd előttünk. Úgy fogalmazhatunk: amit mi a Földön voltaképpen „átalszunk”, nem tudatosítunk, éppen abban hordozzuk a földi életünk folyamán megélendő sorsunkat. E sorsunk pedig azt tartalmazza, amit a halálunk és újabb születésünk közötti időben az első hierarchia isteneinek kellett magukban átélniük a mi tetteink következményeként…

Az embernek igénye van arra, hogy az ilyesmit képekben is kifejezve lássa. - Ott állunk tehát valahol a fizikai világban. Az ég borús. Látjuk a beborult eget. Azután mindjárt elered az eső. Már zuhog. Ami az előbb felettünk lebegett, azt most rögtön utána ott látjuk lent a megöntözött földeken és a fákon. Ha az emberi életből beavatott látással visszatekintünk abba az időbe, amelyet a földi létbe való leereszkedésünk előtt éltünk át, az utolsó halálunk és mostani születésünk közötti időbe, akkor ott mindenekelőtt a formáló isteni tetteket pillantjuk meg, de amelyeket teljesen a mi előző földi életünk tettei határoznak meg, mert azoknak a következményei. És mintegy látjuk azt is, ahogyan ezek az isteni tettek szellemileg, mint valami eső, belehullanak, leszivárognak következő földi életünkbe, és abban a sorsunkká változnak át.

De a találkozásomat olyan valakivel, akinek jelentősége lesz az életem számára, aki majd döntő hatással lesz a sorsomra: az istenek „előélik” számomra. Vagyis magukban előkészítik a másik emberrel való találkozásom eseményét, amely attól függ, hogy valamely előző földi életben milyen kapcsolat keletkezett közöttünk. Hogy földi életemben számomra fontos tájra kerülök-e, olyan foglalkozásom lesz-e, amely lényeges számomra, egész elém táruló külső sorsom annak a kivetülése, amit az első hierarchia istenei éltek át magukban előző földi életem következményeként, még abban az időben, amikor a halál és az újabb születés között léteztem.

Leegyszerűsítve a dolgokat rendszerint úgy véljük: vannak a korábbi földi életeink, azokban pedig az akkori tetteink; e tettek azután maguktól áthatnak a következő életünkbe. Az akkori okok most következményekké lesznek. Sokat nem töprengünk ezen, puszta szavaknál nem jutunk messzebb e témában. Csakhogy a karma e törvényének tényleges működése mögött istenek tetteit, istenek élményeit kell felismernünk. A karma érvényesülése mögött az istenek, a szellemi hierarchia áll!

Ha mint emberek érzéstelien viszonyulunk sorsunkhoz, akkor adott meggyőződésünktől függően „istenekhez” vagy valamilyen „gondviseléshez” tekintünk fel, és földi életünk folyását ezektől érezzük meghatározva. De az istenek, és éppen az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok, trónok, mondhatnánk, „vallásos érzülete” az emberek iránt mintegy ellentétes ezzel. Ők ugyanúgy meghatározva érzik magukat a földi emberektől, akiket megteremtettek... Az emberek eltévelyedéseit és előbbre jutását az isteneknek kell kiegyenlíteniük és magukban megtervezniük! Amit pedig ilyenkor a későbbi életünk sorsaként kiszabnak ránk és előkészítenek nekünk, azt előbb ők maguk előélik számunkra.

Az erről való tudást a mi korunkban újra meg kell találnunk az antropozófia segítségével. Az egykori ösztönös szellemi látás révén még tudott minderről az emberiség abban az időben, amikor még nem fejlődött ki teljesen a mai tudata. A régi bölcsességben ezek az ismeretek még megvoltak. Azután már csak egy homályos érzés maradt utánuk. Ez a homályos érzés fennmaradt még az emberiség szellemi életében egy-egy személyen keresztül. Emlékezzenek csak Angelus Silesius soraira, amelyet írásaimban is idézek. Silesius szavai a beszűkült vallásos tudat számára arcátlanságnak tűnnek:

Nélkülem Isten egy pillanatig sem élhetne.
Ha eltűnnék, a szellemet veszítené el örökre.

Angelus Silesius áttért a katolikus hitre és mint katolikus írt ilyen mondásokat. Tisztában volt azzal, hogy az istenek függnek az emberi világtól, ahogyan az emberek is függnek az istenektől! Vagyis hogy a függőség közöttük teljesen kölcsönös, és hogy az isteneknek a maguk életét az emberek életéhez kell igazítaniuk… Az isteni élet azonban teremtő hatást gyakorol az emberi sorsra. Angelus Silesius mindezt homályos érzéssel mondta, nem valami határozott tudás alapján.

A világ és az istenség egymástól függ, kölcsönhatásban van egymással. Ezt az egymásra hatásukat ma az emberi sors, a karma példáján láttuk. Ezzel a megállapítással még ki kellett egészítenem karmikus vizsgálódásainkat.